Lidércek Birodalma > Lezárt küldetések

Tündértánc

(1/4) > >>

Neliel Tu Oderschvank:
"Álmodj úgy, ahogy sosem mernél,
aztán ébredj arra, hogy valóság lett…"

Mindenki a napi rutinját végzi, az Emberek Világában késő délutánra járhat, ez azonban nem sokat jelent Hueco Mundo lakóinak számára. Az azonban igen, hogy a Menosok Erdejéből valami olyat érzékelnek, amit eddigi életük folytán soha. Egyesek számára ez a hirtelen energiapulzálás csábítóbban hat, mint egy hatalmas reiatsuval rendelkező lélek, másokat félelemmel, feszültséggel tölt el. Ti az előbbiek közé tartoztok, és akár Alice a nyúl után, úgy indultok a felszín alá, hogy megnézzétek, pontosan miről van szó.
Furcsállhatja mindenki, hogy bár a Menosok erdejében jártok, gillianoknak híre hamvával sem találkoztok, csupán egymást érzékelitek, és veszitek észre. Ahonnan az energiát érzitek, annak a több kilométeres körzetében nincs más, csupán ti. A fa, ami előtt megálltok, különbözik a körülötte lévőktől, fehér halott ágain, mintha fagyöngyök lennének, és ezek meg-megcsillannak. Ettől a fától érkezik a különleges kisugárzás, s egyszerűen képtelenek vagytok megállni, hogy rá ne tegyétek a kezetek, s érzitek, mintha belülről lüktetne, sőt, mintha a lélekevéshez hasonlóan kicsit elszívna a reiatsutokból, ám mielőtt elkaphatnátok a kezeteket, megszűnik az érzés. Aztán az egész teljesen feketévé válik, majd pulzálva szétesik, és fekete pihékként hullik le körülöttetek, kivéve a gyöngyöket, amik egy nagy golyóvá állnak össze.
Egy hatalmas üveggyöngynek látszik, ami kicsit mintha fénylene is. A hulló tollpihék közepén lebeg, és ahogy ezelőtt a fának, ennek sem vagytok képesek ellenállni, és úgy érzitek, talán el is pusztultok, ha nem lehet a tietek. Utána kap mindenki, és egyszerre érintitek meg, majd mintha egy sikoly hallatszódna, és már el is tűntök. A gömb a földre hullik, és szép lassan egy újabb fa kezd kihajtani, amit már nem láthattok…
Nem érzékeltek zuhanást, csupán mintha beszippantott volna valami, mégis behunyjátok a szemeteket, és mikor ismét felnyitjátok, nem a Menosok erdejének megszokott látványa fogad titeket. A szürke, egyhangú környezetet egy teljesen tarka váltotta fel, a halott fák helyét színpompás ágak vették át, azonban ezek nem az Emberek Világában megszokott színek voltak, sokkal inkább élénkebbek, lila, narancs és rózsaszín levelek, vagy teljesen tarkák, a törzsük sem sötét volt, hanem halványsárga, vagy éppen fűzöld. Amint közelebb léptek egy fához, érzitek annak édeskés illatát, láthatjátok leveleinek üveges csillogását, mindegyik más-más ízű cukorka. Nem tudhatjátok, hogy mi történik, ha megkóstoljátok bármelyiket is, de lehet, hogy így is képtelenek vagytok ellenállni az édeskés illatoknak. Ha valamelyiket megkóstoljátok, annak íze a gyümölcsös cukoréhoz hasonló, attól függően, hogy milyen színűt vesztek a szátokba, de nem mérgezőek, semmilyen azonnali hatást nem váltanak ki.
Megpróbálhattok rájönni, hogy hol is lehettek, de a hely egyáltalán nem ismerős számotokra, ráadásul nem is érzékeltek más lidérci reiatsut, csak egymásét. Ez talán meglephet titeket, hiszen csapdának is sejthetitek a dolgot. Ezektől függetlenül, mintha egyre boldogabbnak éreznétek magatokat, és már-már vidám ugrálásba kezdtek. Elindulhattok felderíteni a helyet, ami talán olyan hatalmas, mint maga Hueco Mundo, vagy még nagyobb…
Határidő: Október 4.

Tadeo Dellomeurtre:
Las Noches magasba nyúló épületei előtt sétáltam. Nem akadt dolgom. A semmittevés lassan mindennapos rutinná nőtte ki magát. A magány nem különösebben rendített meg. A csendet mellőzve, eddig is pusztán a hangzavar, s nem kimondottan az események tudatos előrébb lendítése jellemezte szétzilálódó társadalmunk. Seth-kompániával a hangzavar megmaradt, ám az elvárható értelmi szint nem lett magasabb a száraz sivatagban. Magam is a befásulás jeleit véltem felfedezni elmémen. Kevésbé működött oly intenzitással, mint hajdanán. Silány környezetemre háríthatnám a felelősséget, azonban állapotomhoz jelentős mértékben hozzájárult, hogy szándékosan kerültem a társaságot. Ennél fogva agyam bizonyos területei kihasználatlanul hánykolódtak.
Kínos beismernem, de attól kezdek tartani, hamarosan oly mélyre süllyedek, elfelejtem, miként fejezhetném ki magam az elvárt szavakkal, vagy non-verbális jelekkel. Esetlen helyzetfelismerő és azt kezelő képességek hiányában, rögvest az ősember szintjén találnám magam, bár elmém kiválóan működne. Félreértést szülnének megalázóan primitív gesztusaim. Látván a következményeket, beláthatnám, elkerülhetetlen újból kapcsolatba lépjek a helybéli lakossággal, netán annak kicsiny szeletével. A probléma abban rejlik, lassan a nyitásra méltó társaságot nem találom világunkban.
Jelentős mértékben megcsappant létszámunk, mely napról napra tovább apad. Nem rég értesültem róla az is komoly problémát okoz, feltöltsék a megüresedő espada-k helyét. Ironikus, kihalóban az elitnek vélt vérvonal és egykori vezetőnk szerkezete nélkül utánpótlásról sem gondoskodhatunk. Önálló lábakra kéne állnunk és abból táplálkozni, amink van. Láthatóan erre nem vagyunk alkalmasak. Továbbra is várakozunk. Kényelmesen malmozunk és arról a pillanatról álmodozunk, újabb Aizen érkezik köreikbe, ki apró szerkezettel megoldja több évszázados problémáinkat. Arról valahogy mindenki elfelejtkezik, lassan nincs világunk, társadalmunk, lidérceink, akikről gondoskodnunk kéne. Kár szépíteni a nyilvánvalón, kihalás fenyeget minket.
Gondolataim, mintha végszóként szakítaná félbe a Menos-ok erdejéből felcsapó lélekenergia. Szokatlanul magas, ráadásképpen ismeretlen energia kavarog a fák között. Bár a reiatsu érzékelésem hagy némi kivetni valót, számomra is csalogató a különös jelenség. Egyértelműen érzem, ahogy testem mozgással válaszolna hívó szavára. Felettébb gyanúsnak vélek reakcióm. Kétséget kizáróan csapdát feltételezek, ám az esetet sem hagyhattam figyelmen kívül. Könnyed léptekkel indulok az erdő irányába. A kiszáradt fák sűrűsödésével egyezően lassítok sebességemen. Hátra maradó, utolsó métereket már kényelmes, séta tempóban teszem meg.
Várhatóan másokat is helyszínre vonzott a szokatlan esemény. Több arrancar lélekenergiáját ismerem fel közelemben. Társaság nem kifejezetten hat meg. Figyelmem lekötötte az erdő, pontosabban bizonyos pontjának sajátos kinézete. Legfrissebb emlékeim szerint sem növekedett hasonló fa Hueco Mundo területén. Mindenfelé életteli aprócska, világító virágok nyíltak a hófehér törzsön. Eltért a táj többi részétől, már-már kirívó ékkőként meredt egyenesen rám.
Ismeretlen késztetéstől vezérelten megérintem a fehér kérget, mintha átmeneti gyengeség fogna volna el. Hatalmas erő lüktetését érezem tenyereim alatt, mely nem csak elnyomott, de meg is fosztott erőm elenyésző hányadától. A baljós érzet hatására akadály, visszatartó erő nélkül húzhatom el kezemet.
Vélhetően kontárkodásom eredményeként virágát hullajtja a fa. Fekete tollpihék szállnak el mellettem, végül egy gyöngyszem pottyan le az ágról. Magam sem értem miért, utána kapok, mintha tartanék attól, széttörik. A fizikai érintés hatására áramütésszerű lökés jár át. Testem úgy viselkedik, mintha átlöknék egy falon. Erről árulkodik a hirtelen megváltozó tájkép is. Az egyhangú világot felváltja a bohókás, színes, életteli panoráma. Szokatlan bizsergés jár át. Tettvágy kezd munkálkodni szervezetemben. Komoly erőfeszítést igényel, ne kezdjek idétlen ugrálásba a gyomorforgatóan giccses tisztáson. Vélhetően az egyetlen köreinkben található espada-ra emelem tekintetem, ha nem űz belőlem tréfát emlékezetem.
-Mit javasol?-Rangjából kifolyólag utasítást várok részéről. Azonban a többi jelenlévőről és belátható távolságban állóról sem felejtkezem el. -Esetleg az Önök véleménye?-
Nem örvendek a lehetőségnek, együttműködésre kényszerülök. Azonban saját érdekemben kénytelen vagyok kompromisszumra törekedni.

Anton:
Nem is tudom, hogyan fogalmazzak nem valami könnyű mégis piszok jó életem volt. Gondoljunk egy pillanat erejéig végig mi történt volna, ha én túléltem volna azt a balesetet. Több hónapon keresztül az ágyat nyomva, nyögdécselve a fájdalomtól. Felépülve elmentem volna munkát keresni ahol egy középszerű kopasz férfi folyton rajtam töltötte volna ki a szeszélyeit. Adjuchasként minden ilyen problémámnak vidáman búcsút mondhattam. Nagyon sokan félnek az öregedéstől és megpróbálják elodázni. Én ezt a problémát nem ismertem ugyanis halhatatlansággal lettem megátkozva. Ez nem azt jelenti, hogy én nem tudnék elpusztulni. Vagy egy másik Adjuchas vagy egy Arrancar esetleg egy Shinigami is ki tudott vonni a forgalomból. Se betegségek, se éhség nem kínzott engem soha többé. Ezt felváltotta az a visszafejlődéstől való pokoli rettegés. Én persze soha nem agyaltam a múlton ugyanis már eléggé megfakult az emlékezetem. Azon a bizonyos napon, hátamon feküdtem a drágalátos külön bejáratú barlangomban. Mindenűt sziklák hevertek szanaszét még a plafonról is lelógott néhány. Hatalmas karmommal a mellettem lévő falat karcolgattam jelezve az eddigi áldozataim számát. Merengésemből egy különös energia kisugárzása ébresztett fel. Egy határozott mozdulattal a lábaimra ugrottam és kirohantam a barlangból. Az égen egy tíz méter hosszú kígyó alakú Adjuchas nagy sebességgel repült az ellenkező irányba. Nem értettem mi baja lehetett, mert engem úgy vonzott, mint méhet a lépes méz. Nem tudtam mi lehetett az ám életbe vágóan fontosnak tűnt, hogy megtaláljam. Futás közben egy Gilliannal sem találkoztam. Ezzel az anomáliával nem igazán foglalkoztam. Azzal tudtam le a dolgot, hogy bizonyára mindegyik elmenekült a jelenség elől. Annak ellenére, hogy a Menoszok erdejében laktam mégsem sikerült elsőnek érkeznem. Egy hatalmas fát találtam körülötte rengeteg maszktalan Hollow. Csak azzal a valamivel foglalkoztak engem szinte észre sem vettek. Ez a fa ugyanolyan élettelenek és halottnak tűnt, mint bármely társa, egy kivétellel. Egy belső késztetés azt súgta érintsem meg eme nem mindennapi fát. Ujjaimat a törzsének fektettem, amit meg is bántam. Egy pillanat erejéig mintha az erőmből lakmározott volna akár egy parazita így rögtön elrántottam a karomat. A fa szétesett és egy gigantikus gyöngyé változott át. Ismét ugyanaz az érzés kerített hatalmába, aminek nem tudtam ellenállni. Még a Vasto Lord-á válásról is lemondtam volna, csakhogy még egyszer megérinthessem.  Mikor mindannyian megfogtuk egy sikoly rázta meg a levegőt majd behunytam a szemem. Mikor kinyitottam a halott erdőt egy élettel teli környezet váltotta fel. Hátrébb lépve igyekeztem elhatárolódni a társaságtól, mert egyikük sem tartozott az én fajtámhoz. Egy két ismerős arcot felfedeztem a nagy tömegben ám nem akartam magamra vonni a figyelmet. Éppen eleget halottam róluk, hogy lenézik a magamfajta vadon élő Hollowokat.
/Engedéllyel csatlakoztam./
/5000 lélekenergia
Pusztakezes harc 7
Hollow képességek 6
Garganta, Cero/

Hrafn Zuniga:
Tádáááám! Méretes táblával a nyakamban kéne hirdetni, hogy mekkora méretes ökör vagyok. ._. A picsáért kell nekem minden szart elhinnem Erasnak… Jó, persze mióta megcsinálta velem azt a golfozós, csiniruhás átbaszást, azóta nem is láttam. Hál istennek…  Tuti kinyírnám azt a degenerált luvnyát, aztán a belénél fogva akasztanám fel az első lámpára, ami az utamba akad… De nem, azt még élvezné is amennyire zakkant az a ribanc… :roll: Mondjuk lehet azért lépett le, mert megijedt folyamatosan növekvő, brutális erőmtől. 8) De amúgy meg bassza meg mindenki, csak mert nem térítettek magamhoz, és hagyták, hogy az a banya szórakozzon velem, meg irányítgasson, meg valami úgy hívjon, hogy Jenjen. Különben is, mi a búbánatos tököm az a Jenjen? Hívja úgy a szomszédból összeeszkábált kutyáját, ne engem, mert kapásból telibányok egy hordót, ha még egyszer meghallom. Jenjen… az… meg még cuki nyuszikák, meg pónikák a seggem alá, mi?! Gyökér… -.-”
Már tényleg ott tartottam, hogy felrúgom valamelyik utamba kerülő gyökér gyíkot, mikor valami furát kezdtem el érezni. Valahogy rohadtul nem tudtam megállni, hogy ne dzsaljak el abba az irányba, szóval megindultam, mint léket kapott hajó a tenger seggére. :| Az persze most is tisztán látszott, hogy a cipőm megint kurvára tele lesz ezzel a szaros homokkal. Sose értettem, hogy mi a fasznak költöztünk mi ki a nagy büdös sivatag kibaszott közepére. Miért nem megyünk a tengerre, vagy repülünk valamivel, vagy nem tudom. Ezernyi más hely van, ahol kibaszottul jobban érezném magam. Na, meg Erastól is gyorsabban meg tudtam volna szabadulni, mert elég lett volna, ha bedobom a tengerbe, vagy ha ledobom a léghajóról. :roll: Amúgy meg… tuti valaki át akar minket baszni, mint szart a palánkon, akármi is legyen az a palánk. De amúgy meg ki nem szarja le. Annak csak örülni tudok, ha valakinek végre szét rúghatom a seggét, mert már tényleg kurva rég volt, hogy valakit péppé verhettem. :|
Már néhányan úgy tűnik ide értek, mert érzek pár eléggé gyengus baromarcút, meg egy olyan valaki lélekenergiáját, akiét bár mennyi gyopié közül megismernék. Csak tudnám, hogy mi a lófaszt keres itt Tadeo… Komolyan… azt tényleg nem gondoltam volna, hogy ő itt lesz. ._. Mondjul legalább jó alaposan seggbe rúghatom most, mert legutóbb nem volt alkalmam. >.> Mi a faszom miatt lett ilyen privaron szar?! Kurvára szétrúgom a seggét az egyszer biztos, hogy engem meg csak úgy ott hagyott. >.> Mondjuk jó, most már jobb helyem van, mert Exequias <3, de akkor is rohadjon már meg. >.>
Kicsit megszaporáztam a lépteim, hogy minél hamarabb kicsinálhassam volt főnököm, mikor megláttam azt a fura fát. Még sose láttam ilyet Hueco Mundoban. Na nem mintha minden nap itt rohangálnék a sivatagban úgy, hogy legalább annyira utálom a homokot mint a szerencsétlen gyökereket, de akkor is. :| De amúgy komolyan nem értem, hogy hogyan került ide ez a szar. Valaki árulja már el, mert kibaszottul de kurváranagyon idegesít. :| Az meg pláne, hogy mikor oda érek, még úgy is érzem, hogy meg kell fogdosnom. Mi vagyok én bazd meg? Nem vagyok én semmi féle természetimádó buzi, hogy ezeket itt fogdossam. Egy kibaszott sivatag kellős közepén lakok, basszátok meg! Mi a faszt keres itt egy ilyen akármifa!? Húzza már el a mocskos belét az is, aki ezt ide kibaszta, mert az is tuti fix hogy nem egy IQ harcos, mert nem tudja, hogy a fáknak víz kell, meg táptalaj, meg tököm tudja. ˇ^ˇ No, de le is lövöm magamban ezt a kibaszott okoskát, mert rohadtul nem illik hozzám. :|
A nagy tapizódás közben azonban feltűnik valami. :o A kis geci próbálja lopni a lélekenergiámat, hogy rohadjon meg. Mégis mi a lószart képzel ez itt magáról. Tuti azért van ilyen fura kisugárzása, meg minden, mert itt lelopja az összes gyopisnak a lélekenergiáját, aztán sajátot gyárt belőle. De mi a tököm ez? Kukutyini kisiparos, bazd meg? Legalább adná nekem az összeset, hogy minden balfaszt lerúgjak Las Nochesben, és akkor eljönne Hrafnipolis 8)
-Takarodjatok a büdös picsába! - rúgok el minden lehetséges idiótát annak a leeső akárminek a közeléből, mert az tuti az enyém lesz. Ha nem, akkor lerúgom azt, aki hozzá mert nyúlni, mert akarom és kész. Bár nem tudom, mi a fasznak, de kell. Jól mutat majd a botanikus kertemben. Mármint… izé… majd jól szanaszét szúzom valami szaron, csak mert az fun. Bármit is jelentsen a “fun” szó… :| Mikor végre sikerül elvergődnöm odáig, és hozzáérni ahhoz a gömböchöz, valami fura sikolyt hallok, és rögtön meg is fordul a fejemben, hogy tuti baszni viszik, azért sikoltgat ennyire. Mondjuk azért lehet máshogy hangzana, meg minden. :|
- Te figyu már… hol a búbánatos szarban vagyunk? Mert tuti szarban vagyunk… nyakig… :| - teszem fel a kérdést, mikor egy szemnyitást követően meglátom a csillivilli szép kis tájat. Kicsit kellemetlenül érint az egyhangú, unalmas sivatag után. Pláne a fény… :| Meg ez a sok picsás, élénk szín...
- Úúú! Cukorka! *w* - kiáltok fel úgy, mint egy idióta, majd a fához szaladva letépek róla egy narancssárgás cukorkát, és miután lehuppanok a seggemre, be is kapom azt, és boldogan dudorászva szülöngélek, csillogó szemekkel a fa alatt. *3* Ez lehet a bolgoság, vagy tököm se tudja, hogy mi, de úgy érzem, itt tudnék maradni életem hátra lévő végéig. *3* Cukorka~ *3*

Nayara Tarin:
Mint mindig, most is ámulatba ejtett e fenséges jószág, miként lassan, fennkölt szépséggel, komótosan fogyasztotta el a neki szánt eledelt. Elbűvölt a pusztításnak eme végletekig lecsupaszított rituáléja. Morbid szimfóniája sikolyoknak, csontok ropogásának, az utolsó lehelet néma hangjának, ahogy az óriáskígyó végül a legapróbb szuszt is kipréseli az étkül elé vetett prédából. Mindig is irigyeltem, már-már primitív egyszerűsége ellenére milyen szépen tud ölni. Lassan és tisztán, híres-neves, köztudatba művészként emlegetett nagyok alig alkothattak volna szebbet, s nem titkoltan, épp ezért sokaknál jobban is tiszteltem. Többek közt némasága, hidegvére, nem utolsó sorban szépsége miatt kedveltem. S bár gazdája Diego lenne, megtisztelő volt, immár tőlem is ugyanúgy elfogad ételt, amellett, hogy nem engem néz ebédnek. Hiába volt az etetés kedvenc időtöltéseim egyike, mégis valami elterelte figyelmem, sokkal érdekesebbnek ígérkezve. Máskor talán semmi sem csalhatott volna el tőle, ám az érzés nem hagyott maradást, kíváncsivá tett, előbb, ezt hamarjában felülmúlva vonzott magához, kábult molylepkeként a gyertyafény tenné. S akárcsak az, esztelen repül végzete felé, fontolóra sem vettem, ez a valami árthat nekem, bármily erős legyen. Utolsó pillantást vetettem Jánoszra, szájából még javában kilógó, végsőket vergődő hollowra, hátat fordítva, sietve hagytam magára. Némileg fájlalva, idő előtt távozzak, csalogató ismeretlen nem tűrt maradást, reménykedve, bármitől származzon, kárpótol majd érte, ha meglelem.
Sivatag mélyébe szállva, forrás felé tartva duruzsoló visszhang nem kísért magányomban, hallgatag lapult meg az elme mélyén, talán épp oly kíváncsian a titokra, mint én magam. Tudatom egy mélyebb zugában motoszkált alig kellemetlen érzés, sivatag alatt most kihaltnak tetsző erdőben kongó üresség fenyegetőbbnek tetszett, mintha száz és száz lidérc járt volna körbe. Miért nincsenek?, Hová lettek?, fel nem tett, meg sem fogalmazott kérdések lettek, tünékeny, mit sem számítóként illantak el a semmibe, elnyomottként szenvedőn, árnyékában a csábító érzésnek.
Míg számtalan óriások hiánya alig kavarta fel elmémet, az összegyűlt néhányak látványa határozottan nem tetszett. Naiv lettem volna feltételezni, mást e jelenség nem csal majd ide, mégis csalódottsággal töltött el, nem egyedüliként érkeztem. Apró kellemetlenségtől szemernyit sem csillapodott érdeklődésem, ahogy talán máskor sarkon fordulva hagynám el a helyet, velük most mit sem törődve léptem körükbe. Olyannyira ügyet sem vetve rájuk, ismerős arcok után se kutattam, hiába akadt volna, elmémet egészében fogva tartotta e helyt egyedülálló, társaitól kirívó, különös fácska látványa.
Engedtem késztetésnek, jelenésnek, mi szinte magához rántott, követelőzve. Fel sem tűnt a csend, a kotnyeles hiánya, minden tettem ellenzője most nem állt ellen, így cselekedtem, amit e szépség kívánt, érintsem meg. Mit vártam volna tőle, adjon, elvett helyette, s ahogy az érzés megszűnt, elbizonytalanodva hátráltam meg – ennek így kellett lennie? Bármit tettünk vele, nem múlt nyomtalan, törzse holt fehérből éjfeketévé vált, visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy érintésünk nyomán darabjaira hullt. Rémülettel töltött el, e szépséget tönkretettük. Kavargó feketeségben épen maradt vibráló tünemény az egyetlen, mi menthetőnek látszott, nem akarva többet veszíteni nyúltam érte hirtelen, süketté válva bármi fenyegetésre, akarva mindenki más előtt, velük egyszerre. Érintésre, képtelennek tűnhet, sikoltást hallatott, majd magába rántott, elveszejtett, sötét, halott erdőt, kopár meghittséget szemet irritáló színkavalkád váltotta fel. Akárcsak egy gyermek a szivárvány minden színét megkapta volna, felelőtlen bízva rá, mondva: játssz vele! S az válogatatlanul, kedvére festette volna rikító tarkára a helyet. Nemtetszésemnek hangot sem kellett adnom, tette azt más helyettem, helyzethez, s mint nőhöz sem épp illő szavakkal, mégis a lényegre érezve. Nem törtem magam letorkollni, jószerével a latrinából szebbet ásna ki, miként beszél, elhátráltam, sarkon fordulva inkább, s a táj bár kevésbé szép, legalább a fülemet nem sértette. Túlzó, vibráló világ bántotta egyszerűséget kedvelő szépérzékem, de minél tovább, messzebbre néztem, annál kevésbé volt felkavaró. Már-már tetszett, marasztalt, érthetetlen módon. Pillanatnyi keserűséget, a gyöngyöt bárhogy kívántam, nem tudhattam magaménak, bizonytalanságot a helyre érve, hamar elnyomta egy másik érzés. Másutt, máskor számba vettem volna megfejteni, ki, mifélét, mivégre játszik elmémmel, ilyesféle érzelmeket táplálva belém, most nem volt helye kérdéseknek. Szebbnél szebbnek kezdtem látni a körülöttünk álló fákat, minden furcsaságuk ellenére sem találva nem ideillőnek őket. Tiszta fejjel a rosszullét kerülgetett volna levegőben terjengő édeskés illattól, most mégsem zavart úgy, mint kellett volna. Fákat közelebbről szemlélve bűvölt, ahogy huncutul csillogott a leveleken megtörő fény, sokszínűségük hívva, csalogatón kellette magát.
~ Meg ne próbáld… ~ s nem csupán szóval, erővel fogta vissza a kezem. Hangja váratlan rántott vissza szirupos bódultságomból, tompán, majd egyre tisztábban, lassacskán eszmélve rá, mire készültem. Nonszensz… Lerázva magamról kábultság utolsó morzsáját fordultam el, figyelmemmel újra a velem összegyűlteket illetve. Karba tett kézzel szemléltem a többit, volt, ki ellenállt, akadt, kinek nem kondult meg a józan ész vészharangja, engedett a kísértésnek. Előbbiek közül szemelve ki arra érdemest húzódtam névtelenek egyike, színek kavalkádjából alig kirívó hímegyed, s kérdezettje mellé. Akárcsak az elsőként szóló, tőle várva válaszra, ám korántsem véve biztosra, legyen bármily rangja, helyzetünkkel tőlünk szemernyit jobban tisztában volna. Felénk intézett kérdésére, miként látjuk a kialakult helyzetet, oly sok, oly felesleges, valódi megoldást mégsem rejtő válaszom lehetne. Szóra hajlanék, de gondolat túl sok, értelem a szavakban oly kevés volna, pazarolni kár érte, sóhajjal engedtem útjára tüdőmből a levegőt, feleletül egyszerűen, tanácstalanságról árulkodón vállat vonva.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal