Szerző Téma: Cleto Seffira pályázatai  (Megtekintve 823 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Cleto Seffira

Las Noches históriása

Eltávozott karakterek

Septima Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
48 450 / 65 000

Hozzászólások: 46

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Kivel áll kapcsolatban?:
-

Mottó:
Mindenki hazudik, becsap másokat és önmagát. Így működik a világ. Helyesebben talán: ettől működik a világ.

Post szín:
#663399


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Cleto Seffira pályázatai
« Dátum: 2014. Dec. 21, 13:44:08 »
 Pályázat témái: Espadává válás, Ressurección +3 képesség és Ressurección II, karakterátalakítás
Engedély: van

Egyéb: a pályázat felkavaró lehet egyes pontokon, ezért 18+ jelzést teszek rá. A teljes megértéshez szükséges Cleto előtörténetének ismerete, minimális ismeretség az Árnyak forradalma fórumkalanddal kapcsolatban, illetve néhány háttér információ Diegoról. Ennek a KT-nak az elejét mindenképpen ajánlom, a harc megértéséhez pedig Diego Ressurección II-jének képességeit kell elolvasni, természetesen Cleto képességei mellett.
-----------------------------------------------------------

Nem látok. Vak vagyok a Ressurecciónomban, sötét van. Érzem az összes élőlény reiatsuját fél mérföldes körzetben. Érzem a légáramlatokat. Érzem a fájdalmat, érzem a hasamba szúrt karót, érzem a vér ízét, ami a számban gyűlik. Nem tudom kiköpni, a maszk befedi az arcomat. Érzem, hogy zuhanok. Annyira könnyű lenne most csak hagyni, elereszteni azt az érzést, lehunyni a szemem, és engedni történni, aminek történnie kell. Nem győzhetek…

 Annyi mindent elértem már, nem halhatok meg! Az lehetetlen… hiszen annyi shinigamit megöltem aznap, amikor eljött az ítélet napja, amikor végre, évmilliónyi kínzás után, a hollowok tömegével özönlötték el Seireiteit. De csak gyerekek voltak, képzetlenek, gyengék. Senkik. A vezetőnk pedig egy shinigami volt, aki hazudott nekünk, eszközök voltunk a kezében. Még azt sem tudjuk, mihez, megállították. Csak egy hazugság volt az egész.
 Megöltem azt az embert, aki a Shinigami Akadémiát igazgatta, aki felelős volt talán évtizedekre visszamenőleg minden shinigami kiképzéséért. Ő erős volt, bátor volt, magabiztos volt, harcos volt, nem olyan, mint a gyerekek, akiket ott megöltem. De most, hogy a saját vérem érzem a számban, látom már, az, amit erősnek hittem, gyenge volt. Csak egy törékeny vénember volt, aki darabokra repült, ahogy a pengém elérte, és forgásba kezdett. A bátorsága illúzió volt, láttam a szemében, mielőtt véget ért az élete. A kard, amivel annyi fiatal shinigamit tanított harcolni, csak játékszernek tűnik a kezében ahhoz a pengéhez képest, amivel ma összecsapok. Becsaptam magam, amikor elhitettem magammal, hogy ez számít.
 Megszereztem fontos kidou módosításokat aznap az Akadémiáról, jól voltak védve, két őr volt, okos őrök, jó védelmi rendszer, én pedig magam voltam, sérülten, az ellenség szájában. De a gyengepontjuk, a családjuk, akikért csak a kezemet kellett kinyújtanom, olyan tisztán kirajzolódtak, hogy vak szemekkel is megtaláltam volna a kulcsot. És számítottak bármit azok a kidouk? Megnyertük velük a háborút? Visszatartjuk velük az ellenséges sereget most? Segítenek most rajtam? Természetesen nem.
 Az Espada tagja vagyok, teljes joggal tartozok Las Noches legerősebbjei közé, és talán a legokosabbak egyike lehetek. Ezt tisztán látta Seth is. De hogy lettem Espada? Az előző Espada eltűnt, és már úgyis hiányzók vannak a sorok között, ezért ezt Seth nem engedhette. Talán csak nem volt nálam jobb. Akivel harcolok, az Espada tagja volt, csak egy számmal van előttem, és bár talán előbb lett Espada, én már jóval korábban kulcs szerepet töltöttem be Las Noches életében. Most mégis veszteni fogok ellene, nem tudok eredményesen harcolni ellene. Egészen más szint, mint én. Semmit nem ér az a hetes a csípőmön, csak egy fekete folt a vörös hálóban.
 Ki vagyok én akkor? Minden hazugság volt, amit mondtam magamról, talán még mindig nem vagyok több, mint egy fiú, aki kimászott a fény felé, egy sötét lyukból, és összetörte, hogy nem talált ott semmit, csak még több port, még több szörnyet. Talán soha nem is voltam több, és az egész létezésem csak egy hazugság. Talán az lenne a legjobb, ha hagynám, hogy véget érjen.
 De mégis, mi lesz akkor, ha véget ér? Emlékszem még az érzésre, amikor minden véget ér. Csak fájdalom és hiány ég a kar helyén, amivel öleltem, amivel harcoltam, amivel még gondoskodni tudtam magamról felnövőben. A másik mozog, de már rég nem végződik ujjakban, kézben, csak tehetetlen düh van a csonka csukló végén. Fáztam, folyt rólam a víz, és egy koszos marok szorult a hajam köré, egy görbe kés pengéje villogott, alig körömnyire az arcomtól. Mindent elöntött a halál hangja, a halál szaga akkor. Szenvedve, megalázva, összetörve, nem tehettem mást, csak vártam, hogy a vár végre felrobbanjon, ahogyan azt a kapitány eltervezte, a tűz pedig jótékonyan elmosson mindent, a szerencsétlen szenvedőket, a szörnyeket, a fájdalmamat. Rosszabb volt, ami várt rám. Minden jobb lesz? Jobb hely vár? Ez nem igaz. Gillianként még azt a meleget is visszasírtam, amit azok az ujjak nyújtottak, amik az ágyra nyomtak, miközben a fűrész leválasztotta az elrohadt húst a testemről. Talán a következő életben azt sírom majd vissza, amikor a fogaim megérezték azt az undorító, fémes ízt, amikor kiharaptam egy darabot egy másik hollowból, amit annyira gyűlöltem, de egy pillanatra mégis úgy éreztem, nem vagyok éhes, minden újra rendben lehet.
 Akkor nem volt választásom. Sokan voltak, én egyedül, nem volt fegyverem, de még kezeim sem, hogy megfoghassam őket. Most van fegyverem, vannak kezeim, és egy ellenfelem van, aki, bármilyen erős, ugyanúgy van gyengepontja, ahogyan nekem is. Ez az én pillanatom, ez a lehetőségem, hogy a kezembe vegyem a sorsomat, hogy végre kiússzak annak a hatalmas vérfolyónak a szélére, és megkapaszkodhassak egy ágban. Még ha minden erőm fel is emészti a próbálkozás, ha utána évszázadokig sodor magával ez a folyó, én pedig tehetetlenül alámerülök, sem hagyhatom kicsúszni ezt a lehetőséget.


 Diego szeme összeszűkült, ahogy a másik Espada hátán hangos visítással felpörgött az a valami, amit leginkább egy, még emberi életében használt harci repülő motorjához tudott volna hasonlítani. Egy pillanatra eszébe jutott az emlékfoszlány, ahogy őt azzal a nővel megtámadja egy ilyen, a lövedékek hangjára, az érzésre, amit olyan régen nem érzett: fájdalom, félelem, halálos sérülés. Elmosolyodott a gondolaton. Akkor csak egy gyenge ember volt, akit megtagadott. Most éppen csak egy isten hatalma marad az övé mögött, ez az arrancar pedig csak egy ostoba gyerek, akit megrészegített a gyűlölt Las Noches-i vezér által adott szám.
 Tisztán hallotta a zúgáson és a még hatalmas távolságon át is, ahogy a Septima felkiáltott a maszk mögött, miközben kitépte a hasából az egyik karóját, amit éppen az imént helyezett el oda. Megcsóválta a fejét, szánalmasnak tartotta, hogy egy másik Espadát ennyire könnyen elsöpör, amikor az a Ressurección alakjában van. Még a fehér hajú Espada, akit ő ostobának, de mégis talán a valaha volt legerősebb arrancarnak tartott, sem hitte, hogy képes lenne őt megsebezni a Ressurecciónja nélkül, ha ő maga már feloldaná Áspidot.
 Ahogy a másik arrancar felé emelte a kezét, és felpörgött rajta a forgópenge, Diego felemelte a kardját, amit lassan körülölelt a fekete reiatsu. Nem próbált kitérni, mindennel együtt tisztában volt vele, ellenfele sebessége meghaladja az övét, de talán akkor sem tette volna, ha képes rá. A sebessége, az ereje, a forgás energiája, együtt sem tűntek olyasminek, amivel foglalkoznia lett volna érdemes.
 Az aranyszínű palást meglendült Diego hátán, ahogy a másik arrancar megérkezett, összecsaptak a pengék. Cleto maga előtt tolta a férfit nagy sebességgel, de a Sexta továbbra is hideg közönnyel figyelte a takarásban lévő arcot, miközben a kardjával blokkolta a támadást, a lábai alá pedig reiatsut gyűjtött, hogy megakadályozza, hogy elessen. Bármilyen sebességgel is csúszott hátra, érezte, hogy fogy a másik arrancar lendülete. Körülbelül száz méter után a Respublica legújabb Legatusa megvetette a lábát, és a kardját felfelé mozgatva hátrébb lökte ellenfelét. Egy gyors pillantást vetett a horizonton lassan eltűnő léghajó felé, mielőtt döntött.
 - Sáeró, Áspid!- Diego elégedetten figyelte, ahogy ellenfele térdei egy pillanatra megrogynak a feltörő reiatsu hatására, ami annyira hatalmas volt, hogy lyukat vágott a viharfelhőbe. Az aranyszínű palástról darabok szakadtak le, és a páncél is megrepedt, de a férfi nem bánta az egyenruha tönkremenetelét. Gyorsan akart végezni, nem volt kedve vívóleckét adni valakinek, akit talán még fracciónnak sem fogadott volna el, gyengébbnek érezte Nayaránál, határozatlanabbnak Theánál, ostobábbnak Deinél. A zöld reiatsu lassan lefoszlott.
 - Mégiscsak kell a teljes erőd, Diego Legatus? Tényleg azt hiszed, hogy megtalálod a számításod ezekkel a szedett-vedett, összetákolt idiótákkal, akik egy árnyékot követnek? Ha ismernéd a történelmet, tudnád, hogy mi lesz a vége…- Diego sonidoval lendült előre, miközben immár hatalmas, buzogányszerű fegyverét körbeölelte a fekete reiatsu. A Septima nem tudta befejezni a mondatot. Az összes propeller egyszerre kezdett forgásba: a két kezén lévőt maga fölé emelte, hogy védje magát, a két lábán és a hátán lévővel megpróbálta növelni az ellentartást, a fején lévővel pedig egy Diego által kifejezetten gyengének érzékelt szélrohamot indított. A fegyver lecsapott.
 - Nem szoktam olyanokkal beszélgetni, akiket úgyis megölök- az arrancar reiatsuja zölden felizzott. Egy pillanatra úgy tűnt, Cleto ellen tud tartani a támadásnak, azután egy pillanatra lejjebb került, mielőtt megindult lefelé, gyorsabban, mint egy puskából kilőtt golyó, a horizontot megvilágító, zöld lélekenergia villanás kíséretében. Mint beton, fogadta őt több száz méterrel lejjebb a tenger háborgó felszíne.

Már ki tudom köpni a vért, a maszkom darabokra törik. Összetörtem, újból. Mindkét karom használhatatlan, vérző, törött roncsként lóg az oldalamon, erős fájdalmat érzek a hátamban, és kirohant a levegő is a tüdőmből. Nem tudom pótolni. A felszín távolodik. Kinyitom a szemem. A sós víz marja, de most látok, most már nincs a maszk. Látom a gyenge fényt a remegő vízfelszínen, látom, ahogy egyre messzebb kerül. Pont, mint akkor… egy nap kimásztam a fényre, csak hogy most, miután véget ér az álom, visszasüllyedjek a sötétbe.
 Hiába próbálom mozgatni a lábaim, hogy feljebb szenvedjem magam, fel a levegőre. Nagyon fáj, nem tudok feljebb jutni. Tehetetlen vagyok, mint ahogy tehetetlen voltam akkor, amikor visszacsúsztam a fán, újra és újra. „Akkor is kimásztál, nem?”- suttogta a víz.
 Hazudtam magamnak. Nem az a fiú vagyok, aki akkor kimászott. Az a fiú vagyok, aki a sötétben ragadt, egyedül, az, hogy kimásztam, csak egy hazugság volt. Megvolt rá a lehetőségem, hogy újra éljek, hogy barátokat szerezzek, hogy szeressek, és nem éltem vele. Még mindig a sötétben ülök, mert félek. Félek tőle, hogy ők is ott fognak hagyni. Félek tőle, hogy fájni fog. Mégis, talán attól féltem mindig a legjobban, hogy ezt beismerjem magamnak. De most, most attól félek a legjobban, hogy egyedül fogok meghalni, egyedül a sötétben.
 Meglendítem a karjaim felfelé. Fáj, de felhúzom magam. Közelebb került a fény, de már homályosan látom csak. Megint tempózok egyet. Fáj, ahogyan az előző mászás, de mégis könnyebb. Könnyebb, mert tudom, hogy sikerülni fog, és tudom, hogy most hová mászok, hogy most valóban ki fogok jutni a sötétből. Nem a hazug ígéretek földjére, hanem egy létező, szebb valóságba. Valahová, ahol megéri élni.


 Diego néhány másodpercig figyelte a helyet, ahol a fiú becsapódott a vízbe. Érezte a reiatsuját, ami rohamosan csökkent. Tiszta találat tőle, a Ressurecciónja teljes erejével, azzal az ősi tudással, amire talán ő az utolsó, aki emlékszik- még Karasu Vex is kitért előle, pedig ha neki nincs meg az ereje hozzá, hogy kivédje, talán senki másnak sincs. Már azért is tisztelte kicsit a fiút, hogy nem szakadt darabokra a teste azonnal. Éppen azelőtt érezte meg a hatalmas reiatsut, hogy tovább indult volna.
 A hatalmas szél, amit sosem látott korábban, lassú kavargásból indult. A felhők gyűrűzni kezdtek egy hatalmas kiterjedésű területen, hogy azután egy lusta fekete tölcsér folyjék le közülük. Diegonak éppen sikerült kitérni, mielőtt őt is magába szívta volna a kavargó szél, ami lustán leért, mint fekete ujj, megérintette a vízfelszínt- hogy hangos, dühös robajjal üvöltsön fel, többtízezer liter vizet felszívva. Az aranyruhás arrancar hiába próbált hátrálni, a szél ilyen messziről is elkapta, tehetetlenül kezdett sodródni.
 Nem veszítette el a fejét, ez a harc számára nem volt egyéb, mint egy a sok véres csata közül, amit megvívott. Felemelte a kezét, és egy zöld reiatsulabdát formált, hogy azt sugárként engedje pusztító útjára. Bízott benne, hogy az eléri a technika belsejében tartózkodó ellenfelét, de a reiatsu, akárcsak a víz, kavargásba kezdett. Többször is elérte a férfit, aki tehetetlenül forgott a széllel, a vízzel. Több bőrréteget is lehámozott a balkarjáról, amiből a cerot kilőtte, és ami többször is az útjába került. Lassan elveszítette a lélegzetét.
 - Ressurección! Segunda Etápá!- a víz, és egy kicsit talán a szél is megenyhült egy pillanatra, ahogy a hihetetlen lélekenergia felszakadt az arrancar testéből, végleg darabokra tépve a palástot, és csak  a hitvány páncélzat maradványait hagyva a testén, amik megrepedtek, ahogy a két kígyó kitört a fájdalom Espadájának hátából. A szél azonban továbbragadta, mielőtt kikerülhetett volna belőle.
 Csak egy másodpercig gondolkozott, azután döntött. Összegyűjtötte a lélekenergiáját, hogy a legerősebb támadását használja. A támadást, ami elég erős volt hozzá, hogy összeroppantsa szinte bárki elméjét. A technikát a szél nem volt képes megragadni, túl erős volt neki, továbbhatolt a tornádó belseje felé, ahol elérte a tulajdonosát. Az eleven, megtestesült fájdalom újból és újból útjára indult a tornádó belseje felé, miközben Diego a levegőhiánnyal harcolva indította őket egymás után útjára. Szinte biztos volt benne, hogy az első is elég volt, de nem érte be eggyel.

- Hol vagyok?- talpra álltam, miközben újabb eredménytelen kísérletet tettem rá, hogy lefeszítsem a testemre tekert szögesdrótot, ami mélyen belevájt a nyakamtól a bokámig mindenhol a testembe, kivéve a jobb kézfejem és a könyökömtől lefelé a bal karom. A vágások mellett, mintha égett is volna, bármennyire erőlködtem ellene, egy pár másodperc alatt kiszökött a könnyem.
- A technikámban. Minden, ami itt történik, egy másodperc kint- van, aki hónapokat is itt tölt. Vajon az én testem, vagy a te lelked és elméd törik előbb darabokra?- Diego úgy nézett ki, ahogy Espadaként kinézett: makulátlan, fehér ruházat, fehér kesztyű, az oldalán kard, a karján vöröskeresztes karszalag, az arcán pedig ugyanaz a komoly, kifürkészhetetlen kifejezés, amit mind a rendelőjében, mind a gyűléseken láttam. - Hiába erőlködsz. Nincs ott az a szögesdrót, ezért nem is tudod leszedni. Ez nem a valóság. A testednek semmi baja. Ez csak fájdalom, csak ki kell bírnod, és akkor kint aztán a te technikád darabokra töri a testem- a kezeim ökölbe szorultak, de nem válaszoltam. A Legatus nem tűnt kárörvendőnek, nem tűnt úgy, hogy élvezi ezt az egészet, ahogyan úgy sem, hogy nem teszi szívesen. Semmit nem lehetett látni rajta.
 Ahogy körbefuttattam a tekintetem, különböző kínzóeszközöket fedeztem fel, rajtuk emberekkel. Anyát egy lángoló máglyán csendben, apát egy kereszten nyöszörögve, a testvéreim, akiket élve faltak patkányok, a lovagot karóba húzva üvöltve, a régi, halott szerelmem súlyok által tépve… lassan, egyre több barátom, egyre szörnyűbb képe rajzolódott ki, ahogy megindultam a lány felé.
 Megragadtam az egyik lábára kötött, hatalmas vasgolyót, és megpróbáltam megemelni. Egy pillanatra elfeketedett a jobb kezem, véres csonk sejlett fel a helyén, egy pillanatra megjelent egy vasgolyó, ami elvitte a bal karom. Ahogy a súly visszahullott az eltűnt kezeim tartása nélkül, és a lány felsikoltott, újra megjelentek a kezeim.
 „Ölj meg! Ölj meg! Ölj meg!”
 Ahogy elestem, és próbáltam eltakarni a fülem, a fátyolon át mély, sárga szempár nézett vissza rám. Diego lassan kihúzta a kardját, de nem bántott vele sem engem, sem mást, ahogy vártam. A penge mellettem csattant a földön. Az ujjaim rákapcsolódtak a markolatra. A férfi lassan elhátrált, az alakja elkezdett szellemszerűvé, áttetszővé válni.
 - Vége lehet. Vége lehet számukra és számodra is, csak add fel ezt a hiábavaló harcot!- az utolsó szavak már gazdátlanul, csak az elhomályosult test helyéről érkeztek. Csak a kezemben lévő kard maradt, az utolsó bizonyítéka annak, hogy itt volt. Egyedül maradtam a sikolyokkal.
 Nem próbáltam leszedni magamról vele a szögesdrótot, elvágni a bilincset, a kötelékeket, a patkányokat. Nem kellett próbálnom hozzá, hogy tudjam, ez a kard kizárólag egy dolgot képes elvágni, és a neve feladás. Könnyű út, gyors út, tiszta út, de vereség, halál, újabb egyedüllét.
 „Ölj meg! Ölj meg! Ölj meg!”
 Felálltam a földről, és elindultam a hang után, a lányhoz, aki annyira erős volt életében, akit annyira szerettem. Minden lépés egyre jobban fájt, de az egyre hangosabb sikolyok még jobban fájtak. Lassan odaértem a lány mellé, akinek négy végtagját hatalmas súlyok tépték, már csak a csont tartotta őket a helyükön. Csak egy pillanatig bírtam a látványt, mielőtt mélyen a szemébe néztem, és nem hagytam, hogy a könyörgő szempárról elszakadjon a tekintetem.
 A kard pengéje megvillant, narancssárgán tükröződött rajta a lángtenger, ami édesanyám tartotta fogva. Szinte sírt maga a penge is, könyörgött, hogy ne hagyjam, hogy mindenki szenvedjen körülöttem. Keservesen jajgatott, ahogy a földön csattant, és árván maradt a kínpad alatt.
 - Sajnálom, hogy elfelejtettem a hangodat. Emlékszem, hogy gyönyörűen énekeltél, sajnálom, hogy ilyen rosszal pótolta az elmém… nem tudlak megölni. Már halott vagy. Halottak vagytok mind, és hazugság volt az összes emlékem, az összes kívánságom, ami arról az időről szólt, amikor még éltetek. Sosem kaplak már vissza titeket, ezen semmi nem változtat. Ez nem nektek fáj…- felemeltem a kezem, hogy megsimogassam a lányt, megérintsem a ruhát, ami rajta volt, amit annyira szeretett, de ahogy korábban is, a kezem megint eltűnt egy másodpercre. Egy mély levegővétel után elfordultam, és lehunytam a szemem. „Ez az egész nem létezik.” A sikolyok lassan halkabbá váltak.


 Diego lassan felemelkedett a vízfelszínről, ahol még most is úgy tudott mozogni a maga alá gyűjtött reiatsunak köszönhetően, mintha föld lenne. Ezen az egyszerű dolgon kívül azonban nem volt képes sokkal többre- a szájából folyó vér, az, hogy megvakult a bal szemére, hogy a bal oldali végtagjai nem mozogtak megfelelően, de főleg az, hogy sokéves orvosi tapasztalatával megállapította, megsérülhetett a jobb agyféltekéje, a szíve nem ver megfelelően, és a tüdeje is kilyukadt, mind azt mondták neki, hogy a teste haldoklik, de nem volt ereje hozzá, hogy meggyógyítsa magát. A lélekenergiája lassan lefoszlott, újra csak egy csupasz kard jelent meg a kezében.
 - Remélem, hogy boldog vagy… TÖNKRETETTÉL MINDENT!- az általában nyugodt arrancar hangjában harag hallatszott, miközben a bal kezével valahogy előásott a páncél romjai alól egy fekete szerkezetet. Ahogy megnyomott egy gombot, a távolban egy villanás jelezte a Respublicás léghajó, és vele együtt egy fél Legio végét. - Sikerült teljesen átvernem őket! Sikerült elhitetnem velük, hogy egy vagyok közülük, csak néhány hét kellett volna, hogy felkutathassam Luxot! Elpusztul minden, Las Noches, a hollowok, az egész világ az övék lesz... EZ KIZÁRÓLAG A TE HIBÁD!- az arrancar egyre hangosabb kiabálását köhögés szakította félbe. Diego bal lába összerogyott, fél térdre hullt, miközben a kezét a szája elé emelte. A fekete szerkezet, ami annyi halált okozott, a vízbe esett, és elsüllyedt, miközben az Espada vére lassan eláztatta a szakadt aranykesztyűt és a vízfelszínt.
 Ellenfele sem volt sokkal jobb állapotban. Bár csak kevésbé komoly fizikai sérülések látszottak rajta, az ő Ressurecciónja sem volt már aktív, csak a jobb kezében fogta a zanpakutoját, komolyan lecsökkent a reiatsuja, a szemei pedig remegtek, mintha nehéz lenne őket nyitva tartania. A jobb szeméből egy könnycsepp folyt, amibe talán némi vér is vegyült, a tetoválása elrejtette a vörös csíkot. A darabokra szakadt egyenruha maradványai alól fel-felsejlettek további vörös csíkok. Az arcán nem látszott semmi más, csak fáradtság.
 - Alábecsültelek, és nagy szolgálatot akartál tenni Las Nochesnek… sajnálom, amit tennem kell, de a testem már nem bírja sokáig. Szükségem van a lélekenergiádra, hogy életben maradjak, és befejezzem, amit elkezdtem- ahogy Diego felállt, egy pillanatra eltűnt a gyengeség, amit a sérülései és a hosszú harc hozott elő. Szemeiben határozottság villant, ujjai úgy feszültek a kard markolatára, mintha még mindig teljes ereje lenne. A tönkrement idegek nem akadályozták a mozgását, bár sonidora már nem volt képes, kifejezetten gyorsan ugrott előre, hogy a világ legjobb vívóinak erejével, gyorsaságával és pontosságával sújtson le. Cleto kardjának vége pörgésbe kezdett.
 A két sérült, legyengült, túlélésért harcoló Espada pengéi olyan sebességgel csattogtak, hogy emberi szem követni sem tudta volna. Bár Diego fizikai sérülései súlyosabbak, Cleto pengéje pedig veszélyesebb volt, ezt a hátrányt bőven ellensúlyozni látszott a Sexta Espada hatalmas gyakorlata vívás terén. Annyi éven át, annyi arrancart tanított meg harcolni, tökéletesen érzékelt minden apró hibát, látott minden gyengeséget az ellenfél tartásán, még legyengült állapotban, csak emberi erővel is magabiztosan sújtott le, táncolt el, riposztolt. Cleto lassan visszaszorult.
 A lángoló léghajó utolsó darabjai is a tengerbe hullottak kilométerekkel arrébb. Nem maradt más, csak az eső, a néha le-lesújtó villámok, a végtelen tenger tanúként a két arrancar harcához. A szél halkan suttogott, feltámadt, ahogy a két penge egymásnak feszült. A hullámok néha elnyelték a két harcolót, elborítva őket egy pillanatra, de ők folytatták a harcot. Ahogy szétváltak, a forgópenge előtt megadta magát a Sexta pengéje, egy majdnem negyven centis darab szakadt le belőle. Diego egy gyors pillantást vetett a pengére, azután egyszerűen csak stílust váltott, mintha mindvégig egy tőrrel harcolt volna.
 Ahogy előrendült, végre megkönnyebbülve érzékelhette a hibát, ahogy ellenfele túl közel tette egymáshoz a lábait. A kardcsonkkal elütötte ellenfele zanpakutoját, miközben vállal nekirohant, kibillentve egyensúlyából. Bal keze villámgyorsan szorult ellenfele kardforgató csuklója köré, miközben a jobbal előreszúrt, oda, ahol egyszer már a karó is pihent. Ellenfele elkapta a kezét, de a penge már elég közel került, hogy felkarcolja a hasfalát.
 A sárga és a világoszöld szempár egy pillanatra összeforrt, és mindkettő látta a másikban a végeredményt. Az érzések teljes kizárása, a fájdalom hiánya, a hideg, racionális életvitel, az elzárkózás, ami Diegot annyi ideig félelmetessé, erőssé, legyőzhetetlenné tette, ebben a pillanatban mondta fel a szolgálatot, amikor szükség lett volna egy kis lökésre, ami segít neki találni még egy kis erőt önmagában. Cleto keze engedett, Diego pengéje beleszaladt a másik Espada hasfalába. A következő pillanatban a fiú megforgatta a jobb csuklóját, a forgópenge pedig levágta ellenfele alkarjának nagy részét.
 Bár nem érzett fájdalmat, már nem volt ereje folytatni. Az erőtlen ütés, amit megmaradt kezével Cleto arcára mért, nem ért el semmilyen hatást, a Septima átlós irányú vágása lentről felfelé viszont egy mély nyílást hagyott a testén. Az egyik legrégebbi, még élő Espada arcára egy pillanatra kiült a felismerés, ahogy hanyatt esett, és a vére lassan vörösre festette körülötte a vizet. Amikor Cleto fölé lépett, már a szokásos arckifejezésével nézett vissza rá.
 - Nem gondoltam, hogy így… most már nektek kell megvédeni… Las Nochest… nem veszíthettek…- az arrancar köhögni kezdett, tovább növelve a tengerbe vegyülő vértó méretét. A légzése lassan csak sípolássá vált, a szeme lezárult. Mielőtt a tudata elsötétült, és végleg elvesztette az eszméletét, felsejlett az emlékei között egy sírkő, a sivatag közepén, rajta egy névvel, a névhez egy arccal. Végre eszébe jutott a hang is, ami hozzá tartozott, és amit már olyan régen elfelejtett.
 - Nem fogunk veszíteni- Cleto kinyújtotta a kezét a másik arrancar felé. A ]haldokló arrancar utolsó reiatsu tartaléka is távozott, azután lélekszemcsékre szakadt a teste, hogy mint a legtöbb hollow, ő is egy másik részévé váljon végül. Az Espada felsóhajtott, amikor az utolsó darabot is elnyelte ellenfele lélekenergiájából, és a térdére támaszkodott. A háborgó víztükörről halvány tükörkép nézett vissza rá. Végre kimásztam a sötétből...

Ahogy a győztes távozott a csatatérről, nem maradt utána más, csak egy ócska, tönkrement aranypáncél.


(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2014. Dec. 21, 13:52:08 írta Cleto Seffira »

Karakterlap

Hirako Shinji

A Yuuniverzum ura

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 79

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 3 459 950 ryou

Technikatár
Ajándék küldése



  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Cleto Seffira pályázatai
« Válasz #1 Dátum: 2015. Jan. 06, 18:35:05 »
Nos, mivel az egyeztetéseknek megfelelően megírtad a pályázatot, úgy vélem minden rendben van. Összeszedett, élvezhető harcjelenetet prezentáltál, nincs okom panaszra. ELFOGADOM! Add le pontozásodat a megváltozott LP-szintnek megfelelően, további jó játékot!
« Utoljára szerkesztve: 2015. Jan. 06, 18:37:56 írta Hirako Shinji »

Karakterlap

Cleto Seffira

Las Noches históriása

Eltávozott karakterek

Septima Espada

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
48 450 / 65 000

Hozzászólások: 46

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Las Noches

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Reiatsu szín:
Lila

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Kivel áll kapcsolatban?:
-

Mottó:
Mindenki hazudik, becsap másokat és önmagát. Így működik a világ. Helyesebben talán: ettől működik a világ.

Post szín:
#663399


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Cleto Seffira pályázatai
« Válasz #2 Dátum: 2016. Dec. 31, 03:28:47 »
 Pályázat témája: Képességmódosítás

 ~ Képességek


 Vorágine (Örvény)
 Cleto zanpakuto pengéjéből víz folyik elő, ami viharos gyorsasággal örvényleni kezd, azután amikor az arrancar szúr vele, elindul egy bizonyos irányba, a forgás ereje pedig lyukat fúr a legtöbb dologba, amit eltalál. Létrehozható a környezetben létező víz mozgatásával, ebben az esetben nem igényel lélekenergiát. Erejében és a sebességében hasonlít egy cerohoz. Ressurecciónban megnő az ereje.

 ~ Zanpakuto
 Cleto zanpakutoja alapállapotban egy viszonylag rövid másfélkezes kard, egyenes keresztvassal és nagy, sokszög alakú kardgombbal. A hüvely és a markolat barna színű. Cleto a bal oldalán viseli.
Neve: Narval (Narvál)
Parancsa: Sakero (Tépj)
Kinézet: Cleto testét fekete csontvért borítja be, ami elfedi az egész testét nyaktól lefelé, a gerinccsigolyái mentén pedig hosszú, lefelé görbülő fehér tüskék nőnek ki belőle, hasonlóan egy taréjhoz. A maszkja kiegészül még egy csontkarral, ami a vállától lefelé pontosan simul a bal karjára. A kardja átalakul, eltűnik a keresztvas, a penge pedig egy fűrészhal orrához válik hasonlóvá, barna színt kap.

 Képességek: 

 Flujo (Dagály)
 A képességgel Cleto képes a kardja köré gyűjteni a vizet, halmazállapottól függetlenül, például képes megolvasztani a jeget vele. Ettől függetlenül nincs immunitása a jég vagy víz támadásokkal szemben, minél erősebb az ellenfél, annál kevésbé tud belenyúlni a technikáiba menet közben.

 Sierra (Fűrész)

 Cleto suhintására egy kis magasnyomású vízhullám indul el a vágás irányába, a hullám alakja követi a vágás irányát. Ez a hullám gyorsabban halad, mint egy bala, és majdnem olyan erős, mint egy közvetlen kardvágás, bár az erejét a sebessége adja inkább. Kevés lélekenergiát igényel.

 Marea Viva (Szökőár)
 Egy hatalmas, gömb alakú víztömeget hoz létre a kardja végén (ressu pontx1000 liter), amit azután egy vágással az ellenfele felé indít egy nagy hullám formájában. A képesség lassan jön létre, de a pusztító ereje ellensúlyozza a létrehozás sebességét. A sebesség megnövelhető már létező víz használatával, vagy a maximális vízmennyiség csökkentésével. A hullám szélessége növelhető a pusztító erő rovására.

 Calina Alba (Fehér Köd)

 A környező vízből másodpercek alatt sűrű, fehér köd száll fel és lepi el a területet. A köd nem akadályozza Cleto látását, de az ellenfélét igen: a látótávolság három méterre csökken. Mivel a képesség Cleto lélekenergiájából áll, az övét megérezni benne nagyon nehéz, ezért ha látótávolságon kívül van, nehéz bemérni a lélekenergiáját a ködön belül (másoké viszont továbbra is könnyen elkülöníthető marad). Nem befolyásolja a többi érzékszervet.

 Kontroll

 Cleto képes a forráspont alatt és a fagypont felett bármilyen hőmérsékletű vizet létrehozni, illetve manipulálni a már létező víz hőmérsékletét. A hőmérséklet nem befolyásoló tényező a létrehozásnál, az átalakításnál az idő a felhasznált lélekenergia függvénye. A hideg vizet könnyebben fagyasztják meg, a forrót könnyebben párologtatják el.

 Ressurección: Segunda Etápá
 Kinézet: Cleto szeme lila színű lesz, a szemfehérje elfeketedik, hasonlóan a testén lévő vöröses mintázathoz. A ruházat eltűnik a felső testéről, a gerincéből kinövő tüskék tovább nyúlnak, a maszkja szintén eltűnik. A kardja egybeolvad a kezével, szintén fekete színt vesz fel.

 Escilla (Szkülla)

 Cleto ezzel a technikával kis, agyarakra hasonlító vízsugarakat tud kilőni az ellenfélre, az aktiváláshoz a feje fölé emeli a kardját, a lélekenergiája világítani kezd, azután a kardját elkezdik elhagyni a vízsugarak. Egy ilyen vízagyar csak fél liter vízből áll, a támadás maga pedig alig erősebb egy balánál. Az erejét az adja, hogy tízszer gyorsabban halad és ötször gyorsabban generálható egy balánál, ezért kitérni előle szinte lehetetlen, a védelmet pedig lassan felőrli a becsapódások eső-szerű sorozata. A leghatékonyabb védekezési forma ellene egy folyamatosan erősített pajzs létrehozása lehet. Cleto másodpercenként a Ressurecciónjára tett ponttal megegyezőt tud létrehozni, és az aktuális lélekenergiájától függően akár percekig is képes lehet folyamatosan gyártani őket (Minden 10000 lélekenergia után 1 kör, ha semmi másra nem használ lélekenergiát).

 Caribdis (Kharübdisz)

 Cleto legerősebb technikája: cseppenként manipulálja a környezetében lévő vizet, ami zuhogó esőként elborítva azt egy gömböt formál a célpont körül. Ennek a gömbnek a mérete szinte a végtelenségig növelhető (az abszolút felső határ: [ressu pontokx3000] liter víz), az áldozattal vagy a fulladás, vagy a minden irányból érkező hatalmas nyomás végez. Különösen halálos nagy víztömeg közelében, ahol gyorsan rendelkezésre áll a szükséges víz, ebben az esetben lényegesen kevesebb lélekenergiát igényel a technika.
 A fő hátránya, hogy a víz nem azonnal fedi be a célpontot: van egy másodperces szünet, amíg Cleto koncentrál az áldozat lélekenergiájára, azután kezd csak el rázuhogni a víz. Bármilyen helyváltoztató képesség legalább gyakorlott szinten megzavarja ezt a koncentrációt, úgyhogy ha az áldozat még időben arrébb mozdul, képes lehet kitérni, és nyer egy kis időt, amíg Cleto újra rá nem koncentrál és el nem kezdi a támadást újra. Cleto semmilyen más technikát nem tud használni ezzel párhuzamosan, és ha ő maga teremti a vizet, akkor képes teljesen elfogyasztani a erejét.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Jan. 17, 23:19:58 írta Cleto Seffira »

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 198

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 732 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Elérhető Elérhető

Re:Cleto Seffira pályázatai
« Válasz #3 Dátum: 2017. Jan. 17, 23:23:51 »
Szép estét! ^-^

A megbeszélt változtatásokat elvégezted, így a képességmódosítást elfogadom! A változást jelezd az adatlapodon is. :3 További jó játékot!