Szerző Téma: Geloof kastély  (Megtekintve 1501 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Titania Richter

Bounto

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ezüst

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#008080 //#C0C0C0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #15 Dátum: 2018. Márc. 10, 05:03:09 »
~ A tavasz ébredése ~

Már néhány hete szerepelt a határidőnaplómban a mai esemény. Egy szimpla felkérés volt, néhány befolyásosabb ember és cég részéről. Maguk az esemény szervezői ültek le velem beszélgetni erről. Természetesen mindent összehordtak, amit ilyenkor szoktak, hogy minél megnyerőbbnek tüntessék fel a megbízóikat és magát az eseményt, én pedig csak csendben, mosolyogva bólogattam. Ha csak a legkisebb sejtésük is lett volna, hogy nem igazán tudnak olyat mondani, amit már valaha, valaki nem mondott nekem, akkor biztos rövidebb lett volna a dolog, de mivel mindenki csak annyit tudott, hogy egy fiatal zenei géniusz vagyok, így minden alkalommal el kellett játszanom nekem is ezt a szerepet. Rövidebb volt, mint egy több évtizedes történet. Végül megegyeztünk mindenben ami szükséges volt és elváltak az útjaink.
Épp elkészültem a hangszerep összepakolásával, amikor megszólalt a csengő. A sofőr volt, hogy megérkezett az autóval. Ilyen esetekben általában nem saját autóval szoktam menni. Egyrészt kényelmetlen lenne a vezetés egyes estélyikben, arról nem is beszélve, hogy ha esetleg kedvem támad egy pohár pezsgőt vagy bort elfogyasztani, akkor legyen meg rá a lehetőségem. A másik okot pedig tulajdonképp Sebastiannak köszönhetem, hiszen így is megvan a maga hatása annak a három-négy talpig feketébe öltözött alaknak, akik a biztonságom megóvásáért felelősek, hát még akkor milyen lenne, ha ott nyomorognának az én autómba, miközben estélyiben vezetek. Teljesen ki van zárva.
A kis ezüst gömböt a táskámba süllyesztve nyitottam ajtót a sofőrnek, aki illedelmesen köszönt ismét, majd miután megmutattam hol vannak a csomagjaim, már fel is kapta őket és kisietett az autóhoz. Mire bezártam a házat és én is az autóhoz értem, már minden be volt pakolva, és az egyik fekete ruhás férfi az utastérbe vezető nyitott ajtónál állt kifejezéstelen arccal. Besegített az autóba, majd maga is beült. Szerencsére a limuzinban bőséges hely volt számomra és a három férfi számára.

- Itt álljon meg, kérem. - szóltam a sofőrnek, mikor elérkeztünk abba az utcába, ahonnan az éppen aktuális estélyimet kellett "beszerezni". Már elég régóta inkább úgymond bérlek ilyesmit, mert egyrészt rengeteg hely kellene a sok különbözőnek, másrészt így az adott cégeket is promoválom valamelyest. Persze akárkinek a ruháját nem veszem fel, és elég komoly minőségi kritériumoknak kell megfelelniük, de ez ennek a velejárója. Körülbelül fél órába, vagy egy egészbe tellett, míg teljesen rám igazították a ruhát és ismét az autóban ültem, immáron a végcél felé tartva. Természetesen még így is jóval idő előtt érkeztünk, mint ahogy azt illik és mindenkinek tennie kellene.
Nyugodtan vártam végig, amíg sorra kerültem ahhoz, hogy a hangtechnikusok a felszerelésüket hozzám is beállítsák. Én csupán vendégelőadóként voltam jelen, nem pedig, mint az esemény tulajdonképpeni sztárja. Azt kétlem, hogy bárki lenne, aki képes lenne fényesebben ragyogni, de nem kizárt, hogy látok és hallok majd olyanokat, akikből idővel még tehetség válhat.
Maga a fellépés is hamar lejárt. Mivel nem kérték tőlem különösebben, hogy a komoly zene klasszikusainak bármelyik darabját is eljátsszam, így saját műveket játszottam. Végig teljes beleéléssel, és úgy, hogy az arcomon a megfelelő érzelmek jelenjenek meg. Megtanultam maszkokat viselni a színpadon és a való életben is.
A műsor után következő állófogadáson is elég sokan voltak. Voltak akiket ismertem már, akár egy korábbi koncertről, vagy egy ezt követőnek a szervezőjeként, és voltak ismeretlen személyek is. Egy pohár pezsgővel a kezemben járkáltam szinte asztaltól asztalig. Volt akinek a zenei karrieremről kellett beszélnem, volt akit a ruhám érdekelt, és olyanok is kerültek akiknek az életét én kellett végighallgatnom. Vagyis minden a szokványos kerékvágásban működött.

Karakterlap

Uruwashi Yui

Boszorkány tanonc

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 800 / 15 000

Hozzászólások: 62

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 15 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#7A0099


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #16 Dátum: 2018. Márc. 10, 11:34:00 »
A tavasz ébredése

Ki hitte volna, hogy a mostani évem lesz talán az egyik legzsúfoltabb. Naptáram tele van szinte koncertekkel. Hát zenésznek lenni sosem könnyű, főképp, ha ráadásul elismert. A komoly zenészek között, talán én lennék a legfiatalabb ifjonc tehetség, akiket a művészek szárnyai alá vettek. Megtiszteltetésnek veszem, hogy közöttük a Geloof kastélyban tarthatok előadást. Ráadásul a családom is jelen lesz a fontos eseményen hiszen, őket is meghívták a fogadásra. Az ilyen alkalmak, lehetőséget adnak, kapcsolatok kialakítására, szórakozásra és természetesen, hogy a család egyűt lehessen. Külön meglepetés számomra viszont, hogy Uruwashi Makotó boszorkánymester is a vendégek listáján szerepel. Ritka pillanatok egyike, hogy mesterem kimozdul végre az odújából. Általában kísérletezik, újabb főzeteken vagy varázslótokon töri a fejét, hogy kiegészítse tudástárunkat. A boszorkánymesterek feladata sose ér véget. Haláluk napjáig, szent kötelességük, hogy népünk tudását megőrizzék és csiszolják. Külön öröm számomra, hogy mesterem ma a vendégek között láthatom. Méltó koncerttel kell őt üdvözölnöm. Ezért különleges díszruhával és dallal fogom köszönteni hű rajongóimat! Alaposan felkészültem erre a napra, minden elterveztem hogyan fogok a mai előadáson szerepelni. Természetesen a reflektorfényt nem szeretném elvenni senkitől, viszont mindenképp maradandó élményt akarok nyújtani. Mondhatni egy kis darabot a lelkem csillagaiból itt hagyni, hogy mikor visszatérnek eme helyre, mindig emlékezzenek arra, hogy micsoda élményben volt részük. Miután végre sorra kerülök, első dolgom, hogy közönségemet köszöntsem. Miután a ceremóniát elvégeztem, helyett foglalok hű hangszeremhez a zongorámhoz. Kezeimet kecsesen a billentyűk felé helyezem, majd kinyitom a csodák országának kapuját, amit úgy neveznek csupán: Vivaldi: Négy évszak. A közönséget most hosszú utazásra invitálom. Bemutatom nekik az élet keletkezését és végét. A szomorúságot, a boldogságot, szerelmet, csalódást. A szürkeségből, vidám színek keletkeznek. Ezek olykor hidegek és melegek. A végén viszont kihuny amint a télhez érkezem. A haláltól nincs menekvés. Ez maga az élet. A természet ahogyan megalkotta. Mindezt bemutatva egy zongoraműben! Amint leütöm az utolsó hangot a billentyűmön, a közönség éljenezve és tapsolva megköszöni munkásságomat. Mélyen meghajlok előttünk. Természetesen a köszönetem feléjük szól, de legfőképpen Makoto mesternek címeztem. A koncert után az állófogadáson köszöntöttem családomat, mesteremet és a rajongókat akik beszélni óhajtottak velem. Voltak, akik ismerték az Uruwashi nevet, de voltak olyanok is akik személyemmel voltak csak képben. Sok fajta kérdéssel találtam szembe magamat a ruhámmal kapcsolatban, előadás módomról és természetesen a hajam színéről! Nos igen a családom védjegye a természetes lila hajszín. Miután sikerül végre egy kis teret engednem magamnak úgy gondoltam egy kicsit körbesétálok. Ekkor futok össze az egyik zenésztársammal. Ha emlékezetem nem csal az ő előadása különleges volt. Sajnos nem volt alkalom egymásnak gratulálni. Ideje pótolni!
- Üdvözlöm. Szeretnék gratulálni a koncertjéhez. Nagyon elegáns volt és meg kell mondjam mesés a fűlnek. Viszont nem volt ismerős. Talán saját szerzemény?
Ha jól átgondolom, meglehet, hogy egy saját szerzeménnyel van dolgom. Én jó magam is írok saját dalokat, de legtöbb esetben nem azokat adom elő. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy egymásra épülnek, másrészt én a tökéletességre igyekszek. Szeretnék maradandó zenét alkotni, mint a nagy zenészek. Remélem egy nap eljön majd az én időm!
- A nevem Uruwashi Yui. Önben kit tisztelhetek?
Kezemet felé nyújtva várom a reakcióját. Kissé furcsállom viszont nem érzek rajta semmit. Ami furcsa, mert akikkel eddig találkoztam mindig is éreztem bennük az energiát, ami körül vette őket. Ebben a nőben viszont nem érzek semmit. Mintha egy üres héj lenne.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Márc. 10, 11:36:27 írta Uruwashi Yui »

Karakterlap

Titania Richter

Bounto

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ezüst

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#008080 //#C0C0C0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #17 Dátum: 2018. Márc. 11, 04:51:30 »
~ A tavasz ébredése ~

Igazából nem számítottam arra, hogy egyhamar kerülne olyan, aki tovább le tudna kötni, mint pár perc.Az ilyen események mindig egy lére mentek, és számomra ténylegesen csak addig tartottak, amíg meg nem untam őket.
 Szerencsére bőven volt a tarsolyomban esetleges magyarázat, hogyha kérdenék, hogy miért távozom korán.
Viszont most még szó sem volt arról, hogy távoznék, és különben sem tehettem még meg, hisz egy lányka lép elém és már meg is kezdi a beszélgetést. Igazából több dolog is van ezzel a személlyel amit furcsállok. Egyrészt fogalmam sincs arról, hogy miért öltözött egy tizenéves lány komornyiknak egy ilyen eseményre, főleg, hogy fellépő is volt. Lehet,
 hogy csak én vagyok maradi, de mentségemre legyen szólva, még ilyennel sohasem találkoztam. Lehet, hogy ez valami helyi trend vagy hasonló. A másik furcsaság az volt, hogy nála is azt éreztem, amit gyakorlatilag szinte minden második embernél, akivel ebben a városban láttam, hogy sokkal több lélekenergiával rendelkezik. Lehet ez is olyan helyi sajátosság, mint a különös öltözködés.

- Én is üdvözlöm. - pukedliztem, ahogyan azt illik. - Örvendek, hogy elnyerte a tetszését. Egyike volt az általam komponált daraboknak, pillanatnyilag a legújabb. - valóban csupán pár hetes szerzemény volt, amit eddig még publikusan egyszer sem játszottam, és úgy éreztem, hogy most van az ideje debütálni a nagy publikum előtt. Igazából nem sokat jelentett, hogy miféle visszajelzést kapok rá, természetesen szép, ha másoknak is tetszik, viszont elég kevés azon személyek száma, akik szavára adok is. A kritikusok pedig nem igazán tartoznak ebbe a kategóriába.
- Titania Richter a nevem. - némiképp meglepő volt, hogy nem ismeri a nevem, egyrészt mindnyájunkét közölték a fellépés előtt, másrészt az internet világában már elég kevés az információ, amit nem lehet megtudni pár ujjmozdulatot követve. A kézfogást viszont nem volta hajlandó viszonozni. Természetesen értékelendő, hogy a saját kultúrájának etikettjét félre tette miattam, hisz azt már tapasztaltam, hogy ebben az országban a kézfogás egyáltalán nem használatban levő szokás, viszont még európai szemmel sem volt illendő, hogy ő nyújtott kezet, mint fiatal az idősnek. Bemutatkozás ide vagy oda. Ezt persze nem fogom felhozni neki, hisz feltehetőleg a szülei, vagy a menedzsere jelen lehet, és illetlenség lenne részemről zavarba hozni őt ezen személyek, meg úgy bárki előtt is egy ilyen eseményen.
- Úgy vélem jó döntés volt a részéről, hogy Vivaldi méltán híres darabját választotta. Tapasztalatom szerint a közönség is el volt ragadtatva. - a kis botlásától eltekintettem, hiszen amennyiben ezek után hamar megtanulja az illemszabályokat úgy nem lesz többet gondja vele, és mégsem lett volna egyikünk számára sem túl építő jellegű, hogyha emiatt a beszélgetés, még azelőtt véget ér, hogy tulajdonképp elkezdődhetne.
- Ha nem tartja túlságosan tolakodónak, megkérdezhetem, hogy mi óta foglalkozik zenéléssel? - a beszélgetés témáját illetőleg maradtam a közös pontnál, hisz míg egy felnőttel nyugodtan beszélhettem akár gazdasági témákról is, addig nem igazán tudtam, hogy mi lenne az a közös pont, ami ezzel a fiatal hölggyel összekötne. Még ha csak érintőlegesen is.

Karakterlap

Uruwashi Yui

Boszorkány tanonc

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 800 / 15 000

Hozzászólások: 62

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 15 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#7A0099


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #18 Dátum: 2018. Márc. 11, 09:51:18 »
A tavasz ébredése

Tippem helyesnek bizonyul. Jól éreztem, hogy a hölgy zenéje a saját szerzeménye volt. Csodálatos! Ezek szerint ő a zenészek magas iskoláját képviseli. Biztosan állíthatom régebb óta űzheti a szakmát, mint jó magam. Egy nap talán én is eljutok erre a szintre, amint sikerül első tökéletes dalomat megalkotnom. Ugyan jó magam is komponáltam, de sajnos mindegyikük a kukába végezte eddig. Elő se voltak adva soha. Nem éreztem magamhoz méltónak. Valami hiányzott bennük. Remélhetőleg egy nap sikerül majd a válaszra lelnem, hogy mi lehet a hiányzó láncszem? Kérdések gyülemlenek fel a fejemben, de válaszra nem lelek. Egy olyan útvesztőbe érkeztem, ahol a kijárat sajnos nem lelhető. Nem találom meg a vörös madzagot, ami kivezetne engem a titkok erdejéből. A bemutatkozás félig mondható sajnos sikeresnek. Ugyan elárulja a nevét, de a kézfogás számára idegenként hat. Meglepőnek tapasztalom a reakcióját. Lehetséges, hogy túlságosan is idősebb nálam? Akkor viszont elég jól tarthatja magát a kora ellenére. Mindenképpen beszélnem kell majd Makoto mesterrel legújabb tapasztalatomról.
- Jó magam is úgy éreztem Vivaldi lesz a helyes döntés. A négy évszak egyike a kedvenc daloknak, amiket megkomponált.
Vivaldi mindig is lenyűgözött. Érezhető munkásságaiban, jelleme és őszinte szeretete a zene iránt. Sokan flúgosnak és beképzeltnek tartják, viszont számomra egy páratlan zeneszerző. Nemhiába maradt még mindig fenn a neve. Nyomott hagyott a világban.
- Nem veszem tolakodásnak. Tizenhárom éve foglalkozok zenével. És ön?
Kíváncsi vagyok vajon ő mióta foglalkozhat a zenével. Ha tippelnem kéne, régebb óta űzheti, mint én. Legalább is a kézfogás incidensre gondolva, idősebb lehet. Nem is gondolnám róla. Kinézetileg hasonló korban lehet, mint én. Talán a gének játszanak szerepet ebben? Logikusan ez lehetne a magyarázat. Viszont mivel nem érzek rajta semmiféle energiát, további kérdések állnak fen, amíg még megválaszolatlanok. Mi lehet az oka? Mitől érzem őt egy üres héjnak? Túlságosan is furcsa, de nem fogok rá kérdezni. Nem szeretnék lebukni. Nem fogom kockára tenni a népem sorsát egy ostoba kérdés miatt. Majd Makoto mester biztos fog tudni válaszolni rájuk.
- A Csellón kívül tud másfajta hangszeren is játszani?
Jó magam csak zongorán vagyok képes játszani. Ugyan előfordult, hogy más hangszerhez is nyúlnom kellet, de az kivételes esett volt. Sajnos abban a világban a zongora nem volt még létező hangszer, így kénytelen voltam ütőhangszerrel megoldanom az akadályt. Nem kívánom vissza azokat az eseményeket. Vajon az a bizonyos „porondmester” elő fog huzakodni egy újabb meglepetéssel? Remélhetőleg nem fogom viszont látni semmilyen formájában.
- A véleményére lennék kíváncsi. Maga szerint, mit jelent zenésznek lenni?
Igen fontos kérdés. Elvégre nem mindegy hogyan is fogjuk fel a szakmánkat. A tanárom is előrukkolt hasonló kérdéssel teszt jelleggel. Vajon Titania milyen válasszal fog előrukkolni?

Karakterlap

Titania Richter

Bounto

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ezüst

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#008080 //#C0C0C0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #19 Dátum: 2018. Márc. 13, 03:28:14 »
~ A tavasz ébredése ~

Szerencsére különösebb atrocitás nem lett abból, hogy nem fogadtam el a kézfogást, legalább nem kellett semmit tennem, és különösebben nem is vonzottuk ezáltal magunkra senkinek sem a figyelmét. Ez első sorban a mellém beosztott testőrök miatt lenne kényelmetlen, hiszen fogalmam sincs, hogy milyen reakciót váltana ki belőlük,
 vagy mennyire használnának a szavaim velük szemben.
Szerencsére a zenéről való társalgás is jó ötletnek bizonyult az eset elsimításába és jó mederbe való terelésére. Vivaldi pedig úgy tűnik, hogy a kis hölgy kedvenc zeneszerzői közé tartozik, így az is jó döntés volt, hogy a nevét felhoztam.

- Nem sokkal tíz éves korom után kezdtem el zenét tanulni. - igyekeztem úgy kifejezni magam, hogy az a lehető legjobban fedje az igazságot. Illetve, hogy helyesebben fogalmazzak az igazság azon részét, amit elmondhattam. Másnak is megvannak a titkai és nekem is. Ráadásul hiába mondtam volna ennek a lánynak, hogy már több évtizedet leéltem, hisz csak összezavartam volna, vagy esetleg hisztérikus reakciót váltottam volna ki belőle. Ilyen szempontból az emberek eléggé kiszámíthatatlanok, és be kell ismernem, hogy idegesítőek is. Persze bárki mondhatná, hogy aki sokáig élt már emberek között, az megszokhatta volna már őket. Már ha egyáltalán oylan könnyű lenne mindez, de ez már csak ilyen.
- Tanultam zongorán is játszani. Másodlagos hangszerként elfogadhatóan játszom rajta, de nincs akkora jártasságom benne, mint a cselló használatában. Ön tanult, vagy tanul bármiféle más hangszeren a zongorán kívül? Esetleg van még olyan, amint szeretne megtanulni játszani? - az igazat megvallva zongorán játszani csak szórakozásból szoktam, vagy olyan napokon, amikor a csellóból már elegem van, de zenélni szeretnék. Ezért is van a lakásomban a versenyzongora, nem pedig egyszerű díszként, és azért, hogy legyen amiért a költöztetőknek fájjon a dereka. Mondjuk az is igaz, hogy akik valaha is hallottak engem zongorán játszani, azok most már mind a halottak között vannak. Most is élő ismerőseim közül gyakorlatilag még egy sem volt, aki hallott, vagy látott volna játszani.
- Lehet, hogy a válaszom ki fogja ábrándítani, szerintem zenésznek lenni egy roppant áldatlan állapot. Ahhoz, hogy valaki igazán zenésznek nevezhesse magát, ahhoz mindenét fel kell adnia. A kapcsolatait, a szabad idejét, az életét. Hiszen zenésznek csak az vallhatja magát, aki ténylegesen a zenéjének él és semmi másnak. Zenével nem lehet elindítani, vagy befejezni egy háborút. Nem lehet szeretetet vagy gyűlöletet létrehozni másokban. Ezért sem lesz belőlem sohasem zenész. - végig úgy mosolyogtam a lányra, mint ahogy egy anya mosolyogna a gyermekére. Abban biztos vagyok, hogy túlságosan fiatal és tapasztalatlan ahhoz, hogy teljesen meg tudja érteni a szavaimat. Majd ha idősebb lesz, és tényleg az lesz, hogy utálni fogja a zenét azért, mert az nem képes megváltoztatni senkit, és szerelmes lesz belé, mert saját magát képes lesz változtatni, de csak nagy áldozatok mellett. Ez mind olyan dolog amit saját maga kell megtanuljon, még ha a poklot is kell ezért megjárja, mezítláb és szomjasan.
- Feltételezem önnek más véleménye van arról, hogy mit jelent zenésznek lenni. Meg kívánja osztani velem? - a mosolyom most csak egyszerűen kedves, közben a pezsgőmből is iszom egy keveset.
 Ami azt illeti elég rég beszéltem egy gyerekkel ilyen hosszú ideig. Koncertek alatt volt, hogy rövid szóváltásaim voltak fiatal lányokkal és fiúkkal, de hosszabb és mélyebb beszélgetésbe nem bonyolódtam velük. Nem kizárt, hogy talán ez volt a jobb, hiszen saját tökéletlenségem lehet rossz irányba sodorta volna őket. Hiszen hiába a kinézet, vagy a dicsőítő szavak, közel sem vagyok egy angyal, szent vagy megváltó. Én is emberek között nőttem fel, számomra is ugyan azok a természet törvényei és ugyan olyanok a reakcióim, mint bárki másnak. Csupán tovább élek, mint egy egyszerű ember, ezáltal több hibát véthetek, és sokkal tovább tarthat egyes leckék megtanulása. Mondhatni a közel örök élet inkább átok, mintsem áldás.

Karakterlap

Uruwashi Yui

Boszorkány tanonc

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 800 / 15 000

Hozzászólások: 62

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 15 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#7A0099


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #20 Dátum: 2018. Márc. 14, 14:23:58 »
A tavasz ébredése

Szakértelme a zenéhez mélyen nyúlik vissza. Sejtettem, hogy nem mindennapi tapasztalattal rendelkező sorstárssal fogok találkozni. Ha a valódi korát kéne megtippelnem akkor kiinduló pontként a zenével való kezdést kéne figyelembe vennem. Tíz éves kora óta zenél Alapjáraton egy magnixnak vagy hozzám hasonlónak, igazából bárki, aki a zenék tudományának titkait keresik, minimum öt év mire a hangszert egy elfogadható szinten tudnák használni. Aztán még plusz öt év, mikor a saját stílusukat és új felfedezéseikkel egészítik ki zenei tehetségüket. ebből maximum kettő vagy három évet lehetne elvenni, ha egy virtuóz zseniről beszélnénk. Ha tippelnem kéne, akkor viszont a nő kora húsz vagy pár évvel öregebb lehetne. A tényen nem változtat. Jó pár évvel idősebb nálam, tapasztaltabb is. A kiállása arra enged következtetni, hogy elég sok tudással rendelkezik. Ahogyan beszél körülbelül egy úrinőéhez tudnám hasonlítani. Bár ez nem meglepő hiszen itt arisztokraták vannak többségben. Viszont kifejezetten a tizennyolcadik századbeli stílust vélem felfedezni ruházatában. Mintha egy barokk nő lenne. Esetleg francia? Akkor inkább Rokokó lehetne.
- Leginkább zongorán tanultam meg játszani, de a ritmus érzékemnek köszönhetően képes vagyok ütő hangszereket is használni. Számomra a zongora az otthonom, egy eszköze annak, hogy kifejezzem a közönségem felé gondolataimat és az élet szépségeit egy dalban. Természetesen gondolkodtam már, hogy más hangszeren is megtanuljak játszani, de végül a zongora mellet döntöttem és mesteri szinten igyekszem űzni ahogyan az tőlem telik.
A gondolattal már sokszor eljátszottam. Milyen lehetnék, ha gitároznék? Szerintem eléggé szokatlan. Nem az én stílusom lenne. A fúvós hangszerek is távol állnak tőlem. Valahogyan a zongorával vagyok csak képes egy szorosabb kapcsolatot kialakítani. Talán az oka, hogy a hangszer a nemesség egyik jelképeként is lehetne felfogni. Egy magasztos szerkezet, akik csak a kiválasztottaknak engedhető meg, hogy méltóképpen játszhassanak rajta. A zongoristák többségéből is ezt véltem felfedezni. Kiemelkedőek voltak a többi zenésztől. A cselló is egy hasonló hangszer, bár leginkább az úri hölgyek hangszerének felelt meg. A férfiak általában a zongorán játszottak. Azért előfordult, hogy nő is játszott rajta, de sajnos nem voltak híresek. Talán egy. Clara Shumannak hívtak a hölgyet, ha jól emlékszem. Legközelebbi koncertemen talán elő is veszem a műveit.
- Meglepő válasz. Én viszont mást tapasztaltam. Szerintem igen is lehetséges a zenével szeretet létrehozni. Ha nem is maradandót, de amikor az éppen előadott műt játssza valaki, képes lehet akár a közönséget hipnotizálnia. Mikor zongorázom, mindig igyekszem, hogy ne csak a kezeimből és a hangszerből jöjjenek hangok, hanem a lelkemből is. A szívem vezeti a kezemet, a kezem pedig leüti a billentyűt, a hangszer pedig közvetíti a lelkem hangjait. Zenésznek lenni, nem feltétlenül jelenti a kapcsolatok megszakítását. Több módon is lehet valaki zenész.
Magam is már régóta űzőm a szakmát és egyáltalán nem volt szükségem megszakítani a kapcsolataimat a külvilággal szemben. Abban mondjuk igaza van, hogy az időm java részét a zenének fordítom, hiszen gyakorlás nélkül sohasem lehetséges eljutni olyan szintre, mint a nagy zeneszerzők. Sajnos nincsen sok „barátom”. Inkább ismerősök, de úgy mélyebb baráti viszonyom nincs senkivel. A családomon kívül, nincsen kötelékem.
- Zenésznek lenni kiváltság szerintem. Egy fontos titulus, amit őrizni kell. Utat mutatni, szíveket begyógyítani. A szürkeséget színessé tenni, a világot pedig jobbá élhetőbbé varázsolni. Az a fajta személy, aki közönségét elvezetheti Eldorádó rejtett városába. Bocsánat, eléggé szokásom néha szimbolikusan kifejeznem magamat.
Remélhetőleg azért értette mire céloztam. Szokásommá válik néha, hogy szimbolikával igyekszem kifejezni mondandóim lényegét. Elvégre nem én lennék, ha nem így tennék.
- Miért gondolja úgy, hogy zenésznek lenni inkább egy afféle büntetés, mint kiváltság?
Érdekel hogyan is jutott, erre a következtetésre.

Karakterlap

Titania Richter

Bounto

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
5 000 / 15 000

Hozzászólások: 5

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Ezüst

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
#008080 //#C0C0C0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #21 Dátum: 2018. Márc. 15, 03:51:54 »
~ A tavasz ébredése ~

Kezdtem nagyon úgy érezni, hogy gondban vagyok a beszélgetőpartnerem korával. Kinézetileg egy közel felnőtt nő állt előttem, aki most jár a tinédzser éveiben, közel a teljesítőképessége maximumához. Viszont ha szavai alapján a belsőt vesszük szemügyre, akkor én mindenképp egy kislányt látok, vagyis a külső és a belső között jó néhány év különbséget vélek felfedezni. Egy roppant naív kislány, aki eddig mindenét odaadta, hogy a fejében elképzelt tündérmesének eleget tegyen. Feláldozta a kapcsolatait és szabadidejét azért, hogy olyasmit élhessen meg, amit csak ő lát. Ilyen esetekben furdal a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet az a kép, amit mások látnak a világról. Ha továbbadható lenne, mint egy szemüveg, vagy hasonló.
A másik dolog pedig ami furdal, az a lelkiismeret. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt, hogy az egész témát komolyra fordítottam. Hiszen ez a lány még gyerek, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán elérte a lázadó korszakát.
 Azt a pillanatot, amikor az addigi kis világából ki akar törni, mert túl szűk neki. Amikor rájön majd, hogy nem csak szépség létezik a világon, és nem csak a szeretet az, amit tovább lehet vagy kell adni.

- Elnézést. Azt hiszem több helyen is félreérthetően vagy helytelenül fogalmaztam. Nem úgy értettem, hogy büntetés lenne, azt mások osztják, amire én gondoltam, az sokkal inkább belülről jön. Mint mondtam, szeretetet vagy gyülöletet nem lehet zenével másokban létrehozni, csak olyan ember érez a zene hallatán szeretetet vagy gyűlöletet, akiben ez az érzelem már megvan. Tehát csak szinkronizálni lehet esetleg, teremteni nem. Éppen ezért mondtam, hogy békét nem tud hozni a zene, hisz akik gyűlölik egymást, vagy az érdekeik állnak ellentétben, azok a zene hatására nem fogják mindezt félretenni. Ez csak mese - igyekeztem ezúttal úgy fogalmazni, hogy tiszta legyen mindaz amit el akartam mondani neki, és semmiképp sem úgy, hogy esetleg megsértsem vagy valami. Természetesen úgy vélekedik a világról és annak a történéseiről ahogy akar. Az teljes mértékben rajta áll, hogy mikor fog kinyílni a szeme.
- Én a legtöbb esetben a saját élvezetemre játszom, legyen az a színpadon, vagy a szobámban. Számomra ez az egyetlen módszer ahogy az érzéseim nagy részét közölni tudom. Ha a zeném tetszik valakinek, annak örülök. Viszont azt sem vetem meg, akinek nem, és nem szomorítanak el az ilyenek egyáltalán. Ismertem néhány zenészt, aki ebbe bolondult bele. Volt egy gyönyörű elképzelése a világról, a zene csodás erejéről és az emberekről. Mindnyájan úgy gondolták, hogy próféták és a világ megmentésének a kulcsa a kezükben van. Sajnos, mikor szembe találták magukat a határaikkal, a többi ember másfajta világnézetével és a zene korlátaival, akkor ezt nem tudták elviselni. Persze vannak, akik még mindig küzdenek, és olyanok is akik maradandót alkotnak, vagy alkotnak. Ezeknek viszont nagyon sokat fel kellett áldozniuk, akár életükben, akár azután is. A jutalom pedig még így sem közelíti meg, akár csak egy kicsit se azt az árat, amit ezért fizettek, vagy fizetnek.- tettem még hozzá igyekezve, hogy elkerüljek minden olyan részletet vagy hanghordozást, ami elszomoríthatná, vagy eltántoríthatná. Olyanok, akik a végletekig elmennek, vannak a zenészek között is. Ők is emberek és ugyan úgy is reagálnak a dolgokra. Így nem csoda, hogy vannak, akik annyira befele fordulnak, hogy gyakorlatilag szobanövényként élik tovább az életüket, míg mások a tömegbe rohannak és erőszakossá válnak. Az érmének ilyen oldala is van.
- Viszont nem hiszem, hogy aggódnunk kellene. Míg ilyen események vannak, gyerekek akik hangszereken tanulnak meg játszani, vagy énekelni esetleg táncolni, addig egy kis remény még élhet bennünk, azt hiszem.-kedves mosoly játszott az arcomon. Ez a mondat volt egyike azon keveseknek, amikkel néhanapján hitegetni szoktam magam. Azt elég fiatalon megtanultam, hogy milyen kell legyen egy úri hölgy, hogyan kell viselkedjen és milyen kell legyen a megjelenése. Viszont azt senki sem tudja felfogni, vagy egyáltalán meglátni,
 hogy mi is járhat a fejünkben. Hiába a tökéletes külső, ha a belső nem tud lépést tartani vele. Csak minimális rálátásom van arra, hogy a mai fiatalok hogyan nőnek fel, milyen szabályok szerint, talán éppen a nyíltságuk és a közelség az, ami sok mindennel szemben védtelenebbé teszi őket. Talán ezért is van annyira szükségük a mesékre és a mesevilágokra, védelem gyanánt azzal szemben, ami a mindennapokban rájuk vár.


Karakterlap

Uruwashi Yui

Boszorkány tanonc

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 800 / 15 000

Hozzászólások: 62

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 15 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#7A0099


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #22 Dátum: 2018. Márc. 16, 12:13:29 »
A tavasz ébredése

A lány válasza elgondolkodtat. Vajon miféle tapasztalatokkal rendelkezhet, hogy így vélekedik a zenéről? Miért az áldozat szó fogalmazódik meg benne, és nem az öröm? A zenének erről kell szólnia. Az életről és halálról. Örömről és bánatról. Nem szerepelhet csak az egyik. Léteznie kell a másiknak is. Hiszen-e kettő érzelem nem létezik egymás nélkül. Ő még is csupán az egyiket emeli ki. Szomorú. Még is hol törhetett meg szíve ennyire? Hol sebesült meg lelke? Mikor fog eljönni érte egy hős lovag, ki szívét varja össze és majdan megláthatja a világ szebbik felét?
- Sokszor azt tapasztaltam viszont, hogy olykor a mesék valóra válnak.
A lány előtt állok, mint élő bizonyíték. Sajnos viszont a titkos köpönyegemet nem vethetem le magamról. Mit szólna, ha rájönne, hogy éppen egy boszorkánnyal szemben folytat társalgást? Akkor talán elhiszi, hogy a mesék valóra szoktak válni?
- Úgy gondolom, hogy a zene egyik legfőbb feladata lenne az érzelmek tanítása. Gondoljon csak bele. A hangok nem létezhetnek érzelmek nélkül. Érzelmek nélkül nem létezhetne komponált mű. Nézzük például Beethoven Für Elise című művét. Szerelemről szól. Olyan szerelemről, ami beteljesületlen, de még is érzelem formálta meg. A közönségben is hasonló érzelmeket formál meg. Ha mi zenészek nem érzésből, szívből, örömből, esetleg bánatból csináljuk, mi értelme lenne? Talán túl gyerekesnek hangozhat, de a valóság viszont igazolja. Én is voltam így, nem hittem a mesékben. De egy nap megláttam a kapu túloldalát. És most már elhiszem, csodák léteznek.
Természetesen a boszorkányok és túlvilági lények létezésére gondolok. Emlékszem mikor Makoto mester először szembesített engem a világ igazságával, Merlin történetével és népünk eredetéről. A mesék a boszorkányokról sokszor igaz forrásból eredtek, hiszen sajnos voltak köztünk olyanok, akik a sötétség erejét felhasználva uralkodni próbáltak az emberek felett. Az érzést nem tudnám szavakban megfogalmazni. Mikor szembesültem ezekkel a dolgokkal úgy éreztem, hogy egy kavargó örvénybe kerültem, ami csak forgott körbe és körbe. Nem tudtam szinte merre van Észak, Dél, Nyugat vagy esetleg Kelet. Teljesen elvesztem akkor egy pillanatra. Mondhatni sokkolt. Szerencsére az idő elég bölcsességgel és tudással halmozott el engemet, hogy már megszoktam a csodák erdejének pompáját.
- Hasonlóképpen vagyok így is. Első részt saját magamnak zenélek, másodsorban a közönségemnek. Nem gondolom magam prófétának, sem pedig megváltónak. Inkább egy útmutató vagyok. Kezükbe adom a térképet a megfelelő útvonallal, de az ő döntésük, hogy megteszik eme lépést vagy eldobják a kapott térképet maguktól. A történelem folyamán valóban voltak zenészek, akik beleőrültek, de valahol még is csodálom őket. Tudja miért? Az oka nagyon egyszerű. A zenéjük mai napig nyomot hagy az emberek szívében. Megkongatja a lelket. Megszólít a túlvilágon. Természetesen ezt mind szimbolikusan kell érteni. A kérdés, hogy vajon mi fogalmazódik meg másokban.
Remélhetőleg nem fogalmaztam meg túl bonyolultan, de szerintem megfogja érteni. A beszédéből ítélve intelligens nő, használja a fejét, így nagyobb az esélye, hogy az üzenetemet megfogja érteni. Kérdés, hogy mit fog kiszűrni belőle. Életembe most találkozok először olyan művésszel, aki mintha kissé negatívan festené le a szakmáját. Furcsállom is, hiszen nem azért választja valaki a zenét, mert szereti? Lehet beleerőltették? Megeshet egy arisztokrata családnál. Nekem szerencsém volt, hiszen a zenét nem erőltették. Ellenben a mágia tudományának megismerését és művelését már igen, de nem is nagyon bánom. Hiszen Makoto Mester megszerettette velem. Büszke vagyok, hogy boszorkányként élhetem az életemet.
- A remény élteti a magn vagy is az embereket. Erőt ad a harcokban, esélyt ad a gyengéknek a nehéz időszakokban.
Majdnem kicsúszott a számból a magnix elnevezés. Olyan sokszor használtam már, hogy hirtelen az ember, mint fogalom teljesen kiesett a fejemből. Óvatosabbnak kell lennem.
- Beszéljünk egy kicsit intimebb témáról. Mit szól hozzá? Kezdjük talán az egyik legfontosabb és legpikánsabb kérdéssel. Nem muszáj válaszolnia, de az is lehet, hogy az egy válasz. Önnek van szeretője? Esetleg plátói? A kérdés valamilyen szinten összefügg a zenével is. Az egyik legerősebb érzelem, amit egy ember érezhet a másik iránt az vagy a gyűlölet vagy a szeretet. Önnek van ilyen mély kapcsolata valakivel? Megpróbáltam ezt egy műben is kifejteni? Van-e esetleg ilyen komponált műve?
Miközben a válaszát várom, hirtelen az egyik pincér felém tartja a tárcát. Gyorsan kiderült, hogy az oka az egyik fiú, rendelte nekem beszélgető partnerem háta mögött lévő asztalnál. Milyen bájos! Az italt elfogadom, de a fiúnak semmi esélye. Nem az én esetem. De aranyos tőle. Egy integetést azért megejtek.
- Milyen aranyos nem igaz? Szegénykém, már most sajnálom.
És tényleg őszintén. Ugyan szeretek a fiúk érzéseivel szórakozni, de azért van egy határ, amit soha nem fogok túllépni.

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 000 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #23 Dátum: 2018. Aug. 26, 23:14:29 »

Egyre növekvő türelmetlenséggel, és idegességgel pásztázom a környéket Karakura városában. Bizony jó ideje már, hogy utoljára az emberek világában voltam, ráadásul egyedül. Nagyon jól emlékszem, hogy mikor, de ettől még nem érzem magam jobban. Öt évvel ezelőtt, azon a bizonyos estén. Igaz, akkor többed magammal, most csak egyedül. A lényeg akkor is ugyanaz volt. Felkutatni és megsemmisíteni a lidércet, lidérceket, megtisztítani a lelküket, hogy a Soul Societybe juthasson, majd hazamenni épségben, dolgunk végeztével. Egyik sem jött össze viszont most máshogy tervezem. Hibáztam akkor, ami sok shinigami életet követelt. A saját magamét nem tartom sokra, azonban másokat nem küldök halálba, de még veszélybe sem szívesen. Persze katonák vagyunk, ez a dolgunk, mégis, a 46-ok tanácsa, és néhány feljebb való, de még néhány kapitány is, túlságosan könnyelműen akar élet és halál között dönteni, ha az embereikről van szó, és túl sokszor húzzák a közkatonák a rövidebbet. Ezzel még nem is lenne nagy baj, de nem jöttek rá, vagy -ami rosszabb- nem is érdekli őket, hogy ezekkel a húzásokkal gyakorlatilag közvetlenül a Soul Societyt gyengítik. Hiba.
- Hol vagy már... - dörmögöm magam elé csendesen, miközben izgatottan figyelem a környék minden egyes rezdülését. Tudjuk, hogy egy ideje minden éjjel hollow eredetű energia jelenik meg közvetlenül egy régi kastély környékén, Karakurában. Bár szokatlan, koránt sem egyedi eset. Ilyen helyeken nem sok lélek van általában, azonban az okosabb hollowok feltalálják magukat, temérdek módszerük van a lelkek elcsalogatására, és elfogyasztására. Tudomásom szerint jelen helyzetben is egy "okosabb" fajta hollowról van szó. Valószínűleg már elegendő lelket elfogyasztott ahhoz, hogy intelligenciája némiképp megemelkedjen, és már nem teljesen az a sima ösztönlény, mint egy "újszülött" egyed. Igen speciális megközelítése ez a hollowoknak, de az elmúlt öt évben többet tanultam róluk, mint a Soul Societyben ötven év alatt. A gyakorlat teszi a mestert, ahogy mondani szokás...
Hirtelen mozgás támad, és egy fiatal lány alakját pillantom meg a búvóhelyemről, ami egy magas cseresznyefa felső ága, ami a kastély mellett futó utca túloldalán van, és remek belátást biztosít a hatalmas, és egyébként igazán impozáns birtok területére. Nem zavar különösebben, hogy éjszaka van. Egyrészt telihold van, másrészt kiválóan tudok tájékozódni sötétben is, harmadrészt pedig, a lélekenergia érzékelésemre van most szükségem, nem pedig a szememre, vagy a fülemre.
Eddigi unott arckifejezésem egyből feszült figyelemre vált át abban a pillanatban, hogy érzékelem, ez nem egy egyszerű ember, hanem egy lélek. Ha lélekenergiája nem lenne elég, ott van a mellkasán a mindent eláruló lyuk, amiből pedig egy lánc lóg a föld felé. Hosszú, fekete haja van, és nincs rajta más, csak egy hálóing, lábain pedig mamusz. Egyébként pedig egy fiatal, húszas évei derekán járó nő, sokkal inkább lány. El se merem képzelni, hogy vesztette szerencsétlen életét, de megpróbáltatásai nem tartanak már sokáig, ha rajtam múlik. Márpedig rajtam múlik. Viszonylag friss lélekről lehet szó, tekintve, hogy a lánc nem kezdett még el sorvadni, ami a hollowwá válás első jele. Gyors mozdulattal söpröm ki a szemembe lógó ezüst-fehér hajtincseimet, majd figyelem tovább a lassan, némán lépdelő lelket. Nem tűnik megrendültnek, egyszerűen csak megy, arcán furcsán álmatag arckifejezéssel, mintha hipnózisban lenne, vagy valaki irányítaná. Ez felettébb gyanús, és arra enged következtetni, hogy hollow van a dologban, viszont lidérc energiát nem érzek, ami arra enged következtetni, hogy a kérdéses egyed igencsak fejlett "jelenlét-elfedő" képességgel rendelkezik. Kezdem érteni, miért pont engem küldtek ide, nem pedig valaki mást. Furcsának találtam, hogy néhány hónappal visszatérésem után csak úgy elküldtek az Emberek Világába egyedül, holott eddig gyakorlatilag le sem szálltak rólam, és mindig a sarkamban volt valaki a 46-ok tanácsának utasítására. Talán végre eljött az idő, hogy leteszteljenek, érek-e annyit, mint régen..vagy hogy megbízható vagyok-e.
Gondolataimat visszakormányozom a jelenbe, nincs most időm ilyeneken gondolkozni. A lélek már el is tűnt szemem elől, mikor befordul az utcáról nyíló impozáns kovácsolt-vas kapun, ami a kastély területére nyit bebocsájtást. Egy gyors ugrással már a kastélyt körülölelő fal tetején vagyok, majd megpillantom a lelket, amint továbbra is szinte alvajáró módjára lépdel. A kastélyhoz vezető széles, köves útról hamar letér egy kisebb ösvényre, ami a kastély területén található tó, illetve fasor felé vezet. Ez nincs különösebben ínyemre, tekintve, hogy nehezíti a látást, de ez van. Úgy döntök egyelőre, hogy maradok a körülményekhez képest észrevétlen, és a fák ágait felhasználva követem tovább a lelket. Kis idő múlva meghallok valamit, ami leginkább egy dallamra emlékeztet. Nem tudom azonosítani a hang forrását, olyan, mintha mindenhonnan jönne, és ugyanakkor sehonnan sem. Valószínűleg ez ejtette révületbe a lelket, és csalogatta ide a kastély területére, viszont a tény, hogy én csak most kezdtem el hallani, arra enged következtetni, hogy közeledünk a lidérchez. S valóban, ahogy az ösvény végéhez érünk, megpillantom a kastély előtt elterülő gyönyörű tó tavat, és annak innenső partján egy sziklacsoportot, ami alján pedig ott guggol a lidérc, ami egy nagymacska módjára ül a pázsiton, mozdulatlanul, vöröslő szemeivel a felé továbbra is alvajáró módjára, lassan közeledő lelket figyelve. Húzok egyet oldalirányba a fejemen, mikor megpillantom a lidérc alakját. Kétségkívül fejlettebb példányról van szó, sokkal inkább egy Adjuchas, semmint egy sima, erősebb hollow. Ez pedig probléma. Nem kicsi. Fejlett pszichikai képességei pedig arról árulkodnak, hogy egyeltalán nem ostoba. Egy adjuchas általában gondot szokott okozni. Egy okos adjuchas viszont egyenesen ijesztő tud lenni. És ez csak egy képesség lehet a sok közül, amikkel rendelkezhet. Halálos nyugalommal nyúlok Aoki markolatára, támadásra készen. Gyorsnak kell lennem, és nem habozhatok. A legmefelelőbb pillanatot kell megvárnom, és akkor közbelépnem. Bár a parancs teljesítése nem terjedt ki az esetleges "veszteségekre" ami jelen pillanatban az Adjuchas előtt álló lelket jelenti, kötelességem megvédeni Őt is.
A lélek-lány az utolsó lépést követően megáll a szörnyeteg előtt, és nem mozdul, csak bámulja, csendben, mintegy beletörődve sorsába. Aztán megmozdul a szörnyeteg, és szép lassan, szinte, mint egy lassított felvétel, rusnya pofájával odahajol a lélekhez, nyilván azzal a szándékkal, hogy elfogyassza, és ebben a pillanatban rántom ki Zanpakutom a sayájából, majd egy shunpoval az Adjuchas mellett termek, és mártom bele Aokit markolatig az oldalába. Ami ekkor történik, bevallom, nem kicsit lep meg. Semmi sem történik. Úgy érzem, mintha megállt volna az idő. Semmi sem hallok, semmit sem érzékelek. Rápillantok a lidércre, ami ugyanolyan töretlen nyugalommal, továbbra is előre dőlt testtartással ül a lélek előtt. Ekkor pislogok egyet, megrázom a fejem, és az egész, előttem látható "kép" eltűnik, mint egy illúzió. Kétségtelen, hogy abban a pillanatban, hogy meghallottam a lidérc csalogató dallamát, én is az illúziójába estem, akaratlanul. Valószínűleg tudott rólam a bestia, és direkt hagyta, hogy közel jöjjek, majd rátámadjak. Ekkor éles fájdalmat érzek a mellkasomon, majd repülök vagy öt métert hátra, röptömet egy magas fa törzse állítja meg, aminek hatalmas robajjal szállok neki. Fájós háttal nézek fel a szikra tetejére, ahol ott ül a hollow, vörös szemeivel engem méregetve, halkan morogva. Egész egyszerűen mellkason vágott hosszú, tüskés farkával. Bolond voltam, hogy hagytam magam átverni. Kijöttem a gyakorlatból, és most borsosan megfizetem az árát. Viszont, ami érzékelhető, hogy az álmosító dallam abbamaradt, nyilván csak addig volt hatása, míg használta az Adjuchas, így már kitisztult fejjel, teljesen tudatomnál vagyok, ami még fontosabb, hogy a lélek is, aki most hangosan sikoltozva-siránkozva hátrál a szörny közeléből. A hollow egy pillanatra ránéz a lányra, ami pontosan elég időt ad nekem ahhoz, hogy magamban elmormoljam egy kidou varázsigéjét.
- Hadou 50: Rei no kuron! - szól a hang nélküli néma idézés, minek hatására egy klón jelenik meg közvetlenül előttem, én pedig egy gyors shunpoval a közeli fa mögött tűnök fel, így helyet cseréltem a klónommal. Ha ő megtévesztéssel játszik, hát hajrá, megkapja. Nem Ő az egyetlen, aki képes használni az eszét. A klón-Sukét aztán gondolatban utasítom, hogy támadja meg a lidércet, amit meg is tesz. Zanpakutoját kivonva igyekszik szemből egy hosszanti vágással véget vetni a hollow életének, ám az hosszú, tűhegyes, és minden bizonnyal kőkemény karmaival megállítja a zanpakuto pengéjét, és gúnyosan kuncogni kezd. Nyilván abba na hiszemben van, hogy egy gyenge shinigamival van dolga, akit könnyűszerrel elintéz, két legyet üt egy csapásra, és  a léleknél jóval hatalmasabb lélekenergia forrásra tesz szert, ami lehet elegendő lenne ahhoz, hogy Adjuchasból Arrancarrá váljon, és még erősebb legyen. Gúnyos kacaja azonban nem tart már sokáig, mert egy shunpoval mögötte tűnök fel, és ezúttal az igazi Aokit tényleg markolatig belemártom a lidérc igazi, valós testébe. Amaz csak egy meglepett vonyítást tud megejteni, mielőtt teste elenyészik, lelke megtisztul, és átkerül a Seireiteibe, hogy ott újra a körforgás része legyen. Ebben különbözünk a quincyktől. Mi nem elpusztítjuk a hollowok lelkét. Megtisztítjuk azt.
Megkönnyebbült sóhajjal veszem tudomásul győzelmemet, majd dörzsölöm meg fájós mellkasom. Nem tagadom, iszonyatos erő volt a hollow ütésében, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fáj piszkosul, de ez van. Vele jár. Lassan behunyom a szemem, hogy kis koncentráció után megtaláljam a riadt lélek tartózkodási helyét, aki nem jutott messzire, épp cask pár méterrel, egy másik fa tövében kuporog, teljesen megdermedve a félelemtől. Lassú léptekkel indulok meg felé, kezemben a fekete-vértől csatakos zanpakutommal, aminek pengéjéről egy suhintással eltüntetem a lidérc vérét.
- Nem bántalak. Segíteni szeretnék... - mondom kedvesen, halkan a lélek-Lánynak, aki úgy tűnik, hogy ha nehezen is, de hisz nekem. Tekintve az imént lejátszódott eseményeket, meg is vagyok lepve, de ez csak megkönnyíti a dolgomat.
- Időd meg van számlálva ezen a világon, már nem ide tartozol. Elküldelek egy másik világba, ahol otthonra, és megnyugvásra találhatsz. - közlöm vele nemes egyszerűséggel, majd fogom Aoki keresztvasát, és a lány homlokához érintem, akinek alakja hirtelen felfénylik, majd hirtelen köddé válik. Arcán még eltűnése előtti utolsó pillanatban mintha megnyugvást vélnék felfedezni, ami halvány mosolyt csal az arcomra. Nem mondom, hogy ez volt a legkönnyebb hollow, illetve lélek-temetésem, de túl vagyok rajta, és ami még fontosabb, hogy sikeresen. Aokit gondosan visszahelyezem sayájába, majd előkotrok zsebemből egy doboz cigarettát, és rágyújtok. Gondolataimba mélyedve figyelem az előttem elterülő tavat, amit bejár a telihold fehér fénye. Hirtelen észre sem veszem a közeledő másik lélekenergia-forrást, amit elsőre nem is biztos, hogy be tudnék azonosítani. Teljesen mindegy mondjuk, mert annyira lefoglal a dohány, illetve saját ügyes-bajos dolgaim fölötti gondolkodás, hogy egyeltalán nem tűnik fel a másik személy közeledése. Szarvas hiba ez, ki tudja, talán ezúttal tényleg életem utolsó hibája, hogy gondatlan voltam.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Szept. 08, 13:52:02 írta Watanabe Yuusuke »


Karakterlap

Kikuchi Ayame

Quincy

*

Szint: 1

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 10 000

Hozzászólások: 70

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 10 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Narancssárga

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Post szín:
#E5906D


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #24 Dátum: 2018. Aug. 31, 21:14:40 »


Hangos csattanással csapta be maga mögött az ajtót, majd gyors léptekkel szalad a második emeltről levezető lépcsőn. Egész testében remegett. Úgy vágódott ki a társasház ajtaján, mintha üldöznék. Néhány járókelő még felé is fordult, ám ő csak kedvesen megrázta a fejét, majd meghajolt feléjük, hogy semmi gond, gondosan ügyelve arra, hogy a haja mindenképpen takarja az arca egy részét. Remélte, hogy elhiszik neki. Magában még imádkozott is ezért, pedig nem hitt semmilyen vallásban vagy Istenben. Sem régen, sem pedig most, ha hitt is volna, akkor mára egészen biztosan megkopott vagy elfakult volna a hite.
Hosszú pillanatokig csak állt a társasház ajtaja előtt és nézte az utcát, az embereket, akik elhaladtak előtte. Tulajdonképpen be, majd kisétáltak az életéből, mindezt egy pillanat alatt. Nézte a nőket meg a férfiakat és próbált megnyugodni, de nehezen ment. Még mindig remegett, mintha fázna, pedig kellemes, nyárvégi éjszaka volt. Egy pulóvert is szorongatott, de nem mozdult, nem csinált semmit.
Tulajdonképpen nem volt példanélküli, hogy ilyen történik vele, hetente legalább egyszer így járt. Hozzászokott, már-már tényleg elhitte, hogy mind ez az ő hibája megérdemli. Hiszen ő tett mindig mindent rossz helyre, nem csinálta meg, amit kell és sok-sok hasonló apróság. Mégis, valahol mélyen érezte, hogy nem így van, hogy le kéne lépnie, de… nem ment. Egyszerűen nem tudta megtenni. Jó érzés volt tartozni valakihez, valahová, még akkor is, ha ez sokszor fájdalmas és kínkeserves volt. Erre a gondolatra megmozdult. Jobb karjával megmasszírozta a bal vállát, amit beütött az asztalba, mikor elesett. Sajgott és tudta - sajnos túlságosan is jól tudta -, hogy hamarosan, mint kimegy a testéből minden adrenalin és még jobban fog fájni. Ámbátor jól bírta a fájdalmat. Vajon ez mindig is ilyen volt? Néha, egy-egy rosszabb napján, vagy estéjén, mint amilyen a mostani is volt, feltette magának ezt a kérdést, de választ igazából sose tudott rá adni, mert nem tudta. Azonban, mint kiderült: rengeteg mindent mást sem tudott sem a múltjáról, sem pedig saját magáról. Persze, ez az ő helyzetében nem volt olyan meglepő, de… mindegy, tulajdonképpen nem számított, sem most, sem máskor.
Még mindig a vállát masszírozta, mikor a pulóvert szorítva elindult előre. Meglepte, mikor meghallotta a kulcscsörgését, ami szintén a keze felől jött. Észre sem vette, hogy ezt is magával hozta, pedig egészen idáig görcsösen szorongatta a kulcscsomót. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, ahogy egyik lábát a másik után tette. Mintha nem huszonkettő, hanem sokkal, sokkal idősebb lenne. Testileg mindenképpen.
Tulajdonképpen nem volt sok vágya, csak egy nyugodt hely, ahol eltöltheti a következő éjszakát, mielőtt hazamenne reggel a jegyzeteiért aztán…. aztán mindent úgy folytatna, mintha mi sem történt volna. Ahogy mindig is tette.
Nem különösebben figyelte, hogy merre megy, vagy hogy mibe is sétál bele, csak vitték előre a lábai hol a kivilágított, hol pedig a sötét utcákon. Valahogy a Geloof kastély előtt kötött ki. Tényleg ennyit jött volna? Jó… még Ayame is tudta, hogy a válasz igen, máskülönben nem lenne itt, de… inkább csak sóhajtott, majd a kert felé vette az irányt. Bár a múzeum zárva volt, de a kert közterületnek számított, ott ellehetett pár óráig. Ez volt a terve. Aludni úgy se szeretett volna. Csak ülni és lenni. Ez egészen ideálisnak hatott számára. Arra nem számított, ami történt vele. Ahogy kilépett a kastély fala mögül érdekes, sokkal inkább földöntúli látvány tárult elé.
Egy furcsa szörny… nem, egy lidérc, így hívták ezeket, így kellett szólítania. Tehát egy lidércet, egy nőt és egy férfit látott maga előtt. Eddig tompa érzékei kiélesedtek és olyan gyorsan bújt vissza a kastély biztonságos takarásába, ahogy csak tudott. Gyorsan zakatolt a szíve. Egyszerűen nem hitte el, hogy ma ilyen szerencsétlen. El kéne futnia, ez lenne a legészszerűbb, mégis, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kinézzen a takarásból. Tulajdonképpen úgy volt vele, hogy ha már ezt dobta elé a sors, akkor nem fut el. Így elvonhatta a figyelmét a Valóságról, még akkor is, ha Csodaország se tűnt egy kedves helynek. Főleg nem akkor, mikor valaki épp az ember orra előtt ölt meg egy ször… lidércet.
Tág pupillákkal figyelte, ahogy a szörny, vagyis lidérc eltűnik, ám a csodálkozás helyét hamar átvette a félelem, amint a férfi véres karddal a kezében megindult a földön kuporgó lány felé. Nem tudta, hogy bántani akarta-e vagy sem, ahogy abban sem volt biztos, hogy segítene-e, ha igen. Szerencsére ez az azonban nem derült ki. Ugyanis a férfi nem bántotta a lelket, valami teljesen mást csinált, ám Ayame nem tudta volna megmondani, hogy mit. Annyira nem volt közel, hogy hallja is a beszélgetésüket, csak értelmetlen hangfoszlányok jutottak el hozzá. Az azonban biztos volt, hogy a kard markolata a lány fejéhez ért és ennek a végeredményeképp a lány is eltűnt. Ketten maradtak. Ő és a férfi.
Vége, el kéne mennie. Tudta ezt, mégse volt képes. Nem tudta, hogy ki lehet a másik, sose látta és nem is kívánt megismerkedni vele. A ruhája mégis felkeltette a figyelmét. Hagyományos, mégis különös. Shinigami. Ez jutott eszébe, bár maga sem tudta volna megmondani honnan és miért, hiszen még sohasem találkozott velük, mégis tudta. Talán valami sokadik quincy érzék volt ez, hasonló, mint mikor az állatok is megérzik a természetes ellenségük. Mennie kellett volna, mégis elindult előre. Lassan, de határozottan. Minden porcikája azt súgta, hogy meneküljön, mégse tette. Ahogy a férfi mögé ért még visszafordulhatott, láthatóan túlságosan el volt foglalva a cigijével és a nézelődéssel, ő azonban megköszörülte a torkát, ezzel elvéve magától a menekülés lehetőségét.
- Öm… láttam, hogy az előbb harcolt azzal a szö… lidérccel - javította ki magát egyből. Még szoktatnia kellett magát a „hivatalos” kifejezésekhez, de azért igyekezett. - Szóval… én…. csak azt szerettem volna kérdezni, hogy jól van-e? -  lökött ki végül pár szőke tincset az arcából, gondosan ügyelve arra, hogy a jobb halántéka ne legyen látható.
Tudta ő, hogy az egy egészen gyér kapcsolatfelvételi próbálkozás, de jobb hirtelen nem jutott eszébe. Azt azért mégse mondhatta, hogy ő egy kezdő quincy, aki semmit sem tud és éppen információt gyűjt, mert semmit sem értett abból, amit látott. Az alapján a rettentő kevés tudása alapján, ami volt, nos… nem tűnt életbiztosításnak. De még így is, ahogy erre gondolt, meg kellett érintenie a jobb csuklóját - melyet takart a kezében tartott pulóver -, hogy ellenőrizze a karkötője ott van-e, de ott volt. Nem kellett félnie, a férfi emberként tekintett rá, elvileg. Ami azonban aggasztotta, hogy még ennyi idő után is remegett, ha nem is az egész teste, de a karjai mindenképpen.
 
« Utoljára szerkesztve: 2018. Aug. 31, 21:18:11 írta Kikuchi Ayame »

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 000 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #25 Dátum: 2018. Szept. 08, 14:49:09 »

Bal kezem mozdulatlanul lógatom magam mellet, míg jobbal lassú, jóleső szippantással juttatok el egy adag nikotingőzt a tüdőm aljára. Harcok után jólesik a "gyógycigi", főleg a nyertes harcok után. Megszámolni sem tudom, mennyin vagyok már túl, de mindegyik után rágyújtottam egy szál cigarettára, már időtlen idők óta. Egészen pontosan azóta, mióta Yuu-chan rászoktatott, de ez most lényegtelen. Nagyjából nyolcvan éve már, hogy meghaltam é és átkerültem a Seireiteibe, és úgy hetvenöt éve vagyok "főállású" shinigami. Ez halálisten mércével ugyan nem számíthat túl soknak, mégis tisztes kornak tartom, ugyanis nagy részünk nem nagyon él túl sokáig. Persze vannak nálam jóval öregebbek, több száz évesek is, és azt is tudom, hogy az év és életkor nem minden, de tagadhatatlan, nálunk nem átlagos a hosszú élet. Tűnődve figyelem a kastély alatt elterülő, a holdfény által gyönyörűen körbevilágított tó nyugodt, alvó vizét. A felszín meg-megremeg néha, ahogy egy kisebb hal feljön levegőért, vagy csak a felszínhez közel úszik el, de egyébként minden csendes, és nyugodt, épp, ahogy annak egyébként lennie kéne Karakurában. Ehhez képest sosincs így. Minden nap, minden éjszaka történik valami, csak az átlagemberek nem tudnak róla. Így van ez rendjén, ez a dolgunk, azonban néha kicsit túlzásnak érzem, hogy minden egyes embert meg kell védenünk. Nem értékesebb az Ő életük semmivel az enyémnél, és nekem is megvan a magam élete és családja. Persze-persze, katonaság, ilyenek, törvények, parancsok, bla bla, de akkor is...Ritkán élvezhetem ilyen módon a város szépségét, meg kell ragadni minden alkalmat. Bal karomat hirtelen felemelem, és ruhám belső zsebéből egy apró butykos üveget veszek elő, majd iszok belőle egy keveset. Nem, nem alkohol van benne, jóllehet igen sok shinigami ahhoz az italhoz fordul segítségért, ha túl stresszes a munka. Márpedig túl stresszes. Nem, ebben gyógytea van, aminek nyugtató hatása van az idegrendszerre. Még nem sikerült teljes mértékben rendbe szednem magam, bár erről senki sem tud. Gyógyultnak vagyok nyilvánítva, csupán kicsit feszült vagyok még, és úgy döntöttem, hogy felesleges gyógyszerekkel tömnöm magam, inkább a hagyományos, és természetes dolgok után nyúlok. Az elmúlt öt év még mindig kísért, és valószínűleg egész hátralévő életemben fog, azonban nem mindegy, hogy hogyan. Én döntöm el, hogy túllépek-e rajta, vagy hagyom magam elnyelni általa. Tudom persze, hogy akkor tudom majd teljes egészében a hátam mögött hagyni a dolgot, ha majd a szívébe mártom Aokit annak, - erre a gondolatra szeretett léleölőm és társam markolatára helyezem a kezem -  aki elintézett, de egyelőre nem tartok ott. Idővel...
Gondolataim annyira elkalandoznak, hogy észre se veszem az illetőt, aki időközben észrevétlenül mögém lopózik, majd megszólít. Nem mondom, hogy nem csinálok be egy röpke pillanat elejéig, mikor megpördülök, és meglátom a fiatal lányt szemben velem. Meglepetésemben még a félig elszívott cigaretta is kiesik a számból, illetve ösztön-és reflex szerűen Zanpakutomat előrántom sayájából, védekezésre kész. Az egész egy röpke pillanat műve csupán, még szerencse, hogy az imént ittam egy kis teát, ha nem tettem volna, lehet másként reagálok. Szerencsére villámgyors helyzetfelismerő képességemnek köszönhetően gyorsan felmérem a helyzetet, miszerint valószínűleg egy teljesen ártalmatlan átlagember ütközött belém, bár teljesen átlagos nem lehet, hiszen akkor nem látna, csupán elsétálna mellettem anélkül, hogy észrevenne. A tény, hogy mégis lát, beszél hozzám, és a hollowot is látta, arra enged következtetni, hogy minimum egy különleges képességgekkel rendelkező ember, akinek már volt dolga hollowokkal. Vagy pedig Quincy. Mivel sem Quincy keresztet nem látok rajta, sem pedig a jellegzetes reiatsut nem érzem, amit akkor szokás, ha Quincyvel találkozik az ember, az első verziónál maradok. Lassan helyezem vissza Aokit tokjába, ügyelve arra, hogy még véletlenül se tűnjek ellenségesnek. Ha ártani akart volna, már rég túl lenne rajta, sőt, igazából ha meg akart volna ölni, szó nélkül tehette volna meg. Halk sóhajjal nyugtatom magam le végleg, kis híján elfajult a helyzet, amit viszont nem engedhetek meg magamnak semmilyen körülmények között sem.
Kérdésére felvonom az egyik szemöldököm. Ha lenen bajom, valószínűleg nem itt cigarettáznék elmélkedve a tóparton, de most gyorsan napirendre térek a kérdés fölött, hisz az ember-lány nem tudhatja, hogy mi a helyzet. Csupán csak aggódik, vagy túl kíváncsi.
- Jól vagyok, nincs semmi bajom. - szólalok meg végül, miután megköszörülöm a torkom, hogy valami normális hangot adjon ki magából az iménti röpke szívroham után.
- Neked nem esett bajod? - kérdezek vissza, miközben gyorsan végigmérem a Leányzót. Csinosnak épp csinos, így elsőre kissé talán visszahúzódó, egyenesen mintha kissé bizalmatlan lenne, de ki nem viselkedne így, ha előtte ölnek meg valamit, majd egy másik nővel..nos...nem tudom látott-e már lélektemetést, de ha nem, az esemény határozottan a minimum "furcsa, különös" besorolást kapná így első látásra.
- Segíthetek valamiben? Talán vagy egy másik lidérc a környéken, vagy láttál bármi furcsát? Egyeltalán mit keresel itt éjnek évadján? Valami gond van? Tőlem nem kell Tartanod, nem jelentek veszélyt Rád nézve - kérdem némiképp kedvesen, és nyugodtan a Lánytól, hátha segítségre van szüksége. - Az előbb lidércnek hívtad a szörnyet, igen helyesen. Volt már dolgod velük? Honnan ismered őket? Esetleg tudsz még egynek, vagy többnek a létezéséről itt, a közelben? - kérdezem Tőle, mivel ha tud bármiről, ami esetleg veszélyt jelenthet a környékre, vagy saját magára, jó lenne, ha tudatná. Az a dolgom, hogy tisztán tartsam ezt a környéket. Legalábbis addig, míg a kiküldetésem szól. - Yuusukének hívnak egyébként. Shinigami vagyok..halálisten, ha úgy tetszik. Benned kit tisztelhetek, Ember-Lány? - mutatkozok be mintegy mellékesen, és érdeklődök az Ő kiléte felől. Jobb híján, előkotrok egy újabb cigarettát a zsebemben található dohányos-dobozból, majd az ember-lány felé nyújtom, hátha Ő is kér egy szállal, de hamar rájövök, hogy az én általam szívott termékkel Ő nem tudna kezdeni sok mindent. Nos, nem baj, a szándék a fontos. Tűnődve mérem végig újra a Nőt, aki így első ránézésre jobbára diáknak, egyetemista tanulónak tűnik.
- Feszültnek tűnik... - jegyzem meg mintegy mellékesen. Olyan, mintha maga sem tudná, hogy menekülne e, vagy maradna..vagy csak azért van áll még mindig előttem, mert fegyverrel vagyok, és nem mer lépni. Gondolom felkavarták az előzőleg látott dolgok, de ez van, ilyen az élet. Ha ettől felzaklatta magát, valószínűleg először látott ilyet...imádkozok azért, hogy először, és egyben utoljára legyen része ilyesmiben...
« Utoljára szerkesztve: 2018. Szept. 08, 15:01:16 írta Watanabe Yuusuke »


Karakterlap

Kikuchi Ayame

Quincy

*

Szint: 1

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 10 000

Hozzászólások: 70

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 10 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Narancssárga

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Post szín:
#E5906D


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #26 Dátum: 2018. Szept. 09, 21:25:16 »


Hátralépett, mikor a férfi megfordult és a karját fogta, kicsit meg is ijedt, hogy előrántja azt. Nem akart ő meghalni, főleg nem így, egy egyszerű kérdés miatt. Kissé félve kezdte fürkészni a másik arcát, hátha le tud róla olvasni valamit. Látta, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy látni véli, amint a férfi meglepődik a kérdésén. Ezt azzal támasztotta alá magának, hogy az felvonta a szemöldökét. Nem volt sem kifejezetten jó, sem pedig kifejezetten rossz abban, hogy felmérje az emberek reakcióit és érzelemvilágát, vagy olvassa a gesztusaikat. Mégis, leendő újságíróként tudta, hogy bőven van hová fejlődnie, ezen pedig dolgozott is. Ahogy azon is, hogy normálisan tudjon kezdeni egy beszélgetést, nem pedig egy olyan kérdéssel, amire a válasz egyértelmű volt. Mégse tudta, hogy hogyan másként kezdjen ennek neki. Abban sem volt biztos, hogy tényleg ezt szeretné-e, beszélgetni valakivel, aki - feltehetően -, ha nem lenne rajta a karkötő az életét akarná, bár így is majdnem kardot rántott rá. Mégis… úgy érezte, hogy olyan információkat szerezhet tőle, melyeket mástól nem kaphat meg, no meg figyelemelterelésnek sem volt rossz, hogy valakivel beszélgessen. A Csodaország vs. Nyomorult élet összecsapásból a Csodaország nyert.
- Nekem? - kérdezte némileg meglepve. Erre a kérdésre nem számított. Mi baja lehetne? Nem harcolt, távol állt, csak megfigyelt. Bár tény, ha azt mondja, hogy nem, nem esett baja az se lett volna teljesen igaz. És még ő is belátta, hogy talán nem pont úgy nézett ki, mint aki teljesen jól van. - Én csak néztem a... történeteket - nyögte ki végül anélkül, hogy hazudott volna, mert tényleg csak nézte a harcot és azt is, ami utána a lánnyal történt. Bármi is volt az. Nem szeretett volna hazudni, még akkor sem, ha egy teljesen ismeretlennel állt szemben. Nem az a lány volt.
Ezt követően hirtelen túl sok kérdés és információ zúdult a nyakába. Azt se tudta, hogy melyikre is válaszoljon előbb. Hirtelen megszólalni sem tudott. Csak kifújta a levegőt és még jobban magához szorította a kezében lévő pulóvert. Ez valami furcsa és megmagyarázhatatlan módon biztonságot adott számára, még akkor is, ha a teste továbbra is remegett, akármennyire is próbálta rávenni az agyával, hogy hagyja abba. Úgy tűnhetett a másik számára, hogy fázik, vagy fél. Ám egyikről sem volt szó, vagy... mindegy, nem akart erre gondolni.
- Elnézést ^^" - rázta meg a fejét kissé szégyenkezve, amint úgy érezte, hogy képes megszólalni a kérdésáradat után. - Ez így hirtelen sok volt - vallotta be, nem gondolva arra, hogy mit fog róla hinni a férfi. Normális esetben nem lett volna probléma a gyors válasszal, de most, ezen az estén valahogy nem forgott gyorsan az agya. Mondjuk úgy, hogy nem volt minden "normális". Meg kellett masszíroznia az orrnyergét, elkezdett kicsit fájni a feje, ami a történteket nézve nem volt csoda. Ettől függetlenül a lehető legrosszabbkor jött ez. Hirtelen túl hosszúnak ígérkezett ez az este, talán még sem kellett volna megszólítania ezt a férfit. - De nézzük szépen, sorban, nyugodtan szóljon, ha kihagyok valamit. Nem, nem láttam semmi furcsát, ha az előbbit leszámítjuk. Hogy miért vagyok itt, azt nem mondanám el, ha nem gond, magánügy, szóra sem érdemes - hárította ezt a kérdést, mert az igazságot nem akarta elmondani. Sem ennek a halálistennek, sem pedig másnak. Ez az ő dolga volt, senkinek sem volt hozzá köze, vagy inkább nem akarta, hogy bárkinek is köze legyen hozzá. - Egy ismerősöm mesélt róluk és nem, nem tudok többet - sóhajtott, remélte, hogy mindent sikerült megválaszolnia, amit a férfi tudni szeretett volna.
Neki is lett volt kérdése, nem is kevés. De egyelőre még tartogatta őket magának és a gondolatainak, igyekezett a lehető legjobban és legválasztékosabban megfogalmazni őket. Nem akarta még véletlenül sem lebuktatni magát, mind ezt úgy, hogy tulajdonképpen nem is tudta, hogy mivel teszi ezt meg. Körültekintőnek kellett lennie. Kicsit úgy érezte magát, mint a mindennapjaiban. Egy aknamezőn, ahol nem tudta, hogy hol és mikor lép rá az aknára, avagy mikor ér véget a játék. Arra pedig igyekezett nem gondolni, hogy az életben mostanában túl sokszor vesztett.
- Kikuchi Ayame vagyok, igazán örvendek - hajolt meg óvatosan ügyelve arra, hogy a haja ne mozduljon el annyira, hogy olyan terület váljon láthatóvá, ami sok magyarázatot igényelne. Bár nem gondolta, hogy a halálistent különösebben érdekelné az ő gondja, baja, de jobb volt ez így, legalábbis az ő számára. A felé nyújtott cigarettára csak megrázta a fejét. Nem dohányzott és abban se kifejezetten volt biztos, hogy ő ezt a fajtát el tudná e szívni.
- Én...egy picit zavart vagyok, azt hiszem ^^” - hárított, mert a férfi jól látta, feszült volt, de még véletlenül sem azért, amire a másik gondolt volna. Köze nem volt hozzá. A furcsaságokkal, amiket egy ideje látott már meg tudott birkózni, a helyén tudta kezelni őket, legalábbis annyira, hogy ne zavarja a mindennapjait és aludni is tudjon tőlük. - Én is feltennék pár kérdést, ha nem zavarja, Yuusuke-san - nézett a férfire, ám a kérdéseit tényleg csak az után intézte hozzá, ha az beleegyezett. Még sose találkozott halálistennel, nem tudta, hogy hogyan és miként kellene hozzájuk beszélni, vagy hasonlók, így úgy viselkedett, mint bárki mással, akivel interjút készített volna. Tisztelettel. Remélte, hogy ez lesz a megfelelő magatartás.
- Első körben, mi is az a halálisten? Mármint természetesen látom magát, a kardját és a furcsa egyenruháját és azt is tudom, hogy nem kéne látnom, de… ennyi, amit tulajdonképpen tudok - ferdítette el egészen picit a valóságot, mert valamennyit tudott, de nem sokat. Ám attól félt, hogy ha ezt elárulja, akkor gyanús lesz, az pedig mint már párszor mondtam: életveszélyes is lehetett volna számára.
Még tudott volna kérdezni, de nem tette. Tanulmányai során annyit egészen biztosan megtanult, hogy ilyen helyzetekben a lassan jársz, tovább érsz taktika működik jobban. Egyszerre csak egy kérdés, amire a delikvens maximálisan tud figyelni és válaszolni. Ennek köszönhetően pedig több volt az esélye, hogy megkapja az az információt, amire szüksége van, nem csak annak egy részét.

Karakterlap

Watanabe Yuusuke

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
34 000 / 35 000

Hozzászólások: 45

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 33 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninomiya Mitsuko - felesége

Post szín:
#0073e6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #27 Dátum: 2018. Szept. 15, 11:45:14 »

Válaszra várva, mintegy mellékcselekvésként emelem számhoz a karomba ntartott cigerettát, majd szívok bele egy méylet, csak hogy pár pillanat múlva orromon fújjam ki a nikotinos füstöt. AZ igazat megvallva mostanában kicsit túlzásba viszem a dohányzást, de ezt a történtek számlájára írom. Mondanám, hogy azért csinálom, mert ettől megnyugszom kicsit, de ez nem igaz. Ugyanolyan ideges...nem ideges, inkább feszült vagyok. Bármire képes vagyok kardot rántani, ami kicsit is meglep. Erről nagyon sürgősen le kell szoknom, mert baj lehet belőle. Már el is fogyott a dohány, s egyből rágyújtok egy következőre. Túlzottan nem érdekel, hogy mások mit gondoltak erről, inkább magam miatt hagynám abba, és a családom miatt. Kész csoda, hogy a Feleségem nem tud még erről. Magam sem tudom hogyan tudtam titokban tartani ennyi időn át, pedig már évtizedek óta bagózok suttyomban. Ami pedig a Lányt illeti, nos igen. Kötelességem megkérdezni, hogy nem esett-e valami baja, hisz ez -is- a dolgom. Bár nem hiszem, hogy tudnék rajta segíteni, ha bármilyen reiatsuval kapcsolatos sérülése lenne...nem vagyok jó gyógyító, egészen pontosan pocsék vagyok.
- Csak nézted a történteket... -ismétlem utána, mindegy tényként kezelve, beletörődve. Így utólag már kár okoskodni, vagy kioktatni. Az igazat megvallva nem hinném, hogy különösebben érdekelné egészen addig, míg egyszer csak nem érezné a saját tarkóján egy az előbbihez hasonló ocsmányság leheletét. Sajnos sokan nem veszik komolyan az óva intő szavakat. Kár.
Elismerem, talán kicsit sok kérdést tettem fel elsőre, de megszoktam, hogy általában én vagyok vezető pozícióban, és ha kérdezek, válaszolnak rá. Ez sosem fog belőlem kikopni, sőt, nem is szándékozom hagyni, hogy kikopjon, elvégre nem titkolt szándékom, hogy egyszer majd újra egy osztagot irányítsak. Azonban erre még nem vagyok felkészülve, és előtte lenne még egy intézetlen számlám Valakivel...Már épp bocsánatot kérnék az viselkedésemért, mikor aztán észbe kap a leányzó, és válaszol. Meg kell hagyni, kivételes memóriája van, főleg, mivel mindent megjegyzett, és egy kérdést sem felejtett el. Ritkán találkozni intelligens, okos emberrel. Hülyéből van elég.
Csendben hallgatom végig Ayamét -merthogy közben a neve is kiderült- anélkül, hogy félbeszakítanám. Egy-egy válaszán eltűnődök, megint máson pedig inkább elkomorodok, gondolkodóba esek.
Egy apró szemrándulással siklok el csupán az ittléte felőli magyarázat fölött. Nincs semmi közöm hozzá, az Ő élete, az Ő dolga. Nekem csak addig terjed a kötelességem, hogy megvédjem az életét a hollowoktól, akik fel akarják falni a lelkét. Az, hogy egyébként mit csinál, az Ő dolga.Fordított esetben engem is zavarna, ha bele akarnának szólni a magánjellegű dolgaimba.
- Egy ismerősöd mesélt róluk... - szólalok meg a lányt idézve elgondolkozva. Ember-Lánykánk igen diplomatikusan tud fogalmazni. Már-már túlságosan diplomatikusan is. Az, hogy mit keres egy ilyen helyen éjnek idején, az Ő dolga, de az, hogy tud rólunk és a világban történő körforgásról, már nem olyan dolog, ami felett el lehet csak úgy siklani. - Ti emberek érdekesek vagytok. Megszállottan kutattok olyan dolgok után, amik a veszteteket okozhatják. Szinte már kívánjátok a problémákat, mondhatni...ám vannak olyan dolgok, amik jobb, ha örökre feledésbe merülnek. A zavartságod pedig azt hiszem, hogy érthető.- jegyzem meg kissé élesebb felhangon. Nem gúnyolódok, ezt tényként közlöm. Más összetenné a kezét, ha sosem tudna meg ilyen dolgokat. A tény, hogy egy állítólagos barátjától hallott a hollowokról, egy dologra enged következtetni. Időközben a második szál cigaretta is elfogy, a csikket pedig nemtörődöm módon pöckölöm a sötét bokrok közé. Nem feltétlen rossz dolog, ha kicsit mesélek úgy nagy általánosságban a Lánynak a dolgokról. Inkább Tőlem tudja meg, semmint hamis információk birtokába jusson, amiből később baj lehet.
- Ám, legyen. - egyezek bele végül, és egy bólintással nyugtázom a Lány kíváncsiságát. - Bizonyos dolgokról nem beszélhetek, de nagy általánosságban összefoglalhatom Neked a dolgokat. - nézek mélyen a Lány szemébe, majd rögtön el is vigyorodok. - Kössünk egyezséget. Én mesélem kicsit a fajtámról, cserébe te ugyanezt teszed, és válaszolsz az én kérdéseimre. Évek óta nem voltam már az Emberek Világában, és kicsit lemaradtam...elkél egy kis korrepetálás. - adom elő ötletem kacsintva, majd türelmesen várom, hogy mire kíváncsi. Nyilván én is többet fogok elmondani, ha Ő is beleegyezik abba, amit kén kértem tőle. Bár első kérdése nem ér teljesen váratlanul, akaratlanul is elmosolyodok. Tényleg. Mi is az a shinigami? Mi is vagyok Én valójában? Csak egy hülye, fehér hajú srác, semmi több. Válaszolok a kérdéseire, de nem így, és nem itt. Unalmas már ez a hely, és egyébként is egy kis séta nem árt, így intek Ayaménak, hogy kövessen, majd elindulok a tópart irányába, közben pedig Összeszedem, és rendezem a gondolataimat.
- Mi, Shinigamik, vagy Halálistenek vagyunk a lelket őrzői ezen a világon. Legfőbb feladatunk a lélekvándorlás körforgásának, és a természet ilyen irányú egyensúlyának fenntartása. Ebbe beletartozik az elhunyt emberek lelkeinek átjuttatása a másvilágra, amit Soul Societynek hívunk, illetve az élő, hozzád hasonló emberek védelme, valamint a hollowok lelkének megtisztítása.- kezdek bele mondókámba, miközben karjaimmal gesztikulálok a lánynak. Illetlen dolog lett volna úgy fogalmaznom, hogy "a még élő emberek" védelmezése, de ez az igazság, bármilyen komoran vagy kegyetlenül hangzik is.
- Bár a munka java részét mi végezzük, akadnak mások is, akik olykor segédkeznek ebben. Jóllehet, Ők inkább saját maguk védelme érdekében, semmint a lelkek védelme miatt. Gondolok itt a Fullbringerekre, vagy épp a Quincykre. - fűzöm tovább a szót, majd kissé elhúzom a számat, mikor a Quincykhez érek, érthető okokból. Időnként vetek egy-egy oldalpillantást a Leányzóra, aki elszántan igyekszik mindig csak az egyik oldalát mutatni, mintha takargatna valamit. Semmi közöm hozzá, megértem, ha bizalmatlan, de úgy hiszem, hogy kicsit változtatni kéne ezen, főleg úgy, hogy olyan dolgokról mesélek, amikhez normális esetben semmi köze nem lenne.
- A tény, hogy látsz, azt jelenti, hogy jóval magasabb lélekenergiával rendelkezel, mint a többi ember. Normális esetben nem hogy látnod nem kellene, de hallanod sem pedig semmiféle módon érzékelned sem lenne szabad. Van, hogy egy-egy ember hall minket, érez, de nem lát. Mondhatjuk, hogy különleges vagy. - jegyzem meg mosolyogva Ayamére pillantva. - Azonban különlegességed egyben veszélyt is hordoz számodra. A magasabb szintű lélekenergiád miatt nem csak minket látsz, hanem a hollowokat is. Viszont a hollowok is éreznek Téged, és a lelkedre pályáznak. Szinte vonzod őket, akaratodon kívül. Veszélyben vagy Ayame, nem hazudok. Talán nem most, nem holnap, de előbb utóbb eljön érted egy lidérc, hogy felfalja a lelked. Résen kell lenned. - fejezem be hosszú monológom. Igazság szerint kicsit kiszáradt a szám a sok beszédtől. Nem szoktam ennyit pofázni, csak ha iszok. Viszont most nem fogyasztottam semmi olyat, ami alkoholt tartalmazna. Némi gondolkodás után egyenruhám belső zsebéből előhúzom a kis üvegcsémet, amiben a gyógyteám van, és kortyolok belőle egy keveset, hogy megnedvesítsem kiszáradt torkom.
- Persze vannak lehetőségek. Az imént említetted, hogy egy ismerősöd mesélt rólunk. Ha ez igaz, akkor Ő is rendelkezik valamiféle erővel a tudásán felül. Van valamiféle különleges képességed, Ayame-chan? - kérdem tőle, miközben elteszem az üvegcsémet vissza a helyére. Meg kell tudnia védeni magát. Ez egy ritka, különleges alkalom, mikor beszélgethetek egy emberrel. Fontos, hogy tudja, mivel áll szemben, és tudjon védekezni, reagálni. Még ha nem is tud megölni magától egy lidércet, elegendő időt nyerhet magának, hogy kitartson addig, míg megérkezik egy shinigami.


Karakterlap

Kikuchi Ayame

Quincy

*

Szint: 1

Lélekenergia:

60% Complete
5 500 / 10 000

Hozzászólások: 70

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 10 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Narancssárga

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Post szín:
#E5906D


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Geloof kastély
« Válasz #28 Dátum: 2018. Okt. 18, 13:22:44 »


Arra, hogy a férfi - bár nem igazán tudta miért - megismételte, amit mondott, csak bólintott. Mást nem igazán tudott tenni. Nem gondolta, hogy részleteznie kéne, mit is értett azon, hogy "csak nézte". Ayame úgy látta, ez egy olyan egyszerű és lényegre törő megfogalmazás volt, amit nem igazán lehetett sem félreérteni, sem másképpen értelmezni, mint ami valójában volt. Szerencsére a miértekről - meg úgy tulajdonképpen semmiről - nem érkezett kérdés. Ezt a lány némileg megkönnyebbülve vette tudomásul, még akkor is, ha a keze a továbbiakban is remegett picit. Ha nem egy idegen férfi társaságában van, akkor egészen biztosan kineveti saját magát. A szörny nem ijesztette meg annyira, mint azok a történtek, melyeket nem egyszer és nem is kétszer élt már át korábban. Igen, határozottan nevetségesnek érezte a dolgot, mégis… nem tudott vele mit tenni. Vagy egyszerűen már csak nem akart. Ebben néha ő sem volt teljesen biztos. Mindenesetre a kezei most nem akartak ráhallgatni és továbbra is úgy remegtek, mintha fázna.
A shinigami szavaira csak elmosolyodott, nem tudott másképpen tenni, még akkor sem, ha azok nem éppen voltak kedvesek. Mi több, attól egészen távol álltak, sokkal inkább gúnyosnak és élcelődőnek titulálta volna, még akkor is, ha a hangszíne teljesen átlagos volt.
- Szerintem érthető, hogy valaki kíváncsi a világra, ami körülveszi - vonta meg végül a vállát. - Maga mit tenne, ha kiderülne, hogy a világ, amit ismert sokkal nagyobb és tele van olyan dolgokkal, amiket nem ismer? Ölbe tett kézzel várná, hogy mi lesz, miközben éli tovább az életét, vagy megpróbálna inkább utána járni a veszélyeinek, hátrányainak és úgy effektíve a működésének? - kérdezte, ám nem feltétlenül várt választ, mindössze csak elgondolkodtatni szerette volna a férfit ezekkel a kérdésekkel. - De ha kifejezetten rám gondolt, el kell mondjam: véletlen tévedtem ide, nem akartam végignézni azt, amit láttam. Nem vagyok katasztrófaturista :S. De ha már így alakult, úgy voltam vele, hogy kihasználom az alkalmat és kérdezek magától, hátha válaszol - tette hozzá, hogy azért egészen bizonyosan tisztázásra kerüljenek a dolgok. Sok hibája és kattanása volt, ezt tudta magáról, például kíváncsi volt, de szuicid hajlammal nem rendelkezett és nem is tervezte felvenni a listára. Azt pedig nem akarta megemlíteni, hogy ez részéről elsősorban figyelem elterelés volt, csak aztán következett az információ halászat.
Arra, hogy a férfi nem beszélhet mindenről csak bólintott. Neki így is jó volt, nem államtitkokat, vagy gyengepontokat szeretett volna tudni, őt csak általánosságban érdekelték a dolgok. Ő egyszerűen csak kíváncsi volt az őt körülvevő világra, ahogy azt korábban a férfinek is mondta.
- Persze, szívesen mesélek - bólintott rá az egyezségre, ő ebből csak nyerhetett, vesztenivalója nem volt. Bár quincy volt, vajmi keveset tudott a fajtájáról, azt is inkább csak mástól nem saját tapasztalatból.
Felvonja a szemöldökét, mikor a férfi int neki, hogy kövesse, majd elindul egy éjszakai, tóparti sétára. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy nem követi, de aztán mégis elindult. Ha a másik bántani akarta volna, már korábban is megtette volna, de attól még nem zárkózott fel közvetlen a férfi mellé, inkább mögötte marad, pont annyira hogy hallják egymást és ne legyen zavaró a távolság. No meg ezzel saját magát is védte, meg az arcának azt az oldalát, melyet gondosan takargatott. Így, picit mögötte maradva kevesebb esélye volt annak, hogy a férfi rájön arra, hogy tulajdonképpen miért és mit is keresett ott.
Csendben hallgatta Watanabe-san úgymond meséjét a fajáról és a feladatukról, melynek egy gyűszűnyi része ismeretes volt előtte, mégis más volt valaki olyantól hallani, aki ebben az egészben benne élt. Sokkal életszagúbb lett. Amikor azonban a férfi a quincyket hozta szóba nem tudta nem észrevenni az arckifejezését, ami nem éppen barátságról árulkodott. Ezt pedig nem értette. Mármint… persze, tudta, hogy a két faj egymás, mondhatni természetes ellensége, mégis. Tenro információi alapján a shinigamik egyszer majdnem kiirtották őket. Tényleg ennyire mély lett volna a gyűlölet, hogy azokat sem viselték el, akiknek a leszármazottaik valamilyen oknál fogva megmaradtak?
- Mi a baj velük? Egyáltalán kik ők? És kik a másikok, akiket említett? Mit tudnak? - tette fel a kérdést teljesen nyugodtan, mintha csak társalognának, mert ez így is volt, nem leselkedett rá semmi veszély, hiszen a férfi - most már azt mondta szerencsére -  a karkötőnek köszönhetően embernek hitte. Ámbátor valahol, mélyen rosszul esett neki, hogy ha teljes valójában állna itt, akkor minden bizonnyal nem egy ilyen baráti beszélgetést folytatnának. De tudta, hogy ezt most el kell engednie. Ő információkat szeretett volna és úgy nézett ki, hogy meg is kapja őket.
- Mármint azon kívül, hogy látom magát? Azt hiszem, hogy nincs - sóhajtott picit lemondóan, mivel nem hazudott. Lélekenergiája alapján quincy volt, de valahogy nem igazán mentek neki ezek a faj specifikus dolgok, már mint egy dolog. Az íj és a nyíl megidézése. A többivel inkább nem is próbálkozott, egyedül nem merte és nagyon nem is tudja, hogy kit kérhetett volna meg. Tenrot nem akarta ezzel zavarni, Shinohara-senseit pedig nem is látta mostanában az egyetemen. Ámbátor az sem volt kizárt, hogy egyszerűen csak elkerülték egymást.
- Szóval ön már meghalt egyszer? - kérdezett egy újabbat, amikor úgy érezte, hogy ismét rajta van a kérdezés sora. Nem zavartatta magát a kérdés jellege miatt, oknyomozó újságírónak tanult, meg amúgy is nem egyszer és nem kétszer hallotta, hogy néha pofátlannak kell lennie, ha meg akarja szerezni a megfelelő információt. - Tehát a sinigamik tulajdonképpen nem mások, mint halott emberek lelkei? - következtetett a hallottak és a saját kérdése alapján. Bizonyos csak akkor lehetett benne, ha a férfi megerősítette neki, de minden jel erre mutatott. Többek között az is, hogy a férfi erről nem ejtett szót, ámbátor azt nem tudhatta, hogy direkt vagy véletlen járt-e el így. Szíve szerint hozzátette volna, hogy ha a másik számára kellemetlen, akkor nem kell válaszolnia, de nem tette. A munkája során se mondhatta minden kellemetlen kérdés után, hogy nem kell rá válaszolni. Most se tette, úgy volt vele, hogy ha visszanyal a fagyi, akkor elviseli és ő is válaszolni fog, ha a férfit is érdekli valami hasonlóan kellemetlennek mondható dolog.