Szerző Téma: Damario Fuentes  (Megtekintve 835 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Damario Fuentes

Eltávozott karakterek

Números 29

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 500 / 15 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 6 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Damario Fuentes
« Dátum: 2014. Okt. 05, 19:58:38 »
Jelszó: fehér

~ Adatlap

Név: Damario Fuentes
Nem: Férfi
Kaszt: Arrancar (Números 29 [ha még nem foglalt] és Exequias tag)
Szül. ideje: 1472. júl. 15.
Kor: 542 év
  • Emberként: 42
  • Lélekként:500
~ Előtörténet

Vízbe fúlni nem épp kellemes dolog. Roppant hosszú ideig tart, és pont olyan, mintha akasztanák a hóhért. Ráadásul nincs benne semmi elegáns; pedig az ember azt gondolná, hogy egy kalóznak ez a halálnem a legdicsőbb halál. Egy fenéket. Bár, határozottan jobb, mintha eltalálna egy ágyúgolyó. A víz felszínén lebegtem, vagyis a testem, merthogy már külső szemlélőként néztem magamra. A sós víz megtalálta az utat a tüdőmbe, és megtöltötte, kifejtve nem épp jótékony hatását. Meghaltam.
Hogy tiszta legyen a kép, kezdjük az elején. A szüleim sosem voltak gazdagok. Az alsó középréteghez tartoztunk, apám halász, anyám pedig szabó volt. Két testvérem volt, én voltam a középső gyermek. Az öcsém sajnos meghalt gyermekbénulásban, a bátyámnak pedig esze ágában sem volt átvenni apánktól a halászatot. Egy hajóra ment dolgozni, ami szüntelen a vizeket járta, és soha többet nem hallottunk felőle. Ez volt a második csapás a család életében, de hogy kerek legyen, úton volt a harmadik: én. Apám kitanított mindenre, ami a halászattal kapcsolatos, kívülről fújtam az összes halfajtát, melyek megtalálhatóak voltak a vizeinkben. Teltek múltak az évek, míg elértem a húsz éves kort. Hírek kezdtek terjengeni egy ismeretlen földről a világ másik felén. Sokan úgy vélték, ez lehetetlen, merthogy a víz a végtelenbe tart, és maximum lehajózunk a világ peremén. Kíváncsi voltam, tudni akartam, hogy tényleg létezik-e. Megvártam, míg besötétedik, majd felszöktem egy hajóra, amiről hallottam, hogy arrafelé megy másnap, korán reggel. Mint utóbb kiderült, pechem volt, ugyanis azt a hajót egy csapat kalóz nézte ki magának, és még indulás előtt – mikor a legkevésbé őrzött – elkötik a hajót. Az alsó szinten húztam meg magam, mikor hallottam beszélni őket, az egyik lehetett a vezetőjük, ugyanis nem győzte osztogatni a parancsokat. Épp fel akartam adni, és megragadni a kínálkozó lehetőséget, hogy meneküljek, mikor megéreztem valamit. A hajót eloldozták, és így az esélyeim, hogy elfelejtsem ezt az őrült tervet, egyre csak csökkentek.
- Kutassátok át a hajó minden zugát! – adta ki a következő utasítást, és az zajokból ítélve, hárman, de lehet, hogy négyen neki is indultak, hogy végrehajtsák feljebbvalójuk kérését. Hiába rejtőztem, csak idő kérdése volt, mikor találnak rám, így meg sem próbáltam elrejtőzni előlük, inkább kivártam, amíg ők elérnek hozzám. Azt az arcot sosem felejtem el: beesett, sápadt, és még a bőr is úgy lógott rajta, mintha túlméretezték volna.
- Van egy potya utasunk, kapitány! – kurjantotta el magát a fickó, de a szemét egy pillanatra sem vette le rólam. Itt a vége, soha többet nem lesz alkalmam, hogy legalább elbúcsúzzam otthonról, véget ért rövidke, szánalmas életem. A kapitány döngő léptei nemsokára visszhangot vertek, és egy pillanattal később meg is pillantottam. Viszonylag magas, és elég testes alkatú férfi volt, kalapját olyannyira a szemébe húzta, hogy alig látott ki alóla, mégis mindig kicsit feljebb tolta, hogy lásson. Ez olyan hatást keltett, mintha a feje képes lenne egyszerűen beleesni a kalapjába, ha hagyná.
- Nocsak, nocsak! Mit keresel a hajómon?! – tette fel a kérdést, és hangneme egyértelművé tette, hogy mindenképpen választ vár. Hirtelen nem tudtam, csak hebegni-habogni, és vártam, hogy lesújtson, így elrendezve a problémáit. Aztán kicsúszott a számon, és tudtam, hogy akármennyire is meggondolatlan voltam, innen nincs visszaút.
- Vegyen fel! – bukott ki belőlem.
- Hogy mondod? – csodálkozott el, valószínűleg nem pont erre a válaszra számított.
- Kalóznak állnék. Vegyen fel! – mondtam ismét, most már kissé határozottabban, és nem is tűnt akkora balgaságnak. A családom világ életében egy helyben toporgott, nem csúsztunk lejjebb, de nem is emelkedtünk fel. Ezen változtathatok, még ha ily’ érdekes módon is, mint ez. A kapitány elnevette magát, az embere, aki megtalált, pedig kikerekedett szemekkel nézett rá. Vártam az ítéletet, és hogy megerősítsem magam, nyeltem egy nagyot.
- Na irány fedélzetet takarítani! – rivallt rám, és most rajtam volt a meglepődés sora.
- Tessék?! – kérdeztem vissza elhűlve.
- A hajót tisztán kell tartania valakinek, csak nem gondoltad, hogy én fogom felnyalni? – ismét felnevetett, de végülis kihúzott az eddigi rejtekemből, és feltaszigált a fedélzetre, majd kezembe nyomta a vödröt és a felmosót.
- Mindenki alulról kezdi. – már többen álltak körülöttünk, és ahogy ezt kimondta, mind egyszerre nevettek fel. Némiképp megalázva éreztem magam, de beadtam a derekam, ugyanis ez is jobb volt, mintha egyszerűen lepuffantottak volna.

Teltek-múltak az évek, és beletanultam a nem várt dologba. Fizimiskám is jelentősen változott, hogy beleolvadjak a legénység köreibe, és ne úgy nézzek ki, mint egy kisbaba közöttük. Az évek során megtanultam bánni a karddal és a pisztollyal, valamint volt alkalmam kipróbálni egy karabélyt is, de majdnem eltörte a kulcscsontom, így azt a fegyvert inkább hanyagoltam. Bejártuk az egész világot, és amerre megfordultunk, mindig eltűnt valami, kisebb-nagyobb értékben, illetve feléltük a hely alkohol készletét.
Kalóznak állásom tízedik évfordulóján egy kicsiny sziget mellett horgonyoztunk le, és a nagy vidámság tetőfokán a kapitány bejelentette, hogy ezek a vizek már nem tartogatnak kihívást számunkra. Bejelentette, hogy új kalandok és még több zsákmány reményében keletre indulunk tovább, ha itt befejeztük. Meglepő módon ujjongás fogadta a hírt, és sokan már arról suttogtak, hogy miféle kincsek várhatnak minket keleten. Másnap neki is indultunk, és hiába tartott hosszú ideig az út, volt bennem egyfajta rossz érzés, amit nem tudtam hova tenni. Végül persze kizártam, és épségben megérkeztünk a keleti vizekhez. A távolban japán szigete tűnt fel, és ekkor kezdődött minden. Úgy állt a helyzet, hogy az egész bandát körözni kezdték, és mindenfelé szétküldték a hirdetményt. A hajó, ami megtámadott minket, ismeretlen volt számomra, legalábbis nem láttam még ilyen felségjelzést. Csatába bonyolódtunk, de rendkívül agresszív hadviselésüknek köszönhetően elsüllyedt a hajónk, és ez ellen nem tudtunk mit tenni. A test kettészakadt, és az orr, valamint a tat rész ferdén lebegett a vízen. Amint a helyiségek, illetve a fenék részek megteltek vízzel, gond nélkül húzták le a hajó maradékát az örök hullámsírba. Egy hajszálon múlt, hogy nem vesztem oda. Próbáltam menteni a menthetőt, mikor az egyik robbanás elől elugorva a lábam bele akadt az vitorla felhúzására szolgáló kötélbe, és nem eresztett. Vettem egy mély levegőt, valamint erőt magamon, és a lehető legjobban elkerülve a pánikot kioldottam a csomót. Az utolsó pillanatokban evickéltem a felszínre, ahol belekapaszkodtam egy utamba eső rumos hordóba, ami a víz tetején lebegett. A kalóz legjobb barátja. Az ismeretlen hajó egyre közeledett, volt egy olyan sejtésem, hogy nem adnak a véletlenre, és biztosak akarnak lenni abban, hogy mindenki elkaptak közülünk, de abból ugyan nem esznek. Egy pisztoly lebegett el mellettem, de így elázva amúgy is használhatatlan, no meg mire megtölteném – ha lenne hozzá mindenem – játszi könnyedséggel kapnak el. A kardok, a nehéz fém penge miatt az elsők között voltak, amik a tenger fenekén végezték. Kötél szorítását érzem a hónom alatt, majd felfelé húznak. Megint pechem volt, életemben már másodszor. Elfogtak, és bár tömlöcbe zártak, tisztában voltam azzal, mi jár a kalózoknak. Semmi kedvem nem volt kötélen végezni, de nem tudtam mit tenni. Két nappal bezárásom után már vittek is a halálsorra, de nem adtam olyan könnyen. A kezem ugyan béklyóban volt, az előttem sétáló őr a háta mögött rejtegetett egy tőrt, ezt könnyen el tudtam csaklizni, majd a megbilincselt kezemet átvetettem a nyakán, kifordultam a két őr közül, és sakkban tartottam mindenkit. Legalábbis ezt hittem. Alig egy perccel később egy tőr landolt a hátamban. Tompa fájdalmat éreztem, és megpróbáltam kihúzni, de nem értem el, majd testem összecsuklott, magammal rántva a szerencsétlen katonát is, bár ő megszabadult szorításomból.

Lélekké váltam, de nem akartam tovább lépni, illetve senki nem is jött, hogy megszabadítson. Céltalan bolyongtam, a mellkasomból kiálló lánc pedig egyre csak rövidült, míg végül elére az utolsó szemet, és nem sokkal később éles fájdalomtól ordítottam fel. A lánc eltűnt, és a testem – még ha spirituális is – elkezdett szétnyílni, mígnem egy méretes lyuk keletkezett a helyén. Testem elszíneződött, és arcomra valamiféle fehér maszk került. Így váltam hollow-vá. A tudatom megmaradt, bár mintha egyre inkább eltűnni látszott volna, sokszor kaptam magam azon, hogy túlságosan is ösztönből cselekszem, mint az állatok, és ez egyáltalán nem volt ínyemre. Így érek hát véget? Fenéket! Elhatároztam, hogy nem hagyom magam, ahogy eddig sem hagytam. A földön ragadt lelkekre kezdtem vadászni, és szép sorjában elfogyasztottam őket. A baj csak az volt, hogy bármennyit is ettem meg, nem igazán csillapították étvágyamat, így más megoldást kellett keresnem. Hueco Mundo tökéletes „játszótérnek” bizonyult, ahol hollow hollow-nak farkasa, már amelyik. A fajtársak sokkal inkább csillapították éhségem, de valami más is felébredt bennem. Még többet akartam. Olyan volt, mint mikor jól belaksz, de a desszert a gyomrod egy egészen más zugába megy, amelyről eddig nem volt fogalmad. Pont ilyen érzésem volt, és minden napom azzal telt, hogy újabb és újabb hollowokat fogyasztottam a változatosabb fajtából. Aztán megtörtént; azon kaptam magam, hogy a világ összemegy körülöttem, ami igaz is volt, még ha csak részben is. Mégpedig azért, mert nem a világ ment össze, hanem én nőttem meg. Bár ez nézőpont kérdése. Gillian-ként sem akartam megrekedni, és folytattam jó szokásom, fajtársaim elfogyasztását. A sok tökkelütöttnek fogalma sem volt arról, hogy mi történik körülöttük. Egy elesett? Nem baj, vele úgy sem történhet meg, nagy, és erős, és sebezhetetlen. Fenéket, ugyanolyan nagy, és erős, és sebezhetetlen voltam, mint ők, annyi különbséggel, hogy volt egy igen komoly előnyöm velük szemben: a tudatom. Beletelt némi időbe, mire magam mögött hagyhattam ezt az undorító formát, és adjuchas-szá léphettem elő. Itt jött rám az igazi rettegés. Vajon ez a vége, vagy van tovább is? Nem voltam biztos abban, hogy esetleg ne fejlődnék vissza, ha leállok a hollow-koszttal, és féltem, hogy megint a „fekete csuhások” között találom majd magam, de ezúttal nem lesz ekkora szerencsém. Hueco Mundo sivatagát járva minden utamba esőnek neki mentem, még a sima, alsórendű hollowok-nak is, akik tudat nélkül megrekedtek a szintjükön. Kihasználtam minden lehetőséget, csakhogy az energiám ne apadjon le. És akkor jött Ő.
Eseménytelenül indult ez a nap is, újabb hollowok után kutattam, mikor megláttam a három fehér alakot. Messziről azt hittem, hogy újabb áldozatok tévedtek utamba, akiket bekebelezhetek, ám mikor közel értek, rájöttem, hogy itt valami másról lesz szó. Nem látszottak hollowoknak, vagy csak nagyon jól titkolták. Különleges energia áradt belőlük, melyre megkordult a gyomrom, és megnyaltam a szám szélét.
- Ha jól sejtem, ti nem hollowok vagytok. – nyitottam a témát, valahol el kell kezdeni.
- Eltaláltad, barátom. – szólt a középen álló, barna, hátranyalt hajú férfi. Volt benne valami különleges, valami megmagyarázhatatlan erő, melytől megszólalt a fejemben egy vészcsengő, hogy jobb, ha nem kezdek ki vele.
- Mit szólnátok ahhoz, ha hagynánk a bemutatkozós részt, és rögtön átadnátok magatokat nekem, hogy felfalhassalak? – ismét megnyaltam a szám szélét. A három alak rezzenéstelen és érzelemmentes arccal állt előttem, majd ismét a barna hajú szólalt meg.
- Mit szólnál, ha többet nem kéne félelemben élned? Nem kéne félned attól, hogy visszafejlődsz? – megfogott. Erre nem tudtam mit válaszolni, csak hallgattam, hátha folytatja a mondandóját, de nem így lett, csupán várta, hogy mit válaszolok.
- Valahogy kétségeim vannak afelől, hogy igazat mondasz. – léptem visszább két lépést.
- Nem kell félned. Én segítek neked, te pedig a szolgálatomba állsz. – áhá, itt volt a kutya elásva. Valami azt súgta, hogy nem biztos, hogy ebbe olyan jó ötlet belemenni, viszont pont úgy, mint annak idején, most is csak szimplán kicsúszott a számon:
- Legyen. – a macska rúgja meg! A férfi közelebb lépett, és elővett valamit, amit nem láttam, majd szinte ezzel egy időben furcsa, bizsergő, néha kellemetlen érzés futott át a testemen. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Mikor végre elmúltak ezek az érzések, még furább dolog költözött a helyükbe. Mintha másképp éreztem volna Hueco Mundo durva homokját. Lenéztem, és legnagyobb megdöbbenésemre a térdeimet láttam. Rendes, emberi térdeket, aztán a kezeim, jézusom, sosem örültem még ennyire ezeknek a testrészeimnek. A trió Las Noches-be kísért, ahol egy fehér – egyenruhának tűnő – viseletet kaptam. Része lettem Aizen Souske arrancar seregének.
Pár nappal később egy másik arrancar keresett meg, Aizen hivatott. A trónterembe belépve a férfi a magas trónján üldögélt, ám mikor beléptem, lejött onnan; gondolom, hogy ne kelljen túlságosan kiabálni.
- Úgy döntöttem, hogy az Exequias tagjai között megállod majd a helyed. – ha akartam volna se tudtam volna mit mondani. Megtiszteltetés volt, és Aizen hangja nem igen tűrt amúgy sem ellentmondást.
- Köszönöm a bizalmat. – mondtam, majd elindultam, hogy jelentkezzem az Exequias új tagjaként.

~ Kinézet

Damario nagyjából 1.75 magas, és 65-70 kilo között mozog a súlya. Vékony, mégis szálkás, haja fehér színű, szemei szürkék. Kezein egy-egy bandázst hord, így a zanpakutoja durva felülete nem töri fel a kezét. Zanpakutoját a nagy többséggel ellentétben a hátán hordozza, ruhája a mindenkori arrancar viselet. Felső részét szétnyitva hordja, így a hollow lyuk is látszik mely mértani pontossággal a teste közepén helyezkedik el. Hollow maszkjának megmaradt darabja a mellkasát fedi, válltól vállig, mintha valamiféle túlméretes nyakék lenne.

~ Jellem

Szokták volt mondani, hogy a nyugodt emberek a legveszélyesebbek. Damario-ra ez hatványozottan igaz. Gyakorlatilag végtelen türelme van, de ha valami komolyabbra kerül a sor, nem ismer határokat, és túl megy a végsőkön is. A feladatokat általában kérdezés nélkül intézi, leginkább a maga módján, ugyanis véleménye szerint a célhoz vezető út teljesen lényegtelen, ami lényeges, az a végeredmény maga. Épp ezért van, mikor nem szószerint követi a kiadott parancsot, vagy nem úgy végzi el a feladatot, ahogy azt kiadták számára. Megéri a jóban lenni vele, mert rosszakaróinak úgy és ott tesz keresztbe, ahogy akar, és ahogy tud, legyen az gyerekes csíny, vagy életveszélyes szituáció.


~ Zanpakuto/képesség

~ Képesség(ek)

A szigonnyal képes egy árhullámot indítani. A víz nem okoz komoly sérülést, az ereje a sebességében rejlik, amivel képes elsodorni az ellenfelét. A hullám egy közepesebb ütés erejével ér fel.

~ Zanpakuto
Neve: Tortuga Gigante
Parancsa: Tobikome, Tortuga Gigante!/ Bueco, Tortuga Gigante!/ Merülj el, Óriás Teknős!
Resurrección:
A szigonyt, hegyével az égnek, a földhöz érinti, majd ahogy elhangzott az utasítás, a fegyver „szétloccsan”, beterítve Damario-t, amíg az átalakulás befejezőik. A „maszk” darabja kiegészül, lefedi az egész torzóját, a hátán pedig teknős páncél nő. Teste kissé átalakul, és emberi formájához képest vaskosabb lesz, állkapcsa kissé előreugrik. A felszabadítás után Damario egy humanoid teknőssé változik, fegyvere pedig a vállainál lévő ágyúkká válnak, melyek a hátán lévő teknő egy-egy szeletéből bukkannak elő.
Támadások:
Huelga Blindado – Damarió, behúzódva a teknőjébe, eszeveszett forgásba kezd, és így ökleli fel ellenfelét. A csapás olyannyira erőteljes, hogy akár csontot is törhet. (természetesen az erő viszonyok ezen változtathatnak)
Cañones de Agua – A vállainál lévő két ágyúból képes külön-külön, vagy akár egyszerre is, egy erős vízsugarat indítani, mely egy erősebb ütés erejével ér fel, és képes akár elmosni (értsd: ledönteni) az ellenfelét.

Kiegészítés: A Resurrección-nel szerzett teknős páncél nem jelent számára bónusz védelmet, csak annyira kemény, amennyire a hierroja is!

~ Szeret-nem szeret
+ Meditálni
+ Nyugalom
+ Gondolkodni
+ A vizet
+ És nem utolsó sorban saját magát sem veti meg

- Nem bírja, ha kioktatják
- Nem viseli el, ha meditáció közben megzavarják
- Rosszul tűri a nyugalma megzavarását
- Szívből gyűlöli a tüzet
- Roppant ideges lesz, ha gúnyt űznek feloldott formájából.

~ Felszerelés(ek)
« Utoljára szerkesztve: 2014. Okt. 05, 20:22:30 írta Damario Fuentes »

Karakterlap

Ootoribashi Roujuurou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 29

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 2 768 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése



  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Damario Fuentes
« Válasz #1 Dátum: 2014. Okt. 05, 22:25:34 »
Szia!

Érdekes, olvasmányos előtörténetet írtál, néhány elgépelést találtam mindössze, tehát ELFOGADOM a karaktert. Első szinten kezdesz, 5000 LP-vel, illetve 4000 ryou-val. Ezen kívül ingyen választhatsz három, szintednek megfelelő technikát, amit itt jelenthetsz be.

LP-d után 10, Las Noches-i hovatartozásodért 3, Exequias-tagságod miatt pedig 5 pont jár, vagyis összesen 18 pontot oszthatsz el az alábbi képzettségek között az alapból mindegyikre járó 1-1 ponton kívül:

~ Fegyverhasználat
~ Pusztakezes harc
~ Hollow képességek
~ Sonido
~ Resurrección

További információt itt találsz, pontozásodat pedig itt jelentheted be. Ezen kívül a profilodat kell még kitöltened, és már neki is kezdhetsz a játéknak.

Üdvözöllek az oldalon, jó szórakozást! ^^

« Utoljára szerkesztve: 2014. Okt. 06, 21:29:03 írta Ootoribashi Roujuurou »