Az osztag kertje

[Kitagawa Azumi]

Otthon, édes otthon

Azt hiszem, feladom. Kész. Értelme nincs annak, hogy ezzel az asszonnyal vitatkozzak. Sosem fog megérteni engem, akármennyire is bizonygatja itt nekem a sebeit. Nem járta az én utamat, és úgy ítélkezett rólam, hogy gyakorlatilag néhány szót váltott csak, és ebből akart következtetni mindenre. Nem értheti, milyen érzés volt kézbe kapni azt a jelentést, hogy az, akire az életemet bíztam nem is egyszer, egyaljas áruló. Az, akit a legjobb barátomnak hittem. Az, aki a felettesem volt.
És mégis elvárja a látottak ellenére, hogy daloljak neki. Hát, megpróbálhatnám, de abból garantáltan nem lenne köszönet, amilyen nyomorék egy énekhangom van.
Tényleg nem érdemes kiprovokálnia, márpedig ha én bosszúból énekelni fogok, annak nem lesz jó vége, azt garantálom.
– Nem tudom, hogy még is mi jár a fejében. Fel kell világosítsam... nem ez történt velem. Illetve, ez is, de ez nem olyasmi, amin ne tudnék továbblépni. Ez... ez egy gigaaljasság, amit tudna, ha kicsit is utánajárna. Tanult történelmet? – Ha igen, talán beavatom. Talán. A bizalmamért meg kell dolgozzon, nem osztogatom csak úgy mindenkinek. Azok után pláne nem.
Miért? Miért hiszi azt, hogy az a megoldás, ha újra összetör? Nem volt elég még?
– Magas ár? Tudja, mi az igazán magas ár? Bízzon meg a kapitányában. Szeresse úgy, ahogy csak tudja. Aztán ha majd elárulja... látja? Ez az igazi veszteség. Egy ilyet... jobb, ha nem feszeget. Minek jelentsem magát? Nem követett el olyan súlyos bűnt, de a hatáskörét máskor ne lépje túl. És főleg... főleg ezt ne hozza fel. Ha valóban segíteni akar, akkor többet nem teszi. Most az egyszer kivételt teszek – felhúztam jobb karomról egészen vállamig a felsőm ujját, hogy jól látszódjon a szám. - Tudja, mit jelent ez? Tudja, kik hordták ezt a jelet az osztagon belül?

[Aikyou Kaiya]

Otthon, édes otthon

A tagadás jelensége most már jobban kitürelmetlenkedik a shinigamiból, ahogyan azt már rég gyanítottam nála. Nem dolgozta még fel a sebeit. Nem fogadta el a jelenlegi helyzetét. Szerencsére ugyan akadnak a negyedik osztagnál olyan shinigamik akik arra lettek specializálva, hogy a hasonló egyénekkel foglalkozzanak, mint az előttem lévő osztagtársam, más kérdés, hogy sok esetben úgy látom csupán pótcselekvésnek elég, ha egy „szakemberre” bízzuk magunkat, aki legrosszabb esetben elhiteti velünk nagyobb baj van nálunk, mint általában, ami persze nem fedi a valóságot. Én magam szerencsére odáig nem mentem el. Híres voltam a családomon belül arról, hogy gyorsan túlteszem magamat a problémákon, sőt azonnal meg is szoktam oldani. Amióta Reiya és Kengo megszületett, jobban rá feküdtem probléma megoldói készségeim fejlesztésére. Azt szeretném, ha azt látnák az anyjuktól, hogy a probléma nem a világ végét jelenti, hanem egy lehetőséget arra, hogy tovább fejlődjenek. Persze érzelmileg olykor megerőltető a shinigamik élete, de nem szabad elhagynunk magunkat, főképp nem kétségbeesésünk rabjává válni.
- Természetesen tanultam történelmet. A mostani helyzetről is tisztában vagyok. Tudom jól, hogy a shinigamiknál mostanában a bizalom elég magas luxuscikknek számít.
És nem is járnék messze az igazságtól. A bizalom sajnos Aizen óta nagyon megingott. Persze a csapatmunka mint jelenség megmaradt, de korántsem érzem azt a tagok között, hogy a bajtársiasság, mint erő hatalmas lenne. Sokkal inkább meggyengült. A mostani shinigamik legtöbbje nem vállal felelősséget tetteiért. Nem gondolják át saját ötletüket, csak véghez akarják vinni, hogy presztízst nyerjenek. Olykor másokon áttaposva szeretnék elérni céljaikat. Pedig régen eme jelenségek, nem voltak. Ez is sajnos egy shinigaminak köszönhető. Akinek a neve a mai napig a Gotei szégyenfoltját képviseli. Végül kitartásom és némi empátiám, meghozza gyümölcsét. A shinigami beszélni kezd. Olyan információkat oszt meg velem, amivel hamar összerakom a képet. Mikor meglátom a jelet, amiről beszél, akkor válik teljesen világossá a helyzet. Csalódott, megtört. Megbízott abban a kapitányban, aki mindvégig az ujjánál fogva félrevezette. Jómagam sajnos ekkor tehetetlen voltam. Ámbár volt szerencsém Aizennel találkozni, de sose hittem volna, hogy képes lenne ekkora árulást elkövetni. Pedig, ha utána jártam volna, lehet elkaptam volna. Sajnos viszont közbeszólt egy küldetés, ami végül kudarccal végződött. Ráadásul veszteséggel.
- Szóval Aizen volt a kapitánya. Így már világos.
Ahogyan eddig összetudom foglalni, egy mondattal tudnám kifejezni. A múltban ragadt. Nem tud a mára és a jövőre koncentrálni csak is a múltra. Hatalmas hiba. Hiszen egy küldetés során a hozzá hasonló shinigamik prédáknak számítanak. Magyarán ők a gyenge láncszem a csapatban.
- Viszont leragadni a múlton egyet jelent az életéről is lemondani. A fájdalom mindig meg fog maradni, hiába is szeretne ettől megszabadulni. Járhat akár örök életében is kezelésekre, ha egyáltalán jár valahova. A fájdalom nem jelenti a világ végét. A csalódás pedig nem egyenlő azzal, hogy soha nem bízhat meg akárkiben. A tapasztalat szerzés sosem feltétlenül azt jelenti, hogy csak is kizárólag jó dolgok történhetnek velünk. Shinigamiként felvállaltuk a fájdalmat is amivel jár. Ámbár Aizen cselekedete nem várt fejlemény volt, de ebből ne csak azt szűrje le mekkora fájdalommal és veszteséggel járt. Hanem hogy mekkora tapasztalattal is jár. A fiataloknak szüksége van a tapasztalt shinigamikra akikre felnézhetnek. Nézzen körül bátran a Goteien belül. Mára sajnos elkallódtak sokan. Nincs példaképük. Egyre kevesebb az őszinte és becsületre méltó shinigami. Maga tapasztalt. Ne a fájdalmat lássa, hanem alakítsa bölcseletté őket. És majdan mikor eljön az idő, átadni a tudását másnak is. Viszont ne feledje el soha. Nem ön szerzett csak sebet Aizen árulásakor. Magán kívül vannak még jó sokan, akik ugyanígy szenvednek, mint ön.
Nem biztos, hogy tetszeni fog az utolsó mondatom neki, de muszáj a szemét fel nyitni, hogy megértse. Ha csak saját magunkkal foglalkozunk, akkor elfogunk siklani azok felett, akiknek útmutatásra van szüksége. Mint például a Yuuma nevű akadémistának is. Nincs tisztában még mit is szeretne. Van egy képe arról, milyen shinigami akar lenni, de tartok attól, hogy sokszor álomvilágban ringatja magát.

[Kitagawa Azumi]

Otthon, édes otthon

Sosem tagadtam, amit éreztem, nem értettem, miből gondolta azt, hogy tagadom azt, ami történt. Nem tagadom, csak képtelen voltam kifejezni az érzéseimet szavakban. Nekem ez nem ment úgy, számomra a tettek sokkalta inkább bizonyítottak, mint csip-csup szavak, amik oly' könnyedén összezúzhatók.
Sosem tagadtam, hogy fáj. Csak nem mondom ki. Nem beszélek róla, ilyen a természetem.
– Az. A bizalom luxuscikk. Örülök, hogy felfogja. Pláne, hogy van, akit nem is egyszer csaptak be orvul. Aizen érdekel a legkevésbé, bár nem tagadom, jó nagy disznó. Muguruma Kensei neve mond magnak valamit? – ingattam a fejem. Szóval nem tudja. Akkor valószínűleg nincs ezzel tisztában, pedig elvileg a jelentést erről ők is megkaphatták. Jó volna tudni, mennyi idős a társam. Akkor talán még biztos nem itt szolgált.
– Ő volt a kapitányom, Muguruma Kensei. Olyan akartam lenni, mint ő... de becsapott minket és orvul dezertált. Mai napig nem tudom tettének okát, mi késztette e aljasságra – feleltem. Így már tudja, miért vagyok oly óvatos, s miért engedem másoknak oly nehezen, hogy meglássák igaz valómat. Miért nem szeretek erről beszélni. – Felesküdött Seireitei védelmére ő is. A lelkek védelmére. Gondoljon bele, milyen lehetett megkapnia jelentést. A hatodik tiszt voltam Muguruma-san alatt. Teljes fejetlenség volt körülöttünk, amíg nem nevezték ki az új kapitányt. Én a lélekölőmmel elvesztettem a kapcsolatot... borzalmas volt az a tehetetlen állapot, hogy mégis mit mondjak a többieknek? – Hiszen szerettük őt mindannyian. Miért ment el?
– Nem akarok megszabadulni tőle. Inkább válaszokat szeretnék a miértekre. Egy olyan shinigami, mint ő, nyomós ok nélkül nem tenné azt, amit, és számunkra sosem derült ki az igazság teljesen, akik akkor ott voltunk. A csapat egy jó része nem tért vissza. Dezertálás. Árulás. Komoly vádak ezek, hölgyem. Aizent legalább tudjuk nagyjából, mi vezérelte. - kigondolta volna, hogy eléri ez az idegen osztagtársam, hogy beszéljek arról, mait nem szoktam reklámozni.
Nos, az érzéseimet még mindig nem sikerült kellően megértetnem vele, de annyi baj legyen. Most találkoztunk először, egy nap alatt nem lehet teljesen kiismerni a másikat.
– A nevem Kitagawa Azumi. Ne maradjak névtelen ön előtt, ha már ennyi mindent megtudott.

[Aikyou Kaiya]

Otthon, édes otthon

Mugumara Kensei neve valóban beugrik. Ezek szerint véletlenül összekevertem hirtelen az osztagokat. Látszik, hogy már csupán első osztagos voltam. Régebben fejből ismertem minden osztagnak a jelenségét, sajátosságait. Az is lehet, hogy ez csupán egyszeri alkalom. Remélem többször nem fordul elő, hogy összekeverek valamit. Aggaszt viszont osztagtársam viselkedése. Nem shinigamihoz méltó. Megértem az érzéseit, ami benne kering és valóban nehéz lehet másokban bízni miután sokadszorra csapják be az illetőt, de felül kell kerekedni az érzéseinken. Eme hozzáállása csak rontani fog a helyzetén és társainak is. Egy éles bevetésen áldozattá fog válni. Könnyű célpont lesz a lidérceknek és egyéb veszélyes teremtményeknek. Szörnyű így látni és tapasztalni, hogy valaki ennyire elhagyja magát. És sajnos hiába próbálja meggyőzni valaki, hogy márpedig a sebeink nyalogatása csak ront a helyzetén, megmakacsolja magát. Ha még állítása szerint több mint száz éve szolgálja a Goteit, viselkedésével illetően teljesen ama képet festi le előttem, mintha egy újonccal lenne dolgom, akinek túlságosan az érzelmeinek rabjává vált. Nem képes fegyelmezni magát. Márpedig muszáj lesz erre emlékeztetnem, mert akkor aztán vége lesz a pályafutásának elég hamar. A kardot csak akkor lehet igazán jól forgatni, ha kellő fegyelemmel és önismerettel rendelkezünk.
- Természetesen mond. Kérem folytassa.
Végig hallgatom, ami a volt kapitányával kapcsolatos. Ebben a helyzetben ugyan magam részéről nem vettem részt és nem is tapasztaltam, de a veszteséggel illetően tudnék mit mesélni. Sajnos viszont osztagtársam jelenleg úgy gondolkodik, hogy az ő baja a legnagyobb másé meg sokkal kisebb. Szerencsém van, hogy a múltban rendfenntartóként szolgáltam a Goteit. Más shinigami biztos elküldte volna melegebb éghajlatra. Szerencsére mivel jól ismerem a helyzetét és képes vagyok másnak a helyzetébe belegondolni, így hozzám intéző nyers szavai szinte leperegnek rólam.
- Aikyou Kaiya. Kilencedik osztag, hetedik tiszt. Örülök, hogy megismerhettem a nevét. Ami pedig a lélekölőjével kapcsolatos, az a napnál is világosabb, hogy azért vesztette el a kapcsolatát, mert elvesztette önmagát. Persze megértem, ha az én szavaimnak nincs akkora súlya, lévén már elmagyarázta ön sokkal több ideje szolgál a Goteiben mint én, de nem árt, ha meghallgat másokat. És kérem ne vegye sértésnek szavaimat. Én csupán próbálom megértetni magával, hogy amit most jelenleg tesz magával az nem egészséges, sőt nem is shinigamihoz méltó.
Egy kis szünetet tartok majd minden erőmet összeszedve előveszem a leghatározottabb hangnemet, ami talán már hatásosabb lesz. Tartásomat is igyekszem minél egyenesebbre, katonához méltóan megtartani. Szemeimből remélhetőleg a tapasztalatot fogja meglátni, nem pedig egy olyanét, aki éppen kiakarja oktatni.
- Mi fog történni, ha egy éles bevetésen kell részt vennie? Ott azonnal össze kell kaparnia magát, mert, ha nem így tesz, több társa fog meghalni maga miatt. Sajnos ezt nem lehet szépíteni. Én is felelősnek érzem a társaim életéért. Ha most én is állandóan a barátom elvesztésén jártatnám az eszemet és hagynám, hogy az állapotom ledöntsön, akkor nagyon sok vér fog tapadni a kezeimhez, nem beszélve arról hányan is fognak meghalni, mert nem teljesítek százszázalékosan. Ami történt, megtörtént. Nem tud rajta változtatni, nem fogja tudni semmissé tenni, de tovább kell lépnie rajta, különben további áldozatok lesznek és higgye el nekem, akkor nem csak a kapitányának dezertálása lesz a legnagyobb problémája, hanem inkább, hogy elfog-e tudni számolni a saját lelkiismeretével, ha maga miatt meghal jó pár katona. Felelősséggel tartozik. Felelősséget vállalt!
Lehet talán túl nyersen fogalmaztam meg, de ezt talán nem is lehetne már másképp elmondani. Ez a valóság, ezt észben kell tartanunk. Shinigaminak lenni nem annyi, hogy vagyunk egy osztagban, van zanpakutounk és csak heverészünk! Védjük az emberek világát, a Goteit, Soul Society bástyái vagyunk konkrétan! A világ egyensúlyának megőrzése már első prioritás egy shinigaminak. Ezt viszont csak akkor lehet teljesíteni, ha kellő fegyelemmel, önismerettel és nem utolsó sorban határozottsággal tesszük.
- Megértette, amit mondtam Kitagawa-san?
Remélhetőleg most már végre elkezdi összeszedni magát, mert kezd egy kicsit siralmas lenni eme állapota, amiben van. Szerintem egy több mint százéve szolgáló shinigaminak nem így kéne viselkednie. De ez csupán az én véleményem.

[Kitagawa Azumi]

Otthon, édes otthon

Idealista. Ez a kis hölgy lőttem végtelenül idealista, egy álomvilágban élt, aki azt hiszi, olyan erős. Legyőzhetetlen. Makulátlan magatartású. Ó, mennyire sajnálom előre is, ha egyszer kilyukad ez az álomlufi.
Shinigami-méltóságról beszél. Hol van az már? Volt olyan? Nem hinném. Abban biztos vagyok, hogy nagyon megalázóvolt az a helyzet száz évvel ezelőtt, kézhez kapni a jelentést, hogy az, akire támaszkodtunk, akiben hittünk... megszegte esküjét, és ott hagyott minket a káoszban.
Az volt a legnehezebb napom egész életemben, azt hiszem A saját halálom nem fájt annyira, mint az a pillanat, amikor visszahívtak szabadnapról, hogy gond van, segítenem kéne.
Örömmel is mentem, csakhogy nem arra számítottam, ami fogadott.
Ha vezetőség nélkül marad egy osztag, az nem könnyű senkinek. Főleg a legmagasabb rangú tiszteknek nem, hisz mi egyszerre vesztettük el a kapitányunkat, és a hadnagyunkat is. Szinte minden feladat az akkori harmadik és negyedik tisztek nyakába hárult, és az egész lavinaként zúdult ránk. Nem volt akkor olyan shinigami, aki ne kérdőjelezte volna meg egész addigi életénekdöntéseit, különösen, hogy jó helyre tette-e le a jelentkezését az Akadémiáról kikerülve. Még egyszer nem követem el a hibát, hogy vakon megbízzak bárkiben.
– Nem egészséges, nem egészséges... mert aztán amit teszünk, az annyira az. Kicsit lehetne kevésbé merev látókörű. Bizonyára sok aktát tologathatott az utóbbi fél évszázadban, hogy ennyire nem tud mást, csak önmagát ismételni. Akkor világosabban fogalmazok: nem engedem, hogy ez még egyszer megtörténjen, érti? Talán most úgy gondolja, hogy nem rendítené meg, sokat látott. Higgye el... egykori hatodik tisztként csak tudom. És ne faggasson. Nem mindenki beszél jól az érzéseiről. Nekem... nekem a tettek többet mondanak puszta szavaknál. Mint látja... az elszáll. Ha azt akarja, hogy bízzak magában... bizonyítsa be, hogy érdemes rá – ráemeltem zöld tekintetem, belenéztem az ő kavargó, jégkék szemébe.
– Aikyou-san... tudom. Nem kell ismételnie, tudom, mi történt velem és Shinjuval. A méltóságot meg felejtse el. Nem létezett olyan. Ez egy álomvilág, maga túl idealista. Ilyesmi voltam én is a maga korában, sőt, fiatalabban is, a kapitányom mellett. Kergettem eszméket, amikről kiderült, hogy csak a fejemben léteztek. Egyet javaslok. Ne tegye, mert összefog omlani egyszer anélkül, hogy észrevenné. Ne kövesse el az én hibámat, kérem! – közelebb léptem felé, s alig vártam, hogy végre vége legyen a lelkizéseknek. Lapozni akartam, de ha folyton feltépik a korábbi oldalakat, ha a sebet feltépik, hogy hegedjen be?
– Mi fog történni éles bevetésen? Azt teszem, amit a parancs diktál. Teljesítem a kötelességem, de ugyanakkor nem fogom elveszíteni önmagamat, mert már más az alapom. És maga mit tenne, ha az,  akitől a vezetést várja, ő rúg fel mindent? Az éremnek mindig két oldala van, Aikyou-san. Mi ismerjük a felelősségünket és tartjuk is magunkat hozzá. Nem vagyunk egyformák... nem ítélhet meg minden helyzetet ugyanazon formális kaptafa alapján.
Bosszantó ez a naivitás, amivel körbeveszi magát. Nem, ő maga egy kedves, segítőkész hölgy, azonban még sokat kell tanulnia arról, hogy mikor avatkozhat közbe, és mikor nem.
– Köszönöm a kedvességét. Ezt a harcot... nekem kell megvívnom magammal, ebbe nem tud beszállni. Szívesen látom viszont teára bármikor, ha beszélgetni támad kedve, meghallgatom. Úgy sejtem, erre inkább magának volt szüksége, mint nekem.
Arra már én is ráéreztem, hogy néha kell, hogy foglalkozzak az érzéseimmel, és azt mutassam mások felé, ami valójában bennem zajlik. A kettőt összehangolni nem könnyű, ám nem egy lehetetlen küldetés.
Mamoruék esete rávilágított erre, hisz ő, szegény, nem érezte, amit én természetesnek gondoltam. Neki számított, hogy hallja-e tőlem azt a szót. Nekem nem, nem ilyen neveltetésből jöttem. Szavak nélkül is tudtam, hogy ha szerettek, vagy nem, kicsit olyan ez, mint egy idegen nyelv. Nem csak egyféle módon lehet kifejezni magunkat.
– Én értem, amire maga gondol, csak ön nem, amire én. Majd megtapasztalja, ráér. Ha szerencsés, megélheti a főkapitányunk korát is. Nos, felugrik hozzám egy teára? Tea mellett azért csak kényelmesebb lenne megismerkednünk, ha már kollégák vagyunk – megkezdem a tovább lépést. A régi barátaim közül sokan nincsenek már, s ezúttal nem szeretném, ha kiszáradt forrásmeder lennék csupán. – Ünnepelje meg velem a hazatérést.

[Aikyou Kaiya]

Otthon, édes otthon

Feleslegesen jártatom a számat. Makacs, mint egy öszvér. Pedig azt hinné a lélek, hogy aki idősebb az bölcsebb is. A tapasztalatát nem vonom kétségbe, de a bölcsesség messze áll tőle. Szinte már rontja az összképet. Gyanítom, hogy az állapotának köszönhetően, személyisége nagyban romlani kezdett. Egyszerűen kiégett. Ezzel viszont az a baj, komoly hátráltató tényezője lesz az osztagnak. Ronda dolog tőlem ugyan, hogy így gondolkodok, de az ég szerelmére egy éles bevetésen nyilvánvaló, hogy ő egy könnyű célpont. Az is lehet, hogy előttem már sokan megpróbáltak, hogy beszéljenek a fejével, csak nem jártak sikerrel. Magam részéről többet nem tudnék tenni. Persze az energiámat felhasználhatnám arra, hogy segítsek neki mindenben, amiben csak tudom, de van egy kötelességem, ami elsősorban anyaként és shinigamiként tennem kell. Vannak prioritások. Kicsit felhúzom a szemöldökömet, mikor a shinigami engem akar meggyőzni, hogy tegyek le személyemből és változtassam meg kilencven fokra. Teljesen nem értem eme reakcióját. Kettőnk közül nála vannak problémák nem nálam. Egyáltalán mióta számít gondnak, ha valaki a kötelességét maximálisan teljesíti? Azért párszor kikérném magamnak, hogy aktatologató lennék, mert jó pár küldetést tudhatok a hátam mögött. Mindegyik éles bevetésem az életem sorsa forgott kockán és a társaimé. De ha most elkezdeném, jogosan kikérni magamnak a véleményét, aligha érnék el sok sikert. Bölcsen inkább hallgatok. Hiszen olykor arany. Ráadásul a tapasztalatom is arra sarkall, hogy ilyenkor jobb, ha hagyjuk, hogy az illető kiadjon magából mindent, amit eddig cipelt és jelenleg cipel. Abban igaza van, hogy a tetteknek nagyobb súlya van. Kíváncsi lennék akkor mekkorát fog nézni, hogy a tetteim nem éppen egy fiatal shinigamihoz hasonlóak. Ami pedig az éles bevetést illeti, nem győz meg engem abban, hogy tartani fogja magát sziklaszilárdan. Biztos vagyok benne, amint vészhelyzet fog kialakulni, sokkos állapotban kell majd haza cipelni. Azért remélem nem lesz igazam, hiszen komoly problémák elé nézhetünk abban a pillanatban, ha egy osztagtársunk leblokkol.
- Ha úgy érzi megtudja vívni a maga harcát, akkor reménykedek abban, hogy sikerülni fog minél hamarabb megoldania a problémáját. Ami pedig a teát illeti, szívesen elfogadom, de jelen pillanatban szólít a kötelességem.
El is felejtettem, hogy már jó darabig itt lebzselek. De a teát természetesen nem fogom visszautasítani. Kissé elgondolkodom, hogy vajon hogyan is oldhatnám meg. Ekkor jut az eszembe ama ötlet, hogy miért ne tartanánk teadélutánt nálam? A gyerekeim legtöbb idejüket az Akadémiában töltik. Ha netán mégis otthon lennének, legalább megismerné őket. Arról nem is beszélve, hogy az otthonunk környezete sok pozitív energiát ébreszthet másokban. A kert például nagyon is ideális helynek ígérkezne.
- Mit szólna hozzá, ha nálam ejtenénk meg a tea délutánunkat? A férjem kiváló teát képes főzni. Jó magam is eléggé magas szinten űzőm a tea elkészítését. Elfogadja az ajánlatomat?
Ha elfogadja akkor elmagyarázom neki pontosan hol találná meg az Aikyou birtokot. Igaz nem vagyunk nemesek, de szerencsére nem egy kis házban éldegélünk. Mondhatni Seireitei polgáraként vagyunk számontartva. Bárhogyan is fog végződni a mai találkozónk, a protokollnak megfelelően meghajolok és határozott léptekkel távozom. Ugyan a teendőimmel már végeztem, de azért még utoljára meglesem, hogy drága testvérkéim miképpen haladnak a dolgaikkal. Majd miután végzek az ellenőrzéssel, még utoljára járőrözöm a kilencedik osztag területénél egészen addig amíg a szolgálati időm le nem telik. Utána hazafelé fogom venni az irányt.