Szerző Téma: Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō  (Megtekintve 5472 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Shiroichi Anao

Kavicskapitány

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 11.

Lélekenergia:

60% Complete
58 500 / 65 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 23 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
ametisztlila fekete csíkozással

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
PonPon *O*

Post szín:
#8A5FB1 // #BC55C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #30 Dátum: 2017. Febr. 19, 18:43:49 »
  Már nem is tudom, milyen úton-módon jutottam hozzá az edzést hirdető papíroshoz. Eleinte vonakodtam elmenni rá, mert egyrészt még mindig nem volt erősségem a vívás, másrészt nem fehér a hajam. Emiatt pedig tuti, hogy Sacchin-sensei fel sem ismerne!
  De végül mi lett az eredmény? – Hát, hogy jegesmedvés sapkával járok az irodába papírokat égetni. Arra fogtam a téli felszerelést, hogy meg vagyok fázva, mert természetesen egyáltalán nincs semmi köze ahhoz, hogy elkezdtem lenöveszteni a festéket a hajamról mindenféle kenceficék segítségével azért, hogy el tudjak menni a karakurai edzésre. Amúgy mennyivel könnyebb lenne, ha csak egy mobilos applikációval állítgathatnám a hajszínemet?!
  Ezt a fenomenális ötletet továbbítottam Rikkocchannak is az egyik teázásunk alkalmával. Noha nem egy kattintós kiegészítőt írt a hajamhoz az okostelefonba, de kaptam tőle egy csodasampont, amivel egy-két szóból lejött a lila szín a frizurámról. Ráadásul megtudtam, hogy ő Ryokocchinnel tervezz ellejteni Sacchin-sensei edzésére. Olyannyira meglepődtem és megörültem egyszerre, hogy véletlenül kikotyogtam én is oda tartok. Azt már elhallgattam anno miért kerestem fel Sacchin-senseit, kínos lett volna arról beszélni. De örömmel bólogattam a felvetésre, hogy menjünk el együtt az edzésre. Úgy is nehéz szituációba keveredtem volna a kérvénnyel, amit azért kellett volna írnom, hogy a végtelenül kedves Első Osztag tagjai legyenek szívesek átengedni Karakurába. De Rikkocchan biztosan tudna segíteni abban, hogy átengedjenek aznap.
  Nagyon örültem mikor elérkezett az edzés előtti nap. Ugyanis egyre nehezebbé vált a sapkával való együttélés. Egyszer majdhogynem le is buktam a fehér hajammal! Vagyis fogalmam sem volt arról, hogy mit keresett KatsuSa újfent Tokki íróasztala alatt abban a dobozban. De az ő érdekében ajánlom neki, hogy nem látott semmit, amikor levettem a sapkámat!
  Szóval nem volt már cseppet sem egyszerű elrejtenem fehér kobakomat. De mindent elintéztem, hogy ki tudjak menni az Emberek Világába a holnapi nap folyamán. Tokkiékra előre rábíztam az osztagot, míg Karakurában leszek PonPonnak születésnapi ajándékot venni – legalábbis ez volt a kifogásom. Azt mégse mondhattam nekik, hogy Hyozanryuu hisztijét igyekszem csillapítani odaát!
  ~ Hisztim? Kifejezetten jó kedvem van! Végre megembereled magad és némi kultúrát csepegtetsz magadba. Már éppen ideje volt! Igen… de ki miatt is? ~ Felsóhajtottam a sárkány szavaira. Nagyszerű, hogy már meg is feledkezett azokról a rémisztő álmokról, amikkel ostromolt azért, hogy meggyőzzön arról, látogassak el a gyakorlatra. Mert szerinte a legutóbbi alkalom is sokat segített. Szerintem meg csak kínosan beégetem.
  Örömmel köszöntöttem Rikkocchant az este mikor megérkezett. Kíváncsian vetettem bele magamat a csomagba, amit hozott. Abban pihent a speciális edzőruha, amiről aznap beszélt mikor megegyeztünk, hogy együtt megyünk az edzésre.
  – És lila! – csillogó szemekkel emeltem fel a ruhát. – Én mindent leszerveztem az osztagban Rikkocchan, de a többiek szigorúan úgy tudják, hogy PonPonnak megyek ajándékot venni. Kérlek, majd ne mondd el nekik, hogy miért voltunk odaát valójában, oké? – kértem meg rá. Mélyen belül tudtam, hogy számíthatok titoktartására, de azért jól esett, hogy biztosított arról, nem meséli el senkinek. Már alig vártam a holnapot!

  Másnap, mélyet szippantottam Karakura friss levegőjéből. Olyan rég voltam már itt! Igazán nosztalgikus érzéssel töltött el. Széles vigyorral fordultam Rikkocchan felé.
  – Ne aggódj, csukott szemmel is odatalálok az edzőteremhez – mutattam fel büszkén hüvelykujjamat, hogy jelét adjam magabiztosságomnak. Egy óra alatt oda is értünk, tök jó rekordot futottunk szerintem. Legutóbb sokkal tovább tartott idekeverednem, de most volt több mint egy óránk a gyakorlat kezdetéig. Olyan nagyon furcsa érzés pontosnak lenni!
  – Hayhó, Sacchin-sensei! – tártam fel a dojo ajtaját nagy lelkesen, hogy bejelentsem érkezésünket.
  Meglepetésemre Natcchan keveredett látómezőm elé legelőször és nem a Sensei. Eltátott szájjal néztem Himmecchan nagyobbik kislányára. Meglepetésemben széttártam karjaimat és madárként kezdtem csapkodni, ahogy próbáltam felfogni: valóban őt látom.
  – NATCCHAAAN! – Végig se gondoltam mit teszek, csak előre lódultam cipőstül. Fel se merült bennem, hogy talán nem is ismer meg fehér hajam miatt. De ösztönmozgásom volt, ami arra utasított, hogy öleljem meg nyomban pici Natcchant. A drámai pillanat egy másodperc alatt szakadt félbe számomra, nagyjából öt lépéssel azelőtt, hogy Natcchanhoz érhettem volna. Kobakomat ért merényletre egyáltalán nem számítottam, következményként nagy nyekkenéssel vágódtam el a padlón. Meg mertem volna esküdni, hogy sok kicsi Hyozanryuut láttam felmosó vödröcskével a mancsában repkedni fejem felett. Eltartott pár másodpercig mire felfogtam, hogy egész pontosan mi is történt… hogy a felmosóval ért csapást teljesen megérdemeltem és nincs épkézláb indokom arra, hogy cipővel libbentem be az edzőterembe. Elszégyelltem magamat, inkább lábra se álltam, azon nyomban pozícionáltam magamat a fekvő meghajlásra.
  – Őszinte bocsánat, legközelebb leveszem a cipőm, becsszó! – mondtam, majd nyomban felültem, amint meghallottam Sacchin-sensei hangját valahonnan a dojo belső feléről. Arra utasította az előttem álló morcos fickót, hogy vegyen rá, pakoljak ki mindent a zsebeimből. Elkerekedett szemekkel vizslattam fel a Senpaira. Behúzott nyakkal fontam magam köré karjaimat. – Nincs nálam semmi, Hyozanryuu életére esküszöm! – makogtam. Igyekeztem nagyon hihető lenni! De a cipellőimet azért rendezetten leszuperáltam magamról, biztos, ami biztos.
  Szavaim süket fülekre találtak, kétségbeesetten kapálóztam karjaimmal, hogy tegyen le a morcos arcú Senpai, mert, mint mondtam: nincs mit kipakolnom – a nyalókák, a becsomagolt citromos süti, kisebb-nagyobb kavicsok, meteorit darabkák, rügyben gazdag faág, madárfészek és tea filterek tökéletesen elvoltak a zsebeimben. Az ég adta világon senkit sem zavartak volna. Mindez idő alatt hiába rimánkodtam Natcchannak és Rikocchannak is segítségért, barátosném oda se bagózott felém, hanem inkább Fukucchinnel társalgott. Álljon meg a fáklyás menet, mit keress itt Fukucchin?! – Inkább nem próbálkoztam megérteni a helyzetet.
  Amint véget ért a kegyetlen kifosztásom, leverten roskadtam a dojo sarkába sötét fellegeket eregetve magamból.
  – Fogalmam sincs, hogy kerültek mindazok hozzám. De a nyalókát Nattchannak hoztam, a citromos sütit pedig Sacchin-senseinek – megrökönyödve fejtettem ki, hogy a földön kikötött hóbelevancok miért is voltak nálam.
  – Aljas rágalom, nem vagyok szekta tag! Már legutóbb is mondtam, nem hordok magamnál semmiféle rituális bigyókat! Nem csatlakoztam fehér-hajú szervezethez, általában nem ilyen a hajam – fordultam a Sensei felé, kezeimmel hevesen gesztikulálva, miközben magyaráztam. Most is láthatta Sacchin-sensei, hogy nem hordok magamnál semmi gyanúsat. Még sütit is hoztam neki! Igazából magamnak, de nem vagyok önző, szívesen megosztom vele az édességet. – Különben is, ha szektatag lennék, tudnom kellene róla, nem?
  – Csak el akarod hitetni, hogy nem tudod, hogy az vagy!!! – mivel nagyon próbáltam védekezni a feltételezéssel szemben, így az érveim megfogalmazása mellett arra már nem jutott időm, hogy a felém hajított öt tonnás lexikont elkerüljem. Hátrabicsaklott a fejem, ahogy homlokon talált az összkötetes Larousse.
  – Nem… én csak SHIROichi vagyok – homlokomat masszírozva ültem fel. – Csak nyugodtan Rikkocchan – pakoltam kezébe a könyvet, mivel nagyon meg akarta nézni.
  – AZ IS FEHÉR! – kaptam a következő vaskos könyvet, mely alatt szintén elterültem.
  – Ezért utálom a fehér színt – mormogtam.
  Ezek után, mielőtt újabb könyvel lepett volna meg Sacchin-sensei inkább engedelmesen nekiveselkedtem takarítani. Legközelebb bukósisakkal jövök, és még azzal se kell sínylődnöm, hogy leszuperáljam a festéket a hajamról.
  Mikor elérkezett a tényleges edzés pillanata, amit a szokatlan dal jelzett, odareppentem Rikkocchan mellé. Kíváncsi voltam mit fogunk csinálni. Bár már előre izzadt a tenyerem a gondolattól, hogy valami nagyon menőt kell előadni a fegyverekkel, aminek már a gondolatától éreztem, hogy besültem.
  – Szóval Samu nem a mosómedve? – súgtam oda Rikkocchannak a kérdésemet. Nagyon figyelmesen hallgattam végig Sacchin-senseit, de itt a zen és Samu között félúton elvesztem. Mikor tippeket várt komolyan elgondolkodtam, mit tudok a zenről és Samuról, de főleg a zenről.
  – HAH! A Senseinek van erről a zen ízéről egy nehéz könyve! – böktem a homlokomra csillogó szemekkel, ahogy ráeszméltem, hogy az egyik kötet, amit hozzám vágott, mintha arról szólt volna. Mivel a Sacchin-sensei a kötetet megjegyzésem nyomán újra a fejemhez vágta, így amint összekapartam magamat, büszkén emeltem azt a magasba. – Látjátok? Én megmondtam!
  Eszem ágában sem volt lacafacázni Sacchin-senseiel mikor arra utasított minket, hogy húzzunk cipőt és araszoljunk kifelé az udvarra. Magát az okát, a faaprítós feladatot nem igazán értettem. De nem mertem ellenkezni, mert biztos van értelme, ha én nem is értettem, meg persze, nem akartam újabb lexikát a nyakamba kapni.
  Mikor kievickéltünk, a fahasábomat lehelyeztem egy olyan pontra, amit még senki sem foglalt be. Pár másodpercig tanakodtam, mégis miféle eszközzel veselkedjek neki a fa felaprózására. A Sensei azt mondta mindent szabad… Villámcsapásként kúszott lelki szemeim elé a válasz: Hyozanryuu – végtére is közvetve ő az oka, hogy legalább három dudorral gazdagodott a fejem.
  ~ Ha lenne egy csöppnyi eszed, még hasznosíthatnád is. Oda is férhetne a nem létező tudásodból. ~ Megjegyzésére megrándult a szemöldököm, az előbb még átfutott bennem, hogy nem teszem. De szavai megpecsételték a sorsát. Kihúztam tokjából és mellőztem a replikámat, felesleges volt. Inkább tettel válaszoltam pimasz megjegyzésére. Gyémántsárkánnyal suhintottam rá a fahasábra, melyet Sacchin-sensei utasítása szerint fel kell aprítanom. ~ TERINGETTÉT! MÉGIS MIT MŰVELSZ FENSÉGESÉGEMMEL?! ~ Újból rácsaptam a pengével a fára. ~ TEGYÉL LE! AZONNAL RAKJ EL! NEM HALLOD? MINT KIRÁLYOD, PARANCSOLOM, HOGY HAGYD ABBA! MERT HA NEM ÉN… ~ Fülem botját se mozdítottam a sárkány eleven háborgására, legalábbis igyekeztem úgy tenni, mint aki nem is hallja őt. Csak az előttem pihenő fára koncentráltam és azt vagdostam vele. Felesleges volt a hisztije, ez egy edzés, magától értetődő, hogy ő a kulcsa a megoldásnak.
  A következő csapásom nem ért célba, mert a mosómedve bemacskázott a penge és a fa közé.
  – S-samu?! – értetlenül vizslattam rá. – Mit művelsz, majdnem eltaláltalak! – böktem ki a szőrmóknak ijedten. Még kész szerencse, hogy időben észrevettem!
  A mosómaci igazán elemében volt, miközben azt magyaráztam neki, hogy miért volt veszélyes az, amit csinált. Ugyanis se szó, se beszéd, nyomban kivette a kezemből Hyozanryuut, a feje fölé emelte, majd elszaladt vele. Nagyokat pislogtam a jelenetre, lassacskán koppant, hogy a mosómedve elvitte Gyémántsárkányt! Most, hogy oldom meg a feladatot? Ráadásul még hallani is véltem a sárkány kétségbeesett sápítozását!
  ~ Le is út-fel is út! Végeztünk! Addig nem térek vissza, míg meg nem tanulod, hogy bánj Fenségességemmel! Tegyél le te szőrcsomó! Remélem, elbukod a gyakorlatot! ~ Legalábbis… meggyőződésem volt, hogy azt is hallani véltem, hogy „segítség”, de nagyon elrejtette vészkiáltását.
  Sacchin-sensei kérdésére, hogy mi járt a faaprítás közben az eszünkben. Égnek is emeltem a mancsomat, hogy megkérdezzem az én szitum mégis hová tartozik. Bár leginkább az érdekelt miért szedte el tőlem Samu Gyémántsárkányt és mikor kerülhet vissza hozzám:
  – Az számít, hogy Hyozanryuu végig kiabált a fejemben? De amúgy ezek közül egyik sem volt – vakartam meg a tarkómat. – És mikor kaphatom vissza? – böktem a kard irányába.
  A magyarázat további felében teljesen elvesztem. Próbáltam felfogni a szavakat és mögöttes tartalmukat. Hogy lehet az a Samu lényege, hogy nem gondolkodom, mikor nekem csak az jár a fejemben, hogy Samu elszerválta tőlem Hyozanryuut?
  – Én szeretem az almás pitét… – sóhajtva adtam hangot véleményemnek a példafelsorolás alatt. A gondolatra még a nyál is összefutott a számban. Ábrándjaimból a Sensei utasítása szakított ki. Nem mertem feleselni, még kevésbé megkérdezni, hogy ez az egész mi előnyt szolgálhat majd nekünk a vívás terén. Mármint az egy dologra fókuszálás. Inkább nyomban elporoszkáltam az újabb adag fadarabért. Hyonzaryuu híján azt se tudtam miféle eszközzel kellene nekiveselkednem, hogy ugyanolyan méretűkké apríthassam őket. Némi töprengés és a nádpálcával kapott tarkón csapás után szállt meg az ihlet.
  Megfeszítettem tenyeremet, ujjaimat összeszorítottam majd rácsaptam a faágra. A Kamisori Kaze technikával próbáltam apró darabokra szabdalni a fahasábot. De hol kisebb, hol nagyobb darabkákat sikerült lenyisszantanom vele, közel se voltak egyformák a leszegett darabok. Nagyon idegesített, hogy nem lettek ugyan olyanok, holott végig arra összpontosítottam, hogy azok legyenek. Ami lehet ment is volna, ha alkalomadtán nem kúszik be szemem sarkából Samu csíkos arca. Olyankor mindig bűntudatom támadt Hyozanryuuval kapcsolatban. Ráadásul kezdett fárasztani ugyanaz a technika alkalmazása, megerőltető volt megállás nélkül használni és egy-egy csapásom után sem fújhattam ki magamat, mert ha nem Sacchin-sensei, akkor a fél hegy méretű kutyus tett arról, hogy fellökjön, miközben szusszanok.
  Másik megoldáson se volt egyszerű töprengenem, a Sensei ugyanis nem kifejezetten díjazta naplopásomat. Pedig ő adta a feladatot. Hyozanryuu nélkül meg azt se tudtam mivel darabolhatnám a cuccot. Mindemellett eléggé megnehezítette összpontosításomat, hogy rá-rácsűrt kezeimre, lábaimra azzal a vacak pálcával. Időnként már el villámtáncoltam az útjából, de akkor utána duplán kaptam, szóval ezt a műveletet úgy, ahogy volt, be is rekesztettem inkább. Holott ő állított ez elé a kihívás elé! Amúgy majdnem egész üres volt a fejem és a feladatra koncentráltam. Már csak pár kérdés forgott kobakomban: hogy foglalkozzak a fahasáb aprításával és csak azzal, milyen eszközzel?
  Végiglapoztam magamban képességlistámat és nyomban megragadtam a legkézenfekvőbbet. Nem is értem, hogy nem jutott ez idáig eszembe! Holott olyan egyforma darabokká tudom azzal szétvágni a hasábot, hogy össze se lehet rakni majd utána!
  Nyomban elhelyezkedtem és magam elé tartottam a kezemet. Igyekeztem nem tudomást venni lábaim között szlalomozó nagyra nőtt fehér egérről vagy mókusról, akármi is szeretne lenni. Bemértem az előttem pihenő hasábot, majd elképzeltem a lánggömböt, amit meg akartam idézni.
  – Hadou n… – a varázslatot nem tudom dallamosan végigmondani. Majd kiugrottam edzőruhámból, amikor hideg vízzel leöntött a Sensei, hogy meg ne próbáljam kidouval felégetni a hasábot. Pedig egyforma darabokká égett volna… egy kupacnyi hamuvá!
  – De akkor mégis mivel aprítsam fel?! – fakadtam ki. – Ez így nem fer! Kérek valami baltát vagy valamit – jelentettem ki akaratosan. Úgy nézett ki, hogy szavaim elérhették Sacchin-senseit, ugyanis megindult felém egy nagy robotgéppel. Ahogy közelebb ért vele láttam is pontosan, hogy mi az, filmekben már láttam ilyet: egy láncfűrész!
  Felcsillanó szemekkel nyújtottam felé a kezemet, elképedve fogadtam, hogy a mellettem szenvedő kapta a kezébe az eszközt. Hápogva vettem át a kisméretű műanyagot, mellyel a Sensei szerint folytatnom kellett volna a faaprítást.
  – Nem kaphatnék én is inkább olyat? – kérdeztem óvatosan az elektromos fűrészre mutatva. Feleselésemre csak instabil deszkát kaptam az előzőleg hozzám vágott edény mellé. Erre ráállva kellett folytatnom a feladatot. – Ezt most csak azért, mert megkérdeztem? – érdeklődtem lesújtva. Kérdésemet költőinek szántam, biztos voltam benne, hogy azért kaptam, mert folytattam a beszédet.
  Ráhelyezkedtem az ingatag deszkára, fejemre tettem közben az edényt is, hogy Sacchin-sensei meg tudja tölteni a slaggal és mind emellé még jól el is áztatott még egyszer.
  – Milyen élére?! Nincs is ilyenje! – akadtam ki véglegesen, mikor még meg is intett, hogy ennek a sniccer nevezetű tüneménynek vigyázzak a pengéjére. Elképedve néztem végig Sacchin-sensei, hogy csalogatja elő a műanyagból a recés pengét.
  – E-ez varázslat! – álmélkodtam. Ilyenkor mindig rájövök, hogy nem hiába a Sensei a Nagymester. – Sacchin-sensei olyan ügyes – őszinte dicsérettel vettem vissza a csodaeszközt. Megpróbáltam visszatuszkolni a gombbal a műanyagba, majd előcsalogattam én is. Majdnem olyan menő volt, mint kígyót szelídíteni. Helyeslően bólogatva fogadtam az instrukciókat a használatához. – Kis heggyel? De akkor soha se érek végig a hasábon! – megütközve jelentettem ki, mire még két edényt kaptam válaszul a Senseitől. Ezeket combjaimra kellett helyeznem és szintén meg lettek töltve vízzel.
  Így már nem csak a deszkán való óvatos ácsorgásra kellett ügyelnem, de még arra is fókuszálnom kellett, hogy az edényekből ne boruljon ki a víz. Mert ha ez megtörtént, akkor cammoghattam el újratölteni őket, ha csak nem volt olyan kedves Sacchin-sensei és némi fürdetés keretében újra nem töltötte őket nekem a slaggal.
  Ráadásul a mini-hegyű sniccerrel kellett egyforma darabkákra aprítanom a víztől csöpögő fahasábot, mely ebben a pozitúrában külön kihívás volt. Oh, és természetesen mindezt úgy, hogy csak a feladatra koncentrálok!
  Hát én nagyon koncentráltam… arra hogy ne essek le a deszkáról, ne ömöljön ki egyik vizes edényem se és ne túlságosan finoman aprítsam a hasábot. De azért ne is akadjon bele a sniccer a fába, mert akkor nehéz volt kihúzni és rángatva tudtam csak kiszabadítani a pengét. Ami persze általában úgy végződött, hogy az edények lezuttyantak rólam és eláztattak. Nem egyszer pedig estem utánuk, amiért kilibbentem egyensúlyomból, ahogy próbáltam minden után kapni. Egyszerűen képtelen voltam csak a favágásra fókuszálni.
(click to show/hide)

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #31 Dátum: 2017. Febr. 24, 00:38:01 »
Fahasítós cölöpölés (és Torii)

Elgondolkodva olvastam az irodámban Kei~chan egyik régi tekercsét. Úgy sejtettem, hogy ezek a féle tekercsek, legfeljebb szerzetesek, vagy templomok birtokába lehettek, féltve őrzött könyvtárak mélyén. Előttem is rejtély volt, hogy hogy őrizte meg ilyen jó állapotban őket, noha igazi papíruszok voltak Kei~chan. De szerencsésnek éreztem magam, hogy nekem is hozzáférést biztosított ezekhez az ősi dolgokhoz. Harcművészet, gyógyászat, művészet… csupa olyan téma, amik engem is érdekeltek. Arról nem is beszélve, hogy egy teljes példánya volt Uji shui Monogatari –ból. De volt példány a Hyakki Yagyō Zu~ból, és a Hyakki Yagyō Emaki-ból ugyanúgy. Másoknak talán csak érdekesség lett volna, számomra viszont valamennyi kincset ért. A régi Qi Gong vagy épp akupunktúrás tekercsekről már nem is beszélve. A kézzel festett, ősi gyógynövényes füves könyv meg főleg sokat jelentett a számomra. 
Hikaru~chan hangjára lestem fel a papírokból. Sen~kun sétált mellette, tanuki alakban, mégis két lábon. Ahogy jobban megnéztem, egy papírlapot szorongatott a két mellső mancsocskájába. Szemmel láthatóan zavarba volt az idegen helyen, ámbár a kis zashiki-warashi és az én jelenlétem, úgy tűnt picit megnyugtatták. Ahogy oda adta a levelecskét, amit hozott, már magyarázta is két manccsal, emberek számára nem túl érthető hangokkal, hogy mennie kell vissza, mert Sensei számít rá. Elnyomtam egy mosolyt, hisz aranyosnak találtam, hogy ennyire őszintén lelkesedett Masaki~sanért, és hogy ennyire lelkesen legyeskedett körülötte. Megsimogattam a kobakját, majd hirtelen mozdulattal kaptam fel. Tíz karommal kapaszkodott a shinigami egyenruhámba, de egy nyikkanása nem volt, hogy megleptem. Ilyen mód elbújtatva caplattam ki vele a szentélyecskéhez, hogy engedve a kérésének, haza küldjem a legrövidebb, és legbiztonságosabb útvonalon. Hogy az észrevétlenséget már ne ecseteljem inkább. Mielőtt kiléptem volna az irodából, eltűntettem magunkat. Nem akartam kíváncsi tekinteteket magamon tudni. Főleg akkor nem, amikor letérdelve Inari~sama szentélye előtt, megnyitottam Sen~nek az átjárót.  Csak miután biztos voltam benne, hogy a kis tanuki épsége haza ért, álltam fel, és mentem vissza az irodába, hogy a kapott papírnak utána lessek.  Azt gondoltam, hogy Masaki~santól hoz üzenetet. De nem volt túl sok ötletem, hogy mifélét. Az olvasottaktól viszont egyből felpörögtem.  Hikaru~chan csendes mosollyal figyelte, ahogy az amúgy igen csak begyakorolt rutinomat és időrekordomat is megdöntve pakoltam el a könyveimet. Közben persze vigyázva olyan módon, véletlenül se okozzak kárt az értékes papírokban.
   - Heheh három perccel rövidebb időt futottál, mint az eddigi lejobbad - perdült elém nevetve, de már egy ruhával a kacsójába.  Eddig általam sosem látott edzős ruhát pörgetett meg előttem. Ötletem sincs, hogy honnan szedheti ezeket, de már kezdtem erősen Kinjirou~ra, és Gintaro~ra gyanakodni ilyen téren. Minden esetre a kis zashiki warashi megint eltalálta, hogy épp mire is van szükségem.  Tőlem szokatlan lelkesedéssel viharoztam haza, és bújtam bele a nekem szánt öltözékbe.  Persze a lelkesedésem, hiába öltöztem már a szukkubusz incidens óta jóval körültekintőbben, még mindig nem a ruháknak, hanem a meghívásnak szólt. Még sosem voltam eddig olyan edzésén Sensei~nek, ahol nem csak ketten lettünk volna. Jól tudtam, hogy ilyenkor nem árt figyelni magamra, hisz ki tudja, mi van, ha nem csak shinigamik lesznek jelen? És ez egyszerre volt újdonság, és nehezítette meg a dolgot.  Szóval izgatottan készültem el, meg készítettem el a póttestemet, hisz úgy volt illő, hogy abba jelenjek meg. A rendes Senkaimon~t nyittattam ki, hisz nem tudhattam, hogy kik, vagy hogy lesznek ott. Azt tudtam, hogy Hajime Senpai is Sensei tanítványa, vagyis lehettek ott más shinigamik is. És nem akartam okot adni holmi kérdezősködésre, hogy ha nem mentem át a főkapun, akkor mégis hogy sikerült oda jutnom. Ügyelni kellett youkai~ként a részletekre. Szerencsére Suza~chan is jött velem, így nem kellett olyan sokat téblábolnom, hogy megtaláljam a dojo~t.
Kifejezetten jó érzés fogott el, amikor megpillantottam, majd beléptem a jól ismert kapun. Még egy jó fél óra volt kezdésig. Nos ez volt az a pillanat, amikor nem kicsit meglepődtem. Az első meglepetésemet a vörös macska okozta, aki Hiko~dononál láttam. Most valóban ember formában volt, de felismertem a szagáról. Ő is felismerhetett, mert olyan morcos képet vágott, mint akinek komoly gyomorbántalmakkal kell megküzdenie, minden önmagány könnyítési lehetőség nélkül. Vagy csak ilyen volt az alap pofaelrendezése. Már macskaként is morcos feje volt, úgy tűnt, hogy ez megmaradt emberi alakjában is. Ez még önmagában el is ment volna egy közepes meglepetésnek, ám ekkor megpillantottam az unokahúgomat aranyszőke üstökét is a dojoba. Míg a mufurc vörös macskától még nem lepett meg, hogy ismeri Sensei~t, különös érzéke volt az emberek javát válogatni, ha társaságra vágyott. Az már lényegesen lenyűgözőbb történet volt, hogy az én tüneményes szőke Pöttömkém is hasonló jó ízléssel volt megáldva, mint jómagam. Titkolatlan büszkeséggel könyveltem el, hogy az ízlését egészen bizonyosan tőlem örökölhette.  Ettől függetlenül, és mindenek előtt volt egy kis dolgom. Némán vettem le a lábbelim, hogy aztán bal lábbal fellépve a tatamira, lerójam a tiszteletemet az oltár fele. Ezután viszont minden zokszó nélkül, a világ legtermészetesebb módján mentem ki, és láttam neki az udvar kapargatásának. Csak néha, lopva kukkantottam fel az érkezőkre. Kíváncsi is voltam, meg picit talán féltem is. Nos, amikor megláttam, hogy Anao~sannal karöltve befutott a 12. osztag kapitánya, akkor már nem csak kicsit aggódtam.  Óvatosan araszoltam közelebb a titkon gyomorbántalmakkal diagnosztizált vöröshöz, persze szigorúan takarítva közbe, meg magamba igen serényen fohászkodva, hogy senki ne akarjon az osztagával dobálózni. Se átvitt, se szó szerinti értelemben.
Picit hamarabb tettem le a gereblyét, sem hogy elértük volna az edzés kezdés időpontját. Előtte még rendbe akartam magam szedni. Talán Shion nevelte belém túlságosan, de nem akartam porosan, se piszkosan a tatamira lépni. Annál nagyobb tiszteletet érdemelt a hely. Így a kerti csapnál rendbe szedtem magam.  Csak mikor már biztos voltam benne, hogy sem poros, sem vizes nem vagyok, mentem be a dojo~ba. Újfent meghajoltam az oltár felé, majd seiza~ba letelepedtem, várva, hogy elkezdjük. A mellém telepedő Natsu~channak némán megsimiztem a hajacskáját. Aranyosan igyekezett mindent betartani, amit ilyen téren eddig megbeszéltünk.  Meg leutánozni, amit csináltam. Szeretettel megsimogattam
Meglepetten néztem Sensei~re, amikor megszólalt… a zene… szerűség. Furcsának hangzott igen csak. Pár pillanatig morfondíroztam rajta, ám gyorsan rájöttem a megoldásra. Ez egy amolyan… hogy is szokták azt mondani? Amikor az ember lányának a tűrés határát kell kitolni, és arra edzenek? Valami ilyesmire gyanakodtam. Elnyomtam egy mosolyt Masaki bemutatkozásán. Szokása szerint nem futott felesleges köröket. Közölte a tényeket, és vagy megszokjuk, vagy megszökünk. Szerettem benne, hogy ilyen egyenesen rendezte a dolgait. A jóga, majd a zen említésére komolyodtam csak el újfent. Ámbár nem tartott sokáig a komolyságom, amikor megláttam Sen~kunt. Tüneményesen zavarba volt a kis tanuki, miközben nagyon serény buksival igyekezett a rá kiosztott feladatot teljesíteni.  A kérdésre megvártam, hogy akar~e bárki válaszolni. Samu ténykedését pontosan nem értettem, de a zen~ről olvasni már olvastam.  Csak akkor szólaltam meg, ha más nem válaszolt.
   -  A Zen egy út a nyugtalanságok megszűntetéséhez, a kérdések megválaszolásához, önmagunk megismerésén keresztül - ennél jobban nem tudtam körül írni. Legalábbis azt nem, amit én tudtam a zen~ről. Meditáltam minden nap, sokszor többször is, ám tisztában voltam vele, hogy ez koránt sem meríti ki a zen fogalmát. Sokkal nagyobb, tágasabb történet ez ennél. Egy életút, nem pusztán egy egyszerű filozófia.
Ki lettünk vezényelve az udvarra. Kíváncsi voltam, hogy vajon mi is lesz ebből. Teljesen más volt, már a hangulata is az egésznek, mint mikor én tartottam az osztagban edzést. Élvezettel markoltam fel a fejsze nyelét, amit kaptam. Nem mondom, hogy sose volt ilyen a kacsómba, de őszintén megmondva, nem most aprítottam tűzifának valót utoljára. Pár percig szoknom kellett, hogy más a súlyozása, más a technikája, ahogy meglendítettem. Épp kezdtem volna belejönni, mikor kaptuk a kérdést a nyakunkba.
   -A súlyozása a fejszének - vallottam színt, min is járt az agyam - Teljesen más, mint egy bokennek, vagy egy shinai~nak, vagy katanának. – nem maradt ilyen egyszerű a feladat.  Kaptam súlyokat lábra, kézre, meg vizes edények lettek mind a térdeimre, mind a fejemre pakolva. Már az kihívás volt, hogy ne löttyintsem ki a vizet, miközben széthasítom a fát. Nem kicsit lelimitálta a mozgás teremet így a történet. Rendes lendület nélkül meg nem volt könnyű dolgom.
Először is rá kellett jönnöm, hogy minél kevesebb mozdulattal, hogy tudok minél nagyobb lendületet venni, és minél nagyobb erőt kifejteni. Több állásból is próbálkoztam, míg végül rá leltem a számomra tökéletesre. Erre majdnem a lábamba állítottam a fejsze fokát, amikor eldzsalt mellettem egy méretes kutya! Mármint KUTYA! Mint ugató, csaholó, négylábú eb! Csendesen mantárztam el magamban egy káromkodást, elfelejtkezve legbelül a jó nevelésről. Szemem sarkából akaratlanul is követtem a méretesre megnőtt fenevadat. Erős volt a késztetés, hogy vagy valaki ismerős ~jelen esetben Sensei~ nyakában keressek menedéket a csaholó vész elől (igen tudom, hogy nem csaholt, de kutya volt, és minden kutya tud csaholni!) vagy húzódjak fel egy fa biztonságot adó magasságába, esetleg a kerítés vagy a ház tetejére. Enyhe kifejezés, hogy a szívem hangosan, és a torkomban zakatolt. Nem mertem látható jelét adni az egyik legősibb kitsune félelemnek. Amúgy sem volt épp a pecsét megnyitva. Ettől még teljes mértékben átéreztem a dolgot. Jó pár pillanatig a fahasogatást is elfelejtettem. Próbáltam az orrommal követni Torii szagát, noha pont nem ez lett volna a feladat. Kellett jó pár perc, hogy lenyugodjak. Miután kényszerítettem magam, hogy ne a kutya legyen a figyelmem középpontjába, még mindig ott volt az a több száz, ha nem ezernyi démon, akik a lelkemben laktak. A külvilágra nem figyeltem, lévén nem akartam egyik környező fa tetején sem kikötni a vérengző, és főleg árulkodó fenevad (még mindig Torii) miatt. Az eszemmel tudtam, hogy nem tud ártani nekem. De az ösztöneim ettől még tiltakoztak. Keiko~chanról nem is beszélve. Ő volt a fő protezsálója a kutyaellenes gyűlésnek. Szóval ilyen lelki állapottal küzdöttem, mikor is hirtelen valami megcsípte a vádlimat. Ijedten pattantak ki a szemeim. Ám az eb helyett Sensei sétált már tovább, egy pálcával a kezébe. Sóhajtottam egyet. Majdnem kiborítottam a vizemet csak azért, mert rágörcsöltem a kutyára.
   -Örülök, hogy kezded így látni a dolgot Édes! - hallatszott át a hang kavalkádon is Gin~chan elégedett dörmögése. Ágáltam ugyan a dolog ellen, de a lélekölőmnek igaza volt.
   -Akkor mit ajánlasz, hogyan tovább?- kérdeztem tőle hang nélkül.
   - Te mit gondolsz, mit kéne csinálni? Te vagy a saját elméd tulajdonosa, ha fogalmazhatok ilyen profán mód Kedves. Arról nem is beszélve, hogy a Belső Világod is ugyanő kategória alá esik.  Bár meglep, hogy erre emlékeztetnem kell téged! Avagy csak kéreted magad, hogy segítsek? - érdeklődte le, nem is titkolt pimaszsággal a hangjába.  Viszont ezzel elérte, hogy ha csak egy kis időre is, de elfelejtkezzek a kutyáról, és egyéb bajaimról.
   -Azt hiszem tudom, mire akartál kilyukadni! - nem mosolyodtam el. Eddig pont az ellenkezőjét csináltam, mint kellett volna. Tudatosítottam magamban, hogy épp egy fejsze nyelét fogom, és fát hasogatok. Néhány pillanatig hagytam, hogy tűhegyes pontossággal érzékeljem az egész környezetem. Picit kikapcsoltam az érzelmeimet. Vagy inkább mondjam úgy, hogy lejjebb tekertem a hevességüket. Még azért nem billentem át abba az állapotba, mint amikor küzdelemben kell részt vennem. Ezután összpontosítottam a figyelmemet a fára, és a fejszére.  Egy jó ideig még nyomon tudtam követni a környezetem a fülemmel. Ám letárgyaltam magammal, hogy véletlen se tud az eb sem kitsunésítani. Más kárt pedig nem okozhat bennem. Ha netalán megharapna, az legfeljebb kellemetlen lenne. Bár emlékeztem még, hogy Masaki~san egyszer megemlítette, hogy nem fog a torkomnak ugrani, ne ugorjak én sem az ő nyakába.
   -Amúgy Cicuska… csak megjegyezném szép csendesen, hogy a farkasoktól még mindig nem félsz… miért pont a kutyáktól? - így Gin~chan, serény torokköszörüléssel.
   - Ezüstke! -  ha megengedtem volna magamnak, most talán mosolyra is futotta volna. Nem voltam épp ilyenre képes ténylegesen.
   -Vettem Édes, csendben leszek! - nem reagáltam rá. Igyekeztem a fejszére összpontosítani.  Már kezdtem érezni a tagjaimat, eléggé hevesen. Ráadásul Sensei is előszeretettel használta a pálcát. Régen azt tanították, hogy a fegyverünk a testünk része. Erre próbáltam összpontosítani, míg újra és újra lesújtottam a fára. Az nem volt megadva, hogy mekkora fák kellenek.  Aprítós, gyújtós, tűzifa? A másik nagy kérdés az volt, hogy vajon a fát mennyire tudnám érzékelni? Elvileg azt is tökéletesen kellett, hisz a fegyver, és a célpontja. Ráfókuszáltam. Nem értem hozzá, mégis minél többet meg akartam róla tudni. Hol vannak görcsök benne, amik kisiklatják a fejszém. Milyen a szál iránya, hisz keresztbe nem lett volna túl bölcs dolog aprítani. A frissen vágott fa illata észrevétlenül ette be magát az orromba.  Volt min gyakorolnom. Az újabb és újabb hasáb fa új lehetőséget adott.  Egy gong hangjára pillantottam csak fel meglepetten.



(click to show/hide)

Karakterlap

Fuchida Ayuta

Fuchida család következő feje

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 550 / 30 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 19 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#d0cec5 || #7295b1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #32 Dátum: 2017. Márc. 18, 19:25:54 »
Cölöpölés Zen módra

Egy oszlopon egy igen érdekes hirdetést látok, amitől erős késztetést érzek, hogy feltétlen meg kell jelenjek. Biztos vagyok benne, hogy ez egy olyan edzés lesz, ahol biztosan megerősödhetek. Azonban ez nem azt jelenti, hogy sokkal korábban érkezem. Pontosan, talán egy negyed perccel előtte. Látom nemrég csinosítottak, ezért is veszem le a cipőm. Tudom milyenek a takarítók, ha valaki nem tiszteli a munkájukat. Éppen ezért nem akarok velük ujjat húzni.
- Fuchida Ayuta, 9. osztag! Nagy örömömre szolgál, hogy részt vehetek az edzésen.
Hajolok meg és mutatkozom be a cigarettázó Sachiaru Masaki-nak, majd a többiek felé orientálódok. Bár kicsit felhúzom a szemöldökömet, mikor az addig teljesen nyugodtan ülő férfi sót, keresztes fiolát, és keresztet vesz magához. Mintha valami démonűzésre készülne.
- Picsátokat leteszitek, szátokat kipeckelitek és skubiztok! Valszeg vágjátok ki a retek vagyok, ha más nem a fecniről, szal ezt görgessük át! Az se izgat honnan zakóztatok ide. Csicseregni majd az edzés után lehet. Akinek nem tetszik valami az foghatja a batyuját és eltéphet a francba!
Érdekes egy stílusa van, annyi szent. De ha azt hiszi, hogy lerázhat, akkor nagyon téved. Én nem fogom csak úgy megfogni a batyumat és hazamenni. Mondjuk ehhez a Zen-hez nem sok közöm van.
- A mai melótók: SAMU!
~ A mosómedve?
Egyáltalán nem értettem, ráadásul elég gyorsan tud skerázni a búvóhelyére. A takarítást tudom elképzelni, mert előtte nagyon markolászta azt a seprűt, de jobb lenne, ha elmagyarázná.
~ Értem… Az akkor valami Zen mozdulat lenne? Feltétlen meg kell tanulnom ezt a Zen dolgot.
Figyelmesen végighallgatnám, hogy ki mit felel a Samu-ra, de ha jól tudom, akkor Shiroichi Anao kapitány felé erődemostráció történik, mikor ez említett Zen könyv az arcán landol. Azt gondolom, oda kell figyelnem, hogy mit mondok vagy cselekszem.
Parancsra Sonido-val ugrok a cipőmért és már húzok is az említett területre, megragadom a legelső fahusángot, ami a kezembe akad, majd félreállok.
- Keh! Kövi az eresztés! Aprítsatok fát! Nekem nyóc mivel. Lehet kézzel, lábbal, technikával, fejszével…
~ Mi? … Komolyan tűzifát akar velünk aprítani? Csináltam már ilyet, meg jól edzi a kart, meg tönkreteszi a tenyeret, de nem tudom, miben segít ez nekem… Mondjuk fejszével csináltam eddig egyedül. A fejemmel nem is szívesen akarom kipróbálni. A Zanpaktou-mat meg végkép nem fogom alkalmazni ilyen munkára. Meg nem is tudom, mi történne.
Csüngő szemhéj, leeresztett váll, reményvesztett arcomon látszanak a gondolataim, de azonnal összeszedtem magam, amikor Masaki felém fordította a tekintetét. 
- Dobja fel a csülkét, aki azon agyalt ez rohadt nagy baromság és egy ketyós barom vagyok ilyen szarságokat csináltatok vele.
Meg is rezzentem, hogy itt még gondolatolvasó. Csak nem láthatta a fejemet. Nem is rakom fel a kezem. Lehet, hogy a könyvnél is rosszabbat kap, aki felteszi.
Megfog egy fahasábot, felteszi maga elé, felvesz egy fejszét és szépen aprítani kezdi, majd a gyűjtődobozba teszi az összeset.
- A samu lényege, hogy nem agyalsz máson, csak ezen a nyeszlett fán. Rajta tartod a szemed, érzékeid, kikapcsolod az agyadat és aprítasz. Lehet csipogni, hogy ez miért pöpec egy harcosnak. Aki uralja az agyát, az megnyeri a csatát! Ennyire kurva egyszerű a recept! Ezt egész addig lehet tornászni, képes leszel lecsapni a biztosítékot, ne legyél ideg, ne érezz fájdalmat és csak a harcra fókuszálj, aka a Manyi néni vánkosára pakolt almás pite szimata, se vonszolja el a figyelmed! Máma aztat fogjuk begyakorolni maxon rá tudsz kapcsolni egyetlen dologra, amit éppen nyúzol, akkor abba bele tudod tuszkolni a tudásod legjavát! Megtanultok koncentrálni! Addig fogjátok gyűrni, míg a fahasábokat ugyanolyan méretre nem csíkozzátok és el nem éritek, oda se csekkoljatok a csesztetésre! ... Aszittétek nem foglak basztatni titeket?
~ Az eszelős vigyor és a fenyítőpálca semmi jót nem jelent. Rabszolga hajcsár! … Szadista állat!
Fogalmazódott meg bennem egyből a dolog. Pláne, amikor a hátamra csapott. Egy ér is elpattant a homlokomon, de nem csattantam fel, csak szisszentem egyet. A kóborállatok sem éppen kíméletesek az emberrel. A kölcsönvett fejszével fát aprítva igyekeztem koncentrálni. Jó vagyok a koncentrálásban, főképpen, ha látom annak értelmét. A faaprításnak sok értelmét viszont nem láttam. Csináltam már korábban és akkor általában elgondolkodom minden félén, most meg el kell csendesítenem az összes gondolatomat és a darabolásra kell koncentrálnom. Le kell tojnom a kezem kikezdését, az állatokat és a fenyítőt is.
~ Ha akarsz, akkor bele tudsz merülni abba, amit csinálsz. Képzeld azt, hogy nem tüzelőt aprítasz, hanem ellenséget, aki bántani akarja Ayumi-t. Rögtön motiváltabb vagy a koncentrációra, nem igaz?
~ Egy harcosnak ki kell tudnia zárni bizonyos ingereket, amik elterelhetik a figyelmét egy fontos dologról, de tényleg nem olyan motiváló, ha tűzifáról van szó. Kipróbálom az ötletedet.
El is képzelem, hogy csak a csapásra koncentrálok. A folyamatra, nem a valós tevékenységre. Kizárva a külvilágot, mégis figyelve, hogy a hasábok egyformák legyenek, és a piszkáló állatok se szenvedjenek semmi balesetet. A teljes koncentráció igen izzasztó feladat.
~ Ha nem tudod lecsendesíteni nyüzsgő gondolataidat, akkor semmi értelme. Csak az egyenlő hasábokra és a helyes mozdulatra figyelj. Ha elvonja valami a figyelmedet, akkor az Ayumi életébe kerül. Egy rossz vágás, és Ayumi-nak fog fájni. Ivódjon át rajta ez az érzés, de ne gondolkodj ezen. Csendesítsd el a lelked és sikerülni fog. Képes vagy rá.
~ Tudsz lelkesítő lenni.
Tudom, hogy meg tudom tenni, hogy ki tudom zárni a zavaró dolgokat. Most is meg tudom csinálni. Meg is fogom csinálni. Megcsinálom!
Ugyan nekem továbbra is aprítanom kellene, ami szerintem már egészen jól megy, míg felfigyeltem, hogy mások egy sokkal érdekesebb feladatot csinálnak. Kipróbálás nélkül is egyértelműen, hogy a koncentráción túl, jó egyensúlyérzékkel is kell rendelkezni. A vékony deszkán, ami egy henger alakú tuskón van, állva egyensúlyozni kell. Ki akarom próbálni!
- Megpróbálkozhatok vele?
Pozitív választ kaptam, így megpróbálkozom vele. Tényleg elég bonyolult, de csak még izgatottabb leszek tőle. A vékony gerendát nem akarom eltörni, így ha nagyon vészes, akkor inkább leugrok. Nem fogom feladni, míg nem sikerül teljesen elsajátítanom. Képes vagyok rá! Úgy érzem, tényleg sokat lehet fejlődni. Jó lenne még több Zen gyakorlatot megtanulni. Viszont a leveses nekem még korainak tűnik, így van hova fejlődnöm.


« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 18, 19:37:18 írta Fuchida Ayuta »

Karakterlap

Rosui-Genki Natsuki

Eltávozott karakterek

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 500 / 30 000

Hozzászólások: 109

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 32 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
fekete és sárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#EEF51D#0ca9c0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #33 Dátum: 2017. Márc. 19, 20:15:57 »
Cölöpölés… hai!

Újra elolvastam a levelet, amit Masaki bácsitól, aki nem bácsi, szóval tőle kaptam. Reggelre ott volt az ágyacskámban, a párnácskám alatt. Nem tudom, hogy hogy sikerült oda csempészni, vagy kinek. De biztos nem mumusocska volt, mert arra felébredtem volna én is, és Cica is hai!
A levelecskében az állt, hogy Masaki bácsi, aki nem bácsi, szeretné, hogy menjek el hozzá. Ha jól olvastam, akkor megint edzést tartott. Őszintén örültem, hogy eszébe jutottam, és elhívott. Gyorsan kibújtam az ágyacskámból, belebújtam a papucsocskámba, hogy meg ne fázzak azért, és elsiettem az asztalocskámig. Azon volt, hogy melyik napokon kell bemennem az osztagocskába, és melyik napokon nem.  Nagyon megörültem neki, amikor kiderült, hogy aznap épp nem kell bemennem. Vagyis gyorsan felöltöztem, és szaladtam Anyucihoz, hogy szóljak neki, el szeretnék menni a délutánra. Szerencsére elengedett. Nagyon lelkesen láttam neki a készülődésnek. Pót testecskét kellett kerítenem, hisz az emberek világában a kard nélküli bácsik és nénik nagyja része anélkül nem látott. Ami nagy baj lett volna! Ha ugyanis nem látják Natsukit, könnyen letapossák hai! Hakamácskát húztam a póttestre is, hisz ha dojo~ba megyünk, Chiyo~nee mindig azt mondta, hogy úgy kell felöltözni, ami kényelmes, de illő viselet. És az osztagocskában, vagy épp az Akadémián is mindig ezt húztuk fel, ha a dojo~ba kellett mennünk hai! Ügyesen megfésülködtem, és befontam a hajacskámat, hogy ne zavarjon a látásba. Azt nem tudtam, hogy kardocskát kellene~e vinnem. Azért a ruhámba rejtettem Mamori bácsit. Izgatott volt ő is, akár csak én. Azt mondta, szeretne már találkozni Masaki bácsival, aki nem bácsi. Így most éreztem, hogy örült, amikor eltettem őt is. A póttestben ráadásul nem látszódott úgy.
A reggelit azért ülve fogyasztottam el. A nap legfontosabb étkezése, Anyu mindig azt szokta mondani. Persze a tízórai, az ebéd,  az uzsonna, és a vacsora mellett.  Emellé gondolni kellett arra is, hogy mi van, ha véletlen találkozok valakivel? Vagy én éhezek meg két evés között?  Vagyis csomagoltam komoly túlélő csomagot. Anyutól már megtanultam, hogy kell úgy elcsomagolni az ételt, azokat, amik nem zacskósak, hogy ne legyen bajuk hai! Mire végeztem, a táskácskám teljesen tele lett. De úgy sejtettem, hogy nem felejtettem otthon semmit. Igyekeztem úgy indulni, hogy még pont délre oda érjek. Korábban Masaki bácsi megmutatta, hogy hogy találom meg a dojo~t, így oda mentem. Sikerült elsőre! Emlékeztem az utacskára meg a házacskákra, és a nagy kaput is egész gyorsan megláttam hai! Boldogan siettem be, Masaki bácsit keresve. Bent a dojo~ba már többen is voltak rajta kívül, így elég hirtelen sikerült ijedten megtorpannom az ajtó előtt. Az egyik bácsi (Hajime) shinigami volt, felismertem a lélekenergiájából, és mert ő is hadnagyocska volt, mint én hai! A másik ismeretlen bácsi viszont… neki furcsa volt a lélekenergiája. Nem tudtam megmondani, hogy milyen is lehet. De maga a bácsi nagy volt… egészen megfájdult a nyakacskám, míg fölnéztem rá. És olyan nagyon ráncolta a szemöldökét, míg rám nézett hai! És vörös volt a haja.  Nem olyan piros pont, mint Chiyo~nee hajacskája, de vörös!  Hangtalanul kibújtam a cipőcskémből, bár már lebuktam, hisz megláttak.  Majd belépve a dojo~ba, félénken meghajoltam. Ahogy Masaki bácsi és Chiyo~nee is mutatta, előbb az oltár fele, majd feléjük is.
   -Csókolom! - köszöntem jól nevelten - Natsuki megkapta Masaki levelecskéjét! - vettem elő a zsebecskémből. - Szeretné megpróbálni. - sétáltam oda Masaki bácsi elé. A vörös bácsi,  a homlok ráncolása ellenére, nem tűnt úgy, hogy bántani akarna. Szóval óvatosan, de azért elmentem mellette. Egészen Masaki bácsiig. Ott aztán kilöktem magam a testecskémből, hisz Mamori bácsit akartam használni. Csendesen vettem elő a koromfekete tőröcském, majd húztam ki a hüvelyből. A lélekölőcském csak erre várt, megjelent mögöttem.  Ám most nem maradt ott. A vállamra téve a kezét, került mellém. Ahogy mellém állt, némán illesztette össze a mellkasa előtt a két tenyerét, majd meghajolt Masaki bácsi fele.
   -Mamori bácsi is szeretné, meg Natsuki is köszöni, hogy múltkor Masaki vigyázott Natsukira, és segített neki! - igyekeztem tolmácsolni a néhány szóval elsuttogott üzenetet. 
A bácsi intett, hogy hajoljak picit közelebb. Úgy suttogta, csak nekem.
   -Bármikor lenyomok bárkit, csak szólj! - simizte meg a hajacskámat, ami nagyon jól esett. Azt nem tudtam, hogy kiket vagy mikor kell lenyomni, de ha értem tette, akkor jót akart vele, és akkor örültem neki, hogy ezt mondta. -Az a nagy vörös is besegít majd! - mutatott a furcsa lélekenergiájú bácsi fele. Magam is felé pillantottam, csodálkozva figyelt engem, majd nézett Masaki bácsira.
   -Natsuki köszöni szépen! - hajoltam meg mind a kettejük fele.
Mentem én is a két bácsival, amikor kiderült, hogy mi lesz a feladat. Szerettem volna segíteni.  Fogtam volna egy kosárkát én is, de a vörös bácsi oda intett magához, hogy ő már öreg, és kell majd neki segíteni pakolni, szóval menjek inkább vele.  Ketten pakoltuk tele a kosárkát, aztán ő elvitte oda, ahova Masaki bácsi mutatta, hogy tegyük szét őket. Egész gyorsan meg lettünk. És utána kaptam sütit! Szóval én is tette ki az elemózsiámból, hisz úgy a legfinomabb, ha közösen esszük hai! Nagyon finom sütit kaptunk, amit egész addig ehettünk, míg el nem kezdtek jönni az emberek.   Akkor megint tudtam segíteni Masaki bácsinak. Ahogy megjöttek az emberek, oda álltunk, a mondott helyecskénkre. Teljesen olyan volt, mint egy titkos hős alakulat, akik mindenki a maga helyén végzi el a feladatát, megmentve ezzel a dojo~t. Mármint mi nem mentettünk meg senkit és semmit, de azért ez jutott az eszembe. Nagyon figyelmesen néztem az érkezőket, hogy véletlenül se felejtkezhessenek el magukról. Amikor a vörös magas bácsi AoNao nénire kezdte ráncolni a homlokát –akinek nagyon megörültem, amikor megérkezett- oda mentem hozzá, és picit meghúztam a ruháját, majd a feliratra mutattam, amit Masaki bácsi mondott, hogy mutassak ilyen esetekben.  Chiyo~nee is ott volt, neki is lelkesen intettem, ha nem is látszódott a lelkesedésem. Nem mertem elmozdulni a helyemről, mert az úgy nem lett volna segítés, ha itt fél úton elszaladok pedig egyre több ismerős arcot láttam. Igyekeztem köszönni mindenkinek, akit ismertem, a helyemen maradva.
Már majdnem elkezdtük, amikor Ryuu~nii is megérkezett. Úgy nézett ki, mint aki fogócskázott korábban. Neki is köszöntem, amire mosolyogva fölkapott a nyakába. Egy nagy szőke bácsival volt. Alig észrevehetően bújtam mögé, már amennyire bírtam, mikor bemutatott a bácsinak. Pár pillanatig nagyon komolyan nézett rám, majd felderült az arca.  Nem értettem, mitől lett hirtelen ilyen jó kedvű… előbb Ryuu haját, majd az én buksimat simogatta meg, miközben bemutatkozott, hogy Royhei bácsi, és hogy örül, hogy megismerhet. Belemotyogtam Ryuu hajába a válaszom. Nem ismertem a bácsit, nem mertem hangosabban megszólalni. Yoriko~sannak már lelkesebben köszöntem, meg integettem a fentről magasból.  Megkínáltam egy pocky~val.  Azért Ryuu ruhájába kapaszkodva mentem vissza a szőke bácsihoz és neki is nyújtottam egyet. Aztán vissza is bújtam Nii~san mögé egyből. A nagy szőke bácsi után egy kisebb bácsihoz vitt Ryuu~san. Ez a bácsi legalább annyira megszeppentnek tűnt, mint én az előbb. Szóval óvatosan engedtem el Ryuu~nii  ruháját, hogy oda lépkedjek hozzá, és megöleljem. Anyu is mindig ezt csinálta velem, ha látta, hogy féltem. Azt mondta, hogy ezzel (is) el lehet a mumusokat űzni hai! Megöleltem, majd tettem a szájába egy pocky~t, biztos ami biztos alapon. Ekkor láttam meg Kazumi~samat. Nagyon boldogan mentem oda hozzá, és öleltem be a lábait. Őt ismertem bemutatás nélkül is. Bár az meglepett, hogy a szőke bácsinak volt valami rokona. Azt mondta Kazumi~sama, hogy a nagy fia. Akkor ő tündér herceg lehet? Vagy inkább tündér gróf?
-Kazumi~sama! Ha Kazumi~sama tündér herceg, akkor Ryohei~sama tündér herceg, vagy tündér gróf? - kérdeztem kíváncsian.  Örültem, hogy itt voltak.  Hatalmasra nyílt szemekkel hallgattam, hogy a szőke bácsi, valójában egy szőke tündér herceg, és a vörös nagy furcsa bácsi pedig Akaji Cica.  - Akkor azért olyan furcsa a bácsi? - jöttem rá a lényegre.  -De Natsu tudja, hogy barát, vitte Natsu kosárkáját hai!
   De amikor Masaki bácsi szólt, hogy kezdődik az edzés, engedelmesen ültem le a helyemre. Örültem, hogy ennyi személy van jelen, akiket szerettem. Nem hittem, hogy mind ismerik Masaki bácsit, aki nem bácsi! Azért nagyon igyekeztem figyelni, főleg amikor a kis tanuki előkerült. Amíg nagyon édesen sepregetett előttünk, azon gondolkoztam, hogy vajon Nyanko~Sensei is tud ilyet? Nem voltam biztos a dolgomban.
    Ahogy ki lett osztva a feladat, lelkesen fogtam meg én is egy fejszét. Kíváncsian néztem, hogy a többiek hogy is csinálják. Még sose láttam ilyet, nem hogy csinálni. De nem tűnt olyan nehéznek. Két kézzel emeltem fel a fejszécském, mert az enyém elég nehézre sikeredett, ám ahogy lendítettem a fejem fölé, egy gonosz mumus elkaphatta hátulról, és lehúzott hídba.  El kellett engednem a nyelét, hogy felbírjak egyenesedni. Kicsit értetlenül álltam a dolog fölött. A többiek, ahogy néztem, ügyesen csinálták, amit kellett. Közben Masaki bácsi inkább elvitte a mumus által megszállt eszközt. Úgy sejtettem, hogy ő is érzékelte, hogy valami gonoszdi játékot próbált velem játszani.  Adott helyette egy kisebb fejszét. Vagyis ezt baltának hívták, mint megtudtam.  Éreztem, hogy Mamori bácsi nagyon meg szerette volna próbálni a feladatot. Mondjuk ő elég nagynak tűnt, hogy a fáknak ne legyen esélye ellene. A szabad kacsómat mellkasomra tettem, mert szerettem volna Mamori bácsinak is örömet okozni, és Kazumi~sama azt mondta, hogy Mamori bácsi a szívembe lakik. De a feladatot is értettem. Hogy nekem kellett felaprítani a fácskákat, hogy okosabb legyek, meg erősebb ettől hai!  De komoly kérdés volt, hogy hogyan hai! A körülöttünk repkedő-szaladozó állatok barátságosak voltak, őket egyszer-egyszer megsimogattam, míg gondolkodtam.  Arra kezdtem rájönni, hogy mivel kisebb vagyok, mint a többiek, így nem tudok akkorácskát ütni, hai. Ezen picit elszomorodtam. A baltácskával azért próbálkoztam, de hiába ütöttem minden erőmmel rá, visszapattant a fáról. Gondolkodtam azon, hogy ha ugrok hozzá, az talán segíthet a dolgon. Ha nem lett volna Nyanko~san a tanító bácsim, lehet nagyot pottyantam volna hai. Eszembe jutott, hogy talán a kidou tudna segíteni, de ennyi bácsi és néni között, nem tudtam, hogy kik kard nélküli bácsik és nénik, és kik azok, akik kardocskásak. És nem volt szabad olyannak mutatni mágiát, aki amúgy nem tudott rólunk. Chiyo~neesan legalábbis mindig erre tanított hai! Gondolkodtam, hogy milyen más lehetőségek vannak még. Arra rájöttem, hogy ha máshol fogom meg a nyelét, máshogy csapódik bele a fába. Vagyis csak rá, mert nem sikerült bele állítanom sem, nem hogy széthasítanom. Újból próbálkoztam, hogy minél nagyobb lendületet vegyek. Előbb majdnem előre, majd majdnem hátra pottyantam. Hiába próbáltam leutánozni a többiek mozdulatát, nem volt az igazi. Már éreztem, hogy kezdett fájdogálni a karocskám, de nem adtam fel. Végig gondoltam újra a lehetőségeket. Kidouzni nem lehetett. Nem is volt olyan támadó képességem, amivel rá tudtam volna segíteni.  Magamtól, úgy tűnt, hogy túl pici voltam, hogy a baltával meg tudjam tenni. A fejsze meg mumus lakta volt. Erősen törtem a buksimat, hogy akkor mégis hogyan tovább. Ha lélekenergiát vezetek a baltába? Nem tudtam, hogy egy egyszerű balta attól erősebb lenne~e. Még sosem vezettem itteni tárgyba lélekenergiát. Behunytam a szemecském, és megpróbálkoztam vele. Végig gondoltam, hogy Masaki bácsi annak idején hogy mutatta, hogy kell a kardocskákat lendíteni. Igaz, hogy ez nem kardocska volt, de mást eddig még senki nem tanított nekem hai!  Így azzal próbálkoztam, amit tudtam. Elsőre ugyan az a hatás volt, bár más volt érzésre. Nem tudtam, hogy ez most jót, vagy rosszat jelent, így újra próbáltam. Nem pattant vissza a balta feje a fáról hai! Megsimogattam a fát. Nagyon elmélyülten koncentráltam rá. Mintha kidouzni szeretnék, csak nem mertem tényleges kidoura gondolni, nehogy megtörténjen.  Lélekenergiát vezettem a baltába, majd a tanult mozdulattal lendítettem. Pont beleállítottam a fába, éreztem, hogy bele ment, amikor meghallottam egy gong hangját. Meglepetten pillantottam fel. Máris vége lett a kiszabott időnek.  Pár pillanatra a fára, majd a bele állított baltára néztem. Már sikerült bele állítanom, bár nem hasadt végig. Nem hagytak időt, hogy megszeppenjek. Arra kaptam észbe, hogy Ryuu~san fölkapott, majd a nyakába tett. Halványan érzékeltem, hogy csurom vizes volt, de hálásan bújtam hozzá.


Karakterlap

Masachika Ryūtarō

NETléta

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
22 100 / 30 000

Hozzászólások: 44

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötét türkiz

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Szerencsejáték! Legjobb módja valamiből semmit csinálni!

Post szín:
darkturquoise


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #34 Dátum: 2017. Márc. 26, 23:35:18 »
Építkezünk?O_O Kőmíves szakkör lesz? Sátán sensei…szakmát váltottál?O_O

HOLY MARIA JESUS CHRIST ALL SAINTS EASTER BUNNY! Sokkot kaptam! Falfehéren dőltem el! A lelkem a messzi űrbe távozott! Pacsizott Sandra Bullock-kal és kerti partizott Matt Damon-nal a Marson, míg jön Tom Hanks megmenteni minket. Ennyi! Se több, se kevesebb! The end! Ennél szörnyűbb news nem fogadhatott volna reggel! Why? Why?! WHY?! Mi ez a lap és mit akar tőlem?! Dehogy! Ez a legkevésbé sem izgat! A helyszín és név! Főleg…a név! Mondom, még egyszer: A név! Maga csupa nagybetűvel, sátán sensei tette közzé a hírt! Ez nem gond, csak, hogy én is kaptam. Még hozzá egy mosómedve hozta be a menhelyre. Stram kis krapek volt. Csíptem! Lepacsiztunk. Spanoltunk. Beszéltünk az élet szuperságos dolgairól, aztán odaadta ezt! EZT! Ezt a borzalmat! Hát, nem kiderült a kis hamisról Sátán sensei küldötte?! A szívem! Apró szilánkokra tört és még azon is őrült táncot járt a pokoli sensei! Hogy miért? Pofon egyszerű! Nekem küldte, vár, vagyis, ha nem megyek, eljön értem, megöl, aztán odaátra is utánam jön, visszarúgdos ide és még egyszer megöl, mert ennyire foggyer vagyok! Nem, nem, nem! NEM! Ezt tutira nem kockáztatom meg! Kibújó kellett, de azonnal!
Beteget jelentettem, aztán kapartam Édzs sensei-hez, adjon igazolást, hamis személyit, last minute utat a Holdra! Bármit, csak mentsen ki a szituból! Meg hallgasson meg! Éppen szenvedek! Tanári kötelessége odafigyelnie a diákjai problémáira! Ez űber durcás problem volt! Sürgős megoldás kellett! Még jó, hogy pro voltam! Memorizáltam a címét, útvonalat, még a betörő skill-jeim abban is kisegítettek, mi a kaputelefonja kódja. Lazán, minden gond nélkül sétáltam be az épületbe. Erre azért kötelezően tolni kellett egy like a boss andalgást az emeletre. Ott aztán, jöhetett a szenvedés vol.2. Hatalmas lendülettel a küszöbre vetettem magam. Elcsukló hangosan sírtam fel. Érezze, mennyire kétségbe vagyok esve, még az ajtót is megkapargattam párszor. Odabentről erre hallottam az állatfarm válaszát. A kis hamisak ugatással és mormogással válaszoltak. Erre még keservesebben kapartam az ajtót, mire egyszer csak bent lettem a nappaliban. Pislantanom se kellett és már nem kint, hanem bent voltam. Éreztem valaki megfog, aztán ránt rajtam egyet, ettől még meglepődtem átmentem az ajtón, legalábbis azt hiszem. Más magyarázatot nem találtam erre. Ez alapból nem nagy cucc. Shinnerként bármikor átlézengek rajtuk, de most póttestben voltam! Ennek nem kellett volna működnie, de hát Ász sensei-ről beszélünk.
- Kúúúúúl! Ez? Ez mijez volt, sensei? – Mutogattam lelkesen az ajtóra, aztán magamra. - Muta-muta! Még egyszer! – Pattantam mellé, ne hagyjon lógva! Ezt látnom kellett! Tökre rápörögtem, mert újra bemutatta. Átlökött még egy falon. Nagyon trú volt! Tökre olyan volt, mint halálosként! Bírtam! Löktem rá a lájkokat! Kár, hogy közben rápislantottam. Majd nem becsurrantottam. Elég parás lett a képe. Meg úgy mindene.
- Vhoa-vhoa, Frankie sensei! Értem, hogy kísértesz, de ez már duhurván 18-as karikás para horror! Mi lett veled? – A visszabökésére, feltoltam a helyszínelős szemüvegemet. Kint találtam az asztalon. Odaálltam elé és elmélyülten vizsgálgattam a karját. Szám elé tartottam a kezemet. Hümmentgettem. Atomra elfoglaltnak látszódtam. Adtam nagyon a tudálékos profot, aki éppen bonyolult egyenleteket old meg fejben. Az más tészta az enyémben pink fluffy unikorn ugrabugrált…
- Szakorvosi megfigyeléseim alapján ezek felső kötőszöveti, hámrétegbeli elváltozások! – Toltam feljebb a szemüvegem, micsoda szuperságos dolgot mondtam. Vártam a tapsorkánt, rózsaesőt, ajándékokat, mindenféle földi jóságot, de csak szimpla vállon veregetést kaptam, illetve a kérdést, minek kaparom a bejárati ajtót. Ez fájt! Mélyen a lelkemben! Hát, még a felszaggatott seb! Eszembe jutott a lelkemet karistoló valóság. Rögvest lekaptam a szemüvegem és túrtam bele a hajamba, minél inkább átérezhessem a szívemet mardosó, borzalmas igazságot! Feltörtek az emékek! Elöntött a szenvedés! Azon nyomban haldokló utolsó lehelletével estem Édzs sensei mellkasának. Rémséges gyötrelmektől eltorzult arccal ragadtam meg a kezét.
- Ma reggel érkezett a posta! Frankón borzalmas hír volt benne! A sátán….igen, eljön értem a sátán! Mentsd meg a lelkem, sensei! – Markolásztam kétségbe esetten a felsőjét. Nem volt már hangom, inkább türelmem tovább ragozni, ezért felé tartottam a hirdetést. - Sátán sensei magához szólított! – Horgasztottam le fejemet megsemmisülten. Erre nagyon hallgatott. Ajajaj! Ez nem tetszett! Felsandítottam, amire meg közölte, hogy akkor együtt megyünk. Rögtön kaptam az újabb sokkot! Jégszoborrá dermedtem. Ez-ez-ez! A sátán keze mindenhova elért! Ahogy lehetett, próbáltam iszkolni! Már Ász sensei is áruló lett! Erre nem haladtam! Hiába próbáltam. Csillagharcos sensei megfogta a ruhám nyakát és a levegőbe emelt. Én kapálóztam, úsztam, tempóztam, de nem sikerült szabadulnom. Elfogtak! Nem ért! Rögtön kezdtem írni az egyetlen barátomnak és megmentőmnek! Krokodilkönnyeket hullajtva foglaltam mondatokba hányattatott sorsomat Riko chan-nak és kértem mentsen meg! Már senkiben sem bízhattam!ToT
Néhányszor próbáltam észrevétlenül elsurranni a nap és éjszaka folyamán, míg nem figyeltek rám, de Édzs sensei mozgásérzékelős szemei mindig lekapcsoltak. Nem volt menekvésem! Kénytelen voltam csüggedten, reményvesztetten, életemet féltve sétálni velük a dojo-hoz. Amikor odaértünk nem is húztam tovább az időt. Szipogva köröztem néhányat a karjaimmal. Ugráltam párat. Lenyújtottam a lábaimat, aztán sírós szemekkel elkezdtem futni. Előre le akartam tudni a büntető köreimet. Úgy is lesz még!ToT Sátán sensei sose kímélt! De legalább, így nem bánthatott, mert kések a büntetések miatt. Remélem, legalább értékelni fogja az igyekezetemet! Erre legyen tanum, megkértem Édzs sensei-t számolja a köröket. Neki talán elhiszi, tényleg megcsináltam!
Befelé menet lekapartam magamról a pulóveremet. Megtöröltem a képemet, nehogy azért is futnom kelljen, mert összeizzadom a tatami-t. Sátán sensei nem ismert határokat a kínzásomra! Azért se kapjak büntit, hogy tettem le a pulcsimat, szépen összehajtottam és letettem a polcra. Könnyes búcsút intettem a teláimtól, némára lőttem mindet, aztán becsomagoltam a pullerba. Surranóimat bepakoltam milire pontosan egymás mellé. Beigazgattam a hacukámat és meglódultam. Onnan már ismertem a járást. Nagyot nyeltem a verandán, de megláttam a kicsike szöszi lánykámat! Hát nem Tsuki chancsi sétálgatott felénk! Rögtön vetődtem az irányába. Széles vigyorral kaptam fel és dobtam a nyakamba.
- Ez a morc pofa, Csillagharcos sensei! Komoly arc, de irtó fincsa kajákat csinál! – Súgtam oda a fejem mögé rejtőzködő hugicának. - Ő meg itt Natsuki chan a legtrúbb kalózkapitány az egész univerzumban! – Dobtam egy spankodási jobb kezet nekik. Onnan már ezerrel csalapáltam Riko chan-nak. Felcsillanó szemekkel szökdécseltem felé. Eljött értem! Tudtam, hogy nem hagy cserben!*-*
- RIKO CHAAAAN! – Vidám ugrással koaláztam rá. Boldogan dörgölőztem hozzá. - Eljöttél megmenteni! Annyira kircsi vagy! És hoztál erősítést! – Tartottam a kezemet ököl pacsira Nao chan-nak. - Sith úrnő! Mizu? – Hajoltam kicsivel lentebb Natsu is köszönhessen a többieknek. Közben hátrafelé böktem a körzetben bóklászó Ész sensei-re.
- Ő az egyik gyilok sensei, akiről írtam tegnap! Nem csak durvásnak látszik, az is! Szuper badass! Ex-katona meg minden! Nagyon G.I Joe! De-de-de! Kircsin programoz! Szentem csipáznád, Riko chan! Várjá-várjá!  Idehívom! – Súgtam oda Riko- Nao duónak, akik mellett hirtelen megjelent Lil Nari feje. Ijedten léptem egyet hátra. Ilyen sokra nem készültem fel. Majd nem felborultam az intéssel.
- Vhoa-vhoa, Lil Nari! Ninja képzésen jártál? – Tartottam a mancsom dobjon egy haver pacsit. A szent károgására nem kéne így trécselnem a tanáromról, meg a lányokat sem illik így kezelni, csak elé tartottam a csülkömet, hogy azzal tárgyaljon. Én ezerrel löktem hahót sensei-nek, rongyoljon ide, mert Riko chan-nal köttelező megismerkednie! Éppen valakivel volt, aki jött vele és Natsuki chan örült neki. Szal, toltam egy uffot neki, meg nem akartam semmit mondani, hogy mi és merre, de komolyan szíven ütött, amikor megszólalt. Első és félre azt képzelegtem nő lenne. Brutality!O_O A neve derengett! Mármint…vhoa!*-* Egy celeb! Dicsak buksi!*-* Pikcs! Erről pikcs kellett! Meg aláírás! Meg videó! Meg minden! Most! Rögtön! Azonnal!*-*
- Kérhetek egy autogramot az edzés után? – Nyöszörögtem oda alázatós hódolójaként, míg a többiek mindenfélét beszéltek. - Hogy csinálja, Umi sama? Kérem! Tanítson a hírnévre, sensei! – Készültem levetődni elé, meg eladni neki a lelkem, életem, vagyonom, mindenem. Hűséges szolgája akartam lenni az idők végezetéig, erre valamiféle bengál vörös macska rám morrant a hátam mögül, amitől fújtatva ugrottam arrébb. Mit pofátlankodik bele a tanulási lelkesedésembe?! Mondtam volna neki a magamét, hova pakolássza a rémisztgetését, de az óra kettőt ütött, úgyhogy cipzárt tettem a számra. Úgy lőttem be a terembe, mint, akit rakétából lőttek ki. Cövek egyenesen fészkeltem be magam Édzs sensei mellé. A két gyilok tanárom közül, még mindig ő volt a kevésbé parás.
Meg se mertem nyikkanni, míg a zene…what?! What?! WHAT?! Tuttira Panjabi?! Mi ez a retró 2000-es pop nyekara?! Nem tudtam, honnan jött, de felnyerítettem! Baromi nehéz lexikon landolt érte a képemben. Totál megérte! Ez a zene nagyon tré volt, bá Sátán sensei meg vén! Lehet onnan jött az elmaradottsága. Nem para, elnéztem neki, főleg, hogy rázendített szövegelni. Sátán sensei még mindig atom horror volt, amikor osztotta az észt. Belém állt a pisám tőle! Aztán…na, ne! Really?! Előkerült egy mosómacc! Immár másodszor kaptam az arcomba lexikont. Worth it! Hát, mi trollság volt ez?! Laza! Csipáztam! A sajgó pofám ellenére is bírtam.
Azt veszem ráértem. Ismerős szavak repkedtek a teremben. Rögtön felderült a képem. Szupcsa! Ezek nekem mentek! Kisujjból kiráztam mindet. Gyerekjáték! A samut öt éves korom óta nyúzatta velem Shifu Shi Yan Jun. A mester tutira büszkölne, végre bemutatom a hatalmas tudást, amit tőle tanultam. Vagy…akarom én azt? Jönne mindenki kérdésekkel. Honnan? Merről? Kamu! Bveh! Elég, hogy Kawaii taichou-nak csicseregtem róla. Oi-oi-oi! Köszöntem a pircsa pontyocskának?! Passziánsz! Majd dobok neki szevát, ha vége a fejtágításnak.
- Pszt-pszt! Sensei! – Súgtam oda. - Kell hint, csak kérdezz! Ez a szakmám! – Böktem magamra büszkén, amire újabb lexikon ütött ki. RIP! Béke poraimra! Nem hittem, hogy kellett volna hinnem, ennyire jók Sátán sensei fülei. Cink! Ha már hajigált, belelapoztam a könyvekbe. Eszem dobtam el az első soron. Halk morranással vontam fel a szemöldököm, amire felém bökte vasvilláját sátán sensei, mit piszmogok magamnak. Erre lelkesen tartottam fel a könyvet, hogy baromság van beleírva. Utána esett le, épp az ördög ügyvédjének szóltam be. Rögtön lefőttem, mint a kávé! Felpattantam és mielőtt vasvillára hányhatott volna, közöltem futok!
Mire visszaértem, már mindenki hasábok előtt szobrozott. Sátán sensei azonnal rám vetette a halál árnyékát, kezdjek hozzá aprítani. Hát, nem lettem lelkes. Felsóhajtottam, amire meg rám üvöltött, mit szenvedek előre. Apró kullancs méretre zsugorodva mentettem az irhám, nincs bajom. Erre körbe taperolt. Közölte fegyvert keres. Nem hurcoltam ilyesmit! Kérdezi, elmondom! Ez már szexuális zaklatásnak minősült.ToT Átöleltem magam és sokkosan néztem a fára. Nehezemre esett a feladathoz látni, miközben előttem tornyosult. Morgott!ToT Mit akart még tőlem?ToT
A felhördülésére sebesen láttam neki a fát aprítani. Puszta kézzel. Egyelten ütés, mindig ugyanakkora szünettel, ugyanakkora erővel, ugyanoda, miközben a másik kezemmel pontosan a szünet alatt igazítottam oda a fa maradékát, hogy ne a tuskót repesszem ketté. Nem pörögtem rajta. Csináltam. Ennyi a cucc lényege. Begyakorlod. Aztán rááll a kezed egy ritmusra. Azt bármikor bedobod. Automatikusan jön. Ösztönös vagy mi. Egyszerűen tod, így jó. Megérzés. Ráérzés. Passz minek hívják. Shifu Shi Yan Jun sokat makogott ezekről. Csak emlékeznem kellett rá. Vagyis, annyira nem kellett. Ment magától! Zsírgeszti! Ezzel meg gyorsan legyalultam a hasábjaimat! Ez easy…inkább low fokozat volt nekem. Feltartottam a kezem, hogy finish-ben vagyok. Erre leüvöltött, minek nem szóltam, nehezebb legyen?! Pont azért? Erre rögtön kaptam egy maflást.ToT Halk nyösszenéssel fogtam be a fülem, míg kiüvöltötte magát, hogy mit csináljak. Azt kérte, tegyek vízzel teli csészéket a combjaimra és fejemre. Remegő kézzel jeleztem, szerintem ez sem lenne kihívás. Összehúztam magam, el ne vigyen a tornádó, ha megint üvölt, de csak halk fújtatással tolt elém egy rönköt, meg egy deszkát. Azt mondta egyensúlyozzak rajta, csészékkel együtt. Újra félszegen emeltem fel a kezemet. Már dagadt az ér! Imádkoztam! Serényen!ToT
A végén abban maradt, hogy elzavart vízért. Megtöltöttem az edényeimet, mert én nem lájtos csészéket kaptam. Leveses tálak! Kegyetlen!ToT Felállított a libikókára és rám pakolta az edényeket. Vettem egy mély levegőt. Ismerős szitu. Naponta háromszor zavartam le ezt. Bár Shifu Shi Yan Jun kínzott azzal, hogy mögém állt és ütögetett nádpálcával. Vártam. Vártam. Eskü vártam ezt sátán sensei-től. Erre nem. Rosszabb! Ezerszer borzalmasabbat tett! Elém lógatott egy csini és meglehetősen hiányos szerkóban fetrengő csajsziról képet. Szupi lett volna nézegetni, de á-á-ááá! Ez smafu! Kérlek, sátán sensei-ről beszélünk! A pikcs a látószögem felett ténfergett. Ahhoz felé tudjak sasolni durvásan felfelé kellett emelnem a fejem, viszont, ha ezt megtettem, leesett a rá pakolt bödön, ami kirántotta alólam a tuskót, mert zsinórral rá volt súlyzva egy kavics, ami szimplán rázakózott a deszkámra. Durvás! Kegyetlenül durvás!ToT
Már éppen rázendítettem volna, legalább egyszer, had nézhessen meg a képet, amikor valami szőrös nekisimult a lábamnak és villámgyorsan felszánkázott rajtam. A váratlan csiki attack-tól gigantikus üvöltéssel terültem el. Sokkosan másztam fel a fa törzsére. Onnan fújtam, mert az ég szerelmére! Valami izé rám mászott! Ekkor láttam meg a deszka mellett vicsorgó fehér szőrpamacsot. Még a szeme se állt jól! Vérben forgott! Én oda nem mentem hozzá! Messziről látszott sátán sensei szolgája!
Éreztem a gazdája elől nem lesz menekvésem. Értem jött! Lehajított a fáról egy tuskóval, aztán elvontatott, hogy töltsem meg a bödönjeimet. Kértem! Könyörögtem! Esedezrem, ne uszítsa rám azt a fehér vadállatot, de nem hatotta meg. Sírtam! Szó szerint elkékülten reszkettem, amikor megéreztem az ördögi bestia közeledtéd. Elhaló sikollyal próbáltam nem meghalni, miután felmászott rajtam. Keserves sírással könyörögtem megmentőért, mert egyenesen az arcomnál tanyázott le. Láttam, éreztem, hallottam! Tudtam, hogy ott van! Meg se mertem mozdulni! Levegőt se mertem venni! Már lilultam a koncentrálástól, annyira próbáltam halottnak tettetni magamat. Lehet, megérezte perceim vannak hátra, mert lejjebb költözött. A combomon lévő edényt kezdte bökdösni. Nyöszörögtem, hogy ne tegye, ne lökje le, vagy legalább a fára másszon, hogy a halálom előtt a csini csibét láthassan, de nem…hiába imádkoztam. Irgalom nélkül lökte le az edényt!
Tudtam, hogy mennem kéne újra tölteni, de nem mertem mozdulni. Rajtam volt!ToT Ha pedig azt hittem megúszom újabb szenvedések nélkül, akkor mellé fogtam, mert sátán sensei üvöltötte menetszélbe a hajamat, mit ácsorgok, menjek már vízért. Én sírtam, hogy a vérmelin nem enged, de csak hajtogatta, menjek, menjek, míg keserves nyöszörgésekkel és sűrű robotmozgással araszoltam a vízhez, véletlen se zavarjam meg a rajtam futkorászó ördögi bestia békességét.
Remegő lábakkal álltam fel a deszkára. Az egyensúlyozás, így sem okozott gondot. A feladat! Azzal akadtak gondjaim! Ahogy mozdultam, reagált rá a vörös szemű démon is! Mindig rám hozta a frászt, most fog a torkomnak ugrani! Nem mertem a fa aprítására koncentrálni. Az járt a fejemben, ha mocorgok, megöl a sátán szolgája!ToT Mit tehettem volna? Sírtam! Próbáltam valakitől segítséget kérni, csalogassa el rólam. Nem tették! Helyette sátán sensei villogtatta felém a szemeit. Meg fog ölni! Ha nem a vérmelin, akkor ő! Melyik a rosszabb? Utóbbi! Biztos jobban fájna és tovább tartana!
Ha már az elhatározás meglett, inkább az ördög küldötte által halok meg, próbáltam a dolgomra fókuszálni. A templomban mindig arra ösztönöztek, mélyedjek el a belsőmben. Elég trén hangzik. Igazából valami olyasmi, amikor kikapcsolsz magadban mindent. Amikor megy egy jó szám és annyira belefelejtkezel, hogy nem hallod a szöveget, légzésed, könyezeted neszeit, csak sodródsz vele és arra kapsz észbe, már húsz számmal arrébb van a tracklist és eltelt másfél óra. Köbö ugyanez lenne, csak nem magadra, hanem a fára figyelsz. Nem látod, hanem érzed. Tiszta para. Fogalmam nincs ezeket, hogy kell megfogalmazni. Lemész alfába és nem ereszted, hogy kizökkentsenek. Ez a first step! Ehhez mély levegőt veszel, jó sokszor. Ellazítod az izmaidat. Próbálod nem görcsösen tartani az edényeket. Régen rossz, ha azért küldöd magad kispadra, mert berándul a combod. Utána, próbálsz nem fárszt kapni a rajtad csalingázó vérmelintől. Ez megy nehezebben. Nem baj, gondolok a pikcsre, ami a fejem felett lóg.
Miután ezt kipipáltad, előre kandikálsz a fára. Újra lepörgeted az előbbieket, de már nem vacakolsz a formás szpoilerekkel felszerelt csibére. Elé emeled a kezed. Ellenőrzöd magad. Egyben vagy, akkor rázombulhatsz a fára. Itt már nem foglalkozol semmivel. Egyensúly? Pfeh! Vérmelin? Pfeh! Kép? Mevan?! Semmi! Csak a fa! Emeled a kezed és ugyanabban a ritmusban dolgozol. Egyikkel ütsz, másikkal adagolod a cuccot. Haladsz egyik hasábról a másikra. Csinálod, míg rád nem szólnak. Jah! Hajlamos vagy belelfelejtkezni. Teljesen. Arra vágódtam le a földre sátán sensei rám üvöltött. A sokktól szívleállásos gyorshalált kaptam. Nem elég borultam, de ugyanazzal a lendülettel kenődtem fel a fára. Miért kellett?ToT Épp átvészeltem a vérmelin támadást!
- Nem kérsz snikers-t, sensei? – Pislogtam rá könnyes szemekkel. Én onnan le nem mertem jönni, mert széttép. - Valaki! Csalogassa el, sensei-t! Plíz! – Nyöszörögtem a faágról, mielőtt nekem baltával esik a fának. Tudtam ám, hogy tudtam megtenné! Ha nem puszta kézzel tépné darabokra. Segítség!ToT

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 26, 23:41:23 írta Masachika Ryūtarō »

Karakterlap

Ninurta-Ra'im-Zerim

Eltávozott karakterek

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 45 000

Hozzászólások: 166

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
rozsda vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Kazumi

Post szín:
#FF2200; #E35C19


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #35 Dátum: 2017. Márc. 28, 00:52:30 »
Cölöpölés

Ahogy beléptem a sátorba, egyből kiszúrtam az idegen szagot.  Lepakoltam a táskámat a heverőmre, miközben épp erősen dolgoztam azon, hogy ne morranjak föl hangosan. A szaga alapján pontosan lekövettem, hogy merre járt. Nem rég lehetett itt, mert még elég friss volt a nyoma. De ide fele jövet nem éreztem, vagyis egészen biztos, hogy más irányba távozott. Körbe néztem, igen csak kritikus szemekkel. Nem ért az illető egy lelethez sem. Ahogy néztem, nem tört össze semmit, nem nyáladzott bele az irataimba. A laptop is mentes volt a szagától. Vagyis nem ért hozzá semmihez, nem lopott el semmit. Csak az asztalhoz ment, rápakolt egy kis levelet. Egy parányit prüszkölve vettem el, hogy elolvassam. Ha már ezért képesek voltak egy mantikór sátrába betörni, akkor fontosnak kellett, hogy legyen.
Ahogy elolvastam némán döntöttem a tenyerembe a fejem. Igazából ha tudtam volna, hogy ő is benne van a történetben, annyira meg sem lepődök, hogy rávett valakit, ugyan menjen már be egy emberevő barlangjába. Úgy érzékeltem, hogy oltári nagy szerencséje volt a postásnak, hogy nem értem tetten, és nem fogyasztottam el.   Ezen aztán magamban mormogva ültem le az asztalomhoz. A levél persze ott volt a mancsom ügyébe. Volt pár dolog, amit előtte meg kellett ejtenem.  Például szabaddá tenni a napot. Déltől hívtak, és gőzöm nem volt, hogy egy ilyen, ebben az országban hogy zajlott, vagy meddig tartott. De Masakiról volt szó, szóval volt értelme megkockáztatni.
Kezdésnek rögtön úgy alakítottam az ásatási menetrendem, hogy az a délutánom szabad legyen.  Nem volt nehéz dolgom, amúgy is a már kiemelt tárgyak megtisztítása volt előütemezve.
Ezt letudva, indultam el, hogy a fiamat megkeressem. Persze, magamhoz szólíthattam volna, de nem tettem. Egyfelől elég feltűnő, ha épp beszélget valakivel, vagy tanul valakivel, vagy dolgozik, és ott vannak körülötte, aztán hirtelen ott volt, nincs ott. Olyan indokkal, hogy beszélni akarok vele, nem akartam belekavarni az emberi világban kialakított életébe. Mert magamról tudom, ezt nem könnyű utána kimagyarázni.  Szóval neki indultam. Így, hogy újra élt a kapcsolat köztünk, nem kellett GPS hogy oda találjak hozzá. Csak követnem kellett az ösztöneimet.  Nem lepődtem meg, hogy az Egyetemen kötöttem ki végül. Könyvek voltak körülötte, kinyitva ő meg teljesen elmerülve rajzolt valamit. Kíváncsian mentem oda hozzá, hogy meglessem, mi is készül. Azzal már cseppet sem foglalkoztam, hogy a többi diákból mit váltott ki a megjelenésem.
   -Mi jó készül? - vettem föl az egyik könyvét, ügyelve rá, hogy ne csukjam be majd ültem le a helyére.  Mint kiderült, egy iskolai feladatot csinált épp meg.  Gótikus épületet kellett rajzolniuk, amit föl akart kicsit dobni. Az eredmény teljes mértékben izgalmas lett. Meg kellett, hogy állapítsam magamban, hogy helytálló volt a megállapítása, miszerint kissé futurisztikusra sikerült a felhőkarcolója. Bár ettől még igen szemrevaló volt a műve. Büszkén simogattam meg a haját, míg hallgattam az aggodalmát, miszerint fél, hogy ez nem is az ő műve, hanem annak a fajnak az emlékei, akik segítettek rajta. Volt rá ötletem, hogy hogyan lehetne erre rájönni.
   - Ha külön szeretnéd válogatni, meg tehetjük, hogy megpróbáljuk, hogy mit látok. Ha meg tudom nézni én is, akkor emlék. Ha nem, akkor saját ötlet! - ajánlottam. Ahogy mosolyogva megköszönte, utána hozakodtam elő az én történetemmel.
   -Lesznek délután óráid? - kérdeztem.  Az igenlő válaszra sóhajtottam, bár egyből fel is ajánlotta, hogy igazoltan eltávozhat, hisz hivatalosan a gyakornokom.  Inkább oda adtam neki a levelet, amit be próbáltak csempészni hozzám.  -Masakiról van szó, szóval én úgy döntöttem, hogy elmegyek. - igyekeztem úgy fogalmazni, hogy érzékelje, van választási lehetősége - Ha látsz benne rációt, akkor velem jöhetsz! - a válaszára, miszerint szívesen megismerné Masakit, bólintottam egy aprót, az pedig úgy tűnt, hogy eldöntötte a dolgot, amikor közölte, hogy a fegyverem is, nem csak diák.
Vagyis közösen indultunk meg az általam már ismert dojo irányába. Nagyon figyelmesen a kapun iparkodtam befele. Nem akartam megint udvart takarítani Masakinak, csak mert ott támad kedve megküzdeni velem. 
Beérve nem kellett keresgélnem a hely gazdáját. Bent teázott az edzőteremben.  Picit ugyan a fiam előtt lépkedtem, ahogy oda sétáltunk. Inkább volt ez már megszokás a részemről, mint biztonsági óvintézkedés jelen esetben. 
   -Masaki… - mondtam köszönés helyett. Az intésére nyugodtan leültem, intve Namru~nak, hogy ő is csüccsenjen le mellém. Nem tudtam, hogy ő járt~e már ilyen helyen. De ha járt is, az ismétlés egészen biztos, hogy nem árthatott. Nem vágtam közbe, míg elmondta, hogy hogy fog zajlani a történet. Miután végig hallgattuk, pakoltam a kezem Namru hajára.
   - Ő itt a fiam. Namru, bár ebben a korban Daniel néven ismerik az emberek.
   - Keh! Hány van tallonban?- vigyorgott rá Namru~ra - Bedobod a mélyvízbe? Rá fér! - jelentette ki. Cümmentettem egyet.
   -Talonba? A gyerekeimről van szó! -közöltem, magam is sunyi félvigyorral. - Öt gyerekem van amúgy. - tettem hozzá.
- Mér nem lepődök meg rajta szapora az alom..-halkan mormogott, de tudta, hogy tökéletes a fülem - Legalább a maradék három is pácban tesped? Csak nem lesz újabb isten balhé? Ráérjek?- felhúztam a szemöldököm.
- Ahhoz előbb az kell, hogy megtaláljam őket. Amúgy a kérdésedre válasz gyanánt, még két fiamat kell megtalálnom. - mondtam.
Közben megérkeztek a többiek is.  A fiú még nem sok vizet kavart. Érződött rajta, hogy nem volt ember. Aztán befutott a kislány is. Öt-hat év forma kis szőkeség. Ő sem ember. Szemmel láthatóan odáig volt Masakiért. Elnyomtam egy félvigyort, hogy még ő magyarázott az én gyerekeimről. Erre olyat mondott, hatalmas szemekkel pislogtam rá, hogy engem miért is kever bele.  Nem mintha ellenemre lenne a harc, csak nem számoltam ilyesmire. Ki lett osztva a munka. Szó nélkül mentem fát hordani. A pöttöm lány maga is egy külön kosárba kapaszkodott, hogy nagy lány, csinálja. Magamba derültem csak rajta. Viszont nem úgy működött a történet, hogy itt megszakadjon a szerencsétlen. Inkább befogtam magamhoz fát pakolni. Rakosgatta nagy lelkesen a kisebb hasábokat, egyenként, két kézzel, én meg pakoltam a nagyobbakat, meg ciheltem a teli kosarakat.  Ahogy végeztünk, visszaültünk mi is a dojoba. Étel meg ital került elő.  Nem jegyeztem meg Masakinak, amikor meghallottam az első érkezők hangját. Farkasként magának is legalább olyan jó érzékeinek kellett, hogy legyen, mint amilyen nekem volt. Ha látni nem is látott a sötétben. Csak szó nélkül álltam fel, és indultam a korábban kiadott őrhelyemre.  Morc pofával magasodtam, úgy mindenki fölé, aki érkezett. És kritikus voltam, nem kicsit. Az egyik, újfent nem ember, lányka igen csak dugig tömött ruhával, cipőben érkezett, igen csak szép ívű röppályán. Reptében nyúltam utána, hogy a fejére koppintsak, a hevenybe fegyveremmé kinevezett felmosóval. A magyarázkodására beránduló szemöldökkel  vártam, hogy akkor korrigálja a helyzetet.  Ehelyett kaptam a következő kérést Masaki felől, hogy ugyan vegyem már rá a jótét lelket, ürítse ki a zsebeit. Elég beszédes fejjel meredtem a kis bigére, hogy itt az ideje, hogy hozzá lásson. Erre elkezdett arról magyarázni, hogy de nincs nála semmi. Sóhajtva forgattam meg a szemeim, majd emeltem fel a földről. Egyszerű művelet az egész. A macska megfogja a kiszemelt alanyt, lehetőleg a lábánál, és a többit rábízza a gravitációnak elnevezett csodára. Olyan kacatesőt produkált a kislány, már azon kezdtem gyanakodni, hogy egy másik dimenzió lapulhat a zsebeibe, azért fért ennyi minden bele.  Arra néztem csak oldalra, hogy a szőke kislány megrángatta a ruhámat, és rámutatott a szabályzatra. Szusszanva pakoltam le a szemmel láthatóan barátosnéját a földre. A munkám ezzel elvégeztem, amúgy is jöttek az újabb áldozat jelöltek.  Arra nyúlt igen csak meg a fülem, amikor az érkezők között egy jól ismert hang is kicsendült. Nem léceltem le a teremből. A fülemmel követtem pontosan nyomon, hogy Kazumi épp merre is járt. Ahogy meglátott, széles mosollyal biccentett felém. Viszonoztam a gesztust, bár a mosoly, mint olyan, nem volt ebben a helyzetben épp széria tartozékom. Talán túl sokan voltak körülöttünk. Arra elégedetten szusszantam, amikor oda jött, hogy Namruval is beszéljen kicsit. Bár a megjegyzésére már sandán elvigyorodtam, hogy mostanában sűrűn összefutunk.
   - Nem bánom az ilyen véletleneket. - közöltem magától értetődőn.  Visszamosolygott, hogy neki sincs ellenére. Ez volt az a szent pillanat, amikor egy nagyra nőtt kamasz, meg a pöttöm szőke betámadták Kazumi~t. A kölyök rajongására akaratlanul is rámorrantam. Egyből fölkoalázott a legközelebbi fára.  Komolyan mondom, még rám is fújt! Tisztán hallottam. Felpiszkálta a macskát bennem, hogy visszamormogjak. Arra pillantottam csak oldalra, hogy Kazumi nyugtatóan simogatta a karomat.  Közben mással beszélgetett, de mintegy némán jelezte, „emberek között vagyunk”. Még egy pillantást vetettem a fát ölelgető srácra. Ekkor ért el bentről a motoszka, hogy ideje lenne kezdenünk. Namru~val együtt léptem a szőnyegre. Elkezdődött a feladat. A bundás lókötő beindította a zenéjét. Ahogy meghallottam, heveny berándult a szemöldököm, és néztem rá egy „Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye?” fejjel. Pedig de. Látszódott a képén, hogy totális mértékben.  De eldöntöttem magamban, és ráadásul Masaki adta az ötletet, hogy amikor legközelebb találkozunk, csak ennek a zenének a tiszteletére kapni fog egy hastáncos szerelést. Ha már ennyire érdeklődik a téma iránt. Rendes csiling kendővel, meg melltartóval. Tudjon titokban gyakorolni. Ezzel a zenét ki is zártam a történetből.  Masaki elmondta, hogy mit is vár el tőlünk. A segédje totálisan olyan idegbe volt, hogy talán akkor is feltűnt volna, ha nem lettem volna macska. Elég nyilvánvalóan produkálta a lámpaláz jeleit. Ettől függetlenül bátor kis mosómedve volt, mert végig csinálta, ami a feladata volt. Ahogy a zen került szóba, egy pillanatra elméláztam. Az az időszakom jutott az eszembe amikor Bodhidharma voltam. Nem szóltam erről, hogy ez a része még nem valószínű, hogy bajos lenne. Ha kilenc évig egy szó nélkül tudtam várni, nem most kezdtem el fecsegni fölöslegesen.  Viszont itt nem egyszerű falbámulás volt a feladat. Namruval közösen indultunk neki, amikor ki lettünk vezényelve a saját libikókánkra. Néma kérésemre a fiam fegyver alakba jelent meg a kezembe, ahogy felálltam a hinta-deszkára. Még nem volt a régi, de már így is élveztem, hogy együtt gyakorolhatunk. Nem számoltam arra, hogy ugrásból sóznak a tarkómra. Összevont szemöldökkel fordultam Masaki fele.
   -Ezt mire? - kérdeztem.  Nem sok kellett volna, hogy elveszítsem az egyensúlyom macska ide, mantikór oda!
   -Nem ez volt a feladat piton prof! Ketten vagytok! Külön csináljátok!  - állított egy fejszét elém a tuskóba, miközben Namru~t is elzavarta mellőlem.  Csak magamban morogtam az ötletre. Megfogtam az elém állított fejszét.  Naná, hogy ennyi nem volt elég. Fogta magát, és megpakolt vizes edényekkel! Morcos morgással fogadtam ezt a nyilvánvaló terrort.  Maguk az edények nem zaklatták volna föl a lelkem, de a víz, ami bennük volt… Tegyük hozzá, hogy Masaki tudta, hogy macskaként nem a víz a kedvencem! 
Odáig el voltam, hogy a nem mozdulok, nem mozdul a víz sem. Az alattam lévő deszka annyira nem zavart, macskaként elég jó volt az egyensúly érzékem.  Viszont ahogy meglendítettem volna a fejszét, éreztem, hogy meglöttyent a víz. Mozdulat közben torpantam meg, még mielőtt hozzám érhetett volna.  Úgy ahogy voltam, félig előre tartott fejszével homlok ráncolva szobroztam, míg a víz felszín a kis csészécskékben el nem simult teljesen.  Újból megpróbáltam, megint az lett az eredmény. Erre már felmorrantam. Éreztem, hogy ez így nem volt munka. Egyre morózusabb hangulatba keveredtem, míg el nem jutottam odáig, hogy mégis csak végig csináltam a mozdulat sort. Egy kézzel hasítottam, egy ütéssel végig a rönköt… meg a hasábot. És lettem csurom vizes. Dühösen prüszköltem el magam, ahogy hozzám ért a víz. Morcosan ráztam le magamról.  Arra pillantottam csak hátra, hogy apró, óvatos kacsók próbálják rólam felitatni a fölös vizet. Kazumi aggódó arccal igyekezet felszárítani. Szusszantam egyet, egy fokkal talán kevésbé morcosan, meg lehajtottam a fejem, hogy jobban elérjen.
   -Ha a vízre gondol Ninurta~san, biztos ki fogja borítani - jegyezte meg apró mosollyal. Halkan, hogy csak ő hallja, köszöntem meg neki, majd egyenesedtem újra föl. Értettem én a lényegét a feladatnak. Csak amikor ennyi idegen volt körülöttem, akik közül bármelyik lehetett potenciális veszélyforrás, vagy épp potenciális préda, és még vízzel is terrorizáltak, nem volt könnyű dolog koncentrálni arra, hogy ne gondoljak semmire. A macska azt gondolná, hogy kilenc év gyakorlás után már megy a dolog, mint a karikacsapás. Aztán rá kell jönnie, hogy nem pont így van felfűzve a történet. Masaki morcos intésére, hogy honnan hozzak másik rönköt, szó nélkül caplattam el. Beújítottam rönköt, hasábot. Megint meg lettek a csészék töltve vízzel. Szó nélkül hagytam, hogy rám pakolják őket. A körülöttünk kóricáló állatok nem sok vizet zavartak. Ha oda is jöttek hozzám, lévén magam is macska voltam, sokkal relaxálóbbnak találtam a jelenlétüket, mintha mondjuk emberek lettek volna. Behunytam a szemeimet. Kellemesen eltűnt a külvilág, vizuálisan legalábbis. Még így volt négy érzékem, amikkel tökéletesen fel tudtam a környezetem térképezni. Hagytam, hogy az érzékeim felmérjék a terepet. A nem sokkal mellettem jajgató srác hangját kizártam az elmémből. Futólag eszembe jutott, hogy Masaki említett egy hasonló kaliber diákját. Sejtettem, hogy róla lehetett szó. De nem foglalkoztam a továbbiakban vele. Ügyeltem a légzésemre. Megfordult a fejemben, hogy úgy ahogy van, abba hagyom, ám a ritmus, mint olyan, segített a koncentrálásba. Így aztán egyenletesen kezdtem a levegőt venni. Levegő be, izom megfeszül, levegő ki. Ahogy kinyitottam a szemeimet, csak az előttem lévő fára figyeltem. Ahogy mozdultam, csak azokat az izmaimat használtam, amikre mindenképp szükség volt. De nem többet. Folyamatosan figyeltem a koordinációra. Összhangban legyen a légzésem az izmaimmal, és a csapásaimmal. Nem számoltam, hogy hogy haladtam a fával. Belefért a ritmusba, hogy a szétvágott fa helyébe raktam a következőt. Pont annyira mozdultam mindig, hogy nem löttyent ki a rám pakolt víz.  Elfelejtkeztem az időről, bár úgy sejtem, hogy most nem telhetett el olyan sok idő, mikor is egy ismeretlen hang kizökkentett a ritmusomból. Hangtalanul néztem szét magam körül. A legszembetűnőbb talán az volt, hogy a korábbi gyerek épp az egyik fáról hangolt igen aktívan. 
Namru~t és Kazumit kerestem inkább a pillantásommal.

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #36 Dátum: 2017. Ápr. 09, 23:49:12 »
Cölöpölés

Kómásan pislogtam ki a fejemből. Genie igen csak visszafogott vészpittyegése azon kevés hangok egyike volt, amikre azonnal felébredtem, annak ellenére, hogy szinte alig lehetett meghallani. De sok évtizedes berögződés volt, hogy ez veszélyt jelentett, és nem csak rám. Vagyis az életünk múlhatott rajta, így ritka gyorsa… mondhatni éberre zuhantam, rögtön azután, hogy megszólalt a halk duruzsolás. Ténylegesen zuhanásnak éltem meg ezt a fajta ébredést. Pedig az ágyon maradtam. Egy apró intésemre Genie előzékenyen, és ami még fontosabb, hang nélkül mutatta, hogy mi is indította be a biztonsági rendszerünket. Egy aprócska nyestkutya ácsorgott az ajtóm előtt, egész testében reszketve. Genie írásos jelentése szerint fegyver nem volt nála, és az életjeleiből kiindulva erősen be volt rezelve a szerencsétlen. Ennek ellenére nagyon elszántan szobrozott az ajtónk előtt. Sóhajtva ninjáztam ki Hopi~chan mellől. Magamra kaptam valami kis textilt, ne sokkoljam még tovább a kis szőrmókot, majd egy narancsot begyűjtve a konyhából, mentem, hogy ajtót nyissak neki. Volt már szerencsém találkozni Samuval. Igaz, hogy akkor tájt már koránt sem volt ilyen kölök képű, és nem egyszer rohangált humanoid formában, de ami a lényeg, hogy nem volt ismeretlen.  Míg kinyitottam az ajtót, pucoltam is meg a gyümölcsöt, majd a tanukit grabancon ragadva emeltem be a lakásba, csuktam be mögötte az ajtót, és cseréltem ki a mancsocskájába szorongatott levelet a narancsra. Nem kicsit volt megszeppenve a szerencsétlen, de azért nagyon elszántan markolt rá a zsákmányára, míg beslattyogtam vele, és leültettem az asztal mellé. Eddigre már Hopi~chan is előkerült. Kócosan, kissé kómás fejjel morcogott egy sort, hogy meglepően gyorsan keltem fel. Nem árultam el magamtól a titkot, hogy mi is volt ennek az oka. Főleg, mert sunyerák nagymacska voltam, és szerettem, ahogy ő ébresztett. De ha már fent voltam, megcsókoltam, és neki is tettem egy meghámozott narancsot a kacsójába. Reggeli meg kávé, meg ki tudja mi előtt…  Fél szemmel pislogtam, hogy Doni már nagyon lelkesen karistolta körbe a vendégünk, Potato~val a nyomába. A szerencsétlen, ha lehet, még jobban berezelt, amikor meglátta a „hatalmasra” nőtt fekete vérebünket.
   -Nem kell fosni prémbunda…  nem fog felkajálni reggelire egyik vadorzónk sem. Még csak meg se fognak kóstolni. Csak a területükre tévedtekre kíváncsiak. - borzoltam össze a séróját, aztán láttam neki, hogy valami koffeint varázsoljak össze. Kezdtek igen csak kiütközni az elvonási tüneteim. Magyarán majdnem bekómáltam állva. Ami hát… nálam megszokott teljesítmény, de ha lehetett, most inkább kihagytam volna. Vagyis kotyogott a koffein, még picit belassulva a pultra tett levéllel szemeztem, és közbe mélyen belélegeztem a kávé zamatos illatát. Amíg főtt, reggelit raktam az asztalra. Mire kiöntöttem a bögrémbe az italt, már Hopi is lelkesen falatozott, a levelet olvasva, meg Samu is nagyon elmélyülten szemezgette a szőlőt az asztalról. Fél mosollyal kortyolgattam a feketém, mikor Hopi beérdeklődte, hogy Samu ki és hogy került ide reggelire. Erre kaptam észbe, hogy csak nekem természetes, hogy tudom, ki fia ki tanukija a kis küldönc.
   -Hopi~chan, ő itt Samu… Masaki~san küldte. Samu, ő itt Hopi~chan. - biccentettem kettejük felé.
A kis tanuki ekkor döntött úgy, hogy ő bizony jól is lakott, és a levelet is továbbította. Nagy szemekkel lesett rám, miközben két kacsóra fogva a szőlőfürtjét, leslisszant a székről, és az ajtó felé tipegett.  Csendes vigyorral engedtem ki, majd ültem a helyére, hogy magam is elfogyasszam a reggelit.
   - Mit gondolsz? - intettem két falat között a kacsójába tartott papír fele Pöttöm Sárkánytól kérdezve - Megnézed velem? - Elégedetten döntöttem a kobakjának a sajátom, ahogy az ölembe telepedett, főleg, hogy közölte, ő is kíváncsi. Főleg Sensei~re, ha már ő nevelt félig meddig, nagyjából egészen fel.  - Örülnék, ha jönnél! Bár Masaki még mindig nem tudja, hogy miféle viszonyban is voltunk a jövőben. - tettem hozzá, aprócska torokköszörülés mellett. Boldoggá tett vele, hogy megértette ez irányú dolgaimat, ha egy leheletnyit még mormogott is miatta. Úgy tűnt, hogy ez a napunk már ilyen kellemes hangulatban fog eltelni. Közös konyházás, szereléssel egybekötött programozás… Míg meg nem hallottam, hogy újfent karistol valaki az ajtónál. Nem igazán értettem ezt a megnövekedett forgalmat, ám mikor leérdeklődtem Genie~től, hogy mi is zajlik épp a bejáratom előtt, egy dramaturg Kiscirmos képe fogadott. Ryuu egyike volt azon ritka személyeknek, akiket hajlandó voltam beengedni az otthonunkba. Kislattyogtam az ajtóhoz, de mivel lusta voltam minden biztonsági rendszert hatástalanítani, aztán visszakapcsolni, anyagtalanítottam a mancsom, kinyúltam vele az ajtón, elkaptam a kölköt, és berántottam. A csukott ajtón keresztül. Erre teljesen rápörgött a szitura.  Hosszabbítást, vagy ismétlést kért. Szusszantam egyet, és egyszer van egy évben gyereknap, újfent áthúztam az egyik falon.  Totál felpörgött a dolog miatt. Aztán dermedt le egy pillanatra, ahogy meglátta a pofám. Úgy döntöttem, hogy nem zavartatom magam különösebben.  Volt azért annyi benne, hogy lekérdezte, hogy mégis mi ez a zombi feeling ábrázatom.
   -Minek néz ki? - kérdeztem vissza. Ez még a jobbik eset volt. Amikor meglepődtek, aztán kérdeztek.  Nagyon tudós fejjel húzta be a napszemüvegem, hogy aztán igyekezzen minél választékosabban megfogalmazni a nyilvánvalót, egy rakás sebhellyel néz épp farkasszemet.  Vállon veregettem, hogy igazán Sherlock Holmse~i megfejtést sikerült ide kerekintenie.  - És történt valami, hogy itt halódtál az ajtónk előtt? - kíváncsiskodtam tovább.
Az előadott igazi tigrises nagyjelentre reflexből kaptam a grabanca után, miközben közöltem vele, hogy akkor akár együtt is mehetünk az edzésre. Mert hát persze az volt a bánata, hogy Samu őt is megtisztelte a látogatásával. Igaz, Masaki megszólítására csak elnyomtam egy félvigyort. Szigorú volt, és következetes, ez tény. És ha jól sejtettem, ezzel még nem igazán tudott Ryuu sem mit kezdeni. Sunyi vigyorral hagytam, hogy hozzá szokjon a gondolathoz. És mivel magam is a méretes cirmosok táborát erősítem, így a továbbiakra is kész haditervem volt. Magamból kiindulva, egész tuti, én megpróbáltam volna valahogy elslisszolni. Még úgy is, ha amúgy élveztem volna a programot, de kellett volna a megfelelő mennyiségű dráma, és a szolid ráhatás, másképp magamtól el nem megyek. Valami ilyesmit sejtettem Ryuu~nál is, vagyis hülye lettem volna a kölyköt szépen hazaengedni, hogy majd holnap indulás előtt találkozunk. Az hót ziher, hogy holnapra nem lett volna a városba, de lehet, hogy az élők világában sem! És nem szerettem annyira a csuhás bandát, hogy átjárjak csak úgy közéjük. Ezt megelőzendő, egyszerűen nem kellett elengednem. Maradjon csak itthon a gyerek, míg nem indulunk.
   - Ha már úgy is együtt megyünk, akkor addig maradj csak itt! - osztottam meg vele is, hogy mit is döntöttem. Ezek után nem is ő lett volna, ha nem próbál legalább egyszer ellógni. Nem okozott csalódást, többször is bepróbálkozott. De sajnálatos módon Genie rá lett állítva, hogy ne hagyja. Ahogy Doni és Potato is ott karistolt, meg nagyon lelkesen hangoltak, ha épp ninjázott volna kifele. Kistigrisről nem is beszélve. Sok karátos, és elmozdulás biztos védelmi rendszerünknek hála, végül egész addig sikerült otthon tartani, míg el nem érkezett az indulás ideje. Elmenekül ni esélye sem lett volna Hopi~chan mellett. Így a végén csak eljött velünk az edzésre. Alig értünk oda, önkényes futásba kezdett. Elnyomtam egy félmosolyt, miszerint már ismeri nevelőapámat elég jól, ha kérdés nélkül tolja a kezdő köröket. Pontosan kezdés előtt tíz perccel, 13:50~kor léptünk be a dojo~ba. Hagytam, hogy Ryuu kiszaladozza magát bemelegítés címen. Bent aztán első meglepetésnek fogadott Darmore. Nem számoltam rá, hogy ő is itt lesz. Aztán Kiscirmos bemutatott egy aprócska szőke kislánynak. Azt állította, hogy a húga, be is mutatott egyből engem is neki. Pár pillanatig nagyon komolyan szemléltük egymást, majd rávigyorogtam, és sérón borzoltam. Ő meg egy rágcsát tolt a képembe. Ez volt az a pont, ahol majdnem hallható nyösszenéssel döntöttem el, hogy simán lehetne a mi gyerekünk is Hopi~val. Szőke volt, mint én, és zöld szemű, mint Pöttöm Sárkány lett volna eredetileg. Ám épp csak hogy volt időm ebbe belegondolni, már is jött a következő meglepetésem. Meghallottam Anci hangját is. A fülem is két fele állt, hogy itt van mind a két felmenőm, és nem tudnak róla. Nekem meg hallgatnom kell az egészről. Míg ezen gondolkodtam, meg mentem oda Ancit is körbe szeretgetni, jött Hopi is velem, bizalmasan megsúgva, hogy az korábbi, Natsukinak nevezett kislány megölelte. Elnyomtam egy fél mosolyt, miközben magamhoz ölelve súgtam meg neki, hogy Ryuu rokona, és minden valószínűség szerint kedves próbált vele lenni. Ahogy elővigyázatosan azt is hozzá tettem, hogy ez egy ilyen idős pici lánytól jó dolog, azért ha idősebbek próbálkoznak, mondjuk olyanok, akik már nem gyerekek, nyugodtan rugdalja le őket magáról. Hopi~chan hajlamos volt szó szerint venni mindent, amit mondtam neki, ami hihetetlen édes tulajdonsága volt, de nem akartam, hogy azt gondolja, mindenkitől kedves dolog, ha ráakaszkodik.
Erre újra le lettem rohamozva. Ryuu újabb személyt talált, akit be akart mutatni.  Ráadásul egy másik shinigamit. Nem mutattam, hogy bárhogy is érintene a történet. Szerencséjére nem azt a vöröshajút akarta mindenképp a nyakamba akasztani, aki a legutóbb is felrobbantott. Inkább egy fiatalnak tűnő lányt.
   -A nevem Ryohei, igazán örvendek! - hajoltam meg fele. Ha jól emlékeztem, ebben a korban még ez volt a protokoll. Nem voltam egy diplomata, ez tény és való. Világ életemben inkább voltam katona, aki fegyverrel, és programokkal harcolt, mint hogy szavakkal tettem volna. Ám most bolondság lett volna csak azért minden lehetséges kapcsolatot megszakítanom a csuhásokkal, csak mert személyes ellentétek vezettek volna. Elég nyilvánvaló volt a tény, hogy ha ők kihalnak, márpedig a jövő nem volt túl fényes a számukra, akkor összeomlik az egyensúly. Arról nem is beszélve, hogy a jövőben még valamilyen formában segítenünk kell majd egymást. Vagyis viselkedtem… sőt kifogástalanul igyekeztem.  Bár azzal bajban voltam, hogy mit is mondhatnék. Lássuk be, hogy a katonaságon, a szerelésen és a programozáson kívül nem igazán tudtam, miféléről lehet egy ilyen idős lánnyal elcsevegni. Vagyis picit megkönnyebbülés volt, hogy Masaki beinvitált minket, miszerint az óra megkezdődött. Ryuu is mellénk keveredett valahonnan.
Arra csak sóhajtottam, amikor meghallottam a zenét. Meg lopva Ninurta fele pillantottam. Igen csak igyekeztem, hogy ne látszódjon, épp elvigyorodtam, hogy milyen fejet vágott tőle. Nagyon „komolyan”  figyeltem inkább magam elé. Masaki bemutatkozása se segített hozzá, könnyebben maradjak fapofa. És ezt fokozták. Samu totális bambi bemutatót tolt. Ilyen lámpalázasnak még nem láttam senkit… a kis tanukit sem, pedig ismertem már, igaz idősebb kivitelbe, egy jó ideje. És a kis szemétkotró takarított! Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ilyenre is csak Sensei képes. Itt már leplezetlen vigyorral figyeltem a műsort. Egész addig, míg elő nem került, hogy mi is lesz a feladat. Ahogy a zen, mint olyan szóba került, elsápadva néztem Hopi~ra.
   -Konyítasz hozzá?- kérdeztem tőle súgva, majd fejeltem le rutinosan egy felém reppenő lexikont. Tiszta menő, írásbeli segítséget kaptunk! Ahogy érkezett a másik oldalról is az ígéret, hogy Kölyök  Cirmos szívesen bevezet a Zen rejtelmeibe.  Az igaz az igaz. Amikor annak idején ilyesmiről volt szó… nos megtanultam fejben programozni, pontosabban programkódokat írni. De ez a zen, hogy én döntsem el, mivel kapcsolom ki a külvilágot… hagyott elég komoly kívánni valót maga után. Kissé óvatosan, már-már félszegen mentem fel a libikókára, meg gyűjtöttem be a vizes edényeket a térdeimre. Úgy sejtettem, annyira nem lehet nagy baj… fát vágni még tudtam… ebben a fura pucsítós pózban is ment. Az állatok sem zavartak. Nem féltem tőlük, és kezdés előtt alaposan bedögönyöztem őket. Viszont egy valamivel nem számoltam. Ott ácsingóztam Hopi~chan mellett, hogy kezdjük a feladatot. És finoman szólva is extra cuki volt Pöttöm Sárkány!
Szemeztem egy sort az elém kitett fával, aztán Masakit figyeltem. Amikor leérdeklődtem, hogy engem miért felejtettek el, amikor a fejszéket osztogatták, megkaptam válaszként, hogy találjam ki.  Vagyis fejsze nélkül kellett gyűrnöm az ipart. Nem volt a kérés lehetetlenség. Hozzá is láttam, ám túlságosan tisztába voltam a környezetemmel. Pontosabban Hopi~chan jelenlétével.  Mint egészséges felnőtt férfi ember, akinek a párja ritka aranyosan alkot közvetlen mellette, ki az a megátalkodott, aki kibírja, hogy sose sandítson oda? Nos, én nem tartozok közéjük, ha léteznek is ilyen személyek. Lopva oda-oda pillantottam Olaj Malac fele. Tündéri volt, ahogy nagyon koncentrálva igyekezett. Egész annyira, hogy sikerült úgy elbámészkodnom, hogy felborultam, magamra öntve az egész vizes kalamajkát. Mormogva keltem fel, vettem le újfent fejjel a hozzám hajított gyújtóst, amiért nem magamra figyeltem, majd töltöttem megint meg az edényeimet, hogy újra próbáljam.  Közbe magamban tudatosítsam, hogy a feladat koncentrációs része sikerült, csak nem a fára irányult. Közben a dekoncentrálságom tündéri okozója, maga is arról panaszkodott hogy nem érti. A kérdései teljesen helytállóak voltak. Csak fa, fel kell aprítani őket, nem igényelnek koncentrációt. Kifejtette, hogy akkor sem a hegesztésre gondol, amikor épp azt csinálja, sokkal inkább, a vacsira. Komolyan… az ember így legyen erős mellette…
   -Itt azt hiszem, hogy a gyakorláson van a hangsúly! - vakartam meg a sérómat -Nem a fán. Az csak a feladat eszköze. Az lenne, ha jól értettem a lényeg, hogy irányítsuk a figyelmünket… amivel még nekem is vannak gondjaim -inkább nem gondoltam bele, hogy konkrétan néztem ki úgy, mint aki behugyozott - De valami olyasmi lenne a lényeg, hogy ha ezt megtanuljuk, akkor utána mondjuk azt szerelésnél hiába hangolna melletted egy falka kölyök, meg üvöltene a zene, meg játszanék én szaxival, mert irányítod a figyelmed, és nem tudunk kiugrasztani a koncentrálásból. Valami ilyesmi lenne a lényeg… - könnyebb volt ezt mondani, mint megtenni. Főleg, amikor megkaptam, hogy látja, nekem sem megy a dolog, és még le is „ázott gorillázott”! Esélyem sem volt ellene. Inkább  újra megpróbáltam. Ha a fene fenét evett is, megint arra kaptam észbe, hogy koncentrálok én nagyon serényen, de a szomszédomra, nem a fára, amiket épp aprítottam… pusztakézzel. Hiba nem volt benne, egyforma nagyságúak lettek, egy ütésre széthasadtak, csak  épp oda se bagóztam, hogy mit csinálok velük.  Túl édesnek találtam, hogy Nikkel Mókus mormogva ment arrébb, mert nem akart vizes lenni.  Amikor ez tudatosult bennem, megint totál más fele járok, egy parányi sóhajjal néztem rá, a számomra totál érdektelen fadarabra, ami épp kettéhasadt a mancsom alatt. Nem is értem, hogy Masaki, mint egy másik férfi, hogy várhatott ilyesmit el tőlünk!
Azért nem adtam fel. Kényszerítettem magam, hogy a fára nézzek. Még így is bántóan tisztában voltam a környezetemmel. Erős volt a késztetés, hogy felpillantsak, ám ellenálltam. Egy újabb fát vettem magam elé. Azt is széthasítottam. Akarattal nem figyeltem Ryuu hangolására. Mintha programoznom kellett volna. Csak most épp kódok helyett fával kellett játszanom. Amíg nem figyeltem erre is, lefordítottam magamban, hogy milyen grafikus kódot kéne használnom, ha ezt a mozdulatsort le szeretném animálni. Majd mikor ez is tudatosult, megpróbáltam visszaszorítani a tudatom egy eldugott zugába… időlegesen. Elfogott az az érzés, mint mikor a magasban rohantam. A ritmus elkezdte uralni a mozdulataim. Az ütések, majd a hasábok kosárba hajítása, és az új fa felpakolása. Egész pofás kis ritmus kerekedett belőle. Csodás négy negyedes ütemben csináltam a feladatot, míg egy gong, pont nagyon ritmustalanul közbe nem szólt! Meglepve pillantottam fel, magamra borítva az edényeket. Elsőre Hopi~t kerestem, majd Ryuu~t is megtaláltam. Épp egy fa tetején gubbasztott. Gőzöm nem keveredett az éterbe, hogy mi vette rá, fölkoalázzon a fa ágára de azért ott még se maradhatott. Oda sétáltam mellé, hogy aztán a ruháját megfogva, anyagtalanítsam, így segítve le a fáról a biztos talajra. Macskákkal mindig megesik, hogy felmásznak valamerre és nem mernek utána lejönni. Genie vigyázott rá, hogy Frankenstein pofámmal ne riogassam közben a jó népet.  Kölyökkel a kacsómba mentem vissza a helyünkre.


(click to show/hide)

Karakterlap

Demothy Neyen

Eltávozott karakterek

Futár

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
21 000 / 30 000

Hozzászólások: 195

Hírnév: 11

Infó

Tárcában: 22 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Égkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Hoshi Ryohei

Mottó:
Kapj el, ha látsz!

Post szín:
#82caff


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #37 Dátum: 2017. Ápr. 14, 19:41:04 »
Cölöpölés

Valami marhára elkezdett csivitelni a fülemnél. Totál halk volt. Az itteni idegesítő méhekre emlékeztetett. Csapkodtam kettőt, hagyjon engem a búsba, aztán átfordultam a másik oldalamra. Ahol nem volt senki. Körbe taperoltam az ágyat. Semmi. Résnyire feszített szemekkel lestem körbe, de annak a két méteres hegyomlásnak a nyomát se láttam. Ez valahogy nem stimmelt. Amikor „felkelt” az egész ház hallotta! Valami gáz lehetett, ezért felkapartam a hátsómat. Felszedtem az asztalnál hagyott csavarkulcsomat. Csíkszemekkel és komoly cakkozással meneteltem ki a nappaliba. Nehéz volt összerakni a képet, hogy tényleg szőke gorilla főzőcskézik és társalog egy gyümölcsöt zabáló állattal, vagy marhára álmodom. Az utóbbiból kiindulva átlestem a szobám felé. Nem hallottam se gyereket, se idegen állatok nem özönlöttek el, ezért közelebb csoszogtam.
- Hogy a picsába keltél fel ilyen gyorsan? – Letettem a seggemet a konyha pulthoz, tisztes távolban a zabáló rágcsálótól. Enyhén durcás képpel próbáltam rájönni mi a fene van, miközben csendes beletörődéssel kérződtem a narancsomon. Az meg se lepett az áruló fekete röfi már a rágcsáló körül ugrándozott és mormogott. A kis szőrös mindig ezt csinálta. Azért nem kapartam el onnan. Élvezze a vendégszeretetünket ez a kaja lejmoló szőrpamacs. Helyette lestem mi lesz a menü, meg benyúltam a reggeli nasi adagomat és kakaómat. Meg se nyikkantam, csak távolról figyeltem az ürgét. Darabig kussban csámcsogtam, aztán felmásztam az asztalra és odarántottam a rajta heverő levelet. A kakaó szürcsölése közben futottam rajta végig.
- Ezt, ő hozta? – Böktem a levéllel a szőlőt dézsmáló állatra. - Vagyis egy futár? Azért állított be ide zöldhajnalban, hogy ezt átadja? – Pitiszkáltam ki a kaja maradékokat a fogaim közül. Mindig rohadt vonzó látvány voltam evés közben.
A szőke gorillától érkező kontrára, hogy valamilyen Samu a szőrpamacs, csak nyűgösen szusszantam. Ismerősen csengett a levélen szereplő név. Az is tiszta volt, merről hallottam. Emiatt már keresztbe haraptam le a perverz hacker ábrázatát. Viszont az tetszett, hogy ezek szerint nem bénázta el totálisan a kapcsolatfelvételt a nevelő apjával. Ha ilyen levelet küldött neki a futárával, akkor számított rá, vagyis nem lett tele a töke vele. Erre elégedetten dünnyögtem a kajám fölül.
Miután szélnek eresztette a kis állatot és rázendített faggatni, csak benyomtam az utolsó falatomat és lepakoltam a villámat. Nagyon igyekeztem úgy enni, ahogy mutatta, de még nem mindig sikerült. Legalább öt rühes percembe telt, mire le bírtam úgy pakolni a villát, ahogy mutatta. Heggyel befelé, tányér oldalára. Nekem ez a flancolás nem jelentett semmit, de, ha így kell, akkor így kell.
- Látni akarom. – Telepedtem át az ölébe. Arra, hogy lövése nincs a kapcsolatukról, csak hangosan morogtam. Az nem számított! Összeismerkednek megint. Ha a nevelőapja nem is lesz megint, attól még lehetett közöttük ilyen baráti viszony, vagy valami eredetihez hasonló akármi. Még most is idősebb volt nála. Genie leadta az aktáját. Többszörösen lehetett volna az apja, szal ezen nem aggódtam. Inkább az bökte a csőröm, hogy szőke gorilla nem szarja el a lehetőségét, mert annyira benne a félsz. Tuti, hogy átrúgom hozzá néhanap. Más nem, már én is tudom, merre keressem. Ezen múlik, majd rásegítek és idegelem az ipsét, hogy találkozgassanak. Ürügyet könnyen kisütök.
Zendítettem volna rá, hogy akkor most már ne legyen töketlen és nyúzza rendesen a csávót, amikor megint valami nyűglődés szűrödött be az ajtótól. Nem mondom, hogy belém állt a félsz, de sokkosan markoltam bele a pult szélébe. A legutóbbi horror álmom óta, minden idegen emberi hangtól frászt kaptam. Falfehéren sasoltam az elszelelő perverz tuskó után és morrantottam fel, miután az idióta makival tért vissza. Már a belépő hisztériájától betikkelt a szemem. A királydrámájához semmi kedvem nem volt, ezért elmásztam megetetni az állatokat és leseggeltem a félbe hagyott munkám elé. Bedugaszoltam a fülemet zenével, mert semmi kedvem nem volt azzal indítani a reggelt, vele veszekszem. Mindig bennem volt a késztetés pofán vágjam, hogy szedje már össze magát. Ez viszont nem az én dolgom, közöm sincs hozzá, ezért ráhagytam a két idiótára, lerendezzék egymással a gigantikus problémát. Egyedül arra motyogtam, miután szőke gorilla berongyolt és közölte, hogy a hülye gyerek marad. Duzzogó pofával bólintottam, aztán szenvedtem tovább a tervezgetéssel. Kivontam magam a közös lézengésből.
Másnap kirúgtam a lusta picsáját az ágyból. Hajnalig játszott a retkes gépen, amitől nehezen ment az ébredés. Nem izgatott. Eltűrtem a hülyeségeit, de volt egy pont, ami után már nem izgatott kicsoda. Kiborítottam a matraccal együtt és kivonszoltam az étkező asztalhoz kajálni. Hangos morgásokkal csaptam rá az asztal lapjára, kapja össze magát, mert szánalmas, amit művel és meg mer engedni. Felőlem vehette a lelkére, felbosszantott! Vendégként volt itt, legalább emiatt szálljon magába kicsikét.
Azok után kiszentségeltem magam és elmondtam töviről hegyire az összes létező spanyol káromkodást a beállító szőke gorillát is a nyakamba kaptam, mi ütött belém. Ez újra fellőtte bennem a pumpát, ezért kinyargaltam a kölyökhöz. Hangos mormogásokkal közöltem velük, hogy semmi bajom a makival, azzal sem itt van, de, ha ilyen elbaszott idiótaként viselkedik, akkor le fogom tépni a fejét! Nem fogom eltűrni, mert mástól sem viselem el, amikor suttyó parasztként viselkedik. Nem csíptem, azt a hangnemet, ahogy másokról beszélt, főleg, akik segíteni próbáltak a picsáján. Nem a haverja voltam, velük nem izgatott, hogy járatta a száját.
Az sem hozott lázba, mennyire sértődik meg. Tisztáztam a szabályaimat, ha nem tetszett neki, elhúzhatt a bús picsába. Több mondandóm úgy se akadt. Leültem a sarokba duzzogni. A két fogyatékos hülyeségeire, meg csak halkan dünnyögtem. Meg se lepődtem, hogy teszik az agyukat, hátha elfelejtkezem a mérgemről. Vettem, mire ment ki az erőlködés. Azért néha felhorkantam, ha valami nem tetszett és nyughassanak, de tovább nem balhéztam. Összeszedtem a dolgainkat az edzésre.
Szőke gorilla összedobott egy csomagot a makinak is. Azt kapásból hozzácsaptam, hogy cipelje csak, ha már az övé. Nem vagyunk az ellátó személyzete, meg érezze csak, hogy fényesre van nyalva a valaga. Tanulja csak meg, nem olyan rohadt nehéz kibökni egy köszönömöt. Útközben lefoglalt a csoki majszolás. Nem szálltam bele a két fogyatékos csipkelődéseibe. Arra morrantam fel, alig értünk az épülethez az izgága hülye gyerek rögtön rázendített futni. Felvont szemöldökkel sandítottam szőke gorillára ez valami szokás és most nekünk is kéne. Azt hadoválta nem kell, ez csak a makinak járt. Nem teljesen értettem, de csócsáltam tovább a következő csokimat.
Odabent már rengetegen lézengtek, amitől kirázott a hideg. Rögtön becurikkoltam szőke gorilla háta mögé és alig hallhatóan mormogtam mindenre, ami picivel közelebb merészelt hozzám jönni. Nem volt ínyemre ez a nagy tömeg, de akadtak ismerősök. A vörös kétméteres ükapuka jelenléte kicsivel lentebb tornázta az idegességem. Amiket mesélt róla Ryo san, nem nagyon kellett tartanom semmitől, ha itt volt. Aztán előkeveredett a felpörgött maki, meg vele egy kicsike szőke lány. Perverz gorillával nagyon remekül elvoltak, ezért maradtam a háta mögött és elő se merészkedtem, míg a kislány oda nem araszolt hozzám. Gyanakodva méregettem mit akar tőlem. Arrébb léptem, erre rám akaszkodott. Meg se mertem moccani, de még levegőt se mertem venni. Megölelt és bennem volt a kényszer lemorogjam. Ettől még gyerekeket nem szadiztam. Megpróbáltam visszafogni a morgásomat és valahogy átvészelni a terrort, ami után meg édességet adott.
- Köszöm…- Dünnyögtem elfordított fejjel. Nem értettem, miért adta nekem, de akkora pöcs se lehettem elhajtom. Aranyos volt. Jól esett gondolt rám. - Finom…- Mormogtam neki, miután becsocsáltam az epres rudat. Komolyan nem tudtam hova legyek, vagy mit kezdjek magammal, meg az egész szituval. Azt se tudtam, minek járatom a számat szőke gorillának. Azt hiszem, rá akartam jönni, minek támadott le.
- Az a kislány megölelt…és adott édességet. – Motyogtam oda neki. - Ez itteni szokás? – Pislogtam rá összeszűkűlt szemekkel. Ha ez valami gyerekmánia, akkor rögtön értettem az egészet. Szőke gorilla magyarázata alapján, viszont, csak kedveskedett. Mi a picsának? Nem is ismert!
Nem jutottam közelebb a megfejtéshez, de felbukkant a tömegben Umi san. Felcsillanó szemekkel vetődtem oda hozzá. Ciki, pedig ő volt a megmentőm! Lelkes koalaként csimpaszkodtam rá, miután a kicsi szőke lány arrébbállt. Vele éreztem a legnagyobb biztonságban magam perverz hegyi gorilla után, mivel őt éppen valamiféle lánykának mutogatta be maki. Halk szusszanással húztam el a képem, milyen fiatal csitrikhez viszi már oda. Rendben pedofil és perverz, azért van korhatára a hülyeségnek! Nem szóltam be, csak halkan morogtam, míg be nem tereltek a terembe. Ott már kapásból szőke gorilla mellé tettem le a hátsómat és el se mozdultam onnan. Szigorú pofával néztem mindenkire, aki közelebb akart hozzá merészkedni.
A következő percekben, csak egyre tanácstalanabb lettem. Sűrűn ráncoltam a homlokom, mi ez a zene, mit akar a takarító mosómedvével, micsoda az a zen és minek dobál le mindenkit könyvekkel. Próbáltam rájönni a kapcsolati hálóra. Az tetszett a hülyéket képen veréssel jutalmazta. Marhára én se csináltam volna másképpen. Talán, csavarkulcs! Az nagyobbat ütött volna, mint a könyvek. Arra, halkan morrantam egyet, miután két méteres hegyomlás arcában is landolt egy. Ingerült szusszanással vettem fel. Belelapoztam a könyvbe, miközben hallgattam a fejtágítást és a mellettem szöszölő két csitát.
- Nincsenek róla adataim. Ez a terület nem volt érdekes számomra. – Súgtam vissza halkan, aminek köszönhetően én is meg lettem jutalmazva egy könyvvel. A másikkal védtem ki és nyúltam be azt is. Nem izgatott, épp megszakítom a felvezetést, feltartottam a hozzám vágott könyvet. Addig nem nyikkantam semmit, míg nem engedte.
- Ezeket elolvashatom, mielőtt visszaadom? – A válasz gyanánt hozzám csűrt újabb kötetre, hogy akkor vissza kell ide vontatni a seggemet, csak szigorú pofával biccentettem. - Kedvelem a nevelőapádat. – Dünnyögtem halkan. A kontrájára, vagyis az arra érkező újabb könyvre, csak halkan szusszantam. Az odacsűrt példányt a többi mellé pakoltam. Eldöntöttem, hogy ezeket elviszem.
Arra, hogy ezek után kizavartak, csak felmarkoltam a könyveimet és ciheltem magammal. A verandánál totyogtam szarógalambként hova tegyem őket, aztán beállítottam a furán működő ajtó mellé. Onnan csak nem nyúlták be. Ezek után, szőke gorilla melletti rönkhöz csoszogtam. Összevont szemöldökkel meredtem a fatuskókra, odakészített fejszére, meg a felvázolt feladatra. Arra már felvontam a szemöldököm, akadtak, akiknek tányérkák kerültek a lábukra, meg valami libikókán egyensúlyoztak. Hozzám nem került semmi extra. Vagyis, maradt az eredeti felállás. Elvileg, az lett volna a dolgunk, hogy ezeket felvágjuk, de közben ne gondolkozzunk? Vagyis, igen, csak a fára? Ez nekem magas volt! Hogy lehetett volna a fán gondolkozni? A szerkezeti felépítésén? Azon, mi mindenné lehetett volna alakítani? Valószínűség számításokat végezni a lehetséges sikerek és bukták arányáról és átlagolni? Kiszámolni a tökéletes fahasábok kerületét, területét? Megadni a fejsze röppályáját, ellenállási, súrlódási, mozgási együtthatóját? Lemodellezni a művelet robbantott ábráját? Esetleg meg is építeni egy szerkezetet, amivel elő lehet állítani? Nem igazán értettem, hogyan lehetne még egy fára gondolni.
Jobb ötlet híján, kipróbáltam a feladatot. Vettem egy hasábot és a kezembe emeltem a fejszét. Nem volt idegen a fogása. Voltam katona. Akadt bőven dolgom vágó, szúró, lőfegyverrel. Nem rezeltem be tőle, csak azon agyaltam, hogy kéne, kiviteleznem koppra ugyanolyanok legyenek. Előbb, találomra levágtam párat. Nem tetszett. Nyeszlettek, aránytalanok, görbék, meg randák lettek. Az ugyanolyan, nekem azt jelentette, hogy minden hasáb pontosan ugyanannyi, ugyanolyan méretű részre legyen csonkolva. Ez eddig nem jött be. Törtem a fejem, miért nem. Biztos a technikát basztam el. Ha már azt magyarázták, gondoljak a fára, akkor rázendítettem ezen pörögni fejben. Elkezdtem modellezni egy olyan szerkezetet, ami megfelelhetett ennek az idétlen elvárásnak. Ügyeltem a legkisebb csavartól a fa fajtájának kiválásztásán keresztül mindenre. Az sem kutyult bele, hogy körülöttem állatok rohangásztak, néha valamelyiket arrébb kellett tosznom lábbal. Nem bántottam, csak jeleztem, ne cseszekedjen, mert nem érek rá. Arra is felfigyeltem szőke gorilla hangos csörömpöléssel eldőlt mellettem. Oldalra sandítottam, mennyire sántult bele a mutatványba, de a retkes vizen kívül nem láttam rajta mást.
- Geh…- Morrantam fel, miután a gyérül fekaszabolt hasábjaimra kukkantottam. Lecsaptam a fejszét hörcsög ábrázattal. Ez engem direkt szivatott! - Eskü, nem értem mit bénázok el! Félkész a fejemben egy favágó szerkezet! A fán agyalok, de ezek szánalmasak! Csak fel kell vágni! Ehhez nem kell vele foglalkozni! Egyáltalán, minek kell a fára gondolni?! Hegesztés közben sem az olvasztott fémre figyelek, hanem tervezek, vacsorára gondolok, vagy arra Doni megint ellopta öt zoknidat! – Fújtattam ingerülten. - Mit ronthatok el? Te sejted, hogy kéne? –
Sandítottam felé, miről fog zagyválni. Azt kapásból levettem, ő se nagyon boldogul, meg a magyarázata se mentett ki a problémából. Engem ezek a dolgok nem zavartak, ha dolgoztam. Olyankor bombát robbanthattak mellettem. A környezetben lévő motoszkálás hidegen hagyott, vagy elküldtem a picsába, aki generálta. Ennek semmi értelme nem volt. Minek tanuljam azt meg, ami már megy? Valami tutira nem stimmelt! Másnak kellett lennie, mert, ha ez lenne a kulcs, nem így festenének a hasábjaim.
- Hmpf…vagyis lövésed sincs, csak jártatod feleslegesen a szádat, mint mindig! Hantás, ázott gorilla! – Morrantam oda, miközben arrébb curikkoltam, véletlen se legyek tőle vizes. Annyira csalapált és szerencsétlenkedett, komolyan tartottam tőle a nyakamba borítja valamelyik edényt. Akkor, viszont addig élt! Megnyuvasztom az első kezembe eső tárggyal! Akár ezzel a fejszével! Ha már indián vér csörgedezik az ereimben! Legalább kellően barbár lennék! Ha már sokan a képembe dörgölik…
Nagyobb ütésre zökkentem ki az aprításból. Fonalat vesztettem néztem magam elé. A fejsze beleállt a rönkbe, mert kiszaladtam a munkafelületről. Addig morogtam, le sem esett csinálom a feladatot. Kár, hogy végre összejött nem figyelek oda, vagy micsoda és úgy vágok. A probléma, hogy ezek a gyújtósok is csálék lettek. Erre már komolyan felfújt hörcsög pofával rándult be a szemöldököm. Ez a szar ki akart rajtam fogni! Nem jó, ha a fán agyaltam. Az sem vált be, ha valami teljesen máson és az sem működött, ha annyira máson járt az agyam, még az sem ugrott be vágok. Kezdett bennem felmenni a pumpa! Én becsülettel próbálkoztam, de semmi nem akart működni. Bezzeg a nagyszájú ázott gorillának legalább a gyújtósai átmentek a rostán! Nálam, mi nem volt jó?
Karba tett kezekkel meredtem a fára, fejszére, gondoltam végig az instrukciót megint, meg rándult be néha a szemöldököm a mellettem hangoló idióta perverz hegyomlástól. Ez nem volt elegendő, mert nem találtam semmi új információt. Körbenéztem. A többieket figyeltem, akik hihetetlenül erőlködtem és szerencsétlenkedtek a különböző nehezítésekkel. Láttam, hogy nehezen tudtak az aprításra koncentrálni, mert oda se fértek rendesen, vagy az állatok terrorizálásától zökkentek ki. Nekem ilyen bajaim nem akadtak. Lehet, tényleg a technikámban keresendő a baj. A többiek kezét kezdtem figyelni. Többségnél kisebb eszköz volt. Nehéz lenne ehhez? A rönköm mellé néztem. Volt ott még egy fejes akármi, de ennél nagyobb volt (balta). Megemeltem. Nem tetszett. Maradtam a fejszénél. Kikerestem azokat, akik ezzel próbálkoztak. Igyekeztem a levegőben utánozni, ahogy a fogták és vágtak vele. Előbb begyakoroltam, aztán a memóriám segítségével kipróbáltam a fán. Rögtön jobban festett. Kevésbé voltak csálék a szálak.
Elégedetten szusszantam, legalább a probléma nagyobb fele meg van. Szánalmas, hogy erre magamtól nem jöttem rá, bár sose kellett fát aprítanom. Általában semmit sem kellett. Lőttem, vagy szúrtam, de nem daraboltam semmit. Ezeket meghagytam az izomagyaknak. Ez a mostani újdonság volt. Gyakoroltam kicsikét. Addig szórakoztam, míg legalább a technika szintjén nem működött, hogy azonos méretű gyújtósaim legyenek. Amikor már egész a kezemben volt a mozdulat, akkor próbáltam meg újra végigzongorázni az előbbieket. Előbb jöhetett a tervezés, aztán a fahasábot szuggeráltam, majd szőke gorilla megmerényelésén törtem a fejemet. Az eredményt összeráncolt homlokkal figyeltem. Eltértek egymástól. Mindegyiknél más mennyiséget aprítottam és a formák sem egyeztek. Tervezésnél volt a legegyenletesebb a teljesítményem, fahasábnál a méretek szépek lettek, de nagyon keveset haladtam, míg szőke gorillánál kész rőzse gyűjteményt aprítottam, viszont az egyik rondább lett, mint a másik.
- Jellemző…még ebben is addig idegelsz, teljesen tropa lesz a teljesítményem…- Dünnyögtem az orrom alatt. Ebből nyilánvalóvá vált, valamilyen kombinációját kellett megtalálnom az első kettőnek. A fára figyelni, de olyasmin agyalni, ami megnyugtat? Elég furán hangzott. Erősen vakartam a fejem tetejét, mert nekem teljesen logikátlan baromságnak hatott, de a jelek szerint működött. Ha meg ez a feladat, akkor ezt kellett csinálnom. Hatalmas sóhajjal vettem elő újabb hasábot. A megállapításomnak megfelelően bámultam és közben arra próbáltam összepontosítani, milyen részletek hiányoznak a faszelő mechámról. Ezzel egészen addig foglalatoskodtam, míg ránk nem üvöltött szőke gorilla nevelőapja, hogy fejezzük be a munkát.
Nagy szemekkel pislogtam a mellőlem elviharzó fatuskó királyra, aki az egyik fához rongyolt. A tetején nyivákoló makihoz ment, aki éppen odafentről üvöltözött, berosált egy fehér menyéttől, vagy mitől. Kidagadt az ér a homlokomon már megint degenerált idióta. Halk morgásokkal lestem oldalra és kezdtem az egyik tuskóval püfölni a fejét, mi lenne, ha viselkedne, mert az a szerencsétlen állat még a cipőjének se tudna ártani nem hogy neki! Különben is, minek zavarja mindenki munkáját a műsorával?!

(click to show/hide)

Karakterlap

Hayakawa Yuki Hajime

Eltávozott karakterek

Shinigami

1. Osztag

*

Ichibantai fukutaichou

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
26 500 / 30 000

Hozzászólások: 58

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 11 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Fehér (jég elem típusú)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#03649b // #82d9f7


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #38 Dátum: 2017. Ápr. 19, 23:10:43 »
[[ Cölöpölés ]]

Az IC-ket nagyon köszönöm Nikkának és Mei-channak! :3
(click to show/hide)
  A jelentések tanulmányozása közben futottam össze az íratok közé keveredett levéllel. Meglepet, hiszen egészen másik oszlopcsoportban lett volna a helye. Aggasztott, amiért ismét káosz jelei kezdtek megmutatkozni a munkámban, a túlórát kezdtem sejteni hibám mögött. Csüggedt sóhaj kíséretében először csupán az elolvasandó levelek közé terveztem helyezni az elkeveredett üzenetet. A rá vetett futó pillantásom alatt vettem észre az ismerős ecsetvonásokat. Habozás nélkül nyitottam fel a levelet, így meggyőződhettem arról, hogy valóban Sensei küldte azt. Méghozzá egy edzés időpontjával, ami a napokban lesz. Megörültem a hírnek. Már régóta segítségét szerettem volna kérni tőle a mostanság magas helyeken kiújuló rettenetes egyensúlyproblémámmal kapcsolatban. Senseinek talán van valami ötlete arra, hogy miképpen tudnám kezelni a dolgot. 
   A napokban azon dolgoztam, hogy a papírmunka határidős felét elintézzem, és ne legyen probléma, hogy az edzés napján nem tartózkodom az osztag berkeiben. A Soutaichounak is szóltam erről – ő nem ellenezte a dolgot. Még a helyettesítést is biztosítottam, így elvileg semmi akadálya nem volt annak, hogy elmenjek.
  Az edzés napján csupán a reggeli gyakorlatot tartottam meg az osztagban, azután habozás nélkül mentem készülődni. Az üzenet elolvasása óta tanakodtam, hogy mit kellene viszont adnom a Sensei múltkori ajándékáért cserébe. Csak remélni mertem, hogy a süteménnyel –melyet a múlt este folyamán készítettem el – nem viszem túlzásba a dolgot. Sajnos félúton a Senkaimon felé már nem igazán volt időm arra, hogy meggondoljam magamat.
  A megadott időpont előtt legalább tizenöt perccel érkeztem. Nem akartam megkockáztatni azt, hogy kések, így cseppet sem bántam, hogy ennyivel korábban sikerült ideérnem. Viszonylag már sikerült kiismernem magamat a dojo-ban. Így csak azután léptem be az edzőterembe, amint az ajtóban levettem a cipőimet és azokat szabályos rendben elhelyeztem.
  – Sensei! – meghajlás kíséretében üdvözöltem őt, amint sikerült megtalálnom a dojo-ban. Ezután döbbenten vettem észre a számomra két ismeretlen arcot, kiket szintén meghajlással üdvözöltem. Reméltem, hogy nem haragszanak meg a kisebb késedelemért. Rosui-san betoppanása pedig még nagyobb meglepettséget okozott számomra.
  – Rosui-san? Nem tudtam, hogy Ön is a Sensei tanítványa, és arról se hallottam, hogy Karakurába érkezik a nap folyamán. – Amennyiben hallottam volna erről, szívesen megvártam volna a Senkaimonnál.
  – Am… anou, Sensei! Nagyon köszönöm múltkori gyümölcsöket – nyújtottam át neki a dobozt, amiben a süteményt hoztam. – És köszönöm, hogy értesített az edzésről!
  – E meg? – kérdésére, hogy én készítettem-e, habozás nélkül helyeseltem. Ahogy észbe kaptam, hogy talán ez az „igen” kissé hangosra sikeredet, zavartan kezdtem ecsetelni a receptet, mely alapján előállítottam a nassolnivalót. – Neh! Ez nem a Gordon Ramsey show! – a Sensei lehelyezte a süteményes dobozt maga mellé. – Köszöntem. – Megkönnyebbültem, amiért úgy tűnt kellemesen fogadja az ajándékot. Mely után túlfűtött lelkesedésem miatt nem vettem észre a néma jelzést, mellyel utamra küldött. Kíváncsian érdeklődtem a várható gyakorlat témájáról.
  – Rázombolunk a gógyitokra! Minden ott dől el, szal kicsikét kikupáljuk... – felelte nagyvonalúan. Bár nem igazán sikerült összeraknom belőle a gyakorlat tartalmát, ennek ellenére is helyeslően bólintottam.
  – Igazából lenne még valami – kezdtem bele lassan, kezemet tördelve. Zavartan foglaltam helyet mellette, mikor intett, hogy helyezzem kényelembe magamat. A teát is megköszönöm, melyet közben elém tett. Bár csak azután ittam bele, amint elmondtam a problémámat. – Nos, van egy kis… anou… nagy gondom az egyensúlyommal mostanság. Főleg a magas helyeken! Egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni, lever a víz, elnehezül a légzésem és olyan, mintha nehéz súlyokat raknának a lábamra. Ami eléggé kínos, főleg mikor egy kiküldetés alatt merül fel a dolog. A Senseinek nincs esetleg valami megoldása arra, hogy tudnám kiküszöbölni ezt a nehézséget?
  – Mitől mászott elő? – kérdésére elgondolkodtam. Csak most döbbentem rá, hogy nem igazán tudom mire visszaeredeztetni magasságtól való félelmem eredetét.
  – Nem tudom – vallottam be. – De már lassan egy éve fent áll. Nem igazán sikerült dűlőre jutnom vele.
  – Kehhe! – arcán széles vigyorral rácsapott a combjára. A reakciót kezdetben nem tudtam mire vélni. – Kipattintok valamit a szitura! Majd bugázz oda, amikor leosztom a melót és a tiedet megspékeljük! – jelezte, hogy menjek a többieknek segíteni. Megkönnyebbültem válaszán, tudtam, hogy a Senseinek lesz valami megoldása az ügyre!
  Örömmel vetettem bele magamat a kiosztott feladatba. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy a Sensei megbízott bennem annyira, hogy elhívott azért, hogy segítsek neki a gyakorlat előkészítésében. Bár a fahasábokkal teli súlyos kosarak cipelése során nem voltam meggyőződve arról, hogy nem-e külön edzésprogramnak szentelte esetleg a Sensei a dolgot. Mely igazából roppant tanulságos volt intelmek nélkül is. Kegyetlen volt az igazság, hogy némi fejlődésre szorulok ilyen téren, mivel eléggé nehezen birkóztam meg a megrakott kosarak cipelésével. Főleg úgy, hogy igyekeztem Rosui-sant is megkímélni ettől a feladattól és kissé nagyobb fahasáb kupacokat szándékoztam elvinni egyszerre. Hiszen Rosui-san bármennyire is szerette volna végrehajtani ezt a feladatot sajnos elszántsága itt nem volt elegendő ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Nem szerettem volna, hogy emiatt rosszul érezze magát.
  A kert és terasz rendberakásának felügyelete alatt magam is seprűt ragadtam, nem véltem igazságosnak csak a dojo szélén állni és lesnem, hogy ki nem hajtja megfelelően végbe a feladatot. Elvégre magam is tanítvány lennék, ugyanúgy kimondatlan kötelességeim közé tartozik a rend előállítása, miután hasznos tudást sajátíthatok el az edzés alatt. Ez a legkevesebb!
  A dojo-ból kiszűrődő hangzavar miatt viszont bemerészkedtem az épületbe, amiért olyan volt mintha ismerős hangokat is véltem volna hallani odabentről. Döbbenten szembesültem azzal, hogy a hangzavar egyik forrása Shiroichi taichou volt, majd meglepetten vizslattam a mellette álló Yorikóra.
  – Yosh… Yoriko? – némileg elvörösödve jutottam végül dűlőre megnevezését tekintve. Arra építkeztem, hogy most nem szolgálatban vagyunk, így talán nem probléma, ha a keresztnevén szólítom. Reméltem, hogy szól, ha mégis zavarná. Eszem ágában sincs kínos helyzetbe keverni!
  – I-igen. Mondhatjuk. Pár éve már, hogy itt tanulok – feleltem arra a kérdésére, hogy mennyire mozgok otthonosan errefelé. – Szerintem nem szükséges! – meglepett a szuffixum, amit nevem mellé csatolt. Nem éreztem úgy, hogy bármi ilyesmit kiérdemeltem volna, annyira nem éreztem tapasztaltnak magamat. Tudásom jócskán eltörpült még, úgy is, hogy igyekeztem a Sensei gyakorlatain mindig részt venni.
  – Én sem tudtam, hogy részt veszel az edzésen – vakartam meg a tarkómat zavaromban, némán csodálkoztam azon, hogy ő is tiszteletét tette az edzésen. Bár talán nem is olyan meglepő, hiszen Rosui-sanról sem tudtam, hogy a dojoban tanul.
  – Értem – feleltem a magyarázatára, melyben elmesélte nekem, hogy kiknek a hatására jött az edzésre.
  – A Sensei néhányunktól segítséget kért a gyakorlat előkészítésében, ezért korábban érkeztem. Éppen a kert rendberakását ügyelem, vagyis most éppen itt vagyok. Furcsa zajokat hallottam idebentről – tétován lestem el Yoriko válla felett. Elhúztam a számat mikor láttam Shiroichi taichou miféle kalamajkát okozott, ráadásul még a Senseinek is visszafeleselt. Hát ez roppantul kínos.
  – Szeretnél csatlakozni? Azért érkeztetek korán, hogy segítsetek ti is, ugye? – vetettem fel lehetőségképpen. Eleve úgy is illet, hogy a tanulók kiveszik a részüket a dojo körüli rendrakásban. De amúgy sem láttam bölcsnek belekeveredni ebbe a kalamajkába.
  – Én odakint leszek – utaltam a kertre. – Valójában én felügyelem, hogy minden rendben menjen odakint. Így is sokáig voltam el, szóval ideje lenne visszamennem. De ott megtaláltok! – mondtam Yorikónak mielőtt elindultam volna vissza az udvarra.
  A Sensei nem volt túl rózsás kedvében, amin kicsit sem lepődtem meg Shiroichi taichou magatartása után. Ezért nem szerettem volna, ha azt látja, hogy nem azt csinálom, amire megkért. Még úgy sem, hogy nem is abból a célból jöttem be a dojóba, hogy elsumákoljam a feladatot. Jobb szerettem volna a félreértéseket elkerülni.
  Az edzés kezdete előtti percekben jeleztem mindazoknak, akik az udvaron segédkeztek, hogy menjenek be és természetesen megköszöntem nekik a fáradozásaikat. Sereghajtóként lépdeltem be a dojóba, eléggé elsápadt arccal, mikor a cipőm levétele közben meghallottam azt a furcsa dalt.
  Seizában foglaltam helyet Yoriko oldalán, ha volt rá lehetőségem. Figyelmesen hallgattam végig a Sensei beszédét és próbáltam elfelejteni az előbbi rettenetes akkordokat. A zent, mint olyat viszont nem tudtam hová tenni eleinte. Amint túl voltam a partvissal szorgoskodó mosómedvét illető értetlenségemen, csak azután sejlett fel bennem a jinzen, mint talán ehhez hasonlatos dolog. Legalábbis abban bíztam, hogy nem véletlenül szerepel mindkettőben a „zen” szócska. Így valami meditatív dologra asszociáltam. Mindenesetre fejtegetésemet inkább megtartottam magamnak, nem szerettem volna a Senseit ostobaságokkal traktálni. Főleg úgy nem, hogy ezzel a konklúzióval se jöttem rá, hogy a „Samu”, a mosómedve miként kapcsolódik hozzá… és a fahasábok, amiket a koradélutáni órákban kellett az udvaron elrendeznünk?
  Inkább csendben hallgattam a többiek ötleteit, halkan fel-felszisszentem, amikor valaki vaskos könyvet kapott jutalmul a témát illető vagy nem éppen odavágó megjegyzéseire.
  Nem igazán sikerült megemésztenem a dolgot a Sensei hozzáfűzött gondolatai után sem. De egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy a zen, mint olyan hasznos a gyakorlatban. Nagyon is szerettem volna elsajátítani. Viszont egyelőre még homályban tapogatóztam.
  Engedelmesen indultam meg az udvar irányába, türelmesen megvártam, míg a lelkesebbek kiviharoztak, nem szándékoztam tömegjelenet áldozatává válni. 
  A feladat elhangzásával magamhoz vettem az előkészített favágó eszközökből egyet. Eszembe se jutott, hogy esetleg karddal essek neki a hasábnak. Megborzongtam, mikor azt láttam, hogy páran erre készültek. Noha bántam, hogy nem ismertem vágóeszközt helyettesítő varázslatot. Hiányosságomat elraktároztam magamban, odahaza sürgősen el fogok sajátítani ehhez hasonló kidout. Mindenesetre a mostani helyzetet elkönyveltem tanulságnak, nem csak a hiányosságom észrevétele miatt, hanem azért is, hogy az általam megszokott praktikáktól eltérő módszert kell alkalmaznom.
  Míg odamentem a tuskóhoz, melyet a feladat szerint darabokra kell aprítani, menet közben igyekeztem szemügyre venni a favágó eszközt. Szokatlannak éreztem a súlyát, több ponton megkíséreltem fogást találni a nyelén, hogy kitapasztaljam, miként kényelmesebb. De könnyebbnek nem éreztem egyik ponton sem, inkább nehezebbnek. Rendkívül különbözött a katanától, melyhez hozzá vagyok szokva. Ráadásul Yuki~onna nem kimondottan jó összehasonlítási alap, amiért nem egyszer szembesültem vele, hogy a többi kardhoz képest ő sokkal könnyebb.
  A nyél közepét két kézzel szorongatva lendítettem meg a baltát a fahasábba. Nagyjából a közepét céloztam meg próbaképpen. Az első két alkalommal nem nagyon sikerült kellő erővel belecsapnom a tuskóba a vágóeszköz élét. Mondhatni csupán simogattam a hasáb felszínét. A harmadik próbálkozásomnál erősen kattogott az elmém a lehetséges megoldásokon.
  Egyik alkalommal bátorkodtam erősebben belecsapni a fegyvert a tuskóba, mely emiatt rajta maradt a vágóeszköz pengéjén. Félúton voltam a balta újabb lendülete vételénél mikor észrevettem ezt. Visszaeresztettem hasábostul a földre, majd megpróbáltam nagyobb erővel kirántani belőle a vágóeszközt. A módszerem, mint tapasztaltam, nem volt sikeres. A fejnehéz balta a lendülettől hátrahúzott, próbáltam egyensúlyozni, hogy ne dőljek fel, viszont nem sikerült megfelelően kiviteleznem ezt. Rettenetes egyensúly problémám most is kiütközött. A baltát nem tudtam tovább tartani a súlya miatt, kénytelen voltam elengedni, mely így hangos koppanással landolt mögöttem. Nekem pedig sikerült roppant látványosan hátraesnem. Szerencsére sikerült úgy landolnom, ahogyan azt tanultam, nem ütöttem be magamat. Ráadásul centikre a hasábtól és a belőle kiágaskodó baltától sikerült érkeznem. Viszont így is eltartott pár másodpercig, mire sikerült összeszednem magamat a meglepettségből.
  Miután felálltam és leporoltam magamat, lassan jártam körbe a tuskót. Éppen azon tűnődtem, hogy tudnám a lehető legkevesebb veszéllyel kiműteni baltát az új pozíciót felvett hasábból, mikor is a Sensei kérdése elvonta a figyelmemet.   
  Kétségem se fért hozzá, hogy a Sensei próbája mögött komoly tudás áll. Noha fejemben nem jártak negatív gondolatok a megpróbáltatást illetően. De a feladat kivitelezésén annál inkább töprengtem. A balta használata nem egyszerű, nem is gondoltam, hogy az lesz, de komoly megoldandó problémába ütköztem vele próbálkozásaim alatt. Noha azt már levonhattam (a mai nap már nem először), hogy bizony, rászorulok némi fizikai edzésre is, hiába próbálom rendszerint elsumákolni, amiért nem kimondottan az erősségem.
  Félszegen emeltem fel a kezemet, mikor terítékre került a kérdés, hogy másfelé jártak-e gondolataink a faaprítás alatt. Nem volt ezen mit szépítenem. Eléggé ráfókuszáltam a vágóeszköz megfelelő használatára, ami igyekezeteim ellenére sem vált be. Egyelőre… Nem tudom hogyan, de ki fogom szedni a tuskóból a baltát!
  Némán csodálkoztam a Sensei faaprítási műveletén, lélegzet visszafojtva követtem szemmel a módszert és igyekeztem a momentóból minél többet elraktározni, hogy a hasznomra fordíthassam a látottakat.
  Meglepett, hogy a feladat lényege éppen az volt, hogy csak a hasábra kellett volna fókuszálni és más tényezőre nem. Mély lélegzettel vettem tudomásul, hogy eddig nem sikerült megközelítenem a feladat lényegi részét. Elhúzott szájjal szuggeráltam a baltát, úgy véltem, számomra ismertebb módszerekkel jobban menne a gyakorlat végrehajtása. Elhessegettem magamban a gondolatot, hiába akartam szépíteni és hiába vágytam más hozzám közelebb álló megoldásokhoz – esetleg egy varázslatra. Most ezzel kellett dolgoznom és valahogy mindenképpen meg szerettem volna birkózni ezzel a favágó eszközzel, már csak az így szerezhető tapasztalatok miatt is.
  Amint sikerült ezt letisztáznom magamban a gyakorlat lényegének ismeretében vetettem bele magamat ismét a feladatba. Megragadtam a balta nyelét, hogy a Senseitől látott megoldással kiszabadítsam a vágóeszközt a hasábból. Bár a műveletet most már ismertem, kivitelezni mégsem tudtam. Látni merőben más volt, mint gyakorlatban átültetni. Bár a varázslatok elsajátításánál ritkán tapasztaltam ilyet.
  Míg azon gyürkőztem kellő erővel leüssek a baltával, hogy végén ficánkoló tuskó végre letörjön róla, eközben váratlanul ért a Sensei kutyájának támadása. Mikor kilökte alólam lábaimat ismét a földön kötöttem ki. Megint csak azért, mert nem sikerült éppen idejében megragadnom az egyensúlyomat. Elhatároztam, amint sikerült legalább három egyenletes darabot levágnom a tuskóból anélkül, hogy a balta komoly kihívást jelentene számomra, szólok a Senseinek, ahogyan azt a gyakorlat előtt is mondta nekem. Talán hasznosabb lenne mielőbb bevetni azt a titokzatos módszert, melyet az egyensúlyproblémám kezeléséhez ötlött fel benne.
  Újabb elszántságommal küzdöttem tovább a baltával, igazán meglepett mikor sikerült kiszabadítanom a vágóeszközt a hasábból. Lelkesen sújtottam le ismét a tuskóra, viszont nem tudtam túl sokáig örülni. Váratlanul ért a csípő ütésszerű érzés, ami a vádlimat érte. Hirtelenjében rántottam ki emiatt a baltát a hasábból a vágóeszközt. A lendületet most viszont jól sikerült vennem, nem dőltem fel. Valószínűleg azért, mert a balta pengéjén most nem akadt fent a tuskó. Meg lehet az is közre játszhatott, hogy a baltának lerepült az éle. TE JÓ ÉG, A BALTÁNAK NINCS MEG AZ ÉLE!
  Levert a víz, ahogy kezdtem felfogni, hogy mi történt. Hátam mögötti koppanásra figyeltem fel, nyomban sarkon fordultam, hogy megkeressem, mégis hová repülhetett a vágóeszköz éle. Rémületemben ledobtam magam mellé a pengéjét elhagyott balta nyelét. A szituáció, ami fogadott semmi jóról nem árulkodott – Yoriko a földön és egy embertől milliméterekre ott kongott a balta elkótyavetyélt éle a fa törzsében. Azonnal odamentem hozzájuk.
  – Ne haragudjatok! Nem akartam! Jól vagytok? Őszintén elnézést kérek!! – hajoltam meg többször is előttük bocsánatkérésem alatt. Biztos voltam benne, hogy arcomról sütött a kétségbeesés. Mikor elém lépett Hoshi-san nem kissé vert le a víz, minden oka megvolt a felháborodásra, eléggé óvatlanul bántam az aprító eszközzel. Igyekeztem minél inkább kifejezni mennyire röstellem, hogy ekkora bajt okoztam.
  – Nem! N-nincs, anou… nekem nincs semmi bajom. De nektek? – picit megkönnyebbülök, mikor Hoshi-san elmondja: senkinek sem esett baja, és Yoriko is egyértelműen jelzi, hogy benne sem esett kár. De akkor is! Majdnem baj történt! 
  – Tényleg nagyon sajnálom! – hajoltam meg a lány felé is mélyen. Azt már nem mertem megemlíteni, hogy még engem mennyire meglepett, hogy lerepült a balta éle. Nagyon örültem, hogy nem esett bajuk, de még mindig remegtek a lábaim és a szívem is ki akart ugrani a helyéről a sokk nyomán.
  – Anou… öhm… – zavartan néztem a földet Yoriko ölelgetésére, ami miatt kénytelen voltam berekeszteni a hajolgatást. – Igen! Mindenképpen fegyvert cserélek! Tényleg nem akartam bajt okozni, nem tudtam, hogy leeshet az éle – hebegtem magyarázatképpen hol Hoshi-sanra, hol pedig Yorikóra nézve.
  – Arra gondoltam, hogy a Sensei segítségét kérném – mondtam Yorikónak mikor felajánlotta, hogy velem tart egy másik vágófegyver beszerzéséig. Hálás voltam, hogy felajánlotta a segítségét, reméltem, nem veszi rossz néven, amiért én másképpen terveztem. Szerencsére ő is szeretett volna a Senseiel beszélni. Lelkesen ajánlottam fel, hogy ez esetben akkor menjünk együtt. Mielőtt elindultunk volna még egy bocsánatkéréssel meghajoltam Hoshi-san felé és biztosítottam arról, hogy az előbbi eset nem fog még egyszer előfordulni.
  Mikor odaértünk a Senseihez, letörten magyaráztam el neki, hogy miként jártam a baltával – mily’ módon öltem meg majdnem Hoshi-sant és Yorikót… Amely miatt lehetőleg egy kevésbé közveszélyes vágófegyvert szeretnék kérni a faaprításhoz. Kicsit megrökönyödtem mikor a Sensei megjegyezte, hogy nem gondolta volna, pont én leszek a közveszélyes a jelenlevők közül. Pedig nem is szerettem volna senkinek sem ártani. Mikor megkérdezte mégis milyen fegyverre gondolok, mivel boldogulok, lehajtott fejjel vallottam színt, hogy mindössze a kardforgatáshoz értek. De eszem ágában sem volt katanát fogni a művelethez! Szóval összefoglaltam, hogy valami súlyra könnyebb, kevésbé közveszélyes és nem feltétlen éles fegyvernek kifejezetten örülnék.
    Ezután félszegen megemlítettem még az edzés előtt beszélteket is. Jeleztem neki, hogy kérte emlékeztessem rá. Úgy éreztem, hogy egy ismertebb fegyverrel már nem jelenthet gondot a faaprítás. Viszont az egyensúlyom kezelését sem szerettem volna elhanyagolni a mai elesések után. Kíváncsian vártam, hogy mit ajánl.
  – Neh! Itt a pöpec piszkavasad! – a Sensei felém bökött egy gyerekkarddal. Meglepetten pislogtam rá, majd az előkeveredett játékra. Noha biztos voltam benne, hogy valótlansága ellenére jobban boldogulnék vele, mint a baltával… Kinyújtottam a kezemet a fegyver felé, mikor kisebb sokként ért, hogy a Sensei felhajította a pengét a tetőre. – Ha már ennyire rákaptál mások szadizására, akkor elpaterollak! Ottan fogod tolni! – Földbegyökerezett lábakkal vizslattam fel az épület tetejére. Már csupán a gondolattól elkapott a rettegés, hogy nekem odafent kellene művelnem a faaprítást.
  Fejemben hordaszámra sorakoztak fel az ellenérvek, hogy ez miért nem jó ötlet. De a Sensei biztosan nem szórakozik, tehát ennek a módszernek csak-csak működnie kell. Viszont a képességeimet elenyészőnek éreztem arra, hogy ezt valóban meg tudjam csinálni. Nem egészen tudom, hogy mennyi ideig töprengtem félelmemben, egy tapodtat sem mozdulva. Csupán a Sensei hangja rángatott vissza a valóságba.
  – Keh! Nekem kell felpattintanom téged a kasülődre? – mikor visszaért éppen nyitottam a számat, hogy érvelhessek arról, hogy szerintem miért rossz ötlet ez. Persze nem akartam a Senseinek gondot okozni, miután azért fáradozik, hogy segítsen nekem. Viszont egy hang se jött ki a számon, csupán a tető irányába tudtam mutatni, rendkívül kétségbeesett ábrázattal.
  A következő pillanatban már fent voltam a tetőn és úgy éreztem, hogy a ház tengeren áll, amiért úgy ingadozott alattam az udvar képe, mintha hullámok lennének szélviharban. Próbáltam nem lefelé figyelni és inkább arra összpontosítani, amit a Sensei magyarázott. Meg arra, hogy semmiképpen se billenjek le a tetőről, ami külön kihívás volt. A Sensei elmondása szerint ugyanaz a feladatom, mintha odalent lennék. Csupán az egyensúly próbával meghintve. Tehát bármit csinálok, ésszel kell tennem, meg említett valami matracot is… Noha el se tudtam képzelni, hogy egy matrac mennyire tudja felfogni az ilyen magaslatokban történő zuhanásokat.
  Nem igazán tudtam leküzdeni a magasságtól való rettegésemet. Az életlen játék kardból éles pengéjű fegyvert fabrikálnom egyszerű feladatnak tűnt azzal szemben, hogy bármi is történjék, semmiképpen se nézzek le. Sajnos a csukott szemmel való faaprítás sem jöhetett szóba, nem szándékoztam se magamban, sem pedig a tetőben kárt tenni. Meg a csukott szem sem éppen segített az egyensúlyomon.
  Beletelt legalább négy-öt alkalomba, mire a lélekenergiámmal átitatott játékpengével sikerült lesújtanom úgy a hasábra, hogy nem billentem ki vészesen oldalra esetleg csúsztam meg, majdhogynem lebucskázva a tetőről. Mikor sikerült belevágnom a tuskóba döbbenten tapasztaltam, hogy a fakard… darabokra törött. A belevezetett lélekenergiámmal sajnos megfagyasztottam a pengét, amiért rendkívül levert a víz az előbbi ügyetlenkedéseimtől. Nem figyeltem oda erre rendesen és itt van az eredménye.
  Tehetetlenül álltam pár percig mire sikerült felfognom, hogy igen, nem hallucináltam, hogy a játékkard az imént darabokra hullott a kezemben. Félszegen jeleztem a Senseinek, hogy sajnos tönkrement a fakard. Mire kész gyűjteményt hozott játékkardokból nekem a tetőre. Megálltam, hogy megkérdezzem, nem-e mehetnék mégiscsak le. Ehelyett megköszöntem a fáradozásait, szívesen meg is hajoltam volna, de sajnos mozdulni sem mertem. Alig sikerült találnom egy pozitúrát, amiből szerencsére nem billegek semerre. De igyekeztem hálámat szavakban minél inkább kifejezni. Közben magamban azért rimánkodtam, hogy a puszta gondolattól se essek le. Vajon a Sensei szándékosan rakta olyan messze* a tartalék fakardokat? Bár reméltem, hogy ennél többet nem teszek tönkre és elég lesz egy darab… Meg elég egyszer megtennem az utat a játékkardokig.
  Megpróbáltam ezúttal a tényleges feladat oldaláról megközelíteni a dolgot. A hasábra fókuszálni és nem arra, hogy vajon mikor esek le a tetőről (lehetetlen küldetés). Az egy dologra való összpontosítást leginkább a könyvolvasásra vagy a kalligráfiához tudtam hasonlítani. Mindkét esetben eléggé ki tudom zárni a külvilágot. Nem egyszer fordult elő velem, hogy egy kidou tekercs olvasása közben nem igazán vettem tudomásul a környezetemet. A kalligráfia pedig mindez mellé még megnyugtató hangulatot is kölcsönöz.
  Igyekeztem felidézni a békés időtöltés érzését és ekképpen vágni a fahasábot az újabb fakarddal. Végtére is, a feladat maga az, hogy csak az aprítása fókuszáljunk. Tehát mielőbb túl kellett lépnem a magaslaton, különben ítéletnapig idefent lehetnék. A hasonlat egészen meggyőzött. Ritkán hasított belém a felismerés, hogy a tetőn állok és meglepő módon még nem zuhantam le. Olyankor persze elkapott a rettegés. Bár a hűvös környezet megnyugtatott, egészen olyan érzés volt, mintha Yuki~onna állna mellettem.** Kellemesebb gondolatoknak hála pedig vissza tudtam terelni figyelmemet a tuskó aprítására. A feladattal végül addig nem is akadt több problémám, míg odalent nem jelezték, hogy immáron lejöhetek. Ugyanis ekkor újabb akadállyal néztem szemben…
  – Sensei, hogy tudok lejönni? – kérdeztem bizonytalanul. Alig hiszem el, hogy eddig túléltem! És nem most szándékozom lezuhanni… Amihez sajnálatos módon eléggé közel állok. Amúgy jól látom, hogy magasabb lett a ház? @.@

* Úgy képzelem, hogy csupán két lépés.
** Hajime lélekenergiája jég alapú. A félelem miatt pedig akarata ellenére is eregeti a hűvös kisugárzást.
(click to show/hide)

Karakterlap

Urufu Jintarou

Eltávozott karakterek

8. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 12

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
cseresznyepiros

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Egy farkasból talán lehet véreb, de öleb soha.

Post szín:
#CAC96D // #59842D


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #39 Dátum: 2017. Ápr. 22, 18:08:30 »
[[ Cölöpölés ]]

Köszönöm az IC-ket Nikkának és Chiyónak! <3

  Fent kepesztettem az egyik utcai lámpa tetején, miközben azon töprengtem, mégis hogy a búbánatban lehet kilőni a folytonos rezgését a telefonnak. Mindenféle infókat dobált fel – az nem zavart, de mellé extra reklámokkal is bombázott vagy egyes alkalmazásokról küldött értesítéseket. Ezek miatt pedig minduntalan körtáncot járt farzsebemben. Alig tudtam megállni a kísértést, hogy a földhöz vágjam. A Kölyök hisztijét elkerülendően viszont nem tettem. Múltkor is eléggé érzékenyen érintette őskori telefonom megbízhatatlansága. Szóval nem akartam ezt az okosfont tönkrevágni rögtön az első járőrözésnél.
  Miközben valami megoldásért küzdöttem váratlanul ért a szél által arcomba postázott nyavalyás fecni. Dühöngésemben azt készültem összegyűrni és elhajítani, viszont ahogy lekapartam azt arcomról meglepetten olvastam el a rajta álló sorokat. A Mototaichou újdonsült megtalálási címét tartalmazta és még egy edzéssel is kecsegtetett. Így megkegyelmeztem a röpiratnak és zsebre vágtam, tuti ne menjen ki a fejemből. Múltkori látogatásán amúgy se tértem még teljesen napirendre. Ha tudtam volna, hogy az Emberek Világában tengődik kicsattanó egészségben akkor hébe-hóba beugrottam volna hozzá az elmúlt húsz évben.
  Az edzés napja előtt még küldtem egy sms-t (mire megírtam…) a Kölyöknek, ne várjon haza, hiába ért véget a szolgálatom ma még dolgom van. A dojo-ba pedig majdnem fél órával előbb beestem, pedig direkt útba is ejtettem a sarki üzletet. Vettem egy karton cukormentes colát a múltkori elemózsiáért. Nem tudtam újfent milyen dohányt szívhat és inkább nem estem a legnagyobb sértésbe, amit egy láncdohányos tehet egy másikkal –, hogy rossz márkát cipelek ajándékba. De ismertem az edzőtermek rendjét, bármekkora is volt a kísértés nem lébecoltam el a takarítást. Bár titkon reméltem, hogy nem padlósikálásra kárhoztat Mototaichou.
  – Yo’ – belépve a terembe köszöntem oda a kislánynak. Áldottam, hogy még odakint eloltottam a bagót és nem akadt újabb szál a dobozban. Félő lett volna, hogy keresztbe lenyelem döbbenetemben. Mototaichou nem is említette, hogy családot alapított és gyereke van! – Masakit keresem. Az edzésre jöttem – kotyogtam el érkezésem okát, amint sikerült feldolgoznom a látottakat. Csak-csak tudja, hogy merre találom az öregét.
  A kislány által mutatott irányba vizslattam, minek köszönhetően telibe kaptam a doboz cigarettát. Egészen olyan érzés volt, mintha egy meteorittal csűrtek volna homlokon. Nem mintha lennének efféle tapasztalataim… 
  – Én is örülök a boldog viszontlátásnak! – kapartam fel a földről a dobozt. Halvány mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy a kedvenc márkámmal lepett meg Mototaichou. Megálltam, hogy helyben rágyújtsak. Azért nem füstöltem volna tele az edzőtermet.
  – Hoztam kólát – egyet ki is szuperáltam a felhozatalból pici lánynak, ha már ilyen segítőkész volt. Bár nem voltam meggyőződve, nem-e játszott össze az apjával csak a bravúros fogadtatásért.
  – Aranyos a kölyök, ki az anyja? – lejtettem Masakihoz, hogy átpasszoljam az üdítőket. Felvontam a szemöldököm, miközben félreálltam a kiköpött cola sugarának útjából. – Oi… ne pazarolj! – intettem meg az elkótyavetyélt üdítő miatt. Ha tudná, hogy mekkora összegeket képesek lehúzni az emberről hat félliteres üvegért, akkor átérezné a fájdalmamat.
  – Közöd? – a rég látott vigyorra végigfutott a hideg a hátamon. – Szétkaplak, megtod kire ne gúvaszd a szemeidet! – feltartottam a kezeimet, hogy némán jelezzem, nem kell ennyire túlkapnia a dolgot.
  – Ne aggódj Mototaichou, házi nyúlra nem lövök – közöltem le a tényeket. Némán vizslattam le a kislányra, ki látványosan összefélte magát tőlem. Picit furcsálltam is szégyenlősségét, kezdtem kételkedni abban, hogy valóban Masaki porontya lenne. Nem mintha nem válna a kislány előnyére, hogy a heves temperamentumból kevesebbet örökölt. Arra emeltem fel a tekintetemet, hogy Mototaichou valamilyen Chiyoért kiáltott.
  Meglepetten pislogtam a csinos hölgyeményre, ki idelejtett hozzánk a lurkóért. Igyekeztem kevéssé udvariatlan lenni és némán leérdeklődni Masakitől, hogy ő lenne szíve gyöngye. Még ha erről is ordít erről az egész jelenet… De azért jobb biztosra menni! Idegeim az utolsó határokat súrolták, mikor Mototaichou látványos nemtörődömséggel illette activityzésem.
  Halovány mosollyal biccentettem a gyerekestül távolodó hölgy felé… aki borzasztóan ismerős volt nekem valahonnét. Csupán nem tudtam belőni mégis hol a szöszben láthattam. Noha kisugárzásából legalább annyit belőhettem, hogy valószínűleg odahaza történhetett, de itt meg is állt a tudományom.*
  – Szóóóval… ezek szerint rokonlátogatáson voltál múltkor Seireiteiben? – kérdeztem lassacskán, miután a hölgyemény feltételezhetőleg hallótávolságon kívülre ért az aprósággal. Az egyszerű igenre csak felháborodva néztem rá, miért is nem mondott emerről semmit se a legutóbb?
  – Azt a bü… – visszaharaptam cifra szavaimat a teremben tartózkodó gyerekre való tekintettel. – Büszke disznó tolvaj sajtos mindenségit… – költöttem át az első felötlő szavakkal felöltő gondolataimat. – Mióta? – böktem ki végül, hogy kiderítsem mégis mióta hajította el szabadságát a házas életért. Bevallom, belőle néztem ki legkevésbé az elköteleződést. Berándult a szemem, mikor a velem egy magas szőke srác ekkor odatotyogott Masakinak apázni. Ez már kezdett sok lenni így egyszerre.   
  – Asszem’ magatokra hagylak titeket. Szívnom kell némi friss levegőt – vállon veregettem Mototaichout, majd kilejtettem az udvarra, hogy rágyújthassak. Inkább kivontam magamat a családon belüli erőszak kényes talajáról. Amúgy is szüksége volt az idegeimnek a kis szünetre. Bottal járó vénségnek éreztem magamat. Száz év eltelt és Masaki egy kész pereputtyot sorakoztat fel! Úgy éreztem elkótyavetyéltem az elmúlt ötven évemet.
  Nem márthattam bele magamat a melankólia mély vízébe, amiért egy szemkötős kissrác elém lejtett, hogy segítsek az udvar rendberakásában. Szó nélkül ragadtam seprűt, mielőtt netalántán Mototaichou kilejt és beszól, tegyek úgy, ahogy a kölyök mond, pluszba megrebegtetve mellé még egy-két rokoni szálat. Az már tényleg betenné a kiskertkaput… 

  Az edzés kezdetekor igyekeztem a zenére kevéssé elszörnyedt arcot vágni. A társaság között ívesen szárnyaló kötetek miatt visszaszívtam a kérdést, hogy mégis jobb öreg slágerre nem futotta volna a nyitányhoz?
  A mosómedvén már meg se lepődtem.
  A zenről való ismereteim abban teltek ki, hogy valami köze lehet a meditációhoz és hogy az irodalomban is megjelent. Érdeklődve vártam, hogy Masaki kifejtse, mégis mi miatt eveztünk ennyire művészi vizekre.
  A bolond fiatalság kommentárjai miatt igyekeztem visszatartani nevethetnékem, mellyel így kisebb horkantással adtam a külvilág tudtára derűs hangulatomat. Mototaichou meghazudtolta volna magát, ha nem honorálja ezt kellőképpen. Viszont a húsz év folytonos rajtkészültségének hála figyelmem ki volt élezve a veszélyre. Így nemes egyszerűséggel hajoltam el a felém repülő kötet útjából. A mögöttem hallatszódó csattanás viszont jajveszékeléssel párosult. Éppen hátralestem, hogy leellenőrizzem a szerencsétlent, ki helyettem kapta az arcába a könyvet. Együtt érző megnyilvánulásomat nyomban megbántam, amiért Masaki kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségemet és újabb lexikont hajított felém nevelési célzattal. Morogva nyeltem le a dolgot, tarkómat masszírozva mely telibe kapta a Shakespeare összest. Tüdőm már ordított az újabb szál mérgező rúdért.
  Szervezetem repesett az örömtől mikor kiderült, hogy Mototaichou odakint szándékozik végbehajtani intenzív kínzásunkat. Mikor kikeveredtünk az udvarra, a társaságtól pár lépéssel arrébb gyújtottam rá a dohányra – a gyerekekre való tekintettel –, miután hónom alá csaptam egy fahasábot a felhozatalból. Pöfékelve hallgattam, hogy mégis mit kell majd ezzel csinálni.
  – Előre felapríttatod velünk a télire valót? – morrantam fel mikor ledarálta a teendőnket. Megjegyzésére, hogy szám helyett kezem járjon felemelt mancsokkal hárítottam, hogy szusszanjon egyet, nem feleselni próbáltam (dehogynem…). Bár igazán kellemes meglepetésként ért, hogy nem padlót kellett fényesre sikálni.
  Elbattyogtam egy fejszéért, mielőtt megvádol, kivonom magamat a roppant hasznos feladat alól. Levágtam a földre a hasábot, majd nekiveselkedtem az aprításnak. Nem volt egy nagy meló, nem most fogtam először a kezemben favágó eszközt. Mellőztem a kérdést, hogy mégis mi a búbánatért mi szeleteljük a télire valót. Inkább a hasábra fókuszáltam, mielőtt lábamat véletlenül lenyesem a fejszével.
  Mototaichou közösbe bedobott kérdésére leálltam az aprítással. Néma imát mondtam azoknak, akik bátorkodtak őszinték lenni, akkor is, ha az becsületes tulajdonság. Masaki szövegéről ordított, hogy beugratós kérdés. Ha nem is most, akkor később tuti díjazni fogja (nem éppen pozitívan) a nagy igazszólókat. Mindenesetre kivontam magam a csápolásból. Hol emlékeztem én már arra, hogy min kattogott az előbb az agyam? Uh, öregszem
  Mikor elkotyogja nekünk, hogy miért aprítunk fahasábokat, nagyot szippantottam a cigarettából. Hiába szépíti, tuti előre aprítjuk télire a tűzre valót. Logikus, ingyen van.
  Odagyűjtöttem magamhoz pár fahasábot és Buddha nyugalmával nekiláttam a feladatnak. Még a zsebemben zizegő telefon se érdekelt. Mototaichou nádpálcával való csapkodására is csak akkor kaptam fel a fejemet mikor többször rám csűrt vele.
  – Mi van már?! – morrantam fel, elütve a pálcát az útból, mielőtt megküldhetett volna vele még egyszer. Azt kezdte magyarázni, hogy nehezítsek a szitun, mielőtt beleöregszem a monotonitásba. Majd megdobott egy hasábra pakolt deszkával, melyen egyensúlyoznom kell. A nehezítésnek szánt feladat pofonegyszerűnek ígérkezett.
  – Csak ennyi? – böktem ki, lassan kifújva a cigifüstöt, mialatt a „nehezítés” eszközeit szuggeráltam. Oh, hogy az a…
  Kérdésemet viszont már nem tudtam visszaszívni. Szerettem volna arcon csapni magamat, de a számból kilógó bagó miatt el kellett vetnem a mozdulatot. Mire csattant, hogy ez utóbbit nem kellett volna kikotyognom már késő volt. Masaki tett arról, hogy ne unatkozzak, vízzel telitett edényeket pakolt rám, mondván ne öntsem ki őket. Rángatózó szemekkel igyekeztem meglelni azt a pozitúrát a libikókaként billegő deszkán, hogy ne cseppenjen ki egy apró vízcsöpp se az edényekből.
  Épp, hogy nekiveselkedtem folytatni a feladatot, mikor a fejemen lévő tálkát leverte egy bőregér…? Jól eláztatva a fejemet és a hacukámat egyaránt.
  – Mi a ro… ro... rozsdás rézedény oldalsófalának kopott alja? – krákogtam, ahogy feldolgoztam: nem, nem káprázik a szemem. Tényleg egy denevér! A jószág fészket vert a fejemen, de előtte azért felcsapott szakbarbár fodrásznak. Teljes random pillanatokban kezdett bele séróm megnyirbálásába, hogy egész biztosan mellé csapjak olyankor a fejszével. Rángatózó szemidegekkel igyekeztem túllendülni potya hajkellékemen és aprítani a tűzifát. Mivel hiába kísérleteztem volna elhajtani az első heves mozdulatra lepottyant volna minden tálka rólam, oszt’ oda lett volna a büszkeségem. De nem volt probléma, egészen sikerült kizárnom a bőregeret is. Egyszer jobbra-egyszer balra billentem a deszkán szép óvatosan a fejszevágáshoz igazítva a sebességet. Már csak az újabb cigit hiányoltam az általam alkotott kompozícióból, mely kívülről bizonyára rendkívül nevetségesen festhetett.
  Feleszmélést a hirtelen jött sarkszéli hideg okozott. A denevér művének hála elázott burával extra hidegnek éreztem a váratlanul jött lehűlést. A szárnyas társaságom is hasonló véleménnyel lehetett, amiért ruhámban próbált menedéket keresni a hideg ellen. Alig tudtam megállni, hogy a bedarált fát ne gyújtsam meg.

* A karakternek fogadott öcsije prezentálta a jelenlegi vezetőséget képekkel együtt mikor hazatért a járőrszolgálatból. De mivel felismerésre 6-ost dobtam a kockával, így csak haloványan dereng Jintának valami Chiyóról és emiatt nem tudja pontosan meghatározni, hogy ő a 11. osztag kapitánya.

Karakterlap

Komoki Daniel Hiroto

Eltávozott karakterek

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
20 500 / 30 000

Hozzászólások: 31

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 9 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lime zöld

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
A remény az a tollas madárka, mely a lelkünkben fészkel és amely szavak nélküli dalt csicsereg, s örökkön örökké dalol.

Post szín:
greenyellow


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #40 Dátum: 2017. Ápr. 22, 22:33:06 »
~ Cölöpölés ~

Különös érzéssel töltötte el az ismerős épület, arcok, tanárok, ahogy az órák monoton menetét sem viselte olyan könnyedén, mint régebben. Szokatlan volt számára az életében bekövetkezett változás. Hirtelen megtelt érzésekkel, emlékekkel. Kevésbé volt szürke, egyhangú, unalmas az élete, mert már pontosan tudta kicsoda, honnan jött, kikre számíthat és mit fog csinálni. Egy éve még válasza sem akadt a kérdésre, mihez kezd, miután befejezte az iskolát. Most pontos elképzelései voltak. Segíteni szeretett volna apjának. Emiatt kérte meg, had lehessen nála gyakornok. Elismert és nagyra tartott tudós volt ebben a világban. A mélységesen utált személyisége ellenére kénytelen voltak lenyelni a békát, hogy igenis hatalmas tudás birtokában áll. A sikeres kutatásokhoz elkerülhetetlen figyelembe venni, esetleg ki is kérni a véleményét. Szkeptikusan viszonyultak hozzá. Rossz szájízzel beszéltek róla, de mindig felhozták példaként egy-egy projektben elért eredményét. Meglepő módon még az egyetem professzorai között is akadt, aki elismerően nyilatkozott róla. Idős mentora, például első perctől fogva támogatta ötletét, nála dolgozzon. Végig kiállt mellette és védte az ellenérveket felsorakoztató tanárokkal szemben. Hálás volt érte, ahogy minden gesztusáért, amit az évek alatt kapott tőle. Sokat segítette és mindig biztatta. Akkor is hitt benne, amikor senki más. Őszintén tisztelte az idős férfit. Remélte a közeljövőben lesz alkalma rá, összeeressze a két tudóst. Valamiért úgy érezte, apja sem morogna túlzottan, annak ellenére sem, hogy ember.
A csengő éles hangja térítette észbe, illetve egyik csoporttársa kedves vállpaskolása. Szórakozottan jelezte neki, hogy végeztek, ne ábrándozzon tovább. Halvány mosollyal köszönte meg a szavait, majd nézett rá órarendjére. A délutáni előadásig még akadt bőven ideje. Haza nem akart menni, viszont az idő kellemesnek látszódott. Eldöntötte, hogy kölcsönöz néhány könyvet a könyvtárból és kiül olvasni.
A terve valamennyire sikeresnek nevezhető, hiszen könyvekkel távozott, csak, hogy elkalandozott a polcok között és az egyik fotózás művészetével foglalkozó könyv megihlette. Nem jutott előrébb az egyik házi feladatával, viszont az épületekről készült képeket nézegetve, beugrott, mit szeretne. Az elképzelését követve vett ki gótikus és neo-gót épületekről készült köteteket. Mindegyikben szorgalmasan bejelölte az érdekesnek ígérkező képeket, majd elővette vázlatfüzetét. Csendesen, gondolataiba mélyedve skiccelt fel néhány látványtervet, de egyik sem közelítette meg a rozettákkal, bástyákkal, oldal pillérekkel díszített csúcsos, égbe nyúló épületek küllemét. A magasság tökéletesen meg volt, hiszen szinte mindegyik felhőkarcolóként kapaszkodott az égbolt felé. Azonban a formai egyezések ezzel meghaltak. Akárhogy próbálkozott, kivétel nélkül mindegyik vázlata egy sci-fi világát elevenítette fel.
Lemondóan sóhajtott, de nem adta fel a próbálkozásokat. Kitartóan mélyedt bele a rajzolásba, míg ismerős, mély hang nem szólította meg. Fel sem pillantott a lapról, úgy mosolyodott el. Óvatosan fektette le a ceruzáját a füzetre, mielőtt válaszolt a kérdésére. Attól, hogy nem otthon voltak és errefelé szokatlan látvány lenne, ha meghajolna, még összeillesztett tenyér mögül aprót biccentett felé. Akárhol legyenek, tisztelet illette apját. Arra ki sem tért, mi járatban az egyetem területén. Helyette a felé intézett kérdéssel foglalkozott.
- Klasszikus európai építészet szemináriumon kaptunk feladatot. Gótikus épületet kell rajzolnunk. Nem kötötték meg a kezünket, ezért gondoltam, hogy nem templomot fogok csinálni, hanem egy kultúrházat. – Nyújtotta át a vázlatfüzetét. - Nem találom az elképzelésem és a feladat közötti összhangot. A vázlataim inkább nevezném egy űrközpont látványtervének. – Dörzsölte meg a homlokát kínosan. - Mostanában elbizonytalanodtam magamban. A rajzaimat illetően. – Helyesbített gyorsan. - Gyökeresen megváltozott a stílusom és egyre gyakrabban rajzolok ehhez hasonló, futurisztikus épületeket. Olyan, mintha nem is én látnám ezeket, hanem valaki más gondolatait vetném a papírra. –
Teljes őszinteséggel beszélt, hiszen az apjáról volt szó. Tudta, hogy meghallgatja minden baját és azt is, hogy igyekszik segíteni a problémáin. Ebben az esetben sem tett másképpen. Hálásan bólintott az ajánlatra, majd együtt kipuhatolják az igazságot. Arra, viszont enyhén elkomorodott, miután a szabadideje felől érdeklődtek. Szomorúan kellett közölnie, hogy délután lesznek még iskolai kötelezettségei, de rögtön utána eszébe is jutott a megoldás. Ugyan nem szép erre hivatkoznia, azonban a gyakornokaként igazoltan lehetett távol. Sejtette nem véletlen hívná el tanítási időből.
Az elé kerülő levelet figyelmesen olvasta végig. Halvány mosollyal könyvelte el, hogy a nem rég megismert férfi edzése miatt kereste fel. Jól esett neki, számításba vette és szeretné, ha elkísérné. Elegendő indok lenne ennyi is, ám saját részéről is kíváncsi volt az illetőre.
- Szívesen elkísérnélek. – Azt szándékosan nem tette szóvá, hogy kötelessége vele tartani, hiszen nem csak a fia, vagy egy lógós diák. - A fegyveredként nem engedhetem, egyedül menj. – Adta vissza a levelet enyhe meghajlás kíséretében, majd tekintett a mellette felhalmozott könyvekre. Erről gyorsan gondoskodott apja, így kényelmesen indulhattak a megjelölt helyszínre.
A tradicionális japán épület előtt csendesen mélázott el néhány pillanatra. Próbálta beazonosítani, mikor húzhatták fel és nagyjából milyen szabályokat alkalmaztak az építkezés során, de az ajtóból felé szólaló apjára, csak sietősen ment az előtérhez. Követte apja példáját és egymás mellé helyezte cipőjét a szekrényben. Már nem egy pár sorakozott ott, így sejtette lesznek odabent idegenek. Oldalra sandított apjára, de meglehetősen nyugodtnak látszódott, ezért nem foglalkozott a feszültsége enyhítésével. Helyette némán követte a hátsó terembe. Ahogy meglátta a bent ücsörgő alakot, rögtön arca előtt összeillesztett kezekkel hajolt meg. Addig álldogált az ajtóban, míg apja intésére megkapta az engedélyt a belépésre. Lesütött szemekkel telepedett apja mellé. Nem szólt semmit, csak bemutatására újabb hajlással üdvözölte vendéglátójukat.
A kissé csípős, ám kifejezetten baráti szóváltás alatt végig a tatami-t szemlélte. Nem akarta a hely urát megsérteni azzal, hogy bámulja. Különben is, szórakoztatónak találta az apjával folytatott eszmecseréjüket. Tudta, hogy már segített nekik, így még hálásabb volt, továbbra is számíthatnak rá a testvérei kiszabadításában.
Beszélgetésüket az érkező tanítványok szakították félbe. Nem nézett feléjük, kizárólag apja engedélyére hajolt meg a hely ura előtt, majd követte sajátját az udvar irányába. Kiérve az ajtón nem bírta ki, ne ajándékozza meg apját saját észrevételével.
- Értem, miért kedveled. – Kuncogott fel halkan. - Mindig is szívesen kerested „piszok farkas”ok társaságát. – Emelte ki világuk egyik törzsfőnökét, akihez igencsak hasonlított a bent ücsörgő férfi mentalitása. Arra nem kérdezett rá, esetleg távoli rokonok, vagy leszármazottja lenne a vérmes farkasnak. Biztos benne, közölték volna vele a nagyszerű hírt, ha erről tudomása lenne apjának. Megelégedett a reakcióval, amit kapott megjegyzésére, majd elindult, hogy segítsen az udvar takarításában és a fa kihordásában. Igyekezett maximálisan kivenni részét az előkészületekből. Amikor éppen végzett valamivel, rögtön kért újabbat a többi diáktól. Nem akarta mindennel a teremben, vagy verandán üldögélő mestert zavarni, ahogy apja mellett sem szándékozott ácsorogni tétlenül. Ha pedig, nem akadt, akitől kérhetett feladatot, akkor talált magának.
Az udvaron segédkezett a sepregetésben, amikor egyre több új arc bukkant fel. Csendesen folytatta a munkáját, míg mindenki izgatottan köszöntötte az ismerőseit. Azok után mosolyodott el, még számára is baráti hangok törték meg az épület békés csendjét. Arra, pedig egyenesen elfordult, ne lássák nevet, hogy apja frászt hozta az Ikari san körül ficánkoló fiatal fiúra. Nem akarta őket megzavarni és még a munkáját is be akarta fejezni. Ha köszöntek neki, csak csendes meghajlással viszonozta az üdvözlést, aztán sietett, hogy helyére tehesse a munkához kapott seprűt.
Alig érkezett vissza a raktárból, már mindenki a teremben csoportosult. Nem akart tolakodni, ezért az ajtóhoz legközelebbi szabad területre telepedett le. Várta, mi fog következni, bár nem számított az igencsak olvasmányos - legalábbis a repülő könyvek számából – felvezetésre. El kellett ismernie, egész frappáns megoldása volt a fegyelmezésnek, még, ha nem mindig ért vele célt. Vagy, éppen valaki pórul járt a röppályára állított könyvek miatt. Az egyik ilyen akciónak lett áldozata. Az előtte ülő férfi kiváló reflexekkel hajolt el a felé tartó lexikon elől, mely bravúros megmozdulás volt, csak éppen ezzel az ártatlan kitéréssel egyenesen az saját arcát kínálta fel végállomásnak. A lexikon éle hangos csattanással ütközött homlokának, majd esett ölébe. Halálos nyugalommal pillantott le a hüllőkről szóló tudományos műre, aztán az előtte hajlongó alakra. Vöröslő feje ellenére kedvesen tartotta fel kezét, ne vegye szívére a dolgot. Többet úgy sem fűzhetett hozzá, mert a férfi feje előre bukott az újabb könyvtől. Erre már kézzel jelezte, forduljon bátran vissza. Nem szerette volna, ha kész sorozatot kapnak, mert pantomimmal foglalkoznak.
Röpke közjáték annyira megzavarta, elfelejtette, pontosan mi lenne a dolgok, így némi tanácstalan pislogással követte az udvarra induló diákokat. Figyelte, mit tesznek. Beálltak egy üresen árválkodó rönk mögé. Sejtette ez tényleges feladat lesz, ezért apját kereste. Szó nélkül mellé állt és onnan hallgatta a mester szavait. Hangos hümmentéssel tette állához öklét. Ezek alapján a feladat ismerősen csengett fülében. Karna-ként gyakran élt a meditáció ellazító, nyugtató és elmét tágító gyakorlatával. Ahhoz mérten a samu-ként említett feladat, hogy fát aprítsanak, miközben a fára gondolnak, nem látszódott teljesíthetetlen vállalkozásnak. Át szerette volna pörgetni, mit akarnak tenni és hogyan, ezért elmélyedten szemlélte a kosárban lévő hasábokat. Vele ellentétben apja, azonban nem volt ennyire óvatos. Szólította, így engedelmes sóhajjal alakult át fegyverré és jelent meg kezében.
~ Türelmetlen vagy! ~ Jegyezte meg apjának, ami beigazolódni látszott, hiszen hamarosan ütéssel honorálták a kapkodását. A mester érthető módon, felháborodottan tette szóvá, hogy ez csalás, mivel ketten vannak. A feladatot külön kell megoldaniuk. Elfogadta az utasítást, de addig nem változott vissza, míg apja nem kérte.
- Sok sikert, enutu! – Hajolt meg felé. Fürge léptekkel indult el, hogy egy szabad rönköt kereshessen magának. Végig követte az instrukciókat, valamint fejben is leforgatta a kivitelezést, így bátran rugaszkodott neki. Enyhén megvágta az odakészített fejszével mutatóujját. A kicseppenő vérből egy csinos tőrt eszkábált magának. Nem akadtak problémái a kész fegyverek használatával, de a saját teremtett eszközei, sokkal jobban hozzásimultak mind fogásra, mind súlyra a tenyeréhez. Velük dolgozott, amikor csak tehette és nem ártott némi gyakorlás, hiszen régen vetette be képességét.
Könnyedén szelte a kosárba sorakoztatott fahasábokat. Sebesen, de egyenletesen járt keze, míg a lábai között elfutó állatok ki nem zökkentették. Elképedten pillantott a szabadon futkosó állatok után. Nem zaklatták fel jelenlétükkel, mindössze veszélyesnek találta. Valakit megijesztenek, könnyedén rájuk eshettek, léphettek, vagy ijedtükben rájuk dobhattak az áldozatok kezükből mindent. Nem szólt bele a mester elképzeléseibe, így halk sóhajjal fordult vissza a rönkjéhez, ám mire lecsapott volna éles, csípő fájdalom futott végig hátán. Nádpálca csattant rajta, méghozzá a mester jóvoltából. A hirtelen ért sokk miatt elvesztette koncentráló képességét, úgyhogy fegyvere csodálatos vérpacaként landolt a mester felsőjén. Sűrű bocsánatkéréssel vette vissza az elhagyott részét és várta lehajtott fejjel, mit szeretne tőle a mester. Kérdésére, mivel szöszmötöl, elismételte a feladatot. Erre nyomatékosan a rönkbe csaptak a kikészített fejszével, valamint részére is érkezett a deszka, edényekkel egyetemben. Megértette, hogy eddig rosszul dolgozott. Bocsánatot kért, aztán elsietett megtölteni az edénykéket vízzel.
Nem akarta elkapkodni a feladatot. Először az egyensúlyozás művészetével birkózott meg. Beletelt jó pár percébe, mire teljes magabiztossággal állt meg a billegő talajon. Cserébe, azok után kitapasztalta a holtpontokat, már a földrengés sem dönthette le. Ebben a helyzetben bátran látott hozzá ismerkedni a fejszével. Kezébe vette, forgatta, dobált vele néhányat. Ismerkedett, hogy biztos kézzel foghassa a fa aprításakor. Ehhez a részhez akkor látott hozzá, miután úgy érezte, megtalálta a tökéletes fogást. Gyakorlásképpen felvágott néhány hasábot. Utána következhetett a gyakorlat neheze. Felállni az instabil emelvényre és még az edényeket is megtartani. Nem állította, könnyedén rátalált a megoldásra. Inkább érezte görcsös erőlködésnek a rogyasztását, mint sikeres kivitelezésnek. Zavarta nem elég szép tartása, ezért azzal ügyeskedett, minél egyenesebb háttal legyen képes megtartani az edényeket. Ennek köszönhetően rengetegszer borultak le róla, vagy kapott utánuk, melynek következtében maga is a földön végezte.
Számtalan kísérlet telt el, mire azt vette észre tetőtől talpig vizes, saras és piszkos. Nem volt finnyás úri gyermek, de a páva lelkét tépázta siralmas megjelenése, így elhaló sóhajjal rázta le feltartott karjait. Előfordulhat ez utóbbi mozdulata már annak szólt, macskák között nőtt fel, akik köztudott, miként reagálnak a vízre. Nem sejtette, honnan fakad mozdulata, mert nem engedte a kényeskedés vessen véget eddigi munkájának. Mély levegőt vett, majd összeszedte edényeit. Mindet gondosan megtöltötte és óvatosan próbált felállni a deszkára. Dolgát nehezítette teljesen eláztatta, ettől pedig csúszott a felszíne. Majd nem orra bukott, ahogy lába kiszaladt alóla, de sikeresen megállt másik lábán. A madár gének néha kapóra jöttek. Igaz, nem emlékszik daru, esetleg flamingó lenne felmenői között, ettől még hálás volt, ezzel sikeresen kivédte az igencsak fájdalmasnak ígérkező esést. Innen már egyszerűbb volt finoman helyére billentenie lábát és felvenni az edényeket. Azok után, hogy végzett, minden idegszálával a hasábokra koncentrált. Elszántan nézte, miközben enyhe billegéssel emelte a fejszét. Az esések alkalmával nagyjából megtapasztalta mekkora az a lendület és erő, amit használhatott egyensúlyvesztés nélkül, így ebben bízva látott hozzá a munkának. Nem azzal foglalkozott mennyit halad, vagy mennyi van még hátra. Arra ment el figyelme a kezére ügyeljen. Érezze az ütéseket és közben egyetlen percre se vegye le szemét a fáról, ami éppen előtte hevert a kínpadon.
Végre kezdett belelendülni, hiszen meg sem állt addig, míg a mester el nem üvöltötte magát. A hirtelen hangzavartól nagyobb lendülettel ütött a fába, ami így a rönkben elakadt. Ennyi bőven elegendő volt, hogy egyensúlyát veszítse. Előbb enyhén előre billent, majd kicsúszó jobb lábának hála onnan egyenes út vezetett a földre. Csodásan kiterült a földön és még nyakába kapta a fején koppanó edényeket is. Ebben a helyzetben nem tudta, mennyire nevezheti értékelhetőnek teljesítményét…

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #41 Dátum: 2017. Ápr. 23, 19:37:09 »
Cölöpölés? Hidat fogunk építeni? *-*

Meglepő látvány fogadta a lakás bejárata előtt. Szürke szőrpamacs kaparászta kétségbe esetten az ajtót. Mindenáron be akart jutni. Igazán komoly bajban volt, hogy az ajtó nem akar kinyílni, hiába kaparássza, nyüsszög, vagy csüng a kilincsen. Nem tudta mire vélni az igyekezetét, hiszen Ji chan sem piszmogott odabent és szépséges kutyusa is vele tartózkodott. Fogalma sem volt mit érezhetett, ami nem hagyta nyugton, viszont a súlyos problémát nem akarta tetézni, ezért visszafogta virgonc szívszerelmét, ne ugrálja körbe lelkesen. Eszébe se jutott megijeszteni, úgyhogy percekig csak figyelte, majd lassan lopott a távolságon. Külön kihívás volt mindezt úgy kivitelezni, visszatartsa izgága szíve csücskét. Ettől még kitartott és nagyon óvatosan hajolt oda a kis csíkos bundáshoz. Kedvesen érdeklődött az érkezése és célja után, hátha nem rémül halálra, ha barátságosan közeledik felé. Butaság lett volna abban reménykedni, valamilyen csoda állatka, aki majd készségesen válaszol neki. Nem tagadta, megfordult buksijában, talán róka cica herceg(nő) küldte, vagy Ninurta san-tól lógott meg. Igaz, az utóbbira látott kevesebb esélyt.
Nem tudta ő vagy a kis maci döbbent meg látványosabban, amikor előkerült egy boríték. A kis pamacs egyenesen felé tartotta. Hatalmas szemekkel pislogott rá, hiszen a jelek szerint értette a szavait. Elképzelése sem akadt, ki üzen neki ebben a formában, ettől függetlenül megköszönte a küldeményt és beengedte maga előtt a lakásba. Szíve hercege ezt a mozdulatot szabad rablásnak vette. Rögtön ostrom alá vette a konyha pultra felmenekülő macikát. Követelőzően vakkantott rá, hogy most azonnal járuljon színe elé, azonban a kis pohos szőrpamacs, csak határozottan maga elé húzta a gyümölcsös tálat. Óvatosan válogatni kezdett benne és teljes nyugalommal falatozott. A látképen halk kuncogással simogatta meg felháborodott kutyusa feje búbját, majd segédkezett a mandarin hámozásában. Aranyosnak találta a kis állatkát, ahogy a pulton nyammogott. Úgy tűnt, tetszik neki a felhozatal. Nem is bántotta tovább, csak kis tálkában vizet tett elé, hátha megszomjazott a nagy úton. Dolga végeztével szemügyre vette a borítékot.
Rögtön az elején megbukott a történet, mert nem az ő neve szerepelt rajta. Sajnálkozó sóhajjal pillantott a kis macira, hogy mondja el neki, hogy a vezetéknév stimmel, azonban a személy és lakás nem. A cím alapján nagyra nőtt fiát kereste, viszont nem volt szíve elszomorítani, pedig kénytelen lesz. Előtte, azért belekukucskált a borítékba. Óvatosan kihúzta a levelet és végigfutott a sorokon. Edzésre hívták, méghozzá a városban található dojo-ba. Rögtön kezébe vette telefonját és rákeresett. Sűrű hümmentésekkel bogarászta végig a képeket, leírásokat és legfrissebb híreket, amiket talált róla. Átlagos harcművészeti egyesületnek látszódott. Nem vett rá mérget, ténylegesen az lenne, hiszen a csöppsége önmagában nem volt átlagos, így kíváncsian feszengett a székén. A kis macit kérdezte, hogy szerinte menjen el megnézni, mi lehet ez, vagy ne üsse bele az orrát?!
Várható volt a kis bundás, csak nagy szemekkel fagy bele a csócsálásba, de nem válaszol neki. Elmosolyodott rajta és adott még neki mandarint. Addig legalább végiggondolhatta mit tegyen. Szégyellte magát, hogy a pöttömkéje személyes dolgaiba üti az orrát, de szokatlannak találta macika visz neki üzeneteket, elvileg szokványos dojo-ból. Tudta, meg tudja védeni magát, de nem hagyta nyugodni, ugyan mibe kavarodott bele. Bocsánatot fog tőle kérni miatta, ettől függetlenül jobbnak látta, ha elnéz az edzésre. Illetve, kisegíti a kicsike bundást, hogy tényleg jó helyre vigye a levelet.
Nem habozott, szépen visszacsomagolta, közölte a rémes hírt, majd rögtön a mentő ötletet, hogy a házig elviszi. Onnan bemegy és olyan, mintha ez a kis kitérő meg sem történt volna. A kis bundás nem válaszolt, de felé nyújtotta a mellső mancsait. Ezt a gesztust határozott igennek vette és fel is kapta ölébe, hogy mehessenek.
Pontosan úgy járt el, ahogy ígérte. Kocsival elvitte pöttömkéje lakásához. Ott elmondta, hányadik emeletre és melyik ajtót keresse, majd sebesen távozott. A kitűzött időpontig még akadt ideje, hogy gondoskodjon Nono chan uzsonnájáról, délutáni nasi csomagjáról és még vacsorát is készített be, ha véletlen sokára érne haza. Persze írt neki üzenetet is, hogy sokára jön, mert dolga lett délután, de nála lesz a telefonja, ha baj van, eléri! Arra is maradt ideje, hogy ellenőrizze a social media felületeket, írjon néhány kommentet és bejegyzést, illetve Nacchan-nal is egyeztessen a hetéről.
Régóta nem érzett elégedettség töltötte el, miután volt ideje kényelmesen összekészülődni és elnavigálni kocsijával a célhoz. A dojo utcájába fordulva, majd nem elütött egy fiút, aki lelkesen keresztbe futott előtte a gyalogos átkelőn. Azt hitte menten szívinfarktust kap, de az áldozatát nem kifejezetten rendítette meg az eset. Hetedhét bokron túl járt, mire magához tért a sokkból. Azért a biztonság kedvéért, innentől fogva extra óvatosan gurult a kocsival, majd parkolt le a cím alapján talált épület környékére. Onnan már egyenes út vezetett befelé, bár kétszer visszafordult bizonytalanságában. Még is csak a pöttömkéjét készült kínos helyzetbe hozni. Viszont ott volt a féltés és aggódás, így összeszedte magát és elszántan menetelt be az épületbe, ahol automatikusan vette lefelé cipőjét. Szerencsére akadt ott szekrény ahova tehette. Keresett szabad rekeszt, majd nyaka nyújtogatásával megindult hátra, ahonnan egyre több hangot hallott.
Nem kellett csalódnia, mert sokan voltak jelen, ezt bizony, lélekenergiában is észlelte. Hirtelen számtalan fajta és erősségű energia pottyant a nyakába. Szó szerint beleszédült és még feje is enyhén zsibongott. Kénytelen volt megdörzsölni homlokát. Szerencsére a rosszulléte, csak átmenetinek bizonyult. Amilyen gyorsan érkezett, annyira hirtelen távozott, így ténylegesen képes volt a forrásokkal foglalkozni. Halvány mosoly kúszott az arcára, miután észlelte kik vannak jelen, éppen merre tartózkodnak, és teljesen rendben vannak. Érezte az a maci valami érdekes dolog részét képezi! Nem számolt ekkora meglepetéssel, de nem tagadhatta, hogy örült neki. Emiatt nem is kapkodott az ismerősök felkeresésével. Helyette kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mi zajlik körülötte. Akadtak, akik beszélgettek, de a többség valamivel ügyködött. Olvasta, hogy az a szabály mindenki kiveszi részét a munkából, ezért próbált valakit keresni, aki ránézésre vezetőnek tűnhetett. Gondolta, megkéri, hogy adjon neki valamilyen feladatot, mert sajnos magától nem tudja, mit szokás, vagy szabad csinálnia. A kutakodás alatt bukkant rá róka cica herceg(nő) vörös hajkoronájára. Épp nőként volt jelen, de könnyedén megismerte. Széles mosollyal integet felé. Indult volna oda hozzá, azonban egy picike bomba útját állta.
A tündéri Natsu chan szorította be lábait, amitől majd nem sikeresen orra bukott. Nem tudja, milyen csoda folytán sikerült visszakanalaznia karjai legyezésével az egyensúlyát, de megmentette a hazát egy eséstől. Ennek hála lelkesen kaphatta fel a picike lányt. Boldogan ölelte körbe, ám, mielőtt utána kíváncsiskodhatott volna, mi járatban, piciny fiacskája került elő. Széles mosollyal intett neki, majd avatta be a megszeppent Natsu chan-t, hogy bizony az ő hatalmas pöttömkéje igazi harcos tündér herceg! Még szívesen ecsetelte volna a dolgot, azonban hirtelen rengeteg mindenki bukkant fel körülötte. Előbb a befutó fiúnak bólogatott, aki aláírást és képet kért tőle. A nevét hallva, már tudta, hogy kicsoda és pontosan kihez tartozik. Kedvesen mosolygott nagy fiacskájára, miközben kiosztott neki egy büszke ükmamai hátsimogatást. Közben a válaszról sem felejtkezett el. Örömmel mondott igent a képekre, végül a bombaként becsapódó Hopi chan-t kapta el, bár a szorításából kiindulva, biztosan nem pottyant volna le. Kedvesen simogatta a buksiját, hogy nincs semmi vész és fojtotta vissza nevetését, amikor Ninurta san is tiszteletét tette, ezzel nem mellékesen a frászt hozva a lelkesen pörgő Ryuu chan-ra.
Elfordított fejjel vigyorgott a jeleneten, ahol sikeresen meglátta Daniel san fehér buksiját. Oldalra billentett fejjel intett neki, hogy jöjjön oda hozzájuk, azonban nagyon lelkiismeretesen folytatta tovább a sepregetést. Aranyosnak találta ennyire szorgalmas, bár neki nem ártott befelé menniük. Hopi chan-t csendesen navigálta maga előtt a terembe. Engedte, had menjen Ryo chan közelébe, utána, pedig keresett magának is helyet. Nem szeretett volna senki nyakára telepedni. Úgy sem a beszélgetésen lesz a hangsúly. Bár, be kell vallania a morcosan és érdekes stílusban üvöltő sensei értelmezéséhez szüksége volt néhány percre. Hallott már elég sok nyelven szlenget, de a férfi azokhoz képest teljesen egyedi változatot használhatott.
Ténylegesen boldog „oh!” szakadt ki belőle, amikor meglátta a reggeli vendégét. Csillogó szemekkel csapott öklével tenyerében, hiszen valamit már értett a felvezetésből! Persze, többiekhez mérten könyvvel honorálták a lelkes felszólalását. Egyáltalán nem haragudott, sőt, széles mosollyal kért bocsánatot a figyelmetlenségéért. Megérdemelte, hiszen a jelek szerint nem szabadott engedély nélkül beszélni. Mindenki könyv csomaggal lett megajándékozva, aki hangot adott a véleményének, ami legkisebb mértékben sem kapcsolódott a feladathoz. Végül is, bevált módja a fegyelmezésnek.
A tényleges feladathoz ki kellett menniük az udvarra. Kissé elveszetten toporgott a saját rönkje mögött. Nem szeretett volna nyavalyogni már a munka előtt, de tartott a kikészített fegyverek használatától. A konyhakéseken kívül semmilyen vágásra, akár aprítása alkalmas tárgyhoz nem értett. Ráadásul még főzés közben is állandóan elvágta az ujját. Ez nem számított az ő műfajának. Gondolta, megpróbálja a veszélyesnek látszó tárgy nélkül a feladatot. Régebben már sikerült néhányszor úgy lélekenergiát koncentrálnia a tenyere élébe, hogy képes volt vele kettévágni tárgyakat. Nem tudta ez működne a fa esetében, de a próbát megérte. Ha elég ügyes, talán nem lesz szüksége a fejsze bevetésére! Legalábbis nagyon csimpaszkodott ebbe a feltételezésébe, míg az első ütést végre nem hajtotta. Bekönnyesedett mindkét szeme a fájdalomtól.  Összeszorította fogait, ne távozzon száján az üvöltés, ami szeretett volna távozni torkából. Halk nyöszörgésekkel táncolt körbe-körbe, míg kézfejét rázta. Ennyit az ostoba ötleteiről!
A keze tompa puffanással akadt fenn a hasáb tetején. Sikerült hosszában megrepesztenie a hasábot, de a kívánt eredménytől fényévekre lézengett. Nem beszélve a kezéről. Fájdalmasan sajgott, vagyis kétli, kibírt volna még egyetlen tesztet. Kénytelen volt belátni ez nem fog működni. Erről maga a sensei is megerősítette, aki hangos üvöltéssel hozta rá a frászt. Ijedtében majd nem felsikkantott. Közel állt hozzá, kirohanjon az udvarról, de még időben kapcsolt, így csak megszeppenten kapott mellkasához. Hatalmas szemekkel nézett rá, mert próbálta értelmezni, mit mondott neki, csak nem járt közel a megfejtéshez. A mellette állótól kért segítséget, aki röviden összefoglalta a teendőjét. Megvilágosodottan nyúlt a fejszéjéhez. Bátortalanul emelte magához. Kedves mosollyal kért bocsánatot az újabb figyelmetlenségéért, aztán nagyot nyelt. Látta, hogy még felé-felé pillant a sensei, tényleg azt csinálja, amit kért, ezért iparkodott nekikezdeni a munkának.
Sűrű sóhajtozásokkal feszengett a rönk előtt. Gyűjtötte az erőt, hiszen elképzelése akadt, hogy kell fát vágni, csak a kivitelezéséhez nem értett. Sejtette, ha csak tetteti, valamit csinál, azzal nem jut egyről a kettőre. Gondolta megpróbálja a lehetetlent! Rákészült, majd nagyon óvatosan belevágott, vagyis inkább megsimogatta a fejsze élével a fahasábot. Az esetlen ütésre nem különösebben történt semmi. Magától rájött ez nem lesz így jó, ezért újabb készülődéssel nagyobbat csapott rá, csak, hogy a fejsze valahogy lecsúszott a hasábról. Annyira megijedt, hogy elengedte a fegyvert és hátrébb ugorva nézte, ahogy hangos puffanással felborította a fegyveres kosarat. Ijedten pislogott felé, mielőtt rávette magát, újra kezébe vegye. Egyre jobban tartott tőle, valakiben kárt tesz. Komolyan aggódott, főleg azok után a következő próbálkozásával beleakadt a fahasábba. Húzta, vonta, mindenhogy dolgozott rajta kihúzhassa, de meg se mozdult. Kitartóan erőlködött, aminek hála a fejsze egyszer csak kezében maradt. Felvirult a sikeren, míg rá nem jött, ezzel sikeresen elvesztette egyensúlyát. Hatalmas ordítással borult hátra és állította maga mögött földbe a fejszét. Sűrű szusszanásokkal dolgozta fel a sokkot. Feltápászkodott és a rettenetes ellenségével kezében fordult vissza a kínzására odatett rönkhöz. Éppen, hogy rápillantott, amikor valami óriási erővel húzott el arca mellett, majd hangos koppanással landolt a fa törzsében. A borzalmas sokktól eltátott szájjal dermedt kővé. Falfehéren, mozdulatlanul ácsorgott, hiszen ijedtében még a saját fejszéjét is elejtette egy nem éppen férfias sikkantás kíséretében. Lába előtt landolt, így vész nem történt, bár nem kifejezetten azzal foglalkozott. Miután feldolgozta a fénysebességgel becsapódó, majd realizálta a mellette elvágódó lányt és meggyőzte magát, nem éppen szegényt találta el, halálra váltan pillantott előbb maga mögé, majd az oldalára. Nem spriccelt vér semerre, ettől még másodperc töredéke alatt szólalt meg fejében a sziréna, ne töketlenkedjen, hanem segítsen. Enyhén remegő lábakkal lépett oda az idő közben felpattanó Yoriko chan-hoz.
- URAM EGY ÉG! Megütötted magad? Jól vagy? – Segített neki leporolni a ruháját. Legalább ténylegesen megleshette, nem sérült meg. - Annyira váratlanul ért ez a fejsze szökevény, hogy nem kapcsoltam valaki lehuppant az én sikongatásomtól! Ne haragudj! Nem akartalak vele megijeszteni! – Nézte körbe az ő zaklatott lelkével foglalatoskodó Yoriko chan-t. Nagyon kedvesen próbálta nyugtatni, ami igazán aranyos volt tőle. Ha nehezen is, de elérte lehiggadjon és hatalmas szusszanással tegyen le a sokkos ámokfutásáról. Neki hála, sokkal kevésbé eszelősen vette górcső alá az előtte hajlongó fiút. Lehet, tőle szabadult el a fejsze, de közben megsérülhetett. Nem ártott az ellenőrzés, hiszen sokszor az adrenalin miatt észre se veszik, fáj valamijük.
- Jajaj! Nem haragszom, Hajime chan! Az a fő senkinek sem esett baja! Amilyen ügyesen piruettezek a fejszével, akár én is okozhattam volna felfordulást! Sőt! Azt hiszem az még nagyobb is lett volna!– Sűrű fejcsóválásokkal legyintgetett a szünet nélküli magyarázkodásra. Ha akart volna, se lett volna képes haragudni a láthatóan bűnbánatba bukfencezett fiúra. - Bőven elég, ha mindannyian jobban figyelünk, ne történjen meg ilyesmi még egyszer! – Simogatta meg a kitartóan hajlongó fiú feje búbját. Remélte nem veszi sértésnek, de igazán nem szerette volna, ha tovább vádolja magát. Ő egyáltalán nem neheztelt rá és Yoriko chan sem látszódott mérgesnek, sőt, kifejezetten aranyosan próbálta vigasztalni. Édesnek találta őket! Nem lépkedett semmiféle következtetések vad mezejére, de széles mosollyal hagyta ott a párost, hiszen neki még halaszthatatlan és igen komoly munkája akadt a fahasábokkal!
Annak rendje és módja szerint indult vissza a helyére, ám, mielőtt folytatta a munkát körbe pillantott. Sokan csurom vizesen próbáltak egyensúlyozni rönkökön, ami egyrészt az egészségüknek sem tett jót, másrészt vizesen ezerszer jobban csúszhatott a lábuk. Nem szerette volna, ha emiatt sérülnek meg. Gondolta kér néhány törölközőt és szétosztja a jelenlévők között. Ehhez, először a sensei-hez kellett mennie, aki hangos morgásokkal fogadta. Bájos mosollyal vázolta fel neki a zavarása okát és addig nem tágított, míg igent nem mondott a felsorakoztatott érveire. A kitartása eredményeként hozzádobtak egy kulcsot és utasítást, hol találhat törölközőket. Boldogan hajolt meg köszönetképpen, majd sietett az épületbe, hogy a fejben számolgatott mennyiségű frottírt szedhesse össze. Ennek eredményeként egész szép kupaccal távozott, ami mögül alig látott ki, de cserébe mindenkinek adhatott. Ha valaki nagyon elfoglalt volt, csak mellé tette a törölközőt és jelezte, bátran használja. Nem akart senkit megzavarni a feladatban, viszont örült valami hasznosat tehetett értük. Különös tekintettel vörös tudósra, akiről tudta, mennyire nem szívleli a vizet és mennyire menekült előle.
Dolga végeztével vidáman állt vissza helyére. A picike kitérő feltöltötte annyira, sokkal lelkesebben csapjon bele a lecsóba! Nem is maradhatott el a hörcsög fejjel kísért szemezés a fával! Nyilvánvalóan a komisz fa tudomására adta, most aztán nem lesz menekvés és akkor is fel fogja darabolni! Nagyon komolyan emelte a fejszét, de az elszántsága nagyjából ezen a ponton szörnyet halt. Ugyanazt csinálta, mint eddig. Vagy túl kicsi volt a lendület, vagy beleakadt a fába, vagy ő esett hátra, mert a fejsze hátra rántotta. Megpróbálta, hátha talál valamivel kevésbé nehéz fegyvert, amit használhat, de azokkal sem boldogult. Kezdte feladni a hadműveletet, amikor hangosat hapcizott. Ekkor tudatosult benne nem a méregtől, hanem ténylegesen a hidegtől vacog. Nagy szemekkel nézet felfelé, még is honnan érkezhet a télies levegő, amikor meglátta a tetőn egyensúlyozó Hajime chan-t. Szájához kapott, mert az egyáltalán nem látszódott biztonságosnak. Nem akarta megint sikkantással frászt hozni a környezetére, meg nagyon koncentrált. Elkönyvelte, hogy ez az ő feladata része, bár ez nem különösebben nyugtatta meg. Aggodalmas sóhajjal ugrabugrált egyik lábáról a másikra. Kezeivel melengette magát. Jól esett volna neki egy nagyon vastag, meleg és bolyhos pulóver!ToT
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Yoshida Yoriko

Eltávozott karakterek

Shinigami

12. Osztag

*

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
43 000 / 60 000

Hozzászólások: 116

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 42 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
villám elemi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Tudomány <3

Post szín:
#7BE3C4


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #42 Dátum: 2017. Jún. 30, 00:57:41 »
Ryuu-kun üzenetét nem igazán tudtam mire vélni a minap, hiszen a mellékelt képen remekül szórakozott, és nem úgy nézett ki, mint akit éppen nyúznak, meg azért valamennyire már ismergélem, mennyire túl tudja dramatizálgatni a dolgokat, mint például mikor nem volt net a telefonján, bár azért az elég nagy tragédia, mármint azzal a szituval én is eléggé meg lennék lőve, szóval talán annyira mégsem egyértelműen békés a dolog, mint amilyennek látszik, és ha már felelősségecskét vállaltam érte, lehet jobb lenne utánajárogatni a dolognak. Épp csak megvan az elhatározásom, amikor egyik teadélutánunkon Nao-chan is valami rettenet fura kéréssel áll elő, mondjuk az sem rossz, egy olyan anyaggal be lehetne állítani nekem is, hogy mikor legyen lila az a tincs a hajamban és mikor ne, nem kellene állandóan kimosnom a hajamból a festéket, amikor épp kezd látszani a lenövés, de ez valahogy felesleges időpocsékolásnak tűnik a rengeteg technikai fejlesztésecske mellett, szóval-móval inkább felajánlom Nao-channak a csodasamponomat erre a célra, az egy-kettőre leszedi a lila festéket, és nem soká azt is megtudigálom, miért is kell ez az előkészület. Mint kiderült, egy helyre igyekszünk, szóval megegyeztünk, hogy együtt megyünk, és az előző estén pizsipartit csapunk. A kérvényeink elintézését magamra vállaltam, biztos, ami biztos, és arról se feledkeztem meg, Nao-channak is vigyek egy edzőruhát, ami nem olyan, mint ezek a régi vackok, amiben nem venni észre, ha a shinigami rosszul kapja el a mozdulatot mert egyszerűen a hagyományos öltözet mindent takar. Onee-sama edzésein is ezekben szoktam lenni, könnyebb is kijavítania a tartásomat, bár az utóbbi időben egyre kevesebbet kellett, szóval szerintem valamelyest fejlődöm, meg a harmadik személy edzésére is azt mondta, menjek nyugodtan, mert kell a változatosság, szóval még irányába sem lesz gond a holnapi napból.

Persze azt nem gondoltam, nehéz lesz tartani az etikettet, amit megbeszéltünk, utólag is áldom az eszem, amiért szorgalmaztam az időben indulást, mert Nao-chan tájékozódós képességei nem éppen a legjobbak, mint kiderül, még szerencse, hogy így is odaérünk idejében, és be tudunk majd segíteni a gyakorlatokban... mármint az után, hogy odamentem Senseihez bemutatkozni. Remélem, sikerül majd mindenben részt venni, ahogyan az ilyenkor szokásos. Már belépésnél feltűnik, mennyi ismerős lélekenergia van jelen, még egy pici-micit meg is mosolygom a dolgot, mielőtt az épülethez megyünk. Gyorsan leveszem a cipőmet, mielőtt tiszteletlen lehetnék, és eközben szem elől tévesztem Nao-chant, aki már el is tűnik mellőlem Natsuki-chan nevét kiabálva. O.O” Hát ez roppantul kellemetlen. ^^”
A magam részéről meghajlok az ajtó felé, mielőtt beljebb lépek. Az egyik könyvet felveszem a földről, ami ide reppent, és mintha az imént Nao-chan kobakján koppant volna. Éppen csak belelapozok egy keveset, mikor már koppan is egy következő kötet valahol, amit sóhajtva veszek magamhoz, mielőtt én is összerezzenek az ismerős hangtól, pedig éreztem a jelenlétét az imént. ^///^”
- Hajime! *-* Nem is tudtam, hogy ma az Emberek Világába jössz. Ismered itt a járást? ^w^ – fordulok felé azonnal, a könyvekkel a kezemben. Igyekszem kizárni a fejemből a Nao-chan felől érkező zajokat, de sajnálatos módon képtelen vagyok kikapcsolni az érzékszerveimet, pedig most valamiért nagyon szeretném. – Ez esetben úgy illene, hogy Hajime-senpainak hívjalak, igaz? ^w^ - érdeklődöm elgondolkodva az információn, mert végülis az etikett ilyesmit diktálna… Nem mintha nem lennénk már túl az ilyesmin, de ha már itt mindketten tanítványok vagyunk, vagy legalábbis leszünk, akkor ez így illene, nem? Meg szerintem vicces, hogy van, ahol ő van magasabb pozícióban, szeretem az ilyen változatosságot. Halkan nevetek az azonnali hárításon és hallgatom a válaszát.
- Először vagyok itt, Nao-chan és Ryuu-kun is hívtak ^^" - nos, nem tudom, ezt mennyire lehet eredménynek nevezni, vagy egyáltalán bárminek, tekintve, Nao-chan mekkora kalamajkát okoz épp. Zavartan mosolygok, mikor felelete közben még meg is nézi magának az egész szituációt. Igen-igen kellemetlen.
- Ühüm, Onee-sama úgy tanított, hogy így illendő. ^w^ Gyorsan bemutatkozom és jövök, rendben? *w* - kapok azonnal a menekülés lehetőségén, úgyis valami ilyesmit terveztem, de ettől még feltétlenül szükséges lenne legalább a nevemet elejtenem meg ilyenek. Bólintok az útmutatásra és intek párat Yuki után, majd visszafordulok a terem belseje felé. Remélem, a Sensei már ráér néhány percre, hogy túl eshessünk a formalitásokon.
A könyvekkel a kezemben oda sétálok, és bár szívesen elolvasnám mindet - így is túl sok felesleges definíciót jegyeztem meg csak annyiból, hogy belelapoztam az egyik lexikonba - visszanyújtom őket Senseinek, miután letérdeltem és meghajlok előtte. Gyorsan elmondom a nevem, és hogy még új vagyok, meg megköszönöm, amiért fogad és sebtében elnézést kérek hamari távozásomért is, hogy csatlakozni tudjak a kinti rendrakáshoz. Meg ha lehetőségem van rá, Nao-chant is viszem, ne okozzon idebenn több felfordulást. Még gyorsan megkérdezem Yukit, miben tudunk neki segíteni, és már megyek is a dolgomra.
Tart ez egészen addig, ameddig a nyakamba nem reppen valaki. Sajnos ettől a hirtelen jött támadástól bebizonyosodik, hogy tereprendezés közben az egyensúlyom nem feltétlenül tökéletes, mert kevés híja van, hogy hanyatt vágódjak - nem is tudom, ki kapott el, de nagyon-magyon hálás vagyok az illetőnek.
- Én is örülök, hogy látlak, Ryuu-chan ^w^” - simizem meg a kobakját, ha már sikerült talpon maradni a kis akciója után. Natsuki-chant még el is bírnám, ha hasonlót terveznek, de nagyon hálás vagyok minden ismerősömnek, aki ezzel most nem kísérletezik, mert jó az egyensúlyérzékem, de azért nem ennyire. - Kedves embernek tűnik - felelek elgondolkodva a szőke férfira nézve, akire Ryuu-kun azt mondta, az egyik gyilok-sensei. Most már tényleg biztoskás vagyok abban, hogy csak túldramatizálgatta a helyzetet és igazából nincs is életveszélyben. Kicsit meglepődgélek azon, hogy ide is hívja azonnal, de amit elmondott róla, azok alapján tényleg érdekesnek tűnik, mármint engem tényleg érdekelne, mennyire tud programozni, mert Ryuu-chan nos… nem igazán tökéleteskés referenciaalanyocska, és emiatt tényleg megnézigélném saját szememmel is a képességeit.
- Yoshida Yoriko, nagyon örvendek, Hoshi-san. Köszönöm, hogy a távollétemben vigyáz Ryuu-chanra - hajolok meg előtte finoman udvariasságból, meg tényleg hálás vagyok, hogy gondját viseli egy tisztemnek. Tudom én, hogy igazándiból ez rejtőzködik Ryuu-chan szavai mögött.
A hívásra a többiekkel együtt bemegyek az épületbe - előtte gondosan leveszem a cipőimet, nehogy tiszteletlen legyek - és letelepszem Nao-chan mellé. Mosolyogva pillantok másik oldalamra, mikor Yuki is mellettem landol, majd teljes figyelmemet a Sensei felé fordítom, egészen a kérdés elhangzásáig. Ezen a ponton el kell gondolkodnom a kérdésen, ám tudomásom szerint a fogalomnak a harcművészetekhez van köze, és ugyan ha megerőltetem magam, talán tudnék definíciót mondani, de még én is érzem, hogy most nem egy lexikonba való fogalommagyarázatra van szükség, hanem érteni is kellene a koncepciót. Számomra mindezidági irrelevánsnak tűnt ezekkel a fogalmakkal a szótárakon túl foglalkozni.
Engedelmesen követem az utasítást, mikor ismét ki kell menni a szabad területre, azonban már a feladat legelején nehézségekbe ütközöm. Igazán kínos szitu, de tudom magamról, hogy ezzel a fegyvernemmel nem boldogulnék, a fegyverforgatási tudásom ugyanis szigorúan egyetlen fegyvercsoportra, tőrökre terjed ki, abból is ikertőrökre, más témát még nem sikerült lefednünk és nem is vagyok biztos benne, hogy számomra mindez nélkülözhetetlenül szükséges, azonban a feladat megkívánna valamiféle végrehajtást, és nem hinném, hogy a pusztakezes megoldás számomra ideális lenne. Így hát odasomfordálok Senseihez és elregélem neki a problémámat, miszerint én csak egy fegyvertípushoz és csak tessék-lássék értek, és megkérem, hogy ha lehetséges, kérnék én is valami kisebbet, mondjuk olyasmit, ami tőrhöz hasonlít, még a méretet is meg tudom mutatni, mi a maximum, amivel elboldogulnék. Meglep, hogy Sensei pontosan tudja a megoldást a problémára és a személyes eszköztárából kapok egy “körömreszelőt”. Nem akarom elrontani a szórakozását és felvilágosítani arról, amit ő körömreszelőnek nevez, az valójában egy ráspoly és kicsit más a funkciója, de végülis nem tudom, miféle harcmodorban jártas, és előfordulhat, ez is egy edzésmódszer, így inkább nem feszegetem a határokat, mint diák, és finoman meghajolva köszönöm meg a nagylelkű gesztust, és megígérem, hogy vigyázni fogok az eszközre.
A ráspollyal felvértezve állok neki az értelmetlennek tűnő feladatnak, azonban már rég megtanultam, hogy ne kérdőjelezzem meg a mestereimet, így inkább nem a feladat értelmével törődök, hanem azt veszem szemügyre, hol lenne a legérdemesebb ráütni a hasábra, hogy megfelelően széthasadjon minimális energiabefektetéssel - természetesen némi lélekenergiát vezetve a fegyvernek kinevezett “körömreszelőbe”, hogy ténylegesen hatékonyan tudjam vele megoldani a feladatot. Abszolút nem bonyolult, úgyhogy mivel azt mondták, aprítani kell a fát, folytatom a többivel. Bár a lényeget tényleg nem értem, mert ez így túlontúl egyszerű. Mi lesz a fából? A modern világban igencsak kételkedek abban, hogy tüzelő lehetne, mint néhányan megemlítik. Az még amúgyis rettenetesen messze van. Addig ki kell találnom, hogyan veszem rá az osztag tagjait arra, meg is jelenjenek az edtéseinken. Nehéz ügy, pedig már gondolkodom rajta egy ideje. Még mindig nem jöttem rá a megoldásra, sajnos. Meg aztán nem ártana, ha közben végre haladnék a szimulációs terem finomkalibrálásával is… Vajon Ryuu-chan hajlandó lenne tesztelni az új funkciókat és szintbeállításokat benne, amiket Yuko-nee javasolt? Yuko-neeről beszélve, talán ellenőriznem kellene a legújabb kutatásait, a múltkor is valami egészen rendkívülit olvastam a jelentéseiben.
A Sensei részéről elhangzó kérdésre állok meg és szemlélem meg a felaprított hasábokat. Észre sem vettem, mennyit haladtam. Ez pont olyan, mint mikor valami rutinszerelés közben elkalandozok a napom többi programja felé, mire észreveszem magam, már kész is van. Azért a kérdésen el kell gondolkodnom - nem, ilyesmi nem járt az eszemben. A bármi egyébre viszont felteszem a kezem, mert nem lennék őszinte, ha azt mondanám, nem járt semmi a fejemben. Létezik egyáltalán ilyen állapot? Eléggé ijesztő lenne, szerintem nem lehet békés… A jelek szerint viszont csak én gondolom így, a magyarázatokat hallva teljesen tanácstalan vagyok - a fájdalomközpont tudatos kizárása nem tűnik rossz módszernek, viszont az nem szerencsés, ha valaki csakis kizárólag egyetlen dologra fókuszál, hiszen akkor a környezetében lévő esetleges változásokhoz sem tud úgy alkalmazkodni. Nem is beszélve arról, hogy a kevésbé harcedzett személyeknél a gyors percepció és helyzetfelismerés életmentő lehet, azt meg nem lehet úgy, ha csakis egy dologra figyelünk, a környezet megfigyelése is szükséges.
Azzal együtt, hogy nem értek egyet a módszerrel, szeretek új dolgokat tanulni, így minden ellenvetés nélkül kezdek hozzá a feladathoz, ami még mindig nem tűnik túl bonyolultnak, kábé tizedmásodpercekbe kerül felmérni, hogy kell a fahasábra csapnom a lélekenergiával feltuningolt ráspollyal, hogy azt a hatást érjem el, amit szeretnék, vagyis… amit Sensei elvár. Még az egyenletes tempóra se kell különösebben figyelnem, annyira monoton feladatnak tűnik, hogy könnyedén tervezgethetem közben a jövő heti feladataimat, amiknek semmi köze a fákhoz, noha Nao-chan emleget időnként beszélő növényeket, de szerintem csak túl sok Gyűrűk Urát nézett, mert tudományosan nem bizonyítható, hogy ilyesmi megvalósítható lenne, bár erről talán a biológiai részleggel kellene konzultálnom, de szerintem ők is csak nevetnének a tudománytalan koncepción.
Kissé kizökkent a homlokomat ért találat a tapadókorongos lövedékkel, és amint a nyilacskát a kezembe veszem, azonnal az elkövetőt kezdem keresni, mert nem hiszem, Katsu-chan lenne jelen, Nao-channak meg más dolga van éppen. A jelzésre először pislogok, aztán bólintok egyet, és hozok magamnak egy deszkát, ha már Sensei úgy ítélte, túl könnyedén veszem az akadályokat, bár talán jobb lenne most bevallani, hogy nem sikerült teljesítenem az egyszerűbb feladatot sem, mert nem tudok egy dologra koncentrálni, de lehetséges, hogy ha nehezítek, az kellőképpen ide fogja terelni a figyelmemet. Talán. Igazából nem is tudom, reménykedek-e ebben. Nem értek egyet a hasznával, de valahol bosszant, hogy nem tudom megcsinálni, és nem értem, hogyan kell.
A rögtönzött libikókára felállva először is megkeresem az egyensúlyom, mielőtt bárminek nekikezdenék, mert anélkül nem lehet csinálni semmit, és elég ciki lenne azért hanyatt esni, mert nem vagyok elég körültekintő a feladat kezdetén. Szerencsére ez egy vállszéles terpesz, kis rogyasztás, és a súlypontom tökéletesen a libikóka középpontja fölé pozícionálva hip-hop meg is van, és onnan folytathatom, ahol az imént megakasztottak, reményeim szerint több sikerrel. Csak az első két alkalommal kell odafigyelnem, hogy a mozdulattal semmiképp se billenjek ki az egyensúlyomból, és ezt fejben fizikai képletekkel le is vezetem magamban, pontosan milyen lendülettel és hogyan kell mozdulnom, akárcsak a fahasábok aprításánál. Ha lenne nálam eszköz, amivel bemérhetném a pontos méreteket, felszínt és térfogatot is tudnék számolni, mind az egész, mind az aprított hasáboknak. Nem mintha így nem menne, de csak tippelt értékeim lennének, amik nem biztos, hogy pontosak, bár a szemmértékemben azért bízom, de ennyire nem, ha bármi komolyabbat szeretnék csinálni a fahasábokkal, ahhoz pontos adatok kellenek, egy műszaki ábrán is rettentően pontosnak kell lennie a dolgoknak, mert felnagyítva a nanométer is hatalmas eltérést eredményezhet, tehát nem szeretnék számítás közben pontatlan lenni. Egy számítógép vagy elemző szoftver bezzeg pillanatok alatt orvosolni tudná a problémámat - vajon ha készítenék hordozható változatot, ami szemüveglencsébe építhető, az megkönnyítené vagy megnehezítené a mindennapokat? A számításokat szeretem magam végezni fejben, sokkal szórakoztatóbb versenyezni a gépekkel, mint ha rábízom egy gépre, a pontos adatok felvételében viszont kétségtelenül hasznos lehetne, ha sikerül ultrapontosan kalibrálni. Az időnként betaláló tapadókorongos nyilak sem zavarnak, még csak fel sem kell néznem, hogy tudjam, ez direkt figyelemelterelésnek szólna, mert a szemem sarkából észlelem a mozgást és a sebességet számolom, meg a becsapódás erejét, amit talán szintén segíthetne egy ilyen szemüveg, ha tényleg képes a pontos adatok felvételére. Igazából tényleg csak annyira kell zavartatnom magam, hogy leszedegessem magamról a nyilacskákat, ami teljesen belefér a rutinba, mert tényleg nem zökkent ki egyáltalán a ritmusból, hiszen úgyis van egy szabad kezem, amit a fahasábok pakolgatása nélkül arra használok, amire szeretnék, még szerencse, hogy a kosarat eleve a jobb oldalamra pakoltam át, másként kicsit bajos lenne bal kézzel szeletelni.
A nem beszámítható irányból érkező ezüst villanásra és az azt követő sikkantásra hirtelen kapom oldalra a fejem, ami nem várt kilengést eredményez az eddig tökéletesen tartott egyensúlyi pontból, és a lendülettől érzem, ahogy megbillen alattam a deszka, de nem tudok rá idejében reagálni, csak a számsorok pörögnek a fejemben, milyen erővel fogok a földhöz vágódni tizedmásodpercek múlva. Nyögve támaszkodok meg a könyökömön, hogy felmérjem a megváltozott helyzetet, és hogy mi lehetett az oka a sikongatásnak, és tulajdonképpen még hamarabb is megtalálom a fejsze (azt hiszem…) élét a mellettem gyakorlatozó ember közelében, meg a saját vágóeszközét lábnál, ami máris milliónyi alternatívát eredményez, hogyan is végződhetett volna mindez. Sietve pattanok fel, és próbálom leporolni magam, hogy segíthessek, ha szükséges.
- Nem-nem, semmi baj, csak meglepődtem és hirtelen mozdultam, ez minden ^w^” - válaszolgatok hadarva a kérdésekre, bár az tény, hogy megütögettem magam, de az a saját hibám, és azért ennyit még túlélek, maximum lesz egy pár lila foltom, ami fájni fog a következő napokban és oda kell majd figyelnem, mivel is foglalkozok, de ez nem jelent akkora hatalmas problémát, legalábbis remélem, hogy nem, de azért hálás vagyok, hogy a kedves fiú segít leporolni a ruháimat. Yuki megjelenése, és hajlongása egyértelműen jelzi, hogy tőle szabadulhatott el a rakoncátlan fémdarab, de szerintem pici-micit túlzás ennyire a lelkére vennie, nem szándékosan küldte röppályára azt az eszközt.
- Ü-üm, nincs semmi baj, én csak meglepődtem és elbillentem ^w^” - magyarázom gyorsan, kezeimet felemelve - amúgy miért fogom még mindig a ráspolyt? Mondjuk, mivel Sensei személyes holmija, nem szeretném elhagyni, tehát nyilván nem fogom a földön hagyni, meg az tiszteletlen dolog lenne, ha már ilyen segítséget kaptam. Sóhajtok egyet a folytatólagos hajlongásra, és előre lépve átölelem Yukit, hátha ettől megnyugszik egy kicsit.
- Nincs semmi baj, senkinek nem esett baja. Ha szeretnéd, segítek neked új vágóeszközt keresni ^w^ - ajánlom fel gyorsan, miközben eltávolodok tőle, mert tudom, hogy az ilyesmitől társaságban zavarban van, meg egyébként sem terveztem ráakaszkodni, egyébként is fel akartam keresni a Senseit a saját elakadásommal, erről Yukit is igyekszem biztosítani, mikor szabadkozna, hogy nem csak fegyverváltást szeretne, szóval végülis együtt megyünk oda Senseihez. Türelmesen kivárom a soromat, éppen csak jelzem, hogy ha ők megbeszélték, amit szeretnének, nekem is lenne majd kérdésem, innentől átengedem a terepet Yukinak, és tényleg igyekszem türelmes lenni, meg nem túlzottan kíváncsiskodni, de azért érdekelne, mire ez a drasztikus módszer egyensúlygyakorlatra, mert szerintem ezt még én sem merném így azonnal bevállalni, de nem véletlen nem oktatok ilyesmit odahaza. A kidou és shunpo más, azokat értem és szeretem, bár nekem eléggé egyértelműen és természetesen jönnek, de az ilyesmi nem az én szakterületem.
- Mi a franc van, manöken kihívást tolsz, vagy mi? - azt hiszem, túl sokat gondolkodhattam ezen a tetőn gyakorlós módszeren, nem akartam problémát okozni a Senseinek, csak a soromat vártam, de úgy fest, elkalandoztam, ismét. Végülis pont emiatt jöttem. ^^”
- Csak kérdésem lenne. Hogyan éred el, hogy ne gondolj semmire? Nekem sehogy sem sikerül - mindig a képleteknél kötök ki, vagy az aktuális projekteknél, vagy bármi másnál, ami nem tartozik oda. Egyszerűen nem megy, hogy csak a rönkökre figyeljek és a feladatra, mert ez monoton munka, még egy finommechanikai szerelésnél sem szoktam csak arra az egy feladatra összpontosítani, hanem millió más projektemen gondolkodom mellette. Ez így nem megy, biztosan van valami trükkje.
- Mer min tekeregnek a gógyi motorjaid? - az az érzésem, ez az a kérdés, amire őszintén kell válaszolnom, ha segítséget remélek.
- A hasábok felszínének és térfogatának számításán, bár a pontos paramétereiket csak megbecsülni tudom, egyensúlyszámítás, mozgások leírása képletekkel, a nyílpuska nyilacskáinak sebessége, meg hasonlók, egyébként a sebesség és a becsapódás ereje egész pontosan megbecsülhetők - igyekszem rövidre fogni a beszámolót, de szerintem így sem teljes, túl sok dolog forgott a fejemben ahhoz, hogy tökéletes összefoglalót adhassak. Azt hiszem, az aggodalmam helyénvaló, tényleg nem így kellene működnie a dolognak, legalábbis Sensei facepalmolásából csak erre tudok következtetni.
- Neh! Eztet górd a sufniba! Nem az a téma NASA műhódokat kalapálj meg Einstein miteszereinek kikandikálási együtthatóit besaccold! - ezzel nem is tudnék vitatkozni, ha csak nem annyiban, ilyen együttható szerintem tudományosan nem létezik, de alapos biokémiai ismeretekkel bizonyára kiszámítható lenne… Azt hiszem, ez nem jó irány. ^^” Csodálkozva szemlélem az előkerülő kendőt, nem igazán értem a lényegét, ez nem volt része a feladatnak. - Érzékeiddel kell rákattannod! - a magyarázatot hallva a tenyerembe is csapnék, hogy már minden világos, de aztán rájövök, hogy mégsem. Ez eddig még mindig nem egyértelmű, mindaddig, ameddig a kendő a szemeim elé nem kerül. Azt hiszem, kezdem sejteni, milyen lehet Onee-samanak a zanpakutouja nélkül. ^^” Kicsit botladozósra sikerül az út nem is tudom meddig, de gyanítom, hogy a korábbi feladathoz tértünk vissza. Ezt a feladatismertetés is alátámasztja. - Told újra, de csak a tapira zombulj rá! Mit érzel, hogy érzed, merre van a fa és hogy nyiszáld! Ezzel matekozz!
Öhm… Akkor most szabad számolni, vagy nem? Lassan bólintok a feladatomra, tökéletesen érzékelem, hogy nem ment el innen. Észre sem vettem, mikor váltottam lélekérzékelésre, de a többieket is pontosan be tudnám lőni, mennyire vannak messze. Kár, hogy az élettelen dolgokban kevesebb reishi van, főleg ideát, a fahasábokat tényleg ki kell tapogatnom jobb kézzel, merre vannak. Azt hiszem, egyszer majdnem le is döntöm a kosarat, de végül a helyén marad. Tulajdonképpen a mozdulatsort az előbb eléggé begyakoroltam ahhoz, hogy tényleg mehetne csukott szemmel is, de nem gondoltam, hogy ki kell próbálni. Végülis ez tényleg csak matek, csak ugyanazokban a szögekben kell mozgatnom a kezeimet, mint az előbb. Bár így nem biztos, hogy tökéletesek lesznek a hasábok, de valamivel el kell indulni. Először azért inkább megkeresem a ráspollyal a hasábot és csak az után ütök rá a lélekenergiával felerősített eszközzel, hogy meggyőzződtem róla, ott van, ahol gondolom. Voltaképpen csak ezt kell ismételgetni, nem?
A cümmentésre és a tarkóm ért támadásra kissé megakadok a dologban, de szerencsére hamar érkezik a magyarázat.
- Tapizd! Ne emlékezetből! - könnyű azt mondani! Tudom, hogy úgy kellene, értem - legalábbis azt hiszem, értem -, hogy miért.
- De ha megjegyeztem, hogyan zárjam ki? - kérdezem őszinte tanácstalansággal. Ilyesmit még sosem kellett csinálnom. Hogy lehet valamit elfelejteni, amit egyszer már megjegyeztem? Még az sem tud megnyugtatni, hogy az idő egyre kellemesebb, pedig a hűvös levegő általában megnyugtat.
- Modellezd újra a taper alapján - de… nem ezzel kezdtem az előbb is? Azért bólintok és megpróbálom újrakezdeni a hasábok kitapogatásától a rönkre helyezésen át egészen a vágó mozdulatig. Így azért nem merem akkora lendülettel, és inkább a lélekenergiám kontrolljára figyelek. Szerencsére a hideg levegő ebben nagyon sokat segít, így tudok tiszta fejjel gondolkodni. De, akkor ezt most egyesével kéne így csinálni? Hát… megpróbálhatom, de korlátozott a hely, ahova a hasábot tudom rakni. A tizedik után tudni fogom kívülről az egészet. És nem tudok nem arra gondolni, hogyan nézhet ki mindez számítógépes modellezésnél, és milyen együtthatókat kell számolni, nem mellesleg hova nem rakhatom a hasábot, ha nem akarok balesetet okozni. Ezek igenis fontos és komplikált adatok!
A vállamat ért kocogtatásra abbahagyom, és várom a következő instrukciót. Ehelyett kérdést kapok.
- Neh! Szented ebben mi a csízió?
 - Ezt a kifejezést nem ismerem
- válaszolok azonnal, és még épp elharapom a mondatot, mielőtt konkrét definíciót kérnék.
- Lényeg? - ezen el kell gondolkodnom. Igazából vissza tudnám mondani a “zen” kifejezésre adott definíciókat és a Sensei saját magyarázatait is, de nem hiszem, hogy erre lenne kíváncsi. Nem mintha jobban meg tudnám ragadni a lényeget.
- A gondolatok kikapcsolása azzal, egy feladatra fókuszálunk? - ettől még nem értem a menetét, és hogy hogyan is működik ez a dolog.
- Lecke beseggelésből csillagos ötös. Neked mit jelent ez a katyvasz!
 - Ismeretlen terep, Sensei. Nem tudom, hogyan kell
- válaszolok azonnal őszintén. Sajnos tényleg nem tudom értelmezni, hogyan működik, amikor a gondolatok leállnak.
- Nyenyenye… Mit kapartál ki belőle! Valamit lepattintottál, ha így toltad... - ezen el kell gondolkodnom, már a kérdés értelmezésén is. Csak tippelni tudom, hogy saját értelmezést várna. De ez tényleg nehéz.
- Tényleg nem tudom, hogy működik. Ismeretlen állapotot próbálok elérni, úgyhogy próbáltam követni az útmutatást és egy dologra figyelni, de még mindig nem értem, hogy lehet csak a fára figyelni és nem két-három dologra egyszerre… ^^” - sajnos ezen nincs mit szépítenem. Nem az a sztenderd állapot mindenkinek, hogy legalább három dologgal foglalkozik egyszerre és elfogadható ütemben halad mindegyikkel? Közben leveszem a melegítőfelsőm és a derekamra kötöm, hogy kicsit kiélvezzem a hirtelen jött hideget. Sensei sóhajtását nem tudom másként értelmezni, mint hogy ez így még mindig nem kielégítő válasz.
- Ok, multifunkcionella! - kicsit felszisszenek a hirtelen fényre, amikor lekerül a szememről a kendő. Muszáj hunyorognom, hogy lássak is. Mikor kezdett el havazni? *-* - Ezt dobjuk tunya pályára! Visszakanyarodunk rá máskor... - bólintok egyet a magyarázatra, bár ezt kénytelen vagyok kudarcnak elkönyvelni. Ez elég bosszantó, majd biztosan szeretnék még vele foglalkozni. Érdeklődve követem Sensei mozdulatait, ahogy felveszi az egyik fadarabot és felhajítja a tető felé. - KUKÓ! Ki a frász hadoválta tundrát rittyents! - oh, szóval Yuki csinálta? Már értem, miért ennyire kellemes az idő!
Ameddig Sensei felmegy érte a tetőre, én inkább körülnézek, hogy a többiekkel mi a helyzet. Kínosan mosolygok, amikor egy-két perccel később Ryuu-kunt meglátom a fa tetején. Egek… Ezek után félve sandítok Nao-chan irányába. Remélem, ő nem okozott semmiféle katasztrófát....

(click to show/hide)

HYL küldetéshez kellő infók (pontozás+technikák)
(click to show/hide)

Karakterlap

Urufu Heisuke

Eltávozott karakterek

7. Osztag

*

3. tiszt

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 13 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4D8FAC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #43 Dátum: 2017. Júl. 31, 00:01:14 »
[[Cölöpölés]]

Hát ez igen bosszantó. Mármint az, hogy sejtelmem sincs, kié lehet az a felhasználónév a játékban. Mert nagyon jól tolja. Megkérdeztem Kirihitohát is a dologról, de nem ő az, és lövése sincs a megoldásról. Ami azt illeti, a Taichou sem lehet, egyrészt mert az ő felhasználónevét ismerem, másrészt meg ő nem igazán szokott kihívást jelenteni. De eldöntöttem, hogy megkeresem ennek a felhasználónak a tulaját! Muszáj játszanom vele egyet élőben is!
Az mondjuk előzetesen nem szerepelt a számításaim között, hogy az eszközének a címe az Emberek Világába fog vinni. A papírokat elintézni nem nagy cucc, de akkor is elég érdekes, hogy játék közben a telefonon nyomozom az IP címet. Persze, nem vele játszok, hanem a Taichouval. Valamiért kitalálta, hogy az Injustice-ban Superman legyen a tabella élén, de igazából egyelőre annyira nem okoz gondot, hogy fél szemmel tartsam fel ebben. Emlékeztessen valaki, miért is mentem bele abba, hogy egymás ellen meccseljünk? Mondjuk mindegy, szerencsére annyira nem jó, hogy tökéletesen ki tudja használni a karaktert, túlzottan lekötötték a Marveles rekordok. Így azért én is tudom követni a telefon irányjelzését a készülék felé, ami ahhoz a felhasználóhoz kötődik.
És az események csak egyre furcsább fordulatot vesznek, mikor kikötök egy dojo tetején (természetesen nem gigaiban jöttem, nem akartam én frászt hozni az emberemre, először csak fel akartam mérni, miféle). Sajnos hirtelen nincs időm felmérni a terepet meg a zajokat, mert épp nagyon oda kell figyelnem, hogy megnyerjem a meccset. Ez most tényleg csak hajszálon múlt, de ameddig Taichou úgy dönt, akar még egy kört, van időm felmérni a terepet. Miért is hasogatják itt a fát? Milyen dojo ez? Mivel a nagy nézelődésben kicsit megcsúszok a cserepeken, inkább magamtól ugrok le az épület mellé, ahol is a teló jelzi, tökéletesen beálltam a kutatott készülék mellé. Huh? A fazon a tapadókorongos vackokat lövő puskával?
– Punisher742? – teszem fel a kérdést a mellettem álló személynek. Gyorsan lepillantok a képernyőre, de szerencsére Taichou még nem heverte ki az előző vereségét. Nem csoda, tekintve, tényleg csak egy hajszálon múlott. Kivételesen.
– Háh? – ennél azért bővebb választ vártam volna. Sóhajtva fejtem ki bővebben a dolgot, bár nem hinném, a műszereim beadták volna a kulcsot.
– Az érdekel, a tied-e az account?
Engem meg, hogy mi a büdös kilincselő rozsdás szeg menetének elkorcsosult üzbég uborka szaggató vastabletta címkéjének trillázol itten erről?!
– nos, ezt egy fél fokkal talán egyszerűbb dekódolni, mint Taichou mellébeszéléseit, de így sem sikerül válaszolnom a folytatás előtt. Talált, geek fazon. Te ki a retek vagy? Azért csöveztél ide, mer lepukkantották az erődöt, míg a gyíkokkal aprítom a tüzelőt?
 - Nope. Azért nyomoztalak le, mert te legalább jelentesz némi kihívást. Most nézd meg ezt, szánalom... és azt hiszi Supermannel lenyom
– bökök a kezemben lévő hordozható játékgép felé, mert sajnos Taichou is felébredt odahaza. Azért a küzdelem nyitása közben még folytatom. – Am Heisuke vagyok. De ookami127 az accom, ha így dereng valami. Játszottunk már párszor – az unott ábrázatom persze nem neki szól, hanem annak, hogy a Taichou már megint úgy csinál, mintha mérgében összevissza nyomogatná a gombokat a kontrolleren odahaza. Oké, hogy Batmannel játszok ellene, de azért ennél komolyabb küzdelmet is csinálhatna nekem.
Ehhem... – a horkantást szinte meg se hallom, túlzottan leköt, ne aludjak bele a játékba. - Mér nem pötyögtél rám kicsi csíra? Élesben akarok letolni? Keh! Az rohadt tré kombó....Milyen idomított csitával pvp-zel? – nos, reméltem, hogy nem csak én látom úgy, hogy meg se kell erőltetnem magam az ellenfelem ellen. Kirihitoha ellen legalább komolyan kell vennem a játékot, de Taichounak eddig is szórakozásból állítgattam be olyan rekordokat, amikről tudtam, hogy előbb-utóbb eléri. Amúgy igaz, hogy logikus lett volna ráírni. Valahogy nem jutott eszembe, túlzottan bosszantott, hogy nem tudom, kivel állok szemben.
– A Taichoummal. Már egy ideje ott a PS az osztagban, de még mindig nem tudja rendesen kihasználni. Van egy srác az osztagban, aki jól játszik, de az nem ő. Én meg szeretem tudni, kik azok, akik tényleg kihívást jelentenek egy játékban. Ez így uncsi – kommentálom a játékot, miközben már-már sajnálatból viszem be a kegyelemdöfést. Ezzel megint nyertem pár percet. – Amúgy ez miféle dojo, hogy most aprítjátok a téli tüzelőt?
- Mióta ilyen rohadt módi csak úgy elböffenteni shinigané vagy egy dc mob-nak? – csodálkozva pislogok a kezemből eltüntetett ketyere után és fordulok a fazon felé. Ez most költői kérdés volt? - Tegyed a picsádat hasznossá! Húzzál oszt lessed megfelé! – a hátsón billentéstől azért kell lépnem párat előre, hogy talpon maradjak. Tarkómat dörzsölve nézek visszafele.
– Az itt lévő reiatsuk alapján eleve nem lehet neked újdonság a shinigami, és mivel láttam Obaka Taichout is korábban, gondolom, nem vagy velük haragban. Rólad sem nehéz megmondani, miféle vagy, szal gondolom, ismered a járást odaát – adom meg a választ a korábbi kérdésekre, bár még személyesen nem találkoztam ezzel a mintával, a laborban azért benne volt a rendszerben, úgyhogy nem nehéz belőni. Bár Yoshida taichou valamiért nem nagyon szereti, ha bárki pedzegeti, elővenné ezeket a kísérleteket... Mintha őt is érzékeltem volna valahol itt, de lehet, csak képzelődök. – De nem bánom, ha be kell szállni, csak mondd el, mi a feladat? Jah, és ha már rajta vagy, tángáld el a nevemben Sierashi taichout. Mindegy kivel, csak ne Supermannel – ezzel neki is kezdek egy könnyed nyújtásnak, hogy addig is, míg megkapom, mi is itt a szitu, legalább valami minimálisat kezdjek magammal. Ha végre egy normális edzésbe csöppentem, máris van értelme ennek a túrának.
- Tuszkolj némi tiszteletet a kibaszott vakerodba, csuhás aprólék!
– Hai-hai, Sensei – emelem fel egyik kezem, jelezve, békével vagyok, miközben a kobakom dörzsölöm az előbbi öklös után. Viszont a vigyorát elnézve talán kezdenem kéne sajnálni a Taichout.
  - Sírásó fajzadék? Kifingatom a kóklert! – a legyintgetős utasításra bemászok a rönk mögé. Remélem, értelme is van ennek az egész faaprításnak, amit mindenki művel errefelé. Arra már meg se rezzenek, ismét egy bagóssal hozott össze a balsors. Mindegy, ez a példány legalább tudja, mi fán terem a PS, amivel máris előrébb áll valamivel, mint Nii-san. - Bökj egy fegyóra a warehouse-ból. Azzal csutkázd szarrá a rőzse kupacot. Mennyire vágod a meditációs nyálcsorgatást?
– Tisztában vagyok a zen jelentésével, ha ez a kérdés – sorolok az egyik tároló felé és veszek ki belőle egy baltát, mielőtt megszemlélem a fakupacot. Azt csak gondolom, hogy a vegyes társaság miatt nem épp a jinzen meditáció a napirendi téma, otthon meg amúgy is híve vagyok a meditatív szerelésnek, amikor nem kell gondolkodni semmin, csak csinálni. Bár Yuko mellett inkább multitasking a pálya. – Meditatív vagdosás van? Bármi kikötés hozzá?
- Kehhe! Jep! Samuval vergődik a csőcselék. Vágesz?
– Vágesz – bólintok az egyértelműre. Ezt komolyan kérdezni kell?
- Nuku agyalás, csak a husángra zoomolsz. Megkötés nincs. Addig tolod, ameddig be nem adod a kulcsot, vagy rá nem fittyensz Buddha ima füzérére – követem a kilőtt lövedéket, ki az, akit zavar a dolgában. Ennek nehéznek kéne lennie? - A dögök és én zavargászok, ha elkallódsz. Túl easy a pálya, akkor lökhetsz rá nehezéknek libikókát deszkából és vízzel lőtt csészékkel. Felőlem egy live-ot is belőhetsz magad elé gamer meccsről... – felnézek az idő közben homlokomra került nyílra és leszedem, mielőtt Obaka taichou kitalálná, unikornist akar fogni. Közben az elhangzott ötleten gondolkodom. Miért is tenném? - Nem azé, hogy azt csekkold, csak minél szivatósabb legyen odagúvadni a facsűrésre – mérlegelem a helyzetet. Szóval minél jobban szívassam magam? Akkor oda kéne állítanom Obaka taichou elé egy tévével. De végül is a zen minél nehezebb elérése a lényeg.
– Vágesz. Akkor ha nem gond, ezt fellógatnám magam elé a faágra – emelem fel a lélekmobilt. Talán a legjobban akkor szivatom meg magam, ha bejelentkezek nézőnek a Sensei és a Taichou játékára. Meg a libikóka sem tűnik hülye ötletnek, de egyensúlyomat tekintve lehet, először sima terepen kellene kezdenem.
- Aggyad neki, nerdi! – az engedély után be is állítom a telón, hogy lássam, mit tolnak ezek ketten és némi szigszalaggal felteszem a cuccot az ágra. Pont olyan távban, hogy rálássak, de a baltával vagy a rönkökkel ne okozhassak benne kárt. A helyzet az, nagyon csábító, hogy tényleg nézzem is, de már az előkészületek közben felszisszenek arra, Taichout mennyire laposra fogják verni. Ezt talán jobb volna nem látni. Végülis mindegy. Amúgyis a zen a feladat.
Maga a faaprítás nem tűnik vészes melónak, némi reiatsu rásegítéssel még csak nem is nevezném fárasztónak. Legalábbis így elsőre. Azért elég hamar feladja a leckét a magam elé függesztett készülék. Nehéz miatta csak a fára figyelni, hamar kapok is egy támadást valamelyik rohangáló jószágtól. Az az emlékeztető segít, hogy visszatérjek az aprításhoz, de elég nehéz a fára fókuszálni így. Komoly koncentráció kell, hogy ne nézzek oda, ami persze tökéletesen szembemegy a feladattal, mert nem épp a hasogatásra koncentrálok, hanem arra, hogy ne csináljak valami mást. Ez így bosszantó, ennél nagyobb önuralmamnak kellene lennie. Ez idegesítő... Amivel ismét távolabb kerültem a céltól. Mély szusszanással próbálok ráfokuszálni a fára, a szemem sarkából látott többedik vereség után – természetesen a Taichout verték el – és arra gondolni, nem feltétlen akarom látni, ahogyan földbe döngölik az önbecsülését. Bár ez az utolsó mintha jobb lett volna, szerintem Kirihitoha beszállt mellé, mert megsajnálta – miért is figyelek én még mindig erre?
Megrázom a fejem és visszatérek az aprításhoz. Azokat a vereségeket tényleg jobb nem látni, Sensei egyáltalán nem kíméli a Taichout. Amint ezt komolyan is gondolom, sokkal könnyebb csak a fával foglalkozni. Ez kifejezetten olyan, mint annak idején a tizenketteseknél, amikor egyedül dolgozhattam a saját részlegemen. Semmi gondolkodás, csak csinálni, amit kell. Kifejezetten pihentető fejben, még az sem zavar, hogy az izmaimat kezdem érezni. Asszem, elkényelmesedtem. De nincs itt az ideje ezzel foglalkozni. Jelenleg még az az állat sem zavar, amelyik megrángatja a hakamámat. Ennél sokkal komolyabb zavaró tényezők sem tudnak érdekelni, amikor belemerülök a dolgaimba, odahaza időnként robbant valami és az se tudott kizökkenteni.
Őszintén szólva nem tudom, mennyi időt hagyok magamnak ebben a mentális nyugalomban, mikor felrémlik, a Sensei emlegetett némi nehezítést. Végülis, ha már itt vagyok... Leteszem a baltát és hozok magamnak egy deszkát. Páraknál láttam már, hogyan működik ez a libikóka dolog. Ha a mobil képernyőjét tudom ignorálni, akkor én is megpróbálom ezt a nehezítést. Hiszen látom másoknál, hogyan működik, csak nem lehet annyira nehéz. - Téves! Már az első adandó alkalommal elbillenek a nyomorult deszkán, pedig még csak megemeltem a baltát. Megpróbálom végiggondolni, hogyan tudnék javítani a helyzeten, és igyekszem kicsit optimálisabban helyezkedni a deszkán. Sajnos nem tudom az előző ritmusban folytatni az aprítást, egyelőre nagyon kell figyelnem, ne essek le innen, úgyhogy sokkal óvatosabban csinálom a dolgom. Ez bosszantó, hogy valami ilyen apróság akadályozzon a könnyűnek tűnő, meditatív feladatban... Hát mennyire kell már koncentrálnom, hogy ne essek el! Soha többet nem lógom el Nii-san edzéseit a kutatásokra hivatkozva... Azért persze szép lassan meglesz ez. Jóval tovább tart, mint szeretném, de alakul. Egyre kevésbé billegek, vagy csak egyre kevésbé zavar. Nem tudom, de nem is érdekel. A lényeg, hogy megint megy az aprítás és alvó üzemmódba kapcsolhatom az agyam. Sajnos még a legjobb koponyáknak is szükségük van némi pihenésre, és pontosan erre valók az ilyen gyakorlatok. Ebben az állapotban nem érdekel a telefon, vagy hogy kissé mintha hűlne a levegő.
Ezt pont addig érzem így, ameddig egy tüsszentés miatt hanyatt nem vágódok a deszkáról.
– Hogy az a... – morogva tápászkodok fel és próbálom megkeresni a problémaforrást. – Ah, Hayakawa fukutaichou? – mit keres a tetőn? Mikor jöttem, még biztosan nem ott gyakorlatozott. De ha már így megszakadt a gyakorlatozásom, gyorsan felmérem a terepet. Ahogy nézem, a Sensei is megakasztgatja azokat, akik még nem álltak meg, szal gondolom, most valami egyéb megbeszélés következik, úgyhogy először is leszedem a lélekmobilom és az eredményeket szemlélve visszaoldalazok az épülethez. Gyorsan zsebre vágom a ketyerét, mielőtt túl nagy lenne a tömörülés. Ismerős lélekenergia közeledésére nézek oldalra.
– Nii-san, te is itt vagy?

(click to show/hide)

Aláírásért köszönet Naonak! *w*

Karakterlap

Kim Sun-young

Eltávozott karakterek

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 8

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Jáde zöld

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
A macskáival

Mottó:
Ècrire, c’est une façon de parler sans être interrompu. (Az írás, a beszélgetés módja anélkül, hogy megszakadna.)

Post szín:
#C38EC7 // #9CC4A4


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Sazukaru hodō (授かる 歩道, Áldott ösvény) kendo dōjō
« Válasz #44 Dátum: 2017. Dec. 23, 21:47:11 »
[[ Cölöpölés ]]

  Szúnyog mai napját már eleve úgy szervezte, hogy délután ellátogathasson a Sazukaru hodouba. Legutóbbi edzésen említette neki a Sensei, hogy lesz egy nyílt gyakorlat. Szúnyog már csak a tapasztalatszerzés miatt sem tervezte elszalasztani. A munkája oroszlán része amúgy is este esedékes, a délutánja, ha nem alvással telik, akkor igyekszik mindig hasznosan eltölteni, például előre dolgozni vagy edzésre menni. Számára mindig az volt a fontos, hogy mindenképpen produktív legyen valamilyen szempontból, bármibe is kezd bele.
  A kiírt időpont előtt fél órával érkezett meg a dojóba. Egyrészt azért, hogy kivegye a részét a takarításban, másrészt pedig azért, mert a kisebb állatseregnek apró nasikat hozott. Apró megszokás volt a részéről.
  A gyakorlóteremben már edzőruhában jelent meg, már eleve ebben érkezett. Mivel autóval jött és az épület közelében parkolt le, így nem problémázott ezen. Nem akarta idejét átöltözéssel fecsérelni.
  A dojóban üdvözölte a jelenlévőket, majd köszöntötte a Senseit is. Mikor felfedezte a hermelint a lába körül, már biztos volt benne, hogy a pimasz apróság elorozta az egyik zacskó nassolnivalót. Amikor belelesett a táskájába, látta is az egyik jutalomfalatos csomag hiányát. A mélyebbre rejtett adagokat halászta elő, majd adott belőle Toriinak és furcsa mosómedvének is belőle. Amint túl volt a négylábúak kényeztetésén, magához vette a partvist és lelkiismeretesen nekilátott besegíteni a takarításba.
  Amikor nagy zsivaj támadt a dojóban, tartózkodott attól, hogy utána nézzen mégis mitől élénkült fel ennyire a társaság. A hangok alapján azt szűrte le, jobb, ha nem lábatlankodik ott. Emiatt csak akkor ment vissza a négy fal közé, amikor az idő a kiírt időponthoz közelített és gyülekezni kellett. Nem lepte meg a Sensei csípős stílusa, így ahogy a helyére pakolta a seprűt, nyugodtan ment beljebb, hogy seizában helyet foglalhasson valahol.
  Le prince charmant* jelenléte nagy döbbenetet okozott számára. Noha Szúnyog leplezte meglepettségét, viszont a host még egy biccentést sem küldött felé. Betudta annak, hogy valószínűleg rosszul viselte, mikor a szívébe taposott és most a sértettség miatt nem kíván tudomást venni róla. Viszont minél tovább szuggerálta, valahogy az volt az érzése nem is az általa ismert szőkeséget látja. Más fajta kisugárzása szokott lenni – már amennyire ért hozzá –, viszont teljes meggyőződéssel sem merte állítani, hogy nem ő az. Ettől függetlenül a közelében keresett végül helyet. A sok ismeretlen között még őt találta a legbiztosabb pontnak.
  A rettenetes zenétől alig bírta megállni, hogy ne kezdje kínjában kaparni a padlót. Nem rajongott a klasszikuson túl egyéb műfajért. De ez kifejezetten bántotta a füleit. Több-kevesebb sikerrel megpróbálta kizárni elméjéből a szörnyű zenét, míg végigszólt a dal.
  Szúnyog szíve megesett a szégyenlős jószágon. Alig tudta rávenni magát, hogy a terítékre helyezett témán járassa gondolatait.
  A zenről, mint olyanról hallott nem egyszer. Hapkido edzésein keresztül is súrolták a témát. Gyanította valami harmonikus állapottal keresztezett művelet lesz. Elméleti részeiből ismert dolgokat, gyakorlatban viszont nem tudta elképzelni, hogyan szeretné összhangba hozni a Sensei a zent és a vívást. Így inkább megtartotta magának elméleteit, tudta, hogy Sensei nem honorálná túl pozitívan a mellébeszéléseket vagy az üres találgatásokat. Ezt prezentálta a vaskos, szárnyra kélt kötetek is, melyek sorra ejtettek vészleszállást az élénk nebulók fejein.
  A kicsődítéskor világossá vált számára, hogy miért pont az udvart kellett kezelésbe venni a korábbi takarításnál. Engedelmesen lejtett ki sereghajtóként, kihagyta a tolakodást és egyebeket. Nem volt ínyére a versengés ilyen téren. Amint utasítás szerint kezébe vette a fahasábot, elsőre azt hitte, hogy vágásgyakorlatokat fognak végezni. Részben furcsállta a faválasztást, hisz az ilyesmit bambuszokon szokták gyakorolni.
  Mikor elhangzott a feladat, legalább annyiban elégedettség töltötte el, hogy az elképzelése korrekt volt, mármint a fát valóban vágni fogják. Noha nem egészen abban az értelemben valósult meg, miként elképzelte. Szúnyog pillanatokig habozott. Azon tűnődött mégis miféle eszközzel kellene nekiveselkednie a fának, noha nem űzte túl régóta a kardvívás művészetét, de egy katanát ehhez használni azért túlzásnak érezte. Végül a felsorolásból kihallott fejszét kerített magához, majd veselkedett neki a fadarabnak.
  Az első három, roppantul szakbarbár módjára sikerült vágását követően, mély szusszanással nyelte le a kérdést, hogy mégis miféle hasznuk van ebből az aprításból? Rögtön a korábban elhangzott elmélet pedzegetésére gondolt és próbált rájönni, miféle párhuzam van a zen és eme gyakorlat között. Frusztrálta, hogy nem látta át.
  A Senseitől elhangzott kérdésre automatikusan emelte a kezét a magasba. Nem tervezte palástolni, hogy igenis, nem látja át és nem érti az egészet. Viszont csupa fül módjára hallgatta a részletesebb kifejtését a gyakorlatnak.
  Szúnyognak lehetetlen volt elképzelnie, hogy teljes zenben vágjon fát, miközben a fejsze odajár, ahová nem is célzott vele. Holott számára egy dologra koncentrálni pont olyan egyszerű, mint hatfelé. Ellenben az aprítás fizikai részén komoly nehézségekbe ütközött. Még elbíbelődött néhány vágás erejéig a fejszével. Kísérletei alatt, hol a földet karistolta a pengével, vagy beleállította teljesen a fadarabba, kettényisszentve azt. A szabályos darabtól természetesen igen távol állt. Amikor finomkodni próbált a fával, akkor meg lecsusszant a penge éle. Valahogy nem lelte meg az arany középutat. Mikor karjai is elkezdtek sajogni az erőlködéstől, úgy határozott, hogy könnyebb vágószerszám után néz.
  A megoldást a kocsija csomagtartójában találta. Apja által hétvégén elkért járműben enyhe vegyszerszagtól bűzlő kézi láncfűrész hevert az autóban. Nem pakolta ki, mondván apjának még kellhet. Nem kérdezősködött mire használta és mire szándékozik még használni. Nem volt az senkinek sem útban, most pedig kifejezetten jól jött számára. Így elsurrant a kocsiig az eszközért. Súlyra egyáltalán nem volt könnyebb a fejszéhez képest, viszont ehhez nem kellett különösebb energiákat belefektetnie, hogy keresztül tudja vágni majd a fát.
  Szúnyog visszaérve kicsit arrébb költözött a többiektől, hogy ne okozzon véletlenül se baleseteket az automata szerkezettel. Miután beindította a gépet, menten nekiveselkedett a fahasábnak. Gondolni nem gondolt semmire, hiszen a feladat lényegi pontját tartotta szeme előtt, egyenlő darabokra szelni a penge alatt lévő fát. Problémát nem látott az egészbe, hiszen a gyakorlat lényegi részén járt el, csak a faszeletelést összpontosított. Ez volt az oka annak, hogy a Sensei által felé hajított, de az egyik túlbuzgó gyakorlatozó gyűjtögetési hajlama miatt célt nem érő kövekről egyáltalán nem vett tudomást. Ahogy a koncentráció miatt a felé szállingózó fahasábokról is csak akkor vett tudomást, amikor az egyik beröppent az éppen szeletelés alatt álló darab és a láncfűrész pengéje közé.
  Kérdőn emelte fel a tekintetét és vizslatott körbe, noha a fűrész hangjától nem igen hallotta, a Sensei láthatóan igen látványosan próbálta magára hívni a figyelmet. A mindeközben felé száguldó hasáb miatt pedig reflexből emelte maga elé a gépezetet, hogy annak pengéjével kettészelje, mielőtt fejbe találhatná a fadarab. De leszűrte a heves jelzés mire mehet ki és nyomban ezután ki is kapcsolta a láncfűrészt. Kérdőn emelte meg karjait, várva a magyarázatot, hogy miért is kellett leállítania a szerkezetet. 
  A tikkelő szemekkel, nagy elánnal érkező Senseit nyugodt arccal fogadta. Egyedül arra húzta el szája szélét, mikor elorozta a kezéből az automata láncfűrészt.
  – Texasi menőkém! Nem a retkes zs kategóriás horror aprításra kell gyúrni!
  – Nem értem Sensei – kezdett bele ártatlan hangszínnel. – A szavaid korábban nem tiltották a kézi láncfűrész használatát – emlegette fel az elhintett intelmeket. – Sőt, arra buzdítottál minket, hogy bármit használhatunk.
  A Sensei által kosárból kiszedett kisfejszét beleállította az eddig gyönyörűen aprított hasábba.
  – Neh! Ezzel! Stimm, azt vakeráltam bármivel neki feszülhettek, de azzal a zümmögő robotszarral a saját agyad se hallod. Ok, offolj mindent. De ennek az a célja a vágásba zombulj bele aggyal, ne csak futószalagon told jobbra-balra ezt a bőrarc játékot...
  Szúnyog megvont vállal adta be a derekát az utasításnak. A láncfűrésszel teljesen átérezte a zen hatását, a korábbi fejszés atrocitáshoz visszatérni számára olyan volt, mint visszafelé haladni, mintsem előre. Kezébe vette a vágóeszköz markolatát, majd eligazgatta a kezében. Nem sietett egyáltalán. A korábbi próbálkozásaiból tudta, hogy értelmetlen kapkodnia. Két vágás után keserűen vizslatta a szabálytalan faformákat, amelyek a mozdulatából születtek.
  Szúnyog emlékeztette magát a korábbi intelmekre. A lényeg, hogy ne gondolkodjon és ösztönösen művelje a dolgot. Ha minden egyes vágás után azon lovagol, hogy néz ki a kikanyarintott darabka, soha nem fogja elérni a célt. Elengedte a formákat, helyette ráfókuszált az elsődleges feladatra – lekapcsolni folyamatosan pörgő gondolatait.
  Eleresztette agya legtávolabbi részén zakatoló foszlányokat is. Minthogy megetette drágalátos gyermekeit? Kihúzta a vasalót? Mindent félresöprögetett. Egyedül a lábánál heverő fahasábra fókuszált és mindeközben igyekezett a vágó mechanizmust csípőből művelni.
  Ahogy hagyta magát sodródni az árral és nem foglalkozott egyáltalán a külvilággal, észre sem vette, hogy néhány vágást követően egészen egyformákra sikerültek a lenyisszantott darabok. Karjai a nem megszokott mozgás miatt megejtett fájdalom jelzéséről sem vett egészen addig tudomást, míg a Sensei a fahasáb cserénél nem szólt rá, hogy nehezítsen a gyakorlaton. Illegő-billegő deszkára kellett állnia a fahasáb szeletelése közben.
  Nem örült a fejleményeknek. Karjai égtek a megerőltetéstől, ráadásul a libikókán megállni és vágni olyan összpontosítást igényelt tőle, ha akarta, se tudta volna lekapcsolni mellé a gondolatait. Vagy fent marad a deszkán, vagy vág. Összehangolni a kettőt jelenleg túl nagy erőbefektetésnek ígérkezett számára. Azonnal valami megoldás után nézett, részéről nem volt járható út, hogy itt, ennél a pontnál feladja. Különben sem szerepelt a Sensei szótárában az utóbbi szó. Ezért körbelesett valami hatásos nehezékért. Torii ebben a pillanatban lejtetett el mellette, éppen két-három gyakorlatozó életét is megkeserítette azzal, hogy éppen a lábuk alatt masírozott. Felvillanyozva füttyentett a négylábúnak, majd az egyik zsebéből előhalászott jutalomfalatkával édeskedte magához. Azt tervezte, hogy valahogy ráveszi a kutyát, hogy feküdjön le a deszka végére. A jószág van olyan súlyban, hogy könnyedén lent tartsa, míg ő a túl végén szeleteli a fahasábok.
  Reményei beváltak, Torii a jutalomfalatok fejében örömmel maradt a deszka végében. Szúnyog pedig úgy tudta folytatni a feladatot a deszkáról, hogy az nem billent el semerre. A plusz mozdulat, hogy három vágásonként egy jutalomfalatot adjon Toriinak a segítségéért pedig beleépült a munkamenetébe.
  Masszív fókuszálását mi sem tükrözte jobban, hogy nem érzékelte, hogy a Sensei ismét mormogva lejt oda, hogy véget vessen a szabálytalankodásnak. Szúnyog csak akkor érzékelte a változást, hogy az egyik vágásánál a hasáb távolabb került a kelleténél. A deszka kicsúszott talpai alól, gyakorlatilag kilőtték a deszkáról. A fejszét félúton elejtette. Miután tompította az esést, ülő helyzetbe tolta magát, a fejészről megkönnyebbülten vette tudomásul senkibe és semmibe se állt bele. Mellé pottyant, egyenesen az oldalára az éles penge. Szúnyog a deszka széle felé lesett, ahol eddig Torii fetrengett. A kutya helyében ott tornyosuló Sensei felé újból kérdőn felemelt kézzel várta a magyarázatot, hogy most mégis miben talált problematikát.
  Nem tetszését jelző szusszanással tápászkodott fel. Keserűen nyelte le, hogy Toriit hanyagolnia kell a képletből és nélküle kell teljesítenie a gyakorlatot. A fejmosás alatt elejtett a kutyának még egy falatkát az eddigi közreműködésért. A békesség érdekében fejszéstül visszamászott a deszkára, majd folytatta a feladatot, immáron kitámasztás nélkül. Noha egyensúlyozásában nem akadt probléma, meg tudott állni a mozgó deszkán. Ellenben, amikor vágásra emelte a fejszét és lesújtott rendszerint vagy lecsúszott a hasáb széléről a fejsze éle, vagy nem vágta át teljesen és beleragadt a hasába.
  Morogva szitkozódott különböző nyelveken, amik éppen a szájára jöttek. Nem tudott elvonatkoztatni karjai fájdalmaitól, illetve az újra és újra elismételt hibák hihetetlenül frusztrálták. Szúnyog önző módon nyúlt ki a képességével és próbálta elorozni közelében lévők energiáit, hogy némileg felfrissülhessen és talán nagyobb sikerekkel állhasson neki a kihívásnak. Habár a töltekezés alatt nem hagyott fel a fahasáb vágásával, ne érje szó a ház elejét emiatt.
  A kínlódást akkor rekesztette be, amikor a hasábot nem elvágni, hanem kettérepeszteni sikerült számára, ahogy megpróbálta a fejszét kifeszegetni anélkül, hogy leessen a deszkáról. Miután beszerzett egy újabb hasábot, nekiesett a libikókának. Kisebb átalakítás vette kezdetét általa. Levágta a deszka felét, majd a rönköt, amire rá volt helyezve, azt felállította, erre helyezte vissza a megcsonkított lécet. A kisebb pódium így már nem illeghetett semerre. Azon pedig még túl tudott tenni, hogy a plusz negyven centis magasságból kell lehajolnia a vágáshoz. Számára az volt a fontos, hogy így végre tudott megint összpontosítani, nem járt mellé a fejsze.
  Nem úszhatott sokáig a megoldás sikerében. Hallotta, ahogy a háta mögött felzümmög az automata láncfűrész. Rossz előérzete támadt. A fejszét eldobta és előre vetődött. Egy bukfencből ugrott azonnal talpra. A kissé átalakított libikóka apró darabokban hevert a Sensei ámokfutása miatt. Legalább bizonyossá vált, hogy sejtelmei igazat szóltak.
  Szúnyog mellőzte a megszokott kérdő mozdulatot, mivel a Sensei megelőzte válaszával. Viszont Szúnyog tudta, hogy az életéért való futásnál azért valamivel hatásosabb túlélési módszert kellett találnia. Azért nem akarta a láncfűrész alatt végezni. Azonnal bemérte a közelébe eső fát és száguldott fel a tetejére. Hálát mondott a gyerekkori, vidéken töltött gyümölcsszedő szezonnak, ahol némi gyakorlatot szerezhetett ebben. Csak utólag tűnt fel neki, hogy a fa tetejére már más is felköltözött. A sorstársának egy biccentéssel köszönt, majd feljebb mászott néhány ággal és onnan tekintett le. Abban bízott, hogy a Sensei azért nem kezdi el csépelni a természetet a láncfűrésszel.
  Miközben lefelé vizslatott a fa tövébe, hogy lássa, mikor ér oda a zabos Sensei, ekkor érzékelte a hűvös, hegyi levegőhöz hasonlatos klímát.
  – Nem rosszból, mon maître bien-aimé**, de a fiú a tetőn, mintha kisebb akadályba ütközött volna – bökött a dojó tetejének irányába. Tagadhatatlanul abban bízott, hogy a Sensei felhagy az üldözéssel és inkább az emlegetettel kezd foglalkozni.


*Prince charming (franciául) = Sachiaru Teruo-t hívja így a host klubból
**Drága mesterem (franciául)

Az IC-ket köszönöm Nikkának! *.*
(click to show/hide)

(click to show/hide)