Aikawa Chiyo

[Aikawa Chiyo]

Harmadik Shikai képesség

Engedély: Szayel~samatól megvan

Név: Kitsune no itazura/ Róka csíny
Képesség:
A nagamaki pengéje szabadon átcsúszhat a markolaton keresztül a fegyver másik végére. Ehhez hasonlóan. Egy viszonylag kis mozdulattal a penge az ellentétes oldalra kerülhet. A Róka csíny lehetővé teszi, hogy a kardforgató szabályozza a penge hosszát, méghozzá úgy, hogy szabadon meghatározza, hogy a penge mennyire csúszik bele a markolatba. Ezt egészen pontosan a markolaton lévő, aprócska kis ezüst kitsune segíti. Amikor megnyomják az ezüst mintát, akkor szabadon mozoghat a penge, de csak ameddig a minta nyomás alatt van. Ebben a formájában a nagamaki elveszíti a keresztvasát. Mivel a nagamaki egy olyan fegyver, ahol a penge hossza nagyjából megegyezik a markolat hosszával, így van egy pont, amikor egyik oldalon sem ér ki a penge.
http://bleachszerpjatek.forumotion.net/t23p60-edzotermek#33426   -->IC megszerzése

[Szayel Aporro Granz]

Szerintem teljesen rendben van, a képességet elfogadom.

[Aikawa Chiyo]

Bankai pályázat

engedély: Szayel~samatól megvan
képzettségi és lp szint: megvan


Korom sötét volt. Az orrom hegyéig se láttam. Nemhogy a Hold, de még csillagok se derengtek az égen. Újhold lett volna, vagy csak egy vastag felhő irigyelte azt a kis fényforrást is, ami ilyenkor jut? Fogalmam sem volt, mint ahogy arról sem, hogy hol vagyok, és hogy miképp kerültem oda. Valami azonban azt súgta, hogy nem maradhatok. Talán a tömény vér és oszló hulla szaga. Magam előtt tapogatva próbáltam eltűnni a környékről, lehetőleg minél halkabban. Azonban lépten-nyomon valami reccsent, roppant a lábam alatt. Akármilyen óvatosan raktam a talpaimat, sose sikerült csendbe maradnom. Egy lágy szellő kerekedett, kissé megmozgatva a poshadó bűzt, újabb rétegeket szabadítva fel ezzel. Halk léptek ütötték meg a fülemet, úgy tűnt a titokzatos alakok körbe vettek. Hirtelen tűz gyulladt, elvakítva jó néhány pillanatra. Amint kezdett hozzá szokni a szemem a fényhez, lelepleződött a bűz forrása is. Mint egy emberi dögkút. A tisztelet leghalványabb jele nélkül, meztelenül hajigálták össze egy gödörbe a testeket, amik már elkezdtek összerohadni. A legkülönbözőbb korú emberek voltak életükben. Gyerekek, nők, férfiak, idősek, már akiről még meglehetett ezeket mondani. A dögevők ott serénykedtek, igyekeztek eltakarítani a maradványokat, de ezzel a mennyiséggel úgy tűnt, még ők sem bírtak. Pár másodpercre végig szaladt a pillantásom a szörnyűségeken, de nem időzhettem túl sokat az elsiratásukkal. Az osonó alakokat kerestem, akiket az előbb éreztem, hogy bekerítettek. Körbe pillantottam, bár ne tettem volna. Halott arcok néztek vissza rám. Sok száz éve meghalt, jól ismert arcok, csak most valamennyi beesett és összeaszott volt. Egyeseknek bőr, vagy húscafatok lógtak le valamikori arcuk helyén, látványosságnak meghirdetve sárga csontjaikat. A fogaik, vagy megvoltak, vagy nem. Néhol egy-egy légy lárva kukkantott ki, szemrevételezve a hirtelen támadt nagy fényességet, majd gyorsan vissza is bújt kényelmes elfogyasztható lakhelyére. A halott, valamiért mégis mozgó csoport, egy lépést tett felém, szorosabbra vonva a kört. A mozgásuk természetellenes volt, és ijesztő. Felmordultam, és a kardom fele kaptam. Előrántottam, azonban a penge fekete folyadékként plattyant a földre, csak a markolat maradt a kezembe. A hullasereg újra felém lépett. A kardot elhajítva támadóállást vettem fel. Elhatároztam, hogy nem adom olcsón a bőröm. Ekkor már egész közel voltak, és mindegyiknek elkezdett az arca változni. Shuko arcát vette fel valamennyi, majd viharos gyorsasággal maszk nőtt rájuk. Négykézlábra estek, a fáklyák azonban lobogtak tovább. Némelyiknek szárnya, plusz lába, vagy épp agyarai nőttek. A szemeik vörösen és sárgán villogtak. Az első, egy pókfajzat rám ugrott. Ököllel csaptam arra a részre, ahol a potrohát sejtettem, ám ekkor maró fájdalom hasított az öklömbe. Ahol hozzá értem, rothadni kezdett le a bőröm, majd a húsom egészen csontig. Szisszenve kaptam vissza a kezem. Ekkor azonban megjelent mellettem Gingitsune. Elkapta az ép kezemet, és el akart szaladni velem, de nem mozdultak a lábaim. Nem teketóriázott sokat. Felkapott, és néhány szörnyet félre rúgva rohant, ahogy csak bírt. Ezeket a nyavalyásokat azonban nem volt ilyen könnyű lerázni. Az egyik imádkozósáskára hasonlító, valamikori kislányhulla utolért, és felénk sújtott a tűhegyes mellső mancsával, elkaszálva a fülemet. Kiáltva kaptam a villámgyorsan rothadó testrészemhez. Gingitsune megszólalt, de azt már nem értettem, hogy mit mondott...


Zihálva, csurom vizesen ültem fel a tatamimon. A lélekölőm keresztbe pihent az ölemben. Ijedten kaptam a fülemhez. Nedves lett a kezem. Pontosabban ragacsos. Nem kellett nagy ész hozzá, se gyertyafény, hogy ennyiből felismerjem a vért, a szagáról nem is beszélve.
- Beszéltél álmodban vagyis, ha pontos akarok lenni, akkor kiabáltál- szólalt meg mellettem egy jól ismert hang. - Rémálmod volt? Remélem nem baj, hogy felébresztettelek. Igaz te ébresztettél fel engem hamarabb... Ráadásul hiába szólongattalak, mindenféle hangon, utánoztam ébresztőórát, tányértörést, rá se hederítettél. A fülcsípésre is csak akkor, amikor már kivérzett. - tette hozzá. Felkaptam Suza~chant és magamhoz öleltem, figyelmen kívül hagyva a tiltakozását. Egy idő után fel is hagyott vele a Drága. Amikor lenyugodtam, és sűrű szabadkozások között őt is leraktam, jegyezte csak meg.
- Azért ezzel csinálhatnál valamit. Nem ez az első eset, hogy úgy áztattad át az ágyneműd, hogy nem pisiltél be.
- Nem szoktam bepisilni! - nyűgösködtem, mellesleg jogosan.
- Tényleg nem? - kezdett Suza~chan is felébredni, és pimasz lenni a normális szinten.
- Tényleg nem!- sóhajtottam. Valamiért nem akaródzott visszafeküdni, pedig az éjszaka közepe volt.
Az, hogy végül mégse csaptam reggelt, vagy hajnalt, egyedül Suzaku érdeme volt. Gingitsunét magamhoz öleltem, Suza~chan pedig mellém fészkelte bele magát, szinte a hajamba. Az éjjelem többi része eseménytelenül telt. Nem álmodtam semmit.
Reggel, főleg mivel szabad napos voltam, és mert Suza~chan nem szokott butaságokat tanácsolni, összecsomagoltam egy rakás ételt, és elindultunk. A végállomás valahol a semmi közepén volt. Azonban az én tüneményes kis élő térképem, ide is ismerte a legrövidebb utat. Így aztán egy szép kis séta után, meg is érkeztünk. A csomagomból előkerült a pokróc, egy kis étel, néhány könyv. Meg kell hagyni régen volt már ilyen lazítós napom. Azonban nem ez volt az elsődleges célja annak, hogy ide jöttünk. Miután élveztük a napsütést, és a szakácsművészetem gyümölcseit, volt még valaki, akit meg akartam látogatni. Gingitsune, mióta felriadtam az éjszaka közepén, nem szólt hozzám, és valamiért nagyon hiányzott a hangja.
Miután megtöltöttük a bendőnket, leültem az egyik fa törzse mellé, a lélekölőmet keresztbe fektettem a térdeimen, és behunytam a szemem. Figyeltem a szívdobogásomat és a légzésemet, és próbáltam összehangolni a kettőt. Nem kellett sokáig várnom, hogy eljussak a belső világomba. Igaz elsőnek nem voltam benne biztos, hogy jó helyen járok. Elég csúnya változások álltak be. Meglepően hideg volt, és nem látszódott a Hold, sem a csillagok. Kellemetlen érzés szaladt végig a hátamon, és akaratlanul a visszatérő rémálmaim jutottak az eszembe.
- GINGITSUNE!- szólítottam a Rókámat, de nem kaptam választ. Helyette azonban, furcsa szellemalakok tűntek fel, majd el. Szép lassan körém gyülekeztek. Kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Azonban akkor szállt el igazából az agyacskám, mikor végre először megláttam Ezüstkét. Az egyik cseresznyefához volt láncolva hatalmas láncokkal. Márpedig Ezüstkét senki ne verje láncra, ha már én nem teszem! A hunyorgó szellemfoltokból szép lassan alakok kezdtek formálódni, majd szép lassan formát öltött egy egész youkai csapat.
- Gingitsune, magadnál vagy? - érdeklődtem meg a társamtól, miközben előhúztam a kardomat. Szerencsémre, ebben nem követtük az álmom szerinti forgatókönyvet, és semmilyen fekete paca nem orozta el a fegyveremet.
~ Magamnál vagyok, csak épp mozogni nem bírok! ~ válaszolta. Éreztem a hangjából a tehetetlen dühöt.
- Ha válaszolni bírsz, az nekem már elég! Kik, vagy inkább mik ezek? - Az egyikük túl közel jött. Ha jól láttam egy yuki~onna volt a tettes. A lehető leggyorsabban suhintottam a kardomat, és sikerült is megvágnom, ám ahelyett, hogy baja lett volna, az én karomba hasított a fájdalom, és én kezdtem el vérezni. Ezzel egy időben egy rég elfeledett emlék elevenedett meg a fejemben. Így nem hallottam a Róka válaszát. Még életemben történt. Shion valami zűrt kavart, ami nem is volt olyan ritka szokása, már csak a mesterségét tekintve sem. (tőle örököltem ez irányú képességeimet Cool ) Épp egy ilyen kalamajkában voltunk benne nyakig és bujkálnunk kellet, mert az ottani nemesség vérdíjat tűzött ki Shion fejére. Egy falusi család bújtatott minket, és valamelyik talpnyaló, pénzsóvár mocsok disznó elárulta őket is, minket is. Azonban ők még így is menekülési útvonalat engedtek nekünk. Pont láttam, amit a kislánnyal műveltek a bérgyilkosok. Hasonló korú lehetett, mint akkor én. Pont úgy nézett ki, mint a yuki~onna. Azonban mielőtt bármit is reagálhattam volna rá, egy másik alak kapott el, egy oni. Két kézzel kapta el a torkom és fojtogatni kezdett. Bele döftem a kardot a hasába, mire a sérülés megint rajtam jelent meg. Még szerencse, hogy nem találtam el egy fontosabb szervét-szervemet sem. Dühösen próbáltam lefeszegetni a mancsait a torkomról, azonban újabb emlék rohant meg. Az első alkalom, hogy apám elkártyázott a kurtizánoknak. Élesen belém hasított a fájdalom. Úgy éreztem, hogy apám elárult! Próbáltam mentegetni, hogy részeg volt, de nem tudtam saját magam becsapni. Elárvultnak, elárultnak éreztem magam, és gyilkolni akartam fájdalmamban. Felrémlett, ahogy betörtem az orrát pusztakézzel annak az alaknak, aki ott akart tartani. Majd az ezt követő hosszú napokra, amikor Shiont kerestem. Úgy éreztem elárult, mégis mellette akartam lenni. elnyomtam magamban a keserűséget és a csalódottságot. Kissé könnyes szemekkel rúgtam állon az onit, mire az én állkapcsom reccsent egy hatalmasat. Lehet jobban vissza kellett volna fognom magam.
- Gingitsune hallasz még? - kérdeztem kissé rekedten, ami ha figyelembe vesszük, hogy épp fojtogatnak, elég érthető.
~ Hallak Élet ~ válaszolta, hallottam, hogy ő is erőlködik, hogy kiszabaduljon.
- Ha megütöm, vagy megrúgom, esetleg megvágom őket, én sérülök meg! - sikerült az oni kezeit lehámoznom a nyakamról, pedig elég ragaszkodó volt.
~ Akkor ne bántsd őket! ~ jött a bölcselet Ezüstke irányából ~ Nem lennék boldog, ha megölnéd magad!
- Ha nem teszek semmit, akkor ők ölnek meg! - reflexből léptem el egy tengu elől, de így is felsértette a hátamat. Újabb emlék indult rohamra ellenem. Az első alkalom, amikor öltem életemben. Megtámadtak minket. Pontosabban a nevelő apámat. Bosszúból meg akarták ölni. Valószínűleg megölte valakijüket. Egyszerre hármójukkal küzdött, és a negyedik hátulról akarta ledöfni, csak velem nem számolt. Egy sima konyhakés volt, nálam, és ugranom kellet, hogy elérjem a szívét a becstelen támadónak. A szúrásom pontos volt, és halálos. Újra éltem azt az érzést, ahogy a kés behatolt az ismeretlen testébe. Szinte éreztem a pengén keresztül a húsát, az izmokat, és azt, hogy pont az egyik bordája mellett siklott el a késem. Pár másodpercig fel se fogtam, hogy mit tettem. A félelem és az adrenalin, hogy elveszíthetem az apámat, szinte megőrjített. A szivem a fülembe zakatolt, miközben ziháltam a visszafojtott indulatoktól. Majd amikor kicsit lenyugodtam, jutott el a tudatomig, hogy kioltottam egy életet. Elfogott a mardosó bűntudat. Erős volt a kísértés, hogy másra kenjem a dolgot. El akartam hitetni magammal, hogy nem az én hibámból halt meg, nem én tehetek róla. Abban a percben nem csak azt az alakot öltem meg, hanem saját magamat is. Az elég szerény gyerekkorom egy pillanat alatt véget ért, mint ahogy az ártatlan emberi életem is. Ekkor vettem csak észre, hogy a tengu ott ült mellettem, és az ő szemeiből is folytak a könnyek, nem csak az enyémből.
- Drága! Ők az elfojtott emlékeim és érzéseim lennének? - kérdeztem immáron halkabban, miközben a könnyező tengut magamhoz öleltem. Nem esett nekem, nem próbált meg megölni. Csak hangtalanul sírt a karjaim között. - Semmi baj! Semmi rosszat akkor nem tettem. Megmentettem azt, aki akkor az életet jelentette a számomra. Ebben nincs semmi rossz! Te is hozzám tartozol, mellesleg nem ez volt a legdurvább dolog, amit életemben tettem - simogattam meg az arcát - Bár ha minden igaz, akkor ő is itt van valahol! - tettem hozzá, kissé elhúzva a számat.
~ Akármit is csinálsz Életke, folytasd!~ kiáltott oda nekem Gingitsune.
A tengu után megkerestem yuki~onnát, majd az onit, és így tovább. Volt ott hebi, inugami, tsuchigumo (Shuko~sannal kapcsolatos emlékeim voltak vele) bakezori, bakeneko, ittan momen és még sorolhatnám. Valamennyiük egy-egy olyan emlékemet hordozta magában, olyan emlékemből született, amitől féltem és épp ezért megpróbáltam elnyomni, elfelejteni őket. Ahogy szép sorba kénytelen voltam szembe nézni velük, és ha nem akartam megküzdeni velük, ami a tapasztaltak fényében öngyilkosság lett volna, el kellett fogadnom őket. Meg kellett békélnem velük. Persze nem volt elég holmi látszólagos, mert akkor nekem estek egyből. Mindegyiket újra át kellett élnem, újra emlékeznem, és a végén nem elfelejteni, hanem a részemmé tennem. Minél több ilyen mononoke békélt meg velem, vagy fordítva, annál több lánc hullott le Gingitsunéról. Így mikor kiszabadult ő is sorba állt.
~ Ismered a sakazuki szertartását? ~ kérdezte. A többi youkai egy szót se szóltak. Talán mert ők emlékek voltak, és nem a lélekölőm lelkei. Két kézzel befogta a szemeimet. Mikor újra engedte, hogy láthassak, az egész tér nemcsak, hogy rendbe volt hozva, de lampionokkal fel is volt díszítve, mintha egy fesztiválra készültek volna. A telihold ezüstösen szórta ránk lágy fényét. Időközben előkerült a szaké és a szakéscsészék is, és Ezüstke mindenkinek töltött egy keveset, neki pedig én töltöttem.
- Mindenek előtt tisztázzuk, ez nem a menyegzői fajta! - ismertem már Gingitsune fantáziáját - Ha ezt elfogadod, akkor hajlandó vagyok rá  - egymás karja fölött ittuk ki az italt, ezzel fogadva lojalitást egymásnak. Ekkor tűnt csak fel, hogy megváltozott a Drága. A három rókafarok helyett kilenc izgett~mozgott mögötte. Kissé megrőkönyödhettem, ugyanis követte a pillantásomat, majd gonoszul elvigyorodott.
~ Tetszik? Igazából remélem, hogy nem gondoltad, hogy bárkiből ezüstróka lehet három farokkal. Azt ki kell érdemelni! ~ magyarázta, mire akaratlanul is elnevettem magam. Hiába na, Ezüstke önérzete sose volt kicsi. Nevetve simogattam meg a haját. ~ Ezt jobb, ha megjegyzed! Egyszer azt ígértem, hogy elárulom a titkaimat. Most megtudtál egy újabbat. Próbáld majd ki egyszer. Ha erre az alkalomra gondolsz, tudnod kell, hogy miként hívhatsz elő ilyen formámban. Valld, be tetszem neked így kilenc farokkal nem? ~ a simogatásból hirtelen visszakoztam, mert ha ilyeneket kezd el mondani, olyankor nem árt óvatosnak lennem! Lepett már meg nem egyszer, és hozott már zavarba is a Drága.


Amikor kinyitottam a szemeimet, már késő délután volt. A gyomrom jó hangosan korgott, követelve a kihagyott étkezést. Pár pillanatig az elégedetlenkedő hasamat simogattam, majd Suza~channal megosztva a maradék ételt (becsületére legyen mondva, végig velem maradt) ránéztem a katanámra.
- Gondoljak a történtekre, ha használni szeretném az új titkát? - Nem értettem, miért szeretnek rébuszokba beszélni egyesek.
~ Jupp mire emlékeztet téged az, amit átéltél? ~ szólalt meg újra a fejemben.
- Egy rakás démon együtt. Mire emlékezhetnék ebből? - Azonban mire befejeztem már volt is ötletem.
~ Miért nem próbálod ki, hogy jól gondolod-e? ~ Gingitsune mondás nélkül is rájött, hogy az eszembe jutott valami. Egy nagyon régi legenda, amit még Shion mesélt nekem gyerekként. Azt mondta, hogy minden év nyarán, egy éjszaka az összes youkai, a Nurarihyon vezetése alatt elfoglalják az utcákat. Ezt a felvonulást a 100 démon éjjeli parádéjaként ismerik. Ha egyszerű ember ezzel a felvonulással találkozott, azon nyomban meghalt. Csak a legerősebb onmyojik voltak képesek sérülés nélkül túl élni egy ilyen találkozást. Elég badarságnak tűnt, de azért megpróbáltam így szólítani Gingitsunét.
- Bankai! Hyakki yakou! - ahelyett, hogy a katanám nagamakivá változott volna, rengeteg hófehér cseresznyevirág szirom gyűlt körém. Mintha egy apró légtölcsér mozgatta volna őket, pár pillanatra teljesen eltakartak a külvilág elől, majd ezüst színű porrá omlottak szét. A kezemben egy egyszerű ezüst színű shirasaya katana volt. Az övembe pedig egy szintén ezüstszínű fém legyező volt beletűzve... Várjunk csak... az övembe? Hitetlenkedve pislantottam le magamra. Egy fehér-vörös mikoruha díszelgett rajtam a shinigami egyenruhám helyett! Hirtelen elfutott a méreg és a késztetés, hogy azonnal szabaduljak meg a gönctől, mire egy rakás penge csapódott ki körbe mindenhonnan. A könnyebb megértés végett, úgy nézhettem ki, mint egy penge kis sün!
~ Életke, nyugodj le!~ hallottam Ezüstke hangját.
- Nyugodjak le? - Lehet kicsit túl reagáltam a dolgot, így utólag visszagondolva, de akkor tajtékoztam, és nem tudtam megmozdulni a rengeteg pengétől - Ez egy RUHA!
~ Jól látod a helyzetet, és ennek őszintén örülök, de próbálj meg lehiggadni, máskülönben ilyen háromméteres sül leszel életed végéig, vagy legalábbis amíg nem fáradsz ki annyira, hogy elájulj!
- Azért ez teljesítmény, hogy felismerted, hogy ez egy ruha! - Suza~chan se javított ezzel a helyzeten, de azt be kellett látnom, hogy így nem maradhatok. Még levetni se tudtam, anélkül, hogy aprítottam volna szét magam! Mélyeket lélegeztem, és igyekeztem elterelni a figyelmemet a rajtam lévő, kellemetlen anyagról. Bár igaz, hogy ez az izé olyan lágyan ért a bőrömhöz, mintha maga is hozzám tartozna... Szép lassan a pengék eltűntek, én pedig kifáradva hanyatlottam a földre. A miko ruha eltűnt, helyette a még kényelmetlenebb egyenruhámba voltam újra. Összecsomagoltam, és Suzaku segítségével haza mentem. Az egyik problémám megoldódott, helyette egy rakat gondolkodni valóm akadt.
- Az ayakashikkal mi lett? - kérdeztem kissé talán még morcosan Ezüstkét.
~ Ők eddig is a részeink voltak, és ezután is azok lesznek! ~ jött az óvatos válasz. ~ Nagyon utálod, azt a formámat? Csak mert én kifejezetten élvezem, hogy minden részem hozzád érh..
- Csak meglepett! - vágtam a szavába, hisz ki tudja mikkel akarta volna befejezni, de hogy zavarba ejtő lett volna, az biztos!


Bankai:
Név: Hyakki yakou! / Száz démon éjjeli parádéja
Külalak: Egy tradicionális miko ruha alakját veszi fel egy shirasaya katanával és egy fém legyezővel. Tartozik a ruhához még egy kitsune maszk de ez a maszk nem ruházza fel semmilyen hollow képességgel viselőjét.
Típusa: erő
Képességek:
- A passzív képessége, hogy megvédi a viselőjét a kisebb pontszámú zanjutsu és hakuda támadásoktól, mint amekkora a viselő zanpakuto száma.
A támadás pontszáma minél közelebb van a zanpakuto számhoz, annál kevesebb ütéssel képes semlegesíteni ezt a védelmi funkciót.
pl. 11 zanpakuto pontnál
11-es erősségű támadást nem véd ki
10-es erősségű támadásnál két ugyanoda elhelyezett ütés semlegesíti a védelmet
9-es erősségű támadásnál három ugyanoda elhelyezett támadás semlegesíti a védelmet.
8-as erősségű támadásnál négy ugyanoda elhelyezett támadás semlegesíti a védelmet az ütés területén, és így tovább.


- Az aktív képesség: A ruhából pengék "nőhetnek ki". Ezek a pengék maximum 2 méter hosszúak lehetnek, természetesen rövidebbek is. A penge alakja a viselőtől függ. Ezeket a pengéket nem lehet leválasztani a ruhától, és a pengék a viselő akaratával mozdulnak, vagyis egy nem látott támadást nem fog a ruha kivédeni.

[Hirako Shinji]

Szervusz!
Hosszú, tartalmas pályázatot írtál, néhány elgépelésen és kósza szóközön kívül nem találtam benne nagyobb hibát, s mivel a PÜ-ben említett módosítást is elvégezted, így nem mondhatok mást: ELFOGADOM! Gratulálok a bankaiodhoz!

[Aikawa Chiyo]

^{Engedély: megvan Yoru-sama adta}

Különleges képesség pályázat

Hisztek a sorsban? Nos én egyre jobban hajlok rá, hogy higgyek. Persze ez nem olyan fajta hit, amikor a saját hibáimért és gyengeségeimért a sorsot okolom. A saját életemet én építem, de úgy gondolom, a sors adja hozzá az építőköveket! Valahogy így tudnám elmagyarázni a legjobban, hogy hogyan is képzelem, de sosem bántam túl jól a szavakkal. És, hogy hirtelen miért kezdett foglalkoztatni a téma? Nagyon egyszerű. Másképp nem tudom megmagyarázni a dolgokat. Hogy miként, azt pedig főleg nem, hogy miért pont hozzám került. De ne  szaladjunk a dolgok elé. Megpróbálom az elején kezdeni.
Egy gyönyörű nyári délután volt. lelkesen kalandoztam a nyári fesztiválon, élvezve, hogy senki sem lát. Ámbár, ha látott volna, kivételesen akkor se lettem volna túl feltűnő egyén. Meglepetten láttam, hogy még mindig kimonóba vagyis a meleg miatt yukatába bújtak az emberek. Óvatosan kerülgettem őket, miközben teljesen magával ragadott a hangulat. A rengeteg ember, a halk, vagy épp hangosabb csevegésükből összeálló egyenletes morajlás. Kissé talán rám is átragadt az izgalmuk. Lelkesen sétáltam egyik bódétól a másikig, mikor felhangzott a taiko utánozhatatlan hangja nem is olyan messze. Akaratlanul is oda indultam. Gondolom nem kell elmagyaráznom, hogy miért. A dobok varázslatos hangja, a szinte már babonázó ritmusok. Mindenesetre pár pillanat múlva, már ott álltam az tömeg szélén, és behunyt szemekkel adtam át magam a csodák eme újabb remekművének. Már nem csak a fülemmel, az egész testemmel hallgattam, vagy inkább talán éreztem a dobokat. Apró, finom rezgésük betöltötte a teret. Szinte alig kezdődött el, már vége is lett, a jó órás számnak. Kissé talán csalódott voltam, hogy máris abba hagyták, de tudtam, hogy a taiko megerőltető fizikai munka. Talán ezért is olyan gyönyörű. Mert ha valaki játszik, akkor csak teljes szívből teheti. Másképp seperc alatt feladja. Elismerően tapsoltam meg én is a zenészeket, bár nem tudtam, hogy ezt hallhatják-e az emberek. Ekkor vettem észre, hogy valami van a kezemben. Egy kis szerencse talizmán csücsült a tenyeremen. Egy apró kis vörös amulett, amit eddig még az életemben, sem azon túl, sosem láttam! Meglepődve pillantottam szét a tömegben, hátha egy meglepett, vagy épp valamit kereső arcot~személyt látok, de nem jártam szerencsével. Szóval nem volt mit tenni. Pár kört még lefutottam, hátha meglátom a talizmán eredeti gazdáját, és becsületes megtaláló halálisten módjára visszaszolgáltassam neki, ha már volt olyan mafla, hogy elhagyta, ráadásképp pont a pici kacsómba helyezve azt, de újfent nem találtam meg.
Különösen szép darab volt, az biztos. Maga a talizmán anyaga fehér selyemből lett szőve, és ezüst szálakkal virág mintákat szőttek bele. Persze az ezüst és a fehér, már Gingitsune miatt is a gyengéim egyike volt, így kicsit gyönyörködtem benne. A közepén vörössel egy furcsa minta állt. Természetesen én rókát láttam ki belőle, de olyan furcsán volt megalkotva, hogy ki tudja azt manapság... Mindenesetre mivel a talizmánnak nem volt gazdája szemmel láthatóan, viszont szép volt, kár lett volna eldobni. Így a zsebembe süllyesztettem, ám a széle elvágta pici az ujjamat, mikor húztam ki a zsebemből. Nagy ügy, voltak már ennél komolyabb sérüléseim is... Bekaptam az ujjam, hogy lenyaljam a vért, majd indultam tovább a következő bódé felé. Arany halakat lehetett vízből kifogni, ám arra már nem került sor.
A belső világomba kerültem, noha nem voltak eleddig ilyen szándékaim. Aranyhalat akartam fogni, meg vattacukrot enni, meg csokit, meg egyéb édességeket. De mikor magamba szét néztem, tényleg nem ennek volt az ideje. Egy eleddig ismeretlen lány dühöngött bennem, szóval nem volt túl rózsás a helyzet. Kezdve rögtön azzal, hogy hogy került belém?
A bennem élő youkai~k mind körém gyűltek, Gingitsunéval az élen. Egy gondolatomra a kezembe került a nagamakim is. Szükségem is volt rá, lévén, az ismeretlen róka füleket és farkakat növesztett, ami nem volt jó hír!
- Ki vagy te? - próbálkoztam az először kérdezünk, és csak azután ütünk stratégiával. Azonban a leányzó nem ennek volt a híve, úgy tűnt. Fegyver nélkül, egyszerűen a karmaival ugrott nekem, illetőleg a farkait is bevetette a közdelembe. Yuki-onnát és egy jorogumot elrántottam a támadás elől, miközben magam is elugrottam. - Mögém! - ez már nem kérés volt, hanem utasítás a kedves kis démonjaimnak. Nem akartam, hogy megsérüljenek, holott a lány szemmel láthatóan engem támadt elsősorban. Szó mi szó, megnyugtatóbb volt, mintha céltalanul pusztított volna, persze azért így se voltam túl nyugodt. Elvégre mégis csak az irhámra pályáztak... Viszont ott volt mögöttem egy csapat bármire elszánt, tüneményes szörny, akikért újfent én feleltem, ha csak magam előtt, akkor is! Így aztán döntöttem.  Első dolgom volt, hogy elcsaljam a közelükből a kissé normálatlannak tűnő nőszemélyt. Lássuk be, már-már olyan volt mint én szoktam. Oda megy egy ismeretlen helyre, és elkezd hirigeskedni! (Suza~chan szótárából a bige megnevezéssel együtt) Nem tetszett, hogy magamat láttam viszont másban. Csak gondolatban kellet kérnem a Rókámtól, és a kard kellemesen elnehezült, így a következő csapás váltásnál kissé elsodortam a lányt. Szép ívben csapódott a földbe, de ez se tántorítgatta meg nagyon. Felkelt, folytatta. Újabb kör. Feltépte a karmaival az alkarom, én meg újfent a földbe csaptam. Nyekkent ugyan, de csuda szívós volt, úgy tűnt fel se vette. Újfent fölkelt, és míg ő inkább poros, földes, füves volt, én vértől ragadtam. Nem tetszett ez a felállás. Magamhoz vontam a pengém, és szinte gyengéden sutyorogtam neki.
- Bankai! Hyakki yakou! - A cseresznye szirmok fehér függönyében alakult át a lélekölőm, és került rám a miko ruha. Az egyik kezembe a legyezőt vettem, a másikba a katanám került, míg a hüvelyét az övembe tűztem. A maszkot kérdés nélkül húztam az arcom elé. Dühös, ezüst színű szemekkel ugrottam ki a köddé porladó levelek közül, egyenesen ellenfelem felé, aki fegyverként csak a karmait illetve az ujjait használta. Nem ököllel ütött, hanem kinyújtott ujjakkal, ám ha véletlen betalált, főleg ha olyan helyre, amit nem fedett a ruhám, mondhatom, nagyobb pusztítást végzett, mintha az öklével sújtott volna rám. Jó darabig osztottuk egymásnak a pofonokat, helyesebben támadásokat, hisz technikailag egyikünk sem pofozkodott. A lány két kezén egy-egy lánc csörgött, mintha valamikor bilincsbe verték volna, és noha ez előnyt jelentett nekem, egyúttal növelte az ismeretlen titokzatosságát is. És úgy tűnt, nagyon nem volt beszédes hangulatban. Mire idáig értünk, nekem is elszállt a társalgási kedvem. Magamra kellett ügyelnem, hisz nem volt túl gyengéd az ellen. Azt már szerencsére el értem, hogy ne sünizzek állandóan, egész ruhafelülettel, de lássuk be, még nem voltunk a bankaimmal egymásra finomhangolva. Így aztán elsősorban kardforgattam, semhogy a teljes képességét használtam volna. Így is szükségem volt rá, hisz megvédett valamilyen szinten a lány alattomos támadásaitól, amik néha teljesen máshol hatottak, mint ahova beérkeztek!
Végül, jó pár perces adok-kapok küzdelem után, elkövetett egy hibát, amit nem hagytam annyiba. Elcsúszott az ujja, pont a legyezőmre, mire azt abban a pillanatban összecsaptam, rá az ujjára, majd a katanámmal, illetőleg az egész ruhámmal fenyegetően rámeredeztem, és kigáncsoltam. Mind a kettőnkről kissé talán folyt a víz, hisz elég aktívak voltunk, de végre előnyös pozícióba éreztem magam. Ekkor jött a következő meglepetés. A lány egy villanás alatt átalakult, és mily meglepő, magammal kezdtem farkasszemet nézni... vagy inkább róka szemet.
-  Fiúk, nem segítenétek? - kérdezte, az én arcommal, az én hangomon, könyörgő hangnemben, miközben én, lévén, hogy tudtam, hogy én én vagyok, akkor ő nem lehetek, rendületlenül pengéket szegeztem a torkának, meg egyéb testrészeinek. Már csak az volt a kérdés, a többiek erre mit reagálnak. Hangtalanul gyűltek körénk, pontosabban mögém. Gin~chan mellettem állt, már-már fenyegetően mögém, ám a fenyegetés nem nekem, hanem az ismeretlennek szólt, ezt tisztán éreztük.
~ Elég gyér utánzata az eredetinek ~tette a vállamra a kezét, miközben a szemeit le nem vette a földön fekvő hasonmásomról. ~ felesleges is így kinézned, szóval egyszerűbb, ha abba hagyod! ~ olyan hangnemben beszélt, mintha egy engedetlen gyereket nevelne épp meg.
- Te is kitsune vagy... ti is szörnyek vagytok... miért? ... Egy embert... miért pártoltok egy embert? - néztem a saját arcomat, ahogy a sírás eltorzította. Igazából nem voltam egy sírós alkat sosem, látni meg főleg nem láttam még magam sírás közben, így kifejezetten érdekes látvány volt, az biztos. Elengedtem az ujját, és a legyezőm a kardommal egyetembe az övembe tűztem.
- Hogy hívnak? - guggoltam le mellé kíváncsian. Gin~chan rosszallóan szisszent erre a mozzanatomra fel, és láttam, hogy ugrásra készen, áll, hogy az ismeretlen legelső gyanús mozdulatára rá vethesse magát. De nem csak ő... valamennyi szörnyem hasonlóképp.
- Fordulj fel! - jött a nem túl kedves válasz... még úgy is, hogy a pontos jelentésével nem voltam tisztában, éreztem, hogy akarattal nem kedveskedésből lett mondva - Csak azért meg én vagyok a földön, azt hiszed, hogy játszhatod itt a kegyes megmentőt? Fordulj inkább fel!
Gingitsune tőle szokatlanul felmordult, de még mielőtt a tettlegesség talajára tévedt volna, egy gondolattal leintettem.
- Az én nevem Chiyo.. Aikawa Chiyo. Shinigami vagyok, ami azt jelenti, hogy már nem pont ember. Téged, hogy szólíthatlak?
- Mondtam már nem? Fordulj fel, és fogd is be közbe! - szinte már vártam, hogy rám fúj, mint egy kis cica... Harag helyett, inkább majdnem elnevettem magam, de uralkodtam magamon, és nem hagytam, hogy bármi is kiüljön az arcomra.
- Ha nem árulod el a neved, majd én elnevezlek! - erre már gonoszul elvigyorodtam, hisz névadási képességeim nem voltak túl magas röptűek, ez köztudott tény volt nálunk. Hikaru~chan ilyen téren kiemelkedő teljesítmény volt a részemről.
~Jobban jársz, ha elmondod neki, mert én ismerem... és nekem elhiheted, ha egyszer elkezd neveket adni, az maga a vég... ~ Gin~chan megérezte a bennem kavargó érzelmeket, elsősorban nevetési ingert, így nála is alább hagyott a morgási inger.
- Keiko... - motyogta erre.
- Keiko~chan, hogy kerültél ide? - pislogtam rá mosolyogva.
- Miért véditek ezt az embert? - kérdezett vissza, bár nem tőlem.
~ Mindannyiunk nevébe mondhatom, hogy azért, mert hozzá tartozunk! ~ válaszolt Ezüstke gondolkozás nélkül. ~ Nézz ránk. Főleg rájuk! ~ mutatott maga mögé, ahol némelyik lény igen csak egyedi testfelépítéssel bírt ~ Furák vagyunk, és ő mégis egyenként elfogadott mindannyiunkat. Ahogy vagyunk.
- Az eszetekbe se jut, hogy csak átver benneteket? - noha nem velem társalgott, kiéreztem a hangjából a keserűséget. - Elfogad? Mindenkit egyenként? - a kétely és az undorgás csak úgy fröcsögött a hangjából, miközben egy villámgyors mozdulattal a két tenyere közé fogta az arcom. A többiek már ugrottak volna, de leintettem őket. A lány kezei felragyogtak, és furcsa emlékképek villantak fel előttem.
"Egy kis róka életét néztem végig, hogy miként tanult meg vadászni, majd mikor felnőtt, miként tanította meg a saját kölykeit a túlélésre. Majd változott a kép. A róka elpusztult, és valaki a közeli templom udvarába temette el a testét. Így lett belőle az inari templom őrzője. Folyamatosan közben járt az emberekért, vigyázta őket, szerette őket, miközben a korok változtak, és az emberek egyre kevesebbszer jártak a templomhoz, egyre kevesebb áldozatot hoztak, míg végül elékezett az a nap, hogy megfeledkeztek róla.  Szomorúan ugyan, de várta az embereket. Nem hagyta el a templomot, hisz emlékezett még arra az illetőre, aki ide temette őt el, és reménykedett, hogy egyszer valaki majd újra ide téved. Ámbár nem pont úgy képzelte el a dolgot, ahogy végül történt. A reggelen, mikor hosszú, nagyon hosszú ideje újra embereket látott, és lelkesen hozzájuk sietett, ahelyett, hogy imádkozni jöttek volna, vagy áldozatot hoztak volna, hatalmas gépeket hoztak, és elkezdték letarolni a vidéket, bele értve a templomot is. A templom őre éktelen haragra gerjedt, és elkezdett dühöngeni. A gépeket megrongálta, az embereket elijesztette arról a helyről, melyen oly sok ideig járt értük közbe. Az inari templom védője egy róka démonná alakult át. A szeretet, melyet az emberek iránt érzett átcsapott keserű gyűlöletté, és aki a lerombolt templom környékére tévedt, jajj volt annak. Keiko~san a legrosszabb rémálmait váltotta valóra. Pletykák kaptak szárnyra, hogy az a hely el van átkozva, és addig-addig, hogy egy cég, aki oda akart építkezni több papot és démonűzőt is felfogadott, hogy a közvéleményt megnyugtassa. A papok azonban tették a dolguk, hisz jól megfizették őket, és a lányt elzárták, hosszú-hosszú időre."
Kissé talán megrendülve-döbbenten néztem a tiszta kék szemeibe a lánynak. Már a saját formájában volt, és könnyes szemmel pislogott ő is rám.
- A családod... - motyogta.
- Vagyis te meg az én emlékeimre kukkantottál rá... - mosolyogtam rá, majd csendesen magamhoz öleltem. Nem tiltakozott, nem küldött el meghalni, egyszerűen, és szép csendben visszaölelt.
Kicsivel később, mikor mindenki részéről lecsillapodtak a kedélyek, megmutatta a helyet is, ahol bejutott a belső világomba. Egy vörösre festett Torii állt bennem, noha eleddig még egyszer se láttam, pedig azt hittem, már keresztül-kasul bejártam a belső világomat. Vagy talán most került csak ide... Ez utóbbira gyanakodtam jobban!
Hasogató fejfájással ébredtem. Fogalmam sem volt, hogy merre vagyok arccal, azt meg főleg nem tudtam, hogy hol... Sötét volt, és a fa illetve a füstölők illatát éreztem kis étel meg szaké illattal keveredve.  Felültem, mire jó nagy koppanással vertem be a fejem. Körbe tapogattam magam körül, négy falba ütközött a két kezem. Kintről tűzijáték hangjait hozta be a lágy szellő. Az egyik fal megmozdult, majd kinyílt. Egy apró shinto szentélyben gubbasztottam. Az egész testem el vol gémberedve, és ahogy potyogtam kifele a szentélyből, mintha ezernyi kis hangya rohangálta volna be az egész testem egyszerre. A talizmán, amit a taiko után találtam a kezembe, most a mellkasomon pihent, és noha tisztán emlékeztem, hogy én azt összevéreztem, egy fia vércsepp nem volt rajta. Fogtam, és a katanám markolatához erősítettem, de úgy, hogy az az ítéletnapján se jöjjön le, majd kitántorogtam, elejébe még kissé rogyadozó lábakkal a szabadba. A tűzijáték  villanásai vakító gyönyörrel kápráztatták el a szemeket a sötét éjszakában.


Jelentős hónapokkal később...

Észrevétlenül mentem fel a lépcsőkön, egészen a templomig. Volt egy rakás pap, ámbár nékem a lidérc jobban felkeltette a figyelmem. Ott lébecolt köztük, és épp egy lélekből akart lakmározni a szentem. A jótét szerzetesek meg bambultak rá kétségbeesve. Jó pár szerzetesi bot, eltépett talizmán hevert már körülöttük. Szóval mondhatni itt robbantam be én a képbe, csak hogy teljes legyen az összhatás. Shunpóval a semmiből jelentem meg előtte, majd egy vízszintes vágással kettészeltem a maszkját, pont az áldozata felett. A lélek még nem sérült meg nagyon, szóval a papok döbbent tekinteteik kereszttüzében rendbe hoztam a lelket Kasai~channal, majd ha már úgyis ott volt kézközelbe, át is küldtem a másvilágra. Ekkor jöttem csak rá, hogy ezek tényleg engem figyeltek. Kicsit körbe néztem, hátha csak én képzelem a dolgot, ám nem találtam magam mögött semmit, ami ilyen fejeket csalhatott volna ki egy sokat látott szerzetesből, nem hogy többől egyszerre! Szóval jött a következő módszer. Szépen elkezdtem elsompolyogni. Követtek a tekintetek. Ezek után már nem kérdeztem meg, hogy látnak~e, hisz elég badarság lett volna most leérdeklődni. Különben is, ez a kérdés póttestben volt csak vicces.
- Heló... - biccentettem kissé zavartan. Őszintén nem volt kedvem se magyarázatokhoz, se füllentésekhez, ámbár úgy sejtettem, ha faggatózásba kezdtek volna, tuti valami őrültséggel mentettem volna ki magam. Ám helyettük egy furcsán hátborzongatóan mély hang szólalt meg mögülük. Mélysége ellenére mégse élveztem, főleg nem úgy, mint Mo~chan hangját szoktam. Ettől inkább veszélyérzet kapott el.
- Ki vagy te? - szegezte nekem a kérdését egy fura szagú, hatalmas termetű Toyouke-Ōmikami. Már csak ez hiányzott, hogy egy kami is elkapjon minket.
- A nevem Chiyo - hajoltam meg kicsit, miközben a papok között mellém lépett. Nem lelkesedtem a közelségéért.
- És mit hoztál magaddal? - bökött egy enyhe grimasz kíséretében a lélekölőmön himbálózó talizmánra.
- Nem hiszem, hogy ez jelen helyzetben fontos lenne. - mosolyogtam rá, ámbár a szemeimben nyoma sem volt a kedvességnek, miközben nem kicsit tiszteletlenül pislogtam az ő szemeibe. - Amiért jöttem elvégeztem, nem várok hálát, és most megyek is! Amúgy se tartozok elszámolással itt senkinek, főleg, hogy én tettem szívességet. - Nem viseltem túl jól a kamit, főleg mert a nemesség minden jegyét magán hordozta. Szóval egy aprót biccentettem, majd indultam is el, mikor utánam szólt.
- Hálásak vagyunk azért, amit tettél, és nem akadályozunk a távozásban, ám a róka marad!
- Meg ahogy azt elképzelted, nem? - néztem a hátam felett vissza, jól leplezett dühvel.
- Miért nem kérdezed meg erről őt? Vagy még beszélni se tudsz vele? - kérdezte vissza kellemetlen nevetéssel. Kezdtem úgy érezni, hogy az ellenszenv kölcsönös volt köztünk.
~ Maradnom kell... ~ szólalt meg Kei~chan is.
~ Már hogy kéne? Senki nem kényszeríthet semmire! Megpróbálhatják, de én a helyükbe nem tenném! ~ mordultam, ha csak gondolatban is.
~ Köszönöm Chiyo, de nem tehetek mást! ~ nem volt boldog a hangja ~ A fajtám mindig is szolgálta az Inari kamit. Igaz, ő nem pont Inari, de van hatalma fölöttem. Nem tehetek ellene semmit. Jó volt veletek, de itt kell maradnom. Ki tudja, egy nap talán újra szentélyőr lesz belőlem...
Mivel barátként, és nem szolgaként volt velem, még ha tudtam, hogy nem őszinte a kérése, engednem kellett neki. Egy apró mozdulattal leemeltem a kardról a talizmánt, és oda léptem a kamihoz. Jóval magasabb volt, mint én, pedig én se vagyok alacsony.
- Mit akarsz Tőle? - kérdeztem, immár leplezetlen ellenszenvvel.
- Egy kóbor kitsune veszélyes lehet kint. Itt marad, e falak között, ahol nem árthat senkinek.
- Megbirkózok a feladattal - vágtam rá.
- Abból, ahogy a pecsét áll, látszik, hogy már megszállt, nem is egyszer! - hajolt le hozzám. - Ez alapján annyira mégse birkózol meg vele. Jobb lesz ha ő bennem lesz! - Barnás szemeibe néztem egész közelről, és újfent nem lettem bizakodó. Ugyanazt a hideg keménységet láttam benne, ami annak idején megölte a családom.
- A megbirkózással egy csöpp problémánk sem volt. Viszont ha a kérésére itt is hagyom, addig el nem megyek, amíg valóra nem váltottad az ígéreted, lévén nem bízok benned! - közöltem vele, miközben megragadva a ruhája nyakát, kicsit közelebb húztam magamhoz, a papok és szerzetesek tiltakozása közepette.
- Ahogy óhajtod! - az ő mosolya se volt bizalomgerjesztő, az már egyszer tuti.
~ Nem tetszik ez nekem!
~ Ahogy nekem sem! Itt valami bűzlik!
~ Hallgass ránk! Gin~chan ki szokta szagolni az ilyet! ~ rinyáltunk a lélekölőmmel kórusba ~ Nézz csak rájuk! Hétmérföldes sunyi feje van mindnek, azzal az izével az élen!
~ Semmi baj! ~ nyugtatgatott minket ~Az emberekben se bíztam, és most benned mégis...
~ Shinigami vagyok, nem ember, nem ugyanaz!
~ ... ráadásképp engedelmességgel tartozunk a inariknak!
~ Akkor se tetszik!  Különben is, most mondtad, hogy ez nem Inari!~ nem voltam hajlandó addig odaadni, amíg az előkészületeket meg nem ejtették, és el nem mondták, mi is fog zajlani Kei~channal. 
Feltörik a pecsétet, mint mondták, és a Rókát hozzá kötik a kamihoz. Nem lelkesedtem az ötletért, de nem volt mit tenni. Nem az én dolgom volt, hogy megmondjam Keiko~nak, mit tegyen, vagy hogy. Mindenesetre lecövekeltem a szertartás termének a sarkába, és nem mozdultam. Elkezdődött a kántálással egybekötött pecsétfeltörés. Lehet jobban izgultam, mint Kei~chan, de annyira biztos.
~ Mi történik, ha nem sikerül? ~ kérdeztem suttogva.
- Akkor megsemmisül a lány! - suttogta vissza Suza~chan. Extra mód "megnyugodtam" a hallottaktól.
Árgus szemekkel lestem minden mozdulatuk, minden apró rezzenésüket. Megszűnt a külvilág, és mintha csak a kardtávomat rájuk koncentráltam volna. Talán ez volt az oka, hogy időben észrevettem, nem tudom. Ahogy a pecsét kinyílt, a kami szinte észrevétlen mozdulatot tett, és már kint is volt a helyéről. Utólag visszagondolva igen csak nem gondolkodtam, mikor cselekedtem. Amint láttam a mozdulatot, villámtánccal ugrottam a helyére. Ahogy földet értem, mintha hihetetlen erősen rúgtak vagy ütöttek volna meg. Vagy talán inkább egy kidou találatához hasonlított az érzés. (Mindkettőben volt már részem...) A szegycsontom égetett, miközben kiszorult minden levegő a tüdőmből, és egy villanásra elsötétült a világ körülöttem. Összeroskadtam a rám törő fájdalomtól, és véresre haraptam a szám, hogy ne kiáltsak fel hangosan. Körülöttem nem is tudom, hogy por vagy füst kavargott. Fájt minden lélegzetvétel, miközben tombolt a testemben a kín. Megcsapta az orrom a kissé égett hús és a vér semmivel össze nem téveszthető szaga. Nem volt nehéz kitalálni, hogy én bűzlöttem, nem is kicsit. A kezemmel a fájdalmam forrásához kaptam, forró, ragadós lucsokba tapicskoltam vele.
~ Kei~chan? ~ csak ennyire futotta még gondolati szinten is, de Gin~chan megértette.
~ Megsérült, de nagyon úgy néz ki, hogy túléli! ~ válaszolta, ám fej-csevejünk közé dörrent a kami dühös hangja.
- Tudod te, mit műveltél? - esett nekem Toyouke-Ōmikami, miközben tápászkodtam fel a földről, nem kicsit kínlódva.
- Megmentettem egy barátot? - vigyorogtam rá diadalittasnak szánt fájdalmas grimasszal. - Ezt Neked kellett volna, vagy nem erről volt szó?
- Űzzétek ki belőle, és öljétek meg a rókát! - utasította az embereit. - Az a róka tisztátalan! Csak nem gondolod, hogy hagynám, hogy a részemmé váljon! -  Ramaty állapotban voltam, nem tudtam mennyi ideig húznám, főleg ennyi ellennel, ráadásképp úgy, hogy meg se ölhetem őket. Kockáztatni kellett.
- Komolyan az embereiddel akarod a piszkos munkát végeztetni. Akkor elárulok valamit. Magam is kami vagyok, csak én a halálé... - oldottam ki a gyűrűm. Egyből ellepte a termet a ködszerűen kavargó lélekenergiám. Az energiával egyszerre robbant ki belőlem a sötét, tömény fenyegetés is.
- Tudod Édes, most őszintén örülnék, ha rám hagynád a munkát! - szólalt meg mellettem Gingitsune jól ismert hangja. - Mellesleg jól nézel ki! - nyomott szinte játékosan az orrom hegyére egy apró csókot, ám mikor a papok felé fordult, düh telepedett a szép vonásaira. Az ő kezében is, akár csak az enyémben, egy nagamaki díszelgett. - Lássuk csak, mi jár annak, aki életem legfontosabb két nőjét molesztálja? - tette fel  kérdését, majd elrúgta magát mellőlem.
- Neked most Kei~chan mellett lenne a helyed... - szóltam utána, miközben térült-fordult, és sorba ütötte le az embereket. Komolyabb kárt nem tett bennük, de az eszméletüktől megszabadította őket.
- Nem kell aggódnod, Yuki-onna, Kameosa és Karasu Tengu már a gondjaikba vették! - épp egy elegáns könyökütéssel kínálta meg a kamit. Engem meg Kasai~chan vett gondjaiba. Elállította a csordogáló vért a szegycsontomon lévő furcsa sebből. Szóval ideje volt nekem is beszállnom a buliba. Igaz, már csak annyit tehettem, hogy Gin~chanra szóltam, ne ölje meg a kamit. Oda guggoltam mellé, miközben a földön feküdt vérző orral.
- Mint látod, már már tapasztaltnak vagyok mondható, ha kitsunékról van szó! De a lényegre térek. Azért cserébe, hogy most meghagytuk az életed, jobb ha örök időkre leteszel a rókáimról. Mert legközelebb én is elkezdek verekedni, ami annyi, mintha két Gin~chan pofozkodna. Remélem megértettél! - keltem fel mellőle, majd a nagamakim visszatettem a hüvelyébe. Gingitsune is eltűnt mellőlem eleddigre,  és a kardom is visszaváltott katana alakba. - Ideje tényleg haza indulnunk! - sóhajtottam, miközben nem túl délcegen elindultam. Suza~chan aggódva rebbent a vállamra.
- Ugye tudod, hogy füleid meg ilyesmijeid vannak. Őszintén, már majdnem megszoktam tőled, csak valahogy mégse! - kedvessége lebilincselő volt.
- Igaz is, ha most ez a mestereden lenne, mi lenne ilyenkor a teendő? - válogattam ki, egy már-már magához térő alakot, és a szegycsontomra böktem. Köztudott, hogy az ájulásból ébredezők kifejezetten könnyen kifecsegnek bármit, könnyebben, mint az álmukban társalgók. Reméltem ez az alak is ilyen, és nem is kellett csalódnom.
-A zárva kanjiját kell vérrel ráírni a pecsétre - mormolta kómás hangon.
Nem kellett a szomszédba mennem alapanyagért, szóval ki is próbáltam a dolgot. Fájdalmasan szisszentem fel a végeredményre, ám a fura seb eltűnt a mellkasomról. Suzakura lestem tükör híján, ám a kismadár érdektelenül épp a csőre tövét vakartam. Megböködtem az ujjammal, mire rám pillantott.
- Vörös... és totál megszokott. - motyogta unottan.
Megborzoltam volna az árulkodó szerzetes haját hálából, ámde nem volt mit. Így inkább csak megpaskoltam csupasz buksiját, és már ott se voltam.

Haza érve komoly önuralmamba került, hogy ne derüljön ki, a saját vérem száradozik rajtam. Így hamarabb elengedtek, és nekem mindenképp haza kellett mennem. A saját szememmel akartam látni, hogy a kitsune milyen bőrben van. Ritka gyorsan lerendeztem az ilyenkor kötelező köröket, jelentéseket, majd a küllememre hivatkozva el is kéretőztem. Haza érve, épp csak lecsutakoltam magam hideg vízzel, már mentem is a szobámba. Lótuszülésbe tornáztam a lábaim, és megpróbáltam lenyugodni. Nem ment egy könnyen. Mikor azonban végre sikerült mégis eljutnom a belső világomba, megnyugtatóan megszokott kép fogadott. Alkonyba hajlott az idő. Gin~chan a semmiből termett egyszerűen a nyakamba.
- Már vártalak! - közölte sugárzó arccal, csillogó ezüstszemekkel. Talán az átélt súlyos érzelmek tehették, hogy nem voltam olyan éber a közelébe, mint szoktam. Megsimogattam a haját, mire felnyalábolt, és akárhogy tiltakoztam, bevonult velem a házba. Akkor se akaródzott neki letennie, mikor erőst kértem rá. A szobában, egy futonon Keiko feküdt. Nyitva voltak a szemei, és fél mosollyal nyugtázta kissé fura betoppanásomat. A fejénél yuki-onna csücsült, úgy láttam a többiek már ki lettek paterolva.
- Hogy vagy? - kecmeregtem végre le a földre. - Remélem  Yuki~chan nem okozott rémálmokat, elvégre az az én reszortom... - telepedtem oda melléjük. A lány kissé fáradtan rám mosolygott, miközben a hótündér a tarkómra helyezett egy kedvesnek szánt sallert. Komolyan, elolvadok tőle! Eközben vettem észre, hogy Kei~chan szegycsontján is ott volt az a furcsa minta, mint amilyen az én sebem volt. Kissé félve tettem fel a következő kérdésem. - Nagyon haragszol miatta? - érintettem meg a különös formát. Egy apró sóhaj, és még apróbb fejrázás volt rá a felelet. - Mennyi idő, míg rendbe jön? - tettem fel a kérdésem.
- Yuki~chan azt mondja, hogy pár nap és kutyabaja se lesz! - tolmácsolt Gingitsune. - Igaz is! Jártam a torii~nál. Tele van talizmánokkal aggatva. Attól tartok, azon már nem mehet ki többet a lányka.
- Kutya-baja már nem lesz több, abban biztos vagyok! - motyogtam megkésve, kissé morgósan az orrom alá, miközben kinéztem a nyitott ablakon. Az ablak alatt, egy rakás démon csücsült. Sűrűn tekingettek befele, és látszott, hogy készenlétben állnak, hogy amint felépül a beteg azonnal inni invitálják. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd megsimogatva a yuki-onna haját, óvatosan kisétáltunk a Rókával a házból. Elszunnyadt ugyanis Keiko~chan.

Kitsune képesség:
Keiko~chant  Chiyo testébe zárták. Van egy pecsét a szegycsontján, ami láthatóvá válik, amikor használja a róka erejét. Amúgy teljesen elzárja a youkai lélekenergiát. Chiyo saját vérével lehet ezt a pecsétet aktiválni, illetőleg ugyanő a saját vérével kell a zárás kanjiját ráírni, hogy elfent elzárja.
Az alakváltás a fiziológiára terjed csak ki. Nem lehet lélekenergiát, különleges képességet, esetleg emlékeket másolni.

1-3 pont: Komoly koncentrációba kerül, hogy a rókafüleket és a rókafarkat eltüntesse, mikor épp nincs a kitsune teljesen elzárva. A figyelem ilyenkor könnyen megtörik.
4-6 pont: Már biztosan képes tartani az emberi alakot akkor is, amikor nincs a róka elzárva, emellett apróbb fiziológiai változtatásokra is képes. (pl.: a szem, vagy a fülek átalakítására)
7-9 pont: Képes a teljes alakváltásra. (A magán lévő ruhákat is beleértve)
10-12 pont: Képes keverni az élőlények fiziológiáját.
13-15 pont: Élettelen tárgyak alakját is fel tudja venni, illetve a rókatűz birtokába kerül.
16-18 pont: Apróbb tárgyak alakját változtatja meg. A változás addig tart, amíg a tárggyal folyamatos fizikai kapcsolatban van.
19-21 pont: Nagyobb tárgyak átalakítására is képes, amíg a fizikai kapcsolatban van vele.
22-24 pont: Képes más élőlények alakját megváltoztatni, amíg folyamatos fizikai kapcsolatban van vele.

(rókatűz, kitsune-bi: lidércfényhez hasonló jelenség, ámbár ez képes  égési sérülések okozására is)

[Shihouin Yoruichi]

Uffcsi!

Szerintem rendben van a pályázatod, szóval elfogadom. :3

Mivel most már van különleges képességed, ezért kérlek ezt is vezesd be a pontozásodba. Erre azonban az első pontot csak 1000 LPért helyezheted el, ugyanis ezen képzettséged 0 pontról indul.

[Aikawa Chiyo]

Engedély: Yoruichi~samatól megvan
Téma: 11. osztag kapitányi poszt

Kapitányi pályázat

Hangtalanul lapítottam a bozótosba. Rühelltem lapítani, de le lettem szavazva arról, hogy mit is lehetne tenni. Egyszerűen kivonulni, és megküzdeni velük, ahogy ugyebár én javasoltam, vagy lapítani, ahogy ők akarták. Fogalmam sem volt, hogy miért küldtek egy 12. osztagos és 2. osztagos kevert brigáddal engem is el. A ninják meg tudták volna védeni a tudóskákat nélkülem is. Vagyis a jelenlétem teljességgel felesleges volt. És feleslegesen, ráadásképp gyáván lapítva nem szerettem lenni. Szép lassan ránk esteledett, de ezek még mindig a házat lesték, ahova három alak besomfordált, akik ugyebár nyilvánvalóan nem sántikáltak semmi jóba! Ellenben extra gyanúsan viselkedtek, ez még nekem is feltűnt. Szóval, amíg komoly stratégiai megtárgyalásokat bonyolítottak a többiek, én megunva a tétlenséget, illetve elnyomorgatva a hátulsó felem, szép hangtalanul leléptem mellőlük. Tudtam én lopakodni, ha akartam! És most akartam. Így aztán szép csendesen a ház fele orientálódtam, mert hát merre mentem volna, mikor ott voltak az izgalmakkal kecsegtető kedves delikvenseim. Óvatos macska léptekkel jártam körbe a házat. Csak egy viszonylag aprócska, nyitott ablakot találtam, hát bevonultam rajta.
Bent korom sötét fogadott.  Nem állítom, hogy még nem voltam ilyen helyzetbe. Az érzékeim kiélesedtek, miközben éreztem, hogy az adrenalin végig csorog a gerincemen, egyszerre hűtve le, és forralva fel a vérem. Régi és új edzések elevenedtek meg, és a testem magától mozdult. A tatami szaga mellett kis vér és izzadtság szag is keveredett a levegőbe. Nem messze tőlem halk mozdulást hallottam, és reflexből perdültem meg a sarkamon. Éreztem, ahogy a fém hidegen megkavarta mellettem a levegőt. Hallottam, milyen tetszetősen suhant a levegőbe, és pontosan tudtam, hogy az én életemre pályázik, szóval nem volt időm gyönyörködni a dolgok összjátékába. Hangtalanul vontam ki Gin~chant, bár egyelőre még nem hívtam elő a valódi alakját. Nem tudhattam, kik és miért, miként leselkednek, bár ebbe a sötétbe valószínű, hogy ők se nagyon láttak volna semmit. Újfent nem volt mélázásra időm. Egy penge suhant felém, szolid-halkan szelve a levegőt, a másik oldalam felől. A hang alapján a szívem tájékát célozták be. Ösztönösen guggoltam le, majd mint valami jól nevelt macska, vagy róka, elrúgtam magam a földtől, guggolásból, és bukfencbe érkezve, immáron vártam a támadásokat. Kizártam a tudatomból az emlékeket, a gondolatokat. Egyszerűen kiürítettem a fejem. A reflexeim, a belém nevelt, ivódott mozdulataim, gyorsabbak voltak, mintha túlgondolkodtam volna a dolgokat. Az utolsó gondolatommal Gin~chant szólítottam, majd némán, összeszokott párosként, csak álltunk mozdulatlanul a korom sötétbe. Ahogy elültek, elsősorban bennem a zajok, szép halkan meghallottam a fojtott, óvatos légzéseket. Hármat számoltam, vagy inkább éreztem, mivel a számolgatás akkor épp a legkevésbé se volt rám jellemző.  De nem csak a hallásom és a szaglásom élesedett ki a sötétbe. Ha az ember sokáig ül csukott szemmel a sötétbe, pár dolog megváltozik körülötte. Minimális fénynél is elkezdi látni először csak a dolgok körvonalát, majd egyre több részletet. Ha valaki hirtelen fényt gyújt, azt a szem igen csak megsínyli. De a hallása és a szaglása úgyszintén kiteljesedik, a tapintásával együtt. Az egész testével érzékelni fogja, szinte már fájón, hogy a levegő körbe öleli. Ha megmozdul, szinte a bőrébe hasít a levegő, és érzékenyebb lesz a hőmérsékletre is. Most is ez történt. Noha úgy sejtem, hogy jól fel lehettek öltözve, és a terembe se volt meleg, éreztem a testhőjüket, mint ahogy a fém hidegségét is. A képzeletembe képileg is megjelentek az ellenfeleim. Noha a szememmel nem láttam őket, mégis, mikor mozdultak, a levegő is mozdult velük, mindenki egyedi illata úgyszintén. Mikor a tigrisbukfenccel eltávolodtam kicsit tőlük, mind a hárman újfent felém közelítettek, és nem voltak elég úri emberek, (a mozgásuk alapján férfiaknak képzeltem őket) hogy egy az egyhez csatát vívjanak. Nem is vártam el tőlük.
Egyszerre sújtottak le a pengéikkel, így kettejüknek jutott hely Gin~chan pengéjén, a harmadikat azonban már csak a markolattal tudtam blokkolni. És erősek voltak, főleg mikor egyszerre szorították rám a kardjukat. Fél térdre pottyantam, és kezdtem magam felhergelni. Az egyik kezemmel a pengét támasztottam alá, míg a másikkal a markolatot fogtam továbbra is, majd engedve a szorításnak, lefeküdtem a földre, és a középső alakot átsegítettem magam fölött lábbal, közben a pengémet szalaggá avanzsáltam elő, és míg az egyik delikvens kissé kibillent az egyensúlyából, a másikat teljes erőmből, páros lábbal rúgtam gyomorszájon, majd elgurultam a közelükből. Utólag be kell látnom, sok minden volt ez a megoldás, csak épp elegáns nem, de akkor ilyesmikkel nem értem rá foglalkozni. A pengém felőli alaknak nem kellett szinte semennyi idő, míg visszanyerte az egyensúlyát, és lévén más bántódása nem esett, holott ő eléggé meg akart ölni, vissza is tért ez irányú szándékaihoz. Még fel se kelhettem a földről, a pengéje belemart az oldalamba. Pillanatok alatt zsibbadt le a seb helye, akár csak én. Elkapott az a régi érzés, ami általában csatamezőkön ért utol, mikor megszűntem szamuráj lenni, és egyszerű gyilkossá vedlettem át. Egy pillanatra az adrenalin végig bizsergette az egész testem, majd olyan érzés volt, mintha a vérem kihűlt volna. Ilyenkor már nem kellett azon fáradoznom, hogy kiürítsem a fejem, kiürült magától is. Lényemmel éreztem, hogy ha nem ölök, akkor meghalok, és igen csak erős volt bennem az élet szeretete. Nem volt időm arra, hogy a sebemmel törődjek. Olyan volt, mintha a vérszomj csak úgy kirobbant volna belőlem. Előre rúgtam, arra amerre a támadóm éreztem, már csak a békesség kedvéért is, és miközben a kardom visszaalakult egyszerű katanává, a másik két alak felé ugrottam. Ilyen állapotomban nem igazán hagytam senkinek időt, hogy magához térjen, ha már egyszer kicsit megszédült. Először azt az alakot vettem célba, aki még mindig a földön hevert, ám a másik elé lendült, és a kardom az ő kardján csendült meg. Egyúttal én kaptam egy méretes rúgást oda, ahol korábban megvágtak. Már csak ez hiányzott. Összeszorítottam a fogaim a fájdalom miatt, ami hirtelen végig hullámzott a testemen, és fejbe rúgtam. A hirtelen mozdulatra újfent eléggé kiáltozni lett volna kedvem. Nem tettem, inkább utána lendültem az alaknak. Ahogy a földre érkezett, térdelve potyogtam rá a gyomrára. Hallottam, ahogy pár borda megreccsent. Felemeltem a kardom, hogy megöljem vele, ám nem került rá sor. A társa hátulról lehet, félbe vágott volna, ha nem ugrok el a kardja elől. Így viszont csak a homlokomba kóstolt kicsit a pengéje. Az egyik szememet azonnal elborította a vér. Visszaadva a kölcsönt, most ő mentette meg a társa életét. Mozdulatlanra dermedtem ott, ahol földet értem. Még levegőt se vettem, ameddig csak lehetett. A látásomon kívül minden érzékemmel a kardtávomra koncentrálva végül felálltam, és újfent előhívva Gin~chant, mozdulatlanul vártam a támadást. Nem vettem tudomást a terem többi részéről, hogy mit csinálnak a többiek. Minden figyelmem arra a körre korlátozódott magam körül, hogy azon belül bármire reagálni tudjak. Nem kellett soká várnom. Az egyikük belépett a körömön belül, szóval suhintottam. Gyorsabb volt, mint vártam, végig szántotta a kardja a karom, ám a komolyabb sérüléseket így megúsztam. A vér végig csorgott a balomon, ragacsos csúszóssá téve ezzel a kezem, és Gingitsune markolatát egyaránt. Nem törölhettem a nadrágomba. Végzetes lett volna, ha csak egy pillanatra is lankad a figyelmem, és elengedem a markolatot. Újfent éreztem, hogy valaki a körömbe lépett, szóval nem vártam meg, hogy most támadjon is. Először a kardom élével sújtottam le, fémen csendült, majd a markolatával csaptam... úgy sejtem akkor már a fejére, pontosabban az állára sikerült találnom.  Éreztem, hogy megroskadt előttem, szóval az utolsó döfésre készültem, mikor hirtelen kinyílt az ajtó. A többiek, úgy tűnt észrevették hűlt helyemet, és sejtvén, hogy ide párologtam be, hát ők is jöttek, megmentve ezzel egy hajszálnyin múló életet.
- ÉLVE KELLENEK, TE IDIÓTA! – korholt az egyikük, felettébb bölcstelenül. Gondolkodás nélkül ugrottam a pengémmel az ő torkának is, ám az utolsó méteren megtorpantam.
- Skizina! – csattant fel ugyanis mögöttem Sensei hangja. Döbbenten tértem magamhoz, meg lestem hátra, Masaki~sant keresve.
Közbe Suza~chan libbent a  vállamra, és kérdő pillantásomra, hogy valóban Masaki~san van~é itt, vagy csak ő akart észhez téríteni, a fülembe súgta, hogy az utóbbi történt. Eközben persze záporoztak rám a kíméletlen vádak, amiért szerintük a saját szakállamra cselekedtem, és mert egy beteg állat vagyok, aki ráadásképp még közveszélyes is.
- Szóltam, hogy gyertek… még vártam is veletek egy sort – morcoskodtam egy adagot magam is, hogy miért akadékoskodnak, holott egy halom melót megspóroltam nekik – de ha rajtatok múlik, még mindig kint dekkolnánk a sötétben. Bent a sötétben sokkal kellemesebb, és ha nem tűnt volna fel, nincs is szakállam! – adtam meg véleményem szerint a kegyelemdöfést verbálisan, majd indultam tovább, innentől kezdve már szó nélkül, hogy ha annyira jól esik nekik zsörtölődni, hát zsörtölődjenek magukban. Én nagyvadra vadásztam.
~ Kívül mi a helyzet? ~ érdeklődtem le az őrt álló shikigamijaimtól.
~ Itt minden csendes ~ jött a válasz.
A helyzet bent is az volt.  Már-már vészjóslóan csendes. És mint olyan, ez a fajta csend hajlamos volt bennem felpiszkálni a vérszomjat, meg megcirógatni a bennem tanyázó démonokat. Cserkész módjára, nesztelenül siettem végig a folyosón a következő szoba felé. A vérszomjam magamba fojtottam, nehogy bárki is megérezhesse, mire a következő tolóajtó elé értem. Megtorpantam, és befüleltem, hallok~e bentről bármit. Halk neszezést, életjeleket, ki tudja mit. Őszintén reméltem, hogy felettébb elmés társaim, a tőlem való nagy ijedelmükben eleresztett kissé hangosabb méltatlankodásukkal nem riasztották el a prédámat. Ez a szoba üres volt. Óvatosan kinyitottam, ám tényleg sehol senki nem volt. Mentem tovább, az utolsó helyiség felé. Kizárásos alapon abban kellett, hogy legyen a jómadaram. Már Gingitsunéval a kacsómba léptem a szobába. Itt már nem finomkodtam. Kedvesen mosolyogva, álltam meg az ajtóban. Eddigre már volt olyan kedves a vérem, és szépen lefolydogált a homlokomról a ruhámra, átáztatva azt a pecsétemnél is. Észre se nagyon vettem, hogy az feloldódott. Teljesen természetes módon néztem körbe, majd pislogtam az ellenfelemre. Már ő is kivont karddal várt.  Ragadozó vigyort villantottam, miközben szép lassan besétáltam. Két marokra fogtam a kardomat. Ugyanis a férfi sem bűzlött a vérszomjtól, ellentétben a vértől igen. Ez elég sokat elárult róla. Azt legalábbis mindenképp, hogy nem szabad félvállról vennem.  Mind a kettőnk kezében katana volt. Úgy éreztem, ez már egy méltó párbajnak fog számítani, szóval a trükközéseket inkább hanyagoltam. Pár pillanatig megszemléltük egymást a férfival. Felmértük a másik alapállását, lehetséges támadási módjait, legvalószínűbb lehetőségeket. Nem hagyott sebzési felületet. Én sem adtam meg ezt a könnyítést. Nem éreztem úgy, hogy szüksége lenne rá. Egyszerre lendültünk egymás felé. Fémes csendüléssel kóstoltak a pengéink egymásba, miközben mind a ketten pici eltávolodtunk egymástól. Az újabb támadáshoz ellenfelem megperdítette maga körül kétszer is a pengéjét, nagyobb lendületet véve, míg én a lábait igyekeztem eltalálni. Nem volt a részemről jó stratégia. Az első támadásom kivédte, majd elkapta a könyököm, és visszarántva először a szegycsontomba, majd az arcomba könyökölt lendületből. Egyszerre kapott el a köhögés, és eredt el az orrom vére, miközben hátrébb ugrottam, ne folytathassa a kedvességeit.  Nem volt időm ilyesmikkel foglalkozni. Körbe táncoltuk egymást, hisz egyikünk sem akart a másiknak újabb lehetőséget adni. Szinte szikrázott a két kard közöttünk, ahogy újra és újra egymásnak feszültünk. Hirtelen ő támadott a bokám fele, az egész testem tartó inakat szemelve ki célpontnak. Szaltóval térhettem csak ki előle, amit viszont nagyon pontosan kellett végre hajtanom, hisz szobában voltunk, nem ugorhattam túl magasra, de túl alacsonyra sem.  Még földet sem értem nagyon mögötte, már támadott is. A pengém az övére fektetve közelítettem meg, hogy a nyakát metszhessem fel, ám érzékelte a veszélyt, és most ő hátrált. Ekkor vettem csak észre, hogy kissé csak sikerült megvágnia korábban a lábam, még ha csak felületi volt a sérülés, akkor is. Akaratlanul is elmosolyodtam. Tényleg élveztem a küzdelmet. Még emberkoromból, az a jól ismert forróság elöntötte az egész testem. Ritmust és stílust váltottam. Még Shiontól tanult mozdulatok törtek a felszínre. A következő támadását nem a kardommal védtem, egyszerűen elperdültem előle. Immár elengedtem az egyik kezemmel a kardot. Fél kézzel a vállamra fektettem, miközben pimaszul rámosolyogtam. Félig meggörnyesztettem a térdeim. Kifejezetten nem tűnt egy támadóállásnak, de a látszat jelen esetben igen csak csalt. Ahogy láttam, hogy kicsit talán zavartan elmosolyodott, elérkezettnek láttam az idejét, hogy bemutassam neki, mire is jó ez a dolog. Helyből, villámlépéssel rúgtam el magam, szinte a föld közelébe. Ezzel a módszerrel már emberként is elképesztő sebességet lehetett elérni. Így viszont most… Szempillantásnál rövidebb idő alatt jelentem meg előtte, és nem adtam neki esélyt, sem a védekezésre, sem a támadásra. Lesújtottam az addigra már két marokra markolt karddal. A férfi élettelenül rogyott össze. A pengém útjába főbb erek, artériák is keveredtek.  Közben megneszeltem, hogy a kompánia többi tagja, igen csak vehemensen tart felénk. Szerencsére még idejében elzártam magamba a rókát, majd még mielőtt sápítozni kezdtek volna, kereket oldottam.  Kifejezetten kielégítő párbajt kaptam, ahhoz képest, hogy nem igazán vártam ettől a küldetéstől nagyon semmit. Emlékeztem még régről, hogy milyen is az, amikor egy rakás ninja kísér el az utadon.  Úgy ítéltem meg, hogy a küldetés rám eső része teljesítve lett, szóval haza indultam.
   
Csak napokkal később hívattak. Naná, húztam miatta előre a szám. Olyan fejjel készültem, mint akinek a fogát szándékoznak húzni. De csak el kellett mennem, nem volt mese. Pedig szívesen meglógtam volna előle. Olyan alakok fogadtak, akikkel eleddig még egyszer sem találkoztam. Már az is meglepő volt, hogy miért is jönnének értem. Már egész jól tudtam az utat, hogy merrefele szokták megmosni a buksim a „bő lére” eresztett jelentéseim miatt. Gyanakodva mértük végig egymást a díszkíséretemmel, ám nem a megszokott szobába kellett mennem. Még csak nem is maradtunk az osztag területén. Miután gőzöm sem volt, hogy merre is kanyarogtunk, egy hatalmas épületbe vezettek be.
Hárman voltak bent a terembe, mikor beléptem, és utánam már csukódott is be a méretes ajtó. Ennek már a fele se volt tréfa, ha még a menekülési útvonalat is ilyenténképp elvágták előlem! Pár pillanatig muszáj volt pislognom, ugyanis a kinti fényesség után meg kellett szoknom a benti fényviszonyokat. A jelen lévő három alak közül Risu~chant ismertem fel elsőre… meg úgy alapjáraton csak őt ismertem.  Mint kiderült, a másik két fazon a hetedik és az első osztag kapitányai.
Nem hagytam, hogy bármi is kiüljön az arcomra, de belül eléggé húztam a hátsóm, hogy ebből nem a szokásos fejmosásos fejtágítás lesz, hanem itt komoly dádának nézek elébe. Fél pillanatra végig futott az agyamon, hogy lehet, azért kapok most letolást, mert azt az alakot a végén élve akarták annyira maguknak a tudóskák.
 Risu~chan azonban kedves volt, mint mindig, szóval úgy logikáztam, nem mosolyogna ennyire, miközben próbál komoly maradni, ha a fejem vennék. Ám a másik két kapitány eléggé morcosan szemléltek meg maguknak. Egy marék szörnyös hernyóra lehet, szebben néztek volna. Főleg a kisebbik. Igaz ő is feleslegesen langaléta ember volt már így is, magasabb lehet, mint én, vagy olyan magas biztos!  De személyelemezgetés közben azért elkészültem a rituális fővételre. Helyette azonban egy kérést kaptam.  A bankaimra voltak kíváncsiak. Először azon akadtam fenn magamban, hogy erről meg honnan tudnak? Aztán azon, hogy ha megmutattam, utána fognak leszidni?  Egy pillanatra Risu~chanra villant a tekintetem, de olyan aranyosan mosolygott, hogy kicsit megnyugodtam tőle. Végül is mi baj lehet? Nem Kei~chanról akartak faggatózni, csak Gin~chanról. Ezüstke meg, valamire való gavallér módjára hajlandó volt szerepelni, csak hogy az – idézem- „nőit megmentse”.
Erre egy villanásnyit elmosolyodtam. Tudtam, hogy csak azért szövegel ilyeneket össze, hogy felvidítson, meg megnevettessen.  De a kérdés eldőlt. Deaktiváltam a gyűrűm, majd gyengéden, szinte suttogva szólítottam Gin~chant.
   -Bankai! Hyakki yakou! - kellemesen körbe öleltek a cseresznye szirmok, majd omlottak ezüstös porrá, és tűntek el a semmibe. A világ leginkább nekem való ruhájában voltam, noha nem hittem, hogy valaha is fogok ilyet mondani. Még mindig kifürkészhetetlen fejjel pislogtam rájuk, hogy akkor most mit is fognak a nyakamba zúdítani. Azt hittem, hogy mindenre el voltam készülve, de erre azért még én sem számoltam. Mármint, hogy engem bárki kapitánynak ajánljon… Meg alapjáraton is minek kell kapitány? Már van nem?  Pár pillanatig, kissé kikerekedett szemekkel pislogtam rájuk.
   - Miyoko~san? - lestem rájuk, mint egy partra vetett hal. Ám a magasabb férfi elmagyarázta, hogy a kapitányom küldetés közben eltűnt. Jó néhány percig emésztgettem a hirtelen nyakamba zúdult információt.
Nem különösebben izgattak a rangok, meg nem is nagyon vonzottak, vagy ilyesmi. Vagyis inkább egy párbajt szerettem volna Miyoko~channal, ahol aztán ő marad a kapitány, mintsem egy kinevezést küzdelem nélkül. Ám amikor épp ezt próbáltam volna megosztani velük, Gin~chan közbe vágott.
   ~ Cicuska… ezt megbeszélhetnénk? ~ érdeklődte le a buksimba, mondhatni a szavamba vágva. 
   - Egy pillanat türelmet kérnék, de azt hiszem ez nem csak engem érint - kértem pár perc haladékot, erre az elég hihetetlen felvetésre. Behunytam a szemem, és az addigra normál katanaként tetszelgő Gin~chan tsuka~jahoz nyomtam a homlokom. Valamiért igényeltem a testkontaktust. Főleg, mert ez elég megdöbbentő dolog volt ahhoz, hogy ne is higgyem el. A Róka úgy tűnt, nem zavartatta magát az ilyen macskás megnyilvánulásaimtól.
   ~Hallgatlak ~ gondolatban teljesen vita kész voltam, ám Ezüstke kész érvrendszerével szinte lehengerelt.
   ~ Rendben Drága, kezdem az elején! Emlékszel még arra, amiről nem is olyan rég, valamelyik reggel társalogtunk? A családod, meg miegymás témákban? ~ apró biccentésemre lelkesen folytatta ~ Ha azt tényleg komolyan gondoltad, márpedig én tudom, hogy úgy tetted, hisz ismerlek. Szóval akkor a helyedben nem szalasztanék el egy ilyen alkalmat. Sokkal könnyebben, és szélesebb körben tudnál kutatni a családod után. Arról nem is beszélve, hogy lényegesen csökkenne azoknak a létszáma, akik valamiért parancsolgatni próbálnának neked. A fiúkra meg, úgyis tudnak vigyázni magukra, meg te is rájuk. Mennyi youkai között szereztél hozzá gyakorlatot? ~ olyan… hamisítatlan kitsune módon közelítette meg a dolgot. Kei~chan ehhez akarattal nem szólt hozzá. Igyekezett minél jobban kivonni magát a shinigami ügyeimből. Ámbár azt éreztem, hogy egyet ért a fajtársával.  ~ Szóval, mint ügyeletes és örök társad, kardod, fegyvered és kitsunéd, hogy a ruhádról ne is beszéljek, aki ilyen jóképűen is vigyáz rád, azt tanácsolom, hogy próbálkozz meg vele! ~ magyarázott Ezüstke.
Végül a Róka rábeszélésére tisztelettel elfogadtam a felajánlott posztot. Legalábbis addig, míg Miyoko~san elő nem kerül.
 Csak utána kellett volna valahogy haza vergődnöm, mert Suza~chan valamiért otthon maradt. Kénytelen voltam magamnak más idegen vezetőt fogni. Szóval az engem ide kísérő díszvirág levadászásához láttam.  Elvégre, az úgy logikus, hogy ha már ide elhozott, vigyen is haza!

[Ayasegawa Yumichika]

Üdv!

Szép pályázat lett, nem találtam különösebb kivetnivalót benne, ezért elfogadom.
Gratulálok a 11. osztag új kapitányának. El is oszthatod a kapitányságra járó 10 plusz pontodat.

[Aikawa Chiyo]

Engedély senbankai~ra Yoru~tól meg van.
Engedély különleges technikára Yoru~tól ellenőrizve megvan.
Lp és pont követelmény megvan

Senbankai pályázat

Senbankai
Név: Ayakashi no Matoi / A Démon Ruhája
Parancs: Onegai/ Kérlek
Típus: Erő
Kinézet: Egy fekete hakama (Mint a miko ruha, csak fekete színben) egy ezüst "rókaprémmel" a nyakába. (A nyakában lévő róka képes beszélni.) És egy róka maszkkal. A maszk külleme attól függően változik, hogy Chiyo sima shinigamként, a pecsét elzárásával, vagy a pecsét feloldásával együtt hívta elő a senbankait.
-Sima shinigami: http://th09.deviantart.net/fs71/PRE/i/2011/035/5/3/burnished_gold_kitsune_by_merimask-d38sexj.jpg

-Kitsune shinigamiként: https://img1.etsystatic.com/000/0/5203101/il_fullxfull.73967795.jpg


Képesség: A ruhájából képes kézi fegyvereket megidézni. Ám csak olyanokat idézhet meg, amiknek ismeri a működési elvét. Illetőleg ezek a fegyverek csak addig léteznek, amíg a senbankait Chiyo fenntartja. Amint elzárja a kardját, a megidézett fegyverek is eltűnnek. Kémiai anyagokat, mint pl lőpor, vagy különböző mérgek,  nem lehet megidézni.
A bankai~hoz hasonlóan a ruha itt is óvja Chiyot a kisebb pontszámú hakuda vagy zanjutsu támadásoktól. Minél közelebb van a támadás pontszáma Chiyo zanpakuto számához, annál kisebb védelmet biztosít a ruha


Egy másik képességet is tanult Chiyo, amíg a senbankai szintjét elérte. Ez a képesség a két kitsune, és a Chiyoban élő youkaik közös együttműködéséből született. Keiko mágiája lehetővé teszi, hogy egy-egy youkai megszállja részben Chiyo testét, egy egy különlegességgel ruházva fel a lányt. Ez nem csak senbankai közben használható, és a kitsune pecsét teljes elzárása mellett is aktivizálható.  Ám egyszerre csak egy démon szállhatja meg részben.
A lányban élő youkai~k öt plusz egy nagy csoportra oszlanak. Eszerint egy csoport egyféle képességet ruházhat rá a lányra.
   - Yurei (A nyugati világ szellemeinek felelnek be, de ide soroljuk az emberi deformációkat, emberszerű lényeket is)
   - Kaiju (szörnyek)
   - Henge (alakváltó állati lények)
   - Choshizen (természet feletti tünemény/jelenség)
   - Tsukumogami (Tárgyakból született szörnyek)
   - Nurarihyon (minden youkai vezére)


Nurarihyon: A használóját beazonosíthatatlanná teszi. Vagyis mindennel tisztába lesz a másik fél, hogy mi történt, mit beszéltek pl, csak arra nem fog tudni választ adni, hogy kivel.  (5000 lp~ként öt személyre lehet ezt egyszerre alkalmazni)

Tsukumogami: A használó körül egy adott területen minden zaj elnémul. Csak az adott területen kívülről beszűrődő zajok hallhatók. (5000 lp/ egy méter)

Choshizen: A használó végtagjai tűzbe borulnak, megnövelve ezzel a sebzés számot. (5000 lp/ 1 plusz sebzés. Max 5 pontig)

Henge: A használó képes bábokat létre hozni. Nem kifejezetten klónok, ugyanis nem tudnak maguktól cselekedni, nincsenek érzéseik vagy érzelmeik, csak parancsot tudnak a kreativitás, vagy az önálló gondolatok leghalványabb szikrája nélkül végre hajtani. Ha a használó nem irányítja őket, akkor csak magatehetetlen bábok, a használó küllemével. (5000 lp/ 1 báb)

Kaiju: A használó fizikai erejét és állóképességét növeli. (5000 lp/ 1 plusz sebzés. Max 5 pont. Ezután már csak az állóképesség nőhet)

Yurei: A használó végtagjai pengeélességűek lesznek. (5000 lp/ 1 plusz sebzési pont hakudához. Max 5 pont)

A pályázat kijátszása itt: http://bleach.frpg.hu/index.php/topic,42.msg5952.html#new

Külön köszönöm Nikkának, hogy nyúzhattam Senseit a bajaimmal!!! 

[Shihouin Yoruichi]

Hahó~ :3

Véleményem szerint rendben van a senbankai is, illetve a kijátszás is, így elfogadom. >.<
Gratulálok hozzá.

További kellemes játékot és időtöltést! :3