Emberek Világa > Karakurán kívüli világ

Tokió

(1/5) > >>

Ayasegawa Yumichika:
Tokió Japán közigazgatási központja, a japán kormány és a császár székhelye. Egyike Japán 47 prefektúrájának, nem egyetlen városként kormányozzák. Hozzávetőlegesen 12 millió ember – az ország lakosságának 10%-a – él Tokióban, míg a Nagy Tokió Agglomerációban 33-36 millióan laknak, és ezzel ez a világ legnépesebb urbanizált területe.

<<ELŐZMÉNYEK

Aikawa Chiyo:
Rókalesen

Hihetetlen lelki nyugalommal ücsörögtem a székemen, egy modern és bűzös fogadóba. Szokatlan jókedvemnek még az se szabhatott gátat, hogy a jelen lévők közül nem igazán látott engem senki. Sőt, valamiért inkább élveztem a helyzetet. Amikor az Élők Világába érve feloldottam a pecsétet, forrón jeges borzongás futott végig a testemen, a gerincemből kiindulva. Mintha elszabadult volna bennem valami. Kei~chan csak lelkesen vigyorgott, Gin~channal, meg a többiekkel karöltve. Úgy éreztem, nem kell magam visszafognom. Szabad voltam. És most itt ültem, ebben a fogadóba, és teljes lelki nyugalommal falatoztam. Az se zavart különösebben meg, hogy az asztaltársaság tagjai kissé megütközve néztek néha egymásra, mikor a korábban még ott lévő étek egyszeribe megszűnt létezni. Legalábbis ők ezt így élhették meg. Halkan felnevettem, de nem tűnt fel, ők is pont valamin kacagtak. Éberen figyeltem őket. A hangjuk, az illatuk, de még a látványuk is teljesen más volt, mint ahogy eleddig érzékeltem a világot. Halottam a szívdobogásuk, az illatukból meg tudtam mondani, mikor ki hazudott, melyikük szerelmes a másikba, és sorohatnám. Már-már megbocsátó mosollyal néztem még egy darabig őket, majd hangtalanul felkeltem, és természetesen fizetés nélkül távoztam. Nem zavarta meg lelki világom csöppet sem pár ilyen kis apróság. Talán Keiko~chan kleptomániájából rám is ragadhatott valami. Gingitsune persze ott feszített az oldalamon, extra büszke katanaként.
~ Végre igazi rókaként viselkedsz Édes! ~ jelentette ki. Erre felnevettem.
- Ugyan Kedves, eddig is előferdült az ilyen - nem zavart, hogy fennhangon társalogtam vele. Szinte végig libbentem közben a város utcáin. Könnyűnek, légiesen könnyednek éreztem a testem. Önfeledtségemből, egy későn észrevett shinigami zökkentett ki. Vagyis pontosítok, ketten voltak a jómadarak. Ráadásképp az egyik elkapta a karom, mikor elsétáltam teljesen ártalmatlanul mellettük. Ám nem csak az érzelmeimnek, az ösztöneimnek is szabad folyást engedtem. Ráfogtam a kezére, és mesteri mód dobtam át a vállam fölött, miközben kitörtem a könyökét picurt.
- Elnézést drága Fritzem, nem volt véletlen... - vágtam sopánkodó fejet, miközben kíváncsian leguggoltam a frissiben elnevezett fiú mellé - Tényleg bocsánatot kérek, a könyököd később szándékoztam eltörni... - sajnálkozásom közben egy ezüstösen fehér tincset simítottam ki az arcomból, a fülem mögé. Felpislantottam a másik shinigamira, hisz eldöntöttem magamban, hogy mind a kettőt, minimum leütöm, elvégre ilyen formámban futottak össze velem. Vagyis illik őket megszabadítani egy-két emléküktől, amire már öregatyáink idejében is a tarkón ütés-rúgás volt a legegyszerűbb módszer. Ám mikor megláttam a másikat, egy halk káromkodás hagyta el a szám. Miho~chan volt a molesztáló srác társa. Egy kecses mozdulattal egyenesedtem fel, és a lány szemeibe néztem kékes szemeimmel. Talán csak hasított szembogaram volt a nyugalom megzavarására alkalmas. - Remélem nem haragszol meg! - eresztettem el a lány felé egy mentegetőző mosolyt, majd talpéllel szabadítottam meg a fiút az eszméletétől. - Ilyen kedves arcú ifjú hölgyeknek férfiak társaságát kéne keresniük, nem éretlen kamaszokét - hajoltam meg felé, kissé talán szertartásosan. Suza~chan meg Kasai~chan mindeközben igyekeztek minél kisebbre húzni magukat a vállamon.

Fon Miho:
Hip-Hop, jön Vuk!

Egy kissé hisztérikus fújással vettem le az egyenruhám felső részét, és hajítottam be azt a sarokba, hogy aztán a mosdókagylóra tenyereljek mindkét kezemmel, és rózsaszín szemeimmel mélyen belebámuljak a tükörbe. Egy kissé sápadt, egyértelműen feszült lány nézett onnan vissza rám, újfent fehérneműben, tehát az elmúlt másfél órában nem történt semmi haladás sem készülődés terén. Pedig már csak negyvenhárom percem volt, mielőtt mindenképpen muszáj elindulni, de nem tudtam dönteni, mit vegyek fel. Összesen három ruha közül választhattam, plusz talán egy kombináció mellett dönthetek, szóval négy, de így is nehéz.
 Az ujjaim ráfeszültek a mosdókagyló szélére, és felsóhajtottam. Tökéletes akarok lenni a mai napon. Egy fiú az ötödik osztagból randira hívott, amit ő az első alkalom ilyen téren. A szőke fiú, aki, ha jól emlékszem, a hatodik osztaghoz tartozott, és Nami volt a neve, nem volt igazán komoly dolog, valami furcsa is volt benne, és nem is olyan, amilyen párt én elképzeltem magamnak. Túl gyerekes volt még, talán pár év múlva más lenne, de vannak dolgok, amikre nem szabad várni, mert egyszer azt veszem észre, hogy túlzottan sokáig vártam. A mai fiú viszont teljesen más volt.
 Levettem a fehérneműt, és visszafeküdtem a fürdőkádban lévő, már kihűlőben lévő illatosított vízbe, ami viszont még mindig elég meleg volt ahhoz képest, amilyenben ősszel úszni szoktam. Nem tudom, hogy tényleg úgy működik-e, hogy ha benne ülök, tényleg átveszi a bőröm tartósan az illatát, de valahogy jobban éreztem magam ettől a tudattól. Több értelme volt, mint fel-le venni a ruhatáram darabjait.
 Behunytam a szemem, és elképzeltem a shinigamit, akivel egy óra múlva randim lesz. Taama magas, barna hajú, zöld szemű, kifejezetten jóképű fiú volt, kicsit tűnt nálam idősebbnek. Igazából persze nem a külseje tetszett meg, hanem az, hogy olyan határozottan, magabiztosan szólított meg, amikor az akadémiai barátaimmal rendezett partin egyedül maradtam az asztalnál végül. Ráadásul olyan szép dolgokat is mondott rólam, amilyeneket még soha nem hallottam. Még úgy is, hogy kócos volt a hajam, kicsit meg voltam izzadva a tánctól, az egyenruhám volt rajtam, és ittam is kivételesen. Ma szerettem volna, ha tényleg jól nézek ki.
 Kiszálltam a kádból, megtörölköztem, újra megigazítottam a hajam, azután határozottan nyúltam az apától ajándékba kapott, lila bőrruháért. Kisebb koromban imádtam, hogy mennyire hasonlít Soifon nagynéni harci egyenruhájához, aztán volt egy időszakom, amikor csak az egyenruhám alá mertem felvenni a kivágott háta miatt. Most úgy döntöttem, hogy mégis felveszem ma, a kedvenc ruhám, és még ha a shinigamikként is leszünk most egymás mellett, nem akarom, hogy csak az egyenruhám lássa. A zanpakutom azért felcsatolom a szokásos helyére, a hátamra, úgy, ahogy a nénikém is hordja a sajátját. Most, hogy végre döntöttem, már valahogy nem láttam semmi problémát a külsőmmel a tükörben sem.
 Mivel még volt húsz percem, nem igazán siettem, nem akartam, hogy végül megint leizzadjak útközben. Szerencsére, ma nem volt olyan forró nap Seireiteiben, úgyhogy nem is volt probléma, amikor odaértem a senkaimonhoz, ahol Taama már várt rám. Egy kicsit felgyorsult a szívverésem, ahogy odasétált, és közelebb hajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcomra, amit aztán viszonoztam, hogy kézen fogva induljunk el az egyenruháját viselő fiúval Tokióba.
 Az első óra csodás volt. Nem csináltunk sok mindent, Taama elvitt a város legmagasabb épületéhez, aminek a tetejéről nagyon messzire láttunk, mégsem látszott a széle. Hihetetlen volt, annak pedig még jobban megörültem, amikor leültünk a peremre, és még mindig kézen fogva, elkezdett mesélni róla, milyen volt itt élni harminc éve. Nagyon szépen beszélt, gyönyörűen formálta a szavakat, és bár az emberek csak apró pontoknak tűntek, így is el tudtam képzelni magam, ahogy egy vagyok közülük, és rohangálok ebben az elképzelhetetlen méretű, nyüzsgő bolyban.
 Eleinte nehezen akartam meglátni az apró jeleket, amiket szándékosan próbáltam nem észrevenni azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet ez a fiú valójában. Először egy ártalmatlannak tűnő gesztussal indult, elengedte a kezem, és a combom kezdte helyette simogatni. Amikor a kezét finoman megfogtam, és levettem a lábamról, egy pillanatra láttam megvillanni valamit a szemében, valamit, ami nem tetszett, de próbáltam nem gondolni rá.
 Ahogy az emberek földalatti létesítményeit csodáltuk meg, amit ők közlekedésre használtak börtön helyett, egyre többször éreztem, hogy ahogy mellettem sétált, a keze egy-egy pillanatra hozzámér, mintha csak véletlenül érintene meg pont rossz helyeken, és amikor rápillantottam, mindig azt láttam, hogy a szeme lefelé néz, és csak akkor kapta vissza a tekintetét az arcomra. Kezdtem magam egy kicsit kényelmetlenül érezni.
 Már pár perce kijöttünk a metróból, és kézen fogva sétáltunk a város utcáin, láthatatlanul. Újra kezdtem kellemesebben érezni, gyakrabban pillantottam rá, ahogy kézen fogva jött mellettem, és egy szelíd, kedves mosollyal nézett rám, mindig az arcom nézte. Arról beszéltem neki, hogy milyen is Fon-nak lenni, és tényleg úgy tűnt, hogy érdekli a dolog, most tényleg a mondandómra figyel. Lassan elfelejtettem az eddigi kellemetlenségeket, amiket biztosan csak én reagáltam túl.
 Ahogy Taama hirtelen megállt, és visszahúzott engem egy autó elől, aminek a jöttét elvileg jelezte a lámpa, hirtelen vele szemben állva találtam magam. Egy kicsit elpirultam, ahogy közelebb húzott magához, és átölelt, hogy aztán csókot nyomjon a homlokomra, ami nagyjából a szája magasságában volt. A szép, kedves pillanat azonban elmúlt, ahogy megéreztem az ujjait, amikkel végigsimított a hátamon, hogy aztán bedugja őket oldalt a ruhám alá, és elkezdje őket előrébb csúsztatni. Az egyik ujját éppen a melltartóm alá próbálta bedugni, amikor egy már kevésbé szelíd mozdulattal nyúltam hátra, és húztam ki a kezét. A mozdulatra egy dühös pillantás volt a válasz, miközben eltolt magától, és hátrébb is lépett.
 - Elárulnád, hogy mégis mi bajod van?- a hangja most nem volt olyan szelíd, inkább sértett. Kicsit lesütöttem a szemem, mielőtt összeszedtem magam eléggé ahhoz, hogy a smaragdzöld íriszekbe pillantsak.
- Sajnálom, Taama, de ez nekem így túl gyors. Te vagy az első, akivel randizok, és szeretném, ha egy kicsit lassabbak lennénk. Még szeretnélek megismerni egy kicsit előbb- dühös, egyben gúnyos nevetés volt a válasz.
- Basszus, hát a pofám leszakad. Itt teperek már ki tudja, mióta, tépem a szám, elviszlek a legunalmasabb helyekre ebben a tetves városban, elmondok magamról meg a szemét, bunkó családomról mindent, amik a legnagyobb titkaim, te meg jobban meg akarsz még ismerni. Hah. A nemes kisasszony itt kéreti magát, mert még nem tudja, hogy jó vagyok-e neki ahhoz, hogy lefeküdjön vele, csak hülyít ezzel a ribancos gönccel.- éreztem, hogy remegek, ahogy a fiú egyre hangosabban beszélt, és már csak egy pillanat választott el attól, hogy kitörjön valami. Azt nem tudom, hogy belőlem a sírás, vagy a vállízületéből a karja. Soha nem éreztem magam még ennyire rosszul.
 A fiú megnyalta a szája szélét, és kicsit körülnézett. Valami furcsa volt a tekintetében, mintha feszült lenne. Egy pillanatig reménykedtem még benne, hogy bocsánatot kér, hogy elkezd sírni, és előad valami történetet arról, hogy miért lett ilyen ellenséges hirtelen, valami szomorút, a régi múltjából, amikor még a drogfüggő szüleivel élt. De nem így tett, csak egy gúnyos pillantással rám nézett.
 - Szóval, mi legyen, csillagom? Hazamész, vagy végre egy kicsit úgy viselkedsz, mintha nem lennél tíz éves, ellazulsz, és jól érzed magad?- nem volt már lehetőségem válaszolni, a fiú hirtelen fordult oldalra, és ragadta meg egy arra sétáló, furcsa lány vállát. A szemén láttam, hogy valamit megérzett rajta, és ahogy koncentráltam, nekem is feltűnt, hogy ismeretlen reiatsuja van, de határozottan sokkal több, mint egy átlagos embernek. És valami ijesztő volt a lélekenergiájában.
 Egy könnyed mozdulattal dobta át Taama-t maga felett, akinek egy hangos reccsenéssel tört el a karja. Nem tudom, hogy azért nem rántottam rögtön elő a zanpakutom, mert megdöbbentem ezen a lányon, vagy azért, mert nem éreztem úgy, hogy segítenem kellene rajta. Ennél rosszabb párt talán nem is választhattam volna. Csak azután tettem a kezem a kardom markolatára, hogy a fiú a földnek puffant, elvégre, valószínű rám is veszélyt jelent.
 Végül, amikor megszólalt, és közben belerúgott a fiú barna hajjal borított fejébe, mégsem húztam elő a kardom. Továbbra sem bíztam a lányban, de egyelőre úgy tűnt, nem akar rám támadni, és bíztam benne, hogy jól tudnék reagálni. Taama, ahogy pár órája mondta, inkább a kidouk terén volt tehetséges, én viszont kiváló pusztakezes harcosnak számítok, nem lenne velem ennyire könnyű dolga.
 - Ki vagy te?- a megjegyzését arról, kivel kellene randiznom, inkább megválaszolatlanul hagytam. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem, semmit nem tud rólam, én a magam részéről csak annyit tudok, hogy ezentúl nem szabad bunkókkal randevúznom. Az első jelre reagálnom kell legközelebb.[/i]

Aikawa Chiyo:
  Rókalesen

Kérdése magamhoz térített egy pillanatra. Igaz is, most inkább néztem ki úgy, mint Keiko. Nem ismerhetett fel. Egy halk nevetést eresztettem el, miközben megigazítottam a sapkám, majd ugyanő mozdulattal le is emeltem a fejemről, miközben meghajoltam csöppet.
- Én kérek elnézést a neveletlenségemért. Lássuk csak, - mozgattam meg picit a fülecskéim gondolkodás közben - szólíts nyugodtan Keiko~nak. -lévén úgy is néztem ki, mint ő, gondoltam miért ne. A lány se tiltakozott különösebben érte, hogy a nevét felvettem. Meg ezt legalább nem felejtem el olyan könnyen. Persze a sapkával már feledékenyebb voltam. Sokkal kényelmesebb volt nélküle, szóval úgy döntöttem, nem kell az. Arról nem is beszélve, hogy nem akadályozott a hallásomban. Szabadon forgathattam a füleimet, amerre csak érdekes neszeket nem hallottam. Egy mélyet kortyoltam a város éjszakai levegőjéből. Megannyi illat rohamozta meg az orrom egyszerre. A tekintetem a kezére tévedt, ami a kardja markolatán pihent, készen rá, hogy bármikor előrántsa azt. Felettébb helyesnek ítéltem meg ezt a hozzá állást, még ha személy szerint nem bántottam volna a lányt kicsit se. Arról nem is beszélve, hogy élvezettel birizgálta az érzékeimet a gyanakvása. Ám ami miatt mégse élveztem annyira a helyzetet, az az arckifejezése volt. Ismertem ezt a nézést, és hirtelen kedvem lett volna újfent a srác kobakjába mártani a getám sarkát. De valamiért úgy éreztem, hogy az most csak engem töltene el jó érzéssel, a lány nem osztaná a lelkesedésemet. Így inkább egy zavaros fülpiszkálás után kicsit sandán alulról próbáltam meg rá nézni, ám lévén én voltam magasabb, ez se ment egy könnyen.
-Igazából - sóhajtottam egyet, miközben az eszméletlen srác hátára csüccsentem - Téged nem foglak bántani. - néztem immár fel rá - Ha szeretnéd, őt se bántom tovább. Az már más tészta, hogy ha valakin látható, hogy harcos, azt nem túl bölcs dolog hátulról megragadni, hisz reflexből lesz az illető reptetve, hajigálva, félholtra verve... - magyaráztam, szokatlan kedvesen. De Miho~chant shinigami állapotomban is kedveltem, így nem akartam túl szadizni szegényt. Egy könnyed mozdulattal libbentem fel a fiúról, majd leporolgatva a ruhám, főleg a fenekemen, ahol hozzá kellett érnem a shinigamihoz, a lányra néztem. - Van valami terved? - tudtam, hogy megdöbbentően hamar kérdezek ilyesmit, de vártam hogy megdöbben miatta, és talán ezzel kicsit elfeledtetem vele a korábbi okot a sírásra. - Ha van egy kis időd, kárpótlásul, amiért ezt a hímnemű képződményt megszabadítottam a tudatától, meg mutathatok egy-két jó helyet. Az egyikben izgalmas elektromos játékok vannak, a másikban hihetetlen finom jégkrémet lehet még éjszaka is kapni, a harmadikban pedig lehet énekelni. - túrtam bele a hajamba - Persze nem kötelező... de hálás lennék érte, ha megtisztelnél. - hajoltam meg újfent, ámbár most nem volt semmi csúfondáros a mozdulataimba, se a hangomban. Suza~chan a yukatámból leskelődött kifelé, míg Kasai~chan is a hajamba bujkált.

Fon Miho:
  Hip-hop, jön Vuk!

Sok dolgot láttam már, de azt hiszem, ilyet még nem, még soha nem láttam senkit állatfülekkel, és abból, hogy a két hegyes kis fül mozog, úgy tűnik, hogy igaziak. Hallottam, hogy néhány éve még szolgált egy kapitány a Gotei 13-ban, aki egy hatalmas, két lábon járó kutyára hasonlított. Talán ez a lány az ő rokona lehet, félig ember, félig kutya, bár amennyire tudom érzékelni a reiatsuját, nincs shinigami kisugárzása. Azt nem tudom, hogy a kard az oldalán zanpakuto, vagy nem.
- Fon Miho vagyok- egyelőre nem ártott nekem, igazából megkímélt tőle, hogy én tegyem azt, amit ő tett, úgyhogy úgy döntöttem, elárulom a nevem. Ettől persze még mindig a kardomon tartottam a kezem, hogy ha mégis ellenségessé válik, időben reagálni tudjak. Én azonban semmit nem tettem elsőként, csak figyeltem, hogy mit csinál, és próbáltam rájönni, hogy mit akarhat tőlem.
Valószínű akkor is gyanús lett volna nekem, ha nem nevelik belém, hogy nem szabad bízni senkiben. Nem igazán értettem, miért támad meg valaki egy shinigamit, és aztán áll le beszélgetni a társával, aki valószínűleg ugyanúgy az ellensége. Talán az lehet az oka, hogy nemes vagyok, de ettől még nem igazán képviselne komoly értéket a személyem. Ha valami nagy dolgot akar kizsarolni valaki Kaito samából, talán még a testvéreivel sem menne semmire, én pedig csak egy távoli unokahúga vagyok. Pénzt sem nagyon kapna értem, nem tudná úgy megszervezni a váltságdíj átadást, hogy ne üssenek rajta, talán még nekem sem menne. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak élvezi, hogy játszadozik, mielőtt támad.
A mondandója elég meglepő. Talán el akar csalni valahová, de akkor nagyon rosszul csinálja, egyértelmű, hogy ez lesz így az első gondolatom. Lehet, hogy mégsem ez a szándéka, bár akkor sem értem, mégis mit akarhat tőlem. Vissza kellene utasítanom.
Ahogy megérzem az arcom egyik felén végigfutó nedvességet, egy gyors, szinte már dühös mozdulattal törlöm le a könnyet az arcomból. Úgy érzem, most semmit nem szeretnék jobban, mint hazamenni, visszaülni a mostanra már jéghideg fürdővízbe, és sírni egy kicsit egyedül, de nem akarom, hogy otthon lássák, hogy mennyire rosszul ment az első randim. Azt akarom mondani nekik, hogy nem alakult jól, de ennyi, nem akarom, hogy anyáék lássák, mennyire letört ez az egész. És miután kibánkódtam magam otthon, biztos nem lesz kedvem már menni sehová, csak otthon fogom végigüldögélni a szabadnapom maradékát, emiatt az aljas fiú miatt. Nem, jól fogom érezni magam. Sóhajtok egyet, ahogy rászánom magam, és bár kicsit mereven, de elengedem a kardomat.
- Nem bánom, menjünk ahová szeretnél- látszólag könnyedén, de azért mégis ugrásra készen sétálok kicsit közelebb hozzá, nagyjából egy méteres távolságot tartva, ami pont jó, ha távolodni akarok, de elég közeli, hogy megállíthassam puszta kézzel, ha kardot akar rántani. Legalábbis, ha nem gyorsabb nálam. Egy pillantást még vetek a földön heverő fiúra, aki most ájultan hever a földön. Egy kicsit úgy érzem, szívesen folytatnám, amit Keiko elkezdett, de mégsem akarok ilyet csinálni valamiért. Talán mégis az én hibám volt részben, mégsem szabadott volna ilyen ruhát felvenni. Inkább elszakítom a tekintetem az eszméletlentől.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal

Teljes verzió megtekintése