Kapitányi iroda

[Satoru Kazura]

Kazura a főnöknél

A kapitány szavai igencsak motiválóak voltak. Kazura számára lényegtelen volt, hogy komolyan gondolta, vagy csak lelkesítő akart lenni, hízelgőnek találta már magát a gondolatot is, hogy saját magán kívül más is úgy vélné, hogy legyőzheti gyengeségeit. Végig hallgatva a szavakat kicsit el is szégyellte magát. Yuuken már korábban is említette, hogy tudja alkalmazni a képességeit, meg ki is ő, hogy megkérdőjelezze a beosztás menetét, és mibenlétét. A nemes persze nem egy lehetséges okot vázolt fel, minek köszönheti Kazura a helyét, de a második nem volt olyan vonzó a tiszt számára. Érezte, hogy az sem alaptalan teória, de hagyta magát abba az illúzióba ringatni, hogy a kapitány, meg ki tudja még hányan, nagy dolgokat várnak el tőle.
Egy dolog viszont szöget ütött a fejébe, és nem tudta kihúzni onnan. Enyhe ellentmondást vélt felfedezni a kapitány mondataiban, miszerint az alapjaitól kezdve építené újjá az osztagot, a hagyományokat mégis megőrizné. Kazura gondolataiban a hagyományok az alapnak számítottak, az „alapoktól kezdve” meg annak, hogy az alapból semmi sem marad. Próbálta elrendezni magában a dolgot, de annyiban lezárta, hogy „a kapitány biztosan jobban tudja”, meg „nem érthetek én ehhez”.
- Köszönöm válaszát! – mondta végül, és csendben figyelt tovább.
A későbbi hangos gondolatmenetét, ami arról szólt, hogy az átalakított manga milyen módon sérülhet meg, és melyik lehetőség lenne a legjobb, a kapitány csalódott „Ó!”-ja szakította félbe.
- Ó? – kérdezte, enyhén megdöntött fejjel, és meglepődött arccal – Talán valami rosszat mondtam?
Tartott tőle, hogy túlzásba esett, és ez nem tetszett felettesének. Átkozta magát, amiért engedte, hogy magával ragadja a mangák utáni rajongása, és az aggodalma, hogy bármi megváltozik bennük. Ha kicsit visszafogta volna magát, talán elkerülhető lett volna a kapitány csalódottsága. Egy szót sem mert tovább mondani, csak hallgatta a nemes beszédét, ami kissé meg is nyugtatta. A Daitenshi szervezetről nem sokat tudott, jóformán csak annyit, hogy árulók alkotják, de azt is csak szóbeszédből. Határozottan bólogatott, mintha teljesen tisztában lenne a dolgokkal, nem akarta felfedni tudatlanságát. Már tervbe is vette egy könyvtár meglátogatását, hogy ezt az álcáját bebiztosíthassa, és felfrissíthesse hiányos ismereteit.
- Valóban bonyolultabbnak tűnik Kapitányúr, köszönöm megnyugtató szavait. Jelenleg nincs több kérdésem, köszönöm a lehetőséget, hogy ami volt feltehettem. Illetve szeretném megkérdezni, hogy van-e valamilyen feladata a számomra? – feszülten figyelte, kissé izgatott is lett, hiszen lehet, hogy megkapja első munkáját az osztag berkein belül. Bármit is mondanak neki, ő megcsinálja, ezt döntötte el, ehhez tartja magát.
A beszélgetés végeztével mélyen meghajolt Yuuken előtt, és távozni készült az irodából. A könyvespolc előtt állt csak meg, megjegyezve néhány címet az ott elhelyezkedő könyvek közül. Azt tervezte, hogy utánanéz, milyen műfajú olvasmányokat szeret a nemes, és egy hasonló mangával ajándékozza meg. Az ajtón kilépve kifújta a levegőt, és megkönnyebbülten érezte magát. Nem is ment ez olyan rosszul, gondolta, majd elindult a nagyterem felé, hogy ellenőrizhesse az edzések időpontját, vagy, ha kapott bármilyen feladatot, akkor annak helyszíne volt a cél. Összességében szerencsésnek tartotta magát. Sok pletykát hallott már arról, hogy a 6. osztag kapitánya igencsak szigorú, vagy kibírhatatlan, semmibe veszi a beosztottjait, de Kazura ezt másképp gondolta. Szerinte Yuuken egy motiváló, karizmatikus, kiváló vezető, és várta már, hogy teljesíthesse parancsait.

[Shihōin Yuuken]

[Kazura a főnöknél]

A kérdést hallva nemlegesen rázta meg a fejét. Satoru-san nem mondott semmi rosszat, csak éppen sikerült a főnemest félrevezetnie egy általa ismeretlen témakörben. Jobban belegondolva ezen kijelentés valóságtartalma igencsak hibádzott, a félreértés abból adódott, miszerint Yuuken nem kívánta megosztani beosztottjával tudatlanságának tényét, így inkább saját főből kísérelte meg kikövetkeztetni a manga-dolog mibenlétét. Mindig is úgy gondolta, az információ jelenti az adut bármilyen élethelyzetben, legyen itt szó üzletről vagy épp harcról. Évek hosszú sora állt mögötte, tengernyi tapasztalattal és tudással rendelkezett, azonban mind a mai napig nem hagyta abba elméjének pallérozását, majdhogynem ugyanannyi időt fordított erre, mint a testének erősítésére. A nemesi körökben vívott csatározásokban egyébként is inkább éles észre, semmint dagadó izmokra volt szüksége. Természetesen mindig akadtak néhányan, akik azt gondolták, érvényesülni tudnak az arisztokraták között kiemelkedően magas lélekenergiájukkal, ami korábban is - például a Gotei Juusantai soraiban – előrébb jutatta őket. A Shihōin-ház tagjaként a Négy Nagy egyikébe született, ebből adódóan a nagyobb reiatsu közvetlenül születése óta jellemezte, ahogy sok más személyt is, ebből kifejezett előnyt nemigen lehetett kovácsolni, lévén nem állhatott módjukban minden egyes ellenséget meggyilkolni következmények nélkül.

- Ne hálálkodjon ennyit, az eligazítás is a feladatköröm része! – dorgálta meg kissé a vele szemben ülő tisztet, aki legalább féltucatnyi alkalommal köszönte meg segítségét. Szája sarkában halovány mosoly bujkált, mindig felüdüléssel töltötte el, ha olyan személyekkel érintkezhetett, akik tudták az illemet, illetve azt, hol a helyük. – Feladat? Lássuk csak… Szolgálatba hivatalosan a holnaptól kezdve fog állni, ennek köszönhetően javaslom a mai napot szánja arra, hogy megismeri az osztag területét, az épületek elhelyezkedését és azok rendeltetését. Keresse fel a közösségi helyiségeket, szocializálódjon a bajtársaival, illeszkedjen be közéjük! – némi szünetet tartott, kiitta a poharában lévő limonádé maradékát és visszahelyezte az ivóalkalmatosságot a tálcára. – Végeztünk, távozhat!

A meghajlást egy biccentéssel viszonozta, majd maga is felállt kényelmes székéből és az ajtónak hátat fordítva visszalépkedett az ablakhoz, melyen keresztül az újonc megérkezése előtt nézelődött. Kezeit ismét összekulcsolta a dereka mögött, felszegett fejjel, egyenes tartással szemlélte a zöldellő parkot. Összességében elégedettnek érezte magát Kazura bemutatkozásával kapcsolatban, habár nem az általa saját kezűleg kiválasztott akadémisták csoportjába tartozott, érezhetően lobogott benne az elhivatottság és a bizonyítani akarás lángja. Kifejezetten preferálta, amennyiben ambiciózus egyének vették körbe, korántsem féltette pozícióját senkitől.  Egyrészről Kuchiki Hana kérésére tért vissza az állományba és fogadta el a kinevezést, másrészről pedig mindig ki tudta szűrni azokat, akik ténylegesen bajt jelenthettek volna számára. Szórakozottan futtatta végig jobbjának ujjait a nyakán éktelenkedő forradáson, három évszázaddal ezelőtt kis híján elmetszették a torkát, mert tévesen ítélte meg egy fösvény féreg elvakultságát. Minden szerzett sebhely tévedéseinek mementójaként szolgált, biztosította abban, hogy még egyszer nem engedi ugyanazokat a történéseket végbemenni. Tudta, akár öt perc is elegendő lenne hozzá, miszerint a Yonbantai berkein belül egy szépészeti beavatkozás keretében eltüntessék a hegeket, ám a büszkesége ezt nem engedte. Mindenkinek számolnia kellett a következményekkel.

[Fukui Yoshi]

//Megkésve bár, de törve nem//

*Nos, ez a nap is eljött. Igaz, jóval később, mint eredetileg tervezte, így már-már teljesen aktualitását vesztette látogatásának egyik oka: mégpedig az, hogy Shihouin-samánál is lerója köszönetét a kapitányi vizsgáján való részvétele miatt. Úgy véli, határozottan jobb helyzetből indulna, ha először az egyik legnagyobb nemesi ház fejénél jelenik meg ezügyben, nem pedig Ninomiya-sannál, ugyanakkor a nyolcadik osztag mégiscsak a szomszédban volt, míg a hatodikhoz át kellett szelnie szinte az egész Seireitei-t... Mindenesetre hevesen reméli, hogy pillanatnyi lustasága nem gördít majd túl nagy akadályt az útjába. Elvégre nem szükséges tudnia a két vizsgáztatónak Yoshi ténykedéséről, ráadásul a kapitányi vizsgán egymás irányába tanúsított viselkedésük alapján az a veszély sem forog fenn, hogy például kettejük baráti teázgatása során véletlenül kiderül a nő látogatása. Ő meg aztán végképp nem fog szóba hozni ilyesmit – hallgatásban és titoktartásban ugyanis az ötödik osztag újdonsült vezetője igencsak képzett.
Mindezt végiggondolva egészen jól sikerül megnyugtatnia magát ezzel a problémakörrel kapcsolatban, viselkedésén azonban mindvégig észrevétlen az esetleges külső szemlélők (például a tisztek, akik mellett út közben elhalad) számára, ugyanolyan lendületes, hosszú léptekkel halad tovább, ugyanakkor nem is érződik sietősnek mozgása, láthatóan ez az alaptempója. A hatodik osztag területére érve megkönnyebbülten konstatálja, mennyire egyértelmű, jól követhető jelzésekkel igazítják útba a shinigamikat a legfontosabb helyiségek, így a kapitány irodájának hollétéről is. Különösebb nehézség nélkül jut el hát a szóban forgó objektumig, anélkül, hogy bárkit meg kellene kérdeznie emiatt – el is határozza, hogy egyik első dolga lesz megemlíteni ennek a rendszernek a praktikus mivoltát. Az ajtó elé érve tart egy rövid pihenőt, hogy ellenőrizhesse az ajándékba hozott üveg umeshu sértetlenségét, és egyenruháját is megigazítja, majd határozottan kopogtat néhányat, bebocsátásra várva.*

[Shihōin Yuuken]

[Megkésve bár, de törve nem]

Elgondolkozva nézte magát az embermagasságú tükörben, amit magánszabója hozatott magával és most az iroda egyik üres sarkában került elhelyezésre. Yuuken kifejezetten odafigyelt a megjelenésére, egyes ruhadarabjai feltehetőleg többe kerültek, mint amennyi pénzt a Rukongaiban élők elképzelni tudtak. Jobbra fordult, megnézte oldalról is az új haorit, amit immáron több, mint egy hónappal ezelőtt rendelt meg, s most végre elkészült. Az arcán átsuhanó elégedetlen fintorból azonban le lehetett szűrni a konklúziót, mely szerint nem nyerte el teljesen a tetszését. Futó pillantást vetett az öreg lélekre, aki mögötte állt és csontos kezeit tördelve várta az ítéletet. Meglehetősen specifikus leírást adott a kabát kinézetével kapcsolatban, ám valamilyen érthetetlen módon a mester úgy döntött, hogy a megszokott munkáitól eltérően ezúttal megpróbálja belecsempészni a saját ötleteit is. Így történhetett meg az a blaszfémia, miszerint az arannyal futatott gallérra bolyt került. A Rokubantai parancsnoka szerette a megszokott dolgokat, éppen ezért nehezére esett volna megválni kedvelt ruhakészítőjétől, ám egyre több jel mutatott arra, hogy a sensei felett eljárt az idő. Mély levegőt vett és lassan kifújta, balra fordult, viszont az új szögből történő vizslatás sem változtatta meg a véleményét. Ideje volt megszólalnia, mert az aszott kis emberke idegességében majdhogynem elhalálozott a várakozás közepette.

- Kitami-kun, ez egy függöny… - jelentette ki rezignáltan, miközben levetette magáról az egyébként kellemes tapintású anyagot. – Szedje le róla azokat az idétlen díszítéseket, mert teljesen elrontják az összképet! A hátából vegyen be egy kicsit, túlságosan bő így, ha nem személyre szabott egyenruhát szeretnék, akkor kérelmeznék egyet azokból a standard göncökből, amiket a többi kapitány visel. Ne nézzen ilyen vádlón, csak az igazat mondom! Jöjjön vissza, ha elkészült a módosításokkal, rendben?

Az idős férfi lehetőségeihez mérten meghajolt előtte, aztán remegő kézzel intett a segédjeinek, szedjék össze a hozott eszközöket. A szőke főnemes ekkor már nem foglalkozott velük, leült kényelmes székébe, figyelmét visszafordította az irathalmazra, ami előtte feküdt. Jelentések, kimutatások, beszerzési papírok sorakoztak katonás rendben, mind egy nagyobb project kellékei voltak. A Gokeiyō hivatalosan is megkezdte működését, tevékenységet arra az egyetlen területre koncentrálva, ami kizárólag érdekelte a Shihōin-ház fejét, Soul Societyre. Igencsak terhes kötelezettségnek érezte, hogy több halálistent is az Emberek Világában kellett állomásoztatnia, ezért a divízió berkein belül a lehető legminimálisabbra korlátozta az ilyesfajta kiküldetéseket, jobbára csak a begyűjtők jártak át az élőkhöz, akiknek feladata az engedély nélkül odaát tartózkodók visszapaterolásában csúcsosodott ki. Mint mindig, amikor új dolgot hozott létre, most is elégedettség töltötte el.  A dolgozóasztal mellett nagyobb kartondoboz pihent, kis híján el is felejtkezett róla a ruhapróba közepette! Közelebb húzta magához, ezt követően magához vette ezüst levélkését, amelynek segítségével másodpercek alatt felnyitotta a „kincsekkel teli ládát”. Találomra kiválasztott egyet a benne lévő tárgyakból, majd a fény felé tartva megvizsgálta azt. Egy jelvényen csillant meg a napfény, aminek felszínébe a go, a kei és a yō kanjikat gravírozták, melyek közrefogták a Hatodik Osztag jelképét, a japán kaméliát. Gyönyörködéséből határozott kopogás rántotta vissza az iroda valóságába, értetlenül emelte fel a fejét. Legjobb tudomása szerint semmilyen találkozót nem beszélt meg, a délután további részét az engedélyeztetések végignyálazására szánta. Talán a szolgák itt hagytak valamit. – gondolta bosszúsan, aztán erélyesen megszólalt.

- Szabad!

[Fukui Yoshi]

//Megtörve bár, de törve nem//

*Mély lélegzetet vesz a bebocsátó kiáltást hallva, majd egy utolsó pillantást vet ajándékára, hogy tényleg minden rendben van-e vele, és benyit.*
- Jó napot kívánok, Shihouin-dono! Remélem, nem zavarom.
*Hajol meg, miután néhány lépéssel beljebb kerül az irodában, majd kihúzza magát, és egyenesen a másik kapitány szemébe nézve folytatja.*
- Legelőször szeretnék elnézést kérni Öntől, több okból kifolyólag: váratlan, valamint kései látogatásom miatt egyaránt. Sajnálom, amiért hivatali teendőim miatt csak most tudtam megjelenni és megköszönni a kapitányi vizsgámon való megtisztelő részvételét.
*Ismét meghajol, immáron kevésbé mélyen, majd a férfi asztalához lépve átadja az elegáns dobozba csomagolt, díszes üvegű szilvabort, amelyben még néhány egész szilva is úszkál, ezzel is jelezve az ital magas minőségét. Hangja és tekintete végig komoly marad, kimérten és kissé talán túlságosan udvariasan beszél, ugyanakkor érezni rajta, hogy nem hízelegni vagy behódolni szeretne a főnemesnek szavaival.*
- Choya umeshu, a legmagasabb minőségű, Wakayamából származó Nanko-uméból készült szilvabor, egy-egy kisebb pohár az egészségre is jó hatással van. Ahogy mondani szokták: az ume háromféle mérget is  közömbösít – az ételben, a vízben és a vérben lévőt egyaránt.
*Halványan elmosolyodik, majd még egyszer elnézést kér, amiért így letámadta Shihouin-donót. Ekkor, a másik válaszára várva van csak érkezése alaposabban szemügyre venni a helyiséget. Már a belépéskor megdöbbent az iroda méretén, de ezt természetesen igyekszik leplezni, valamint az elegáns, díszes bútorzat sem a megszokott látvány az ötödik osztag egyszerű irodájának berendezéséhez szokott Yoshi számára. Persze ekkor sem kezd el jobbra-balra forgolódni, hanem igyekszik fejének és szemének minél kevesebb mozgatásával körbenézni, a kapitány asztalától nem messze állva – addig nem szándékozik helyet foglalni, amíg a hatodik osztag vezetője fel nem kínálja, hogy üljön le.*

[Shihōin Yuuken]

[Megkésve bár, de törve nem]

A nyílászáró susogását hallva felemelkedett a kartondoboz mellől, vonásain nyoma sem látszott az ingerültségnek, amit érzett a feledékeny szolgák alkalmatlankodásával kapcsolatban. Kitűnően kezelte arcának rezdüléseit, s mint oly’ sokszor, ez most is jó szolgálatot tett számára. Nem a szabóinasok álltak az ajtaja előtt, hanem az egyik kapitánytársa, akinek kisugárzását feltehetőleg hamarabb is észrevette volna, hogyha éppenséggel nem köti le figyelmét az új jelvényekben való gyönyörködés. Futó pillantást vetett az íróasztalán kiállított naptárra, habár tökéletesen tisztában volt a ténnyel, mely szerint nem beszéltek meg mára semmilyen találkozót. Korántsem szerette a váratlan szituációkat, kevés esetben tolerálta amennyiben megzavarják szabadidejében. Néhány tizedmásodpercig mérlegelt, azután orcáján szívélyes mosoly terült el, miközben jobbjának terhét letette az asztallapra.

- Ne vicceljen, Gobantaichō, a kollégáimra mindig tudok időt szakítani, kerüljön beljebb! – emlékezett a nő nevére, ennek ellenére a rangján szólította meg, enyhe szúrás, ami jelezte a kialakult szituációval szembeni ellenérzését. Maga is meghajolt, ügyelve arra, hogy hátának íve kisebb szöget zárjon be, mint társáé, majd miután újra kiegyenesedett, érdeklődően csillogó szemekkel hallgatta a jövetel okát. – Kizárólag a kötelességemet teljesítettem, Fukui-san, se többet, se kevesebbet… - hárította el a hálálkodást baljának könnyed intésével, ámbátor érződött a gesztusain, hogy valójában igencsak nagy megtiszteltetésnek gondolta jelenlétét az említett kapitányi vizsgán, a vizsgáztatott számára természetesen. – Részvételem ugyanúgy szolgálta az Ön, mint a Gotei Juusantai érdekeit, sajnálatos módon Ninomiya kapitány kevéssé megbízható, ha erőviszonyok felméréséről van szó. Másrészt a főkapitány régi barátom, nem utasíthattam el, amikor megkért, csatlakozzak hozzá.

Nem rejtette véka alá a Hachibantai vezetőjével kapcsolatos véleményét, egyike volt azon személyeknek, akiket tökéletesen alkalmatlannak tartott a pozíciójukra. Nem teljesen értette egyes egyének viselkedését, mintha valamiféle álomvilágban léteztek volna, holott alig néhány éve ostromolták meg a Tiszta Lelkek Városát, aminek közepette nem egy shinigami vesztette életét, arról nem is beszélve, hány potenciális tehetség veszett oda, amikor a Lélektovábbképző Akadémiát megtámadták. Vak arrogancia, felelőtlen érdektelenség! Hamar felocsúdott gondolatmenetéből, a közeledő lépések zaja, a haori surrogása kizökkentette az elmélkedésből, ennek köszönhetően újra teljes figyelmét hívatlan vendégére összpontosíthatta. Elismeréssel adózott a fehérnép határozottságának, valamint igazán jól esett a fülének a tiszteletteljes hangnem. A jó modor valahogy manapság nem örvendett túl nagy támogatottságnak. Egy köszönetként is értelmezhető biccentést követően átvette a díszes dobozt, aminek tartalmáról is kifejezetten kielégítő leírást kapott. Személy szerint nem ismerte a szilvabornak ezen fajtáját, igazából meglehetősen kevés alkoholt fogyasztott, ifjonti éveiben valószínűleg egész további életére elegendő mennyiséget gurított le a torkán. Nem vetette meg a hedonista életvitelt, viszont mindig is képesnek tartotta magát egy bizonyos fontossági sorrend felállítására. Ahhoz, hogy céljait elérhesse, testének és szellemének tisztának kell lennie, nem engedheti a gyengeséget.

- Igazán különleges, köszönöm szépen! – bólintott elégedetten, mialatt lehelyezte a kapott ajándékot dolgozóasztalának közepére. – Kérem, foglaljon helyet! Egy teát, esetleg valami más frissítőt? – kilépett a bútordarab mögül, s az iroda átellenes végében lévő, külön erre a célra kialakított teázó-terület felé kalauzolta az Ötödik Osztag parancsnokát. – Nem kell szégyenlősködni, kérhet bármit, a Rokubantai vendégszeretetét élvezi!

A padlózatot kényelmes párnák borították, melyek egy alacsonyabb, feketére lakozott, mahagóniból készült asztalkát vettek körbe. Yuuken eligazgatta shihakushōjának nem létező gyűrődéseit, majd helyet foglalt az egyik bársonnyal borított ülőalkalmatosságon. Nem gondolta elképzelhetőnek az eshetőséget, mely szerint asztalpartnere csupán egy köszönetnyilvánítás miatt megtette ezt az utat, hiszen korábban a bokros hivatalos teendőire hivatkozva mentegette magát. Belement a játékba, megvárta, amíg az újdonsült taichō előhozakodik jövetelének valódi okával.

[Fukui Yoshi]

//Megkésve bár, de törve nem//

- Igazán restellem, hogy csak ilyen későn jutottam el Önhöz a vizsgámat követően. Miután átvettem az osztag vezetését, akkor döbbentem rá, hogy kis híján a nulláról kell rendbe raknom az adminisztrációs feladatokat. Habár véleményem szerint Akiyama taichou igen jól és kemény kézzel koordinálta az osztagot, az iratok karbantartása nem volt az erőssége, ráadásul hadnagya se volt már jó ideje, aki elvégezze helyette mindezt...
*Szabadkozik még egy keveset kései és be nem jelentett jövetele miatt. Nem igazán foglalkozik azzal, hogy csak a rangján nevezték meg, valószínűleg fel se tűnt neki elsőre. Nem mintha olyan nagy problémája lenne egyébként is azzal, ha nem tudják a nevét – néhány szituációban igencsak hasznosnak bizonyul, ha minél kevesebb dolgot tudnak róla. Példának okáért az egyik ilyen információ, amit nem szeretne sokak orrára kötni, az az, hogy miben áll zanpakutójának képessége, amely információról a vele szemben ülő férfi történetesen tud a vizsgán való részvétele miatt. Már csak ezért sem ártana vele jó viszonyt kialakítani...*
- Kifejezetten örülök, amiért Shihouin-dono volt az egyik vizsgáztatóm, mivel hallottam arról, milyen fegyelemmel vezeti osztagát, amely követelményeket bizonyára a kapitányi vizsgán sem adta lejjebb, így még megtisztelőbb a tudat, hogy alkalmasnak talált e rangra.
*Ismét meghajol gyorsan, de már nem annyira mélyen, mint először, ráadásul továbbra sem hízelgésből mondja ezeket, hanem mert tényleg úgy gondolja, jobb, hogy egy szigorú, tiszteletre méltó kapitány – aki még ráadásul az egyik legnagyobb nemesi ház feje is, ne felejtsük el! – értékeli a teljesítményét, mint egy gyerek. Ismerősei ugyan, akikkel erről volt alkalma korábban beszélgetni, az esetek többségében nem gondolták pozitívnak Shihouin-dono eme tulajdonságát, Yoshinak azonban kifejezetten szimpatikus volt az ilyesmi, mert hasonló keménységet kellett mutatnia még a Rukongai-ban, amennyiben minél hosszabb életet szeretett volna magának azon a környéken, és ezt a szellemiséget szándékozott az ötödik osztagban is továbbvinni. Valószínűleg nem is lesz különösebb problémája ennek elérésével, hiszen már elődje is ezt a nézetet osztotta, így osztagtársainak nem fog nagy váltással járni mindez. Persze arra fogadni merne, hogy előbb-utóbb lesznek olyanok, akik hangot adnak majd nemtetszésüknek stílusa miatt, de ismerte magát annyira, hogy tudja, képes lesz lerendezni ezeket a viszályokat.*
- Hát igen, Ninomiya taichou még túl fiatal, nem nőtt fel eléggé a feladatához, bár elég viharos körülmények között is kapta meg anno a nyolcadik osztag vezetését... Azonban sokat komolyodott ahhoz képest, ahogyan még az ötödik osztagban viselkedett. Szerencsére most nyugodtabb idők járnak.
*Osztja meg véleményét volt tiszttársával kapcsolatban óvatosan. A két kapitány már a vizsgán sem próbálta meg leplezni ellentétét, így különösen figyelmesen kellett lavíroznia. Az egyik dolog, amit kinevezésekor megfogadott, hogy igyekezni fog mindenkivel jó kapcsolatot ápolni, mert meg van győződve róla, hogy ilyen mértékű széthúzással az egyes osztagok Seireitei nem fogja túl sokáig bírni. Ráadásul úgy hallotta, nem csak Ninomiya és Shihouin taichou-k között ilyen feszült a hangulat. Igaz persze, hogy halálisten-mércével a "sokáig" szó teljesen más időintervallumot jelent...*
- Köszönöm, egy teát szívesen elfogadok.
*Biccent, mikor vendéglátója megkínálja innivalóval, és egy teaasztalka felé vezényli, majd leül az egyik párnára, szemben Shihouin-donóval.*

[Shihōin Yuuken]

[Megkésve bár, de törve nem]

Egyetértően hümmögött az adminisztrációs feladatokkal kapcsolatos történetet hallgatva, a bürokraták világában a papírosokat nagyobb isteneknek tartották, mint például a Lélekkirályt. Yuuken nem tartozott ebbe a csoportba, mindazonáltal tisztában volt a ténnyel, hogy bármilyen szervezet csak abban az esetben működhet jól, amennyiben ténykedése visszakövethető. A Gokeiyōn belül az általa vezetett főosztály nagyrészt az osztaggal kapcsolatos ügyiratkezelést, illetve parancskiosztást kapta feladatául, s az ezzel járó felelősséget nem sózhatta más nyakába, még Kuchiki Hana hadnagyéba sem. Az ideális működés – elképzelése szerint – azt jelentette, miszerint minden beérkező és kimenő információ az ő kezén megy keresztül, ebből adódóan semmi se kerülheti el a figyelmét, nem történhet olyan a Rokubantaiban, amiről ne tudna. Az iroda hirtelenjében egy sportlétesítménnyé változott, legalábbis a kötelező tiszteletkörök lefutásához jobban illett volna az említett helyszín. Hiúságának igencsak jól esett a Gobantai kapitányának legyezgetése, ettől függetlenül ébersége töretlen maradt. Ugyan remek beszélgetőpartnernek tartotta magát, ennek ellenére nem élt illúziókban, családján kívül nagyrészt mindenki jó okkal kereste fel. Akartak valamit és tudták, a Shihōin-ház feje szinte bármit képes megadni. Jóhiszemű apjával ellentétben a szőke főnemest nem lehetett egyszerűen kihasználni, súlyos következményekkel nézett szembe az illető, aki mégiscsak érzett szívében elég bátorságot ahhoz, hogy megpróbálja. Fukui Yoshi szintén ácsingózott valami után, habár egyelőre nem tudta megmondani mire is vágyakozik. A türelem erény, a legtöbbször ehhez tartotta magát, a hév, ami ifjonti korában jellemezte réges régen tovatűnt, helyét átadta a bizonyosságnak és a biztonságnak.

- A fegyelem elengedhetetlen kelléke egy divízió megfelelő működésének. – replikázott halkan, mialatt hosszú ujjú jobbját az asztallapra fektette. – A Hatodik Osztagban nem fordulhat elő olyan arcátlanság, mely szerint például egy tiszt megkérdőjelezi a feljebbvalója parancsát. Higgyen bárki bármit, a Gotei Juusantai egy militarista csoportosulás, harcosok, katonák alkotják. – a Hachibantai parancsnokának újbóli említésére smaragdzöld íriszei hidegen villantak meg, kis híján egy megvető horkantás is kicsúszott a száján, amit csak évszázadok óta tartó önfegyelme akadályozott meg. – Nos, akár írhatjuk évei alacsony számának számlájára is alkalmatlanságát, ha ez Önnek jobban esik… Csak nem nosztalgia homályosítja az ítélőképességét, Fukui-san?

Szájának széle némileg felfelé görbült, gúnyos mosoly árnyéka suhant végig karakteres, arisztokratikus vonásain. Egy kis csipkelődés részét képezte a vele való társalgásnak, véleményének általában a körülményektől függetlenül hangot adott, e tulajdonsága sokszor keverte bajba. Megérzéseiben kevés alkalommal csalódott, ösztönösen tudta, kinél meddig mehet el, ám ezt rengeteg tényező befolyásolhatta, kezdve a beszélgetőpartnere származásától, a beosztásán át, egészen a személyes szimpátiáig. Vendége választására reakcióként aprót bólintott, majd baljával nemtörődöm módon csettintett egyet, ami a terület nyugalmában pisztolylövésnek is beillett. Hamarosan egy szolgáló érkezett a helyiségbe, aki tálcán a teaszertartás megtartásához elengedhetetlen kellékeket hozta. Ahogy mindig, amikor magasabb rangú látogató érkezett hozzá, ezúttal is saját kezűleg készítette el a teát, ezt egyfajta tiszteletadásnak lehetett tekinteni, vagy éppenséggel megtiszteltetésnek, ez a befogadó féltől függött.

- Hogyan fogadta az osztag az átállást? – sandított fel ügyködése közepette társnője arcára. – Akiyama Akane manapság szokatlan módon hosszú ideig töltötte be a taichōi tisztséget, távozása bizonyára felkavarta a kedélyeket, nemde?

A leforrázott teafű jellegzetes aromája hamar betöltötte az asztalka körüli teret, kellemes menta-illat terjengett. Egyetlen szippantás is tökéletesen kitisztította a fejet. Egy másodpercre lehunyta szemét, élvezte a pillanatot. Szándékában állt továbbra is folytatni a megkezdett játszmát, részéről akár egész nap kerülgethették a forró kását. Ez persze túlzás, igencsak sok teendője volt még hátra, a meg nem beszélt találkozónak hála így is teljesen át kellett szerveznie a későbbi programjait! Kicsi, viszont annál kellemetlenebb bosszúság!

[Fukui Yoshi]

//Megkésve bár, de törve nem//

*Kettejük találkozása során, úgy tűnik, végérvényesen kezdi átvenni az uralmat a körülményeskedés és túlzott udvariaskodás, és habár Yoshi még abban a korban szocializálódott, amikor ez volt az alapvető elvárás, kissé kezd kimerülni bele – de épp itt az ideje ismét hozzászoknia. Néhány évtizeddel ezelőtt ennyi udvariasságot a bevezető bevezetésének tartott volna, és órákig képes lenne beszélgetőtársának pozitív tulajdonságait magasztalni... Neki pedig még egy darabig ki kell még tartania, és folytatnia ezt a türelemjátékot, hogy elnyerje a főnemes szimpátiáját.*
- Teljes mértékben egyetértek, én is ebben a szellemben szeretném vezetni az ötödik osztagot.
*Az igazat megvallva, nem is kell megjátszania magát ahhoz, hogy támogassa Shihouin-dono elképzeléseit.*
- Nem voltunk közeli ismeretségben, de aki nyitott szemmel és füllel jár a tisztek között, sok dolgot megtudhat mindenkiről. Szerintem a kapitányi vizsgán többet beszéltem vele, mint amikor még hadnagyként szolgált nálunk.
*Tekintete elgondolkodva siklik arrébb, füle mellett elengedve a megjegyzést, noha az nem kerülte el figyelmét. Mindig is higgadtsága volt az egyik legfőbb erénye, a rukongai-i évek során pedig hozzászokott a különböző mértékű sértegetésekhez, így türelmét ehhez hasonló próbálkozásokkal nem lehet kikezdeni.
A megjelenő szolgáló láttán kicsit meglepődik – vajon mennyit hallhatott eddigi beszélgetésükből? Ha ilyen gyorsan reagált ura hívására, főleg, hogy az egy egyszerű csettintés volt, valószínűleg igen közel lehetett. Lopva körülnéz ismét a helyiségben, hátha rálel a titok nyitjára, de nincs ideje megfejteni a rejtélyt a beszélgetés folytatása miatt.*
- Mindenki megdöbbent a hirtelen visszavonulásán, de szerencsére az átállással nem volt eddig probléma. Az Akadémia elvégzése óta folyamatosan a Gobantai-ban teljesítek szolgálatot, Hirako Shinji taichou idejétől kezdve. Akiyama taichou ezért is jelölt a posztra, hogy ne egy idegen kerüljön az osztag élére.
- Nagyon kellemes az illata.
*Válaszol, miközben szakértő szemmel figyeli a teakészítés menetét, majd kis szünetet követően fejével a teáskanna felé int, amikor a forró víz hatására felszabadul a teafű aromája, felfrissítve az irodát. Látszólag ezt a mentaillatot lélegzi be sóhajtva, valójában azonban mély levegőt vesz, hogy összegyűjtse erejét Shihouin-dono elé tárni kérdését. Valószínűleg már így is épp eléggé felborította a másik napirendjét, és neki magának is lenne még dolga a nap hátralévő részében.*
- Tudja, Shihouin-dono, nem csak az osztagaink közötti jó viszony kialakítása volt célom a mai látogatással, egy kérésem is lenne – természetesen nem ingyen: ha valamikor hasznát veszi képességeimnek vagy tudásomnak, rendelkezzen velem.
- A volt férjemről, Fukui Kichirou-ról lenne szó. Mint azt megírták az újságban, néhány hónappal ezelőtt nyom nélkül eltűnt, gyanús körülmények között. Többen úgy vélik, meghalt, azonban bizonyos vagyok benne, hogy még életben van. Megnézhetném az aktájukat erről az esetről?
*Áll elő végül a farbával, rezzenéstelenül nézve vendéglátójának szemébe és reakcióra várva.*

[Shihōin Yuuken]

[Megkésve bár, de törve nem]

Némileg csalódottan vette tudomásul, miszerint élcelődésével nem érte el a kívánt hatást. Különösen szórakoztatónak találta, ahogy egyes személyeket csupán szavakkal ki lehetett mozdítani a komfortzónájukból, felháborodásuk a szőke főnemes szemében kifejezetten nevetségessé tette őket. Ezzel szemben a Gobantai újonnan kinevezett kapitánya bölcsen inkább egyetértett, s nem vette fel a kesztyűt. Szíve szerint unott ásítással jelezte volna a körülményeskedéssel kapcsolatos valódi érzéseit, azonban ezt nem engedhette meg magának, így az udvarias érdeklődés álarcát továbbra is fenntartva mosolygott az elhangzottakon. Személy szerint szintén nem ismerte túlzottan Ninomiya Mitsukot, ám a kapitányi gyűlések során és nem egy krízishelyzet közös kezelése folyamán bepillantást kaphatott vezetőtársainak képességeibe, már ami az ilyen kényes szituációk kezelését illeti. Mondani sem kell, csúfos kudarcot vallottak szinte mindannyian. Mintegy beleegyezően bólintott a felvetésre, mely szerint Fukui parancsnok hozzá hasonlóan a szigorú rendhez fogja szoktatni az osztagát, ez manapság hiányzott a legtöbb divízióból. Ostobák és infantilis bolondok gyülekezete – gondolatban legtöbbször ezekkel a szavakkal illette a Gotei Juusantai nagyját. Velük szemben a Rokubantai Yuuken kezei között a változás, hovatovább a felvirágzás mezejére lépett!

- Igazán elismerése méltó a hűsége az Ötödik Osztag irányába! Hirako Shinji… mióta is, lassan százhúsz éve? – szólalt meg, hangjában elismerés bujkált. Figyelmét akkoriban kevésbé kötötte le a közélet, fiának halála okán lemondott rangjáról és visszavonult az aktív szolgálatból. – Napjainkban a lojalitás olyan tulajdonság, amit kevesen vallhatnak magukénak. Mindenki előrébb akar jutni, nagyobb hatalomra szert tenni, gondolkodás nélkül elhagyják a közösséget, amely befogadta, óvta és segítette őket! Nem csoda tehát, ha teszem azt, egyesek többre tartják az ellenségeik életét a saját tisztjeikénél…

Monológja végeztével folytatta a teaszertartást. A tálcán behozott poharakat és poháralátéteket elhelyezte a fekete mahagóni asztalon, gyakorlott mozdulattal felhajtotta shihakushōja ujját, így még csak véletlenül sem boríthatott ki semmit a forró ital kitöltése közepette. Amint végzett tevékenységével, kényelmesebb pozícióba helyezkedett és kezébe vette a gőzölgő nedűt. Finom pára gomolygott az ivóalkalmatosságból, amit két erős fújással eltűntetett, s megkóstolta művét. Elégedetten csettintett a nyelvével, a frissítő pillanatok alatt átmelegítette a belsőjét. Csupán smaragdzöld íriszeinek villanása jelezte a tényt, mely szerint végre elérkeztek eme be nem tervezett találkozó valódi okához. Igazából kicsit neheztelt is emiatt a nőre, hiszen a tárgyra térni sokkalta illendőbb lett volna a körülményeket figyelembe véve. Megmozgatta fantáziáját annak eshetősége, hogy egy újabb taichō tartozzon a lekötelezettjei sorába, mindazonáltal vonásain továbbra is a közömbösség kifejezése trónolt.

- Valahogy sejtettem… - sóhajtott fel színpadiasan, azon emberek tónusával, akiket sosem keresnek, csak ha valami érdekük származik belőle. – Hm, Kichirou-kun… Sajnálatos módon nem ismerős a neve. Halálistenként szolgált, küldetés közben veszett nyoma? Milyen gyanús körülmények övezték az eltűnését? – sorolta kérdéseit, miközben visszahelyezte terhét az asztallapra. – Amennyiben a Rokubantai folytatott nyomozást az esettel kapcsolatban, az arról készült jelentést megtekintheti az Ichibantai irattárában, ahová az az előírásoknak megfelelően továbbítva lett. Remélem, megérti, hogy a vizsgálat titkos, éppen ezért nem nézhet bele a feljegyzéseinkbe akárki!

Erőteljesen megnyomta az utolsó szót, ezzel is kifejezve nemtetszését a gondolatmenetet illetően. Rezzenéstelenül állta a szemkontaktust, a Shihōin-ház fejét nem lehetett zavarba hozni, rendíthetetlennek tűnt, akár egy kőszikla. Új játszma kezdődött, de ezúttal az arisztokrata öltötte magára a játékmester szerepét, ahogy az általában lenni szokott. Kíváncsi volt arra, meddig is menne el vendége, ha hőn szeretett férjurának előkerítéséről van szó. Az érzelem a gyengék menedéke.