A hadnagy irodája

[Narazaki Amaya]

Meglepve pislogtam a velem szemben állóra, aki valamilyen okból nagyon ziláltan nézett ki. Vörös haja teljesen össze volt borzolva, ruhája is nagyon csálén állt, és még az arcáról is le lehetett olvasni, hogy ő itt aludt valahol. Miközben a vállamra tette a kezét, azon vacilláltam, hogy szóljak-e neki, át kéne lehet rendezni a ruházatát legalább, mivel többet mutatott, mint amire kíváncsi voltam.
- Örvendek Shouta. Igazából az újoncot magamra értettem. - vakarom a tarkóm zavarodottan, melyet egy mosollyal igyekeztem palástolni.
- Momo-sannal akartam találkozni, hogy bemutatkozhassak neki...de gondolom te fontosabb ügyben keresheted, szóval visszajöhetek később is. - mondtam még mindig azzal a zavarodott tarkóvakarós mosolygós ábrázattal, majd épp megfordulnék, amikor egy hang az ereimben megfagyasztja a vért. Azonnal a szobrok mintapéldája lettem; néma és mozdulatlan. Ahogy a látóterembe lépett, egy barnahajú gyönyörű lányt pillantottam meg, aki kinézetre talán egyidősnek volt mondható velem, de tisztában voltam azzal, hogy a kort sosem tükrözi a külső. Hiszen Mii-chan is már vagy 600 éves, én meg 81, mégis hasonló idősnek nézünk ki. Lerakott az asztalra pár édességet és kérdőn pillantott elsősorban Shoutára. Ekkor már éltem a gyanuperrel, hogy megtaláltam Momo-sant. Titkon reméltem, hogy ő nem a hadnagy, mert ha igen, nem kezdtem jól a bemutatkozást. Rápillantok Shoutára, ahogy kinyög pár szót, aztán elkerekedett szemekkel és pirosló arccal jöttem rá két dologra. Shouta-san és a lány között valamilyen szoros kapcsolat van, csupán nem tudtam, mennyire. A másik volt inkább a számomra kellemetlen, ugyanis úgy nézhettünk ki, mintha olyan dolgokat csináltunk volna…. Tudtam, hogy ebből a fiú által sose fogunk jól kikecmeregni, így én is megtaláltam a hangomat.
- Narazaki Amaya vagyok, a 9. osztag legújabb tisztje, nagyon örvendek. - hajoltam meg.
- Hatakeyama Momo hadnagyhoz jöttem, hogy bemutatkozzam, de Shouta-sant találtam itt, ő pedig útbaigazított, hogy mindjárt...jössz? - miközben a helyzetet igyekeztem tisztázni, ezek ketten Shouta ruhájával matattak valamit, de nem igazán láttam, hogy mit is, így vörös arccal elfordultam.
- Ha zavarok, vissza tudok jönni, miután végeztetek. - mondtam a levegőbe, de azért reménykedtem, hogy csak nem csinálnak olyat, miközben valaki itt van. De megnyugodtam, amikor valami levél került szóba, így már nyugodtabb szívvel emeltem vissza rájuk a tekintetem. Annyira lerítt róluk, hogy hasonló cipőben eveznek, mint Mii-chan és én, és ezen haloványan el is mosolyodtam.

[Hatakeyama Momo]

A kérdésre, hogy haragszom-e, nem válaszolok, mert nem tudok. Elképzelésem sincs arról, hogy haragszom-e vagy sem. Előbb el kell mondaniuk, hogy mi történt >o<. De amit biztosan tudok, hogy nem tölt el jó érzéssel, hogy együtt találtam őket, főleg nem úgy, ahogy Shouta kinéz.
- Sosem zárom az ajtót, nem lenne értelme - felelem röviden, azt nem hozzátéve, hogy ettől még nem lehet itt akármit csinálni . Vagy ha mégis, akkor legalább úgy csinálják, hogy ne vegyem észre, vagy ne jöjjek rá. Mert ez így nagyon fáj T___T. Azt pedig nem értem, hogy miért akarnak nekem fájdalmat okozni, hiszen én nem ártottam egyiküknek sem. Vagy igen, csak nem tudok róla ? Bár a lányt nem is ismerem, legalábbis nem rémlik az arca sehonnan.
Az ágyneműs megjegyzésre majdnem elejtem a kezemben lévő dolgokat. Az a szerencse, hogy ilyen nincs is tulajdonképpen, mert semmit sem fogok a kezemben. Letettem őket. Normális esetben titokban tartanám az asztalágy hollétét, de úgy fest, hogy mind a ketten tudnak róla, így benézek az asztal alá és valóban. Össze van túrva. Én… én… én nem akarom elképzelni, hogy miért néz így ki T///////T. Pedig direkt aranyos cicás ágyneműt vettem, hogy még Cukinak is tetsszen.
- Ezek után lehet, inkább ki kéne dobni >_<  - dünnyögöm, bár szerintem olyan halk vagyok, hogy egyikük sem hallja.
Végül a kérdésemre, hogy ki is az ismeretlen lány, csak kapok választ. Tehát megint egy újonc *o*. Ami tök jó… vagyis lenne, ha éppen nem fájna annyira a mellkasom és nem éreznék valami furcsát irányába. Valamit, amiről nem különösebben tudom megmondani, hogy micsudi is pontosan. De az biztos, hogy nem kellemes. Én nem akarok így érezni :/. Bár így legalább már lehet ötletem, hogy honnan ismerik egymást. Az Akadémiáról.
- Aha, szóval engem kerestél - nézek rá, bár nem tudom, hogy a látottak után mennyire hiszem el a dolgot, pedig én szeretném. Nagyon, nagyon, nagyon szeretném, de tényleg. Míg azon tűnődöm, hogy valóban mennyire hiszek neki, Shouta a ruhájával bajlódik. Nem ez az első ilyen alkalom, most azonban nem segítek neki automatikusan, mint ahogy otthon szoktam. Minden jel szerint nagyon jól elvolt Amayával, oldják meg ketten. Gondolom ezt egészen addig, míg segítségkérően felém nem fordul. Erős akarok maradni és azt mondani, nem, de… de ez nem sikerül >//<. Fél másodpercig sem bírom ki. Így segítek neki rendbe tenni a felsőruházatát. Pik-pakk kész, van már gyakorlatom a dologban.
- Nincs mit ^^ - sóhajtok egy apró mosoly kíséretében. Még akkor is, ha mérges - az lennék? - a lélek, a köszönet akkor is jól esik neki. Nem értem, hogy Amaya miért hiszi azt, hogy zavarna, hiszen a problémát tulajdonképpen még nem oldottuk meg, aminek láthatóan ő is a része volt.
- Ugyan, maradj csak nyugodtan, nincs itt semmi, amiért el kéne menned - feltéve akkor, ha csak nem menekülni akar, de remélem, hogy itt ilyesmiről szó sincs, mert ha igen, az a saját bűnösségét bizonyítja. Legalábbis Shinichi valami ilyesmit mondott a Conan a detektívben, neki pedig biztosan mindig igaza van, hiszen mindig megoldja az ügyeket. - Üljetek le, ha szeretnétek - mondom mind a kettejüknek, hiszen két fotel van az irodában, meg az én székem. Pont tökéletesen elférünk egy kis beszélgetésre.
A leveles reakció meglep, szerintem nem csak engem, hanem Cukit is. Mivel nyávog egyet, mikor Shouta a levél után szeretne kapni. Nem is gondoltam, hogy tőle lehet. De ezek szerint így van .
- Az én asztalomon volt, az enyém ˘o˘ - felelem. Ha tényleg nem nekem szól, akkor majd visszaadom miután elolvastam. Még együtt élünk, csak nincsenek ilyen nagy titkaink egymás előtt. Legalábbis én egészen idáig ebben a hitben éltem . De nagyon úgy fest, hogy tévedtem.
- Amaya, mesélj magadról, hiszen ha minden igaz, akkor az új tisztem vagy - eresztek meg egy apró mosolyt a lány felé, hiszen elvileg együtt fogunk dolgozni. A múltkor Ishivel is nagyon jól elbeszélgettünk. Amíg hallgatom a lány mondandóját, addig kinyitom a levelet és magam elé teszem, majd ha Amaya befejezte a válaszát, akkor gyorsan elolvasom a levelet. Nem vagyok bunkó, ha beszélnek hozzám, azért figyelek az lélekre, csak utána foglalatoskodom mással :3.

[Aoyama Shouta]

Hol egyikükre, hol másikukra néztem, úgy tűnt, hogy ők tisztában vannak vele, hogy valamit tettem, és csak nekem nincs róla fogalmam sem. Ez olyan rossz érzés, mintha kihagynának valamiből. ToT Momo~san mindig szokott szólni, ha gond van, ezért is zavar, hogy nem válaszol semmit arra, hogy haragszik-e rám. Szóval igen? TwT
- Pedig zárnod kellene, ez nem biztonságos! – Mondtam magamról megfeledkezve egészen hangosan. – Mármint… bárki kiengedhetné Cukit, vagy elbújhat, hogy meglepjen téged. >////> – Teszem hozzá, hogy értse mire is gondolok.
Értetlen arccal pislogtam rá megjegyzésére, mért kell kidobni? Otthon már majdhogynem teljes egészében az én futonomon szokott aludni, néha a takarómat is megszerzi, mert az övét befoglalja Cuki. >///< Pedig mondtam, hogy nem szabadna az ágyban altatnunk, mert túlságosan megszokja. Szóval otthon is aludt már olyan ágyneműben, amiben én, és sose volt kifogása ellene, és nem gondolta, hogy piszkos, vagy ki kellene dobni. T-T
- Az otthoniakat sem szoktuk, elég kimosni. – Válaszoltam szintén halkan, bár szerintem Narazaki~sant nem érdekelték az ágyneműink. - Vagy miattam ki kell? ToT
Az újonc, és Momo~san szavaira is csak bólogattam, valóban csak őt kereste, én csak elszundítottam. Vagyis igazából én segíteni jöttem, csupán ő nem volt jelen, hogy ezt tényleg megtehessem… a tárolókból ítélve ebédért ment, pedig otthonról is hozhatott volna. :/ Mindig elmondtam neki, hogy szívesen készítek számára is bentot, de az epren kívül nem sok dologhoz volt kedve, így nem kísérleteztem.
- Elhoztam neked otthonról az iratokat, mert jó néhányat ott hagytál. – Mutattam az asztalon a kisebbik kupacra. Ha ez nem enyhíti meg, akkor semmi. - Csak meg szerettelek volna várni. TwT
Számomra merő rejtély volt, mi miatt lehet mérges, hiába töprengtem hosszú percek óta rajta, semmi ötletem nem maradt. Narazaki~sant nem ismerte, szóval nem lehet, hogy rosszban vannak, és ezért nekem sem szabadna beszélnem vele. Cuki is megvolt, nem kellett semmi különlegeset sem csinálnom, amit elfelejthettem volna. Talán az öltözéssel is azért voltak gondjaim, mert annyira másfelé jártak a gondolataim. Mélyet sóhajtottam, kezdett olyan érzésem támadni, hogy úgy sem fogok rájönni, igazából mi játszódhat le a fejében. :/
- Nekem el kellene mennem? – Kérdeztem szomorúan, mert nem ehhez az osztaghoz tartoztam, és talán így is túl sokat rontottam ezen a beszélgetésen. Narazaki~san jó shinigaminak látszik, rossz lenne, ha miattam Momo~san rossz hangulatban lenne.
A felszólításra körbenéztem, de a fotelok nagyon messze voltak, nekem pedig közel kellett maradnom, hiszen a kezében volt a levél. O////O Az, amit csak Meiou~fukutaichou miatt írtam meg, és nem is lett volna szabad elhoznom, sejthettem volna, hogy amilyen szerencsés vagyok, ez lesz a vége. ToT Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy az asztal mellett leülök a földre, így Narazaki~sant sem zavarom, és a levél mellett is lehetek. Momo~san esetleges furcsa tekintetére csak mosolyogva válaszolok.
- Innen nem zavarok, és Cukival elleszünk! *>*”” – Simogattam meg a macska fejét.
Tisztában voltam vele, hogy Momo~san igazán makacs természetű, de hogy így nem adná vissza a levelet, az meglepett. Csak nagy szemekkel pislogtam, mert tanácstalan voltam, hogy akkor most mit kellene tennem? Lógjak meg vele, amíg nem figyel? Úgyis utolérne. De nincs más lehetőségem, ha egyszer nem adja oda, mikor szépen kérem. >///>
- Ez azért nem egészen így van, elvégre én is voltam az asztalodban, akkor én is a tied vagyok? – Kérdeztem fennhangon, mielőtt végig gondoltam volna, mi is hagyja el a számat. O/////O – Mármint… nem úgy értettem, hogy… – Csuklott el hangom, és inkább az ágynak szenteltem a figyelmem, ha már ott vagyok, akár meg is igazgathattam, hiszen én túrtam össze.
Amíg Narazaki~san válaszolt, úgy éreztem, hogy esélyem nyílna ismét megpróbálni megszerezni a levelet. Felnyúltam, de tekintetem találkozott Momo~sanéval, így kivörösödve csak Cuki füle tövét vakargattam meg. Ez nem az én napom, azt hiszem. T////T Pedig olyan zavarba ejtő szövege volt a levélnek:

„Kedves Momo~san Momo~chan! (Ugye szólíthatlak így? Ha tiszteletlen, akkor nem, akkor maradok a réginél, nekem nem számít, csak Meiou~fuku szerint így közvetlenebb.)

A hadnagy azt mondta, hogy tisztáznom kell, hogyan is érzek. (A mangákban sosem szerepel, mit írnak egy ilyen levélbe, úgyhogy ha nem jó, szólj, és újra írom, hogy biztosan megfelelő legyen!) Számomra nagyon sokat jelentesz, és szomorú lennék, ha valaki más felesége lennél. (De ha te boldog leszel, akkor ez nem számít, az fontosabb.)
Kedvellek! (Mármint úgy, mint a mangákban, és nem csak barátságból.)

Ui.: Nem tudtam, hogy mit kell a végére írni, szóval csak rajzoltam néhány epret, mert azokat szereted.”

Biztos elsüllyedek, ha ezt elolvassa, ráadásul Narazaki~san előtt. O////O