Egyre növekvő türelmetlenséggel, és idegességgel pásztázom a környéket Karakura városában. Bizony jó ideje már, hogy utoljára az emberek világában voltam, ráadásul egyedül. Nagyon jól emlékszem, hogy mikor, de ettől még nem érzem magam jobban. Öt évvel ezelőtt, azon a bizonyos estén. Igaz, akkor többed magammal, most csak egyedül. A lényeg akkor is ugyanaz volt. Felkutatni és megsemmisíteni a lidércet, lidérceket, megtisztítani a lelküket, hogy a Soul Societybe juthasson, majd hazamenni épségben, dolgunk végeztével. Egyik sem jött össze viszont most máshogy tervezem. Hibáztam akkor, ami sok shinigami életet követelt. A saját magamét nem tartom sokra, azonban másokat nem küldök halálba, de még veszélybe sem szívesen. Persze katonák vagyunk, ez a dolgunk, mégis, a 46-ok tanácsa, és néhány feljebb való, de még néhány kapitány is, túlságosan könnyelműen akar élet és halál között dönteni, ha az embereikről van szó, és túl sokszor húzzák a közkatonák a rövidebbet. Ezzel még nem is lenne nagy baj, de nem jöttek rá, vagy -ami rosszabb- nem is érdekli őket, hogy ezekkel a húzásokkal gyakorlatilag közvetlenül a Soul Societyt gyengítik. Hiba.
- Hol vagy már... - dörmögöm magam elé csendesen, miközben izgatottan figyelem a környék minden egyes rezdülését. Tudjuk, hogy egy ideje minden éjjel hollow eredetű energia jelenik meg közvetlenül egy régi kastély környékén, Karakurában. Bár szokatlan, koránt sem egyedi eset. Ilyen helyeken nem sok lélek van általában, azonban az okosabb hollowok feltalálják magukat, temérdek módszerük van a lelkek elcsalogatására, és elfogyasztására. Tudomásom szerint jelen helyzetben is egy "okosabb" fajta hollowról van szó. Valószínűleg már elegendő lelket elfogyasztott ahhoz, hogy intelligenciája némiképp megemelkedjen, és már nem teljesen az a sima ösztönlény, mint egy "újszülött" egyed. Igen speciális megközelítése ez a hollowoknak, de az elmúlt öt évben többet tanultam róluk, mint a Soul Societyben ötven év alatt. A gyakorlat teszi a mestert, ahogy mondani szokás...
Hirtelen mozgás támad, és egy fiatal lány alakját pillantom meg a búvóhelyemről, ami egy magas cseresznyefa felső ága, ami a kastély mellett futó utca túloldalán van, és remek belátást biztosít a hatalmas, és egyébként igazán impozáns birtok területére. Nem zavar különösebben, hogy éjszaka van. Egyrészt telihold van, másrészt kiválóan tudok tájékozódni sötétben is, harmadrészt pedig, a lélekenergia érzékelésemre van most szükségem, nem pedig a szememre, vagy a fülemre.
Eddigi unott arckifejezésem egyből feszült figyelemre vált át abban a pillanatban, hogy érzékelem, ez nem egy egyszerű ember, hanem egy lélek. Ha lélekenergiája nem lenne elég, ott van a mellkasán a mindent eláruló lyuk, amiből pedig egy lánc lóg a föld felé. Hosszú, fekete haja van, és nincs rajta más, csak egy hálóing, lábain pedig mamusz. Egyébként pedig egy fiatal, húszas évei derekán járó nő, sokkal inkább lány. El se merem képzelni, hogy vesztette szerencsétlen életét, de megpróbáltatásai nem tartanak már sokáig, ha rajtam múlik. Márpedig rajtam múlik. Viszonylag friss lélekről lehet szó, tekintve, hogy a lánc nem kezdett még el sorvadni, ami a hollowwá válás első jele. Gyors mozdulattal söpröm ki a szemembe lógó ezüst-fehér hajtincseimet, majd figyelem tovább a lassan, némán lépdelő lelket. Nem tűnik megrendültnek, egyszerűen csak megy, arcán furcsán álmatag arckifejezéssel, mintha hipnózisban lenne, vagy valaki irányítaná. Ez felettébb gyanús, és arra enged következtetni, hogy hollow van a dologban, viszont lidérc energiát nem érzek, ami arra enged következtetni, hogy a kérdéses egyed igencsak fejlett "jelenlét-elfedő" képességgel rendelkezik. Kezdem érteni, miért pont engem küldtek ide, nem pedig valaki mást. Furcsának találtam, hogy néhány hónappal visszatérésem után csak úgy elküldtek az Emberek Világába egyedül, holott eddig gyakorlatilag le sem szálltak rólam, és mindig a sarkamban volt valaki a 46-ok tanácsának utasítására. Talán végre eljött az idő, hogy leteszteljenek, érek-e annyit, mint régen..vagy hogy megbízható vagyok-e.
Gondolataimat visszakormányozom a jelenbe, nincs most időm ilyeneken gondolkozni. A lélek már el is tűnt szemem elől, mikor befordul az utcáról nyíló impozáns kovácsolt-vas kapun, ami a kastély területére nyit bebocsájtást. Egy gyors ugrással már a kastélyt körülölelő fal tetején vagyok, majd megpillantom a lelket, amint továbbra is szinte alvajáró módjára lépdel. A kastélyhoz vezető széles, köves útról hamar letér egy kisebb ösvényre, ami a kastély területén található tó, illetve fasor felé vezet. Ez nincs különösebben ínyemre, tekintve, hogy nehezíti a látást, de ez van. Úgy döntök egyelőre, hogy maradok a körülményekhez képest észrevétlen, és a fák ágait felhasználva követem tovább a lelket. Kis idő múlva meghallok valamit, ami leginkább egy dallamra emlékeztet. Nem tudom azonosítani a hang forrását, olyan, mintha mindenhonnan jönne, és ugyanakkor sehonnan sem. Valószínűleg ez ejtette révületbe a lelket, és csalogatta ide a kastély területére, viszont a tény, hogy én csak most kezdtem el hallani, arra enged következtetni, hogy közeledünk a lidérchez. S valóban, ahogy az ösvény végéhez érünk, megpillantom a kastély előtt elterülő gyönyörű tó tavat, és annak innenső partján egy sziklacsoportot, ami alján pedig ott guggol a
lidérc, ami egy nagymacska módjára ül a pázsiton, mozdulatlanul, vöröslő szemeivel a felé továbbra is alvajáró módjára, lassan közeledő lelket figyelve. Húzok egyet oldalirányba a fejemen, mikor megpillantom a lidérc alakját. Kétségkívül fejlettebb példányról van szó, sokkal inkább egy Adjuchas, semmint egy sima, erősebb hollow. Ez pedig probléma. Nem kicsi. Fejlett pszichikai képességei pedig arról árulkodnak, hogy egyeltalán nem ostoba. Egy adjuchas általában gondot szokott okozni. Egy okos adjuchas viszont egyenesen ijesztő tud lenni. És ez csak egy képesség lehet a sok közül, amikkel rendelkezhet. Halálos nyugalommal nyúlok Aoki markolatára, támadásra készen. Gyorsnak kell lennem, és nem habozhatok. A legmefelelőbb pillanatot kell megvárnom, és akkor közbelépnem. Bár a parancs teljesítése nem terjedt ki az esetleges "veszteségekre" ami jelen pillanatban az Adjuchas előtt álló lelket jelenti, kötelességem megvédeni Őt is.
A lélek-lány az utolsó lépést követően megáll a szörnyeteg előtt, és nem mozdul, csak bámulja, csendben, mintegy beletörődve sorsába. Aztán megmozdul a szörnyeteg, és szép lassan, szinte, mint egy lassított felvétel, rusnya pofájával odahajol a lélekhez, nyilván azzal a szándékkal, hogy elfogyassza, és ebben a pillanatban rántom ki Zanpakutom a sayájából, majd egy shunpoval az Adjuchas mellett termek, és mártom bele Aokit markolatig az oldalába. Ami ekkor történik, bevallom, nem kicsit lep meg. Semmi sem történik. Úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Semmi sem hallok, semmit sem érzékelek. Rápillantok a lidércre, ami ugyanolyan töretlen nyugalommal, továbbra is előre dőlt testtartással ül a lélek előtt. Ekkor pislogok egyet, megrázom a fejem, és az egész, előttem látható "kép" eltűnik, mint egy illúzió. Kétségtelen, hogy abban a pillanatban, hogy meghallottam a lidérc csalogató dallamát, én is az illúziójába estem, akaratlanul. Valószínűleg tudott rólam a bestia, és direkt hagyta, hogy közel jöjjek, majd rátámadjak. Ekkor éles fájdalmat érzek a mellkasomon, majd repülök vagy öt métert hátra, röptömet egy magas fa törzse állítja meg, aminek hatalmas robajjal szállok neki. Fájós háttal nézek fel a szikra tetejére, ahol ott ül a hollow, vörös szemeivel engem méregetve, halkan morogva. Egész egyszerűen mellkason vágott hosszú, tüskés farkával. Bolond voltam, hogy hagytam magam átverni. Kijöttem a gyakorlatból, és most borsosan megfizetem az árát. Viszont, ami érzékelhető, hogy az álmosító dallam abbamaradt, nyilván csak addig volt hatása, míg használta az Adjuchas, így már kitisztult fejjel, teljesen tudatomnál vagyok, ami még fontosabb, hogy a lélek is, aki most hangosan sikoltozva-siránkozva hátrál a szörny közeléből. A hollow egy pillanatra ránéz a lányra, ami pontosan elég időt ad nekem ahhoz, hogy magamban elmormoljam egy kidou varázsigéjét.
- Hadou 50: Rei no kuron! - szól a hang nélküli néma idézés, minek hatására egy klón jelenik meg közvetlenül előttem, én pedig egy gyors shunpoval a közeli fa mögött tűnök fel, így helyet cseréltem a klónommal. Ha ő megtévesztéssel játszik, hát hajrá, megkapja. Nem Ő az egyetlen, aki képes használni az eszét. A klón-Sukét aztán gondolatban utasítom, hogy támadja meg a lidércet, amit meg is tesz. Zanpakutoját kivonva igyekszik szemből egy hosszanti vágással véget vetni a hollow életének, ám az hosszú, tűhegyes, és minden bizonnyal kőkemény karmaival megállítja a zanpakuto pengéjét, és gúnyosan kuncogni kezd. Nyilván abba na hiszemben van, hogy egy gyenge shinigamival van dolga, akit könnyűszerrel elintéz, két legyet üt egy csapásra, és a léleknél jóval hatalmasabb lélekenergia forrásra tesz szert, ami lehet elegendő lenne ahhoz, hogy Adjuchasból Arrancarrá váljon, és még erősebb legyen. Gúnyos kacaja azonban nem tart már sokáig, mert egy shunpoval mögötte tűnök fel, és ezúttal az igazi Aokit tényleg markolatig belemártom a lidérc igazi, valós testébe. Amaz csak egy meglepett vonyítást tud megejteni, mielőtt teste elenyészik, lelke megtisztul, és átkerül a Seireiteibe, hogy ott újra a körforgás része legyen. Ebben különbözünk a quincyktől. Mi nem elpusztítjuk a hollowok lelkét. Megtisztítjuk azt.
Megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul győzelmemet, majd dörzsölöm meg fájós mellkasom. Nem tagadom, iszonyatos erő volt a hollow ütésében, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fáj piszkosul, de ez van. Vele jár. Lassan behunyom a szemem, hogy kis koncentráció után megtaláljam a riadt lélek tartózkodási helyét, aki nem jutott messzire, épp cask pár méterrel, egy másik fa tövében kuporog, teljesen megdermedve a félelemtől. Lassú léptekkel indulok meg felé, kezemben a fekete-vértől csatakos zanpakutommal, aminek pengéjéről egy suhintással eltüntetem a lidérc vérét.
- Nem bántalak. Segíteni szeretnék... - mondom kedvesen, halkan a lélek-Lánynak, aki úgy tűnik, hogy ha nehezen is, de hisz nekem. Tekintve az imént lejátszódott eseményeket, meg is vagyok lepve, de ez csak megkönnyíti a dolgomat.
- Időd meg van számlálva ezen a világon, már nem ide tartozol. Elküldelek egy másik világba, ahol otthonra, és megnyugvásra találhatsz. - közlöm vele nemes egyszerűséggel, majd fogom Aoki keresztvasát, és a lány homlokához érintem, akinek alakja hirtelen felfénylik, majd hirtelen köddé válik. Arcán még eltűnése előtti utolsó pillanatban mintha megnyugvást vélnék felfedezni, ami halvány mosolyt csal az arcomra. Nem mondom, hogy ez volt a legkönnyebb hollow, illetve lélek-temetésem, de túl vagyok rajta, és ami még fontosabb, hogy sikeresen. Aokit gondosan visszahelyezem sayájába, majd előkotrok zsebemből egy doboz cigarettát, és rágyújtok. Gondolataimba mélyedve figyelem az előttem elterülő tavat, amit bejár a telihold fehér fénye. Hirtelen észre sem veszem a közeledő másik lélekenergia-forrást, amit elsőre nem is biztos, hogy be tudnék azonosítani. Teljesen mindegy mondjuk, mert annyira lefoglal a dohány, illetve saját ügyes-bajos dolgaim fölötti gondolkodás, hogy egyeltalán nem tűnik fel a másik személy közeledése. Szarvas hiba ez, ki tudja, talán ezúttal tényleg életem utolsó hibája, hogy gondatlan voltam.
