Engedély: megvan Yoru-sama adta
Különleges képesség pályázat
Hisztek a sorsban? Nos én egyre jobban hajlok rá, hogy higgyek. Persze ez nem olyan fajta hit, amikor a saját hibáimért és gyengeségeimért a sorsot okolom. A saját életemet én építem, de úgy gondolom, a sors adja hozzá az építőköveket! Valahogy így tudnám elmagyarázni a legjobban, hogy hogyan is képzelem, de sosem bántam túl jól a szavakkal. És, hogy hirtelen miért kezdett foglalkoztatni a téma? Nagyon egyszerű. Másképp nem tudom megmagyarázni a dolgokat. Hogy miként, azt pedig főleg nem, hogy miért pont hozzám került. De ne szaladjunk a dolgok elé. Megpróbálom az elején kezdeni.
Egy gyönyörű nyári délután volt. lelkesen kalandoztam a nyári fesztiválon, élvezve, hogy senki sem lát. Ámbár, ha látott volna, kivételesen akkor se lettem volna túl feltűnő egyén. Meglepetten láttam, hogy még mindig kimonóba vagyis a meleg miatt yukatába bújtak az emberek. Óvatosan kerülgettem őket, miközben teljesen magával ragadott a hangulat. A rengeteg ember, a halk, vagy épp hangosabb csevegésükből összeálló egyenletes morajlás. Kissé talán rám is átragadt az izgalmuk. Lelkesen sétáltam egyik bódétól a másikig, mikor felhangzott a taiko utánozhatatlan hangja nem is olyan messze. Akaratlanul is oda indultam. Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy miért. A dobok varázslatos hangja, a szinte már babonázó ritmusok. Mindenesetre pár pillanat múlva, már ott álltam az tömeg szélén, és behunyt szemekkel adtam át magam a csodák eme újabb remekművének. Már nem csak a fülemmel, az egész testemmel hallgattam, vagy inkább talán éreztem a dobokat. Apró, finom rezgésük betöltötte a teret. Szinte alig kezdődött el, már vége is lett, a jó órás számnak. Kissé talán csalódott voltam, hogy máris abba hagyták, de tudtam, hogy a taiko megerőltető fizikai munka. Talán ezért is olyan gyönyörű. Mert ha valaki játszik, akkor csak teljes szívből teheti. Másképp seperc alatt feladja. Elismerően tapsoltam meg én is a zenészeket, bár nem tudtam, hogy ezt hallhatják-e az emberek. Ekkor vettem észre, hogy valami van a kezemben. Egy kis szerencse talizmán csücsült a tenyeremen. Egy apró kis vörös amulett, amit eddig még az életemben, sem azon túl, sosem láttam! Meglepődve pillantottam szét a tömegben, hátha egy meglepett, vagy épp valamit kereső arcot~személyt látok, de nem jártam szerencsével. Szóval nem volt mit tenni. Pár kört még lefutottam, hátha meglátom a talizmán eredeti gazdáját, és becsületes megtaláló halálisten módjára visszaszolgáltassam neki, ha már volt olyan mafla, hogy elhagyta, ráadásképp pont a pici kacsómba helyezve azt, de újfent nem találtam meg.
Különösen szép darab volt, az biztos. Maga a talizmán anyaga fehér selyemből lett szőve, és ezüst szálakkal virág mintákat szőttek bele. Persze az ezüst és a fehér, már Gingitsune miatt is a gyengéim egyike volt, így kicsit gyönyörködtem benne. A közepén vörössel egy furcsa minta állt. Természetesen én rókát láttam ki belőle, de olyan furcsán volt megalkotva, hogy ki tudja azt manapság... Mindenesetre mivel a talizmánnak nem volt gazdája szemmel láthatóan, viszont szép volt, kár lett volna eldobni. Így a zsebembe süllyesztettem, ám a széle elvágta pici az ujjamat, mikor húztam ki a zsebemből. Nagy ügy, voltak már ennél komolyabb sérüléseim is... Bekaptam az ujjam, hogy lenyaljam a vért, majd indultam tovább a következő bódé felé. Arany halakat lehetett vízből kifogni, ám arra már nem került sor.
A belső világomba kerültem, noha nem voltak eleddig ilyen szándékaim. Aranyhalat akartam fogni, meg vattacukrot enni, meg csokit, meg egyéb édességeket. De mikor magamba szét néztem, tényleg nem ennek volt az ideje. Egy eleddig ismeretlen lány dühöngött bennem, szóval nem volt túl rózsás a helyzet. Kezdve rögtön azzal, hogy hogy került belém?
A bennem élő youkai~k mind körém gyűltek, Gingitsunéval az élen. Egy gondolatomra a kezembe került a nagamakim is. Szükségem is volt rá, lévén, az ismeretlen róka füleket és farkakat növesztett, ami nem volt jó hír!
- Ki vagy te? - próbálkoztam az először kérdezünk, és csak azután ütünk stratégiával. Azonban a leányzó nem ennek volt a híve, úgy tűnt. Fegyver nélkül, egyszerűen a karmaival ugrott nekem, illetőleg a farkait is bevetette a közdelembe. Yuki-onnát és egy jorogumot elrántottam a támadás elől, miközben magam is elugrottam. - Mögém! - ez már nem kérés volt, hanem utasítás a kedves kis démonjaimnak. Nem akartam, hogy megsérüljenek, holott a lány szemmel láthatóan engem támadt elsősorban. Szó mi szó, megnyugtatóbb volt, mintha céltalanul pusztított volna, persze azért így se voltam túl nyugodt. Elvégre mégis csak az irhámra pályáztak... Viszont ott volt mögöttem egy csapat bármire elszánt, tüneményes szörny, akikért újfent én feleltem, ha csak magam előtt, akkor is! Így aztán döntöttem. Első dolgom volt, hogy elcsaljam a közelükből a kissé normálatlannak tűnő nőszemélyt. Lássuk be, már-már olyan volt mint én szoktam. Oda megy egy ismeretlen helyre, és elkezd hirigeskedni! (Suza~chan szótárából a bige megnevezéssel együtt) Nem tetszett, hogy magamat láttam viszont másban. Csak gondolatban kellet kérnem a Rókámtól, és a kard kellemesen elnehezült, így a következő csapás váltásnál kissé elsodortam a lányt. Szép ívben csapódott a földbe, de ez se tántorítgatta meg nagyon. Felkelt, folytatta. Újabb kör. Feltépte a karmaival az alkarom, én meg újfent a földbe csaptam. Nyekkent ugyan, de csuda szívós volt, úgy tűnt fel se vette. Újfent fölkelt, és míg ő inkább poros, földes, füves volt, én vértől ragadtam. Nem tetszett ez a felállás. Magamhoz vontam a pengém, és szinte gyengéden sutyorogtam neki.
- Bankai! Hyakki yakou! - A cseresznye szirmok fehér függönyében alakult át a lélekölőm, és került rám a miko ruha. Az egyik kezembe a legyezőt vettem, a másikba a katanám került, míg a hüvelyét az övembe tűztem. A maszkot kérdés nélkül húztam az arcom elé. Dühös, ezüst színű szemekkel ugrottam ki a köddé porladó levelek közül, egyenesen ellenfelem felé, aki fegyverként csak a karmait illetve az ujjait használta. Nem ököllel ütött, hanem kinyújtott ujjakkal, ám ha véletlen betalált, főleg ha olyan helyre, amit nem fedett a ruhám, mondhatom, nagyobb pusztítást végzett, mintha az öklével sújtott volna rám. Jó darabig osztottuk egymásnak a pofonokat, helyesebben támadásokat, hisz technikailag egyikünk sem pofozkodott. A lány két kezén egy-egy lánc csörgött, mintha valamikor bilincsbe verték volna, és noha ez előnyt jelentett nekem, egyúttal növelte az ismeretlen titokzatosságát is. És úgy tűnt, nagyon nem volt beszédes hangulatban. Mire idáig értünk, nekem is elszállt a társalgási kedvem. Magamra kellett ügyelnem, hisz nem volt túl gyengéd az ellen. Azt már szerencsére el értem, hogy ne sünizzek állandóan, egész ruhafelülettel, de lássuk be, még nem voltunk a bankaimmal egymásra finomhangolva. Így aztán elsősorban kardforgattam, semhogy a teljes képességét használtam volna. Így is szükségem volt rá, hisz megvédett valamilyen szinten a lány alattomos támadásaitól, amik néha teljesen máshol hatottak, mint ahova beérkeztek!
Végül, jó pár perces adok-kapok küzdelem után, elkövetett egy hibát, amit nem hagytam annyiba. Elcsúszott az ujja, pont a legyezőmre, mire azt abban a pillanatban összecsaptam, rá az ujjára, majd a katanámmal, illetőleg az egész ruhámmal fenyegetően rámeredeztem, és kigáncsoltam. Mind a kettőnkről kissé talán folyt a víz, hisz elég aktívak voltunk, de végre előnyös pozícióba éreztem magam. Ekkor jött a következő meglepetés. A lány egy villanás alatt átalakult, és mily meglepő, magammal kezdtem farkasszemet nézni... vagy inkább róka szemet.
- Fiúk, nem segítenétek? - kérdezte, az én arcommal, az én hangomon, könyörgő hangnemben, miközben én, lévén, hogy tudtam, hogy én én vagyok, akkor ő nem lehetek, rendületlenül pengéket szegeztem a torkának, meg egyéb testrészeinek. Már csak az volt a kérdés, a többiek erre mit reagálnak. Hangtalanul gyűltek körénk, pontosabban mögém. Gin~chan mellettem állt, már-már fenyegetően mögém, ám a fenyegetés nem nekem, hanem az ismeretlennek szólt, ezt tisztán éreztük.
~ Elég gyér utánzata az eredetinek ~tette a vállamra a kezét, miközben a szemeit le nem vette a földön fekvő hasonmásomról. ~ felesleges is így kinézned, szóval egyszerűbb, ha abba hagyod! ~ olyan hangnemben beszélt, mintha egy engedetlen gyereket nevelne épp meg.
- Te is kitsune vagy... ti is szörnyek vagytok... miért? ... Egy embert... miért pártoltok egy embert? - néztem a saját arcomat, ahogy a sírás eltorzította. Igazából nem voltam egy sírós alkat sosem, látni meg főleg nem láttam még magam sírás közben, így kifejezetten érdekes látvány volt, az biztos. Elengedtem az ujját, és a legyezőm a kardommal egyetembe az övembe tűztem.
- Hogy hívnak? - guggoltam le mellé kíváncsian. Gin~chan rosszallóan szisszent erre a mozzanatomra fel, és láttam, hogy ugrásra készen, áll, hogy az ismeretlen legelső gyanús mozdulatára rá vethesse magát. De nem csak ő... valamennyi szörnyem hasonlóképp.
- Fordulj fel! - jött a nem túl kedves válasz... még úgy is, hogy a pontos jelentésével nem voltam tisztában, éreztem, hogy akarattal nem kedveskedésből lett mondva - Csak azért meg én vagyok a földön, azt hiszed, hogy játszhatod itt a kegyes megmentőt? Fordulj inkább fel!
Gingitsune tőle szokatlanul felmordult, de még mielőtt a tettlegesség talajára tévedt volna, egy gondolattal leintettem.
- Az én nevem Chiyo.. Aikawa Chiyo. Shinigami vagyok, ami azt jelenti, hogy már nem pont ember. Téged, hogy szólíthatlak?
- Mondtam már nem? Fordulj fel, és fogd is be közbe! - szinte már vártam, hogy rám fúj, mint egy kis cica... Harag helyett, inkább majdnem elnevettem magam, de uralkodtam magamon, és nem hagytam, hogy bármi is kiüljön az arcomra.
- Ha nem árulod el a neved, majd én elnevezlek! - erre már gonoszul elvigyorodtam, hisz névadási képességeim nem voltak túl magas röptűek, ez köztudott tény volt nálunk. Hikaru~chan ilyen téren kiemelkedő teljesítmény volt a részemről.
~Jobban jársz, ha elmondod neki, mert én ismerem... és nekem elhiheted, ha egyszer elkezd neveket adni, az maga a vég... ~ Gin~chan megérezte a bennem kavargó érzelmeket, elsősorban nevetési ingert, így nála is alább hagyott a morgási inger.
- Keiko... - motyogta erre.
- Keiko~chan, hogy kerültél ide? - pislogtam rá mosolyogva.
- Miért véditek ezt az embert? - kérdezett vissza, bár nem tőlem.
~ Mindannyiunk nevébe mondhatom, hogy azért, mert hozzá tartozunk! ~ válaszolt Ezüstke gondolkozás nélkül. ~ Nézz ránk. Főleg rájuk! ~ mutatott maga mögé, ahol némelyik lény igen csak egyedi testfelépítéssel bírt ~ Furák vagyunk, és ő mégis egyenként elfogadott mindannyiunkat. Ahogy vagyunk.
- Az eszetekbe se jut, hogy csak átver benneteket? - noha nem velem társalgott, kiéreztem a hangjából a keserűséget. - Elfogad? Mindenkit egyenként? - a kétely és az undorgás csak úgy fröcsögött a hangjából, miközben egy villámgyors mozdulattal a két tenyere közé fogta az arcom. A többiek már ugrottak volna, de leintettem őket. A lány kezei felragyogtak, és furcsa emlékképek villantak fel előttem.
"Egy kis róka életét néztem végig, hogy miként tanult meg vadászni, majd mikor felnőtt, miként tanította meg a saját kölykeit a túlélésre. Majd változott a kép. A róka elpusztult, és valaki a közeli templom udvarába temette el a testét. Így lett belőle az inari templom őrzője. Folyamatosan közben járt az emberekért, vigyázta őket, szerette őket, miközben a korok változtak, és az emberek egyre kevesebbszer jártak a templomhoz, egyre kevesebb áldozatot hoztak, míg végül elékezett az a nap, hogy megfeledkeztek róla. Szomorúan ugyan, de várta az embereket. Nem hagyta el a templomot, hisz emlékezett még arra az illetőre, aki ide temette őt el, és reménykedett, hogy egyszer valaki majd újra ide téved. Ámbár nem pont úgy képzelte el a dolgot, ahogy végül történt. A reggelen, mikor hosszú, nagyon hosszú ideje újra embereket látott, és lelkesen hozzájuk sietett, ahelyett, hogy imádkozni jöttek volna, vagy áldozatot hoztak volna, hatalmas gépeket hoztak, és elkezdték letarolni a vidéket, bele értve a templomot is. A templom őre éktelen haragra gerjedt, és elkezdett dühöngeni. A gépeket megrongálta, az embereket elijesztette arról a helyről, melyen oly sok ideig járt értük közbe. Az inari templom védője egy róka démonná alakult át. A szeretet, melyet az emberek iránt érzett átcsapott keserű gyűlöletté, és aki a lerombolt templom környékére tévedt, jajj volt annak. Keiko~san a legrosszabb rémálmait váltotta valóra. Pletykák kaptak szárnyra, hogy az a hely el van átkozva, és addig-addig, hogy egy cég, aki oda akart építkezni több papot és démonűzőt is felfogadott, hogy a közvéleményt megnyugtassa. A papok azonban tették a dolguk, hisz jól megfizették őket, és a lányt elzárták, hosszú-hosszú időre."
Kissé talán megrendülve-döbbenten néztem a tiszta kék szemeibe a lánynak. Már a saját formájában volt, és könnyes szemmel pislogott ő is rám.
- A családod... - motyogta.
- Vagyis te meg az én emlékeimre kukkantottál rá... - mosolyogtam rá, majd csendesen magamhoz öleltem. Nem tiltakozott, nem küldött el meghalni, egyszerűen, és szép csendben visszaölelt.
Kicsivel később, mikor mindenki részéről lecsillapodtak a kedélyek, megmutatta a helyet is, ahol bejutott a belső világomba. Egy vörösre festett Torii állt bennem, noha eleddig még egyszer se láttam, pedig azt hittem, már keresztül-kasul bejártam a belső világomat. Vagy talán most került csak ide... Ez utóbbira gyanakodtam jobban!
Hasogató fejfájással ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy merre vagyok arccal, azt meg főleg nem tudtam, hogy hol... Sötét volt, és a fa illetve a füstölők illatát éreztem kis étel meg szaké illattal keveredve. Felültem, mire jó nagy koppanással vertem be a fejem. Körbe tapogattam magam körül, négy falba ütközött a két kezem. Kintről tűzijáték hangjait hozta be a lágy szellő. Az egyik fal megmozdult, majd kinyílt. Egy apró shinto szentélyben gubbasztottam. Az egész testem el vol gémberedve, és ahogy potyogtam kifele a szentélyből, mintha ezernyi kis hangya rohangálta volna be az egész testem egyszerre. A talizmán, amit a taiko után találtam a kezembe, most a mellkasomon pihent, és noha tisztán emlékeztem, hogy én azt összevéreztem, egy fia vércsepp nem volt rajta. Fogtam, és a katanám markolatához erősítettem, de úgy, hogy az az ítéletnapján se jöjjön le, majd kitántorogtam, elejébe még kissé rogyadozó lábakkal a szabadba. A tűzijáték villanásai vakító gyönyörrel kápráztatták el a szemeket a sötét éjszakában.
Jelentős hónapokkal később...
Észrevétlenül mentem fel a lépcsőkön, egészen a templomig. Volt egy rakás pap, ámbár nékem a lidérc jobban felkeltette a figyelmem. Ott lébecolt köztük, és épp egy lélekből akart lakmározni a szentem. A jótét szerzetesek meg bambultak rá kétségbeesve. Jó pár szerzetesi bot, eltépett talizmán hevert már körülöttük. Szóval mondhatni itt robbantam be én a képbe, csak hogy teljes legyen az összhatás. Shunpóval a semmiből jelentem meg előtte, majd egy vízszintes vágással kettészeltem a maszkját, pont az áldozata felett. A lélek még nem sérült meg nagyon, szóval a papok döbbent tekinteteik kereszttüzében rendbe hoztam a lelket Kasai~channal, majd ha már úgyis ott volt kézközelbe, át is küldtem a másvilágra. Ekkor jöttem csak rá, hogy ezek tényleg engem figyeltek. Kicsit körbe néztem, hátha csak én képzelem a dolgot, ám nem találtam magam mögött semmit, ami ilyen fejeket csalhatott volna ki egy sokat látott szerzetesből, nem hogy többől egyszerre! Szóval jött a következő módszer. Szépen elkezdtem elsompolyogni. Követtek a tekintetek. Ezek után már nem kérdeztem meg, hogy látnak~e, hisz elég badarság lett volna most leérdeklődni. Különben is, ez a kérdés póttestben volt csak vicces.
- Heló... - biccentettem kissé zavartan. Őszintén nem volt kedvem se magyarázatokhoz, se füllentésekhez, ámbár úgy sejtettem, ha faggatózásba kezdtek volna, tuti valami őrültséggel mentettem volna ki magam. Ám helyettük egy furcsán hátborzongatóan mély hang szólalt meg mögülük. Mélysége ellenére mégse élveztem, főleg nem úgy, mint Mo~chan hangját szoktam. Ettől inkább veszélyérzet kapott el.
- Ki vagy te? - szegezte nekem a kérdését egy fura szagú, hatalmas termetű Toyouke-Ōmikami. Már csak ez hiányzott, hogy egy kami is elkapjon minket.
- A nevem Chiyo - hajoltam meg kicsit, miközben a papok között mellém lépett. Nem lelkesedtem a közelségéért.
- És mit hoztál magaddal? - bökött egy enyhe grimasz kíséretében a lélekölőmön himbálózó talizmánra.
- Nem hiszem, hogy ez jelen helyzetben fontos lenne. - mosolyogtam rá, ámbár a szemeimben nyoma sem volt a kedvességnek, miközben nem kicsit tiszteletlenül pislogtam az ő szemeibe. - Amiért jöttem elvégeztem, nem várok hálát, és most megyek is! Amúgy se tartozok elszámolással itt senkinek, főleg, hogy én tettem szívességet. - Nem viseltem túl jól a kamit, főleg mert a nemesség minden jegyét magán hordozta. Szóval egy aprót biccentettem, majd indultam is el, mikor utánam szólt.
- Hálásak vagyunk azért, amit tettél, és nem akadályozunk a távozásban, ám a róka marad!
- Meg ahogy azt elképzelted, nem? - néztem a hátam felett vissza, jól leplezett dühvel.
- Miért nem kérdezed meg erről őt? Vagy még beszélni se tudsz vele? - kérdezte vissza kellemetlen nevetéssel. Kezdtem úgy érezni, hogy az ellenszenv kölcsönös volt köztünk.
~ Maradnom kell... ~ szólalt meg Kei~chan is.
~ Már hogy kéne? Senki nem kényszeríthet semmire! Megpróbálhatják, de én a helyükbe nem tenném! ~ mordultam, ha csak gondolatban is.
~ Köszönöm Chiyo, de nem tehetek mást! ~ nem volt boldog a hangja ~ A fajtám mindig is szolgálta az Inari kamit. Igaz, ő nem pont Inari, de van hatalma fölöttem. Nem tehetek ellene semmit. Jó volt veletek, de itt kell maradnom. Ki tudja, egy nap talán újra szentélyőr lesz belőlem...
Mivel barátként, és nem szolgaként volt velem, még ha tudtam, hogy nem őszinte a kérése, engednem kellett neki. Egy apró mozdulattal leemeltem a kardról a talizmánt, és oda léptem a kamihoz. Jóval magasabb volt, mint én, pedig én se vagyok alacsony.
- Mit akarsz Tőle? - kérdeztem, immár leplezetlen ellenszenvvel.
- Egy kóbor kitsune veszélyes lehet kint. Itt marad, e falak között, ahol nem árthat senkinek.
- Megbirkózok a feladattal - vágtam rá.
- Abból, ahogy a pecsét áll, látszik, hogy már megszállt, nem is egyszer! - hajolt le hozzám. - Ez alapján annyira mégse birkózol meg vele. Jobb lesz ha ő bennem lesz! - Barnás szemeibe néztem egész közelről, és újfent nem lettem bizakodó. Ugyanazt a hideg keménységet láttam benne, ami annak idején megölte a családom.
- A megbirkózással egy csöpp problémánk sem volt. Viszont ha a kérésére itt is hagyom, addig el nem megyek, amíg valóra nem váltottad az ígéreted, lévén nem bízok benned! - közöltem vele, miközben megragadva a ruhája nyakát, kicsit közelebb húztam magamhoz, a papok és szerzetesek tiltakozása közepette.
- Ahogy óhajtod! - az ő mosolya se volt bizalomgerjesztő, az már egyszer tuti.
~ Nem tetszik ez nekem!
~ Ahogy nekem sem! Itt valami bűzlik!
~ Hallgass ránk! Gin~chan ki szokta szagolni az ilyet! ~ rinyáltunk a lélekölőmmel kórusba ~ Nézz csak rájuk! Hétmérföldes sunyi feje van mindnek, azzal az izével az élen!
~ Semmi baj! ~ nyugtatgatott minket ~Az emberekben se bíztam, és most benned mégis...
~ Shinigami vagyok, nem ember, nem ugyanaz!
~ ... ráadásképp engedelmességgel tartozunk a inariknak!
~ Akkor se tetszik! Különben is, most mondtad, hogy ez nem Inari!~ nem voltam hajlandó addig odaadni, amíg az előkészületeket meg nem ejtették, és el nem mondták, mi is fog zajlani Kei~channal.
Feltörik a pecsétet, mint mondták, és a Rókát hozzá kötik a kamihoz. Nem lelkesedtem az ötletért, de nem volt mit tenni. Nem az én dolgom volt, hogy megmondjam Keiko~nak, mit tegyen, vagy hogy. Mindenesetre lecövekeltem a szertartás termének a sarkába, és nem mozdultam. Elkezdődött a kántálással egybekötött pecsétfeltörés. Lehet jobban izgultam, mint Kei~chan, de annyira biztos.
~ Mi történik, ha nem sikerül? ~ kérdeztem suttogva.
- Akkor megsemmisül a lány! - suttogta vissza Suza~chan. Extra mód "megnyugodtam" a hallottaktól.
Árgus szemekkel lestem minden mozdulatuk, minden apró rezzenésüket. Megszűnt a külvilág, és mintha csak a kardtávomat rájuk koncentráltam volna. Talán ez volt az oka, hogy időben észrevettem, nem tudom. Ahogy a pecsét kinyílt, a kami szinte észrevétlen mozdulatot tett, és már kint is volt a helyéről. Utólag visszagondolva igen csak nem gondolkodtam, mikor cselekedtem. Amint láttam a mozdulatot, villámtánccal ugrottam a helyére. Ahogy földet értem, mintha hihetetlen erősen rúgtak vagy ütöttek volna meg. Vagy talán inkább egy kidou találatához hasonlított az érzés. (Mindkettőben volt már részem...) A szegycsontom égetett, miközben kiszorult minden levegő a tüdőmből, és egy villanásra elsötétült a világ körülöttem. Összeroskadtam a rám törő fájdalomtól, és véresre haraptam a szám, hogy ne kiáltsak fel hangosan. Körülöttem nem is tudom, hogy por vagy füst kavargott. Fájt minden lélegzetvétel, miközben tombolt a testemben a kín. Megcsapta az orrom a kissé égett hús és a vér semmivel össze nem téveszthető szaga. Nem volt nehéz kitalálni, hogy én bűzlöttem, nem is kicsit. A kezemmel a fájdalmam forrásához kaptam, forró, ragadós lucsokba tapicskoltam vele.
~ Kei~chan? ~ csak ennyire futotta még gondolati szinten is, de Gin~chan megértette.
~ Megsérült, de nagyon úgy néz ki, hogy túléli! ~ válaszolta, ám fej-csevejünk közé dörrent a kami dühös hangja.
- Tudod te, mit műveltél? - esett nekem Toyouke-Ōmikami, miközben tápászkodtam fel a földről, nem kicsit kínlódva.
- Megmentettem egy barátot? - vigyorogtam rá diadalittasnak szánt fájdalmas grimasszal. - Ezt Neked kellett volna, vagy nem erről volt szó?
- Űzzétek ki belőle, és öljétek meg a rókát! - utasította az embereit. - Az a róka tisztátalan! Csak nem gondolod, hogy hagynám, hogy a részemmé váljon! - Ramaty állapotban voltam, nem tudtam mennyi ideig húznám, főleg ennyi ellennel, ráadásképp úgy, hogy meg se ölhetem őket. Kockáztatni kellett.
- Komolyan az embereiddel akarod a piszkos munkát végeztetni. Akkor elárulok valamit. Magam is kami vagyok, csak én a halálé... - oldottam ki a gyűrűm. Egyből ellepte a termet a ködszerűen kavargó lélekenergiám. Az energiával egyszerre robbant ki belőlem a sötét, tömény fenyegetés is.
- Tudod Édes, most őszintén örülnék, ha rám hagynád a munkát! - szólalt meg mellettem Gingitsune jól ismert hangja. - Mellesleg jól nézel ki! - nyomott szinte játékosan az orrom hegyére egy apró csókot, ám mikor a papok felé fordult, düh telepedett a szép vonásaira. Az ő kezében is, akár csak az enyémben, egy nagamaki díszelgett. - Lássuk csak, mi jár annak, aki életem legfontosabb két nőjét molesztálja? - tette fel kérdését, majd elrúgta magát mellőlem.
- Neked most Kei~chan mellett lenne a helyed... - szóltam utána, miközben térült-fordult, és sorba ütötte le az embereket. Komolyabb kárt nem tett bennük, de az eszméletüktől megszabadította őket.
- Nem kell aggódnod, Yuki-onna, Kameosa és Karasu Tengu már a gondjaikba vették! - épp egy elegáns könyökütéssel kínálta meg a kamit. Engem meg Kasai~chan vett gondjaiba. Elállította a csordogáló vért a szegycsontomon lévő furcsa sebből. Szóval ideje volt nekem is beszállnom a buliba. Igaz, már csak annyit tehettem, hogy Gin~chanra szóltam, ne ölje meg a kamit. Oda guggoltam mellé, miközben a földön feküdt vérző orral.
- Mint látod, már már tapasztaltnak vagyok mondható, ha kitsunékról van szó! De a lényegre térek. Azért cserébe, hogy most meghagytuk az életed, jobb ha örök időkre leteszel a rókáimról. Mert legközelebb én is elkezdek verekedni, ami annyi, mintha két Gin~chan pofozkodna. Remélem megértettél! - keltem fel mellőle, majd a nagamakim visszatettem a hüvelyébe. Gingitsune is eltűnt mellőlem eleddigre, és a kardom is visszaváltott katana alakba. - Ideje tényleg haza indulnunk! - sóhajtottam, miközben nem túl délcegen elindultam. Suza~chan aggódva rebbent a vállamra.
- Ugye tudod, hogy füleid meg ilyesmijeid vannak. Őszintén, már majdnem megszoktam tőled, csak valahogy mégse! - kedvessége lebilincselő volt.
- Igaz is, ha most ez a mestereden lenne, mi lenne ilyenkor a teendő? - válogattam ki, egy már-már magához térő alakot, és a szegycsontomra böktem. Köztudott, hogy az ájulásból ébredezők kifejezetten könnyen kifecsegnek bármit, könnyebben, mint az álmukban társalgók. Reméltem ez az alak is ilyen, és nem is kellett csalódnom.
-A zárva kanjiját kell vérrel ráírni a pecsétre - mormolta kómás hangon.
Nem kellett a szomszédba mennem alapanyagért, szóval ki is próbáltam a dolgot. Fájdalmasan szisszentem fel a végeredményre, ám a fura seb eltűnt a mellkasomról. Suzakura lestem tükör híján, ám a kismadár érdektelenül épp a csőre tövét vakartam. Megböködtem az ujjammal, mire rám pillantott.
- Vörös... és totál megszokott. - motyogta unottan.
Megborzoltam volna az árulkodó szerzetes haját hálából, ámde nem volt mit. Így inkább csak megpaskoltam csupasz buksiját, és már ott se voltam.
Haza érve komoly önuralmamba került, hogy ne derüljön ki, a saját vérem száradozik rajtam. Így hamarabb elengedtek, és nekem mindenképp haza kellett mennem. A saját szememmel akartam látni, hogy a kitsune milyen bőrben van. Ritka gyorsan lerendeztem az ilyenkor kötelező köröket, jelentéseket, majd a küllememre hivatkozva el is kéretőztem. Haza érve, épp csak lecsutakoltam magam hideg vízzel, már mentem is a szobámba. Lótuszülésbe tornáztam a lábaim, és megpróbáltam lenyugodni. Nem ment egy könnyen. Mikor azonban végre sikerült mégis eljutnom a belső világomba, megnyugtatóan megszokott kép fogadott. Alkonyba hajlott az idő. Gin~chan a semmiből termett egyszerűen a nyakamba.
- Már vártalak! - közölte sugárzó arccal, csillogó ezüstszemekkel. Talán az átélt súlyos érzelmek tehették, hogy nem voltam olyan éber a közelébe, mint szoktam. Megsimogattam a haját, mire felnyalábolt, és akárhogy tiltakoztam, bevonult velem a házba. Akkor se akaródzott neki letennie, mikor erőst kértem rá. A szobában, egy futonon Keiko feküdt. Nyitva voltak a szemei, és fél mosollyal nyugtázta kissé fura betoppanásomat. A fejénél yuki-onna csücsült, úgy láttam a többiek már ki lettek paterolva.
- Hogy vagy? - kecmeregtem végre le a földre. - Remélem Yuki~chan nem okozott rémálmokat, elvégre az az én reszortom... - telepedtem oda melléjük. A lány kissé fáradtan rám mosolygott, miközben a hótündér a tarkómra helyezett egy kedvesnek szánt sallert. Komolyan, elolvadok tőle! Eközben vettem észre, hogy Kei~chan szegycsontján is ott volt az a furcsa minta, mint amilyen az én sebem volt. Kissé félve tettem fel a következő kérdésem. - Nagyon haragszol miatta? - érintettem meg a különös formát. Egy apró sóhaj, és még apróbb fejrázás volt rá a felelet. - Mennyi idő, míg rendbe jön? - tettem fel a kérdésem.
- Yuki~chan azt mondja, hogy pár nap és kutyabaja se lesz! - tolmácsolt Gingitsune. - Igaz is! Jártam a torii~nál. Tele van talizmánokkal aggatva. Attól tartok, azon már nem mehet ki többet a lányka.
- Kutya-baja már nem lesz több, abban biztos vagyok! - motyogtam megkésve, kissé morgósan az orrom alá, miközben kinéztem a nyitott ablakon. Az ablak alatt, egy rakás démon csücsült. Sűrűn tekingettek befele, és látszott, hogy készenlétben állnak, hogy amint felépül a beteg azonnal inni invitálják. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd megsimogatva a yuki-onna haját, óvatosan kisétáltunk a Rókával a házból. Elszunnyadt ugyanis Keiko~chan.
Kitsune képesség:
Keiko~chant Chiyo testébe zárták. Van egy pecsét a szegycsontján, ami láthatóvá válik, amikor használja a róka erejét. Amúgy teljesen elzárja a youkai lélekenergiát. Chiyo saját vérével lehet ezt a pecsétet aktiválni, illetőleg ugyanő a saját vérével kell a zárás kanjiját ráírni, hogy elfent elzárja.
Az alakváltás a fiziológiára terjed csak ki. Nem lehet lélekenergiát, különleges képességet, esetleg emlékeket másolni.
1-3 pont: Komoly koncentrációba kerül, hogy a rókafüleket és a rókafarkat eltüntesse, mikor épp nincs a kitsune teljesen elzárva. A figyelem ilyenkor könnyen megtörik.
4-6 pont: Már biztosan képes tartani az emberi alakot akkor is, amikor nincs a róka elzárva, emellett apróbb fiziológiai változtatásokra is képes. (pl.: a szem, vagy a fülek átalakítására)
7-9 pont: Képes a teljes alakváltásra. (A magán lévő ruhákat is beleértve)
10-12 pont: Képes keverni az élőlények fiziológiáját.
13-15 pont: Élettelen tárgyak alakját is fel tudja venni, illetve a rókatűz birtokába kerül.
16-18 pont: Apróbb tárgyak alakját változtatja meg. A változás addig tart, amíg a tárggyal folyamatos fizikai kapcsolatban van.
19-21 pont: Nagyobb tárgyak átalakítására is képes, amíg a fizikai kapcsolatban van vele.
22-24 pont: Képes más élőlények alakját megváltoztatni, amíg folyamatos fizikai kapcsolatban van vele.
(rókatűz, kitsune-bi: lidércfényhez hasonló jelenség, ámbár ez képes égési sérülések okozására is)