Cölöpölés
A gong hangjára néztem csak fel. Első pillantásommal a kutyát kerestem. Már biztonságos távolságban volt. Óvatosan felnyúltam a fejem tetejére. Nem voltak rókafülek elől. Ez megnyugtatott, hogy nem lepleződtem le. Jó pár pillanat kellett hozzá, hogy rájöjjek, elzárt pecsét mellett amúgy sem fenyegetett ez a veszély. Ennek ellenére megkönnyebbülve ültem le magam is a lépcsőre. Az elmúlt pár percet, időt emésztgettem. Ez számomra is komoly kérdés volt, hogy vajon miért pont a kutyáktól tudok ilyen rettegő félelmet érezni. Tény, hogy Keiko~chan előtt nem féltem magam sem a bundásoktól. Ám azóta, mondhatni ösztönösen ódzkodok tőlük. Szusszanva csóváltam meg a fejem. Most szembesültem vele, Sensei feladatának hála, hogy ez mekkora gyengeségem lehet, ha nem kezdek vele valamit. És ilyesmit nem engedhettem meg magamnak. Óhatatlanul is megelevenedett lelki szemeim előtt a kép, miszerint küldetésen az osztaggal, véletlen ebek keverednek az utunkba, és kénytelen vagyok Eiji~chan nyakából vizslatni a helyzet komolyságát. Valahogy az elképzelt jelent közben Eiji~chan lett volna a legkevésbé elszörnyedve, sőt egyenesen élvezte volna a helyzetet, a maga pimasz módján. Ám volt egy olyan sejtésem, hogy rajta kívül mindenki más nehezen birkózott volna meg az így fellépő fejetlenséggel.
Szusszantam egyet. Észre sem vettem, mikor szakadtam el ennyire a bennem lévő csendtől. Márpedig szamurájként nem engedhettem meg magamnak azt, hogy saját magam álljak a saját utamba. Igen csak húztam a nyakam, amikor erre rádöbbentem. Hogy megint csak én akartam megoldani ezt a helyzetet. És már ott elbuktam, hogy én, és akartam. Sóhajtottam egyet. Valahogy biztos voltam benne, hogy Shion most rúgott volna seggbe a nyújtott alakításomért. Vagyis húztam a nyakam, amikor szólítva lettem. Fel voltam rá készülve, Sensei se fog nagyon másképp tenni. Óvatosan, és persze hangtalanul lépkedtem be a terembe, és ültem le Masaki~sannal szembe. Némán vettem tudomásul a furcsa kis valamiket a földön. Nem igazán tudtam amúgy sem, hogy ezek micsodák lehetnek. Sensei kérdése azonban őszintén meglepett. Egy pillanatra pont ezért hagytam is, hogy kiüljön az arcomra.
-Akiket láttam… igyekeztek… -Arra a kérdésére egyenesen megráztam a fejem, hogy a feladatról kérdezett, mit pofozzon rajta -Nekem igen csak sok mindenre rávilágított ez a feladat. Saját tapasztalatból tudok beszélni, de azt hiszem nekem ez most kellett, hogy előjöjjön. Olyasmit hozott a felszínre, amivel nem gondoltam volna, hogy komolyan foglalkozni kell! Jó ötlet volt, hogy eltereléseket használtál. És ismersz már minket annyira, hogy azt hiszem, tökéletesen el is találtad őket! Azt hiszem, hogy pont az jelzi, hogy a feladat jól el lett találva, hogy így reagáltunk rá, ahogy. Ebből tanulhatunk többet, nem pedig egy rutinból megcsinált valamiből. - lehajtottam a fejem, mert koránt sem voltam büszke a teljesítményemre. Ettől függetlenül őszintén mondtam, amit mondtam. Arról nem is beszélve, hogy ha elsőre, minden gond nélkül teljesítette volna mindenki a feladatot, akkor azzal nem fejlődött volna senki. Parányit bólintottam Masaki jellemzésére. Tökéletesen leírta a pályafutásomat. Ránéztem, ahogy megszólaltam -A fajtám… vagyis fajtánk fél a kutyáktól -jeleztem a kezemmel, hogy a rókáról beszélek -És ez a félelem teljesen elhúzott. Előbb azzal, hogy nem tudtam figyelni, majd azzal, hogy belemenekültem a túlzott egy pontra összpontosításba, hogy ne érzékeljem az eb jelenlétét. - Egy picit meghajoltam -Kérhetném, hogy a kutyád továbbra is legyen ott a környékemen? Kezdeni akarok a félelmemmel valamit. Ha úgy el tudom érni a tényleges zen állapotát, hogy ott van mellettem, akkor azzal úgy hiszem, hogy le fogom tudni… nem is győzni, inkább csak elhagyni ezt a félelmem! – mosolyogva füttyentett erre, én meg kíváncsian vártam, hogy mi fog történni. Sehol semmi mozgás. Közben a feladatot is megkaptam. Egy olyan felfújt, műanyag valamit nyomott a kezembe. Nem igazán tudtam, mire számoljak, főleg amikor egy kést vett a kezébe. Nem tudtam, mennyire erős ez a fura ballon. Azt éreztem, hogy nem bőrből, de még csak nem is papírból volt. Óvatosan megszorította egy picit a kezemben tartott furcsaságot. Szinte ellenállás nélkül süppedt be a kezeim alatt. Azon nyomban el is engedtem. Hát ez kegyetlenül vékony volt! Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy zöldhagymát vett elő, rátette erre a vékony levegős gömbre, és elkezdte aprítani. A bemutató után nem kellett bizonygatnia a penge élességét. Togishi voltam, már látvány alapján tudtam, hogy milyen az éle. Ahogy megkaptam a feladathoz szükséges eszközöket, az ajtó felé tekintgettem, az ebet keresve., majd bizonytalanul Masakira pillantottam, aki rángatózó szemöldökkel indult kifele. Ott feküdt az ajtóba, de véletlenül sem mozdult a hívásra. Mire megkaptam, hogy megnyertem az ebet, hátha rám hallgat. Óvatosan kértem meg, hogy jöjjön velem. Féltem tőle, talán ezt érezte meg, hogy tisztes távolból követett.
Egyszerre féltem tőle, de akartam, hogy velem legyen. Túl akartam jutni a saját rettegésemen. És erre ez volt az egyetlen megoldás!
Kaptam jó pár olyan… furcsa felfújásra váró ballont. Újra a kutya fele pillantottam. Végig elkísért, majd leheveredett, amikor megtorpantam, tisztes távolban tőlem. Éreztem magamban, hogy az ösztöneim igen erősen tiltakoztak. A kitsunék régről jövő félelme bennem is ott tombolt, még így is, hogy nem tett semmit a kutya, csak feküdt, a fejét a mancsain pihentetve. Kei~chan emlékei közül elevenedett egy meg, ahogy figyeltem, a különös, farkasoktól eléggé eltérő fejformáját Torii~nak. Nem ellenkeztem az emlék ellen. Még abból az időkből származott, amikor a kitsunék elkezdtek elejébe alakot váltani. Koponyákat ástak ki a temetőkből, és azokat a kezükben tartva, annak tulajdonosának az alakját öltötték magukra. Emlékeztem még ezekre az időkre, amikor teljesen másképp élt a róka mágia! Lassabban, egyszerűbben, de maguk a kitsune~k is egyszerűbbek voltak. És nem akartak ártani az embereknek. Csak egy picit könnyíteni a saját sorsukon. Ám a kutyák, akik az emberekkel éltek már hosszú ideje, mindig kiszagolták az álruhában járó rókákat, és nem átallottak feladni őket. A saját rokonaikat, testvéreiket! Mindig hirtelen megugatták őket, elérve vele, hogy megijedjenek, és megtörjön a mágiájuk. Ami miatt aztán lelepleződtek, és az emberek vagy megölték őket, vagy jobb esetben csak elkergették. De túlságosan értékes volt a kitsune tüdő és szív. Túl sok gyógyíthatatlan betegségre hitték azt, hogy gyógyítja, így a legtöbbször, ha csak alkalom volt rá, megölték a rókákat. És ez sem tartotta vissza őket attól, hogy leleplezzék, feladják a testvéreiket. És ahogy szépen lassan a kitsunék megtanultak trükközni, megtanulták, hogyan tudják minél hatékonyabban átejteni az embereket, úgy kezdték el minél jobban kerülni a kutyákat. Mondhatni ők is megtagadták a rokonságukat, ha már a kutyák elárulták őket! És mint tudjuk, a kitsunék nem felejtenek, ráadásként kicsinyesen haragtartó népek tudnak lenni! Ezt a félelmet és haragot tovább örökítették a gyerekeiknek, megtanították az unokáiknak, és elérték, hogy mára már zsigeri félelemként jelenjen meg, mint a túlélés, és a sikeres álcázás egyik záloga. Legalább ok társult immár a félelemhez. Közben sikeresen fel is fújtam a ballonokat. Ahogy Sensei előzetes jó tanácsa szólt, igyekeztem nem túl keményre, és nem is túl laposra fújni ezeket a furcsa labdákat. Inkább olyasmire, mint amilyen a kezemben lévő is volt korábban. Letettem a műanyag deszkára. Nem kellett nézegetnem a kapott kés élét, sem pengéjét. Tökéletes volt! Vettem egy mély levegőt. Most nem voltam hajlandó a korábbi hibámba esni, hogy annyira rákoncentrálok a feladatra, hogy minden mást kizárok. Megfogtam a kést, pár mozdulat erejéig a súlyát ízlelgettem, majd elővettem egy fej hagymát. Ráfektettem a furcsa labdára, és félbe vágtam. Nagyon kellett vigyáznom, hogy véletlen se szaladjon tovább a kés éle. Az egyik felét a hagymának letettem a labda mellé, a másik felét pedig rá pakoltam. Hozzá láttam az apró kockákra vágjam. Majd csináltam majdnem magam alá, amikor megmozdult a kutya, és pukkant el abban a pillanatban a labda. Ez így nem volt haladás, nagyon nem! Újabb labdát vettem elő, hogy azon folytassam. Mielőtt hozzá kezdtem volna újra, gyorsan végig gondoltam, hogy a pecsét el van zárva, ha szeretne se tud leleplezni ez a kutya, ráadásul nem láttam rajta a szándékát, hogy megugasson, és megugrasszon. Vagyis feleslegesen félek tőle. Ezt megtárgyalva magammal próbáltam újra hozzá látni a feladathoz. Ám ott bukott el megint a történet, hogy túl sokat gondolkodtam, még mindig. Az újabb kilyukadt labdára már kellett pár másodperc. Ekkora már rájöttem, hogy hol a hiba. Kellett pár másodperc, hogy végig gondoljam, mi is volt a hiba, majd neki láttam, hogy kiürítsem az elmém. Jóval nehezebb folyamat ez, mint ahogy elsőre hallatszik. Az emberi természet, hogy megítélünk mindent előbb, vagy utóbb. Ahogy az is, hogy gondolkodunk. Ezektől mindtől meg kellett szabadulnom. Mindezt úgy, hogy közben teljesen magamnál maradok. Szabályoztam a légzésemet, és kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak semmire. Egyszerűen hagytam, hogy a körülöttem lévő ingerek átfolyjanak rajtam. Nem álltam neki gondolkodni rajtuk, csak tudomásul vettem a létezésüket. Ennek hatására elkezdtem jóval élesebben érzékelni a környezetem. Jóval apróbb mozzanatok, rezdülések is feltűntek. Valószínűleg, mert nem terhelte le az agyam a sok gondolat. Neki láttam a hagyma felaprításának. Éreztem a környezetem minden apró rezdülését, a többiek mozdulatait, a madarakat, állatokat, bele értve Tori mozgását is. Minden egyes vágásomra össze lapult valamennyire a ballon, ezt is érzékeltem. A késsel egyenletes mozdulatokkal dolgoztam, majd durr. A levegő labda szinte eltűnt a késem alól. Újabb vékony labdát tettem a deszkára, hogy folytassam a feladatot. Továbbra is érzékeltem mindent magam körül. Ahogy a kutya kicsit közelebb jött, majd feküdt újra el. A többi műanyag buborék durranását. Szinte tényleg a zsigereimben éreztem mindent, miközben egyenletes mozdulatokkal szeltem a hagymákat, apróra össze. A rengeteg benne élő démon, a szinte már ténylegesen mellettem heverésző kutya ellenére üresség volt bennem. De nem betöltendő űr, egyszerű, és inkább jófajta üresség. Tudtam, hogy egyre jobban megtelik a tálam, ahogy az sem kerülte el a figyelmem, amikor a feladat végét hirdette ki Masaki. Ennek a bennem lévő ürességnek köszönhettem, hogy már cseppet sem zavart Tori jelenléte, sem közelsége. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy kérésemnek megfelelően, a környezetemet választotta ki pihenőhelyül. A bográcshoz vittem a tálamat. Ha már hagymával dolgoztam, lelkesen bele is öntöttem. Egy kis pirítás erejéig mindenképp. Eladdigra már más lelkes kukták is szorgosan serénykedtek a bogrács körül. Az élükön Natsukival, aki lelkes főkóstolóvá avanzsálta egyből magát, és láttam a szemein, szíve szerint már a nyers hozzávalókat is körbe kóstolgatta volna.
-Azért várd meg, hogy megfőjjön legalább! -súgtam neki oda, mint egy megelőzendő a bajt, itt nyers zöldségeken, meg húson rágódjon. De a többiek sem úszták meg ilyen könnyen. Ha edzés előtt nem is tudtam mindenkivel személyesen beszélni, most edzés után lelkesen köszöntöttem valamennyiüket. Csak ezután sétáltam vissza, és ültem le pár lépés távolságra a továbbra is heverésző kutyus elé. Érdekelt, hogy vajon milyen érzéseket vált ki belőlem. Ahogy arra is kíváncsi lettem volna, hogy vajon most csak tőle nem félek, vagy más ebektől sem. El is határoztam csendesen magamban, hogy amint hazamegyek, megpróbálkozok Eiji~chan és Eizo~chan kutyusával is. Ha ők sem fognak félelmet kiváltani belőlem, akkor egyetemesnek sejtettem az eredményt. Picit közelebb curikkoltam mindeközben. Próbáltam észrevétlenül lopni magunk között a távot, majd mikor már kéz közelbe kerültem, óvatosan felé nyújtottam a kézfejemet, hogy ha szeretné, megszimatolhassa. Feltett szándékom volt, hogy ha a nagylány engedi, akkor pedig én megsimogatom ma még. Próbáltam közben hasonlóságokat felfedezni közte, és a farkasok között, elvégre a közvetlen rokonaik. De ahogy a rókákkal, a farkasokkal se sokat sikerült találnom. Valami egészen egyedi, és különleges kutyus volt!
Vagyis nem volt kérdés, hogy még mielőtt a bográcsban kész lett volna az étel, keveredtem Sensei elé, és köszöntem meg meghajolva a lehetőséget, hogy tanulhattam.
