Még hallotta osztagtársai riadt sikolyát. A tűz perzselő hangját. Volt annyira naiv, még olyan vén fejjel is, hogy rábízta magát, és vagy egy tucat embert egy egyszerű pajzs kidoura.
Fülsiketítő robbanás, mély dobbanás, égető lángok. Aztán minden elsötétült.
Nem emlékezett arra, mennyi ideig sodródott az üres, fekete eszméletlenségben. Csak arra, hogy kinyitja a szemeit, egy általa sosem látott helyen.
Egy hegytetőn állt, annak lapos síkján nagyobb sziklalapok sátorformán összedőlve, tövükben rozoga faházak maradékai.
Ahogy szétnézett, döbbent rá hogy hasonló romok szegélyezik. A belső világában lévő házak.
Megdermedt. Zanpakutoujának se híre, se hamva nem volt, világa pedig romokban hevert.
Aztán mintha álomból riadt volna, ismét kipattantak a szemei. A füst, az eső, meg az égett szag, tehát ismét a Lelkek világában volt. Mozdulni próbált, de tagjai csak késéssel, és nehezen válaszoltak.
Amennyire ki tudta venni, a robbanás egyenest a völgy sziklafalának vágta. Fülei még mindig csengtek, ruhája meg foltokban bal oldala, karja még lustán füstölgött. De ahogy lepillantott, jobbjában még mindig ott volt a kardja, és még mindig úgy szorította mint a satu.
Egy pillanatig a fejébe kúszott, hogy inkább nem is tesz semmit. Visszacsúszik a gondtalan tudatlanságba, érjen véget bárhogyan is a nap. Aztán jutott csak eszébe. A csata, és a társai.
Erőt vett magán, és lomhán megpróbált feltápászkodni. Teste jó néhány helyen megzúzódott, talán csontja is tört, de a legrosszabbak a füstölgő sebek voltak. Egyszerre égették és marták, mintha friss sebbe dörzsöltek volna sót.
Kellett pár perc, hogy talpra kecmeregjen, és csak utána nézett szét. A Gotei haderejének itteni része, nem nézett ki a legjobban, a tűzgolyó helyén pedig siralmas volt.
Voltak, akik egyazon helyükben szétégtek, az esőcseppek törték le apránként, ami szenes alakjukból maradt. Lehettek vagy négyen. A többiek pedig hasonlóan jártak mint ő. Jajgattak, füstölgő testtel próbáltak meg valamiféle láthatatlan gyógyírért kúszni a sárban.
Tekintete társairól ide-oda kúszott, hátha meglát egy vörös üstököt, fehér haorival. De sehol nem látta. Utoljára még arrafelé vetett egy pillantást, amerre a becsapódás előtt látta.
Kardot szorító keze kissé megremegett. Ott volt. De hátra sem pillantott. A düh, mint valami keserű méreg terjedt szét benne.
Igaz, nem nagyon foglalkozott ő maga sem az osztagtársaival, de mind katonák voltak. Egy osztag, akiknek védeniük kell egymást.
Kiszáradt, elszoruló torokkal nyelt egyet, és annak is ugyanúgy füst íze volt. Semmi más nem tartotta talpon, csak a dühe, ahogy megtett egy lépést. Aztán még egyet. A térdei még kissé merevek voltak, de nagyjából sikerült odaérnie egyik társához. Lehajolt, és kardjára támaszkodva, füstölgő balját nyújtotta.
Amaz észrevette, és sok sziszegés, meg zihálás közepette, de belé kapaszkodott. Az ősz férfi szólni nem tudott, hangja valahol a barakkoknál maradt, ezért csak a sérült shinigamira nézett, és aprót bólintott.
Ő is bólintott, és hagyta hogy a szürke shinigami átkarolja. Aztán egy villámsúlytotta jobb emelkedett a magasba, és szinte hang nélkül hangzott el a hívószó.
-
Tengoku kara shinotsukeAz egybefüggő felhőtakaróból megsűrűsödtek a dörgések, aztán egyetlen, vékony villám szelte át a borús égboltot, jóformán belecsapva az idős férfiba.
-
Arashi kousokuryokuA nodachira fonódó villámostorból apróbb szálak váltak le, kúsztak szét, és ették bele magukat karjába lábába, halványan megvilágítva izmait, inait. Látszott rajta, hogy nem kellemes folyamat, de amint vége volt, egy szempillantás alatt a mögöttük lévő negyedik osztagnál termettek.
Meg sem kérdezte a lassan föléjük úszó, szemlátomást igen csak viharvert léghajót, sem a seregnyi holttestet. Csak intett egy közelben álló szanitécnek, és a gondjaira bízta társát. Aztán egy-két lépéssel ismét az osztagánál termett. Némán, egyiket a másik után vitte hátra, el a tűzvonalból.
Amint a shikait feloldotta, a dühe is szertefoszlott. Elméje kiürült, és szinte csak ösztönösen cselekedett. Nem érdekelte se a fronton zajló csata, se a kapitánya, aki szemlátomást magukra hagyta őket.
Ő csak azzal törődött, hogy akit tud, elvigyen arról a pokoli helyről.
Utolsóként egy égett karú, mellkasú nő felé nyújtotta kezét. Amaz egy pillanatra megriadt, homályos tekintetében rémület csillant. Nem lehetett szép látvány, a magas férfi, fehéren fénylő szemekkel, füstölgő karral, homlokkal.
Aztán a homály lassan felszállt, és meglátta ki is valójában. A rémülete, ha csak egy kicsit is, de alább hagyott. Nem próbált menekülni előle, de nem is nyúlt érte.
Az idős férfi így lehajolt hozzá, ölébe vette, és ahogy a többiekkel, vele is visszament a negyedik osztagosok sátraihoz.
Finoman letette egy szabad helyre, és már ott sem volt. Kicsivel előrébb, a Respublica volt osztagához lépett. Volt ott mindenféle, shinigami, akademista, ember, férfi, nő, japán, és máshonnan valók.
Némán nézte a szétroncsolt holttesteket, aztán tekintete a szerteszét heverő aranyszín lemezekre vándorolt. Pár pillanatig csak bámulta őket, aztán lehajolt egyért. A csatok félig-meddig leszakadtak, de volt fontosabb is. Az a darab jó volt rá, ami az ő alkatát tekintve ritka.
Összeszedett pár gazdátlanná vált darabot, és magára csatolta őket. Így a végén a jobb csuklójára, mindkét lábszárára, bal karjára, és egy beszakadt vértdarabnak köszönhetően, bal oldalára került egy-egy aranyszín páncél.
Megforgatta csuklóit, meg karjai, majd egy villanással a sérült léghajó alatt termett. A hajótest pereme felé emelte kardját, aztán megmoccant jobbja, a nodachi pengéje pedig szétrobbanva, a villámnyúlvánnyal belefúródott a hajóba.
Baljával is megfogta a kardot, majd rántott egyet, és mint akit ágyúból lőttek ki, egyenest a hajó felé repült. Ugyan egy nagyobb dobbanással érkezett a fedélzetre, de úgy vélte ennél lehetett volna döcögősebb landolása is.
Suhintott egyet, a nyúlvány pedig kiszakadva a hajóból, ismét összeállt nodachivá.
Shikai: 嵐 拘束力 - Arashi kousokuryoku - Vihar kötés
Elemi reishit (szél és villám) köt átmenetileg az izmokba, növelve a zanjutsu, és hakuda képzettségeket