Lidércek Birodalma > Lezárt küldetések

A sötétség egy barlangja, avagy Anton és Wolloh magánküldetése

(1/5) > >>

Wolloh Del Desierto:
(click to show/hide)Engedélyező: Shihouin Yoruichi
Résztvevők:
[*]Anton - hollow
[*]Wolloh Del Desierto - arrancar[/list]
Felügyelő tiszt: Shihouin Yoruichi
Hueco Mundo egy eldugott barlangja, talán nem is annyira eldugott. Viszont az biztos, hogyha egy lélek, vagyis egy lidérc itt tanyázik a sötétség martalékává válik. Igen, van még a hollow-oknál is sötétebb. Sethnek valami terve lehet errefelé, mert több kisebb arrancart is küldött errefelé.
Egy se tért vissza. Valami, az átlag arrancar számára érthetetlen szeszélyből a 3. Espada, Flavia nella Sinestesia fraccionját, Wolloh Del Desierto-ra bízta az eltűnéseket okozó valami megtisztítását. Közben a barlang egy ambiciózus hollow, Anton érdeklődését is felkeltette.

Függő híd a második és a harmadik torony közé... Ezt a parancsot kaptam az új formában látható espadamtól. Egyszerűnek hangzott, de nem az. Mielőtt elkezdeném az építkezés... kiadását, előtte a másik torony urával, Desmond Phellera-val is beszélnem kell. Viszont sehol sem találtam. Egy újabb espada, aki eltűnt... Volt egy baljós érzésem, hogy az történt vele, ami hivatalosan Räv-val. Már-már kezdtem azon lenni, hogy feladom a keresését, és kiderítem, hogy ki az új segunda, mikor Flavia újabb utasítást adott. Miszerint hanyagoljam egy időre az ő parancsát, mert a trónbitorló, Seth feladatot akar rám bízni. Minthogyha ez valami megtiszteltetés lett volna. Természetesen ellenszenvemet leplezve az arcomon állandóan ott ülő mosollyal értettem az utasítást, és megindultam a trónterembe.
~Mihaszna, semmire kellő, naplopó pondrók eltűnnek, és most nekem kell takarítanom... Hát ez remek! Csodálatos. Csak azt remélem, hogy tényleg méltó feladatom lesz... És nem csak arról van szó hogy valaki túlzottan gyenge, és ezért túlkomplikálja a dolgokat. Pf...~ Ezzel és ehhez hasonló gondolatokkal hagytam el a kastélyt, hogy Hueco Mundo sivatagának egy távoli pontján lévő barlanghoz menjek.
Nem tudtam, hogy mi vár rám ott, és pontosan azt sem tudtam, hogy hova kell mennem, mert az a trónbitorló porfogó csak az irányt mondta meg, arra már nem tudta használni fölösleges fejét, hogyha másképpen nem, akkor a Primera-val határoztassa meg a pontosa helyet, hogy a tisztító brigád, ami jelen esetben én voltam, biztosan oda találjon...
 - Pf... Trónkoptató... – Morogtam magam elé. Már egy jó ideje én is koptattam a lélekenergiámat, de nem száguldozhattam sonido-val, nehogy elrohanjak a cél mellett. Annyira bosszantott Seth pontatlan parancsa, hogy még a chibiknek is elfelejtettem szólni, hogy hosszú útra megyek. Hiányzott is Zosimos, hogyha velem jött volna, biztosan nem unatkoztam volna annyira, hogy Seth-en rágódjak, és csak úgy hollow-okat lássak előttem.
 - Pf... Egy pondró! – Tettem félhangos megjegyzést, miután rájöttem, hogy nem csak téveszmélve képzelgek, hanem tényleg egy hollow akadt az utamba. Más helyzetben talán rátámadtam volna, de most nem tehettem. Egy bolondos remény miatt, hátha tudja, hogy hol az a hely, ahova a trónbitorló küldött, és hogyha nem, akkor utána még fel falhatom.
 - Hej! Te, adjuchas! A szerencse holdja vigyorog az égből rád! Én, Wolloh Del Desierto, a Las Nochesi arrancar, aki még a nagy Aizen – kesernyés ízt éreztem a számban annak a mocskos shinigaminak neve és magasztalásának hatására, bár az igaz, hogy tényleg nagyon erős volt – arrancarja is volt, és most a még nagyobb Seth – a trónkoptató trónbitorló magasztalása még kesernyésebb ízt hagyott a számban, de ezt sem mutattam ki, csupán folytattam a megszokott vigyorral az arcomon – harmadik espadajanak, Flavia nella Sinestesia első fraccionja nem harcolni akarok veled. Hanem megtiszteltetésben részesítelek, miszerint segíthetsz nekem a kastély ura által kiszabott feladat végrehajtásában. Jutalmad nagy lesz, életben maradhatsz. Hogyha ellenkezni próbálsz, meghalsz. – Hagytam a fejletlen fejének némi időt, hogy felfogja mit is mondtam, és hogy értse, hogy jobban jár, hogyha nem kötözködik velem egy kisebb lélekenergia hullámmal nyomatékosítottam meg az utolsó mondatomat.
 - Szóval, mond meg, hogy ebben az irányban – mutattam a jobbommal azt az irányt, amit követnem kellett – hol van egy barlang, minek közelében a hollow-k és a pondró arrancar-ok eltűnnek, vagy vezess oda, vagy hozz ide valakit, aki oda vezet. – Bár az arcomon még mindig ott ült a vigyor, a hangom komoly volt. Eredetileg csak az odavezető utat akartam tőle, már az is elegendő lett volna, viszont valami ötlet felmerült bennem, hogy talán a tisztításban is jól jöhet, végtére, hogyha túl alacsonyrendű az ellenfél, akkor nem kell arra pazarolnom az erőmet, majd ez is megteszi helyettem, már hogyha nem egy mihaszna naplopó.

Anton:
Nem egészséges, ha valaki egyfolytában otthon ül és néz ki a fejéből. Néha napján ki kell mozdulni és szét kell nézni mi, történik a nagyvilágban. Én is erre az elhatározásra jutottam. Eleget növeltem a valagamat a kényelmesnek nem mondható barlangom közelében. Fogalmam sem volt róla milyen nagy is lehet a sivatag ám megérkezett a megfelelő alkalom ennek a kiderítésére. Halhatatlansággal lettem megáldva így bőségesen táplálkozva nem is tűnt olyan kivitelezhetetlennek mindent titkát kideríteni. Nem mondhatnám, hogy élveztem ezt a kis kirándulást. Mindenütt kihalt fák és homokbuckák terültek el amíg a szem ellátott sőt még azon is túl. Időnként bekaptam egy-egy falatot nehogy elveszítsem önmagamat és gyakoroltam a lélek energiaérzékelést. Felmásztam egy hatalmas homokbucka tetejére majd behunyt szemmel koncentráltam. Apró lángokat láttam magam előtt, néhányuk fényesebben világítottak, mint a többiek. Akadt köztük egyszerű, semmire kellő Hollow kik ostoba módon még mindig az emberek lelkét falták. A hozzájuk hasonlóknak nagyobb az esélyük arra, hogy egy Shinigami kivégezze őket. Éreztem még együgyű Gillianokat, hozzám hasonló rettegő Adjuchasokat és hatalmas erejű hogyishívjákokat. A szomorú emberszerű lény mesélt róluk és ő is közéjük tartozott. Elvették tőlük a maszkjaikat ezzel megnőtt az erejük és megváltozott a külsejük. Egy csicsás palotában laktak és a többségük lenézte azokat, akik nem követték a példájukat esetleg nem nyalták a talpukat. Nem is tudom mennyi ideje lehettem már úton mikor feltűnt egy különleges jelenség. Azelőtt egyszerre csak egy két Arrancart láttam ám akkor többen halattak együtt. Ráadásul csak egy bizonyos irányba mentek és onnan soha nem tértek vissza. Ez kissé felkeltette az érdeklődésemet és jómagam is abba az irányba vettem a zarándok utamat. Egyik alkalommal megszólított egy rendkívül antipatikus illető. Úgy beszélt velem mintha egy csúszó mászó féreg lettem volna. Elkezdett hablatyolni valami Aizenről meg Sethről ám semmi nem rémlett fel bennem ezek a nevek hallatán. Felajánlotta nekem, hogy életben hagy, ha felajánlom neki a segítségemet. Ezen reszelős hangon kuncogtam egyet. Soha nem tűrtem, hogy megmondják, mit tegyek és nem akkor akartam elkezdeni.
- Nem tudom ki vagy ezt a Sethet sem ismerem, de nem is akarom megismerni. Eddig sem álltam haptákban a hozzád hasonlók előtt és most sem fogom. Megölsz vagy életben hagysz a te dolgod, de ne hidd, hogy megijedtem. Itt kint akármikor elvesztheti egy Hollow az életét, bár úgy halottam abba a kócerájban sem jobb a helyzet.
Annak érdekében nehogy azonnal megöljön még hozzátettem.
- Abba az irányba éreztem az eltűnő Arrancarokat. - azzal, pajzsos karommal a jelenség irányába mutattam.
- Én is éppen arra tartok mint felfedező túra.

/5000 lélekenergia
Pusztakezes harc 7
Hollow képességek 6
Garganta, Cero/

Wolloh Del Desierto:
Talán mégsem egy érdektelen, kis senkit fújt elém a szél. Jópofa, kedvemre való volt, ahogy próbált ellenállni. Ahogy az adjuchas mondta a magáét, vigyorom szélesedett. Felidézte a napról napra lét emlékét. Amikor én is a visszafejlődéstől rettegők közé, vagy a felemelkedést sejtő tudatlanok közé tartoztam. Ujjaimat be-ki hajtogattam, hogy érezzem, ahogy az izmaim mozognak. Imponáló volt, ahogy semmibe vett minket, kastélylakó kutyákat. Viszont mégis behódolt, hiába is, amit mondott. Erőfölényem egyértelműen érezhető volt még számára is, mégis... Ösztönöm tombolt, hogy pusztítsak, végezzek vele, de nem. Bár nem tudta, hogy hol van pontosan, de tökéletes lesz csalinak. Hogyha előttem megy, akkor ezt fogja elkapni az a valami, vagy ő megy keresztül a pusztító pajzson, majd az ő bőrén megtapasztalhatom, hogy mégis mi tüntette el a semmire kellőket. Hasznomra lesz, ezt tudtam, ezért elnyomtam pusztító ösztönöm. Mégis, mivel a nevek nem mondanak neki semmit, ezért kénytelennek, de mégis örömködtetőnek éreztem némi erő demonstrációt. Egy pillanatra eltűntem a szeme elől, sonido-t használva mozogtam.
 - Pf.. – Jelentem meg közvetlenül előtte, s aztán egy pillanatot várva hátrafelé kirúgtam a lábait, s a feje hátsórészét megfogva a homokba nyomtan a képes felét. – A nevek nem számítanak, igazad van. De most már tudod, hogy ki vagyok, az erősebb. Amíg hasznos vagy nem öllek meg, sőt akár megvédelek. – Kezemet levéve a fejéről kiegyenesedtem. Reméltem, hogy nem voltam túl durva, mert nem állt szándékomban megölni, csupán egy kis homokot akartam etetni vele.
 - Szóval te mész elől, te vezetsz arra, amerre azok a férgek mentek. – Jelentettem ki a tényállást, ahogy láttam, hogy megmozdult.
Nem tudom, hogy mennyit mehettünk, de az biztos, hogy jóval kevesebbet, mint amit megtettem a kastélytól addig, míg belefutottam elővédembe. Én az út alatt nem akartam beszélni, bár a viszonyulása a kastélyhoz és lakóihoz szórakoztató volt, többet nem akartam tudni róla. Nem volt semmi kedvem érdektelen információkhoz, bár, hogyha elmondta, hogy milyen néven nevezik, vagy megkérdezte az enyémet, válaszoltam, s bemutatkoztam újra, hogy „Wolloh Del Desierto, a Thres espada első fraccionja vagyok.”, de többet nem kívántam szólni. Egészen addig, míg meg nem láttuk az előttünk húzódó hatalmas dűnét.

Az arrancar és az adjuchas elértek a barlang bejáratához. Mindketten érezték, hogy itt valami nincs rendjén, hogy másmilyen a reiatsu. Wolloh bár erős, mégsem érezhette, hol a közép pontja, míg Anton tisztán érezte, hogy a hatalmas dűne rejti azt, ami sugározza, sőt azt is, hogy melyik részéből sugárzódik, és minthogyha hívná őt, pedig egyértelműen érzik, hogy itt egy leheletnyi jó szándék sincs. Lehet, hogy aki erősebb arra kisebb a hatása? Ez magyarázná, hogy miért érzékelik máshogyan ezt a sötétséget. Már csak be kell jutniuk, hogy többet tudjanak meg erről.

 - Valaki unatkozhatott, hogy ide hordott ennyi homokot, vagy csak el akar rejteni valamit. – Jó helyen járhattunk, mert az érzékeim visítottak, hogy valami nincs rendjén. Pedig látóhatáron belül csak kettőnket éreztem, mégis valamilyen sötét érzés lebegett a fejünk felett. Minthogyha a lélekenergia a levegőben besűrűsödött volna, másmilyen volt, mégis ugyan az. Baljós, sötét, másképpen nem tudnám mondani.
 - Minden bizonnyal közeledhetünk a célhoz. Talán a dűne túloldalán lesz valahol. Menjünk a tetejére, onnan látni fogjuk! – Fejemmel intettem, hogy továbbra is ő megy elől, így csak őt követve indultam meg a dűnetetőre, hátha csapdát rejt a homok, vagy valami őrt, mint Las Noches környékén az a hatalmas homok fickó volt.

Anton:
Szép lassan elindultam korábbi útirányom felé. A maszktalannal nem foglalkoztam ugyanis két dolog történhetett. Az egyik miszerint hagy tovább haladni, hogy segítségére lehessek. A másik pedig az, hogy egy csapással végez velem. Mivel még én is éreztem a testéből kiáramló tekintélyes mennyiségű lélekenergiát így nem okozhatott gondot a likvidálásom. Egyetlen csapással kitörölhetett a létezésből anélkül, hogy fájdalmat éreztem volna. Ezekből kiindulva nyugodtan hátat fordíthattam neki, mert abból károm nem származhatott. Legalábbis így vélekedtem én ostoba, együgyű Hollow. Hirtelen szétfoszlott a levegőben majd az orrom előtt ismét alakot öltött. Könnyed lágy mozdulattal kirúgta alólam a lábamat majd ugyanolyan könnyedén belenyomtam fejemet a homokba. Számíthattam volna efelé erődemonstrációra korábbi beszédem miatt mégis váratlanul ért. Félreállva közölte a tényállást miszerint csak az erő számít a nem pedig a név. Azt is mondta, amíg hasznára vagyok életben hagy és meg is véd. Számból homokot köpködve felálltam miközben szívemben fékezhetetlennek tűnő tűz tombolt.
- Nincs szükségem a védelmedre. Én csak magamat szolgálom. Ha egyszer meg kell halnom, akkor, meghalok. Ez ellen még te sem tehetsz semmit fehér kupola szolgája.- kissé viccesnek tűnt rekettes hangom miközben köpködtem kifelé a sivatag porát.
Nem tudom miért kezdtem el szidalmazni ám nem bírtam megállni. Gyorsan azért még hozzátettem egy apró megjegyzést.
- Induljunk, mert soha nem érkezünk meg.
Igyekeztem úgy tenni, mint aki tudja, merre kell mennie. Sajnos csekély képességeim miatt csak nagyjából tudtam behatárolni merre is éreztem azoknak az Arrancaroknak az erejét mielőtt eltűntek.  Alkalmanként meg kellett állnunk, hogy szememet lehunyva visszaemlékezzek az irányra és leellenőriztem az eltűnő lángocskákat. Mintha egy láthatatlan buborék vett volna körül minket a gyengébb Hollowok sosem jöttek ennél közelebb. Kicsit furcsának tartottam, hogy jóval erősebb mégis egy magam fajta segítségére van szüksége. Abban maradtam, hogy senki nem tökéletes így neki is vannak apró gyengeségei. A nevem nem mondtam meg neki, mert soha nem tartoztam a cseverészők táborába. Némi idő és energia rááldozásával sikerült elérnünk a keresett helyszínt. Kevés esélyt láttam arra, hogy sikerrel járok és mégis megtörtént. Ehhez hasonlót még nem éreztem egész addigi életem során. A rendkívül sötét erő mintha szólongatott volna engem bátorított, hogy lépjek be a barlangba. Majdnem meg is tettem ám szerencsémre az Arrancar hangja felébresztett zavaromból. Elindultunk szépen a tetejére az Arrancar sereghajtóként kullogott mögöttem.
- Már nagyon közel járunk a valamihez, amit keresel Arrancar.
Nyugodtan megkérdezhettem volna a rendes nevét ám nem kedveltem még annyira. Nagyon kevesen voltak, akiket nem akartam megölni. Őket tekintettem az én barátaimnak és Ronan közéjük tartozott.

Wolloh Del Desierto:
Úgy éreztem, hogy valamit félre érthetett az adjuchas. Csak a küldetésem alatt állt szándékomban védeni, ameddig a hasznomra állt. Viszont vicces volt, hogy azt harsogta, hogy nem szolgál senkit, de az utasításaimat mégis követte.
A dűne oldalát mászva, minthogyha éreztem volna, hogy erősödik a sötét kisugárzás. Jól sejtettem és igazat szólt, tényleg közelítettünk a célhoz. Bár azt egyelőre sejteni se sejtettem, hogy mi eregetheti ezt a kisugárzást, és hogyan végezhetett a naplopókkal. Ez kicsit bosszantott, de egyszerre izgatott is. Egy ismeretlen ellenfél várt rám, és mindenhonnan rám lesett...
Nem, nem lesett, ahogy a dűne felénél járhattunk hívást éreztem, minthogyha valami hívogatna, valami fenyegető. A kedvenc mangám egy jelenete rémlett fel. Ahogy Alucard a pincében, a trónján ül és várja a szőke Valentain-t. Amaz botor mód becsmérelte, hogy hiába bujkál Alucard, nem rejtőzhet el. Alucard meg kiröhögte, hogy nem bujkál, csupán rá vár. Hasonló helyzetben éreztem magam. Én voltam Valentain, az ismeretlen meg Alucard. Csak remélni tudtam, hogy az esetemben én kerülök ki győztesként, mégis vágytam a találkozóra.

A sivatag dűnéi vándormadarak a végtelen homoktengeren. Ahogy a szél fúj, úgy vándorolnak. Egyszer itt, egyszer ott. Egy lassan hullámzó tenger. Amin hatalmas szél támadt, és az adjuachas és arrancar kettősét homokvihar lepte el. A dűne, amin álltak úgydöntött tovább áll, s nem rejti tovább a barlangot rejtő hatalmas sziklát. A szokatlan páros mit sem sejtve, csak a hívás hangtalan hívását követve sétáltak be a sötétségbe, ahonnan talán ki se jönnek többé.

Nem voltam nagy sivatag járó, legalábbis régen volt, mikor csak úgy kóboroltam benne, így nem csodaszámba menő tény, hogy meglepett a számomra a semmiből előbukkanó szélvihar, ami pillanatok alatt homokviharrá erősödött. Kalapomat az arcom elé szorítottam, s engedtem, hogy ösztönöm vezessen. Balommal kalapomat tartottam, jobbommal pedig az adjuchas-t kerestem. Nem hagyhattam, hogy a homokvihart kihasználva meglépjen. Csupán csalinak kellett, mert lehet, hogy csapdákkal is szembe kell néznünk, igen ezzel magyaráztam a tettemet, még magamnak sem akartam egyelőre beismerni, hogy más miatt, ami nem az érdek, amiatt nem akarom, hogy eltűnjön a hollow. Az ösztönöm a fenyegetés felé vitt, és hogyha jobbom megtalálta, akkor én meg az adjuchas-t vittem. Hogy hova, előre nem tudtam.
Mikor már nem éreztem bőrömön a felkavart homokot, akkor emeltem csak le a kalapot az arcom elől. Egy kisebbfajta homokvárat is építeni lehetett volna abból a homokmennyiségből, amit  leporoltam magamról. Egy barlangban álltunk. A kalapomat is homokmentesítettem, s visszatettem a fejemre.
 - Még törlesztened kell a sértegetésekért, nem szökhetsz el. – Mordultam az adjuchas-ra, bár nem igazán érdekelt, hogy miféle sértésekkel illetett, kevés volt ahhoz, hogy érdekeljen.
Ezt a barlangot kerestem, ebben biztos voltam. A fénytelen mélyéről éreztem a hívást, bár a kisugárzása, minthogyha enyhült volna...

A barlangban tényleg enyhült a kisugárzás? Talán rossz helyen vannak, nem, biztos, hogy ez az a barlang. Talán nem is enyhült, hanem megnövekedett, olyan mértékben, amit már nehezebben tudnak felfogni. Viszont már mindketten egyértelműen érzik a hívást a barlang mélyéről. Ellenben a sötét kisugárzás kissé őrjítő hatása látszólag a nagy termetű arrancar-t hidegen hagyja, talán mert amúgy is őrült? Anton-nak viszont vigyáznia kell, mert olyan érzés fenyegeti, hogy tudatlan gillian lehet belőle újra, de ez úttal véglegesen, de, hogy valós-e a fenyegetés nem tudni, ellenben az érzés erős.

 - Világítani tudsz? – Érdeklődtem, mint egy mellékesen, mert akár tud, akár nem be kell hatolnunk a mélyére. Már nem érdekelt, hogy milyen feladat lett rám bízva, magam miatt akartam bemenni, és megküzdeni azzal, aki ott vár. – Mindegy. – Nem adtam válaszadási lehetőséget neki, talán túl izgatott voltam, nem ez nem egészen izgatottság volt. – Akár tudsz, akár nem, te mész előre.
Nem izgatottság volt, vagyis nem csak az volt, amit éreztem. Hanem elemi félelem, hogy mitől, azt nem tudtam, egyszerűen féltem, és ez okozta az izgatottságomat. Ezzel a tudattal és azzal, hogy sötétségben kell botorkálnunk, lépkedtem a hollow nyomában, de kisvártatva meglepetés ért minket, vagy legalábbis engemet. A barlangjárat tetején apró, enyhe kékes fényt sugárzó kavicsok voltak, így mégsem kellett vaktában lépkednünk. S ennek köszönhetően láthattuk meg, hogy a járat, amit itt-ott még cseppkövek is díszítettek elágazik, méghozzá négy irányba. A hívogatást mind a négy irányból éreztem, ugyan úgy, ahogy ezt a sötét reiatsut is ugyan olyan erővel éreztem, s ez bosszantott. Hogyha mindegyik járat ugyan oda vezet, akkor mégis minek van belőle több? Fejemet forgatva néztem a járatokat, hátha valamelyik egyszer csak szimpatikussá válik.

Láthatóan ez a sötét erő a gyengébbekre jobban hat. A nagy erejű Wolloh a négy járatot egyformának látta, viszont Anton szeme előtt láthatóvá vált a négy járat bejáratában lebegő sötét vöröses reiatsu jel. A négyből a bal szélsőt egyértelműen a halál jele bélyegezte meg, a jobb szélsőt a lélek jele. Míg a középsők közül a baloldalit a tűz bélyegezte, addig a jobb oldalit a vér.

Navigáció

[0] Üzenetek főoldala

[#] Következő oldal