Szerző Téma: Yoshida Yuko  (Megtekintve 765 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Yoshida Yuko

3. tiszt; Megfigyelőrészleg vezetője

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Nőegylet elnökhelyettese

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
16 000 / 20 000

Hozzászólások: 25

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
hamuszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
A Tudománnyal

Mottó:
A tudomány nem a szentimentálisaknak való.

Post szín:
#B1DCBD // #ECFEF1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Yoshida Yuko
« Dátum: 2014. Aug. 08, 15:50:44 »
Jelszó: Uo Ohd

ADATLAP:
Név: Yuko Yoshida
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1907.01.14.
Kor: 104
· Emberként: 14
· Lélekként: 90

Kinézet:
Rendezetlen, fehéres – halványzöld árnyalatú haj, amit bontva hord. Szemszíne aranybarna, jobb szemét egy általa eszkábált szemkötővel takarja, amiért egy „küzdelme” során megsérült {lásd: előtörténet}. Egy kölyök magasságával vetekszik, ráadásul egy csontkollekció – na, jó talán túlzok... ><” - annak ellenére, amennyit enni szokott, ráadásul első megjelenésére az ember előbb nézi fiúnak, mintsem lánynak. A testén, több helyen is kötések vannak (nevezetesen: az arcán, nyakán, bal csuklóján, jobb vállrészénél, a jobb lábcombján, a bal bokáján és a mellkasán), ezek a későbbiekben lesznek jelentőséggel számára, eredetileg maradandó égési sérülések eltakarása miatt viseli. Testéből két láncszerűség jön ki, melyek kísérletei eredményei, ezek végére zanpakutoja van hozzáfüggesztve, a másikra pedig egy Koponya formájú bomba. Mániája hordani egy piszkosfehér, szőrmével tarkított, kapucnis kabátszerűséget, amibe mindenféle kacatot tárol.

Jellem:
A kölyök megjelenéséhez egy gyerekes viselkedés társul, ami talán nem is meglepő. Bár IQ-ja igencsak átlagon felüli, egyetlen probléma csak az, hogy nem használja ki. Általában szeret vicces lenni – csak nem mindig jön össze neki -, és a „robbantsunk fel mindent” vagy a „kísérletezzünk rajta” szöveget nyomatja. Az ekkor felbukkanó gonosz, baljóslatú vigyorát semmi sem törölheti le, emellett ha kísérletezésről van szó, felér egy őrült pszichopatával. Soha nem vallaná be, de szereti, ha a körülötte levőknek jó kedve van. Első, talán kellemes benyomás keltésének érdekében a komor, faarc megjelenése egy kis komolyságot tükröz, de ez a színészete csak addig tart, míg meg nem szólal, illetve míg fel nem mérte a terepet. Igencsak nagyszájú, és az ártatlan, „nem értem miről van szó” játéka igencsak idegesítő szokott lenni. Persze, ezt ő szokta élvezni elsősorban – ki más? -. Őrült mániája kötekedni az erősebbekkel még akkor is, ha tisztában van azzal, hogy földbe verik, illetve mások ijesztgetése is nagy heppje. Szívesen belemegy mindenféle őrültségbe a kísérletezésre hivatkozva. Hidegvérét még akkor is képes megtartani, ha épp meg akarnák ölni, talán az érzést, mint „halálfélelem” nem ismeri, jobban mondva nem fogja fel. Persze, mint minden „” embernek neki is van gyenge oldal - amire senki sem gondolt volna. xD - De, az édességeknek és a gyerekjátékoknak nem tud ellenállni. Gyakran megesik vele, hogy fiúnak nézik, melyet már egész „nyugodtan” kezel. Ha, harcról van szó, sokszor hoz elhamarkodott döntéseket és kissé őrült módon fog hozzá a dolgokhoz. Gyakran ad gonosz és kegyetlen kritikát másoknak még akkor is, ha nem kérdezik, persze semmi hátsószándék nem vezérli ilyenkor, ahogy ő mondaná „csak őszinte”.

Szeret - nem szeret:
- Szeret:
+ édességeket,
+ varjak, csontvázak,
+ kísérletezni, robbantgatni,
+ érdekes dolgokat gyűjtögetni,
+ fárasztani, ijesztgetni, idegesíteni, jókedvre deríteni másokat.

- Nem szeret:
× unatkozni,
× ha, fiúnak nézik >.>,
× Undertaker szívatásait,
× ha, ostobának, gyerekesnek tartják (még ha az is! xD),
× ha, kísérletezés közben zavarják (ilyenkor gyakran robbannak a dolgok).

Felszerelések:
- Egyenruha, megtolva egy piszkosfehér színű kabátszerűséggel, melyen rengeteg zseb van, így mindenféle szerelésre alkalmas eszközt tudd tárolni benne, de lehetnek csak apró kacatok is, amelyeket az Emberek világában „talált”.
- Egy koponya kinézetű bomba, amit a szorult helyzetekre tartogat. *>*
- Egy multifunkcionális szemkötő, amely nem csak azért van, hogy eltakarja vele sérült szemét, hanem azért is, mert ez egy kis számítógéppel vetekszik. Képes bemérni embereket, lelkeket, stb.-t. Emellett kapcsolatba tud lépni Soul Society-vel is ezen keresztül. Mint valami szemkötőbe épített telefon. Kísérletekre és harcokról szóló adatokat is táról, melyeket mindig feltüntet, ha esetleges azonosság lép fel. Persze ez se mindig alkalmazva, csak ha szükséges van rá.
- Zanpakuto. >__<

ZANPAKUTO:
Neve: Undertaker (Temetkezési vállalkozó >_<)
Fajtája: Méreg {valójában időfüggő xD}
Kard lelke: -> szellemként, -> emberként {[általában így mutatkozik}
Kinézete: -> Alap, -> Shikai, -> [strike]Bankai[/strike]
Alap külalak: Nyele világosszürke színű, a minták rajta pedig sötétszürkék. Keresztvasa ezüstből van, pengéje pedig hófehér. A penge fogó rész fekete, úgy, mint a kard nyélzáró része. Ebből a részéből pedig három, piszkos fehér szalag jön ki, melynek végén egy-egy virág minta és azok alatt egy érme helyezkedik el, melyeken bizonyos japán jelek vannak írva fehérrel. Az érmék és a virágok szint úgy feketék.
Shikai parancsa: Oshiette kudasai Undertaker, atashi wa anata to waraeru ka? (Kérlek, mondd meg nevethetek-e veled, Undertaker?)
Shikai kinézete: Egy csontból álló kasza. A nyél félúton hajlított. Bár látásra vékonynak tűnik, elég kemény anyagból van, nehezen törik, végén és tetején hasonló dorozsmás részek vannak. A pengén kisebb bevágások találhatóak, viszont iszonyú éles. A kopja részén egy méretes koponya díszeleg.
Támadások:
- Kusukusu no Toukotsu (Vihogó koponyák): A kasza szürke füstszerű ködöt kelt a parancsszó elhangzása után, mely a fegyveren található koponyából árad ki. Ez a ködszerűség annyira sűrű, hogy az ember alig lát el az orráig is, emellett idegesítő vihogásszerű hangot lehet hallani folyamat, amely hol halkabb – hol hangosabb, távolabbról jön vagy közelebbről. Így zavarja meg az ellenfelet. Emellett időnként kacagó koponyák bukkannak fel, mint holmi illúzió. Nem, csak a figyelemelterelésre specializálódik ez a támadás, hanem a ködben egy bizonyos méreganyag található, melynek belégzése különféle tüneteket idéz elő. Ugyebár, ha az ellenfél erősebb, akkor csak kisebb koncentrációs zavarok lépnek fel, vagy altató hatással bír. Ha az ellenfél gyöngébb, akkor képes hosszabb időre is kiütni az ellenfelet – ellenszer nélkül halált is okozhat félórás türelmi idő után -. A füst a használójától számítva 2m-t foglal magába/2500lp-ként {2500lp=2m}/. Azaz, ha a lélekenergia nő, akkor nagyobb területet képes befogni. Ezt egy harc folyamán egyszer nagy szerencsével, esetleg kétszer tudja alkalmazni. A köd 5-10 percig képes fennmaradni, ennek hossza a területet befogó résszel növekszik 2500 lpn-ként {2500lp=5 perc}.
- Kusekuse, Undertaker! (Kacagj, kacagj Undertaker!): Ez a képessége fekete aurát képez körülötte meg a fegyvere körül. Mely, fölerősíti egyszerű támadásait a kaszával (vágások meg effélék) és általa bevitt ütéseket, ezen felül erősíti még a telekinézis (csak a kaszát) és a levitációt (kisebb ideig képes fennmaradni a levegőben) is. Emellett bizonyos „védelmet” biztosít számára, kisebb ütésektől, esetleg kisebb szintű mágiától (ez természetesen függ az ellenfél erősségétől, az ütésnél is számít). Amíg állja a sarat, addig képes fenntartani. Kisebb megszakításokat tud vele tenni, hogy spóroljon lélekenergiájával. Az aura csupán két képességét erősíti, viszont 15 percenként megjelenik az aura fölött egy szellemszerű koponya, ami öt percig lehetőséget add mind a négy erősített képesség alkalmazására. Minden megjelenés után a felbukkanási idő öt perccel megnő (először 15 perc, másodszor 20 perc és így tovább).

ELŐTÖRTÉNET:

A „bomba” jó életem…

A szüleim igen elfoglalt emberek voltak, így kevés időt töltöttek velem. A folytonos üzleti utak és hasonlók miatt. Sosem értettem mit, miért csináltak így nem is törődtem vele. Általában nagymamám gondozására bíztak ilyenkor, míg élt. De egy hónappal azután mikor elhunyt, azt reméltem többet nem mennek ilyen utakra szüleim, de sajnos tévednem kellett ez ügyben. Találtak más embert, aki ilyenkor felügyelhetett rám és az-az igen rossz hírű „Őrült tudós” néven emlegetett nagybátyám volt. Köztudott volt, hogy nem egy társasági ember, ráadásul a gyerekeket se éppen szerette. Általában csak nagyobb családi összejöveteleken találkoztam vele, de annyi épp elég is volt belőle számomra. Nem akartam jobban megismerni, féltem tőle. Még beszélgetni se mertem vele. Ennek ellenére őseim rábíztak. De nem volt elég nekik, hogy ő vigyázzon rám, de mivel a kutatásait nem akarta félbehagyni emiatt nekem kellett hozzá utaznom, mivel jószerével az ország másik felén élt. Kisebb fennakadásokkal ugyan, de sikerült eljutnom hozzá. Első napokban igencsak kerültem őt, miután érkezésem napján halálra rémisztett pár igen érdekes kutatásával, hogy ne zavarjam, ha dolgozik. Mivel a környéken nem ismertem senkit és tudtam, hogy semmi esélyem sincs összebarátkozni a környéken velem, egykorúakkal éles elmém, és a furcsa lények melyeket mindig is láttam – talán ők voltak az egyetlen barátaim - , azok miatt sem. Így más elfoglaltság híján a bácsikám összegyűjtött kutatásait és színes könyvgyűjteményeit bújtam még akkor is, ha az idegeire ment már, hogy a rendezett iratait bújom, és ezek felkeltették az érdeklődésemet. Így egyik nap, kisebb belső küzdelmek árán sikerült erőt vennem magamon, hogy beszélgetést kezdjek bácsikámmal.
- Mondd Shinju – bácsi miért egyedül végzed ezeket a kísérleteket? – kérdeztem miközben egy kis szék segítségével egy magasságba tudtam helyezni magam a kísérleti asztalával, hogy föllássak rá. Épp valami érdekes mechanikai dolgot szerelgetett. A kezében tartott csavarhúzót kis híján elhajította ijedtében, amiért váratlanul érte megjelenésem. Főleg, hogy jószerivel aranyszabályként adta ki, hogy a dolgozó szobájába: „nem léphetek be”.
- Nem megmondtam, hogy nem jöhetsz be ide? Egyáltalán, hogy tudtál bejönni? Zárva volt az ajtó! – förmedt rám, hogy így próbáljon megrémíteni, de meg se hatódtam. Ha az ember sokáig használja egyazon trükköt rémisztgetésre egy idő után elavul.
- Airi-kun találta meg a nappaliban lévő szőnyeg alatt a pótkulcsot. – feleltem rezzenéstelen arccal miközben felmutattam a bejárati ajtó kulcsát. Nem titkoltam előtte, hogy furcsa szellemszerű lényeket látok. De, nem is nagyon törődött vele. Meg volt a saját ügyes-bajos dolgai. Ezért sem akadt le azon, hogy még is ki az-az „Airi-kun”. Rögtön kikapta a kezemből a nyitóeszközt és jól szemügyre vette, hogy meggyőződjön arról, hogy tényleg ez a pótkulcs és nem ő hagyta-e véletlenül nyitva a bejáratot. Mivel még maga elöl is képes volt bácsikám elpakolni dolgokat, így mindig tartott mindenből egy tartalékot. Többek között ennek az ajtónak a kulcsáról is volt egy másolat.
- A csudába… tényleg ez a pótkulcs. Nem is emlékeztem, hogy a nappaliban volt. – motyogta miközben tanulmányozta a két kulcsot. Jómagam addig szemügyrevettem a dolgot, amit épp szerelgetett.
- Ez egy bomba lesz? – kérdeztem miközben megpróbáltam megfogni, de addigra elkapta kezem ügyéből.
- Semmi közöd hozzá! Ez nem ilyen kicsi gyerekeknek való, mint Te!
- Arról beszélgethetnék, hogy jelen helyzetben ki is a gyerekesebb! – fonom össze kezeimet magam előtt, adva a sértődött kis óvodást.
- Te kis… - nagy sziszegés közben visszateszi az asztalra a tárgyat, miközben próbálja lebeszélni magát arról, hogy fejemet vegye emiatt.
- De mondd Shinju – bácsi!
- Ha leszoksz erről a „de mondd” kezdetű mondataidról, akkor esetleg beszélgethetünk róla.
- Rendben, de akkor is mondd… tanítanál engem? – aranyos boci szemeket vágtam be, hogy meggyőzőbb legyen a kérésem. Látszólag még az ütő is megállt benne a kérdésemet hallva. Még a gondolatától is megborzongott, hogy engem tanítania kellene.
- Sajnálom kölyök, de ez abszolút lehetetlen. Szó se lehet róla! Nézz csak magadba, ha te egyszer kísérletezni kezdesz, akkor elsősorban Temetkezési vállalkozó lehetnél, mintsem kutató!
- T… temetkezési vállalkozó…? – sokkosan néztem erre a kifejezésére nem erre számítottam.

Bár elutasított, akkor sem hagytam fel vele. Mindig körülötte kotnyeleskedtem és figyeltem mit csinál, jobb dolog híján. Viszont egy nap váratlan hír köszöntött minket. A szüleim balesetben meghaltak. Belül kicsit megrendített a dolog, még ha nem is mutattam ki érzéketlen nagybátyámnak. De nem tudott, annyira lesújtani a hír, amiért keveset voltunk együtt. Bácsikám úgy gondolta, hogy elküldhet egy másik rokonhoz és nem leszek többet láb alatt. Egyetlen problémája az volt, hogy egyedüli vér szerinti rokonként már csak ő élt. Így a gyámságot neki kellett elvállalnia. Hiába hajtogatta folyton, hogy nem érdekli a család, ez mégis ellent mondott érvelésének, amiért befogadott, pedig nyugodt szível elküldhetett volna az első útba eső nevelőintézetbe. Jó pár év telt el így, semmi gondunk nem volt. Több hónapos nyaggatás után sikerült elérnem, hogy tanítson, mikor egy általam összerakott bombát mutogattam neki. Úgy gondolta „talán” van tehetségem így egy próbát megér a tanításom. Bár az idők folyamán nagyfokú piromániát diagnosztizált rajtam, amiért eléggé rajongtam a robbanóeszközökért és azok után bekövetkező tüzért. Főleg miután úgy századszorra kellett emiatt renoválni a házat. Nagybátyám addigra igencsak befutott volt kutatóként, illetve bombaszakértőként, ami sajnos a bűnözők körébe is eljutott. Egy nagyobb banda, melyek bankok fosztogatása közben szerzett pénzen éltek, az újonnan beújított széfrendszert nem volt olyan egyszerű feltörniük, mint gondolták, falai áthatolatlanok voltak semmi nem vágta át. Nagybátyámat beépített emberként akarták felhasználni, hogy elkaphassa a rendőrség ezt a szervezetet. Megkérték, hogy terjessze el, hogy neki sikerült egy olyan bombát alkotnia, mely valójában áttöri ezt a széfet. Így körbecsalhatják a társaságot. Egyetlen dologra sajnos nem számítottak. Ezek az alakok elraboltak és váltságdíj fejében, nevezetesen a bombáért cserébe szerezhetnek csak vissza.
- Na, kis kölyök remélem felkészültél! Ha a szeretett nagybátyád nem teszi azt, amit mondunk neki, halot vagy. – próbálta magát keménynek mutatni a lovas kocsiban a banda vezetője, míg mentünk a kiszemelt bank felé.
- Honnan vetted azt, hogy szeretem? – kérdezem tőle hidegvérrel. Az eddigi kísérletei nem voltak túl meggyőzőek. Ahogy odaértünk a bankhoz kisebb gond nélkül bejutottak. Elég gyanúsnak találtam a dolgot. Egy ilyen fontos helyett olyan határozottsággal védenek, kizárt, hogy így megfigyelés nélkül hagynák a helyett. Valószínűleg a terv része lehet, amit hallottam miközben a nagybátyám a rendőrséggel beszélt, mikor meglátogattak minket, mielőtt elraboltak volna. Nem gondoltam, hogy én is részese leszek a dolognak. Főleg, hogy bácsikám megosztotta volna ezt velem. Ahogy a széfhez értünk a sarokba dobtak. A banda főnöke fegyvert szegezett felém, hogy nehogy valami olyasmit csináljak, ami megakadályozná őket.
- Ostoba voltál mikor, azt hitted semmi bajod nem esik!
- Ki mondta, hogy én ilyesmikben hittem valaha is? – néztem rá oldalra fordított fejjel, némi szánalmat tükröző tekintettel. – Olyan viccesek az egerek, melyek még a legkisebb sajtért is ölni képesek. – mondtam egyenesen a szemébe, melyre dühében mellém lőtt a falba. Szánalmas, ha nem húzta volna föl magát ennyire, talán még el is talált volna. Öt perc se telt el, mikor halk pittyogó hangot kezdtünk hallani a széf környékéről. A banda tagjai értetlenül kapták össze-vissza fejüket, hogy mégis honnan jöhet. Jómagam az ismerős hang hallatán, csak gúnyosan elmosolyodtam. Egyértelmű volt, ez egy időzített bomba. És valamelyik idióta aktiválhatta a visszaszámlálást.
- Mi ez? Mégis honnan jöhet? – keresték a forrását, mire sikerült felfedezniük. Ijedten kezdtek hátrálni a széftől. Egyesek még menekülni is próbáltak, de nem jött össze nekik. Az ajtók, ablakok addigra mind zárva voltak. Már lassan kacagni kezdtem látva szerencsétlenségüket. Szánalmas, ilyen feltűnő csapdába besétálni. A bandavezér idegesen nézet rám és grabancomnál fogva a bomba elé hajított.
- Állítsd le! Tudom, hogy meg tudod csinálni! – parancsolta idegesen, miközben a pisztolyt rám szegezve próbált engedelmességre bírni.
- Sajnálom, de én nem értek az ilyesmihez… - mondom lehunyt szemmel épp, hogy nem nevettem el magamat. Végül is én voltam a csali, ez egyértelmű, miért ne szórakozhatnék egy kicsit?
- Ne játszd az ostobát! Még én is tudom, hogy a két drót valamelyikét kell elvágni, azt hiszem… azt hiszem a pirosat! – hadarta el, életét féltve mivel a számláló már vészesen közelített a nullához.
- Igen… a pirosat? És mi lesz akkor, ha a kéket vágom el? – kérdeztem inkább magamtól, mintsem tőle, hisz tisztában voltam azzal, hogy mi a következménye annak, ha a rosszat vágják ketté. Arcomra ördögi, baljóslatú vigyor ült ki, ahogy közelítek egy zsebemből előkotort vágóeszközzel a drót felé. Végül még ránéztem a csoport főnökére, látni akartam az arcát a fickónak. Utolsó emlékként, melyet emberként élhetek át. Amire utoljára emlékszem emberi mivoltomból egy hatalmas robbanás volt, miután a vágóeszközzel kettévágtam a kék színű drótot.

Lélekként élni…

Romok, melyeken taposok. Körülöttem sötét színű a levegő. A füst, a szél hatására kezd eloszlani. Mellkasomon erős fájdalmat érzek, ahogy odanyúlok, kezemmel egy láncot tapintok meg. Ahogy a kormos füst szép lassan eloszlik az első dolog, amit felfedezek az egy méretes csontból kirakott kapu. Ijesztő volt és kicsit sem bizalomgerjesztő. Ráadásul a levegő is hirtelen, mintha több tonnássá válna, és úgy zúdít lefelé a földre. Mintha ennek a valaminek be kellene hódolni és meghajolni előtte. Alig pár másodpercig tartott az egész, de az is igen hosszúnak tűnt. Térde rogyva, kapkodva veszem a levegőt, miután ez az egész, mintha nem is létezne eltűnt. A tanácstalan lakosság zsivaját hallom és a füst mélyéből, mintha közelítene valaki. Alakját nem tudom kivenni rendesen, csak annyit látok, mintha beszélne valamit. Az utolsó dolog, amire emlékszem, mielőtt minden elsötétült volna előttem, mintha valaki azt suttogta volna nekem, hogy: „Nem megmondtam? Ha te egyszer kísérletezni kezdesz, akkor elsősorban Temetkezési vállalkozó lehetnél, mintsem kutató!”.

Erős napfény világít az arcomba. Netán álmodok? Tanácstalanul kellek fel, valami magas dombon vagyok. Fejemben a mondat visszhangzott, melyet utoljára hallottam, keveredve a „Meghaltam?”- kérdéssel. Zavartan indultam meg a közeli házakkal teli helyre. Meglepetésemre emberek fogadtak. Nem hittem a szememnek, de meséjük még hihetetlenebb volt a Lelkek világával kapcsolatban. De, a kézzel fogható bizonyítékokat nem téveszthettem szem elől. Viszont a maró éhség, mely mióta magamhoz tértem kísért, már kezdett kellemetlenné válni. Már bő egy és fél nap telt el a bolyongássommal. Célom az volt, hogy megtaláljam ezt az Akadémiát vagy mi a szöszt, amelyet az itteniek említettek nekem. Érdekelt ez a fura katonai szervezet és, ha tényleg igaz a dolog, hogy aki ilyen szinten éhes, mint jómagam valamiféle reiatsuval rendelkezik, és az ilyeneknek van esélyük bejutni ebbe az oktatási rendszerbe, akkor kizárt, hogy kihagyjak egy ilyen lehetőséget! Már lassan tíz perce, hogy valamiféle nagykapu előtt állok. A helyiek azt mondták ez az akadémia bejárata. Persze fogalmam sem volt arról, hogy állhatnék neki ennek az egésznek, ezért is vártam ott tehetetlenül csodára várva talán. Amit egész hamar meg is kaptam, mikor valaki megszólított.
- Hé, kicsike mit szeretnél?
- Nem vagyok gyerek! – mondom sértődötten a lekicsinyítő megnevezésre az illető felé fordulva, hogy gyilkolni szándékozó tekintetemet rávessem. Talán még meg is ijedt volna, ha a hatalmas gyomorkorgásom nem kotnyeleskedett volna bele a színészi alakításomba. Szégyenlősen néztem le a földre a hangos, morajló hang miatt.
- Igazad van, nem vagy kicsi. – mondja a másik illető, aki eddig csak némán figyelte az eseményeket. Közben odasétálva hozzám, kedvesen megpacskolja a fejemet. Valószínűleg figyelemfelkeltés akart lenni a másik kezével odanyújtott, gondosan elcsomagolt kevés ételre. Bár ebben a pillanatban én még a macskaeledelt is megettem volna.  – Nem valami sok, de több mint a semmi, edd csak meg. – tette hozzá barátságosan amire, mintha parancs lett volna enni kezdtem. Közben nagy tanulmányozóan vett szemügyre. Kissé idegesítő volt, de mivel ételt adott nem szóltam le emiatt.  – Mi járatban vagy errefelé? – kérdezte kíváncsian.
- Felvételizni akarok az Akadémiára! – felelem kérdésére két falat között. Eleinte megdöbbentettem válaszommal még bizonytalanul össze is néztek.
- Ugyan már ne nevettess. Kizárt, hogy felvegyenek! Még írni se tudsz! Ráadásul még egy kardot se tudnál felemelni, olyan kicsi vagy! – kezdett bele szövegelésébe a másik, aki leszólított. Idegesen néztem rá. Még, hogy nem tudnék felemelni egy vacak katanát! Ha, ezt várják el tőlem, képes vagyok megcsinálni! Nem is vagyok annyira alacsony! Most jobban megnézve őket, mintha valami tanulói egyenruha szerűség lenne rajtuk. Lehet, hogy épp itt tanulnak? o.O
- Nem vagyok gyerek! Különben is tudok írni! Akár a legbonyolultabb fizikai képletet is leírom nektek, ha akarjátok! – mondom egyenesen a fickó képébe, aki sértegetni, mert ismét. Miután megettem a maradék ételt is, csípőmre tettem a kezeimet, majd jól szemügyre vettem őket. – Vigyetek a főnökötökhöz! Jelentkezni akarok! – mondtam nekik fennhordott orral, melyre ők döbbenten néztek: „még is, hogyan várhatnák el ilyesmit tőlük?” arccal. De a határozott, kicsit sem elrendíthetetlen tekintetem miatt, végül is beadták derekukat, mielőtt kisebb gyerekes hisztit hallhattak volna. Elvittek oda, ahol be lehetett iratkozni, majd a felmérés megírása után, ami pozitív eredményekkel végződött, sikeresen bekerülhettem az Akadémiára.

…Akadémiai évek, hogy röpítsük a levegőbe a tantermet?

Az Akadémiára való bekerülésem után, mondhatni egész jó helyzetem volt. IQ-m átlagon felüli, mégsem használtam ki egyszer se és hibákat, hibára halmoztam, bár elsősorban magatartásilag és nem szorgalom terén. Persze a velem született jó tulajdonságokat én soha nem akartam kihasználni és ezt egyértelműen tudtára adtam a tanároknak is. Nem akartam feltűnést kelteni, így elméletből, bármennyire is egyszerű volt, mindig vissza fogtam magam, hogy a tökéletestől távol maradjak, mivel az elméleti részt röhejesen könnyűnek találtam. A mágia terén nem kellet óvatoskodnom, nem nagyon ment, azok elsajátítása, bár elsősorban a tűzzel kapcsolatos támadásokat tudtam megtanulni, melyeket gyakorlatban is nagyon szerettem használni. Lassan, de biztosan a többi kidout is egyre jobban tudtam alkalmazni. Persze az emberi létemből származó kis tűzmániám sem veszett el. Ami a folytonos robbantgatások is tanúsították. Időm nagy részében szerettem régi elfoglaltságomat űzni, amikor még éltem. Új dolgok agyalásán és egyéb hasonlókkal. Legfőképpen a bombákkal foglalkoztam ismét, de a Zanpakutok lelkeivel kapcsolatos dolgok is kiemelt tényezők voltak nálam. De, sajnos részletek híján nem merülhetem bele azok tanulmányozásába, így maradtak a robbanó eszközök. Miután sikerült beszereznem az anyagokat egy bomba elkészítéséhez, úgymond valami projekt címszóval, az iskola egyik termében alkottam.
- Hm… a kérdés, hogy nézzen ki… - motyogom már kicsit álmosan a vázlatrajz újabb példánya fölött gubbasztva, amiért már jócskán csak rám esteledett. – Talán így? – firkálok valamit a lapra. – Nem jó… mint egy elcsicsázott dinamit… ááá! Semmi ötletem. – fejemet fogva dűlök előre a padra kicsit elszenderedve.
~ És mi lenne, ha koponya lenne…? ~ hallottam megszólalni egy hangot a fejemben, bár ekkor nem gondoltam bele részletesen, hogy mégis mi lehetett, vagy ki lehetett. Egyszerűen a fáradtság utóhatásaként tituláltam be. De, az ötletet alkalmazva másnap reggelre a koponya kinézetű bomba már készen hevert előttem.
- Rendben kész! Már csak ki kellene… - fogom meg a veszélyes szerkezetet, de véletlenül kiesik a kezemből, ennek örömére bekapcsolva a robbanó eszközt. Észveszejtő gyorsasággal indultam kifelé a teremből, amely másodpercek lepergése után hatalmas robbanás kíséretében a levegőbe röpítette a szobából. Szerencsére ilyen korán még senki nem tartózkodott az Akadémián. Jómagam pedig apró karcolásokkal megúsztam a dolgot. De, legalább tudtam, hogy a prototípuson mit is kell, majd javítani.

…Ismerkedés belső világommal, avagy ilyen sötét lennék belül?

A reggelem mondhatni igencsak átlagosan kezdődött. Több mint egy hónap telt el a félresikerült kísérletem eredményének hibás használata után, ami miatt már le is róttam a tanárok által kiszabott jókora büntetést. Bár nem a miatt, mert kísérletezgettem, hanem a terem miatt, melyet a levegőbe röpítettem a kísérlet folytán. Így, hogy helyrehozzam a ballépését egy tanárral kellet tartanom az Emberi világba egy hollow elkapása miatt, gyakorlat keretein belül. Ezen küldetéssel fogadtak, ahogy beértem az Akadémiába. Tiltakozni, nem tiltakozhattam ez ellen. Így mennem kellet. Ahogy megnyitották az átjárót, hipp-hopp, Karakurában voltunk. Sereiteiel ellentétben itt este volt és a hely, ahol kikötődtünk igencsak horrorisztikusan nézett ki. Egy sikátorszerűség lehetett, ahova megérkeztünk. A sötét, apró, két ház közötti utca. Csak is az lehetett.
- Itt külön válunk, ha megtalálod, a lidércet ne kezdj vele harcolni! Hanem küldj jelet a tartózkodási helyéről.
- Miért Önnek netán nem kellene az ilyesmit érzékelnie? – néztem értetlenül.
- De, csak a probléma a lidérccel, hogy képes elrejteni jelenlétét. Szóval légy óvatos! – adta ki az információkba, ötvözött parancsot, majd elindult a környék felderítésére. Jómagam sem haboztam, rögtön elindultam. Felugrottam az első villanypóznára, hogy körbefürkésszem felülnézetből a várost, hogy elhatározhassam, melyik irányba lenne célszerű elindulni. Valami belső ösztönből kifolyólag, a hőerőmű felé indultam el. Nem is tudom miért… pedig esküszöm nem robbantgatni akartam! Ahogy odaértem lassú léptekkel felfedező útra indultam, mikor furcsa lidércüvöltés szerű hangot véltem hallani. Az ütő is megállt bennem hirtelen, a vérfagyasztó hang hallatán, de nem volt időm túl sokat habozni az első tárgy mögé bebújtam, melyet elég biztonságosnak véltem és az mögül kukucskáltam ki. A lidérc éppen egy jóízűt lakmározott az esti zsákmányából. Valószínűleg egy lélek lehetett, de ha akartam volna, se tudtam volna már segíteni rajta. Miután feldolgoztam a látottakat, rögtön azon kezdtem agyalni, hogy adhatnám tudtára a tanárnak, hogy hol van a lidérc. De addigra sajnos már késő volt, mert, ahogy hátrább léptem nekiütköztem a búvóhelyet adó dolognak, mely nagy visszhangzó kongással adta a lidérc tudtára, hogy van itt valaki.
- Ki van ott? – kérdezte hátborzongató hangján, közben tekintetével keresve a hang forrását.
- Senki! – feleltem szinte ösztönösen, mire számhoz kaptam a kezeimet, közben magamban szitkozódtam, hogy mégis, hogy lehettem ilyen idióta. Így lebuktatni magam. Ennyi erővel elé állhattam volna, hogy „egyél meg”. Vagy valami hasonló.
- Akkor jó… - motyogta a lidérc, többet nem is törődve velem, amelyre nagyokat néztem. Tényleg bevette volna? De, sajnos ez átmeneti volt. Alig telt el fél perc mire leesett neki, hogy ha nincs itt senki, akkor az, nem válaszolhatott. – Megpróbáltál átverni engem Te mihaszna! – bukkant fel előttem méregtől izzó tekintettel. Életveszélyes csapását épp, hogy megtudtam, úszni egy felületi sérüléssel. Fájlalva bal karomon szerzett vágást néztem a lidércre, majd a búvóhelynek használt tárgyra, amin rögtön kiszúrtam a legszembetűnőbb szöveget: „Robbanás veszély!”. Gúnyosan elmosolyodtam, majd fölálltam.
- Dehogy akartalak! Nem is én mondtam, hanem ő! – mutatok a lidérc mögé, amely tanácstalanul maga mögé néz, hogy mégis ki állhat ott. Ezt a tehetetlen pillanatát kihasználva rögtön elsütöttem kedvenc támadásomat. - Hadou 31: Shakkahou! – magam elé tartva két kezemet egy vörös gömböt indítottam meg a lidérc felé, mely szinte meg se kottyant neki, csak egy apró horzsolást okozott testén. Meg kellett állapítanom, hogy jelenlegi szintemmel ez a lidérc túl nagy falat nekem, így a másik tervemhez kell folyamodnom.
- Te most szórakozol velem? – nézet rám idegesen. – Nincs ott senki! És örülnék, ha nem csikiznél ezekkel a nevetséges támadásokkal. – nevetett fel aljasul, majd nagy monologizációját kihasználva lőttem egy másik lánglabdát a tartály felé, amely azon nyomban berobbant, ahogy érintkezett a tűztámadással.
Bár… nem hittem volna, hogy úgy halok meg ismét, hogy felrobbantom saját magamat. Ez eléggé nosztalgikus

~ Sötét van… hol vagyok… mi ez a hideg…?  ~ Nyitom ki szemeimet, hogy körülnézzek. Nagy meglepetésemre egy ismeretlen helyen találom magamat. Legalábbis az imént még nem itt voltam. De, akkor mi ez a hely? Kis szoba, melyet egy apró gyertya világít meg. Majdnem minden sarokban egy pókháló díszeleg. Emberi csontok és keresztek díszítik a polcokat, illetve a falakat. Emellett jó pár koporsó van a fal mentén felsorakoztatva.
- Mi ez…? Talán… meghaltam… ismét? – ülök fel, fejemet fogva, miután tekintettemmel felmértem a terepet. Ekkor ajtónyikorgásra leszek figyelmes. Ijedten rezzenek össze, egy szót se merek szólni. Mögöttem épp egy koporsó nyitódik ki, ahol két baljóslatú szempár villódzik ki egy ön felettébb nagy vigyorral. Lassan fordulok hátra és a koporsó mélyéről egy ezüsthajú, fekete ruhás, kalapos fickó bontakozik ki.
- Szóval Te lennél az… - szólal meg még mindig vigyorogva. Hallok egy kísértetiesen ismerős hangot, mintha hallottam volna már valahol, de ijedtemben nem sok időt agyaltam ezen.
- Wááá!! – hátrálok villámgyorsan az ellenkező falig. – K… ki vagy te? E… egy zombi? Vagy élőhalott? És mit kerestél a… a koporsóban? Te, hullagyalázó! – hadarom el halálra rémülve az idegentől, rázúdítva kérdéseim sokaságát.
- Egyike se talált… - felelte teljes nyugodtsággal, továbbra is vigyorogva, egyenesen a képembe. Közben lassan közelített felém.  – Én egy Temetkezési vállalkozó vagyok…
- He? – nézek válaszára meglepődve, mire visszhangként csendült fel bennem egy ismerős mondat: „Ha te egyszer kísérletezni kezdesz, akkor elsősorban Temetkezési vállalkozó lehetnél, mintsem kutató!”- mint, akinek megállt az idő, úgy látom és hallom a régmúlt eseményeit.
- Az a mondat megpecsételte egész létezésemet! – állapítottam meg hangosan, fejemet fogva a padlóra nézve, ahogy kapizsgálni kezdtem a lényeget.
- … ez fennkölt volt… - mondta teljes iróniával a hangjában, unott fejjel támaszkodva a szobában elhelyezkedő asztalra, közben böködve egy koponyát. Valószínűleg tudta, hogy épp múltamba tekintettem vissza.
- De, akkor Te lennél a kardom lelke? – nézek kételkedve az emos beütésű alakra.
- Már mondtam… én csak egy Temetkezési vállalkozó vagyok… - válaszára reménytelenül sóhajtottam egyet. De furdalt a kíváncsiság, így nem hagytam abba a kérdezősködést.
- De, miért jelentél meg előttem… nem meghaltam?
- Lehet, hogy azért vagy itt… végül is csak egy Temetkezési vállalkozó vagyok. – vigyorogva nézet felém. Bár ennél átlátszóbb füllentést még életemben nem hallottam.
- Igen… ezt már mondtad… - ebből az alakból semmit sem lehet kiszedni. De, ha ez tényleg a Zanpakutom világa, akkor én még élek? De, akkor vissza kell mennem és legyőzni a lidércet mielőtt még több galibát okozna! – Köszönöm a segítségedet Temetkezési vállalkozó! De, most vissza kell mennem, hogy elintézem a lidércet! – indulok meg a szobán lévő ajtó felé, de ahogy kinyitom, a nagy sötétség fogad odakint. – Mi a szösz? Ilyen sötét lennék belülről? – nézek elképedve a mély sötétségbe és hálát adok magamnak, amiért előbb lenéztem és nem léptem.
- És, ha tudnád milyen sötét… - szólalt meg mögöttem hirtelen, ami miatt kis híján kiestem az ajtón a feneketlen sötét mélységébe.
– Célozgatni akarsz, heh’? Különben is normális vagy? Ne ijesztgess! – fordulok felé. – Hogy tudok visszamenni?! – nem fecsérelem rá drága időmet. Eddig kölcsönösen nem akartunk kapcsolatba lépni egymással. Erre most hirtelen ismerkedni akar egy ilyen fontos ügy közepén? Még mit nem!
- Vissza a valóságba? Arra. – mutat egy koporsó felé. Én is így gondoltam, bár válasza igen meglepett.
- Te most viccelsz velem… - nézek rá leizzadva. Gonosz vigyorát küldte csak válasznak. Elindultam a koporsó felé, majd lenyitottam annak tetejét. Meglepetésemre egy lépcső vezetett le benne a mély sötétségbe. – Mégis mi ez? – nézek a fekete lyukat előidéző hely felé.
- A kiút… - mondta röviden. Kis időre ránéztem, majd ismét a koporsó mélyébe, ekkor egy apró lökést éreztem minek hatására bebillentem a sötét dobozba egy hangos „á” kíséretében. – Remélem, nem felejted el a nevemet… - hallottam utolsó mondatát, melyet talán búcsúnak szánt?

Testemet több helyen fájlalva ébredek fel. Egy magasabb épület tetején vagyok a tanárral, kivel átjöttem Karakurába a lidérc miatt. Épp gyógyítja a robbanás hatása után szerzett komolyabb, égési sérüléseket. Sziszegve próbálok felülni, nincs olyan pont a kezemen, se a lábamon, ami ne fájna.
- Jobb lenne, ha fekve maradnál. Elég súlyosak a sebeid.
- Mi történt a lidérccel…? – tanácsára rá sem hederítve, kényszerítem föl magam ülő helyzetbe. A tanár földre szegezett tekintetéből pedig kitűnően le tudtam olvasni, hogy a robbantós kísérlet valószínűleg rosszul sült el. - Értem… - motyogom rosszkedvűen.
- De a hollow is komoly sérüléseket szerzett. Bár még mindig nem érzékelni jelenlétét, de nem mehetett messzire a sérülésekkel, amit okoztál neki. – meglepetten néztem rá. Ez is több mint a semmi, bár elpusztítani akartam a robbantással, nem csak megkarcolni. Sajnálatos, hogy csak sebeket tudott ejteni rajta, míg én kis híján odasültem. Jellemző… Még be se fejezte a tanár a gyógyításomat mikor a lidérc őrjöngő üvöltését halljuk, majd pillanatok alatt felbukkant az épület tetején, amin eddig tartózkodtunk. Még fel se tudtam dolgozni az érkező jelenlétét, rögtön támadásba lendült. A tanár lökött el a csapás útjából, de majdnem leröpültem az épület tetejéről. Épp, hogy sikerült megkapaszkodom a tető szélében és nem közelebbi ismeretséget kezdeményezni a több méterrel lejjebb elhelyezkedő földdel. A lidérc valószínűleg engem szemelt ki prédájának, amiért ekkora sérüléseket okoztam neki, mivel nem érdekelte a tanár jelenléte, hanem rögtön, üvöltve nekem rontott. Más választást nem látva, engedtem el a tető szélét a zuhanásba belekezdve. Összeszorított szemekkel vártam a becsapódást. Úgy éreztem, mintha a mai napom el lenne átkozva. Már másodszor kerülök halálos helyzetbe.
~ Mégis mit csinálsz?~ hallottam az imént megismert személy hangját a fejemben. Amire döbbentem nyitottam ki résnyire a szemeimet és az oldalamon csüngő zanpakutomra néztem. Nehezen engedelmességre bírva sérült karom egyikét, sikerült megmarkolnom a kard nyelét előrántva tokjából. Magam elé tartva azt. Jó ideig, csak nézem… tudom, hogy mit kellene mondanom. De, valamiért nem jön a nyelvemre a szó. ~ Vagy netán, ilyen gyorsan elfelejtetted volna a nevemet … ?~ a beszédének vége halk motyogás szerű volt, kizárt, hogy értettem volna, de mégis tudat alatt rájöttem, hogy mire kíván utalni ezzel.
- Oshiette kudasai Undertaker, atashi wa anata to waraeru ka? – bököm ki magamból, kicsit határozatlanul, mire a katana a kezemben egy nagy, méretes csontból álló kasza formáját vette fel. Ráadásul a levegőben való zuhanás közben is megálltam épp, hogy pár centire a föld felett. Óvatosan érintve a lábaimmal a talajt, egy erőteljes elrugaszkodás kíséretében kerülök egy magasságba ismételten, az épület tetejével. A lidérc döbbenten nézett rám. Nem számított arra, hogy ki tudom engedni a kardom erejét. A meglepettségét látva gúnyosan elvigyorodtam.
- Szívesen hazavinnélek, kísérleti nyúlnak jobb lennél. De, sajnos nem ez van az előírásokban… Kusekuse, Undertaker! – mondom, minek hatására fekete aura vesz körül engem és újdonsült fegyveremet. Nekem sem kellett több, a kaszát magam felé emelve kezdem el pörgetni, majd engedem el a lidérc felé. Látom, ahogy egész élete lepergett előtte, de a kasza célt téveszt és elröpül mellette. Még életemben nem éreztem ekkora égést. Miért pont most kell szerencsétlenkednem?! Bár csak visszafelé pördülne és eltalálná a Hollowot! A fegyverem rögtön elindul visszafelé egyenest a szörny felé, mintha csak egy bumeráng lenne, aminek alapból is ez lett volna a dolga és a támadásom, elképzelésem alapján sikerrel zárul. Nagyokat pillogtam. Fogalmam sincs, hogy csináltam, de ezt nem árt a közeljövőben gyakorolni. A hollow hangos üvöltéssel hullik a földre, amint a kasza tarkón találja, és lélekrészecskékké materializálódva eltűnik. Elégedetten sétálok a tanár mellé, aki kisebb sérülésekkel megúszta a lidérccel való találkozást, bár az ütés melyet bevitt neki a hollow, az eszméletét vesztette miatta így nem tudott besegíteni. Bár egy ilyen sérülésekkel teli lidérccel még egy kezdő is simán végezne. A tanár fejét fogva ül fel, ahova a méretes ütést kapta.
- Mi történt? – meglepetten nézet a kezemben tartott kaszára.
- Áh… semmi érdekes. Sikerült hatástalanítani a lidércet. – mutatok a szörny hűlt helyére.
- Whá’ mégis mit csináltál? – kapott szörnyülködve a fejéhez.
- Heh? Milyen kérdés ez megöltem természetesen. Nem azt kellett volna?
- Elsősorban be kellet volna gyűjteni a kutató csoportnak… - hajtotta le a fejét. Na, ez vicces. Erről is informálhatott volna…
- Ez most vicc ugye…? – nézek elsötétült tekintettel mérgemben. Végül is lejelentettük a Lelkek világának a történteket, majd fél győzelemként elkönyvelve térünk vissza az Akadémiára.

Utolsó felvonás…

Az égési sérülések, melyeket a robbanás közben szereztem sajnos nem lehetett teljesen rendbe hozni. Így nyoma valószínűleg megmarad. Ennek elrejtésének érdekében kötéseket használtam fel. Bár így jobban hasonlítottam egy múmiához, de ez van. Az Akadémia egyik hátsó szertárában, titokban végeztem többféle kutatást a régebbi események meg nem ismétlése érdekében. Ezeknek egyik végterméke lett a testemből kijövő csontláncok, melyek végére az általam kitalált Koponya kinézetű bomba és a Zanpakutom kapcsolódott. Emellett az Emberi világban lesérült szememmel kapcsolatban is végeztem őrült kutatásokat, de csak egy szerkezetet tudtam összebarkácsolni, mely segített az érzékelésben, emellett adattárolónak is használható volt. Pluszba még Zanpakutom különleges technikáit is el tudtam sajátítani. Az Akadémiai vizsgákat sikeresen le tudtam tenni, majd elvégzése után kaptam meg a papírt, hogy melyik osztagba osztottak…

Karakterlap

Soifon

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 0 ryou

Technikatár
Ajándék küldése



  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yoshida Yuko
« Válasz #1 Dátum: 2014. Aug. 08, 15:52:19 »
Hajimemashite!

Bevallom, nagyon tetszett az előtörténeted, több ponton megnevettettél. Szép, részletesen kidolgozott írás, az egyetlen hibája, hogy vannak benne kisebb-nagyobb helyesírási hibák és itt-ott beletört a bicskád a fogalmazásba is, születtek kusza mondatok. Viszont annyira jó kis történetet kerekítettél a karaktered köré, hogy nem tehetek mást, ELFOGADOM az előtörténeted.

Viszont kettő megjegyzést azért tennék, ezeket nem muszáj javítanod, de nekem szúrja a szemem xD

    • A japánok, akárcsak a magyarok, vezetéknév-keresztnév sorrendben írják a nevüket, így a karid neve helyesen Yoshida Yuko lenne.
    • Az efféle komplex parancsszavakat nem szívlelem, mert rendszerint rossz fordítás születik rájuk, és ez a te esetedben is így történt. Nem vagyok benne biztos, hogy az én fordításom hibátlan-e, de tettem egy próbát vele: "Oshiete kudasai, atashi wa anata to waraeru ka?"


    Szinted: 1.
    Lélekenergiád: 5000
    Kezdőtőkéd: 4000 ryou
    Osztagod: 12. osztag

    Választhatsz öt, a szintednek megfelelő, animében vagy mangában is szereplő kidout, és amint elkészítetted az adatlapod, kezdheted is a játékot. Üdv a fórumon és jó szórakozást a karaktered kijátszásához, meg a robbantgatáshoz! :)