Szerző Téma: Karakura Közkórház  (Megtekintve 2571 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #15 Dátum: 2017. Jún. 22, 22:24:02 »
Yuuna csak egy bólintással vette tudomásul, hogy mi történt a fiúval. A hangjából úgy ítélte, hogy a másik nem kerített nagy feneket a dolognak, így ő sem érezte, hogy azt kéne. Persze, elég para, ha az embernek majdnem megáll a szíve, ő biztosan halálra rémült volna, ha valami ilyesmit történik vele >w<.
- Nincs mit, remélem ízleni fog *w*! A leírás alapján elég finom bon-bonok vannak benne - csacsogott az édességes doboz tartalmáról, mintha nem lenne a helyzethez mérten már-már túl bizarr a felirata. - Nem is tudtam, hogy miért szállítottak ide be, hogy készülhettem volna ilyesmire :S? Egyébként - itt vacillált kicsit, hogy színt valljon-e, mi is az oka annak, hogy ezt az édességet választotta - nem volt pénzem másra >//////> - hajtotta le a fejét kissé szégyenkezve. Mikor Niichan bent volt nála, nem gondolta, hogy szüksége lenne bárminemű pénzre is, hiszen ha kért valamit, akkor azt mindig megvették és oda hozták neki. Így ő nem is gondolt rá, hogy valami magának kellene megvennie, adott esetben a beteg látogató ajándékot. Pedig ahogy jobban végiggondolta, akkor nagy vehemenciával és maximális felháborodással regélte el mindenkinek, hogy milyen igazságtalanság érte, hogy nem engedték be Akiyama-kunhoz. Pedig ő csak egy osztálytársa volt, és nem akarta, hogy egyedül érezze magát. Ezen történet mesélése közben egyszer sem jutott eszébe az, hogy pénzt kunyeráljon valakitől… bárkitől. A kérdésre csak összevonta a szemöldökét, hirtelen nem értette, hogy miről van szó, ahogy ezt sem, hogy Haruo, miért nem fogta meg a lábát, pedig láthatóan azért mozdult a keze. De ez a két gondolat egymás után született meg piciny buksijában. Így magához képest hamar sikerült rendet rakni a fejében lévő káoszban.
- Nyugodtan megfoghatod, ez csak gipsz - kopogtatta meg a lábán lévő fehér anyagot -, ahogy hallod kemény és meglehetősen nehéz. Főleg a közlekedés, főleg úgy, hogy be sem hajlíthatom :|. Egyébként el van, nem fáj vagy ilyesmi - vonta meg a vállát hanyagul. - Az orvosok pedig mondanak minden félét, amiből én nem igazán értek sokat, mert félig valami furcsa, mordori nyelven beszélnek közben nem is japánul >w> - jellemezte az egyszer-egyszer előkerülő latin orvosi szakszavakat. - Szóval inkább Niichannal beszélnek :o. Bár valami műtétet meg specialistákat emlegetnek, meg százalékos esélyeket, de az már nekem túl matekul van :S - ontotta magából a szót úgy, mintha Haruot ennyire részletekbe menően érdekelnék ezek a dolgok. Ez azonban őt vajmi kevéssé érdekelte. Kérdezték, tehát válaszolt, a tőle telhető lehető leghosszabban, ahogy tudott. Talán kicsit túl hosszan is.
- Nem unalmas itt egyedül? Én már a saját szobámban kínlódom, ha éppen nincs senki látogatóban - nézett még egyszer körbe a szobában, részletesen elemezve minden egyes négyzetcentimétert, de a helység nem lett se szórakoztatóbb, se semmi. Ugyanolyan üres és sivár volt, mint korábban. A mustra közben főhősnőnk - vagy mellékhősnőnk, nézet függő :roll: - szeme megakadt a fiú ölében lévő tableten. Ámbátor Yuuna tisztában volt a magántulajdon és a személyes szféra fogalmával, mint olyannal, mégsem kívánta most gyakorolni ezt a tudását. Egyszerűen csak felpattant, majd kissé ügyetlenül és a tervezettnél lassabban, fél lábon állva, a kezeivel rátámaszkodott Haruo ágyára pont úgy, hogy rálásson a fiú ölében tartott készülékre. - Hú animét néztél. Mi a címe és miről szól ^w^? - tett fel egyből két kérdést is. Ő maga nem számított nagy otakunak. Nem volt sem kedvenc műve, sem pedig kedvenc fajtája, de ha úgy esett, és a televízióban pont szembe találkozott egy-egy résszel, akkor szívesen megnézte azt. - Ugye… nem zavartalak meg benne >w<? Mert ha igen, el is mehetek - nézett bizonytalanul a másikra. Eddig eszébe sem juthatott, hogy Akiyama-kun nem unja magát legalább annyira halálra a gyógyulásban és egyszemélyes kórteremben, mint ő, mikor nem volt látogatója.     

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #16 Dátum: 2017. Jún. 24, 00:02:58 »
Kissé meglepte, hogy Yuuna ilyen nyugodtan válaszolt, mert az emberek nem így szokták kezelni. Mármint, kivéve a családját, akik szintén ennyire fel vannak készülve, és így hozzászokva a helyzethez. Haru beteg, valószínűleg sosem lesz egészséges, fitt kisgyerek, mint a többiek. De nem hagyja, hogy ez utalja az életét, vagy hogy életének, kapcsolatainak ez legyen a központja. Pontosan ezért hálás is, hogy inkább a csokoládéról van szó, amit szerinte egyáltalán nem érdemelt meg, ezért jött tőle annyira zavarba első pillanatra.
– Majd később megkóstolom őket – bólogat, kegyes hazugsággal, illetve nem is hazudik, csak az a később jóval később lesz. Mondjuk minimum pár hét múlva. Nagyon szereti az édességeket és kifejezetten édesszájú is, viszont az önuralma ilyen téren már nagyon is kifejlett. A felirat viszont nagyon is szórakoztatja, egészen kedves ajándék, illik a lány hibbantságához.
– Azt hittem már olvasni is elfelejtettél – válaszolja, szokásos kedves megjegyzését, ahelyett, hogy még inkább zavarba hozná a lányt. Tudja, hogy nem mindenhez annyira buta… na jó, elég sok dologban, elég bután viselkedik, ezt még neki is be kell látnia. És mondjuk nem csak akkor, ha a matematikáról van szó, hanem akkor is, amikor mondjuk a kapcsolatairól, vagy a Haru számára ismeretlen szerelmi életéről.
– Az csak latin, orvosi nyelv, semmi mágikus nincs benne – válaszolja végül, mert ő már egészen régóta benne van az orvosi leletek és beszédek értelmezésében. Úgy egészen, kicsi kora óta, úgyhogy valószínűleg Yuuna gondját is tudná értelmezni. De egyelőre még nem nagyon hagyhatja el a szobáját, vagy az ágyát, erősödnie kell még egy kicsit és összeszednie magát ahhoz. Talán nem is nagyon menne még neki, tulajdonképpen abban is kezd elfáradni, hogy beszélgetnie kell, és koncentrálnia valamire jobban az animéjénél.
– Tudod, a száz százalék az egész, ha a gyógyulásról van szó, a biztos siker. A nulla százalék pedig a teljes reménytelenség. Ami azt illeti, egyesek szerint ez hülyeség, és mindenre ötven százalék esély van: vagy megtörténik, vagy nem – fejti ki végül azt a részt, amit szintén nem ért a lány a lábával kapcsolatban. Bár ő sem látja túl sok értelmét az esélyek latolgatásának. Amúgy is, nagyon amatőr módon csinálják, csak tippelgetnek. Semmi statisztikai próba, nincs megfelelően reprezentatív minta sem valószínűleg, mert hát, mennyi az esélye, hogy elég tizenhatéves élsportoló nőt műtöttek már ilyen sérüléssel? Az orvostudományban amúgy is túl egyedi az összes eset, nem lehet belemenni a valószínűségszámításba, úgyhogy racionális tudósagyának igenis fájnak ezek a latolgatások.
– Nem unalmas, hozzászoktam – vonja meg a vállát. – Ez a kórterem tulajdonképpen a második otthonom. Olyan, mintha a szobámban lennél – teszi hozzá végül, mindenféle hátsószándék és kétes gondolatok nélkül, inkább csak az otthon jellegét próbálta kihangsúlyozni a helynek ezzel. Kicsit érdeklődve figyeli ugyan, ahogy Yuuna közelebb mászik, hogy megnézze mi van pontosan a tablet képernyőjén, de nem igazán zavarja. Ilyen szempontból sosem volt félénk.
– One Punch Man… egy férfiről, aki minden szörnyet és fenyegetést elintéz – ki nem fogod találni – egyetlen ütéssel – foglalja össze a shounen animét, amit éppen újranéz. Természetesen csak újra, ugyanis felfalta az összes epizódot, frissen, ropogósan, amikor kijöttek. Most nem nagyon van mit néznie, úgyhogy ehhez hasonló, régi klasszikusokat néz újra.
 – Van kedved inkább csatlakozni? – kérdezi végül, de tulajdonképpen ő sem gondolta át megfelelően ezt a kérdést. Nagyon ritkán animézik másokkal, akkor is hozzá hasonló rajongókkal, hogy ne menjenek az agyára a tudatlanságukkal. De azért kicsit arrébb csusszan az amúgy is túlméretes ágyban, hogyha a lány gondolja, odafeküdhessen mellé és kényelembe helyezhesse magát.

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #17 Dátum: 2017. Jún. 24, 23:37:42 »
Csak lelkesen bólogatott arra, hogy a fiú, majd később megkóstolja az édességet, Ő maga kivételesen nem szeretett volna tarhálni belőle, így maximálisan megelégedett a válasszal. Bár tény, jobban örült volna, ha látja, hogy ízlik neki - és nem azért volt leárazva, mert nem finom :S -, de erre most nem igazán került sor.
- Már hogy felejtettem volna el ˘w˘? Olvasni alap dolog, nem úgy, mint buta egyenleteket oldogatni, amikben számok helyett betűk szerepelnek:|. Komolyan, a matek is lassan nyelvtanóra lesz, csak más, hülye és nem olyan egyszerű szabályokkal - fejtette ki véleményét, a „változatosság kedvéért” megint arra terelve a szót, hogy ő mennyire utálja a matematikát és mennyire nem logikus az egész, mert nem volt az. Maga a tárgy sem, hiszen nem csak számokkal, hanem sok-sok további feleslegességgel is foglalkoznia kellett. Komolyan nem értette, hogy minek, hiszen fogalma sem volt arról, hogy a matektanáron kívül az életben ki fogja tőle elvárni, hogy tudja a régi görögök tételeit :S.
- Latin :o? Még soha nem hallottam erről a nyelvről :/ - húzta el a száját. Bár ez így nem volt teljesen igaz, de még nem igazán rakta össze, hogy az ókori rómaiak nem rómaiul, hanem latinul beszéltek. Talán majd egyszer! - De amint visszamentem a szobába utána nézek, a nyelveket szeretem *w*! Azok logikusak ^w^.
Már megint a matek >w<! Csak némán és bólogatva értett egyet Akiyama-kun magyarázatával, hogy mit és hogy mennek a százalékok. Pedig nem fogott fel ám mindent, kérdése is lett volna, nem is egy. Azonban most nem az iskola falai között, vagy egy korrepetáláson ültek, így inkább annyiban hagyta a dolgot. Majd a féléves vizsga előtt visszatérnek rá, gondolta, az lesz a megfelelő pillanat.
- Értem - hangjából azonban hallani lehetett, hogy nem különösebben volt ínyére a válasz. No, nem mintha valamit látott volna mögé, amit nem kellett volna. Ő maximálisan szenvtelenül közlekedett volna Haruo szobájában is, hiszen a barátjának tekintette, semmi másnak. Egyszerűen a jelen hellyel volt baja. - Azért nagyon remélem, hogy a szobád ennél barátságosabb >__<. Az enyémben például van sok plüss, meg egy kényelmes ágy, szép párnákkal és pléddel, meg asztal, meg szekrények, meg pár polc az érmeknek és ilyeneknek :o. De ha a szobád is ilyen szívesen viszek át pár fiúsabb plüsst ^w^. Sőt, ha legközelebb ilyesmi történik oda is szívesen viszek, feltéve, ha beengednek :| - maga sem tudta igazán, hogy Akiyama-kun él-e a lehetőséggel, vagy egyáltalán tudja, hogy milyen nagy szó az, hogy Yuuna valakinek a saját tulajdonában lévő állatait ajánlgatja. Bár szó, mi szó, a lány sem igazán gondolta át ő sem, hogy mit mond. Egyszerűen csak reménykedett benne, hogy Haruonak az első otthonában kényelmesebb szobája van, mert a szoba fontos volt és kész! Kényelmesnek kellett lennie, nem fehérnek és barátságtalannak.
- Áhh, értem :o! - nézett még mindig a képernyőre, mely mereven állt előtte. - Ez a férfi lenne, akkor a One Punch Man? - utalt a képernyőn lévő férfire. - És akkor ő is egy olyan hős, mint te? - hajtotta oldalra a fejét. Még mindig voltak fenntartásai és kérdőjelei a fiú „hivatását” illetően, de már korábban úgy döntött, hogy ezeket megtartja magának. Jobb a békesség. No meg, a fiú csak tudja mit és hogyan csinál és akkora bajba az ő tudomása szerint még nem keveredett ebből, szóval nem volt hiba a dologban ^_^. Vagyis nem akkora.
- Persze, szeretnék *____*! - lelkesedett, hogy nem küldték el, nem kell visszamennie a szobájába a messengerhez. Persze szerette ő a virtuális dolgokat, a távoli barátait, a beszélgetéseket, de azért hosszú távon rossz volt az egyedül lét. - Biztosan elférünk itt ketten :S? - kérdezte bizonytalanul, kisebb déja vu érzéssel, ám ahogy felmászott, azt kellett konstatálnia hogy igen, két vékony nyerek lévén elférnek. Amint kényelembe helyezte magát meg a nehezen mozdítható lábát is a képernyőre pillantott. - Szóval, mielőtt elindítod, elmondod, hogy miről szól ez a rész >w<? Eddig nem ismertem az animét és úgy nem lenne érdekes, ha mindig megállítanánk, ha nem értek valamit :S. Már a mateknál csak jobb lehet a szitu ^w^ - küldött egy biztató mosolyt a fiú felé, hogy annyira nem lesz rossz, mintha matematika korrepetálást tartanának.

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #18 Dátum: 2017. Júl. 25, 23:48:12 »
– A matematika is az alap tudományok közé tartozik – jegyzi meg csendesen, mielőtt még Yuuna olyan messzire száll a panaszmadár szárnyán, hogy már nem érik el a szavai. Lehet szidni a matematikát, de nem csak arra tanít meg, hogyan számoljunk ki feleslegesnek tűnő dolgokat. Ő igenis hisz benne, hogy egy remek tudományág arra, hogy fejlessze a személy gondolkodási módját, megoldásokhoz való hozzáállását. Egy sokkal gyakorlatiasabb oldalról közelíti meg a tudományágat, hiszen a matematikai problémák felett gondolkodás legkevésbé ártalmas módja annak, hogyan járjunk körül egy problémát megfelelően, és találjuk meg a megoldást. Ez nem csak kellemes érzéssel tölti el, na meg persze sikerélményt ad, de alapvetően az élet többi területén is tudja hasznosítani a tudást.
– A latin egy holt nyelv, már nem beszéli senki – teszi hozzá, mielőtt még szintén túl lelkes lesz. Igaz, egyes helyeken tanulják és használják még, de már messze nincs olyan hatalmas jelentősége, mint a régi Európában volt. – Yuuna, a matematikánál logikusabb nincs :|jegyzi meg sóhajtva, miközben megrázza kicsit a fejét. Tudja, hogy a büdös életben, soha nem fogja erről meggyőzni a lányt, de ez tény. Maga, a logika és a matematika édes társak, csak ezekre az összefüggésekre még nem sikerült rájönnie a lánynak. Noha biztos benne, hogy sosem lesz belőle nagy gondolkodó matematikus, vagy éppen programozó, de azért szeretné, ha legalább kevesebb undorral fordulna a tárgy felé. :S
– Ez sem egy túl barátságtalan hely – jegyzi meg, csak úgy mellesleg. Nem, a szobája sem barátságosabb, több olyan tárgy van benne, amihez érzelmileg kötődik, de az a szoba is úgy lett kialakítva, hogy javarészt életben tartsa. Levegőszűrő berendezés, folyamatos fertőtlenítő rendszer van benne. Ma már nincs rá annyira szüksége, de kisgyerekként még tényleg ez tartotta életben. Nem éri meg a szobában senyvedni. Tudja, hogy egyszer él, azt is, hogy minden bizonnyal nem természetes halállal fog távozni. Akkor pedig nincs rengeteg felesleges ideje, amit elvesztegethet pihenésre. Most is sokkal szívesebben csinálna valami izgalmasat, de kénytelen az animéken keresztül átélnie az izgalmat eddig.
 – Nagyon kedves, de az a helyzet, hogy nem nagyon élhetek együtt semmivel, ami szőrös és könnyen porosodik :/ – válaszolja sóhajtva, mert pontosan ezen oknál fogva kényszerült Haku ki a szobájából. Minden esetre nem fél attól, hogy túl sokáig marad magányos, a Harutól távol töltött időt mindig szereti valahol Tabitha körül sündörögve tölteni, és ezzel nincs is baj. Legalább a lányka sem magányos, és Haku sem, Haru pedig nyugodtan ücsöröghet a kis magáncellájában.
– Ühümm – hümmög egyetértően, amikor a lány kérdezi, bólogat egy keveset, valóban úgy állította meg a részt, hogy éppen a főhős látszik. A második feltételezésre, hogy olyan hős, mint ő kicsit zavarba jön, elvörösödik és meg kell köszörülnie a torkát, mielőtt megszólal. – Igen, olyasmi *^* – csikarja ki magából a választ. Nem tehet róla, magát bármikor hősként titulálja, élvezi is a helyzetet, de ahhoz nem kifejezetten van hozzászokva, hogy mások annak tartják. Sokkal inkább a lenéző pillantásokkal tanult meg megküzdeni, és a bizonyítási vággyal, ami minden ilyen pillantás nyomán felloban benne. Majd ő megmutatja, mekkora hős lesz! Nem engedhet most sem teljesen a hülye félénkségének. >.>
– Persze, hogy elférünk – mormogja, miközben arrébb csúszik az ágyon, hogy Yuuna is kényelmesen elhelyezkedhessen mellette. Akaratlanul is, reflexből felé dől a feje, de mielőtt még hozzáérne, gyorsan észbe kap és úgy megmerevíti a nyakát, hogy talán többet ki se tudja majd zökkenteni abból a pozícióból. Megköszörüli a torkát ismét, és a lány kérése nyomán nagyvonalakban elmeséli az alapsztorit, majd, hogy mi történt eddig a mostani részben, aztán tovább indítja. Egy ideig csendesen nézi Yuuna mellett az animét, de aztán valami furcsa érzést érez a mellkasában. Csak első pár pillanatra furcsa, utána ismerőssé válik a szorítás, mintha folyamatosan köhögőrohamok készülnének kitörni a tüdejéből, mégsem jön semmi, csak az inger fojtogatja. Próbál köhécselni párat, de nem segít a helyzeten, sőt, csak rosszabb lesz tőle. Teljesen tisztában van vele, mégis csinálja. Próbál nagy levegőket venni, de attól sem lesz jobb. Az ismerős rossz érzés határozott szúrásba vált át lassan. Nyel egy nagyot, megállítja a részt, feljebb támaszkodik az ágyon, hátha jobban érzi magát tőle, de egyre sápadtabb és egyre rosszabbul néz ki.
– Yuuna… jobb lenne, ha most elmennél – próbál hozzá mosolyt varázsolni az arcára, de valahogy fájdalmas fintorba hajlik. A szavakat csak halkan tudja lehelni, de úgy érzi, elég közel van a lány, hogy tökéletesen hallja. Közben az ágy széle felé eső kezével próbálja a lehető legkevésbé feltűnően megnyomni a nővérhívót, igyekszik nem megijeszteni a lányt.

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #19 Dátum: 2017. Júl. 26, 01:43:56 »
- Ahham :| - bólogat Haruo kijelentésére, ám nem sok meggyőződés volt lelhető fel sem a hangjában, sem pedig a gesztusaiban. Azonban mivel éppen egy kórházban voltak és mind a ketten betegek, így nem vitatkozott, annyiban hagyta. Pedig kiváló, igazából minden valóságtartamot nélkülöző indokai lettek volna, hogy a matematika miért is nem tartozik az alap dolgok közé.
- Holt nyelv :S? Egy nyelv nem halhat meg, hiszen nem is élőlény - nézett furcsán a fiúra. Persze, tudta, hogy az okosabb nála, a legtöbb tárgyból jobban teljesített, mint ő, de ezt azért kétkedve hallgatta. Azért voltak olyan dolgok, amiket még vele sem lehetett megetetni ˘o˘, még akkor sem, ha tulajdonképpen igazat mondott a fiú. - Haru - nézett a fiúra és azon gondolkozott, szólította-e már a keresztnevén, de rájött, hogy ez nem is fontos. Ha Akiyama-kun most is így hívta őt, ezentúl ő is csak szimplám Harunak fogja szólítani. - A nyelvek sokkal logikusabbak. Főleg ha többet beszélsz. Látod az összefüggéseket, és az annyira nagyon, nagyon király, meg ahogy megérteted magad többféle emberrel az is annyira nagyon jó *____* - nézett a fiúra csillogó szemekkel, hiszen most egy, a számára kedves témáról próbálta bebizonyítani a saját igazát. Ez pedig sokkal, de sokkal jobbat tett a lelkének, mintha a matematikáról kellett volna beszélnie, vagy akár csak hallgatnia valamit :S.
- Hogy mondhatsz ilyet o.O? - kérdezte lényének minden döbbenetével. El sem tudta képzelni, hogy Haru hogy mondhatja azt,  ez nem egy barátságtalan hely. Ez egy szörnyű és unalmas hely, ő mindent megtett volna, hogy végre hazamehessen a testvéréhez és a plüssállataihoz, a babrózsaszín szobájába. Igen, az egy kedves és barátságos hely volt, nem úgy, mint ez meg az a szoba, ahol ő feküdt. Szóval ezt a témát nem is kívánta folytatni, mert itt csak igaza lehetett! El is döntötte, hogy egyszer mindenképpen elrángatja Harut a sajátjába, hogy meglássa milyen is egy rendes hangulatú szoba. Bár azt nem tudhatta, hogy az osztálytársa szobája milyen, de abban egészen biztos volt, hogy nincs annyira szuper, mint a sajátja *w*.
- Értem :S, akkor majd keresünk aranyos, nem szőrös szobrokat, azokat könnyen le lehet porolni ^w^ - próbált meg alternatívát keresni, mert azt már most eldöntötte, hogyha kikerül innen és sikerül valakitől pénzt kérnie, akkor vesz valamit neki. Valamit, amivel otthonosabbá teheti a szobáját. Sőt! Kettőt is egyből, hogy ha kórházba kerül, akkor tudja magával vinni és egy kicsit jobban érezze magát :3.
Továbbra sem értett egyet Hauo hősködésével - veszélyesnek tartotta -, de örült, hogy a fiú, ha nem is hosszú ideig, de pár másodpercig boldognak látszott, amiért olyannak nevezte, mint ami a rajzfilmben volt. Ritkán látta ilyennek, vagy talán még soha. Ha rá gondolt, akkor mindig az a kép kúszott be a szemei elé, hogy egyedül ül a padban, hallgatja a kis zenéit és figyelmen kívül hagy mindent és mindenkit maga körül. Ezt nem tartotta egészségesnek :/. Az embernek, ha nem is feltétlen barátokra, de kapcsolatokra mindenképpen szüksége volt.
Ahogy mellé feküdt és kényelmesen elhelyezkedett nem értette, hogy a másik miért lett hirtelen olyan merev. Talán tényleg zavarta volna a jelenléte, csak túl illedelmes volt, hogy bevallja >////<?
Egészen élvezte azt, amit a tableten látott és korábban a fiútól hallott, így nem is értette, hogy mi történik, mikor a másik hirtelen megállította a lejátszást. Kérdőn pillantott rá, ám amint ránézett nem igazán volt szükség sem kérdésre, sem pedig magyarázatra. Haru sápadt volt és meglehetősen rosszul nézett ki, ami nem volt jó jel, ahogy a köhögés és a többi dolog sem. Ezt még neki is sikerült felfognia, melynek köszönhetően pánik lett úrrá rajta. Hirtelen pont úgy érezte magát, mint amikor eltörte a lábát. Ez nem történhet meg.
Nem tudta mit kéne tennie, hogyan segíthetne, csak nézte a fiút. Hallotta mit mondott, hiába volt rettentően halk, mégsem mozdult. Legalábbis nem egyből és nem arra, amerre kellett volna. Nem volt tiszta az elméje és maga sem tudta, hogy miért azt teszi, amit. De nem akart csak úgy elmenekülni, nem volt gyáva. Erős volt, vagyis azzá akart válni >w<. Így áthajolt a másik térde felett és megnyomta helyette a nővér hívót majd már gyakorlott mozdulatokkal állt fel az ágyból és fogta meg a kezét.
- Én… nem hagylak itt, amíg nem muszáj >o> - suttogta halkan, kissé még mindig sokkos állapotban, de azért megpróbált az arcára erőltetni egy mosolyt, ahogy a fiú is próbálta korábban. A várakozás mint olyan, másodperceket vett igénybe, így mire Yuuna kettőt pislogott egy kedves arcú nővér előtt ült a folyosón, aki valamit mondott neki, de nem különösebben jutott el a tudatáig mit, ahogy azt se tudta volna felidézni részletesen, hogy minként és ki által került ki a folyosóra. Minden nagyon kusza és zavaros volt számára, pont mint mikor a jégen feküdt.
- Telefon - nézett a nőre, mire az értetlenül pislogott rá. - Telefonálni szeretnék TwT - suttogta, miközben arcát végig szántották az első könnycseppek, melyeket több is követte. Tényleg telefonálni szeretett volna, minden vágya az volt, hogy a bátyja idejöjjön és átölelje.     

// Köszönöm a játékot én nagyon élveztem :3. Bár a vége olyan szomcsi lett :sad: //

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #20 Dátum: 2018. Jan. 01, 00:04:59 »

Mély levegőket vett, miközben egyre közelebb és közelebb jutott a szobához, melynek a számát a recepción tudta meg. Még mindig nem volt abban biztos, hogy ez jó ötlet, látszólag teljesen jól meg volt Akiyama-kun nélkül. Voltak barátai, programjai, orvosi kezelései és hasonlók. Az iskolában mosolygott és látszólag könnyen volt tökéletesen közömbös a fiú irányába. Mégis, nem egyszer és nem kétszer azon kapta magát, hogy azon gondolkozik elhívhatná Haruot, vagy felhívhatná. Sokszor kellett erőt vennie magán, hogy ezt ne tegye meg. Utálta bevallani, de hiányzott neki a másik, jobban, mint azt gondolta volna TwT. Fel kellett ismernie, hogy ez így is pontosan olyan szar érzés volt, mintha a másik mondta volna ki, hogy vége :S. De most éppen életének egy kemény időszakában volt, azt hitte ez semmi lesz azok mellett, de tévedett. Lelkének darabjai már-már porállagúak voltak és nem úgy nézett ki, hogy össze fog újra állni.
Erős volt, vagyis igyekezett az lenni, egészen addig, míg meg nem tudta, hogy a fiú megint kórházba került >w>. Ez, tulajdonképpen nem volt újdonság, a „hőséletmód” miatt kötött ki ott már párszor. Az új az volt, hogy Yuuna nem akart bemenni, hiszen megmondta kiszáll az életéből, ha azt akarja, nem tesz tönkre több dolgot, nem kell többet kiabálnia vele, mert láthatóan csak gondot okozott. De nem bírta ki, miután egy teljes éjszakát végig forgolódott, hogy mit tegyen, döntésre jutott. Bemegy, de csak olyan időpontban, mikor a fiú alszik. Ezt persze nem tudta előre kiszámítani, de megkérdezte a recepcióst, aki kicsit furcsa arccal, de készséggel válaszolt neki erre a kérdésre is. Ő meg csak bólintott és már ott sem volt.
Ahogy az ajtóhoz ért, megtorpant előtte. Jó ötlet ez? Továbbra sem tudta >w>. De be akart menni, be kellett mennie, ha már eljött idáig. Látni akarta, hogy a fiút. Óvatosan, nyitotta ki az ajtót, halknak kellett maradnia, hogy a Haruo még véletlenül se keljen fel. Félhomály uralkodott a szobában, így szerencsére látott is valamit. A szokásos személytelen, fehér szobát :S. Lábujjhegyen, a lehető leggyorsabban settenkedett az ágy mellett álló szekrényhez és tette oda a kezében lévő figurát. Abból az animéből volt, amit a legutóbb együtt néztek. Eredetileg plüsst akart hozni, de emlékezett arra, hogy az nem jó a por vagy mi miatt – amit nem értetett :/ -, szóval inkább ezt választotta, erről könnyen lehetett letörölni a dolgokat. Sőt, még egy kártyát is csúsztatott a kezébe „Jobbulást ^-^felirattal. Kéz írás volt, de nem az övé, Niichant kérte meg, hogy írja rá egy lapra. Nem akarta, hogy a fiú rájöjjön, hogy ki járt nála. Nem akart kiabálást, nem akart gondot >w>.
Szóval miután gyorsan elrendezgette a kis figurát, már lépett is volna le, mikor valaki elkapta a kezét. Nem kellett még neki sem sokat gondolkoznia azon, hogy ki lehet az. Ketten voltak a szobában. Ilyeden, már-már sokkosan húzta hátra a karját, hátrébb is akart lépni, de a olyan hirtelen, hogy összeakadtak a lábai és a földön kötött ki.
- Sajnálom nem csináltam semmit TwT – szabadkozott már-már reflexszerűen. – Én csak… - akart egyből magyarázkodásba kezdeni, de hamar rá kellett jönnie, hogy nincs magyarázata :S. – Már itt sem vagyok, tartom magam ahhoz, amit múltkor mondtam.
És tényleg így akart tenni, összeszedni magát a földről, felpattanni és elfutni, hiszen ennek nem így kellett volna alakulnia, Akiyama-kunnak sose kellett volna rájönnie, hogy itt járt. Soha TwT.

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #21 Dátum: 2018. Jan. 01, 12:08:07 »

Nem kellett volna túlerőltetnie magát, de nem volt túl sok választása. Szeretett volna egy kicsit jót tenni. Mostanában főként a szokásos hősködésével töltötte az idejét, és igyekezett tökéletesen figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Yuuna már nem a szereplője a történetének. Igaz, sokkal színesebbnek és izgalmasabbnak tűnhetett vele, de azzal vigasztalta magát, hogy tulajdonképpen amúgy is majdnem ellopta tőle a showt. Kifejezetten jó szereplő volt, kedvelte volna mindenki, de pont emiatt nincs helye itt - ez egy egy szereplős történet és Haruról szól. Arról, hogyan menti meg a világot és válik hőssé. Lehet Sasuke, lehet Sakura és lehet Hinata, de a Naruto Narutoról szól, senkinek nem kérdéses, ki a főszereplő és senki nem lopja el a főszerepet.
Azonban Yuuna hiányát ellensúlyoznia kellett valamivel, ezt pedig akcióval próbálta meg. Általában jól bírja a szervezete, de ő egy időzített bombán ül és minden alkalommal, amikor hősködik, a zsinórokkal matat. Akárhogy próbálja hatástalanítani, hosszabb távon csak ront a helyzetén és folyton kevesebbet mutat az a fránya visszaszámláló. Legutóbb tényleg, nagyon megijedt, sosem volt még ennyire közel a halálhoz és sosem tűnt ennyire valósnak. Mindig úgy gondolta, hogy már nem fél, és elfogadta, hogy nem fogja megérni az idős kort... vagy a felnőttet. Azt is tudja, hogy az orvosok szerint már rég halottnak kellene lennie és így is rácáfolt minden eddigi eredményükre. De még sosem volt ennyire közel ahhoz, hogy elbukjon.
A felépülése jóval hosszasabbra sikeredett emiatt, mint amilyenre tervezte. Sokkal több időt töltött a kórházban, sokkal több zsinór lógott ki belőle, mint ami kényelmes és hosszú távon könnyen viselhető lett volna. A szabadidejének javát anime nézéssel töltötte, abba az álomvilágba ringatta magát, ahol a hősöknek semmi nem állhatta útját. Ezúttal, egy idő után azon kapta magát... hogy már ez sem nyújt neki akkora biztonságot, mint eddig. Túl friss volt az élmény, az elméjében mindig ott motoszkált megbújva a halál gondolata. Nem segített ezen az sem, hogy epikus pillanatokban fontos szereplőket nyírtak ki az animéi. Mi van, ha mindvégig rosszul gondolkozott, és mégsem ő a főszereplő? Mi van, ha igenis nagyon fontos szereplő, akinek a halála egy fontos plottwist lesz? Mi van, ha ez nem is annyira a távoli jövőben lesz? De még csak most indult el az útján! Nem lehet vége... így. Egyedül. Tapasztalatlanul. Maradandó hőstettek nélkül. Még nem lehet vége, igaz? Nem ennyi járt csak neki, ugye?
Végül letett az anime nézéséről is, nem esett már neki olyan jól, annál többet aludt. Nem mélyen, igen felszínesen, de ez tűnt a második legjobb időtöltésnek. Nem ébredt fel arra, hogy Yuuna bement hozzá, ahogy arra sem, hogy lerakta a bábut. Akkor nyitogatta szemeit, amikor az üdvözlőkártyát csúsztatta a kezébe, és először nem is hitt benne. Abban sem, hogy itt van a lány, és azt sem tudta, hogy él-e még, vagy már csak lélekként tevékenykedik. Amikor Tachibana távozásra adta a fejét, nem akarta, hogy így legyen. Megint megbénult, és eszébe jutott a legutolsó alkalom, amikor találkoztak. Amikor ugyanez a bénaság uralkodott el rajta, és csak nézte, ahogy Yuuna elsétál. Ezt nem hagyhatta, nem élhette át újra! Úgyhogy gondolkozás nélkül megfogta a kezét, hátha marasztalásra bírhatja. A mozdulattal megrántotta ugyan a kézfejébe szúrt kanült, de nem érdekelte a fájdalom. Sajnos megtartani már nem tudta a lányt, csak tehetetlenül nézte, ahogy elesik és zavartan magyarázkodik. Az ő kicsi szíve pedig igazán apróra facsarodott össze.
- Várj, ne! Kérlek, ne, ne menj el, te vagy a legjobb barátom, és hiányzol nekem! És én... én... - mondja, hasonlóan kétségbeesetten, és beszéd közben egyre csak könnyek gyűlnek a szemébe. - Szeretném, ha megbocsájtanál nekem, nem akarok teljesen egyedül meghalni! TwT - folytatja, és muszáj felemelnie a hangját, mert mondanivalója végét már így is elharaptatja vele a zokogás, ami úrrá lesz rajta a mondat végére. Egyáltalán nem tervezett ilyesmit, nem rágódott Yuuna elvesztésén, nem is küzdött a hiányával, de most, hogy itt állt az ágya mellett, ő pedig nagyon félt attól, hogy nemsokára meg fog halni, hihetetlenül szerette volna maga mellett tudni még egy kicsit... amíg csak lehet.

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #22 Dátum: 2018. Jan. 01, 17:03:49 »

Ahogy a fiú ránézett, azt hitte, hogy már megint jön a kiabálás, nyelt egy nagyot és már fel is készült arra, hogy mit fog mondani, hogyan védi meg magát, de erre semmi szükség nem volt. Haruo, ugyanis nem rivallt rá. Hanem bocsánatot kért és sírt. Yuuna pár másodpercig csak meglepve már-már sokkos állapotban nézte a fiút a földről, majd neki is eleredtek a könnyei. Olyan gyorsan pattant fel és ölelte meg a fiút, ahogy csak lehetősége volt rá – persze, mind e közben vigyázott a csövekre is, még ő is tudta, hogy ezt kell.
- Én is sajnálom TwT – mondta, mert tényleg így volt. Nem akarta szájon puszilni a fiút – mert az a történés akkor sem csók volt -, nem akart összeveszni vele és azt akarta, hogy a barátja legyen a fiú. – Nekem is te vagy a leges legjobb barátom a világon – tette még hozzá, miközben a fiút ölelte, aki valószínűleg ettől oltári zavarban volt és ez Yuunát pont nem érdekelte. Ahogy az sem izgatta volna fel, ha most benyit valaki. Semmi sem érdekelte, csak az, hogy Haru és közte újra minden rendben TwT. Ez annyira, de annyira nagyon megnyugtató volt, kicsit, ha nem is nagyon, de úgy érezte, hogy a életének pora és a lelke pici darabkákká állt össze. Nem volt jól, de határozottan jobban volt, mint fél perccel korábban. Jó pár percig így állt csendben, szipogva. Nem akart és igazából nem is tudott mit mondani, ez a szituáció egyszerűen csak jó volt így, ahogy volt.
- Nem fogsz meghalni, nem hagyom T/////T – lépett hátra sírástól kipirult arccal és könnyes szemekkel, egyszerűen nem akart a fiú halálról hallani akkor, mikor kibékülnek. Persze, tudott a betegségéről és azt is tudta, hogy korán lesz vége a dalnak, de nem ennyire és nem is így. Még szüksége volt a másikra. – És pont azért, mert nem fogsz meghalni, ígérd… ígérd meg, hogy soha, soha többé nem veszünk össze. Nagyon nagyon rossz volt és nagyon, nagyon hiányoztál, és nagyon, nagyon nem szeretnék még egyszer is  TwT – kezdtek el megint folyni a könnyei, ahogy arra a pár hétre -  vagy csak napok voltak :s? -, amíg nem voltak jóban. Mindenesetre most, hogy láthatóan túl voltak ezen, leült az ágy szélére és a fiúra mosolygott. Bár az arca még vörös volt és a szemének sarkában látszódtak a könnyek, de láthatóan megnyugodott, ha nem is teljesen, de annyira mindenképpen, hogy normális emberként Yuunaként funkcionáljon.
- Szóval ez a szoba még mindig nagyon, nagyon személytelen, de ez ellen hoztam ezt a figurát * ^ * - mutatott a kis komódon elhelyezett kerámia babára. – Eredetileg plüsst akartam hozni, de mintha mondtad volna, hogy azt nem lehet, szóval ezt választottam ^w^. Azt hiszem, hogy ő a főszereplője annak az animének amit múltkor néztünk :oosztotta meg minden gondolatát és ismeretét az ajándékáról, olyan gyorsan, hogy szegény Haruonak, ha akart volna, akkor sem tudott volna. – Szóval tetszik *o*? – kérdezte lelkesen, csillogó szemekkel, de olyanokkal, melyekről az ember pontosan tudta, hogy még akkor is igent kell válaszolni, ha nem úgy van, mert különben a delikvens, ha nem is megsértődik, de feltehetően nagyon szomorú lesz.
- Szóval, meddig leszel itt :o? – hajtotta oldalra a fejét és remélte, hogy a lehető leghamarabb kiengedik a fiút, mert most hogy újra jóban voltak, sok, sok mindent kellett bepótolniuk *3*.

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #23 Dátum: 2018. Jan. 02, 11:54:38 »

Kicsit megijedt, amikor a lány elsőre nem akart semmit válaszolni. Egy pillanatra elhitte, hogy szívtelen, hogy gonosz, és végleg elrúgta a pöttyöst, nem törődik már többet vele. Hiába hívja a legjobb barátjának, hiába kér bocsánatot, hiába sír, a helyzete reménytelen, a megbocsájtás pedig sosem érkezik majd meg. Egyedül marad, az idők végezetéig, mert volt olyan hülye és elcseszte az egyetlen, kicsit is normális emberi kapcsolatát. Aztán mielőtt még észbe kaphatott volna, Yuuna máris közel volt, nagyon közel, őszintén szólva, túlságosan közel. Valahogy sikerült összehoznia, hogy a gépektől és mindentől függetlenül megölelgesse őt. Haruo pedig annyira kétségbeesetten és nyomorultul érezte magát, hogy egy kis ideig még zavarba jönni is elfelejtett. Főleg, ahogy Yuuna is bocsánatot kért tőle, az volt a pont az i-n, csak még jobban el kezdett sírni. A babusgatás remek táptalajt adott, ahogy az ölelgetés is, tökéletesen megerősítették abban, hogy most bizony valami baj van és lehet keseregni. Úgyhogy egy kicsit szerepcserét engedett meg magának, ő fúrta az arcát a lány vállába, hogy kicsit kizokoghassa magát. Minden bizonnyal kívülről úgy tűnhetett, mintha ezek ketten éppen versenyt sírtak volna, és kisbabákat megszégyenítő bömböléssel bolygatták meg a kórház nyugalmát.
- Még szép, hogy én vagyok - válaszolja végül, kissé remegő hangon, mert ezt nem tudja magában tartani. Hogy nézne már ki, ha ezek után azt mondaná, nem ő a legjobb barátja? Borzalmasan. Elrontaná az egész drámai, érzéki jelenetet. Jó, ő is tudja, hogy egy shounen nem feltétlen erről szól, de ennek is megvan a helye és az ideje, és az pont itt és most van. Igaz, sokkal, de sokkal kényelmesebb lenne a helyzet, ha Yuuna nem lány lenne, de ettől most kivételesen hajlandó eltekinteni. :S
A lány megjegyzésén akaratlanul is elneveti magát. Még ebben a gyermeki, sebezhető pillanatban sem hiszi el, hogy Yuuna meg tudná menteni a végtől. Nem vágyik mesékre, nem ringatja magát ehhez hasonló hitekbe. Még akkor sem, amikor tálcán jön a lehetőség. Akkor is csak nevet, mert tudja, hogy a lány komolyan hiszi, hogy megmentheti. Az egyetlen, aki tud tenni ennek érdekében, az Haruo maga, azzal, hogy kitart, meg persze fejleszti a képességeit.
- Ígérem, hogy mindent megteszek, hogy elkerüljem! - mosolyog a lányra, most már az is megy neki. Figyeli az arcán az újra megjelenő könnycseppeket, felé nyúl. Hüvelykujjával finoman letörölgeti őket, az már más kérdés, hogy az ő arca is tiszta könnyes még, de az menő és ott maradhat. :S Nem ígéri meg, hogy nem veszik össze vele többé, de azt igen, hogy megpróbálja majd elkerülni, és a lány felől is ez a maximum, amit majd tehet valószínűleg.
- Igen, tetszik ^^ - válaszolja végül mosolyogva, ahogy megnézi a kis figurát. Szereti az animés cuccokat, főleg a gyűjthető darabokat. Igaz, nagyon hasonló figurája van már otthon, de a lány arckifejezése alapján jobbnak látja, ha ezt nem említi meg neki.
- Amúgy, jól kigondolt jelenet volt. Csak belopózol, itt hagyod és már mész is? Egész jó, egész jó - hümmög, ahogy összeteszi a képet, mire készült pontosan a lány. Azt talán nem is akarja tudni, hogy honnan nyomozta ki, mikor alszik pontosan, és mit keres itt, ebben az időpontban. Ezen az apróságon is túllendül, megtörölgeti az arcát, kifújja az orrát és figyeli, ahogy Tachibana kényelembe helyezi magát mellette, az ágya szélén.
- Nem tudom, az orvosok szerint nem... nem olyan hamar megyek haza ^^" - és kivételesen egyet is tud velük érteni. Nem érzi jól magát, tulajdonképpen még a mosdóig sem tud elmenni egyelőre segítség nélkül. Kell egy kis idő, amíg összeszedi magát, újra megerősödik és a szervezete használható lesz. Addig pedig... nézi a falakat, és most már a figuráját és próbálja elütni az időt valamivel.
- Úgyhogy úgy néz ki, sok időt kell itt töltened a közeljövőben :Steszi hozzá végül, mert számára ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem töltenek majd elég időt együtt. - És ha visszamegyek a suliba, akkor majd visszaülsz mellém?

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #24 Dátum: 2018. Febr. 06, 18:43:09 »

Yuuna, még az után is hogy felült és mosolygott, a szemét törölgette. Kicsit meglepte, hogy sírt. No nem maga a tény, hiszen az utóbbi időben nagyobb bőgőmasina volt, mint korábban, hanem az, hogy képes volt még erre. Valahol azonban jó érzéssel töltötte el, hogy a teste nem lett sokkal defektesebb, mint eddig volt. És még a lelke is mintha kicsit – nagyon kicsit – jobban egybe lett volna.
- Helyes ^w^. Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó, szóval innentől kezdve többet nem veszekszünk és nem eshet bajod, nem szeretlek kórházban látni >o> - szögezte le az elvárásait a jövővel kapcsolatban, mintha a másik állapotában olyan rettentően egyszerű lett volna. Ez mondjuk Yuunát pontosan semennyire sem érdekelte. Most beszélték meg, hogy ők egymás öribarijai, tulajdonképpen, nem tűnt túl jó mókának az a gondolat, hogy a közeljövőben – vagy a távoliban, vagy bármikor – elveszítheti. Túl sok mindent és mindenkit vesztett el már ahhoz, hogy ezt csak ilyen egyszerűen megeméssze és lenyelje.
- Örülök :3 – könnyebbült meg, nem is kicsit. Tudta, hogy látta már a ezt a figurát Haru múltkori pizsijén, no meg az eladóval hosszas válogatás után egyeztek meg ebben. Ettől függetlenül nem teljesen volt abban biztos, hogy teli találat lesz, de Haruo válasza tökéletesen megerősítette ebben. Az nem is jutott eszébe, avagy csak direkt nem törődött azzal, hogy korábban úgy nézett, mint egy gyerek, akinek ha nemet mondanak, az nem marad érzelmi büntetés nélkül :S.
Nem értette, hogy a fiú milyen jelenetre gondol :S. Nem színdarabban, avagy valamilyen filmben voltak. Mondjuk már megszokta, hogy valamit nem ért, már-már az lett volna számára furcsa, ha teljesen átlát egy helyzetet. Tehát ezt a momentumot elengedte, hadd menjen. Az azonban feltűnt, neki, hogy kapott egy dicséretet, így az arca eltéveszthetetlenül felragyogott.
- Köszönöm * ____ * - lelkesedett és húzta ki magát büszkén, mintha pontosan tudta volna, hogy mi a csudáért kapott dicséretet. – Nagyon igyekeztem, örülök, hogy ez is elnyerte a tetszésedet 8)adta elő magát, miközben azon imádkozott, hogy ne legyen tovább húzva ez a téma. Akkor egészen biztosan lebukott volna azzal, hogy lövése sincs a dolgok nagy részéről.
- Mert :/? – pislogott értetlenül. Komolyan nem értette, hogy miért kell a fiúnak bent maradnia. Jó, nem volt vak – még csak szemüveges sem -, látta a sok csöveket, amik kilógotak belőle és a gépeket is hallotta, amik hozzá voltak kötve. Talán még azt is hajlandó lett volna elismerni, hogy Haru kicsit sápadtabb, mint amilyen lenni szokott, de tényleg ennyi volt :/. Fel nem foghatta, hogy ezért miért kell itt feküdnie ebben, a meglehetősen személytelen szobában. A gépeket haza is lehetett volna venni. – Mindegy – sóhajtott végül, sejtette, hogy bármint mondhat, az orvosokkal nem vitatkozhatott -, de ha már itt tartanak sokáig, akkor tényleg kaphatnál valami jobb szobát. Ha nem hoztam volna ezt a bábút, akkor olyan hideg lenne, nincs itt semmi dísz, vagy ilyesmi :s – közölte a szofisztikált véleményét a helyről. Nem akarta kimondani, hogy kicsit halottas ház jellege van a dolognak, pedig így gondolta.
- Igen, majd igyekszem gyakran eljönni ^_^, meg hozok társasjátékokat, meg nézzük az animéidet – jelezte a sorok között, hogy ő többet nem választ, egy veszekedés pont több volt számára, mint elég :S -, meg… nem tudom, majd kitaláljuk ^o^ - vonta meg a vállát, bár azért remélte, hogy Haru túloz és csak egy, maximum két hétről beszéltek. Ha nem, félő, mi több, valószínű volt, hogy elkezdi kidekorálni ezt a szobát, aminek nem biztos, hogy rajta kívül bárki is örült volna. – Persze  *w*, melletted sokkal, de sokkal, jobb ülni, mint Mihara-kun mellett. Ő mindig olyan furcsa hangokat ad ki és ha beszélgetsz vele mindig rángatja a jobb szemöldökét. És ez hosszú távon nagyon, nagyon zavaró @-@, főleg ha mát tudod ezt az infót és akaratlanul is azt figyeled :S . Amúgy… ha vigyázok a csövekre melléd fekhetek :o? – kérdezte teljesen ártatlanul, minden hátsószándék nélkül, végig sem gondolva, hogy mi is hagyta el a száját pontosan :/. Ő csak arra gondolt, hogy történt már ilyen a világtörténelemben kettejük között.

Karakterlap

Akiyama Haruo

Eltávozott karakterek

Shounen hero

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 000 / 15 000

Hozzászólások: 42

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#305D87 // #D7A980


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #25 Dátum: 2018. Febr. 07, 15:25:20 »

– Egy szóval sem ígértem, hogy nem veszekszünk többet, olyat meg főleg nem, hogy nem esik többet bajom… :|Nagyon nem szeretné kipukkasztani a lány rózsaszín lufiját, de nem tudja csak úgy szó nélkül hagyni a hallottakat. Mindenki veszekszik, a legjobb házastársak, a legjobb barátok, a legjobb kollégák, akármennyire is legjobbak mindenben, néha mindenki veszekszik. Az pedig, hogy nem esik baja, kifejezetten abszurd, főleg, mert róla van szó. Még akkor is, amikor nem a betegsége áll a háttérben, tudatosan keresi a bajt. Na nem azért, hogy baja essen, hanem egyszerűen csak meg akarja szüntetni. Sokan nem értenek egyet vele, és sokan korholják miatta, de ha csak egy icipicit is jobbá teszi ezt a világot a hőstetteivel, szerinte már volt értelme az életének.
– Bár remélem tudod, hogy ha nem bontottad volna ki, hanem eredeti csomagolásban hozod ide, akkor még az értéke is megvan és beszámítható gyűjtői darabnak, de így… :S jegyzi meg, mert ha már kibékültek, akkor nem feltétlen kell tovább kedvesnek lennie. Vagyis annak kell lennie, de közben őszintének is. Nem korholja a lányt, csak hát, a jövőre való tekintettel, építő kritikával illeti a cselekedetét. Nagyon aranyosnak és kedvesnek tartja, hogy hozta azt a figurát, de így, kibontva szinte az értékét elveszíti. Csak egy dekoráció lesz ebben a szobában, ami igaz ráfér, de lehetne szegény kis baba sokkal több is.
A lány hálálkodására csak rámosolyog, mert olyasmit is szokott ám néha csinálni, ha olyan kedve van, és a belopózásos dolgot igenis tényleg értékelte. Sőt, még csak beleszólni se tudott ezen a ponton, noha szokása volt a kákán is csomót keresni. Így, hogy végül felébredt és bocsánatot kért… így volt tökéletes. Most már helyreállt a világegyetem rendje, most már újra szép és békés lehet minden.
– Mert… ez most… mindegy. – Ez most más, akarta mondani, de nem volt szíve. Tudja, hogy Yuuna agya furcsán működik, és akármit is mondana, mindenképpen kizárná a valóságot. Csak úgy felfüggesztené az információ áramlását. Az álomvilágával próbálja magát megvédeni, és pont Haruo az, akinek soha nem lenne joga pálcát törni a feje felett. A shounen világában nincs gyógyíthatatlan betegsége, nincsenek korlátai, az lehet, aki mindig is lenni akart. Legalább olyan mentsvár ez neki, mint Yuunának a kis tagadása, és nagyon jól tudja, hogy ha ezt is elveszik tőle, és megpróbálják visszarángatni a valóságba, csak még sokkal rosszabb lesz. Úgyhogy megkíméli a lányt, és inkább csak folytatja a beszélgetést, egy egészen másik szálon, azt pedig, hogy miért kell bent maradnia, szépen elfelejtik.
 – Yuuna, ez egy kórház, nem egy hotel, itt nincsenek „jobb szobák” – jegyzi meg egy sóhaj kíséretében. Nem tudja, mit képzel a lány, hogy itt is foglalásra mennek a dolgok? Ha egy magánkórházban lenne, ott olyan szobája lenne, amilyet megálmod magának, de olyan gyakran kell látogatnia, hogy nem is akarna ennyi pénzt elpazarolni. Még akkor sem, ha lenne rá lehetősége. Semmivel nem tartja magát többnek, mit egy átlagember, tökéletesen megfelel neki a Karakura Közkórház. Már egészen a szívéhez nőtt… szó szerint.
– Jól hangzik – mosolyog a lányra, ahogy hallja tervezeteit a közös programokról. Ezt sokkal jobban értékeli, mint Yuuna díszítési terveit. Neki oly’ mindegy, milyen szobában van, amíg jól szórakoznak együtt. Érdeklődve hallgatja a beszámolót Mihara-kunról és a szemöldökéről. Már veszi is a levegőt, hogy válaszoljon valamit, amikor Yuuna mindenféle figyelmeztetés és egyéb nélkül felteszi neki a kérdést. Haru értetlenül pillog rá, egy szót sem tud szólni, arca azonban elvörösödik, a pulzusát jelző monitor pedig gyorsabb ritmusban, kissé vészjóslóan kezd el pittyegni.
 – A lábamhoz! >//< – mutat az ágy végébe zavarában, hiszen ott jó sok hely van, és abból semmi baj nem lesz. A lábához odafekhet, esetleg… akkor talán nem lesz olyan zavarbaejtő az egész. Szagolhatják egymás zokniját, nézhetik a plafont és beszélgethetnek. Na jó, ő sem gondolja komolyan, hogy Yuuna ebbe belemegy, úgyhogy gyorsan összeszedi magát és feljebb állítja az ágyat. – Mindjárt felülök inkább én is >.> – mormogja, miközben nagyon szerencsétlenül próbál igazítani magán, de még ahhoz sem igazán van ereje. Bizony, Yuuna látta már kórházban, de még biztosan nem látta ilyen szerencsétlennek. Minden esetre az éjjeliszekrényéről egy nintendo switch-et emel le, és meglóbálja kicsit a lány orra előtt. – Van kedved játszani?

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Karakura Közkórház
« Válasz #26 Dátum: 2018. Febr. 23, 22:57:55 »

- Tönkretetted a pillanatot :/ - biggyesztette le az ajkait, mert úgy gondolta, milyen remek lehetett volna, ha most könnyes tekintettel megígérnek egymásnak ilyen nagy dolgokat. Valahogy olyan felnőttesnek tűnt volna a szemében. Bár tény, ő nem pontosan úgy kezelte ezeket a dolgokat, mint a fiú. Neki ezek nem voltak fontosak, most is csak kivételesen gondolta így. – Ettől függetlenül nem szeretnék veszekedni >o> - tette hozzá dünnyögve, mert így volt.
Nem értette, hogy a fiú mire gondol, így a bábú felé pillantott, majd vissza a fiúra, majd a bábú felé, majd a fiúra. A tekintete láthatóan zavart volt, őszintén fogalma sem volt arról, hogy mire gondolhatott Haruo.
- Így vettem @.@ - felelte végül maximális zavarral. Mert igen, ő ezt így, nature vette semmi doboz, vagy hasonló nélkül. Nem igazán értett az ilyesmihez, így meg sem fordult a fejében, hogy vannak külön, gyüjtői darabok és vannak azok, amiket tömegtermelve gyártanak. Nos, ő egy ilyet vett, így valóban nem járhatott hozzá doboz vagy hasonló. – De… ez miért is fontos amúgy? El akarnád adni TwT? – kérdezte egyből picit elszontyolodva, hiszen ő nagyon sok gondot fordított arra, hogy bizonyosan jó ajándékot válasszon. És mintha a fiú azt is mondta volna neki, hogy tetszik. De akkor miért? Bárhogyan is próbálkozott, sehogy sem sikerült választ találnia erre a fontos kérdésre.
- Gyakorlatilag visszajáró vendég vagy, simán lehetne egy szobád, sokkal otthonosabb lenne :/ - utalt arra, hogy közös ismeretségük során, már többször volt bent Harunál a kórházban, mint az egy rendes bármilyen kapcsolatban egészséges lenne. Szerinte pedig, aki már-már visszajáró vendég egy ilyen helyen, annak igazán lehetne valami szobája. Ha nem is olyan sokkal, de valamivel mindenképpen díszesebb és személyesebb, mint az, amiben most voltak.
- Tessék o_O? – nézett meglepve a fiúra, aki a kérdése után a lábához akarta volna fektetni. Ez azon ritka események egyike volt, mikor kellett neki pár pillanat, hogy megtalálja a szituációhoz nem biztosan illő, legmegfelelőbb szavakat. – Nem vagy lázas? Összekevertél Hakuval – tette már-már reflex szerűen a kezét Haru homlokára, hogy ellenőrizze, hogy nem lázas-e, hiszen kutyának nézte. Szinte biztos volt benne, hogy így van, de csalódnia kellett. Zavartan hajtotta oldalra a fejét. – Furcsa :o kommentálta a dolgot, nem is foglalkozva azzal, hogy az állandó közvetlensége hogyan is hat a fiúra. Számára ez volt a normális és nem igen érzékelte, ha valaki feszélyezve, vagy éppen zavartan érezte magát a viselkedése miatt. Ez igaz volt sajnos Haruora is.
- Segítsek? Tele vagy nos… csövekkel :S kérdezte talán nem a legilledelmesebb, de mindenképpen a legnagyobb segítőkészséggel, ami tőle tellett. Igazából abban sem volt biztos, hogy ezekkel a csövekkel lehet-e bármit is csinálni, de a fiú csak jobban tudta. Akár kellett a segítsége, akár nem, miután Haruo ülőhelyzetbe tornászta magát, odatelepedett mellé az ágyra, ügyelve a mindenféle vezetékre, mindezt mindenféle kérdés vagy előrejelzés nélkül. Mintha a korábbi kutyás incidens meg sem történt volna :S. Amúgy is, ha megkérdezték volna, Yuuna könnyen, mosolyogva közli, hogy erre azért volt szükség, hogy jobban lássa a játékot, és ezt ő pontosan így is gondolta.
- Ezt lehet ketten játszani? Vagy esetleg egyszer te játszol, egyszer én és szurkolunk egymásnak * w *? – lelkesedett teljesen a dologért, azonban mikor a képernyőre nézett, eszébe jutott valami. Talán a játék tekintetéből az egyik, ha nem a legfontosabb dolog. – Mi ez a játék és hogyan kell játszani? – mert valóban, ezeket nem tudta és ahogy a képernyőt nézte, egy ismeretlen darabbal állt szemben. Bár, lehet otthon meg volt nekik, a bátyját ismerve ilyesmiben sosem lehetett teljesen biztos :S.
Miközben a választ várta kicsit helyezkedett az ágyon, hogy mind a kettejüknek a lehető lekényelmesebb legyen. Ekkor esett ki a zsebéből a telefon, amire először furcsán nézett, aztán valami hihetetlenül, elmondhatatlanul jó ötlete támadt.
- Akiyama-kun, csináljunk egy fényképet, annak örömére, hogy kibékültünk * __ *! - nézett kiskutya szemekkel a fiúra, nem hozzá téve, hogy ha elkészül ez a közös kép, akkor minden kérdés és szólás nélkül felteszi az összes olyan közösségi oldalra, amin fent volt. Bár, ez nem kifejezetten volt szokatlan hozzáállás tőle. Tulajdonképpen, ha elkészült a kép, ezt Haruo sejthette is volna, akár.