Szerző Téma: Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō  (Megtekintve 6435 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Sachiaru Masaki

Eltávozott karakterek

Ügyeletes tajparaszt

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
85 500 / 100 000

Hozzászólások: 167

Hírnév: 10

Infó

Tárcában: 54 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
mandarin sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
madafaka I'M awesome!

Post szín:
#ffcc00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #45 Dátum: 2018. Jan. 27, 21:13:57 »
Cölöpölés vol…mittom…tetra!

Az első kör berekesztését követően mindenkinek ad néhány percet kiszusszanja magát, törölközőt, estleg frissítőt vegyen magához, majd leüljön a verandára. Libasorban egymás mellett tudnak a tanoncok lehuppanni. Nem szól bele, mivel töltik az idejüket. Kizárólag azok kapnak a képükbe egy-egy kavicsot, akik fetrengenek, szövegelnek, vagy éppen bagóznak. Gyerekekre való tekintettel nem engedi, ott füstölögjenek. Átzavarja őket az épület másik felére, viszont azt az orruk alá dörgöli, összesen tíz percet kapnak. Késők nem ússzák meg a kegyetlen büntetést. Mennek összeszedni és kijelölt helyre hordani a fahasábokat, míg a többiekkel megtárgyalja az edzés folytatását.
A pihenőidő leteltével, egyesével hív be mindenkit a dojo termébe, ahol néhány színes, állat mintás lufi hever a földön. Lehuppan a terem közepén, majd kivárja, hogy az áldozata vele szembe foglaljon helyet. Véletlen elveszne valaki a lufikkal való játszadozásban, akkor nemes egyszerűséggel dobótűt hajít a játékba. A váratlan pukkanás és fegyver nem érne el elég nagy sokk hatást, közli is, hogy a következőt ő kapja, ha nem fejezi be a szórakozást és teszi le a hátsóját a szőnyegre.
Szokásos, cseppet sem kedves stílusában közli, mennyire felsültek a feladat teljesítésében, majd bemutatja a különbséget az edzettek által alkalmazott technika fényében, milyen, amikor ész nélkül csinálják és, amikor samu segítségével. Ezek után, mindenkinek lehetősége nyílik megbeszélni vele az élményeit és feltenni a kérdéseit, ugyanis Masaki egyetlen dolgot vág mindenki fejéhez: „Mi curikkolt át a güriből?” Kíváncsi mit értettek meg a feladat elvégzése közben. Arra a kérdésre, hogy ez mire jó, vagy miként kéne festenie, adjon segítséget, csak elővesz egy zacskó, színes, cuki, dinó mintás lufit. Hanyag csukló mozdulattal a vele szemben ülőhöz dobja.
Újabb értetlenkedésre oda sem bagózik, csak kezébe veszi az egyik közelében heverő, felfújt lufit. A vele szemben lévőnek dobja, aztán kéri, hogy tartsa elé. Ne nyomja össze! Lazán tartsa a két tenyere között. Maga mellől zöldségeket vesz elő – répán fogja mindenkinek bemutatni -, illetve egy konyhai szeletelő kést. Szükséges mutatja, hogy tökéletesen éles a penge. A zöldséget ráfekteti a lufira, aztán a késsel elkezdi felkarikázni. Ugyanakkora karikákra, ugyanolyan tempóval. A szeletelés közben a lufi egyben marad. A tartó érezheti, hogy egyenletes, apró, tökéletesen egyforma nyomás éri a levegővel teli gumit, de cseppet sem akkora, kidurranjon.
Dolga végeztével a felvágott répát belesöpri a műanyag edénybe. A pengét letisztítja, majd nyéllel a szemben ülő áldozata felé tartja. Ha nem lenne egyértelmű, közli, hogy a következő feladat, úgy felvágni legalább egy zöldséget, ne pukkanjon ki a lufi. Továbbra se erőből, vagy technikából csinálja, ha próbálja érzésből. Valamint távozás előtt, még hozzáteszi, hogy ne pocsékoljon! Minden zöldséget, húst és alapanyagot tegyen a műanyag tálba, amit mellékesen odahajít az illetőnek.
Gyakorlat végén közli, hogy a műanyag tálakkal lóduljanak meg a felállított bográcshoz. Azt fogják megenni, amit összeaprítottak! A közös főzést mindenki felügyelheti, aki szeret konyhatündérkedni, valamint a lelkes kukták is besegíthetnek. Masaki nem fog vezényelni. A csapatra bizza, hogy hozzanak belőle össze valamit.

Jó étvágyat mindenkinek! XD

(click to show/hide)

Maga a gyakorlat lényege, hogy teljesen sík felületre, műanyag vágódeszkára helyezik a lufit. A nagyobb munkaterület érdekében, valamint a feladat könnyebb kivitelezhetősége miatt – nyomás ugyebár – jobb, ha a lufin oldalán próbálkoznak. Felfújásnál nem kifizetődő, ha túl puhára, vagy keményre hagyják a lufit. Előbbi esetében a lufi görög, horpad, össze visssza nyúlik, ami miatt lehetetlen rajta vágni. Utóbbinál, pedig sokkal könnyebben durran szét. Az sem kifizetődő, ha próbálják satuba fogni, vagy kifeszíteni.
A kések egy lehulló tollpihét is kettémetszenek, vagyis a csalapálásokkal óvatosan! Finoman kell vele bánni, mert nagyobb vágással könnyedén pukkan a lufi!
Akinek véletlen túl könnyű lenne a feladat, kérhet nehezítést! ;)

Személyes beszélgetések
Nem feltétlen muszáj ebben a sorrendben történnie, csak nekem így volt könnyebb haladni!

Shiroichi MULAN Anao
Mielőtt rázendített volna tovább tolni a redvás vernyogást, merre kolbászol a cakkozója és lökjem visszafelé begórtam a közösbe. Az előbbi kurvára kriptát felforgató mutatványa is azért csónakázott el a retkes káoszba, mert végig azon pattogott, hol lézeng az a felfuvalkodott selyem pikkelyes. Kibaszott terebélyes piros paca, hogy ennyire rá van izgulva, hiszen belőle csapolták, de kajak az forgolódik a légbuborékos koponyájában cakkozókat búrok be, amikkel kurvára zéróra haszonosítom magam, mivel a gazdájukon kívül max porfogónak döcögnek el.
- Ő fenseggessége visszapattan a második felvonás után. – Séróval coloztam be a többi lomja mellé, állványra csűrt piszkavasát. - Szented mi a ráncosodott pikkelysömör üszkösödésének harmadszorra elnapolt táppénz csekkjére izgulnék rá egy csuklyás rohadtul idegeimet csócsáló, egót okádó hüllő császárra?! Inkább arra kondizz, kevésbé virítson a bakancs listája top pozijában, hogy kifingasson… – Azóta kagylózom a rühes áriáját, amióta kleptomán Samu hozzám csűrte. Szünetmentesen tolta a károgást, mekkora lúzer szekta származék.
- Vedd zacinak! Ha átvergődsz a kövi próbán, akkor pattanhatsz Mushu-val! – Arra nem kanyarodtam elfelé, hogy a picsába kéne zöldebb vidékre kergetnie a nyeszlett spanságát a trónon ráncait colozó pikkelyessel. Most erre a témára kellett ráfetrengeni, ugyanis a többi purgyét kopizva neki se koppant a tantusz, hogy kéne ennek a retkes aprításnak muzsikálnia.
- Neh! Az első köröd… - Rángott be a leprás szemellenzőm. - Koncentráció: szánalom. Penge használat: szánalom. Egyensúlyérzék: szánalom. – Löktem oda a rohadt kiábrándító pontozásom. - Hogy a francia kullancs szőrtelepi mamuszába csapattad le az Akadémiát? – Marhára nem csűrtem fel a karattyolásom. A robbanásig csűrt idegzsábámról a kurvára kánkánt toló ér morzézott a halantékomon.
- Leakadtál minden szarnál. Egyetlen pont legyalulta a szuggerádat, ami után már csak azon nyígtál befuccsoltál és ezt nem lehet megcsinálni. Disney királylánynak se vennének fel ezzel a picsogással… – Löktem keresztbe a csülkeimet. - Tipp: menetelj lépésekben. Ennél a szitunál előbb az egyensúlyod kellett kiingázni. Azok után pipa, már tolhattad volna a csonkolást. Sose totálban zizegj! Bontsd lépésekre a melót! Gyűjtsd minél több infót. Az nem cink, ha sokszor kúrod el! Tanulj belőle! –
(Megjegyzés: Ha szeretnéd, te is csatlakozhatsz a Ryuu-Natsuki duóhoz, akik a vágásokat gyakorolják)

Aikawa MERIDA Chiyoko
Kurvára feles lett volna rétestésztára csűrni a szitut. Skizonda vágta a témázást, benne lófrált és marhára kente a csapolókkal való filézés és polírozás minden bűvész kalapos csicsáját. Valszeg útközben pörgette a tetves buktákat, vagyis nem sokat károghattam hozzá, amire már kútfőből ne pattant volna rá.
- Milyenek a suhancok? – Böktem oda foghegyről. Kurvára lazán pöffeszkedtem. -Szented, mit pofozzak még a feladaton? Azért sültek be, mert rossz irányzékból faroltam bele a témába, vagy kevés hintet csűrtem nekik? – Aktívan nyúzta a friss húsokat odaát és konyított ehhez a meditálós zülléshez, szal levághatta, ha valami rohadtul sántított a gógyi tágító kóklerkedésemben. Persze nem tippmix tapaszokra gyúrtam, úgyhogy becsomóztam a pofámat és visszaevickéltem az előbbi blöki frászos cirkuszi mutatványára. Abban nem lézengett para, ahogy a cakkozóval csépelt. A probléma nála is arrafelé poroszkált, rohadtul nem curikkolt bele a hippi szigetes tespedésbe.
- Neh! Szitura térve… - Vakartam meg kurvára nyűg macaként a sérómat. - Bakker, Skizzi! Bebufláztad már a koncentrával…- Fújtattam retkes gőzmozdonyként. - Elkallódtál a zavaró tényezőkben, aztán a szúette gyújtós anatómia lecsójában és ott paff, vége lett a sztorinak! – Löktem szét a csülkeimet. - Rohadtul nem vágom, mi a kakaóbab ültetvényről elportált somblero hernyó vedlési kampányára zombultatok bele a fizikai taperába. Marhára ne így vedd az érzékelést. –

Fuchida ANNA Ayuta
Szadista mocsadék vigyorral lapítok, míg a frissen benyúlt szekta származéknak beadott pöcsös becaplat a pecóba. Kussban, totál dermedt kocsonyaként gubbasztok, míg ledobja magát a rasnya képemmel szemben.
- Neh, hamvaska! – Lököm oda neki a beugatásomat. Attól, mert porbafingó és még cseszettül nem ismeri a züllött fajzatomat, még nem fogom tutujgatni, mint egy vitrinbe szánt csicsa tárgyat. Tartom magam a retkes beviseled, vagy lepattansz elvhez. Nem csipázza a retkes módszereim, vagy a károgásom nem talpal ide többet.
- Gratesz! Lelkesedésed piros paca! Maradékban besültél. – Nyomatta oda. - Csipogj! Vágod, mi a güri lényege? Mit kapartál ki a csonkolás végére? – Ezerrel kagylóztam miket fog odapörgetni. Leakadt annál, hogy ez értelmetlen baromság, akkor tiplizhetett kispadra, mert rohadtul nem fog muzsikálni, ha nem kotorja félre az ellenszenvét. Abban úgy se pörögsz maxon, amiben nem hiszel, vagy muszájból kell nyűglődnek vele. - Ennek a témának, azaz alfája és omegája, hogy cseszettül nem gondolkozol. Lecsapod, hogy ezt mennyire tartod baromságnak, mit katyvaszolnak körülötted, mennyire gázosan csálék a gyújtósok, vagy azon kattogsz, miért nem megy. Rohadtul, ne pörögj! Lazulj bele a melóba és csak toljad neki. Érzésnél, ne arra feszülj, hogy lásd, halld, taperold a fizikai cuccokat. Benned legyen retkes nyugi és ezt dobd tovább a fára, ahogy csonkolod. –

Rosui SOFIA Natsuki
A becsattogó Tarzanellának odacsússzantottam a Kavicsovicstól kapott édességet. Derengett még, mennyire gyűrte a zaba ipart. Én úgy se toltam volna be. Amíg a rágcsán kérődzött, addig előkapartam, hogy mit sasoltam a güri alatt. Mitugrászka hátrányból lódult neki ennek a retkes témának, hiszen betonrongyoló még, ergo kisebb nitróval tudott neki feszülni a zúzásnak, másrészt meg fingja nem volt, hogy kell hentelni.
- Neh! Skubber! – Cicceltem felfelé, hogy tápászkodjon be a nyamvadt képem mellé. - Így cuppansz rá a baltára. – Mutogattam neki a stájszot. Ált a végénél akaszkodtak rá, de a törpe energetikája miatt középre toltam a csülkét. - Ne a búbod fölül kapálózz vele. Kábéra váll magasságából csapj előre. Ne görcsölj bele! Legyen laza a karod! – Marhára hímzett kotlós származékként güriztem lerázzam az izmaiból a feszkót. - Lendületből górd előre és csuklóból még koppints rá. – Ezerrel toltam, hogy elsőre szólóban, aztán rajta keresztül toljuk a mozdulatot. - A trükk, hogy a balta pengéjét, ne fullosan bikázd bele, hanem ferdén másszon bele a fába, mert hasítani akarod. Fentről lefelé! Köböre a balta felső fele álljon bele! Ehhez kell a csuklód! – Kanalaztam elő egy hasábot, amit elé csűrtem, hogy tesztelje rajta, amiket károgtam. Eresztettem had szórakázzon vele.
- Bármilyen pengés cuccal csalapálsz, mindig erre fókuszálj! A penge éles, vág magától! Nem kell neki csűrnöd az ellennek. Mindig fentről húzód a pengét! – Kapartam elő a főző nyesőt és villantottam vele pár vágást belassított nyomulással, amiből lecsekkolhatta, hogy mindig ferdén tartom a pengét, sose teljes felületével feszülök neki. - Ne izmozz, pöti! – Borzoltam be a séróját. - Meg vannak az alap vágások? Vízszintes, függőleges, kereszt? – Passzoltam le neki a szeletelőt és toltuk be közösben, amiket elvileg lecsorgattak nekik a csuhás képzőben. - Itten virulnak ezek a vekni kenyerek. Told rajtuk ezeket a vágásokat, ahogy az előbb. –

Masachika BELLE Ryuutaro
Kurvára tempósan rángatózott a szemellenzőm a nyápicka berongyolásakor. Attól az ózon lyukat pattintó vakerálástól, ami elszivárgott a pofájából marsi pályára lőtte a retkes vérnyomásomat. A pofája mellé csűrtem a retkes séf szeletelőt, hátha arra tapaszt lök a képére és végre leteszi a valagát. Rohadtul kaparásztam a nyugger sejtjeim után, de a mekkai csempe festésének porkeverékére nem maradt veszteg. Marhára rávetődtem és gúzsba kötöttem a kattant pofáját, ne idegeljen a zsongós csivitelésével. A leprás gigájánál becsűrve torlaszoltam el a picsogását és a bütykeimmel rákoalázva oldottam be, ne ficeregjen.
- TE ISTENVERTE GYÖKÉR! Nem elég ellazsálod a melót, még a picsádon se kushadsz! Ennyire ki akarok csapni a tetves biztosítékot?! – A nyöszörgő vergődése marhára nem hatott be, csak akkor lazítottam a szorongatáson, amikor már nem kapálózott, mint egy áramba zakózott galambdúc.
- NEH! Kurvára kaparjad összefelé a képzett valagadat, vagy baszottul téged foglak felkockázni az üstbe! – Kászálódtam le róla és csűrtem hozzá egyesével az összes tetves csomagoltan készre kelesztett kenyeret. - Az alap nyesések, még ott lézengenek a koponyádban? – Arra magasról toltam a csavart fagylaltot, hogy a tángálás ellen szirénázik. Szimplán a fába pöccintett késre böktem. Az újabb debil műsorára, hogy nem bírta kicibálni, csak tikkelő bagolylesőkkel toltam be a tarkójába egy tockost. Laza mozdulattal pattintottam ki a pengét. - Barom! Ha cibálod, beletörik! Felfelé pöccinted és engedi! – Csűrtem oda még egyet. - Neh! Takaroggyá az alapokat tolni! Natsuki majd segít a gyopár pofádnak! –

Ninurta ARIEL Ra’im-Zerim
Felcümmentettem a góliát besasszézására. Kurva méretes rejtvényt csűrt elém Piton prof. Rohadtul nem kapirgálta a csíkszem felfogást, így neki elkárogni ezt, kábé felért a cölibátusban redtube-ot pörgetni. Marhára nem kavarogtak gebaszok vele, mert kurvára profin gyűrte az aprítás és páholás művészetét. A bibi abban szakadt az elfajzott tapló paraszt képemre, megértessem vele ez a totál halandzsa ázsiai baromságot hogyan kéne neki belepingálnia az értelmező kézi szótárába.
- Neh! Hogy ityeg ázott cirmos? – Húztam el a pofámat szemét kopóként. Vágtam, mennyire rühellte a gürinél bedobott löttyös csuprokat. - Alap, hogy rohadtul virultam a nyűglődő pofádon, de vágod, hogy arra pörögtem rá, minél zavaróbb szituba toljalak titeket. A keménykedő rosszarc Józsik élesben sem tolják magukra a mute gombot, hogy lazábban ráfüggj a belső nyugeszodra. – Kaparásztam be a tetves mellkasomat. Már kurvára plafonig tolattam magam ezzel a témával, mert egyikük se csettintette ki, nem fizikálisan kell rágerjedni a természet szülöttének idomaira.
- Szented mire coloztam ezzel a csalapálással? – Pörgettem meg a nyeszlett tenyeremben a szaros kést, majd dobáltam kurvára ráérősen egyikből a másikba. Nem feszültem rá a kibaszott karót nyelt góré címerre, míg szövegelt. - Ha nudira bontom a melót, akkor most vérben kéne fetrengenem a kibaszott padlón. – Bambultam rá a csülkeimre, amiben még mindig rohadt zavarmentesen szórakoztam a késsel. - Az a szitu! Mindannyian kurvára pappal beáldott szent rizsának vettétek, hogy a fát kell szugerálni essen elemekre. Most, csak a kezemre sasolnék, nem csorogna el hozzám, mit zagyváltál az előbb. Viszont, ha a karattyolásodon csimpaszkodtam volna felnyársalom a picsám ezzel a fogpiszkával. Nem kattogok azon, hogy te vakerálsz, se azon, hogy mit csűrjek a késsel, csak csinálom! – Állítottam meg a csülkömben a pengét és toltam a képéhez. - Csomó faszságon kattogsz! A tested, külvilág, fa, csonkolás…-

Hoshi CSIPKERÓZSIKA Ryohei
A debella szőke csibe betipegésére felcümmentettem, majd kurvára felzsugázott gyárkéményként, füstölgő pofával számolgattam a tetves gyapjas lidérceket, hogy kurvára, csak lendületből basszam sérón a kezembe kapart legyezővel. Azt a retkes bájolgó nyálzó fanatik vergődést, amit letolt, még a NASA műhódjai is kiszúrták! Baszottul gyűrhette volna táposabban az ipart, ha nem az agresszív törpére van rákattanva.
- Csesszed, csibe! Mint a retkes kanos tini! Oszt, te vagy rohadt hatvan plusszos katona?!  Hova toltad a fókuszod?! – Csűrtem oda párszor a leprás manuális ventilátorral. - Kövi körre tarcsad a gatyádban a farkad, vagy jégsapkát generálok a picsádból Szenyával! – Azt nem pattinthattam be, hogy elkutyagoltatom a papucs generáló töpszlitől, mert a rühes gürizés része, minél több zavaró tényező szállingózzon az éterben.
- A stírőlés mellett kavarodtál mindenfele… - Dörgöltem be halántékomat a leprás legyező végével. - Ne agyalj! Ne hormon kancáskodj és ne szard le a fát. Arra kéne méretesebb energetikával ráizgulnod! –
(Megjegyzés: Ryo nem kap kést :S Neki továbbra is kézzel kell próbálkozniaxD)

Demothy POCAHONTAS Neyen
A sárga csipogó után beporoszkáló töpszlire gigantikus sóhaj szállingózott el a légző központomból. Lézengett a koponyámban, hogy sokat tápol, ezért a megmaradt citromos diabéteszt elé tolattam. Totálra baltára mixelő pofával szenvedtem végig, hogy ezek után a mitugrász belapogatott. A suhancban volt energetika. A hátam bekongott a paskolásától, bár kurvára nem kapartam össze a részleteket, minek cuppant a képemre. Főleg, hogy szart se rizsált, csak elkezdte tömni a süteményt.
- Keh! – Vakartam be a sérómat, mert az eddigi bagázs már kurvára leszedálta a túélőként szédelgő agysejtjeimet. Attól meg az összes spájzban tartott szőrszálam űrnek meredezett, hogy a töpszli Szaturnusz méretű bagolylesőkkel tapadt a pofámra majszolás közepette. Kurvára nem vágtam, mi a redves meteor árnyéka szállta meg a koboldkát, hogy reflektorozva bámult.
- Baltával marhára küszködtél. Késsel zörög a szekér? – Böktem oda neki nyéllel, hátha arra csimpaszkodik rá az én pofázatom helyett. Egész pofásan pörgette a csülkeiben, szal ezzel nem fogja elszarni az időt, mint az előző felvonásban. - Kurvára sokat kattogsz a részleteken. Ebben a fordulóban told tapasztalatra. Próbálj ki minden szart és ne gyűrj retkes diagrammokat! Ne fékezz be, ne nyenyeregj az adatokon, mi nem klappol, hanem az érzésre feszülj rá, miket zagyvál a tested! –

Hayakawa HÓFEHÉRKE Yuki Hajime
Betoji kukótojás illedelmesen körített besasszézására karba löktem a csülkeimet. Arról nem akartam lökni a hantát, mennyire rohadtul cinkes az egyenesben kapálása. A búbánatosan frontálisan elcsapott képére volt gravírozva, hogy cseszettül piszkálja ennyire gázosan lézengett a feladat teljesítésében.
- Neh! Felengedett a kobakod? – Gyűrtem oda neki retek szenya vigyorral, ne vágogassa nekem a vágóhídra lökött áldozati baromfi pofát. - Mostan nem csűrlek magaslatokba! Ennyi sokkolás kurvára elég volt mára. Viszont a balanszod baromira elkaszálta a horizontális tente póz. Ennek tempósan neki kell feszülni, mert, ha így mész terepre egy betintázott menos mini is lekongat…– Attól, hogy nem akartam, témába csapva, baltát csűrni a gerincébe, még nem rikácsolhattam baszottul mellé.
- Megspékeljük a kövi köröd. – Toltam oda a leprás főzőcske kést. - Deszkán fogod ezeket a nyamvadt zöldségeket csonkolni, miközben az előbbi rönkökön sétafikálsz! – Löktem elé a kerti fikusz kupacot. - Ugyanaz a muzsika! A nyesésre zombulj, ne a császkára! –

Urufu JÁZMIN Jintarou
A kéglibe ólálkodó bűzrúd szipákolóra kapásból csűrtem neki a tetves karton füst ropikat, persze kurvára egyesre redukált dobozokkal. Feltankoltam a cseszett pofájának, mert ez az éterben felszívódó szellem fajzadék kapatott rá erre a szutyokra és még ténfergett bennem annyi, hogy hálából dobbantok neki.
- Baszod, Taroló! Már a házilag tenyésztett Sebastian-od is elpatkolt annyit bagzol! – Górtam oda az uccsó pakkot. - Am is, hol a pamutról lefejtett alaszkai csótány csápjában lézengtél az utóbbi időben?! – Dobbantottam le a picsámat, mielőtt a pofájára akaszkodva nyúztam volna ki belőle az évtizedek alatt beturbózott lelkesedését. A kibaszott őszülő köröm csócsálást szaggatta rám azzal, hogy baszottul elkallódott SS-ből és a csicska követő csuhások se vágták merre kavarodott el. Felőlem aztán elszelelhetett, de legalább az én ex-felettes képemnek lökhetett volna palackpostát!
- Seggel! – Böktem időszakosan beránduló szemellenzővel a szőnyegre. - Vettem, hogy a rohadt lazaságod nem szállingózott el veled egyetemben… – Tuszkoltam ki a nyűves szavakat a fogaim között. - Kibaszottul kicsinállak, ha a kövi kört ellézenged! – Egyenesen a pofájába vigyorogtam, vagyis vicsorogtam, amiből sejthette kurvára boldogan cakkozom ki a valagát, ha tovább szarakodik az edzésemen. Alátámogassam a retkes csivitelésem, még a rohadt kést is felvillantottam, amit egyenesen a csülkei előtt állítottam bele a tetves szőnyegbe.

Komoki MOANA Daniel Hiroto
Marhára a koponyáját dörgölte a következő páciens beesésekor. A hüllő származék bundás professzor által felkonferált porontya volt. A karót nyelt tartással és illemkedő szarozással versenybe szállhatott volna kukótojással. Sárga kéglibe tudták zavarni ezekkel a totál felesleges szájtépésekkel, de nem károgott bele, mert kurvára értékelendő nekik futotta viselkedés kapszulára az ő elbaszott képével ellenben.
- Dettó kopi a bibi nálad is! Rá vagy totálisan bandzsulva, hogy a fa, meg aprítás, meg pöpec kéztartás és bla-bla-bla… - Löktem oda a retkes vakeromat. Nem ugatott válaszként lópikulát sem, valszeg arra szobrozott mit csűrök még a képéhez. - Ne koponyából, hanem érzésből gyűrd a csépelést! – Dobtam oda a kövi bolondéria tartozékait, hogy valamiféle életjelet csalogassak elő a purgyéból. - Továbbra se magán gyűjteményből pörgesd a gürizésd! – Löktem neki retkes vigyort, hogy véletlen se kalapáljon megest az utángyártott dns hentelőivel.

Hoshi HAMUPIPŐKE Kazumi
Sájnolva caplató segély lelki szolgálatra csak letoltam egy retkes pofám csapást magámnak. A retkes védelmező tollas anyóka retkes szivárvány eregetéssel virult a képem előtt és lökte a tereferét az eddigi tetves élményeiről. Kurvára balta arccal malmoztam ki a rohadt lexikont megtöltő karattyolását. A végére már baszottul fetrengtem a nyűves szőnyegen és a fülemből piszkáltam kifelé a cseszett agysejtjeimet. Baszottul nem akart a károgására pontot biggyeszteni, ezért baszottul belefricskáztam a pofájába a maradék édességből.
- NEH!  – Kászálódtam fel a rühes talajzatról. - Kurvára nem csépeltél még éles cuccokkal, mi? – Egyik csülkébe a cseszett kenyeret, másikba a sushi filézőt passzintottam. - Tess! Ez a pöcök jobban passzol a mutter szívecskédhez! Rongyolsz vagdosást gyakorolni és ezt a retkes fa zombulást félre pattintjuk. Az alapokat kell lecsorgatni, mert kurvára zéró motoszkál a gógyidban mit kell ezekkel a fém szutykokkal csinálni. –

Yoshida RAPUNZEL Yoriko
A bolha méretű, de annál többet nyekergő és kattogó bestia felbukkanására kurvára körbe forgattam a gülüimet, vajon megest mekkora retkes áriát fog letuszkolni a gigámon, hogy képtelen nem ötmilliárd szarságon kattogni egyszerre. Lézengene pause gomb tutira ráfittyenteném a spilás fruskára, hátha úgy az idegeimet cincáló vernyogása elpárologna és csak a telibe bikázott lelkesedése maradna. A kettő kombója rohadtul lepicsázta az idegrendszeremet, ezért marhára nem lőttem többre a vakerálást, csak terebélyes fújással elé toltam a nyeszlett kést.
- Kurvára makoghatok…vágod, mi a difi! Neked kell kipöccintened, hogy tod lekapcsolni a koponya pörgésedet. – Vakarásztam be a mellkasomat. Kurvára nem akartam lógva hagyni, mert kurvára nem csettintek ki pillanatok alatt megoldást. - Két tippem van, amit bedobok! Egy széttoljuk az agyad! Elvonjuk a figyelmed a vágásról. Asszem ez lesz a marhára lájtos részlet. Második nekifeszülés az lenne, hogy mi az, ami kikapcsol, ellazít, ami segíteni szokott pihenni? – Más nem, akkor rágerjedek arra, mással kanalazzuk össze, hogy lemegy punnyadás állapotába. Marhára nem vágom ez mennyire tuszkolható még bele a zen állapotába, de mindig azt karattyolták, eltérőek vagyunk és mindenkinél más módszer, vagy saját trógerség hozta be az eredményt.

Urufu MEGARA Heisuke
A nerd purgyének tolok egy öklözést, mert kurvára legyaktam a kapeszát. A tippért ficcentettem neki a piros pöttyöt, de a feladatnál belökött horpasztása már kevésbé lökte plusszos zónába a véleményemet.
- Feltámadtál, cheater? – Pöccintem be az orrát, hátha nem horkol be megest, míg itten mereszti a valagát. - Vágesz, hogy lelazulás volt a retkes feladat, de nem abban a formációban bekómálsz a rönkön! Te nem, hogy a gyufára csekkoltál, hanem a büdös semmire, de azt rohadt aktívan! Ebben az a kurvára gyászos szitu, még ezzel te kapartál a megoldáshoz legközelebb… – A koponyámban átkaristoló totális kudarc gondolatára betikkelt a szemem, viszont ez nem a gamer pöcsös problematikája, hogy sakálként vonyítva csűrjek hozzá minden szart, miért muzsikáltak ennyire pocsékul.
- Neh! – Képébe gyűröm a leprás lufis zacskót, majd a kezembe kapartl felfújtatott vackot a kés hegyével szétnyisszantom. - Ezek majdan ébren tartanak! Ha mégse… – Nyúlok be egy újabb retkes levegővel Jabba-ra pumpált gumit, amin rázendítek húzgálni a tetves ujjaimat, minél idegeket cincálóbban nyekeregjen. - Beterrorizállak, ha henyélsz, Chikito! – Basztattam még a lufit párszor, hogy szeleljen elfelé, ha nem akar több baromsággal traktálni.

Kim TIANA Sun-young
Rohadtul tempósan dagadt a homlokán éktelenkedő ér, amikor lecsekkolta kicsoda fog a pecóba tolatni. Azzal indított, hogy a becurikkoló akadékoskodó és kibaszott kreatívan szabotáló csitrivel szemben eleresztette a lufi belét, ami rohadt fület kaparászó virnyíkolással köpte ki az összes levegőt. Balta pofával ejtette szőnyegre a lufit, majd bökte oda rohadtul előzékenyen az üdvözlése okát.
- Ennek nem volt kurvára értelme… - Lökte le a picsájára magát, mert cseszettül kaparászta az egomán génjeit, hogy a flegma szuka könnyedén lökte magasba a csülkeit, amikor kritizálni kellett a gyakorlatát. Az marhára más tészta, hogy cseszettül értékelte a többi susnyásban lapító beszarival ellentétben kibökte a véleményét.
- Szal, eredmény? Átbukfenceztem a rostán, vagy továbbra is egy baromsággal traktáló kóklernek lőttél be? – Rohadtul számoltam vele benyögi, hogy kurvára ugyanúgy szarnak veszi az előbbi gürizést. - Tod, ez mire bombáztat rá? Ösztönös rezdülésre. Nem kell marhára tápos Pistának, szemfüles Miskának, vagy tornász Marisnak lenned, hogy kibaszott eredményesen támadj, vagy védekezz! Ha ezekre zombulsz, mindig valamin kattog az agyad. Mivel támadj, hova, mit reagálnak, mi lesz előtte, vagy utána. Ez a sok körítés leszipkázza mozdulatodba lőtt energiád jelentős részét. Amikor nem forgosz ezeken a részleteken, csak a mozdulatra ügyelsz, százas lesz a sebzési rátád. Úgy festek, mint egy rühes kondi Matyi? – Böktem a girhes képemre. - Ettől még bármikor lecsapok egy MMA-s májert, vívó zsokét, mert nem a technikára, vagy szitura feszülök rá. Teszem a dolgom. – Vontattam be a vállamat. Felőlem kurvára vehette üres ego locsogásnak. Ennek a retkes ki-mit tud szórakozásnak az egyik alappillére, hogy rohadtul tudd, be fogod gyűrni, mert, ha teszetosza lúzerként, vagy leszarom tablettával feszülsz neki, tuti az elhasalás.
- Ezek a gyépés feladatok nyúzzák a tested, összehangoltan üzemeljen, ugyanis a pöpec odapörköléshez az kell, hogy minden porcikád reagáljon a másikra, vagy baszhatod, mert a kibicsakló bokád miatt padlóztatnak. –

*Bocsánat ennyi ideig tartott a második kör megszületéseToT
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jan. 27, 21:30:16 írta Sachiaru Masaki »
× Somnus ×

(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #46 Dátum: 2018. Febr. 09, 00:44:50 »
Cölöpölés

A gong hangjára néztem csak fel. Első pillantásommal a kutyát kerestem. Már biztonságos távolságban volt. Óvatosan felnyúltam a fejem tetejére. Nem voltak rókafülek elől. Ez megnyugtatott, hogy nem lepleződtem le. Jó pár pillanat kellett hozzá, hogy rájöjjek, elzárt pecsét mellett amúgy sem fenyegetett ez a veszély. Ennek ellenére megkönnyebbülve ültem le magam is a lépcsőre. Az elmúlt pár percet, időt emésztgettem. Ez számomra is komoly kérdés volt, hogy vajon miért pont a kutyáktól tudok ilyen rettegő félelmet érezni. Tény, hogy  Keiko~chan előtt nem féltem magam sem a bundásoktól. Ám azóta, mondhatni ösztönösen ódzkodok tőlük. Szusszanva csóváltam meg a fejem. Most szembesültem vele, Sensei feladatának hála, hogy ez mekkora gyengeségem lehet, ha nem kezdek vele valamit. És ilyesmit nem engedhettem meg magamnak. Óhatatlanul is megelevenedett lelki szemeim előtt a kép, miszerint küldetésen az osztaggal, véletlen ebek keverednek az utunkba, és kénytelen vagyok Eiji~chan nyakából vizslatni a helyzet komolyságát. Valahogy az elképzelt jelent közben Eiji~chan lett volna a legkevésbé elszörnyedve, sőt egyenesen élvezte volna a helyzetet, a maga pimasz módján. Ám volt egy olyan sejtésem, hogy rajta kívül mindenki más nehezen birkózott volna meg az így fellépő fejetlenséggel. 
Szusszantam egyet. Észre sem vettem, mikor szakadtam el ennyire a bennem lévő csendtől. Márpedig szamurájként nem engedhettem meg magamnak azt, hogy saját magam álljak a saját utamba.  Igen csak húztam a nyakam, amikor erre rádöbbentem. Hogy megint csak én akartam megoldani ezt a helyzetet. És már ott elbuktam, hogy én, és akartam. Sóhajtottam egyet. Valahogy biztos voltam benne, hogy Shion most rúgott volna seggbe a nyújtott alakításomért.  Vagyis húztam a nyakam, amikor szólítva lettem. Fel voltam rá készülve, Sensei se fog nagyon másképp tenni. Óvatosan, és persze hangtalanul lépkedtem be a terembe, és ültem le Masaki~sannal szembe. Némán vettem tudomásul a furcsa kis valamiket a földön. Nem igazán tudtam amúgy sem, hogy ezek micsodák lehetnek. Sensei kérdése azonban őszintén meglepett. Egy pillanatra pont ezért hagytam is, hogy kiüljön az arcomra.
   -Akiket láttam…  igyekeztek… -Arra a kérdésére egyenesen megráztam a fejem, hogy a feladatról  kérdezett, mit pofozzon rajta -Nekem igen csak sok mindenre rávilágított ez a feladat. Saját tapasztalatból tudok beszélni, de azt hiszem nekem ez most kellett, hogy előjöjjön. Olyasmit hozott a felszínre, amivel nem gondoltam volna, hogy komolyan foglalkozni kell! Jó ötlet volt, hogy eltereléseket használtál. És ismersz már minket annyira, hogy azt hiszem, tökéletesen el is találtad őket! Azt hiszem, hogy pont az jelzi, hogy a feladat jól el lett találva, hogy így reagáltunk rá, ahogy. Ebből tanulhatunk többet, nem pedig egy rutinból megcsinált valamiből. - lehajtottam a fejem, mert koránt sem voltam büszke a teljesítményemre. Ettől függetlenül őszintén mondtam, amit mondtam. Arról nem is beszélve, hogy ha elsőre, minden gond nélkül teljesítette volna mindenki a feladatot, akkor azzal nem fejlődött volna senki.  Parányit bólintottam Masaki jellemzésére. Tökéletesen leírta a pályafutásomat. Ránéztem, ahogy megszólaltam -A fajtám… vagyis fajtánk fél a kutyáktól -jeleztem a kezemmel, hogy a rókáról beszélek -És ez a félelem teljesen elhúzott. Előbb azzal, hogy nem tudtam figyelni, majd azzal, hogy belemenekültem a túlzott egy pontra összpontosításba, hogy ne érzékeljem az eb jelenlétét. - Egy picit meghajoltam -Kérhetném, hogy a kutyád továbbra is legyen ott a környékemen? Kezdeni akarok a félelmemmel valamit. Ha úgy el tudom érni a tényleges zen állapotát, hogy ott van mellettem, akkor azzal úgy hiszem, hogy le fogom tudni… nem is győzni, inkább csak elhagyni ezt a félelmem! – mosolyogva füttyentett erre, én meg kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. Sehol semmi mozgás. Közben a feladatot is megkaptam. Egy olyan felfújt, műanyag valamit nyomott a kezembe. Nem igazán tudtam, mire számoljak, főleg amikor egy kést vett a kezébe. Nem tudtam, mennyire erős ez a fura ballon. Azt éreztem, hogy nem bőrből, de még csak nem is papírból volt. Óvatosan megszorította egy picit a kezemben tartott furcsaságot. Szinte ellenállás nélkül süppedt be a kezeim alatt. Azon nyomban el is engedtem. Hát ez kegyetlenül vékony volt! Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy zöldhagymát vett elő, rátette erre a vékony levegős gömbre, és elkezdte aprítani. A bemutató után nem kellett bizonygatnia a penge élességét. Togishi voltam, már látvány alapján tudtam, hogy milyen az éle. Ahogy megkaptam a feladathoz szükséges eszközöket, az ajtó felé tekintgettem, az ebet keresve., majd bizonytalanul Masakira pillantottam, aki rángatózó szemöldökkel indult kifele. Ott feküdt az ajtóba, de véletlenül sem mozdult a hívásra. Mire megkaptam, hogy megnyertem az ebet, hátha rám hallgat. Óvatosan kértem meg, hogy jöjjön velem. Féltem tőle, talán ezt érezte meg, hogy tisztes távolból követett.
Egyszerre féltem tőle, de akartam, hogy velem legyen. Túl akartam jutni a saját rettegésemen. És erre ez volt az egyetlen megoldás!
Kaptam jó pár olyan… furcsa felfújásra váró ballont. Újra a kutya fele pillantottam. Végig elkísért, majd leheveredett, amikor megtorpantam, tisztes távolban tőlem. Éreztem magamban, hogy az ösztöneim igen erősen tiltakoztak. A kitsunék régről jövő félelme bennem is ott tombolt, még így is, hogy nem tett semmit a kutya, csak feküdt, a fejét a mancsain pihentetve. Kei~chan emlékei közül elevenedett egy meg, ahogy figyeltem, a különös, farkasoktól eléggé eltérő fejformáját Torii~nak. Nem ellenkeztem az emlék ellen. Még abból az időkből származott, amikor a kitsunék elkezdtek elejébe alakot váltani. Koponyákat ástak ki a temetőkből, és azokat a kezükben tartva, annak tulajdonosának az alakját öltötték magukra. Emlékeztem még ezekre az időkre, amikor teljesen másképp élt a róka mágia! Lassabban, egyszerűbben, de maguk a kitsune~k is egyszerűbbek voltak. És nem akartak ártani az embereknek. Csak egy picit könnyíteni a saját sorsukon. Ám a kutyák, akik az emberekkel éltek már hosszú ideje, mindig kiszagolták az álruhában járó rókákat, és nem átallottak feladni őket. A saját rokonaikat, testvéreiket! Mindig hirtelen megugatták őket, elérve vele, hogy megijedjenek, és megtörjön a mágiájuk. Ami miatt aztán lelepleződtek, és az emberek vagy megölték őket, vagy jobb esetben csak elkergették. De túlságosan értékes volt a kitsune tüdő és szív. Túl sok gyógyíthatatlan betegségre hitték azt, hogy gyógyítja, így a legtöbbször, ha csak alkalom volt rá, megölték a rókákat. És ez sem tartotta vissza őket attól, hogy leleplezzék, feladják a testvéreiket. És ahogy szépen lassan a kitsunék megtanultak trükközni, megtanulták, hogyan tudják minél hatékonyabban átejteni az embereket, úgy kezdték el minél jobban kerülni a kutyákat. Mondhatni ők is megtagadták a rokonságukat, ha már a kutyák elárulták őket! És mint tudjuk, a kitsunék nem felejtenek, ráadásként kicsinyesen haragtartó népek tudnak lenni! Ezt a félelmet és haragot tovább örökítették a gyerekeiknek, megtanították az unokáiknak, és elérték, hogy mára már zsigeri félelemként jelenjen meg, mint a túlélés, és a sikeres álcázás egyik záloga. Legalább ok társult immár a félelemhez. Közben sikeresen fel is fújtam a ballonokat. Ahogy Sensei előzetes jó tanácsa szólt, igyekeztem nem túl keményre, és nem is túl laposra fújni ezeket a furcsa labdákat. Inkább olyasmire, mint amilyen a kezemben lévő is volt korábban. Letettem a műanyag deszkára. Nem kellett nézegetnem a kapott kés élét, sem pengéjét. Tökéletes volt! Vettem egy mély levegőt. Most nem voltam hajlandó a korábbi hibámba esni, hogy annyira rákoncentrálok a feladatra, hogy minden mást kizárok. Megfogtam a kést, pár mozdulat erejéig a súlyát ízlelgettem, majd elővettem egy fej hagymát. Ráfektettem a furcsa labdára, és félbe vágtam. Nagyon kellett vigyáznom, hogy véletlen se szaladjon tovább a kés éle. Az egyik felét a hagymának letettem a labda mellé, a másik felét pedig rá pakoltam. Hozzá láttam az apró kockákra vágjam.  Majd csináltam majdnem magam alá, amikor megmozdult a kutya, és pukkant el abban a pillanatban a labda. Ez így nem volt haladás, nagyon nem! Újabb labdát vettem elő, hogy azon folytassam. Mielőtt hozzá kezdtem volna újra, gyorsan végig gondoltam, hogy a pecsét el van zárva, ha szeretne se tud leleplezni ez a kutya, ráadásul nem láttam rajta a szándékát, hogy megugasson, és megugrasszon.  Vagyis feleslegesen félek tőle. Ezt megtárgyalva magammal próbáltam újra hozzá látni a feladathoz. Ám ott bukott el megint a történet, hogy túl sokat gondolkodtam, még mindig.  Az újabb kilyukadt labdára már kellett pár másodperc.  Ekkora már rájöttem, hogy hol a hiba. Kellett pár másodperc, hogy végig gondoljam, mi is volt a hiba, majd neki láttam, hogy kiürítsem az elmém. Jóval nehezebb folyamat ez, mint ahogy elsőre hallatszik. Az emberi természet, hogy megítélünk mindent előbb, vagy utóbb. Ahogy az is, hogy gondolkodunk. Ezektől mindtől meg kellett szabadulnom. Mindezt úgy, hogy közben teljesen magamnál maradok. Szabályoztam a légzésemet, és kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak semmire. Egyszerűen hagytam, hogy a körülöttem lévő ingerek átfolyjanak rajtam. Nem álltam neki gondolkodni rajtuk, csak tudomásul vettem a létezésüket. Ennek hatására elkezdtem jóval élesebben érzékelni a környezetem. Jóval apróbb mozzanatok, rezdülések is feltűntek. Valószínűleg, mert nem terhelte le az agyam a sok gondolat.   Neki láttam a hagyma felaprításának. Éreztem a környezetem minden apró rezdülését, a többiek mozdulatait, a madarakat, állatokat, bele értve Tori mozgását is. Minden egyes vágásomra össze lapult valamennyire a ballon, ezt is érzékeltem. A késsel egyenletes mozdulatokkal dolgoztam, majd durr. A levegő labda szinte eltűnt a késem alól. Újabb vékony labdát tettem a deszkára, hogy folytassam a feladatot. Továbbra is érzékeltem mindent magam körül. Ahogy a kutya kicsit közelebb jött, majd feküdt újra el. A többi műanyag buborék durranását. Szinte tényleg a zsigereimben éreztem mindent, miközben egyenletes mozdulatokkal szeltem a hagymákat, apróra össze. A rengeteg benne élő démon, a szinte már ténylegesen mellettem heverésző kutya ellenére üresség volt bennem. De nem betöltendő űr, egyszerű, és inkább jófajta üresség. Tudtam, hogy egyre jobban megtelik a tálam, ahogy az sem kerülte el a figyelmem, amikor a feladat végét hirdette ki Masaki. Ennek a bennem lévő ürességnek köszönhettem, hogy már cseppet sem zavart Tori jelenléte, sem közelsége. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy kérésemnek megfelelően, a környezetemet választotta ki pihenőhelyül.  A bográcshoz vittem a tálamat. Ha már hagymával dolgoztam, lelkesen bele is öntöttem. Egy kis pirítás erejéig mindenképp. Eladdigra már más lelkes kukták is szorgosan serénykedtek a bogrács körül. Az élükön Natsukival, aki lelkes főkóstolóvá avanzsálta egyből magát, és láttam a szemein, szíve szerint már a nyers hozzávalókat is körbe kóstolgatta volna.
   -Azért várd meg, hogy megfőjjön legalább! -súgtam neki oda, mint egy megelőzendő a bajt, itt nyers zöldségeken, meg húson rágódjon. De a többiek sem úszták meg ilyen könnyen. Ha edzés előtt nem is tudtam mindenkivel személyesen beszélni, most edzés után lelkesen köszöntöttem valamennyiüket. Csak ezután sétáltam vissza, és ültem le pár lépés távolságra a továbbra is heverésző kutyus elé. Érdekelt, hogy vajon milyen érzéseket vált ki belőlem.  Ahogy arra is kíváncsi lettem volna, hogy vajon most csak tőle nem félek, vagy más ebektől sem. El is határoztam csendesen magamban, hogy amint hazamegyek, megpróbálkozok Eiji~chan és Eizo~chan kutyusával is. Ha ők sem fognak félelmet kiváltani belőlem, akkor egyetemesnek sejtettem az eredményt.  Picit közelebb curikkoltam mindeközben. Próbáltam észrevétlenül lopni magunk között a távot, majd mikor már kéz közelbe kerültem, óvatosan felé nyújtottam a kézfejemet, hogy ha szeretné, megszimatolhassa. Feltett szándékom volt, hogy ha a nagylány engedi, akkor pedig én megsimogatom ma még. Próbáltam közben hasonlóságokat felfedezni közte, és a farkasok között, elvégre a közvetlen rokonaik. De ahogy a rókákkal, a farkasokkal se sokat sikerült találnom. Valami egészen egyedi, és különleges kutyus volt!
Vagyis nem volt kérdés, hogy még mielőtt a bográcsban kész lett volna az étel, keveredtem Sensei elé, és köszöntem meg meghajolva a lehetőséget, hogy tanulhattam.



(click to show/hide)

Karakterlap

Rosui-Genki Natsuki

Eltávozott karakterek

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 500 / 30 000

Hozzászólások: 109

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 32 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
fekete és sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#EEF51D#0ca9c0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #47 Dátum: 2018. Márc. 21, 23:08:37 »
Cölöpölés

Az ütögetős csengő hangjára kellett a feladatocskát abbahagynunk. Ryuu~san vett fel, majd vitt arra a helyecskére, ahol várakoznunk kellett. Ha jól sejtem azért, hogy azok ruhácskája is megszáradjon, akik valamiért vizecskések lettek hai! Beöleltem Ryuu~sant, majd oda mentem Umi~sanhoz, hisz Ryuu is lassabban száradozik meg, ha bújok hozzá hai! Oda kucorodtam Kazumi herceg mellé, hisz hozzá bújni még nem mertem, mert picit én is vizecseskés lettem hai! Egészen addig ott kucorogtam, míg Masaki bácsi, aki nem bácsi szólt, hogy menjek vele! Arra egyből felpattantam, bár nem tudogattam, hogy hova kell majd sétálnunk.
Bementünk az előbbi termecskébe. Már tudtam, hogy hogyan kell viselkedni, szóval levettem a cipőcskémet, véletlen se piszkosítsam össze a szőnyegecskét. Bent sok sok érdekes dolog hevert szanaszét, gondolom már az előttem itt lévők is lelkesen játszottak, csak nem volt idő helyre rakosgatni a játékocskákat. De nem volt baj, mert még itt voltunk, és ha Masaki bácsi aki nem bácsi kérte, akkor még szívesen meg tudtuk csinálni a helyre pakolgatást hai! Viszont ami egyből megütötte az orrocskámat, hogy finom illat volt bent! Mármint olyan ételesen finom illat hai! Fel is csillantak a szemecskéim, amikor kaptam belőlük. Finom édességes sütemény volt hai! Nagyon lelkesen láttam hozzá, miután nekem lett adva, de nem felejtettem el megköszönni.
Masaki bácsi, aki nem bácsi, megvárta, hogy végezzek, és utána tudjak teljesen rá figyelgetni. Úgy mondogatta el, hogy milyenecske is volt a feladat, és hogy én azt hogyan oldogattam meg hai. Kapogattam megint olyan baltácskát, hogy mutassam meg, hogyan csináltam. Megfogtam a nyelecskéjét, és miután megvártam, hogy biztos ne legyen túl közel Masaki bácsi, aki nem bácsi, suhintottam vele egyet. Mivel nem volt fa, így csak kicsit ugrottam hozzá. Hagytuk, hogy Masaki bácsi, aki nem bácsi, igazítson a kacsónkon. Próbáltunk rájönni, hogy miért is jó, ha nem a végén fogjuk meg a nyelecskéjét a baltának. Pedig úgy nehezebbnek tűnt! Még megemelni is hai! Ráadásul, ha nem a fejecskénk mögül indítjuk, akkor lesz elég lendületecskéje? Pedig nekem még ugranom is kellett hozzá, még nagyobbat tudjak oda csapdosni hai! Engedelmesen hagytam, aztán meg rázogattam magam is a tagocskáim. A lábacskáim, meg a kezecskéim. Vicces játék volt, mintha furcsán táncolnánk, csak még sem tánc volt hai. Aztán próbálkozhattam úgy, ahogy Sensei (Chiyo~nee mondta, hogy ha valaki tanít, akkor őt így szabad szólítani hai) mutatta. Nem kellett ugranom hozzá, csak egyenesen kitartani a baltát, csapni, és még a csuklómat is mozdítani hozzá. Úgy sejtettem, hogy a csukló mozdítás talán az ugrást helyettesítheti. De nagy szemecskékkel figyeltem, hisz az egyiknél az egész súlyocskánk bele visszük, a másiknál viszont csak a csuklócskánkat mozdítjuk, hogy lehet ugyan olyan a kettő hatása?
   -Natsuki nem teljesen érti… -kérdeztem végül rá, amikor nem sikerült egyedül rájönni a megoldásra. -Ha Natsuki a fejecskéje fölül lendít, és ugrik kicsit hozzá, akkor nagyobb lesz a… lendület, és még Natsuki súlyocskája is hozzá jön. De ha csak vállmagasságból, és a csuklócskáját mozdítja hozzá, hogy lesz mégis jobb az eredmény? Natsuki ezt nem érti! - ráztam meg picit a buksimat. Pedig láttam, hogy tényleg jobb volt így, mint úgy. Igaz, hogy az első próbálkozásomra visszapattant a balta a fáról. Kicsit meg is szeppentem, mert tényleg pattant, mint amikor egy labdát pattintunk. Kicsit talán meglepődve pislantottam fel, ahogy Masaki is a labdához hasonlította*. Szó nélkül tettem, amit kért. Elképzeltem a kezecskémbe egy labdát, és eldobtam. Még a buksim is mozdult az után, ahogy a képzeletemben repült. A váll mellől dobás elsőre még gondot okozott. Mindig, mióta csak labdázni megtanulgattam, a fejecském fölül dobtam el. De nem adtam fel, és jó néhány próba után rájöttem, hogy mire is gondolt Masaki. Erre egyből pengéről lett szó. A labdácskákkal jóval kedvesebben nézett ki a gondolat hai! Ettől függetlenül igyekeztem csinálni, amit Masaki bácsi, aki nem bácsi mondott. Húztam a nyakam, ahogy a penge elé állt, és ha ez nem lett volna elég, egyenesen hozzá ért, sőt meg is nyomta a pengét! Nagyon nagyon rossz volt ezt látni hai. Féltettem, tudtam, hogy vigyáz magára is meg, rám is, de attól még féltettem. Most nem beszéltük meg előre, hogy senkinek nem esik bántódása, szóval csak a legutóbbi ígéretébe kapaszkodhattam. Reméltem, hogy az még most is érvényes, és nem romlik meg, mint a kint hagyott tejecske szokott hai!  Ezután újabb titokba avatott be. Kicsi találati felület, és stabil állás. Első ötletem az volt, hogy összegömbölyödök, mint a cicák szoktak, az nagyon pici felület tud lenni, viszont azt nem tudtam, hogy mennyire számít stabilnak hai. De kezdtem rájönni, hogy a cica megoldások, nem mindig a helyes megoldások. Legalábbis a pengékkel, nem cicamód kellett, hogy járjon az eszecském! Ami koránt sem volt könnyű feladat hai! Közben nagyon fülelgettem, mert további jó tanácsokat kaptam hai. Nagyon figyeltem, ahogy Masaki bácsi, aki nem bácsi, megmutatta, hogy merre kell picit dönteni a pengécskét. Nagyon igyekeztem úgy csinálni. Ez tényleg megakadályozta, hogy labdaként visszapattanjon a hasábról. Amikor először sikerült beleállítani a hasábba, noha nem sikerült elhasítanom, nagyon lelkesen pillantottam fel Masaki felé, hogy ő is látta~e, hogy tényleg sikerült úgy, ahogy mutatta hai! Ahogy láttam, hogy figyel, újabb csapással akartam próbálkozni, ám ekkor szembesültem a következő problémával. Nem akart a balta a fából kibújni. Talán túl nagy erővel ütöttem, és túlságosan fájt neki, azért nem engedte a balta fokát hai! Próbáltam két kézzel húzni ki. előtt egy lábbammal támasztottam be a fát, a végére már mind a kettővel, de úgy sem akart kibújni. Bűnbánón vittem oda Masakihoz, hisz elrontottam rögtön első próbálkozásra! Neki kellett kihúznia a fából, hogy újra próbálkozhassak hai. Nagyon igyekeztem ezek után úgy csinálni, ahogy mutatta. Rájöttem arra is, hogy ha bele áll a fába a balta, akkor hintáztatással ki lehet szedni hai!
Az nagyon jól esett, hogy megsimizte a hajacskámat. Becsuktam a szemeimet, mert ilyenkor mindig becsukogattam a szemecskéimet, ha jól esett valami! Arra nyitottam csak ki őket, hogy az alapvágásokra kérdezett rá. Az iskolában volt róluk szó. Bár a termetünkre való tekintettel, ha tippelnem kéne legalábbis, azért nem, nem erőltették a tanárok. Inkább megkönnyebbültek mindig, ha letettük a kardocskát, késecskét, pengécskét. Talán  féltek, hogy megvágjuk magunkat, és Anya haragudni fog rájuk hai! Masaki bácsi, aki nem bácsi azonban nem féltett az ilyesmitől hai! Ő megígérte annak idején, hogy senkinek nem lesz baja, így én sem féltem mellette a pengécskéktől. Most is bátorkán mutattam meg neki, mi hogy tanultuk a vágásokat, majd igyekeztem megismételni, amit ő mutatott nekem. Nem is volt olyan nagyon nagy a különbség hai! Igyekeztem a korábban tanultakat is az eszecskémben tartani, hisz úgy hittem, ezért volt róluk szó. Nagyot szusszantam, amikor néhány gyakorlás után kaptam szép nagy kenyérkét, hogy gyakoroljak a késecskével. A kenyérke… nagyon finom illatú volt hai! Óvatosan, nehogy hozzá érjek, illatoltam meg, tényleg nagyon nagyon finom, friss kalács illatú volt hai! Hangosan megkordult a gyomrocskám, de már rájövögettem, hogy ez volt az egyik türelem feladat, hogy a finomságoság nem vonhatta el a figyelmességemet hai! Kicsit ferdén kell tartani a pengécskét, és nem nyiszatolni, ahogy otthon volt szokás a kenyerecskét vágni. Egy határozott húzással… nem jutottam a végére elsőre, hiába próbáltam húzni nagyon határozottacskán. Vagyis csak el kellett nyiszálnom a végén. És gyakorolhattam az alap vágásocskákat, attól függően, hogy hogyan is állt  a kenyerecske. Ezeket gyakorolgattam. Minél kevesebb nyisszantással minél szebb, kicsit ferde kenyerecskéket vágni. Közben nyugodt lenni, nagyon nyugodt, bármi is történt körülöttem. Keresztecsként, hosszantocskán, vízszintecskén…
Amikor vége lett a feladatnak nagyon büszkécske voltam, hisz nem ettem bele egy szeletecskébe. Noha elejébe nagyon komoly kísértés volt hai!  Akkor néztem ám csak nagyot, amikor kiderült, hogy az edzésecske egy nagy főzőcske része! Gyorsan oda sertepertéltem önkéntes kóstolóként a készülő étel mellé… 


(click to show/hide)

Karakterlap

Shiroichi Anao

Kavicskapitány

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 11.

Lélekenergia:

60% Complete
58 500 / 65 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 23 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
ametisztlila fekete csíkozással

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
PonPon *O*

Post szín:
#8A5FB1 // #BC55C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #48 Dátum: 2018. Ápr. 08, 21:40:39 »
[[ Cölöpölés ]]

  Mikor vége volt a feladatnak, felfújt arccal trappoltam oda a verandához. Pontosan ezért nem vívok! Ha nem akarnék karddal hadonászni, tuti nem kellene törnöm a fejemet, hogyan szeletelek fel egy fadarabot egy kiskéssel és nem lennék csurom víz sem. Meg nem foglalkoztatna a gondolat, hogy Hyozanryuuval most aztán mi lesz. Nem is értettem azokat, akiknek egyáltalán sikerült kezdenie valamit ezzel a favágósdival! Ennél a pontnál már meggyőződésem volt, hogy Sacchin-sensei is valami varázslatos bűbájt használt valójában.
  Amint be lehetett menni a dojóba, kelletlenül poroszkáltam befelé. Eddig fel se tűnt, hogy mindenki egyedül ment be. De legalább itt volt az esély, hogy visszakapjam Gyémántsárkányt!
  – Shacchin-sensei! Most már visszakaphatom Hyozanryuut? Ígérem, hogy nem fogok ma még egyszer így hadonászni vele – támadtam le azonnal. Viszont figyelmemet szavaim során elvonták a lufik, amik belepték a termet. Az egyik figurás lufit felkaptam, mert jegesmedve volt rajta.
  – Ezt megkaphatom? – kérdeztem lelkesen felmutatva a lufancsot, de ekkor Sensei éles tűt hajított bele és kipukkadt a kezemben a cuki macis lufi. Csüggedten, kezemben a lufi maradványaival lejtettem a Sensei elé. Nem értettem, hogy mit vétett szegény jegesmacis lufi. Igyekeztem a szomorkodásomat félrehelyezni és Sacchin-senseire figyelni.
  – Oh, Sacchin-sensei ez Gyémántsárkánytól ez teljesen normális, mármint mindig szeretne megölni. Nem emlékszem olyan időre, amikor ne akart volna. Amúgy ez nem normális a lélekölőszellemektől? – billentettem oldalra a fejemet kérdő tekintettel. Ezután fél szemmel vizslattam Hyozanryuu irányába, hogy meggyőződjek arról, valóban megvan.
  – Mushu? Uhh, Sacchin-sensei ugye tudod, hogy Hyozanryuunak hívják? Nem szeretik, ha becézik. Képzeld, én egyszer Kissárkánynak hívtam, eléggé megfagyott köztünk utána a levegő – meséltem el neki. De a gondolat megnyugtatott Hyozanryuutól nem kellett végleg megválnom. Mármint időnként szívesen eltöltöttem volna nélküle egy-egy hétvégét, de azért hosszútávon hiányzott volna a sárkány hangja!
  Behúztam a nyakamat, amikor elkezdte Sensei sorolni az ügyetlenkedésem értékelhetetlen eredményeit.
  – De, az a varázslatos szike dolog alig vitte a fát! Meg ennyi felé figyelni lehetetlen! – kezdtem felhozni mentségeimet, de Sacchin-sensei következő kérdésére teljesen megakasztott, annyira hogy elfelejtettem a többi érvemet. – Az Akadémiát? – kérdeztem vissza eltűnődve. – Nem tudom, igazából nem emlékszem – feleltem meg végül a kérdést őszintén. Nem hazudtam, tényleg alig voltak emlékeim az Akadémiáról. – Akadt már, aki megkérdezte. De csak azt tudom, hogy a 3. osztagban kezdődött minden, mármint az volt az első osztagom. Aztán alig mentek azok dolgok, ami másoknak normális volt, mert már tanulták előtte a Lélektovábbképző Akadémián.
  Annyira nem fájt a dolog, hogy nem mehetnék el Disney hercegnőnek, mert ki akarna az lenni? Mindig bántják a gonosznak bélyegzett karaktereket. Pedig mindenki tudja, hogy a királylányok valójában a rosszak. Viszont a tippeket figyelmesen hallgattam végig, még úgy is, hogy nem értettem miként lehet lépésekben haladni. Mióta ráéreztem a villámlépések ízére eszembe nem jutott csigamódjára közlekedni semerre. Hát nagyon hamar elfogyna az időm egy nap, ha így élnék, holott megannyi dolgom szokott lenni!
  – De ha gyorsan csinálom a dolgokat, akkor hamarabb végzek! A vívásban ez miért nem így van? – Azt meg se akartam említeni, hogy összekevert Rikkocchannal, mert hát én nem szoktam információkat keresgélni. Az ilyesfajta kutakodás pedig Rikkocchan egységére vall. A kérdésem után homlokomra vágódott könyvtől elterültem, azonnal kaptam az újdonsült búbom helyére és vizslattam Senseire, hogy ezt most miért kaptam?
  – Mert a pontosság a cél! Lehetsz tájfun, ha egy csiga kifigyeli merre cikázol és egyetlen lagymatag karlendítéssel átdöf...
  – De én tuti biztos, hogy gyorsabb vagyok a csigáknál – motyogtam orrom alatt, kobakomat dörzsölve. – Szóval tanuljak belőle! Vettem megpróbálom! – mondtam immáron hangosabban még mielőtt újabb könyvet kaphatnék a buksimra. Eléggé fájt, szóval nem kóstoltam volna meg a zen harmincadik kiadását.
  Mielőtt megtudtam volna, hogy mi lesz a következő feladat, próbáltam gondolataim mélyén boncolgatni ezt a lépéses dolgot, ami úgy istenigazából nem nagyon tetszett. Nem szerettem lassan csinálni a dolgokat. De Sacchin-sensei mégis csak értette a dolgát, szóval lehetett benne valami, ha ő így gondolta. Például az, hogy már igazából öreg csak jól leplezi és így ő minden lassabban csinál. Nem mintha szégyellnivaló lenne ebben! Csak akkor miért nem fehér a haja?
  A következő feladat viszont olyan dolog volt, ami lépések ide vagy oda én ugyan nem akartam megugrani. Először nagyon örültem kaptam macis lufit, még akkor is, ha nem jegesmedvés volt. Aztán rögtön elsápadtam, amikor kiderült, hogy a lufikon kellene zöldségességeket szeletelni. Nem, nem, nem, NEM! Úgy végképpen nem, hogy egy aranyos barnamaci mosolygott vissza a lufancsról. Oké, hogy nem volt fehér, de mindenki tudta, hogy a barnamedvék koszos jegesmacik. Na mindegy, a lényeg az volt, hogy én ezen képtelen lettem volna felvágni bármit is. Sacchin-sensei fogalmam sincs, hogy volt erre képes, én a bemutatója alatt majdhogynem tövig rágtam a körmeimet. Feszült idegekkel lestem, hogy a kés pengéje mégis mikor áll bele a lufi gyöngécske falába és pukkan ki végleg. Még levegőt is elfelejtettem venni ez idő alatt. Hát, elég hihetetlen volt azt látnom, hogy sensei nem durrantotta ki a lufancsot. De hogy én is tegyek így? 
  – Én ezt nem tudom megtenni!! – tört ki belőlem. Rimánkodásom alatt elterültem a földön és vergődtem. – Nem akarom bántani a macis lufit! Tuti nem tudnám felvágni úgy, hogy ne pukkanjon ki! Kérlek, könyörgöm Sacchin-sensei engedd meg, hogy mást szeleteljek vagy máson, akár kukoricát (hagymát) vagy paradicsomos fémdobozt (babkonzervet) is deszkán!
  A Sensei megszánt és drágalátos Natcchanhoz küldött, hogy akkor tanuljak meg vágni. Nem értettem, hogy értette, merthogy én értettem és tudtam a vágásokat. De hát ez volt az egyetlen módja, hogy megkegyelmezzek a macis lufiknak, szóval nem panaszkodtam.
  – Kavics legyen veletek, Sacchin-sensei küldött! – libbentem Natcchanék mellé. Szemrevételeztem, hogy mit csinálnak pontosan. Kenyeret szeleteltek, amire azonnal húztam a számat. Sosem tudtam szépen kenyeret vágni. De ez volt az egyetlen módja annak, hogy ne a lufiknak ártsak!
  Kezembe vettem a vágóeszközt, majd jól megfigyeltem a kenyeret, mielőtt nekiestem volna, pontosan úgy, ahogy Sacchin-sensei mondta. A kenyér… minden oldalról kenyérnek tűnt. Furcsálltam, hogy semmi különlegesség nem volt benne, nem állt drágakavicsból se semmi, hanem olyan volt, amit meg lehet enni. Megvontam a vállaimat, majd nekiálltam szeletelni.
  De ilyen iszonyú életlen pengével még sosem találkoztam! Hát még Hyozanryuu is élesebb feloldatlan állapotában, mint ez a kés! Ami meg kell hagyni nagy szó. Rögtön azt gondoltam, hogy Sacchin-sensei át akart verni. Viszont mellettem Natcchan tök jól szeletelgetett. Ami azt a kísérteties feltételezést ébresztette bennem, hogy én csinálok rosszul valamit. Amibe azért fura volt belegondolni. De mit hibázhattam? Hát én megnéztem a kenyeret jobbról és balról is, feldolgoztam az információt, hogy ez egy vekni kenyér – nem több, nem kevesebb! Azt is tudtam, hogy egy kés van a kezemben (megnéztem még egyszer azért), amiről most már tudtam, hogy életlen, hát mi nem állt még össze? Mi nem stimmelt?
  Miközben próbáltam a késsel keresztülfűrészelni a kenyeret, lestem fél szemmel, hogy Natcchan mégis hogyan hajtja végre a feladatot. Hátha el tudok csórni tőle néhány dolgot ahhoz, hogy én is boldogulhassak. De csak annyit tudtam meg, hogy Natcchan egyáltalán nem úgy vágta a kenyeret, ahogyan azt normál esetben kellene. Hanem úgy csapkodott a késsel, mintha igazi kard lenne a kezében.
  Kezembe vettem az időközben lenyisszantott kenyér véget, amiből egyszerűen kipotyogott a közepe. Lefelé gördülő szájjal lestem ismét Natchan felé a kenyér közepén lévő lyukon keresztül. Elkezdtem számot vetni. Sacchin-sensei azt mondta, hogy lépésekben kell ezt csinálni. Mivel a kenyérszeletelés közben nem kellett járkálni, betudtam ezt a lépés dolgot átvitt értelemnek. Elsőre például megfejtettem a kenyér kenyérségét és a kés életlenségét. Gondolatban ki is pipáltam ezt a részét. Másodikra nekiálltam a környezetemből felmérni az infókat, mint ahogyan egy vérbeli 12. osztagos. Natcchan igazi kard technikákkal vágott, és ő biztos nem csinálja rosszul. Szóval úgy döntöttem, hogy megpróbálok én is így tenni.
  Előre csúsztattam jobb lábamat, felvettem a vállszélességű terpeszt, majd egy halántéktól indított vágással próbáltam meg keresztben kettészelni a kenyeret. A mozdulatba mindent beleadtam, mint mindig. De a kenyér közepénél elakadt a késem! Nagyon megilletődtem, mert Hyozanryuuval még nem jártam így soha. Kirángattam a kést, mert hát jól elakadt a kenyérben. Szóval annyira életlen lenne, hogy még így sem működik? Sacchin-sensei átvert! Viszont nem szóltam érte, úgy döntöttem megmutatom, hogy én életlen késsel is fel tudom vágni a kenyeret!
  Sújtottam én le a kenyérre fejem felett indított vágással, baloldalról kezdeményezett keresztvágással és vízszintes csapással is. Próbáltam minél több erőt belevinni, hogy átvigye a veknit. De rendszerint elakadt benne és úgy kellett kirángatnom belőle. A műveletemet Sacchin-sensei rekesztette be. Először megcsapkodta a lábaimat egy seprűnyéllel, hogy nem úgy kellett állni, ahogyan tettem, aztán a hátamra is rávágott, hogy a vállaim lazuljanak el. A fájdalomtól azonnal igyekeztem úgy tenni, ahogy mondott, de a karjaimmal nem sikerült elérnem azt, amit szeretett volna. Ösztönösen dőltem előre egy kicsikét törzsömmel, ami nagyon nehezményezett a Sensei. Nekem meg az nem tetszett, hogy nem tetszik neki és ütött érte, nem is kicsiket. Pedig egyáltalán nem értettem, hogy mi a fura az egészben.
  Sacchin-sensei megelégelte, hogy nem értettem meg és ezért a hátamra kötötte a seprűt, mely egyenesbe húzta a hátamat. A karjaimat se tudjam úgy tartani, ahogy azt megszoktam, kicsit lejjebb kellett ejtenem őket, iszonyú kényelmetlen volt. Mikor azt mondta, hogy így vágjak, tettem is volna, ahogyan mondta, de rögtön meg lettem szólva, hogy ne izomból csűrjem a kést, hanem csuklóból adjam hozzá a lendületet. Értetlenkedésemre még be is mutatta, hogyan értette (bár nem láttam a különbséget). Azért megpróbálkoztam vele, viszont majdnem elhajítottam a kést ezzel a csuklólendítésesdivel. Szerencsére nem repült messzire.
  A Sensei elégedetlenül közölte le velem, hogy csak kirioroshal* szeljem a kenyeret, és csak ha tízet felvágtam így, akkor térjek át másik típusú vágásra.
  Hát sosem gondoltam volna, hogy az is lehet nehéz, amit elvileg tudok! Ugyanis ebben a pózban mindent tudtam csinálni, csak szépen vágni nem. De legalább megesett, hogy átvitte a penge a kenyeret! Nem értettem, hogy ehhez mégis miért kellett ebben az irtó kényelmetlen tartásban lennem. A tízedik vágásnál már húzódott mindkét karom. Lassan éreztem az egész felsőtestemet, a lábaimat! Hát még sose fájtak így a lábaim!
  A vágásaim viszont lassultak, ahogy haladtam a negyvenedik veknihez. A karjaim le akartak szakadni, és mikor kaptam a negyvenegyedik kenyeret még kevésbé volt kedvem újabb vágással előrukkolni. Úgy beleivódott a mozdulat a karjaimba, hogy nem tudtam máshogy csinálni, mint fej fölé vinni a kést és lesújtani vele. Néha kicsit erősebben, néha kivitelezni tudtam, hogy időben állítsam meg a kést, néha pedig nem tudtam azt az erőt belevinni, mint korábban. De azt hiszem kezdtem rájönni, hogy melyik csuklómozdulattól lesz erősebb a penge. Mert ha csak lazán fogtam és úgy lendítettem csuklóból, akkor többször kibillent a kezemből a kés. Viszont ha volt egy határozott fogásom azért mellé, úgy nem történt meg. De ha túl erősen fogtam, akkor az sem volt jó…
  Megpróbálkoztam egy idő után azért a keresztvágással is, hogy ne azért kapjak, hogy csak egy fajta vágástípust csinálok. Utólag megbántam! A keresztvágás eléggé rosszul ment, nem vitte át a kenyeret, ha nem sújtottam le kellő erővel, már pedig csuklómozdulattal erőt kiváltani cseppet sem volt egyszerű. Még testemmel se tudtam rásegíteni a mozdulatra, mert a seprű egyenesben tartott.
  Legszívesebben levágódtam volna a földre és zokogva nekiálltam volna forogni ide-oda, hogy elegem van. Valószínűleg beláthatatlan időn belül így is tettem volna, ha a Sensei nem jelzi, hogy vége van a gyakorlatnak. Már nyúltam is a seprűért, hogy leszedjem végre a hátamról. Egy mozdulattal rántottam le és dobtam el életem megkeserítőjét. A hátam egészen felszabadultan érezte magát. Azonban Sacchin-sensei közölte nekem, hogy számomra még nincs vége… futnom kellett húsz kört, egy furcsa szöveggel karöltve. Belementem az esetben, ha a tizenharmadik számot a tizenkilenc követi, ahogy annak lennie kell.
  – A karddal vagyok! Én vagyok a kard! Hyozanryuu, legközelebb te fogsz edzeni, nem én! – szidtam a sárkánygyíkot.
  ~ Fantasztikus ötlet Kiscsillag, igazán tetszik ez a gondolat! Legközelebb Fenségességem fog egy fahasábon szétütni téged.
  Felmorrantam a sárkány nevetését hallva. Szerettem volna válaszolni is egy jóízűt minden keserűségemet belefűzve, de Sacchin-sensei megszólt, hogy nem hallja a mondatot, amit ismételgetnem kellene. Így azonnal folytattam annak mondogatását, mielőtt valamilyen kísérteties módon a hetes szám után ismét négy jön.
 
*kiriorosh = fej fölött indított egyenes vágás
*Az IC-ket köszönöm Nikkának. ^-^

Karakterlap

Hayakawa Yuki Hajime

Eltávozott karakterek

Shinigami

1. Osztag

*

Ichibantai fukutaichou

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
26 500 / 30 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Fehér (jég elem típusú)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#03649b // #82d9f7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #49 Dátum: 2018. Ápr. 13, 18:57:48 »
[[ Cölöpölés ]]

  Szörnyen éreztem magamat, amiért már most rengeteg gondot okoztam a Senseinek. Rögtön azon tűnődtem, hogy lehet célszerűbb lett volna inkább egy magánórát megbeszélnem vele. Hiszen a magasságtól való sokktól még egy olyan egyszerű problémát sem tudtam kezelni, hogy miként jöjjek le a tetőről! Holott magától értetődő volt... Viszont eszembe se jutott volna reishit vezetni a talpam alá, hogy békességben leereszkedjek onnét. Olyan kínosan éreztem magamat emiatt, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
  Mikor a Sensei mindenkit egyesével magánbeszélgetésre invitált legalább addigra sikerült feloldódnom annyira, hogy ne árasszam magamból a hűvös lélekenergiát, mire sorra kerültem. Újabb kellemetlen tényező lett volna, ha a gyakorlaton résztvevők az én hibámból megfáznának.
  A dojo etikettnek megfelelően tértem be a terembe. Miután seizában helyet foglaltam a Sensei előtt, első sorban mélyen meghajoltam bocsánatkérésem jeléül, amiért ennyi problémát halmoztam fel az edzés alatt. Szinte lehetetlen elégszer elnézést kérnem mindezekért. Miután felegyenesedtem, némán vártam az ítéletet rémes alakításommal kapcsolatban. Semmi jóra nem számítottam, kritikán alul teljesítettem.
  Egyetértően bólintottam rá arra, hogy nem maradhat jelenlegi állapotom az egyensúlyommal. Nem ellenkeztem, én is így láttam az elmúlt időszakban. Tagadhatatlanul kellemetlen szituációk származnának belőle, ha egy kiküldetésen vetülne fel a problémám. Eddig szerencsémre nem kerültem ilyen helyzetbe, de addig sem szeretnék várni, míg esetleg bekövetkezik.
  – Szeretném minél előbb kezelni ezt a félelmemet! – szólaltam fel hirtelen, a kelleténél kissé hangosabban a túlbuzgóságom miatt. Már ha egy lépéssel közelebb is kerülhetek ahhoz, hogy kikúrálódjak a magassággal szembeni aggályaimból, már annak is nagyon örülnék. Odahaza nem igazán sikerült mit kezdenem ezzel, a Senseinek pedig hallhatóan voltak tervei. Mindenképpen jelezni szerettem volna, hogy bármire hajlandó vagyok, hogy elmúljon a félelmem. – A-anou, akarom mondani… Minden javaslatot szívesen fogadok! – hajoltam meg azonnal, hogy kifejezzem bocsánatkérésemet a korábbi hangosabbra sikerült szavaim miatt.
  Hogy ne okozzak további gondokat a Senseinek, figyelmesen hallgattam végig a gyakorlat most következő felének a részletezését. Hangzásra nem tűnt nehéznek zöldségeket szeletelni és a fahasábokon sétálni egy időben. Ezt a gondolatot viszont azonnal szerettem volna visszavonni, amikor megtettem az első lépést a lehelyezett rönkökön. A felsőtestem ugyanis vészesen kibillent, a deszka kiesett a kezemből, a kés végére pedig ráragadt a félig átnyesett sárgarépa.
  Vennem kellett néhány mély levegőt mire rászántam magamat, hogy felvegyem a deszkát a földről és visszahelyezzem rá a zöldséget. Ezután eltartott egy darabig mire sikerült megállnom úgy a deszkán, hogy ne billegjek semerre. Az egyensúlyommal vívott ádáz küzdelmem ott folytatódott, amikor lassan megemeltem a bal kezemet a késsel. Mert akkor kezdődött elölről az egész dülöngélés.
  Megpróbáltam egy olyan pozitúrát felvenni, amiben akkor sem dőltem meg semerre, ha mozgattam a végtagjaimat. Sokáig vívódtam a lábaim óvatos igazgatásával, mígnem eszembe jutott egy talán működő megoldás. Megkíséreltem segítségül hívni a vívásban is használt enyhén rogyasztott, vállszélességű terpeszt. Talpaim így jobban letapadtak. Így jobban sikerült a szeletelés a deszkán. A kés remekül vitte a zöldséget. Most már csak azt kellett megoldanom, miként megyek tovább?
  Lepillantottam a következő rönkre, ami váratott magára. Elképzelésem se volt arról, hogyan lépjek át erről a fahasábról a másikra úgy, hogy ne dőljek el semelyik irányba. Megpróbáltam a korábbihoz képest lassabban átlépni, de a dülöngélés most sem maradt el. A szeletelés a művelet közben pedig eléggé rosszul sikerült, hol csak a deszkát karistoltam, hol pedig csak aránytalan darabokat sikerült lenyisszantanom a zöldségből.
  Tarthatatlannak találtam, hogy még csak a harmadik rönknél tartottam. Sosem gondoltam ezelőtt, hogy a kapkodás jó megoldás lehet. Mégis átsuhant a fejemen, hogyha gyors léptekben próbálnék meg haladni, úgy kevés időt hagynék magamnak arra, hogy azon merengjek, miként nem billennék le a farönkről. Mivel rögtön lépnék a következőre, így tárgytalan lenne.
  Az előttem lévő fahasábok számát látva úgy döntöttem, mégis megpróbálkozom ezzel. Próbáltam gyors léptekkel túl lenni a rönkökön, miközben szeleteltem. Viszont a kapkodás miatt ügyelnem kellett arra, hogy ne rossz helyre vágjak le a késsel, hanem a zöldséget szeljem a késsel. Mivel a rohanásomtól eléggé megindult a zöldség a deszkán, így ez cseppet sem volt egyszerű művelet. Ráadásul a gyors léptekben való haladásom sem lett különösebben eredményes. Éreztem, mikor hakamám aljára léptem, ami megpecsételte az egész próbálkozásom végkimenetelét. A deszka kihullott a kezemből, a szeletelni kapott zöldség és darabjai a szélrózsa minden irányába röppentek, a kést is elhajítottam, amiért elsősorban ennél a pontnál azon voltam, hogy a zuhanásomat tompítsam valamelyest.
  Az esés alatt összeszorított szememet lassan nyitottam ki. Látóterembe keveredett mosómedve igen közeli arcát látva megilletődtem elsőre. Hirtelen ültem fel, amitől akaratlanul megrémisztettem a jószágot. Pedig nem vezérelt rossz szándék, csupán eszembe jutott Samut látva a feladat egyik lényeges eleme, ami felett ez eddig elsiklottam. A Sensei azt mondta, hogy most sem különb a feladat azt a részét tekintve, hogy a zöldségszeletelésre kell fókuszálni. Nekem is külön kiemelte, hogy a zöldség felvágására kell ügyelnem, nem pedig arra miként járkálok a farönkökön.
  Megrökönyödve sóhajtottam fel. Nem csak a feladat kivitelezése nem sikerült, de még az elméleti rész is elmaradt a rossz hozzáállásomtól. Hálásan megköszöntem Samunak, hogy emlékeztetett a gyakorlat eredeti céljára.
  Ezt követően összeszedtem a deszkát, a zöldséget és a kést, majd visszamentem a hasábösvény elejére. Felálltam az első rönkre, majd a korábban is sikeresnek elkönyvelt állást vettem fel. Enyhén rogyasztottam lábaimmal, kisebb terpeszben álltam. Mielőtt tovább mentem volna, elkezdtem egyelőre csak mozdulatlanul vágni a késsel a sárgarépát. Eldöntöttem mekkora szeleteket nyesek le, hagytam, hogy kialakuljon a szeletelés ritmusa.
  Az első lépést megelőzőleg vettem egy mély levegőt. Amikor felemeltem az egyik lábamat, rögtön dülöngélni kezdtem, ami miatt rögtön megugrott a szívem. De nem vettem le a tekintetemet a zöldségről, továbbra is arra fókuszáltam. A kisebb kilengésem hamarosan abbamaradt, immáron a második rönkön szeleteltem a zöldséget. Lassan kifújtam a levegőt, megint hagytam magamnak egy-két másodpercet, aminél a szeletelésre összpontosítottam, mielőtt tovább mentem volna. Az első pár rönknél sajnos nem tudtam elfeledni, hogy min járok és csupán a zöldségvágásra koncentrálni, minden mást kizárva magam körül.
  Mikor végre sikerült megragadnom a feladat lényegi részét, és nem a hasábokon való menetelésre összpontosítani, hirtelen kifogytam a vágandó zöldségből. De még ezen túl is akadt egy megoldandó problémám: ugyanis a fahasábok elfogytak! Mikor Senseitől kaptam másik adag vágandó zöldséget, elárulta nekem, hogy a fahasábon meg kell fordulnom és vissza is mennem. Tehát nem szállhattam le róla. Nem örültem ennek a fejleménynek, de miután valamilyen csoda folytán sikerült végigjönnöm a farönkökön, nem most akartam feladni. A megfordulás viszont cseppet sem sikerült mesésen. Éppen, hogy elkezdtem megfordulni, máris éreztem a billenést. Párszor eljátszottam az ide-oda való dülöngélést, mígnem a fahasáb nyert.
  Leestem.
  De nem egyszer. Nem akartam annyiban hagyni, így újra és újra megpróbálkoztam vele, mégis a földön kötöttem ki. Képtelen voltam rájönni, hogy hol ronthatom el, ezért az ötödik alkalom után úgy döntöttem, hogy egyelőre hagyom ezt a részét és megpróbálok visszamenni a rönkökön. A korábbi menethez képest gyorsabban sikerült ráösszpontosítanom a zöldség szeletelésének a részletére. Viszont az állapot mindössze a következő végig tartott, ahol újabb esést volt lehetőségem bemutatni, amiért nem vettem észre a hasábok hiányát.
  A megfordulással itt is bíbelődtem, de nem sikerült rájönnöm a módjára. Kitartóan játszottam el ezt negyedszerre is, míg Sensei nem jelezte a gyakorlat „végét”. Az edzésnek ugyan vége lett, viszont a Sensei viszont újabb feladat elé állított minket. Közösen kellett elkészítenünk egy ételt, melyet valamiféle csoportépítő programmal tudtam összeegyeztetni.
  A felszeletelt zöldségeim nagy része a földön kötöttek ki, és hiába szedegettem össze az elhullajtott darabokat, nem ítéltem úgy, hogy megfelelőek lennének az elkészítendő ételhez. Ezt az észrevételemet, némi bűntudattal kísérve, a Senseinek is bátorkodtam megosztani. Viszont ez nem jelentette azt, hogy ki szerettem volna vonni magamat a főzésből. Szó se volt erről! Noha nem volt túl sok használható zöldségem, viszont szívesen segítettem a többieknek az étel elkészítésében. Ilyen felületen ugyan még nem főztem, de a tőlem telhető módon igyekeztem. Próbáltam legalább a látottakból tanulni.
  A főzés után pedig kötelességemnek éreztem összepakolni a hasábok környékén, amit az edzés alatt használtam.
  A dojóból való hazaindulás előtt pedig megpróbáltam felkeresni a Senseit egy-két szóra. Szerettem volna megbeszélni vele egy időpontot, amikor esetleg ellátogathatok egy különórára a fóbiámmal kapcsolatban. Illetve egy-két javaslatot is szerettem volna tőle kérni, amivel esetleg odahaza próbálkozhatok a következő edzés alkalmáig. Egyáltalán nem akartam ezt a problémát félvállról venni.
(click to show/hide)

Karakterlap

Kim Sun-young

Eltávozott karakterek

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 8

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Jáde zöld

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
A macskáival

Mottó:
Ècrire, c’est une façon de parler sans être interrompu. (Az írás, a beszélgetés módja anélkül, hogy megszakadna.)

Post szín:
#C38EC7 // #9CC4A4


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #50 Dátum: 2018. Máj. 23, 22:10:56 »
[[ Cölöpölés ]]

  Miután a magas fa alatt elmúlt a Sensei által keltett veszély a láncfűrésszel, bátorkodtam lemászni onnét. Szinte ezzel egy időben jött a gyakorlat első felének a végéről a hír. Ennek fényében a verandára költöztem, ahol Toriival barátkoztam, míg nem kerültem sorra.
  A ballonnal való fogattatást rezzenéstelen arccal álltam. Mindössze szemeim rezdültek meg a lufi által kiadott éles sípolástól. Mikor a Sensei megjegyezte, hogy nem volt értelme annak, amit művelt, egy apró biccentéssel helyeseltem a kijelentésre mielőtt seizába leültem volna vele szemben.
  – Őszintén kell felelnem mon maître bien-aimé? Mert lehet, hogy az előbbiek után nem örülne a véleményemnek – jegyeztem meg. Hogy éreztessem nem szándékoztam komolyan pimaszkodni vele, mélyen meghajoltam felé. Tisztában voltam vele, hogy hol a helyem a dojóban és nem terveztem túllépni hatáskörömet.
  – Vettem, hogy betoltad az egész doboz cinizmus bogyót, chérie!
  – Az „r” hangzót kicsit jobban pörgesd meg legközelebb a chérie szóban – tettem javítást ártatlannak tetszelgő hangszínben. A sóhajt hallva inkább hallgattam mit mond a továbbiakban.
  – Tehát azt szeretné elérni a Sensei, hogy ne gondolkodjunk a következményeken, csak az aktuális folyamatra fókuszáljunk? – próbáltam meg összegezni a hallottakat, amit a kevéssé szokványos szóhasználatából igyekeztem kiszűrni.
  – Aszta Kőagy őrnagy! – A tapsra kedvem lett volna színpadra illő meghajlást mímelni, de inkább nem tetéztem Sensei vérnyomását. Magától is könnyedén feltornászta a csillagos égbe, nem kellett hozzá a segítségem.
  – Zsákutcának hangzik. Terv nélkül csatába indulni majdnem olyan, mint vesztesen – fejtettem ki véleményemet tömören.
  – Vázlatolom... terv: felnyesed a kibaszott rönköt. végrehajtás: baltával. Itt kúrjátok el! Ha csatában curikkolsz már átgörögtél a tervelésen és nem azon kattogsz, mi kattog a Netflix-en, vagy benyered az ütközetet. Ha ezeken kattogsz nem az ellenfeledre, környezetedre zoomolsz és elkaszálnak a gecibe.
  – De azzal előnyöket szerzek, ha két lépéssel előrébb járok, mint az ellenségem… Az ellenfél felmérése és a környezet kihasználása magától értetődő a visszavágás elkészítéséhez. Hogy ezt végrehajtsam, miért kellene megszabadulnom a gondolataimtól? Nonszensz. – Magától értetődő, hogy egy harchelyzetben nem azon járna a fejem, hogy mit készítsek vacsorára. Egyszer sem fordult velem elő ilyen. Nem volt olyan komoly tapasztalat listám, mint a Senseinek, de még itt vagyok úgy, hogy a korábban prezentált felállásban működtem.
  –Ja-ja, Scarlett O'Hara! Míg te ezzel szarakodsz ötször lecsapják a koponyád. – Az intésre, hogy álljak fel, engedelmesen talpra toltam magamat.
  – Pancsolj be egyet! – Biccentéssel adtam tudtára, hogy megértettem az utasítást, majd elmentem egy bokkenért. Jelzésére, hogy ő fegyvertelenül állna ki, gyanakvást váltott ki belőlem. Mindenesetre nem ágáltam a dolog ellen. Viszont nem fogtam fel helyzeti előnynek, a Sensei terepén kisiskolásnak számított a tudásom. Ez prezentálta az is, hogy alapvágásokkal mit sem értem ellene. A halántéktól indított keresztvágással és a horizontális, egyenesen előre irányuló csapással próbálkoztam első ízben. Mivel szabad volt a támadási felületem, így kihasználtam a helyet a széles támadásokhoz. De a Sensei rendszeresen lépett ki oldalra a vágásaim elől, majd segített rá, hogy elveszítsem stabil állásomat mindegyik kísérletem után, mely miatt legtöbbször a padlón kötöttem ki.
  Amikor megkíséreltem a kezemben fogott fakarddal trükközni, akkor sem változott a felállás. Hiába próbáltam vágást mímelni, hogy egy gyors oldalra kilépéssel egy lentről indított keresztvágással lepjem meg. Ahogy azzal sem tudtam átverni, mikor egy előre szúrással próbáltam lekötni a figyelmét. Sőt még az előnyére is játszottam ezzel a mozzanatommal, amikor kiléptem oldalra azzal a szándékkal, hogy újra pozícionáljam magamat egy következő csapáshoz kényelmesen kézre álltam neki.
  – Tipp, miért nem kaparászol el?
  – Helyzeti előnnyel indulsz, mivel ismered a technikát, amit bevetek, lévén a Senseitől tanultam – rezzenéstelen arccal feleltem meg a kérdést. Annak ellenére, hogy bosszantott a sikertelenség, megálltam, hogy kimutassam.
  – Keh! Az, hogy vágom rohadtul nem egyenlő azzal előtted kurblizok...nem gravíroztam a koponyádra mivel és hogyan ess a szitunak. Kristálygömbre se futja a fizumból.
  – Továbbá arra építesz, hogy mozgás közben megtörd az egyensúlyomat, így ellehetetlenítesz a támadástól. – Ahogy jobban belemerültem a látottak elemzésébe, rá kellett döbbennem, hogy az általam sűrűn alkalmazott hapkido is szeret erre a taktikára építeni, így nem volt ismeretlen számomra a történet.
  Sensei dühödt fújtatását kínálkozó alkalomnak ítéltem. Mivel le volt eresztve magam mellé a kardom, nem fecséreltem el az értékes időt arra, hogy állás váltok. Jobbról indítottam fel egy vágást keresztben, de a Sensei az eltérítésemet most nem egyensúlyom kibillentésére fordította. Miután elütötte a bokkent egyszerűen belépett a kard hatóterén belülre, hogy erőteljesen homlokon csapjon. Nem számítottam erre a mozzanatra, meglepettségemet nem tudtam elrejteni, amit a „visszatámadása” váltott ki.
  – Addig stimm, hogy skubizol az ellenfeledre, de te azzal szarod el az időt próbálod kibogarászni mi a retekkel blokkollak! Amit mos levágtál már régen bedobhattad volna ellenem. – hagyott egy kis időt, hogy emésztgessem, amit mondott. A szünetet kihasználtam arra, hogy megdörzsöljem a homlokomat, mely sajgott a korábbi ütés nyomán. – Ez a túl sok agyalás. Kurvára besaccoltad mire sasolj és marhára faszán tolod, de nem arra zoomolsz ezt csettintésre visszakanyaríntsd a mozgásodba. – Kezdtem összerakni, miért állított fel Sensei harckészültségbe. A szituáció nem volt különb a gyakorló kumitachiktól vagy az utcaharcoktól. Ott sem tudhattam mit fog tenni a másik, csak folyhattam az árral. Tény és való, hogy a kardvívásnál még nagyobb hangsúlyt fektettem a technikákra, nem éreztem olyan magabiztosan magamat, ha nem vetítettem ki magam elé az opciókat. Viszont puszta kézzel úgy érzem már sikerült elérnem ezt az állapotot, amiről a Sensei beszélt. Többször is.
  – Úgy hiszem értem. Kipróbálhatom? De ezúttal fegyver nélkül – kérdeztem. Helyeslésére félrehelyeztem a fakardot, majd felálltam stabil terpeszállásba, kezeimet arcom elé emelve.
  Vártam néhány másodpercet, hogyha esetleg a Sensei szeretné kezdeni, akkor megadjam neki az esélyt. Mivel nem élt a lehetőséggel, így rúgásokkal indítottam, hogy kimozdítsam az alapállásból és rákényszerítsem a védekezésre. Onnan víz módjára alkalmazkodtam a szituációhoz. Az ütéseket rendszerint visszatérítettem, a rúgásokat ösztönösen hárítottam majd próbáltam kibillenteni a Senseit az egyensúlyából, hogy földre vigyem. Nem terveztem előre, haladtam az árral, hagytam, hogy tagjaim reagáljanak az érkező csapásokra. Pontosan úgy, mint a régi olykor kevéssé szép időkben, amikor a sikátorokban keveredtünk csetepatéba Mingyuval. Ott sem az számított ki tud látványosabb technikát végrehajtani. Nem volt előre megírt forgatókönyv, a gyorsaság számított és egy hiba az életünkbe is kerülhetett. Egy hiba.
  Éreztem, ahogy a Sensei megragadja az edzőruhám nyakát. Kizökkentett a hirtelen felötlött gondolatokból. Ennél a pontnál már szükségtelen volt azon merengenem, hogy jöhetek ki ebből. Az előretervezések itt hibának számítottak. Elhúztam a számat. Tudtam mit és hol rontottam el. Kegyetlenül kiestem az íratlan szerepből. Keserűen fókuszáltam a landolásra, behúztam a fejemet, mielőtt a tatamin landoltam volna a Sensei jóvoltából. Karjaimmal tompítottam az esésemen. Mielőtt felpattantam volna, balommal a tatamira csaptam, hogy jelezzem feladásomat. Ezután gyakorlottan vettem mély levegőket, hogy szervezetemet visszaállítsam a normál állapotába. A feladat sokkal nehezebb, mint aminek kinézett.   
  Mielőtt felálltam volna, végeztem egy meghajlást a Sensei felé, amiért segített megérttetni a feladat oroszlán részét. Mikor intett, hogy telepedjek vissza seizába, engedelmesen tettem így. A következő feladatba avatott be. A felém dobott zacskót elkaptam, ahogy jobban megnéztem mi landolt a tenyeremben, színes lufikat vettem ki a tasak tartalmából, melyek különböző mintákkal volt ékesítve. Felvont szemöldökkel néztem fel a Senseire. Eddig légző gyakorlatról nem esett szó. Az újonnan felém tessékelt felfújt állapotban álló lufit is elkaptam, mindössze egy futó pillantást vetettem a halványzöld színű talán T-Rex mintás ballonra (amilyen ormótlan volt a figura akár Godzilla is lehetett). 
  Egyenes háttal dőltem kicsit előre, hogy kényelmesen kitarthassam előre a Senseinek a lufit, ahogyan azt kérte. Az előkerülő zöldségekben és különösen éles konyhakésben továbbra sem találtam összefüggést. Némán vártam, hogy a Sensei mit hoz ki az ügyletből.
  Számtalan dolog megfordult a fejemben, de a lufin való zöldségszelés nem akadt közöttük. Értettem a ballonnal való hasonlatot. A lufi szolgálta az ellenfelet, kivel szemben úgy kellett felvenni a képzeletbeli harcot, hogy nem a roppantul gyönge halmazállapotán morfondírozunk. Mielőtt elengedtem volna a lufit, még utoljára komolyabban szemrevételeztem. Párszor megnyomogattam, hogy kivegyem, mennyire van felfújva.
  Átvettem a kést, majd meghajoltam, mielőtt felálltam volna a földről. A távozás előtt a bokkent felvettem, hogy visszavigyem a helyére. Vissza fordulatból a fakard markolatának tetejével kaptam el a műanyag tálat, amit utólag küldött utánam a Sensei. Bólintással jeleztem, hogy elkönyveltem a zöldségpazarlás nem szerepel az opciók között.
  Műanyagtálastul vonultam félre. Felbontottam a zacskót, melyet a gyakorlatot megelőzően vágott hozzám a Sensei. A lufinál a korábban fogott ballonhoz igyekeztem belőni mennyi levegőt fújjak bele. Mielőtt ezen kezdtem volna zöldséget aprítani, teszteltem a kést stabil felületen is. Az élessége remek volt, noha hiába jelentett előnyöket abból a tekintetből, hogy megkönnyítette a zöldség szelését, viszont a lufira fokozatos veszélyt jelentett így.
  Nem húztam tovább a kísérletezést. Ráhelyeztem a ballonra a zöldséget, majd elkezdtem óvatosan felszelni. Az első szeleten sem jutottam túl, amikor a lufi rögtön megadta magát a kés éle alatt. Mélyet szusszantam az eredmény láttán, majd nyúltam a zacskóba újabb darab ballonért. Miután felfújtam elölről kezdtem a szeletelést. Óvatoskodással viszont nem értem el semmit. Ha túl finoman vágtam a késsel, akkor nem vitte át a szelni való zöldséget. Ráadásul a megszokott munkamenetemtől is távol állt. Ennél sebesebben képes vagyok normál felületen felszelni egy nyavalyás répát és azok nem lesznek ilyen csálék. Legújabb bosszankodásom a lufi végét eredményezte.
  Ezúttal legalább öt lufit felfújtam előzetesen, mielőtt ismét nekiveselkedtem volna a gyakorlatnak. Viszont a ballonok sorra pukkadtak ki a kés alatt. A tálka felé lestem. Két sárgarépát aprítottam fel, azokat sem a feladat követelményei szerint. A zöldségszeletek aránytalanok voltak, mivel a legtovább élő lufi is csak három szelésig bírta a kés alatt, ha csak nem attól ment széjjel, amiért túl erősen nyomtam már a zöldséget a felületre. Már az első lépésnél megakadtam. Nem sikerült eljutnom arra a pontig, hogy ne fókuszáljak a gyakorlat részleteire. Képtelen voltam megragadni a vízfolyamként áradó állapotot.
  Újabb adag ballonokat fújtam fel. De ezúttal nem veselkedtem neki azonnal a feladatnak. A lufik fújása elegendő időt nyújtottak arra, hogy végiggondoljam a szituációt. Eltartott néhány percig mire rájöttem, hogy rossz sorrendben állok neki a feladatnak. Mintha egy könyvet nem hogy csak hátulról, de ráadásnak fejjel lefelé kezdenék el olvasni. Mély levegővétel után fordítottam helyére az előttem álló kihívást. Üres lappal indultam neki a feladatnak, első lépésként a fantáziámra hagyatkoztam, megpróbáltam elképzelni milyen lenne a gyakorlat, ha egy igazi harcszituációról lenne szó.
  Az ellenfelem a zöldség, a kiszámíthatatlansága a ballon alatta. A kés volt a fegyverem. Úsznom kellett az árral. Haladni előre és nem a zöldségszeletek méretein, a sebességen vagy az alatta lévő érzékeny ballonon tűnődnöm. Vagyis nem kellett semmit sem túlragoznom magamban. Ösztöneimre hallgattam, nem tűnődtem megoldásokon. Így tettem akkor is, amikor a zöldség alatti lufi arrébb mozdult. Ekkor úgy módosítottam a sárgarépa fogásán és a vágás haladásán, hogy ne eredményezze a ballon kipukkadását.
  A zöldség elfogyásával viszont kizökkentem az állapotból. Újból a tál felé tekintettem el. A szeletek között akadt több közel egyforma szélességű darab, ráadásnak a lufi is egyben maradt. Viszont volt még mit simítanom. Így újabb zöldséget vettem a kezembe, majd álltam neki még egyszer az egésznek. Nem kapkodtam. Hagytam, hogy elmém elengedje a részleteket, csak arra fókuszáljon, amit láttam, éreztem, hogy tagjaim azonnal tudjanak mozdulni és korrigálni. Nem töprengtem technikán vagy más, nem helyzethez illő elemen. Korábban is azzal hibáztam, hogy elkalandoztam. Ezúttal nem engedtem meg elmémnek, hogy felesleges dolgokon kattogjon.
  Arra eszméltem fel, hogy amikor a zöldségért nyúltam, a nagy semmi után tapogatóztam. Teljesen kizökkentett. Furcsa volt, tudatosan nem sűrűn próbáltam elérni ezt az állapotot korábban. Így mikor egy csapásra megszűnt azt hirtelen veszteségként éreztem. A tálka felé néztem, ahol akadtak egészen elfogadható zöldségszeletek.     
  Mikor a Sensei jelezte, hogy a felvágott zöldségekből főzőcskézni kellene, berándult a fejleményektől a szemöldököm. Nem mintha különösebben nyugtalanított volna az új kihívás. Mindössze az zavart, hogy csak most állt össze a kép a gyakorlatok részletei felett – a fahasábok és a zöldségek.
  Elvittem a zöldséges tálat a bográcsnál serénykedőkhöz. De mielőtt beálltam volna asszisztálni, odamentem a Senseihez, kit az egyik tanulóval leltem meg közösen cigarettázni a dojo túloldalán. Meghajolva köszöntem meg neki az edzést, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy nem zavarom őket különösebben, bátorkodtam feltenni a kérdésemet, ami még a gyakorlat alatt megfogalmazódott bennem.   
  – Azt még megkérdezhetem, hogy a tanultak váratlan helyzetben mennyire működik? – A Sensei válaszára, hogy a felkészültségen múlik, éltem a lehetőséggel, hogy kipróbáljam. Az edzőtársat inkább kihagytam ebből, nem ismertem a képességeit, ellenben Senseiével. Így megkíséreltem meglepetésből végrehajtani egy támadást. Hátrább léptem egy kicsit, majd lendületet vettem egy ugráshoz. Mivel meg kellett hozzá fognom a jobb alkarját, hogy ugródeszkaként használjam, azt hittem, hogy már ott meghiúsítja a próbálkozásomat. Kissé meglepődtem, hogy tévedtem és könnyedén végre tudtam hajtani az ollós dobást, miután a lábaimmal közre fogtam a nyakát.
  – Felkészültség, hm? Akkor ezt észben tartom – jegyeztem meg orrom alatt somolyogva, miközben felálltam és leporoltam magamat. Miután meggyőződtem arról, hogy a Sensei él és egyben van, meghajoltam még egyszer felé, mielőtt visszasétáltam a kondérhoz, hogy segítsek az étel összerakásában. Nem igazán bíztam az ismeretlenek által főzött dolgokban.

// Az IC-t köszönöm Nikkának ^-^ //
(click to show/hide)

(click to show/hide)

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #51 Dátum: 2018. Máj. 24, 23:49:27 »
Cölöpölés… sok

 A feladat végeztével a fiamhoz mentem elsőre. Nem vonzott a tömeg, legfeljebb néhány személy társasága. Egy kezemen összeszámolható létszámban. A környékére telepedtem le. Még szemmel tudtam Kazumi~t is tartani innen. Láttam, hogy többen rágyújtottak, én meg akartam vele várni az edzés végét. Nem akartam, hogy elvonja a figyelmemet. Érzékeltem Masakin, hogy nem túl lelkes, de arra egyelőre nem jöttem rá, hogy mi ennek az oka.
   -Hogy ment? -kérdeztem inkább halkan Namru~t. Attól nem tartottam, hogy megsérült volna. A világ egyik legnagyobb harcosáról beszéltünk. Inkább az elméleti részére voltam kíváncsi. Neki mennyire sikerült rájönnie a feladat lényegére. Hasonlított Indiára picit, hasonlított Kínára már jobban, de mégis valahogy furcsa volt. Idegen, és nem teljesen érthető. Olyan furcsán tudtak mindent körbemagyarázni, amit még mindig picit szokni próbáltam, de eddig még nem teljesen sikerült ténylegesen megértenem. Viszont ő jóval többet élt velük, nem csak mellettük, úgy sejtettem. És az nyilvánvalóvá is lett, hogy jobban ismerte őket. Örültem neki, hogy eljött velem. Még mindig hihetetlen ajándéknak éltem meg, hogy magam mellett tudhattam, és úgy sejtettem, hogy ez nem fog változni később sem.
Akkor keltem csak fel, amikor én kerültem sorra. Igyekeztem nem kagylózni a bent folyó beszélgetésekre. Namru, és Kazumi szívdobogására fókuszáltam inkább. Nyugtatólag hatottak rám. Határozott léptekkel indultam el, amikor rám került a sor. A felfújt ballonok jelenlétéről gálánsan nem vettem tudomást. Nem voltam már kölyökmacska, hogy játszani kezdjek velük. Így egyenesen a fiú elé ültem egy szó nélkül.  Masaki beköszönésére megráztam a sörényem. Látványosan élvezte, hogy vizes lettem a feladat alatt.
   -Sikeresen eltaláltad az egyik leginkább rühellt zavaró tényezőm! -prüsszentettem halkan. Nem volt semmi sértettsége a hangomban miatta. Sokkal inkább volt ez ténymegállapítás. Az elárult szándékot tökéletesen kivitelezte. Ettől függetlenül figyelmesen hallgattam a magyarázatát.  Meg járt a pillantásom a késsel együtt pár pillanat erejéig. Ha tippelhettem volna, még talán kékre is változott, na meg hasított szembogaram villant, míg észbe nem kaptam. De nem tehettem róla, macskaként előttem játszottak. Gyorsan realizáltam a dolgot, és hagytam fel az elfojtott vadászattal.  Ettől függetlenül hallottam a kérdését, és szólaltam is meg, hogy válaszoljak rá.
   -Összpontosításra -néztem egyenesen a szemeibe -Amikor a prédára összpontosítjuk minden figyelmét, hogy megelőzhessük a saját mozdulatában. - egy pillanatra elgondolkodtam, hogy tudnám még jobban körülírni. Rengeteg mindenre lehetett az ilyen figyelmet használni. -Ha megsérül valaki, de túl akar élni, ezzel a fajta figyelemmel tudja kizárni a fájdalmat a tudatából, ha az akadályozná a túlélésben. Tisztában van vele, hogy Megsérült, hogy fájdalmai vannak, de úgy összpontosít tegyük azt a kijutásra, a túlélésre, hogy a fájdalomról egyszerűen elfelejtkezik. -elhúzta a száját, hogy a megközelítés nem rossz. De még sem erre gondolt. Az előttem lóbált kést hozta fel példa gyanánt. Az ő példálózása is érzékletesre sikeredett. Behunytam a szemeimet. Ha nem az egy pontra való mindent kizáró összpontosítás volt a cél, akkor sokkal inkább tudtam az őrködéshez hasonlítani. Legalábbis én így valahogy értettem meg a hallottakat.  Az őrszem egy falkába, és magamból indultam ki, szóval oroszlán falkát vettem, általában a hím feladata volt. A nőstények is őrködhettek, de a hím volt az, amelyiknek léptem nyomon nyitva kellett, hogy legyen a szeme, és a füle. Bármit is tett, folyton ügyelnie kellett. Párhuzamosan néha egymás mellett több minden is zajlott, és a falkája érdekében kénytelen volt mindent figyelemmel kísérni. Na ezt kellett a következő próbán kiviteleznem… ember formában.
   -Ha jól vettem ki, azt szeretnéd, hogy legyek inkább most őrszem, mint vadász. Vagyis emberi alakban ötvözzem a kettőt? -azért biztosra akartam menni, egészen biztosan jól értelmeztem a magyarázatát.
   - Mi a szarról karattyolsz? Milyen szekuritty? –sóhaj helyett csak a homlokom ráncoltam. Sejtettem, hogy a kérdés mi is akart lenni, de dekódolnom kellett.
   -Oroszlán volnék. Az ösztönös szerepeimmel próbáltam megérteni, amit elmondtál az előbb. Mi falkában élünk, és általában a falkán belül mindenkinek meg van a maga szerepe. Vannak vadászok, többnyire a nőstények, bár ez nem törvényszerű. Ők hihetetlen összpontosításra képesek. Amilyenről először beszéltem. Ha egy vadászó nőstényoroszlánt meglegyintesz játékosan hátulról, előbb ijedten ugrik egyet, lehet el is esik, aztán kegyetlenül elagyal, meg rád fúj. És vannak az őrszemek. A hím mindig őrszem, ha alfa, ha egyedül, mindig őrszem. Ha több hím is van a falkában, általában valamennyi hím feladata, de a nőstények is   be tudnak segíteni. Főleg ha kölyök van. Az őrszem az, akinek mindenre kell figyelnie egyszerre. A közelben vonuló csordákra, akkor is, ha nem látja őket. Az időjárásra, a lappangó veszélyekre. Bármit csinál, figyelnie kell közben. A kölykök mit művelnek, milyen apró, és nagy veszélyforrások vannak a környéken. És rájuk ez mennyire van hatással. Elemeznie kell mindent ösztönösen, és döntenie. Valami ilyesmire gondoltál?
   -Eeeeeh....kurvára nem! -vakargatta meg a kés hegyével a halántékát. - Max, ha lecsapod a redvás gürizést csak egyetlen nyamvadt tulokra! Arra zombulsz, hogy azzal a gyopárral mi van, vagy mi gindzsolja a satuba rottyantott zónádban! Akkor csilingel, ha nem az egész kibaszott Szavannát vizslatod, hanem csak a közvetlen környezeted! Vettem, hogy vernyogóként kibaszott nagy terepet lefednek a szenzoraid, de a kalaháriról beficcennő infók kizökkentenek! Szűkítsd a letapogató csápjaid ide!- beletúrtam a sörényembe, majd automatikus mozdulattal vettem el a képem elé tolt pengét. Mintha azt kérné, hogy kapcsoljam ki az érzékeimet.
   -És mégis mennyire kéne leszűkítenem? Két kilométer? Öt? Tíz? - elkomolyodva mutatott körbe
   - Ötször öt kibaszott MÉTER! Közvetlen dzsihád táv! Többit kurvára kukázd! - elsőre azt hittem, hogy rosszul hallottam, de nem. Nagyon kitartóan mutatta a kezeivel, hogy mennyire.
Ez rémesen kevés volt. Még annál is kevesebb. Gőzöm nem volt egyelőre, hogy hogyan tudom majd megvalósítani. De legalább már a feladat tiszta volt. Ahogy kimentem, hogy megvárjam, a többiekkel is végezzen, már azon kattogott az agyam, hogyan zárhatnám ki a külvilágot. Már magára a gondolatra is úgy érzékeltem, mintha megcsonkítani próbáltam volna magam. Igazából az könnyebben ment, már túl voltam rajta. De nem azért voltam itt, hogy feladjam. A két végletet könnyen megvalósítottam. Csak egy dologra összpontosítani, vagy mindenre. De a kettőt ennyire leszűkítve keverni? Közben ott zakatolt a fejemben, amit bent mutatott. Egy ballonra pakolt zöldséget, hogy azon kezdje el felaprítani. Pontosan tisztában voltam vele, hogy mekkora tehetség, és mennyi gyakorlás kellhetett hozzá, hogy ez így sikerüljön neki. Magamat elhatározva vettem elő én is egy ballont, ami már a mancsomban hangos pukkanással kilehelte a lelkét. Elhúztam a számat, mert még a karmaim sem voltak kint. Morcos morgással vettem még egyet fel. Olyan óvatosan fogtam meg, mintha hímes tojás lenne, de legalábbis fájna neki. Sikerült úgy a kezembe vennem, meg valamennyire felfújnom, hogy egybe maradt. Ezen fellelkesülve vittem az időközben megkapott vágódeszkához. Letettem rá, mire megint szétrobbant. Erre már morcosan prüsszentettem fel. Nagyon lehelet anyagból készíthették ezeket a ballonokat, hogy már attól elpattantak, hogy rájuk néztem, és még csak nem is szúrós pillantással! A harmadik ballonnál már olyan óvatosan mozogtam, amennyire csak tudtam. Ettől már egy nagyon vékony bőrű személynek sem sértettem volna fel a bőre legfelső hámrétegét sem. A nagy óvatoskodásomra csak sikerült lehelyeznem a ballont. Már csak azt kellett elérnem, hogy ott is maradjon. Felért egy kihívással. Ha elengedtem, egyből önálló életet kezdett el élni, ha fogtam, nem vigyáztam, megint szétrobbant volna! Így aztán komoly mutatvánnyal vettem végül magamhoz egy néhány szál újhagymát. A kést már korábban begyűjtöttem Masakitól, arra már nem volt gondom. Hanem most jött a neheze. Ötször öt méteres körre szűkíteni valahogy az érzékeimet. Vettem egy mély lélegzetet. Eldöntöttem, hogy nem csalok, így nem hagytam abba a légzést sem. Egy pillanatra magamba szippantottam a város valamennyi illatát. Árulkodó, gomolygó, élettel teli massza volt. Mégis egyen egyenként egy kész történetet mesélt el valamennyi. Az agyam élvezte az információk közötti úszkálást. De most pont ettől kellett valahogy megfosztanom. Arra ebből az információ áradatból rájöttem, hogy nem fog menni ez az út. Szóval lehunytam újra a szemeimet, és próbáltam fordítva. Teljes mértékben a ballonra fókuszáltam, miközben elkezdtem felaprítani a rá fektetett újhagymát. Nem először volt kés a kezemben, és a jó pár ezer éves gyakorlatom azért megmutatkozott, ahogy aprítottam fel szép fokozatosan a hagymát. Közben nem felejtettem el, hogy mit is terveztem következő lépésnek. Megpróbáltam a tökéletes, minden külvilágot kizáró fókuszálást szép óvatosan kinyitni a külvilág felé. Az előlem szóló robbanástól felmordultam. Nem számoltam rá. Újabb ballont fújtam, és folytattam a korábban megkezdett zöldhagymám. Erre meg túl görcsösen próbálkoztam nem rászorítani a pengét, pont ezért is pukkant el a végére. Végig futott a fejemben, hogy ha mást nem, ballon fújást egészen biztos, hogy megtanulom! De makacs macska voltam, nem arról voltam híres, hogy ennyitől feladtam volna máris. Újabb ballont fújtam, és tovább próbálkoztam. Egy furcsa hangot hallottam, ösztönösen előbb Namru, majd Kazumi felé pillantottam. Nem figyeltem közben, hogy mit művelek. Csak arra eszméltem, hogy rájuk figyeltem első soron. Rájuk, de ettől függetlenül pontosan tudtam azt is, hogy a többiek mit csinálnak, és hogy haladnak. Azonban az autók zaja, és a város nyüzsgése nem kötött valamiért le. Az egy jó darabig fel sem tűnt, hogy közben a kezem sem állt meg. Gyakorlásképp két hagymát, meg négy répát aprítottam fel. Ahogy megéreztem az egyre jobban elkészülő étel illatát, magamtól vittem az összeaprított alapanyagnak valókat. Úgy éreztem, hogy ezt még sokat kell majd otthon gyakorolnom. De fogalmam már legalább volt. Otthon pedig folytathattam.


(click to show/hide)