Engedély: A Stafftól, megvan
Nagyon szépen köszönöm a lektorálást és IC részeket Meinek, melyben Yoriko karakter szándékosan beszél "normálisan" (a karakter a komoly helyzetekben ilyen)! Illetve köszönöm a pályázat végén lévő IC részeket Himének! 
Főbb színek:
Hino Kagura beszéd
Shiroichi Anao beszéd
Yoshida Yoriko beszéd
Alterdimenziós Yoshida Yoriko beszéd
Yoshida Yuko beszéd
Alterdimenziós Yoshida Yuko beszéd
Hajime beszéd
Alterdimenziós Hajime beszéd
Yuki~onna beszéd
Alterdimenziós Yuki~onna beszéd
Shiranui Naomi beszéd Cseppet sem telt nyugodtan a reggelem. A szokásos napi rutin, melyet elkezdtem ébredés után, a reggeli gyakorlat és Shiranui taichounak jelentések átadása következtek. Mindezek után éppen a könyvtárba igyekeztem a megbeszéltek alapján Yamasaki-sanhoz, haladásomban egy pokollepke üzenete torpant meg.
– Nara Yuki Hajimét azonnal kéretik a Kidoushuu nagy senkaimonjához. A küldetés részleteit helyben ismertetjük – meglep az üzenet rövid és lényegre törő tartalma, de leginkább sürgőssége. S bármennyire is van elveim ellen, ezúttal villámtánccal gyűröm le a távolságot, miután Yamasaki-sannak egy pokollepkével üzentem, hogy halaszthatatlan ügy miatt el kellett napolnom a mai napra tervezett kidouk tanulmányozását.
A senkaimonhoz az üzenet szerint, pillanatok alatt odaérek. Meglepetten ér a 10. osztagosokból álló kisebb háromfős csoport, kiket a kapitányuk jelenlétéről és az őket körülölelő derűtlen auráról azonosítok be. Élükön az 1. osztagos Hino-san áll, ki pipájába temetkezve igyekszik ignorálni a Juubantai tagok magyarázatát. Elsőre úgy tűnt türelmetlenek, amiért rám kellett várniuk. Habár igyekeztem mielőbb ideérni, mégse kezdek mentegetőzésbe. Főleg azután, mikor hallom, hogy valójában teljesen más ügyben zaklatják Hino-sant.
– Nara Yuki Hajime, szolgálatra jelentkezik – jelentem be, amint odaérek és éppen senki sem veszi magához a szólás jogát. Noha kétségem se fér hozzá, hogy a sálamon és kesztyűimen lévő jelzés remekül prezentálja, ki is vagyok pontosan. Azonban még ez is jobb volt, mint szótlanul melléjük lépni és az összetűzés végét megvárni.
– Gyors volt, Nara fiam, a Juubantaiból még három naplopó nem volt képes ideérni  – Hino-san szavaira Shiroichi taichou azonnal ágálni kezd, szavai alapján ismételve önmagát, hogy: nem a tisztek hibája. Én csak a pártatlanság miatt (és az előzmények ismerete nélkül) jobbnak látom tartózkodni ez ügyben. Nem láttam értelmét annak, hogy közbeszóljak, különben is, mire hangomat adhattam volna dologhoz, a kapitány már tovább lovagolt egy másik témára. Képtelen voltam követni logikáját, így csupán egy bólintással jeleztem Hino-sannak, hogy megértettem, és csak remélni tudom, hogy nem a küldetés kárára megy az, ha később tudunk csak útnak indulni. Hino-sant inkább megkímélem a felesleges kérdésektől, bizonyosan tájékoztat minket a feladatunkról, amint a késők is megérkeznek.
– Csakhogy! Legközelebb nagyobb összeszedettséget, lusta banda, mert szégyent hoznak Shiroichi kapitányra! – megköszörüli a torkát, és megvető pillantással illeti a lassabban ideérkezetteket. A vétkük ellenére megsajnálom őket, Hino-san szavai olyan fegyelmezettséget várnak el, hogy még magam is nyakamat húztam be, mintha a megrovottak között lennék. – Most, hogy a hétalvók is megérkeztek elmondanám, miért is hívattuk magukat. A Heitan Youma kódnevű küldetés tagjai rejtélyes módon eltűntek, a Gotei egyszerűen elvesztette a nyomukat. A maguk feladata lesz, hogy nyomokat szerezzenek és ezeket közvetítsék a Juunibantai felé, és felmérjék a terepet. Megfelelő körülmények esetén a Juunibantai tagjai is csatlakoznak majd magukhoz. Lehetőleg ne hozzanak szégyent a nevükre.
Heitan Youma az expedíció nevének ráismerése a meleg családi otthon képét ötli fel bennem. Okaa-sama emlegette ezt idestova két napja, vacsoránál, hogy hosszabb időre fog egy kutató csapattal Karakurában tartózkodni. Nem részletezte, hogy pontosan mi okból… de, hogy eltűntek? Csomót éreztem a hasamban, shinigamik voltunk, így ilyesmikre fel kellene, hogy készüljünk. Igyekeztem nem a legrosszabbra gondolni, hanem valami okot lelni abban, amiért Okaa-sama nem jelentkezett le a csapatával minap. Remélem, biztonságban van.
A senkaimon feltárult előttünk, majd további kérdések nélkül indultunk útnak. Sereghajtó szerepét vettem fel, negatív gondolataim miatt, melyek átjártak. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy észre se vettem, hogy az élünkön haladó kapitány hozzám beszél.
– Ne haragudjon, Shiroichi taichou, megismételné, amit mondott? – pillantok le rá, azon tanakodva, hogy csapatunk éléről mikor keveredett ide mellém és mégis, mióta nem érnek el szavai borús elmélkedésem miatt.
– Elég simán csak a Nao is, Yukkicchin! Csak megjegyeztem, hogy sápadt vagy és, hogy nem kell aggódnod, Tasucchan biztosan jól van!
– Kérem, ne hívjon így. Okaa-samáért pedig nem aggódom, minden bizonnyal jól van.
– Ez a beszéd Hajicchin! Amúgy, hallod… semmi baj nincs akkor, ha aggódsz. Én is félek, hogy vajon mi lett Miharu-channal és Ashikagecchinnel. Mert ők is velük voltak – halkabbra vette szavait, hangjából azt vettem ki, tényleg aggódhat az emlegetettekért, habár arcot nem tudtam társítani melléjük. – Rikkocchan egészen biztosan megleli őket hamar, ha fixáljuk a helyszínt – fülig érő vigyorral, teljes meggyőződéssel jelentette ki az alábbit. Nem kételkedtem abban, hogy a 12. osztag meglehetősen nagy akadályok leküzdésére képes. Egyfajta szkeptikusság még is volt bennem, valamiért az ész érvek helyett mégis szívemre hallgattam. Balga módon elhittem a kapitány szavait. Valahogy nem tudtam a rangot megkövetelő tisztségnek eleget tenni és józanésszel látni a szituációt, minden eshetőségre felkészülve.
– Azt hiszem a félelem természetes, de halálistenként nem engedhetjük meg magunknak, hogy ez az érzelem gátoljon minket a kötelességeink végrehajtásában. Lehet, hogy aggódok, ami természetes, hiszen édesanyámról van szó. Viszont nem felejtettem, hogy elsősorban azért küldtek, hogy biztosítsuk a terepet a Juunibantai számára… És kérem, Shiroichi taichou, ne hívjon így! >//>
– Akkor mégis, hogy hívjalak?
– Nara Fuku Kidōchō.
– Okés, Fukucchin – beszélgetésünk ezzel zárult le, mikor kiértünk a senkaimonból. Hátul maradva, eleresztettem a fülem mellett az előttem állók diszkrét kuncogását, miközben csendesen temettem bele kezembe az arcomat és igyekeztem beletörődni egy újabb kifordított becenévbe.  Hideg őszi idő volt, ami annyira nem zavart, sosem volt bajom a hűvös idővel. Ugyanakkor a nagymennyiségű, már-már természetellenesnek ható köd, amelytől alig láttunk el az orrunkig, sokkal inkább aggasztott. Az emberek lakta települések messzebb helyezkedtek el, egy kisebb erdőség közelében kötöttünk ki. Valahol patak folydogálhatott, legalábbis a hangokból ezt tudtam kikövetkeztetni. A sűrű ködfüggöny okán nem igazán tudtam kivenni.
Shiroichi taichou koordinálta a jelenlévőket, hogy mit tegyenek. Jómagam reishit gyűjtöttem a talpam alá, hogy kevésbé legyek útban a 10. osztag tisztjeinek. Lélekenergia érzékeléssel pásztáztam a környéket, annak reményében, hogy talán megérzem Okaa-sama kisugárzását.
– Hé, Fukucchin! Te jó vagy kidouzásban, ugye? – lentről érkezett kérdést, csak a megszólítás miatt tudtam behatárolni, hogy kitől.
– Természetesen. – Visszaszívtam magamba a megjegyzést, hogy mégis mit gondol, ivóversenyen nyertem a kinevezésemet? Habár többször kerültem nézeteltérésekbe rangom miatt, hogy megérdemlem-e ilyen fiatalon? Nem hibáztattam őket, hiszen nem ismerték képességeimet.
– Tudsz valami varázslatot, amivel el lehetne kergetni a ködöt? Így képtelenség dolgozni!
Szavak helyett inkább kidou idézésébe fogtam bele. A Hadou 58.: Tenrant próbáltam felhasználni arra, hogy a szélörvénnyel elsöpörjem a zavaró természeti tényezőt. De a technikám meg se hatotta a ködfátyolt. Makacsul ragaszkodott a helyhez.
Eleresztettem a talaj irányából érkező kérdéseket. Kezemet Yuki~onna markolatára fontam, balsejtelmeim miatt feljebb emelkedtem, egészen a ködtenger fölé, melyet így láthattam, hogy gyanúsan csak egy nagyobb kört terített be, pontosan azt, ahol mi is voltunk. A fehér köd fölé érkezve elláttam a városig, mely a völgy aljában terült el. Éjszaka volt, a város fényei izzottak, a csillagokat esőfelhők takarták, nemrég eshetett a levegőben keringő illat alapján. A fák lombjai hajladoztak az erős szélben. S mindebbe egy furcsa jelenlét is társult. Ösztöneimre hallgatva fordultam meg, kardot rántva, mellyel így fel tudtam tartóztatni, ha csak pár pillanatig is azt a szokatlan kardtechnikát. Amannak masszív lélekenergiából álló íves holdsarló alakja volt. Valami távolról is alkalmazható technika lehetett. Csak a megérzéseimnek köszönhettem, hogy nem aprított fel itt helyben.
Kerestem, ki küldhette ezt, lassacskán pedig megtaláltam a törött csontmaszkot viselő egyént, ki egy újabb támadás céljából szökellt felém. Ez azonban kibillentett egyensúlyomból a Zanpakutoumra mért csapása olyan erővel érkezett, hogy egészen a földig taszított vele. Shiroichi taichouék között értem földet, enyhén felszántva a talajt.
– Fukucchin?
– Ez mesterséges köd, arrancarok csinálták! – részletes magyarázatot mellőzve csak a lényeget adtam tovább. Reméltem, hogy zavarukat ezzel felülírhatom és felkészülnek. Letöröltem szám szegletéből kifolyt vércsíkot, miközben talpra álltam. Hourint idéztem, mellyel két támadót is lekötöttem, így Shiroichi taichou embereit nem érte váratlanul az őket érő támadás. Láttam, hogy a kapitány követi a példámat és hasonlóan kimerészkedik a ködből, mint ahogy én is tettem az előbb. Követtem, ugyanis az imént futólag tíznél többet számoltam az arrancarokból, mely már enyhe túlerőnek minősül. Tehát bizonyosan nem árt a segítség.
Megidéztem magam köré a Hyoubekkou technikát, hogy a testemre fonódó páncél, ha csak minimálisan is, de megóvjon az esetleges találatoktól, amit attól a mestervívótól vagy akármelyik másiktól kaphatok.
– Honnan tudták, hogy jövünk?! – Shiroichi taichou hangjából enyhe idegességet hallok ki, miközben alig tudom követni villámtáncát, s máris egy tisztje segítségére siet. Remek kérdés, ez engem is érdekelne.
Karddal vettem fel a harcot négy arrancar ellen. Az első kettőt sikerült megtévesztenem szokatlan harcstílusommal. A bal kezemben tartott katanával nehezen követhető szúrásokat és vágásokat intéztem feléjük. Jobb kezességük miatt nehezebben tudtak védekezni támadásaim ellen, melyek többségében baloldalról érkeztek. Már gyakorlatokon is tapasztaltam előnyét annak, hogy másik kezem a domináns. A legtöbben nehezen tudják felfogni, hogy tükörképükként állok fel velük szemben.
A hosszan tartó, rendkívül izzasztó és fárasztó küzdelemben már azt hittük, előnyösen jöhetünk ki ebből, amikor újabb arrancarok fedték fel magukat. Nem tudtam mire vélni, hogy mégis mi okból gyűltek ide és estek nekünk.
Sikolyt hallottam magam mögött, ahogy hátrapillantottam az egyik Juubantaios tiszt éppen tehetetlenül zuhant a talaj irányába. Eszméletlen volt, mellkasán hatalmas véres seb tátongott, egy kard vágásából származhatott. Gyors mozdulatokkal taszítottam távolabb aktuális ellenfelemet, majd néma idézéssel egy Gekivel kötöttem le, hogy a tiszt segítségére siessek. Figyelmetlenségemet kihasználta az az arrancar, mely először fogadott, mikor éltem a gyanúperrel, hogy a köd nem természetes és más áll e mögött.
Támadására nem voltam felkészülve jobb vállamat találta el fegyvere, habár csupán felületi sérülést okozott a jégpáncélnak köszönhetően, mely rajtam volt.
– Ne olyan sietősen apró shinigami – a barna hajú férfi kárörvendő vigyorral forgatta meg kardját kezében, majd rám szegezte azt. Elpillantottam mellette, a köd irányába, ahova leesni láttam a tisztet. Nem láttam Shiroichi taichout a harcolók között, így azt feltételeztem, hogy talán ő foglalkozik vele éppen. Rajtam kívül még ketten próbáltak a túlerő ellen helytállni. Valamiért más lidércek nem közelítettek felém támadó szándékkal. Feltételeztem, az előttem álló illető lehet az oka. – Annak már úgy is mindegy, hiába nézegeted. Roncsoltam a belső szerveit, úgy öt perc haláltusa és végleg elbukik.
– Lebecsülöd a halálistenek küzdőszellemét, Arrancar – lesújtó tekintettel álltam készen a védekezésre. Szerencsém volt, erőteljes, gyors csapásai hárításához komolyan kellett összpontosítanom, hogy ne engedjem túl védelmemen.
~ Hát nem érzed Hajime? – hallottam felcsendülni mélyen az elmémben Yuki~onna hűvös hangját. ~ Ez kevés lesz ellene. Használd az erőmet és add meg neki, ami jár… Öld meg! Pusztítsd el! Hiszen ezt akarod te is, nem? – Yuki~onna szavaira egészen megilletődök, nem készülök fel eléggé az arrancar egy támadása ellen. A szúrás, amit a jégpáncél és bordáim fognak fel, hátratántorít. Megszédülök a fájdalomtól, a légzés nehézzé válik számomra.
– Puhány alak. Szóval így küzd egy halálisten az igazáért? Gyöngék letettek, miért is nem tiportunk még el titeket? – kérdését inkább magának, mintsem nekem címezte. Nem teketóriázott, lendületet vett, hogy fentről egy íves vágást indítson felém.
– Maiodotte, Yuki~onna! – oldom fel kardom shikai alakját. Hogy társam szokatlan ösztönzésére, vagy azért, hogy javítsak helyzetemen? Nem igazán tudtam eldönteni. Tudatom, mintha nem is az én elmém lenne, szokatlan módon elborult a lidérc szavaira.
A környezetemben kezdett lehűlni a levegő, újszerű öröm járt át emiatt. A kezemben tartott pengével előre lendültem, kihasználtam a lidérc meglepettségét. Határozott csapásokkal próbáltam visszaszorítani őt.
~ Remek, ess a torkának, kínozd meg, írmagja se maradjon! – mélyen belül tudtam, hogy amire Yuki~onna buzdít, az nem helyes. A hátbatámadás, melyet mindig is elleneztem, az aljas trükkök, amelyekhez most nyúltam mégis helyénvalónak tetszettek ezúttal. Örömmel töltött el az arrancar szenvedése, hogy nem azonnal adtam ki a végítéletet. Yuki~onna tanácsainak fejet hajtva, minden lépésemet ő irányította. S miután végeztem ellenfelemmel, szemrebbenés nélkül estem a következőnek.
A levegőben terjedő vér szaga természetellenesnek hatott. Nem foglalkoztam sérüléseimmel, a rémült tekintetekkel, melyeket magamon éreztem a Juubantai tisztjeitől. Azt akartam, hogy szenvedjenek az arrancarok, hogy fájdalmat érezzenek tetteik nyomán. Könyörgésük nem jutott el hozzám. Mintha nem is az én testem lenne, gépiesen mozogtam a lidércek között, újabb illetőt keresve, akit kardom élére hányhatok.
Sikolyok, segítségkiáltások, melyek lassan érkeznek el hozzám. Hideg tekintettel pásztáztam körbe a helyet, a hangok forrását kerestem, honnét jöhetett? Láttam, ahogy két tiszt lezuhan, sérülten, talán haldokolva. Egy másik, ki úgy-ahogy tartotta magát utánuk ment. Alig hárman maradtunk idefent, a kisebb arrancar sereg ellen. Menni fog – gondoltam. Yuki~onna helyeselt és ösztökélt, hogy ne legyek velük kíméletes.
A harc mámorában nem voltam már tekintettel se ellenségre, se barátra. Erőmet nem fogtam vissza a többiek miatt, minden csepp energiámat azért mozgósítottam, hely elpusztítsam a lidérceket. A külvilágból, mintha szóltak volna hozzám. Elhomályosult tudatommal próbáltam kivenni a környezetemet. Csak most tekintettem vissza a roncsolt testekre, a kardomra tapadt vér mennyisége elárulta, hogy többek élete az én lelkemen száradt. Shiroichi taichou kétségbeesetten tartotta karjaiban az egyik tisztjét. Mintha idegen lennék, mintha nem is tudnám, mi történik körülöttem, tanácstalanul állok szavai előtt. A kapitány arra kérlel, segítsek. Mit tehetnénk? Nem vagyok képes gyógyítani.
~ Nem is kell, csak ölj, ölj, öld meg mind! – Valóban ilyen egyszerű lenne? Megszorítottam a markolatot a kezemben, hogy a rátapadt vér miatt ne csúszkáljon rajta a tenyerem és meglegyen a biztos fogása.
– Erősítést hívok – hallom a Taichou hangját, miközben kezében a lélekmobilal tett-vett.
– Nincs szükségünk erősítésre – készen álltam a három felénk közelítő arrancar elébe menni, hogy feltartóztassam őket. Yuki~onnának meggyőződése volt, hogy sikerrel fogunk járni.
– Már, hogy ne lenne szükség, Fukucchin! Rikkocchan, a terep nem tiszta, ismétlem nem tiszta, ne gyertek. De azonnali erősítésre van szükségünk, és egy erőfeloldás is jól jönne – a kapitány eme szavai voltak az utolsók, amikre még homályosan, de emlékszem.
Tudatomat elöntötte a gyilkolási vágy, olyan volt mintha nem is saját testemben lennék, csupán kívülállóként láthatnám, hogy mi történik. A kardélre szúrt testek, az utolsó elhaló sikolyok… Én magam összerezzentem tőlük, de a testemet irányító erő azonnal tovább mozdult a következő áldozatra. Mint egy éhes vad a prédáira. Figyelmemet nem osztottam meg, csak egy cél lebegett előttem: a gyilkolás. Ez nem volt helyes, Shiroichi taichou segítségre szorul, míg nem érkezik meg az erősítés. Egy helyben kellene maradnunk, de szándékom kevésnek ígérkezett ahhoz, hogy legyűrjem ama akaratot, mely testemet a sérülések ellenére is mozgatta. Ami nem én voltam.
Testemen éreztem a megerőltetést, a nagymennyiségű reiatsu, melyet szüntelenül használok, kezdi tompítani érzékeimet. Izmaim fájnak a megerőltetéstől, valami miatt mégse vagyok képes abbahagyni. Hideg penge szalad keresztül rajtam, végét oldalamon látom kibukkanni. Valaki hátba támadott.
~ Ne kíméld! – s én kitéptem magam, hogy ezután könyörtelenül lesújtsak rá.
Mikor valaki vállamhoz ért szembe fordultam vele, hogy Yuki~onnával védekezhessek. Nem volt lehetőségem felfogni, mi történik körülöttem. A környezetemben keringő hideg levegő, mintha megfagyott volna. Tétlenül álltam a helyzet előtt. Mintha eddig testemen kívülről kellett volna végignéznem az eseményeket, s most ismét visszakerültem bele, visszanyerve akaratomat a legmegdöbbentőbb pillanatban. Akárcsak egy rémálomban.
Az előttem álló shinigami társam előregörnyedt, ahogy kezét bal oldalához szorította, hogy a vérzést legalább ekképpen lassítsa. Szerettem volna utána kapni, de testem nem mozdult, ahogy lassan eltűnt tekintetem elől a vörös fátyol, úgy azt felváltotta a sötétség.
A heves hózivatar függönyén keresztül kerestem lelkem társát, itt kell lennie. Tudom, hiszen ez az ő világa, habár már cseppet sem emlékeztet egykori valójára. Nem látom a tiszta égen kúszó fényjátékot, nem látom a csodás erdő egykori alakját. Szinte egy helyben toporgok a térdig érő hótakaróban. Elképzelésem se volt arról, hány óráig menetelhettem így, és nem értettem, miért nem keres fel Yuki~onna maga. Mikor is, a hely egy meghatározó pontjához értem. Vérben ázó, enyhén fagyott testek hevertek egymás hegyén-hátán a földön. Az arcok kísértetiesen ismerősek voltak, szerettem volna, ha nem azokhoz tartoznának, akiket ismerek. De ez csupán gyermeki kívánság volt. Az arcok nem változtak meg, ugyanazok maradtak, és én most se voltam képes szembenézni velük. Amikor kezemre néztem, tenyeremet ugyan úgy vér borította be, mely arról árulkodott, én okoztam mindezt. Megrémültem a látványtól, annak a halálistennek az arcát láttam magam előtt, kit…
Fel akarok ébredni, azt akarom, hogy ez is egy legyen azokból a rémálmokból, amik mostanában szüntelenül üldöznek. Nem lehet valóság, nem lehet! * * * Sűrű pislogások között próbáltam kivenni az elmosódott alakzatokból, hol is lehetek. A fények és a szobában keringő jellegzetes gyógyszerillat alapján levontam, hogy valószínűleg a 4. osztag egyik kórtermében fekhetek. Megpróbáltam felülni, a heves mozdulat miatt végtagjaim ordítottak. Fájdalmas fintor ült ki arcomra.
– Nem kelhetsz még fel Fukucchin! – ahogy meghallottam a nevet, vegyes érzések kavarogtak bennem.
– Nagyon kérem Shiroichi taichou, ne hívjon így… Mi történt? – szegeztem a kérdést a kapitánynak. Habozni látszott, körülnézett, mintha keresne valakit.
– Semmire se emlékszel? – préselte ki végül magából a kérdést.
– Arra igen, hogy az arrancarok támadtak meg minket.
– Hát, azután nagyon ügyesen harcoltunk, szépen helytálltunk… De egyre többen jelentek meg, és akkor nagy túlerővel álltunk szemben. Erősítést hívtunk, a Tesóosztag, ízé, a 3. osztagból jöttek többen is támogatásunkra. Velük sikerült megfutamítani az ellenségeinket. Sajnos nem jöttünk rá, hogy miért támadhattak meg, vagy, hogy köze lehet-e egyáltalán a Heitan Youma eltűntjeihez.
– Mi történt azzal a shinigamival, akit én, szóval… megtámadtam? Fehér haja volt, lila szemei, nagyjából olyan magas, mint én és érdekes ékszereket viselt – írom le nagyvonalakban főbb ismertetőjegyeit. Nem volt nehéz, alakja beleégett emlékezetembe.
– Oh, ő… – Shiroichi taichou hallgatása baljóslatú gondolatokat keltett fel bennem. – Hát az történt, hogy egy idő után elkezdtél nagyon furcsán viselkedni – kezdett bele lassacskán. Ugye nem? – Mintha nem is önmagad lettél volna, eléggé furi volt. Rikkicchin próbált meg észhez téríteni és…
– Megöltem? – bukik ki belőlem a rémült kérdés, gyomrom forgott a gondolattól. Hirtelen látni véltem Yuki~onna birodalmában a mozdulatlan testét.
– Nem!  Megsérült, de jól van! Ott van a szomszéd ágyon, látod? – elhúzza a függönyt, hogy elkergesse kétségeimet. Valóban ott fekszik és békésen alszik az általam emlegetett férfi. Megkönnyebbültem, hogy élve láthatom viszont. De az elbeszéltek miatt, mielőbbi célom lett a 12. osztag azonnali meglátogatása.
– Várj Fukucchin, nem mehetsz el! Tsucchin azt mondta, hogy a bordáid még nem jöttek rendbe és pihenned kell – hadarja Shiroichi taichou. Intelmeit eleresztem fülem mellett, miközben kikászálódom az ágyból és felhúzom az odakészített cipőt.
– Hol a zanpakutoum? – teszem fel a kérdést, most nem szándékozom átöltözni, ez időre tökéletes is lesz a fehér kimonó. Mielőbb oda akarok érni a 12. osztagba, nem akarom ezzel fecsérelni az időt.
– Az ajtó melletti szekrényben – megcéloztam az említett tárolót. Egy pillanatra megtorpanok a szomszédos ágyon fekvő férfi előtt. Bűntudat ébredt fel bennem, rémesen éreztem magamat, amiért Zanpakutoum használata közben kicsúszott kezemből az irányítás. Elhatároztam, ha sikerül orvosolni a problémát a 12. osztagban, akkor felkeresem, hogy bocsánatot kérjek tőle.
– Tsucchin nagyon mérges lesz, ha visszajön és meglátja, hogy nem vagy itt!
– Kérem, mondja meg neki, hogy további kivizsgálásra mentem a 12. osztaghoz a saját felelősségemre és – magamhoz vettem Yuki~onnát. Ahogy a kezembe vettem a kardot, a rémálomszerű képek sejlettek fel bennem, a hózivatarban fekvő véres testekről. Összeszorítottam a szememet, el kellett számolnom háromig, mire sikerült elkergetnem a rémséges képeket lelki szemeim elől. – És legyen szíves megkérni a nevemben, hogy küldje el oda az egyenruhámat. Most, ha megbocsájt. – Mielőtt tovább ágálhatna a kapitány, sietősen távoztam a szobából. Igyekeztem elkerülni a 4. osztagos gyógyítókkal a találkozást és mielőbb eljutni a 12. osztaghoz, ahol remélhetőleg végre megkaphatom a választ Yuki~onna szeszélyes viselkedésére. Annyi bizonyos, hogy most már nem kezelhetem ezt a kérdést felelőtlenül. * * * A 12. osztag barakkjaihoz érve érzem igazán a kötések alatti enyhe fájdalmat. A villámtánccal próbálkoztam, mikor elhagytam a Yonbantai területét, pár lépés után világossá vált, hogy rendkívül leterhel még. Így sietős léptekkel gyűrtem le a távolságot. Szapora légvétellel álltam meg a 12. szám alatti kapualjban.
– Sürgős elintézni valóm van Yoshida sensekivel – adom meg az ott álló tisztnek érzekésem okát.
– Sajnálom, engedély nélkül nem engedhetem be – számítottam a tiltakozásra emiatt. Azonban nincs annyi időm, hogy most engedélyeket intézzek.
– Az ügy nem tűr halasztást, kérem, engedjen be.
– Sajnálom uram, de így nem lehet… – kezem Yuki~onna markolatára fonódik. Végtelen harag gerjedt bennem, elmémben felcsendülő szavak Yuki~onnától pedig arra buzdítottak, hogy ne habozzak cselekedni, érjem el erőszak útján a célomat.
Egy pokollepke libbent el előttem, elmém kitisztult, zavartan álltam szemben a tiszttel, ki jelezte, hogy menjek be nyugodtan az udvarra. Kusza lelkiállapottal merészkedtem beljebb az osztag területén. Yuki~onna markolatán tartottam kezemet, valahogy szükségét éreztem támogatásának, annak ellenére is, hogy nézeteim ellen lázított.
– Mi történt Hajime? Még ágyban lenne a helyed... Nem, nem is ez a jó kérdés, miért nem veszed le a kezed a Zanpakutoudról? Nem foglak bántani. – Yoriko fogadtatása meglep, mintha óriási távolság lenne közöttünk, és a messzi távlatokból hallanám a hangját. Szememmel követem tekintetét, Yuki~onnát mustrálja. Habozok, hiszen a józanész azt diktálja erre valóban nincs szükség. – Gyere velem, leülsz az irodámba és odahívjuk Onee-chant – kinyújtott kezét látva, habozva engedem el Yuki~onna markolatát. Megkönnyebbülök, hogy így nem érzem olyan intenzíven a Hótündér agresszivitását, melynek kész lettem volna fejet hajtani.
– Furcsa dolog történik velem, Yoriko – tétovázom megfogni a kezét, le kell hunynom a szemeimet és koncentrálnom kell, hogy a Yuki~onna birodalmában látott képek ne zavarjanak össze. – Félek, ha megfogom most a kezedet, és megint az történik velem, akkor örökre megbánom tetteimet. Nem akarlak bántani, Yoriko – amúgy se lenne jogom megfogni a kezét. shinigami társam vére tapad markomhoz.
– Ne viccelj, Hajime. Nem fogsz bántani ^w^ – A lány meleg mosolyát látnom e pillanatban enyhe nyugalommal tölt el. Hideg keze részben észhez térít, engedelmesen követem, habár a félelem, mely álmaimmal kapcsolatban jár át, időnként fel-felidéződik bennem. A folyosókon ránk szegeződő tekintetek miatt feszélyezve éreztem magamat, az irodájában egy fokkal jobb volt. Habár a kanapén így is feszengve foglaltam helyet, hogy gondolataimat lefoglaljam szemmel követtem a lányt, míg a számítógépen valamit tesz-vesz, mielőtt leülne mellém az ülőalkalmatosságra.
– Mi történt veled? Szeretném hallani a te verziódat is. Nem kell félned, nyugodtan elmondhatsz mindent. Nem szoktam ítélkezni, és a történtek után... – sóhajtva szakítja félbe gondolatmenetét, enyhén megrázva fejét. – Eleve nem lett volna szabad téged kiküldeniük oda. Nem értettem egyet a döntéssel.
– Nem volt probléma családi kapcsolataimat és a munkát elkülönítenem. A hiba nem ebből keletkezet – legyűrtem a torkomban lévő gócot. – Nem meséltem még neked, nem akartam, hogy esetleg hibáztasd magadat emiatt. Emlékszel, amikor kinevezésem előtt felkerestelek Yuki~onna szokatlan viselkedése miatt? – elég emlékezetes esemény volt, remélem, nem feledte el. Válasza alapján folytatom.
– Hm... kíváncsi lennék... – gyanakvó pillantását, melyet Yuki~onna felé irányít, észreveszem. Nem szóltam meg emiatt, teljesen megértem bizalmatlanságát, én is aggódok a kialakult helyzet miatt.
– Akkor Yuki~onna roppantul kifordult önmagából. Emiatt kapcsolatom vele fokozatosan romlott. Elkezdett irányíthatatlanná, beszámíthatatlanná válni. Az utóbbi időben többször is felkerestem emiatt Yoshida sansekit, úgy gondoltam a kutatásai alapján, hogy ő talán segíteni tud a problémámban. De eddig még nem talált válaszokat. Most azonban Yuki~onna – oldalra tekintettem, nem tudtam Yoriko szemeibe nézni. – A küldetésen aktiváltam shikai alakját, Yuki~onna pedig lassan felülkerekedett elmémen. Nem mentség, hogy hagytam kicsúszni markaimból az irányítást. Egy Shinigaminak kötelessége az erejét bölcsen felhasználnia, én pedig… majdnem elvettem a Gotei 13 egy tagjának az életét – ismerem be. Nem tudom, hogy mennyit tud az ott történtekből, milyen jelentéseket kapott az eseményekről. A valóságot azonban nem tagadom.
– Nem, az nem lehet... – elcsípem az arcára kiülő rémületet, miközben igyekszik felfogni az általam mondottakat. – Mindenképpen meg kell nézetnünk Onee-channal, valamire kíváncsi lennék ezzel kapcsolatban.
– Pontosan emiatt vagyok itt – helyeslően bólintok. – De aggódok, ha nem sikerül megoldani a problémát, valószínűleg be kell nyújtanom a lemondásomat. Ilyen állapotban nem vagyok képes ellátni kötelezettségeimet – komoran nézek magam elé. Hűségesen szolgáltam a Gotei 13-at mindig is, de tettem, még ha nem is voltam ura önmagamnak, megkérdőjelezi ezt. Ekképpen pedig, ha nem vagyok beszámítható, nem kockáztathatom más Halálistenek életét.
– Nincs semmi baj, Yuki-chan. Amit elrontottam, helyre is hozom. Vállalom a felelősséget. ^w^ – Yorikora tekintek, ahogy vállamhoz ér. Arcán a mosoly, mellyel támogatni akar, békességgel jár át. Örülök, hogy hisz nekem, baljóslatú gondolatim miatt, ennek ellenkezőjére számítottam valamiért.
– Attól tartok, a hiba bennem van, Yoriko – halkan mondom ezt, miközben a tekintetemet a földre szegezem. Ezután határozott kopogás szűrődik be az ajtón keresztül.
– Kopernikuszra! Nara fukutaichou váratlan távozása a 4. osztagtól óriási felfordulást okozott, alig sikerült lenyugtatnom a kedélyeket. A hadnagy állapotára hivatkozva azt az utasítást kaptuk, hogy mielőbb irányítsuk vissza a Yonbantaiba – hadarja Yoshida sanseki, amint belépett az irodába. – Nyertem egy kis időt, de gyorsnak kell lennünk. Olvastam a jelentéseket – időm sincs tiltakozni azzal kapcsolatban, hogy nem szándékozom visszamenni a 4. osztagba, ameddig nem oldódik meg Yuki~onna ügye. De a 3. tiszt már tovább is szövi gondolatmenetét, melyből így megtudom, nem is szükséges visszatérnem, egyelőre.
– Használhatom a gépedet Yoriko-chan? – kérdezi, a műszer elé lépve. Csak most vettem észre a maga mögött húzott csomagokat, melyekből lassan kábelek és egyéb eszközök kerülnek elő, melyekkel eddig is dolgozott Yuki~onna ügyében, amikor felkerestem ezzel kapcsolatban.
– Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok – felállok a kanapéról és kicsit közelebb megyek hozzá, hogy segédkezemet ajánljam. Habár félek, hogy laikusként a gépek összerakása túlságosan komplikált feladat lenne nekem.
– Nem jelent semmit, Nara fukutaichou. Szabad kérnem a zanpakuouját? – nyújtja ki kezét, habozva pillantok le rá. – Oh, persze – úgy tűnik eszébe jutott, hogy nem szívesen adom ki kezeimből Yuki~onnát. Miután összeállítja az ismerős állványt a fegyvernek, rá mutat. – Helyezze ide, kérem – rutinos mozdulatokkal teszem oda a kardot.
– Már több hónapja analizálom a Zanpakutout – a gépen megnyit Yorikonak egy lapot, ahol különböző képek és szövegek ecsetelik (amennyire ki tudom venni) Yuki~onna dolgait. – A műszer, amit használtatok hozzá, annak eredményét összehasonlítottam más tesztalanyok teljesítményével és találtam egy roppant érdekes elektromágneses sugárzást – megnyitott egy fekete alapon, különböző színes csíkokat tartalmazó képet, melyek folyamatosan hullámoztak. – Ez az itt, a lilát kell nézni. Ez a jelenség egyik másiknál sem volt jelen, csak Nara fukutaichou eseténél. Futtattam dialíziseket ezzel kapcsolatban, de nem kaptam eredményt. Gondoltam, hogy kiszélesítem a keresést a lezárt dokumentumokhoz is, de arra nincs felhatalmazásom, az én engedély kódom nem elegendő hozzá – némán hallgattam Yoriko és a Sanseki értekezését Yuki~onna ügyével kapcsolatban. Habár roppant keveset értettem mindazokból, amit mondtak.
– Pythagoras, vetítsd ki a fő monitorra – Yoriko utasítására a falon lévő monitoron megjelennek az adatok, amiket a kis gépen is láthattam. Megrökönyödök, így se értek belőle egy szót sem. – Kérem a „Tükör” kódnevű esemény során Sinus által rögzített adatokat – a robotpillangó eleget téve a lány kérésének az íróasztalra száll az említett műszerhez, minek hatására újabb adatok jelennek meg a kijelzőn. – Könyörgöm, ne legyen egyezés – nem értettem Yoriko gondolatmenetét, hiszen egyezés esetén ez csak azt jelentené, hogy a Sanseki el tudna indulni egy úton, amivel talán tudnánk kezelni Yuki~onna körüli problémát. – Vesd össze a két értéket, egyezés esetén zöld színkódot kérek – feszült csend telepedett a szobára. Kiszáradt torokkal figyeltem a monitort, várva az ítéletre. Hosszú óráknak tetsző percek után megjelent a kért eredmény: zöld.
– Ez… – Yoshida sanseki elmélyülten nézte a kijelzőt. A géphez fordult, amivel újabb számolásokat végzett, aggódva tekintett végül Yoriko felé, arca meggyötörtnek látszott. – Egyedül nem fogom tudni megoldani Yuki~onna ügyét – ismerte be. Tanácstalanul álltam a kijelentés előtt.
– Hát akkor hívja ide azt, akire szüksége van, Yoshida sanseki.
– Nem ilyen egyszerű az ügy – megrázza a fejét, majd Yorikora néz. – Kapcsolatot kell létrehoznom a párhuzamos dimenzióval – kezd bele. – Reméltem, elkerülhető az ügy, de ez elengedhetetlen. Úgy tűnik, Nara fukutaichou zanpakutouja odaát van. Írok egy programot az interfészre az elektromágneses sugárzás felhasználásával. Megpróbálok egy kaput nyitni ezen keresztül, mint egy továbbfejlesztett kommunikációs program. Időbe telik, de meg tudom csinálni – ötletét előadva értetlenül lépek előrébb.
– Hogy lehetne Yuki~onan odaát? Mégis miről van szó? Azt hiszem, okkal mondhatom, hogy idő nem éppen áll rendelkezésünkre – kissé feszülten teszem fel kérdéseimet, remélve, hogy mielőbb válaszokat kapok.
– Egy pillanat, Hajime – kezét felemelve jelzi, hogy kérdésem nem volt túl alkalmas. Idegesen nézek feléjük, igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, mely nehezen sikerül. – Engedélyezem a hozzáférést az ügy összes adatához. Az ottani átjáró adatait továbbfejlesztve jelentősen gyorsíthatsz a folyamaton. A két robotlepke kapcsolódásra képes volt, Sinus adatait használd belátásod szerint, az én gépemről hozzáférsz mindenhez, ha odaülnél. Addig elmagyarázom a Fukutaichounak a helyzetet – a Sanseki egy bólintás után cserélt helyet Yorikoval a gépnél. Nem igazán szeretnék eltávolodni Yuki~onna mellől, de Yoriko, miután megfogta a kezemet és távolabb húzott onnét, vissza a kanapékhoz, nem volt más választásom. Ők voltak az egyetlen lehetőségeim Yuki~onna kezelésében és nem kívántam felesleges terhelni őket rossz kedvemmel még ez mellé.
– Ez nehéz lesz… Kérsz esetleg egy teát? – kérdése közben halántékát masszírozza.
– Nem köszönöm, csak magyarázatokat szeretnék, semmit sem értek most…
– Emlékszel még, mivel kerestelek fel egy éve? Hogy mi miatt borultam ki? – egy bólintással helyeseltem kérdésére, érdeklődve figyeltem és vártam magyarázatát ezzel kapcsolatban.
– Ne borulj ki nagyon, de úgy fest a két zanpakuto-szellem, a tiéd és az ottani megfelelődé, helyet cseréltek. Az ottaniak nélkül a probléma megoldhatatlan, és azok alapján, amit személyesen láttam, az ottani Hajimének nincsenek ilyen gondjai. Ameddig ezt megemészted, kérek egy percet... – a Sansekihez sietett, ha jól láttam. Az információkat, melyek hirtelen zúdultak rám alig tudtam összerakni. Érthetetlen volt számomra, hogy történhetett meg mindez, rengeteg kérdésem volt még. – Ha emiatt most nagyon utálsz, tökéletesen megértem, ennek a bakinak nem lett volna szabad megtörténnie. Nagyon sajnálom, de ígérem, helyre fogjuk hozni... Tudom, hogy nincs jogom már ilyesmit kérni, de bízz bennem még egy kicsit – felálltam ültemből, idegesen kezdtem fel-alá járkálni.
– Alig fogom fel az egészet. De ha jól értelmezem és javíts ki, ha tévednék, akkor most annál a másik dimenzió béli énemnél van az a Yuki~onna akit ismerek? – megállok, miközben a kardra bökök. – Hogy történhetett mindez?
– Dimenziórés – szólt közbe a Sanseki a gép mögött ülve, kérdésemet megfelelve. – Valószínűleg a dimenziókkal kapcsolatos kutatás során keletkezhetett. Már amennyiben feltételezéseim igazak. Ez ügyben még egyeztetek túloldalon lévő önmagammal. Mindenesetre az idegeskedés nem old meg semmit, azt tanácsolom, pihenjen le, mielőtt Chirouchiba taichou nyakunkat szegi, amiért túlhajszolja magát. Te is nyugodtan pihenj Yoriko, majd szólok, ha végeztem – ezzel tovább folytatta a gépelést.
Fáradtnak éreztem magam, ez tény, de a helyzetet tekintve szinte biztos voltam, hogy nem leszek képes nyugodtan aludni. Visszarogytam Yoriko mellé a kanapéra. Mereven bámultam a földet, nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék, vagyis… nem igen tudtam eldönteni, hogyan is foghatnék hozzá.
– Az elmúlt éjszakákon Yuki~onna mindig egy rossz jövőképet mutatott nekem. Azt állította, hogy képességeim pusztítóak, csak is ártó szándékúak, és ha nem tudom elfogadni, hogy képességeimet csupán a… „gyilkolásra” tudom felhasználni, akkor nem vagyok méltó az erejére. Nem tudtam ezzel szembenézni, nem akartam egy olyan erő használója lenni, amivel csak ártani tudok azoknak, akiket szeretek – tenyereimbe temetem az arcomat. Nevetségesen festhetek most. – Mostanra már, ha nem ügyelek gondolataimra, akkor is látom… látom a pusztítást, amit „én” végeztem – hangom megremeg. – Ha visszakerül hozzám az a Yuki~onna, akit ismerek, akkor ezek a rémálmok is el fognak múlni? – gyerekes reménykedéssel várom a megerősítést Yorikotól. Körém fonódó karjai váratlanul érnek, zavartan pillantok rá a lányra.
– A kapcsolatotok egy kicsit meg fogja sínyleni valószínűleg. De a rémképeket nem ő okozza, hanem ez a másik. Ha eredetileg nem volt ilyen, valószínűleg most sem lesz az. Csakis rajtatok múlik – lassacskán elenged. – Minden rendben lesz, én is segíteni fogok, hogy úgy legyen. Becsszóra. Most pihenj egy kicsit, kérlek. Ne terheld túl magad, Hajime – értetlenül nézek rá, amikor enyhén a vállamra nehezedik, hogy azután a homlokomra egy puszit adhasson. – Itt biztonságban vagy.
Zavart pírral az arcomon fordítom fejemet oldalra. Számat takarva, nem igazán koncentráltam szavaim érthetőségére, miközben azt mondtam, hogy: „Neked csak Yuki.” – mielőtt faggatni tudott volna kijelentésemmel kapcsolatban, eldőltem a kanapén és oldalamra fordultam, hogy a tanácsaik szerint „pihenjek”, míg felveszik a kapcsolatot azzal a másik… dimenzióval. * * * Osztagtársaimtól azt hallottam, hogy hozzá lehet szokni a látványukhoz. Nekem mégse sikerült, hiába látom újra és újra minden alvás alkalmával a vérben fekvő, merev testeket. Nem tudom hosszú ideig nézni az arcokat, melyeket mind meg tudnék nevezni. Ahogy a legtöbb alkalommal, Yuki~onnát most sem látom sehol. A hóviharban a messzi távlatokat nem tudom kivenni. De ezúttal sokkal hidegebb van, mint szokott. A tehetetlenség érzete pedig még nagyobbra nő bennem, ahogy a véres testekre tekintek. S mit tennél, ha tudnád, te magad okoztad mindezt?
Nem, én nem tennék ilyet.
A fehér hajú Shinigami arca sejlett fel előttem. Emlékszem a döbbenetre, ami kiült arcára, az értetlenségre a tekintetében, melyben saját magamat láttam visszatükröződni. Magamat, akit alig tudtam összeismerni azzal, akit reggelente a tükörben látok viszont. Ez nem én voltam, nem lehettem én.
Te ölted meg őket, ezt nem tudod megmásítani. Végeztél velük és még élvezted is… * * * Szapora légzéssel nézek fel, letörlöm homlokomról a verejtéket. Homályos tekintettel kémlelek körül a szobában. Yoshida sanseki a gép előtt beszélget valakivel, a hangokat az álom hatása miatt még nem tudom egészen elkülöníteni. Yorikot magam mellett találom, arcvonásai aggodalommal teltek. Laposakat pislogok, miközben próbálom felfogni mi is történik körülöttem.
– Rendben, akkor ezt a tematikát fogjuk követni.
– De akkor szükségünk van rá, mert különben nem tudjuk végbevinni, amit elterveztünk.
– Máris levadászom.
– De Yoriko-chan!
– Nem, nem ölöm meg.
– A legjobbakat ^ v ^ – értetlenül pislogok a párbeszéd hallatán.
– Kivel beszél Yoshida sanseki, miről van szó? – teszem fel halkan a kérdést Yorikonak.
– Ne is kérdezd – ahogy arcát tenyerébe temeti, aggódok ezzel kapcsolatban. Mindenesetre tiszteletben tartom, hogy Yoriko nem akar erről beszélni. Némán tornászom fel magamat ülő helyzetbe.
– Meddig aludtam?
– Éppen eleget, Nara fukutaichou. Szerencsére sikerült az elméletem és létrehoztam a párhuzamos dimenzióbeli önmagammal az összeköttetést. Khm, de a tudományos megközelítés bizonyára nem érdekli. Összeállítom a gépet, amivel végre tudjuk hajtani a cserét.
– Nekem mit kell majd csinálnom?
– Önnek annyi lesz a dolga, hogy jinzen meditációba kezd, amint előkészítettem a megfelelő körülményeket. Odaát másával lesz összeköttetésben, ha számításaink helyesek, akkor a Belső Világban véghez tudják vinni a cserét.
– És, ha a számítások pontatlanok? – bizalmatlanul teszem fel a kérdést Yoshida sanseki előbbi szóhasználata miatt.
– Most abból kell gazdálkodnunk, ami megadatik. Ön kért gyors megoldást, megteheti, hogy visszatáncol, de egy stabil kísérlet felállításához hónapok kellenek.
– Nem lényeges, vállalom – egy pillanatig haboztam csak, válaszom megadásához elég volt rájuk tekintenem. A szemeik alatti karikák nem is értem, hogy nem zavarja őket. S azt se tudom, hány órája lehetnek talpon csak azért, hogy megoldást találjanak Yuki~onna ügyére. Nem tehetem meg azt velük, hogy az első akadályoknál megfutamodok. * * * – Remek, ez is megvan – jelenti ki Yoshida sanseki. Elég szokatlanul éreztem magamat a rám rögzített kábelektől, de azt állították minderre szükség van. – Itt foglaljon helyet legyen szíves – mutat rá a földre helyezett párnára. Útmutatása szerint helyezkedtem el rajta törökülésben. Ezután a géphez lépett, ahol Yoriko társalgott a túl végén lévő személyekkel.
– Itt minden készen áll, már csak a programot kell elindítanom. Odaát minden rendben van? – teszi fel a kérdést a Sanseki. – Hol vagyok éppen?
– Javít valamit a gépén.
– Mondd, minden rendben van odaát?
– Persze, az alany félig kiütve. Mivel még mindig bénán kezeli a Bakudoukat, nem volt nehéz. Pedig megéri a másik felétől tanulni. Te is gyakorolsz a tőrökkel, nem? – látom, miképpen Yoriko válasz nélkül fordítja el a fejét. Meglep a dolog, nem tudtam, hogy ő maga is gyakorolja a vívást. Kicsit furcsán érzem magamat emiatt, hogy ezt így tudtam meg, de nem teszem szóvá. Ehelyett próbálok a jinzen meditációs ülésben úgy helyezkedni, hogy ne zavarjanak a kábelek.
– Készen vagyok – hallom a gép túloldaláról.
– Nagyszerű, indíthatjuk a programot?
– Persze! Öhm, mi a jelszavad? ^v^” Nem jó, amit beírok.
– Hogyhogy? Hiszen csak a szokásos: Hányszormondjamhogynemfutkosunkafolyosóneste8utánsemMeiou ^v^ Egybe, ékezetek nélkül, kisbetűkkel, a nyolcas számmal – hadarásából alig tudom kivenni, amit mond, de látva, hogy ezután tovább is lendül, de csupán egy pillanatra, mert most rajta volt a sor, hogy megkérdezze: – És neked mi a jelszavad? Nekem se sikerül… Ez furcsa, eddig jórészt minden tökéletesen egyezett – jelenti ki. – Így nem hallom, ha motyogsz Yoriko-chan, megismételnéd? Mármint nem te, hanem te, Yoriko-chan – mutogatja el gyorsan, hogy nem a teremben álló Yorikora gondolt. Mindez idő alatt az emlegetett tekintetét keresem. Mosolya és jelzése, hogy minden rendben lesz, megnyugtat, de fel is idézi bennem az álom előtti történteket. Zavartan szegezem pillantásomat a földre, ennek ellenére füleltem, hogy ne maradjak le semmi lényegesről, ami esetleg a rám váró eseményekkel lehet kapcsolatos.
– Hát Tokki-sama, mi más? Nem túl kreatív ezen a téren. Néhány éve még Keichan volt – a csattanásra néztem fel, mely megtudtam az asztalon levert füzettől származott, melynek kiváltója Yoshida sanseki lehetett. Valami nagyon meglephette, nem értettem, hogy orra alatt pontosan mit motyog. Az viszont feltűnt, hogy hanghordozása kissé eltért a megszokottól, valamiért idegesnek tűnt.
– Készen áll? ^ v ^ – nem mertem nemet mondani. Habár nem tudom mennyi igaz abból a mendemondából, hogy képes felrobbantani másokat pusztán azért, mert ferde szemmel néznek rá. Rendkívül nagy ostobaságnak tűnt így, hallomásra, de nem kívántam tesztelni a babona igazát. Egy bólintással helyeseltem, majd mielőtt lehunytam volna a szememet, még egyszer Yorikora néztem, ő ezt úgy vehette, hogy még nem igazán szántam el magamat, ugyanis kis időt kér. A Sanseki nem habozott ezt megadni, a monitor túl felén lévő önmagával kezdett heves szócsatába, ha jól szűrtem le. Nem oda koncentráltam, kérdőn követtem tekintetemmel Yorikot, ki lassan odajött hozzám.
– Nem lesz semmi baj – hirtelen ér arcomat érintő simogatás.
– Nem félek >///> – préselem ki magamból, a helyzet miatt kevés határozottsággal a hangomban.
– Odabent rajtad múlik majd minden. De nem kell tartanod semmitől, amit tudunk, azt irányítjuk majd – érzem, ahogy homlokát az enyémhez érinti. Kellemesen hűs, melyen más helyzetben aggodalommal töltene el. Azonban erre az apróságra nincs időm kitérni. – Majd én vigyázok rád, Yuki – halk szavai valahogy így is elnyomta a mellkasomban a dübörgést és a homlokomat érintő újabb puszi után bal tenyeremet tapasztom oda. Hebegve emelem rá tekintetemet. – Akkor mehet? ^w^ – kérdésére válaszolni se tudok. Yoshida sanseki ugyanis arra utasít, hogy kezemet helyezzem vissza ölembe. S tiltakozni sem nagyon van lehetőségem, csak egy igennel van alkalmam jelezni, hogy készen állok.
A zavart gondolataimat alig tudtam rendezni magamban, féltem, nem tudom a meditációs állapothoz kellően kiüríteni elmémet. De úgy tűnt, erre semmi szükség nincs, egy apró csípést éreztem halántékomon az oda rögzített kábeleken keresztül, s tudatomat elöntötte a sötétség… * * * A hó megszakítás nélkül tört utat magának, a fagyasztó hideg kellemetlenül hatolt csontjaimig. Reszketve lestem körbe, Yuki~onnát kutatva szemeimmel. Azt reméltem, hogy ennek a kísérletnek köszönhetően szinte azonnal találkozhatok vele. A tévedés hideg vízként zúdult a nyakamba, be kellett látnom, hogy a helyzet nem ilyen könnyű. Első pillantásra azt hittem tükörbe nézek, amikor másom jelent meg előttem. Csupán ruhánk színében volt eltérés, míg ő fekete kimonót, úgy én fehéret viseltem.
– Nem akartam hinni Yoshidának, amikor mondta – szemrehányóan mért végig. – De ez sokkal izgalmasabbnak ígérkezik – megjegyzése érthetetlen számomra. A külvilágban beszéltekre alapozva idézem fel a Sanseki szavait, hogy a Belső Világban hajthatjuk végre a cserét.
– Jobb lenne, ha nem rabolnánk egymás idejét. Bizonyára számodra is vannak halaszthatatlan kötelességek, amiért minél előbb vissza kívánsz menni. Szeretném a cserét mielőbb végrehajtani – mondani könnyű volt, de elképzelésem se volt arról, hogyan lehetne ezt kivitelezni. Cseréljük ki a zanpakutout, ami oldalunkon függött?
– Ja, persze – fürkészően mért végig. – És te úgy gondoltad, hogy édibédi módon készségesen belemegyek ebbe? Francokat! Kettőnk közül csak te áhítozol ezért az egészért, én rohadtul megvoltam így is. Köpök az egészre, ha annyira akarod a szellemet, keresd meg – kék gömb sűrűsödött tenyerében, mely áttörte a hózivatart, alig pár méterre volt már tőlem, mikor ráismertem az ártó varázslatra. Gyorsan kellett cselekednem, néma idézéssel a Jégfalat hívtam segítségül, melynek tövébe ugrottam. Így csak a kidou melegét éreztem, miközben elszánkázott felettem és becsapódott oda, ahonnan alig pár másodperce rugaszkodtam el. A kárörvendő nevetés, mely mintha távolodott volna, rosszat sejtetett. Ezt most mégis, minek véljem?!
Felálltam, hogy kipillantsak a jégtömb mögül. Valóban, hűlt helye volt másomnak, kit alig fogtam fel ép ésszel. Ilyen rémes természetem lenne abban a másik dimenzióban? Ez… aggasztó. Most már értem, hogy Yoriko miért volt ennyire kétségbeesve egy évvel ezelőtt.
Másom jelenlétét próbáltam megérezni Yuki~onna birodalmában, de egyszerűen nem tudtam meghatározni a helyzetét. Kénytelen voltam belemenni a játékba, és ahogy mondta, megkeresnem Yuki~onnát.
Elképzelésem sincs arról, hogy vajon hány órán át kereshettem ebben a kifordult világban, melynél, ha egyszer nem figyeltem merre lépek, könnyedén veszélybe kerülhettem.
Ahogy a hófüggönyön alig-alig átlátva próbáltam előretörni, egy ismerős szegletét találtam meg a helynek. A patyolat színt vörös tócsák festették be, s a levegőben terjedő vas illatából már anélkül tudtam, hogy hová érkeztem, hogy megpróbáltam volna átlátni a sűrűn hulló hópelyheken. A testek, melyek ismerőseimet idézték vissza ott hevertek, mozdulatlanul. Megrökönyödve vettem mély lélegzetet, nem tudtam szemethunyni előttük és csak úgy itt hagyni őket. A bűntudat nehéz súlyként nehezedett vállamra, szinte mozdulatlanná tett. Egy belső sugallatnak, az elmémben felcsendülő távoli hangnak köszönhettem, hogy felfigyeltem a mögöttem lévő jelenlétre. Sarkon fordultam, ahol is önmagamat láttam viszont az ismerős fagyott gömbök társaságában. Kiszáradt torokkal léptem hátrább egyet, a Shimitaikei technika nem volt idegen számomra. Régi ismerősként köszöntöttem, azonban tudtam, hogy mivel fog járni, ha azok a jéglabdacsok forogni kezdenek.
– Nem lenne túl megfontolt, amire készülsz – ép észre ható szavaim úgy tűnt, elpattogtak mellette. Kárörvendő nevetését váltottam ki vele csupán.
– Valóban? De én nagyon fogom élvezni – a jéggömbök egyszerre kezdtek forogni, az éles jégtüskék, melyek esőként kezdtek záporozni rám, meghátrálásra kényszerítettek. A gyorsan, koncentrálás nélkül idézett pajzsaimat könnyedén semmisítették meg. Néhányat el se tudtam kerülni, ugyanakkor figyelmem is tompult, melyet a környezetemre irányítottam. Így mire észrevettem már késő volt, a zuhanás érzete hirtelen ért, egészen megszédültem tőle. Félelem járt át, ahogy arra gondoltam, hogy a szakadék, melynek széléről óvatlanul leléptem, mit tartogat mélyen magában.
~ Yuki – a hang a fejemben arra ösztönzött nyissam fel szememet. Talán éppen idejének volt mondható, hogy oldalamról a kardot, a zuhanás ellenére is elővettem, hogy másom támadását hárítsam vele. Hatalmas energiával sújtott le, védelemül használt penge éle egészen megremegett tőle, egy reccsenés formájában pedig végigrepedt. Másom felülről rámért csapása csak újabb löketett adott, minek folyamán egyre gyorsabban száguldottam a mélység felé. Láttam, ahogy támadása után visszavonulót fúj a szakadék szélére. Nem vártam több támadást tőle, aggódva néztem a kardra, mely megtörve a kezemben pihent. Lehunytam a szemeimet, inkább nem gondolkodok azon, hogy mi vár rám odalent. * * * A szobában feszültté vált a levegő a Yoshidák között, amikor a szerkezetre helyezett Zanpakutou tokja végigrepedt. A hadnagyon kisebb-nagyobb mélységű sebek megjelenése is aggodalomra adtak okot. Azonban felébresztése, mindketten tudták, veszélyes lenne. Yoriko a kardot tartó műszerhez lép.
– Ne csináld, Yoriko-chan – szólt rá Yuko, megfogva a lány vállát, hogy visszább húzza. – Ezzel csak Nara fukutaichout hátráltatnád. Nem tudom, mit élhet át éppen a Belső Világában, de jó úton halad – komolyan fürkészi a kardot.
– Tudom... De csak ülni, és nézni a szenvedését rosszabbnak tűnik. Még akkor is, ha ez a kisebbik rossz, amit tehetek. – Yorikot, míg aggodalom öntötte el, a másik dimenzióbéli önmaga máshogy ítélte a helyzetet, s nem volt rest ezt hangoztatni a számítógépen keresztül.
– Miért fontos? Ha elbuknak, így kellett lennie. Nem igazán izgat. – Yuko bocsánatkérően rázza meg a fejét, majd elvezeti onnét unokahúgát. Újabb feszült pillanatok vártak rájuk, mely várakozással telt. |
