Szerző Téma: Braindance  (Megtekintve 2304 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Hoshi Tomomi

Eltávozott karakterek

Időutazó :3

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
33 000 / 45 000

Hozzászólások: 53

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 16 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Orgona lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
MediumVioletRed


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Braindance
« Dátum: 2015. Jan. 03, 18:38:12 »
Úgy éreztem, hogy minden tagom remeg, és mintha izmaim egyesével hagynának cserben, nem is tudtam, miként sikerült megkapaszkodnom az egyre gyorsuló vonat végében. Veszélyes ugrás volt, sőt, ha nem hallottam volna, hogy ez nem egy gyorsvonat, minden valószínűség szerint én magam sem választottam volna, azonban ez volt az egyetlen esélyem a menekülésre.
Mélyen beszívtam a levegőt, és hosszan lélegeztem ki, hogy ezzel némi feszültséget is kieresszek, majd leguggoltam, és úgy fogódzkodtam tovább, hogy a vagonban tartózkodók ne vegyenek észre, elég bizarrul festettem a szakadt és bepiszkolódott fehér ruhában, ráadásul mezítláb. Szerencsére közel volt a következő megálló, így gyorsan el tudtam tűnni a tömegben, majd az első adandó lehetőségnél egy sikátorba húzódtam, hogy némiképpen megpihenhessek a nagy izgalmak után.
Elképzelésem sem volt, mit kereshet itt a bátyám, ahogy az is rejtély volt, miként lehet, hogy a többieket mind kiiktatták, őt pedig elkapták. Mert abban biztos voltam, hogy a rendszerfenntartók csináltak vele valamit, elvégre másként nem lehetett volna ilyen mértékben átprogramozni. Könnycseppek kúsztak végig arcomon, tiszta csíkokat húzva a portól, és a sokktól megszürkült arcomon. Nii~san maga fejlesztette ki, és programozta le több társunkkal együtt a blokkoló chipet, ami megakadályozta, hogy adatokat töltsenek le és fel az agyunkban, ezzel védve minket a bronzosoktól, még, ha el is fognának minket. Az enyém különleges volt, mert a cél érdekében lazább védelmi rendszert állított hozzá, azonban ennek időkorlátja volt, vagyis néhány hét után automatikusan, minden nyom nélkül újraírta magát, ezáltal nem tudtak befolyásolni, lévén visszaállítódtak az alap adatok. A baj csak az volt, erre valószínűleg rájöttek, és ezért támadtak a többiekre.
Lassan lábra álltam, tudtam, hogy nincs időm most rágódni a dolgokon, minél előbb el kell érnem Umi~jiit, mert Ryo is biztosan tudja már, hogy hol lakik. Fel sem merült bennem, hogy előbb oda érhetne, és nem azért, mert lebecsültem, hanem mert nem akartam kétségbe esni, hiszen akkor esély sem lett volna arra, hogy eljussak új otthonomig. Felkapaszkodtam a tűzlépcsőn, és a házak tetején, kiálló csöveken, szellőző dobozokon keresztül haladtam, ezzel levágva az utat a hatalmas bérházig, amin hátulról másztam fel, remélve, hogy a folyosó ajtaja ezúttal is nyitva lesz.
Nem kellett csalódnom, a takarító ezúttal is a friss levegőt választotta, eszébe sem jutott, hogy bárki fel tudna ilyen magasra mászni, mily’ felelőtlenség. Jól be is csuktam magam után, így Nii~sannak bizonyosan másik utat kell majd választania, ha ide akarna jönni. Remegő kezekkel vettem elő kulcsaimat, ám a nagy sietségben, hogy minél előbb bejussak, bele se nagyon találtam a zárba, így megfogtam bal kezemmel reszkető jobbomat, és a lyukba irányítottam a fémdarabot. Halkan kattant a zár, én pedig óvatosan, centiről centire nyitottam ki az ajtót, belesve a rés felől, ám a farok csóválva felém érkező Neo~chan meggyőzött arról, hogy Ryo minden bizonnyal nincs még itt. Meglapogattam a kutya fejét, és magam mögött bezárva az ajtót a stúdió felé vettem az irányt, biztos voltam benne, hogy ott találom Umi~jiit.
Azt hiszem még életemben nem féltem ennyire, és ez látszódhatott is rajtam, mert kedvenc ősöm vonásai hasonlóan ijedtre kanyarodtak, mint amilyenek az enyémek lehettek. Előre vetve magamat kapaszkodtam belé, ahogy rémálomból ébredve Ryoba kapaszkodtam mindig, és szorosan öleltem.
- Úgy örülök, hogy jól vagy! TwT – Fúrtam mellkasába fejemet, nem érdekelve, hogy valószínűleg egy árnyalattal sötétebbre festi majd a piszok, mert most csak az számított, hogy él, és jól van. – Nincs időm nagyon magyarázkodni, de baj van, el kell innen mennünk, meg át is kell előtte öltöznöm, de sietnünk kell! – Hadartam, és kibontakozva az ölelésből, már húztam is a szobák felé, hogy érezze, nem viccelek.
Tényleg nem sok időnk volt a felkészülésre, és a menekülésre, főként, ha azt vesszük, hogy még nem volt lehetőségem Umi~jiit kiképezni a házakon való közlekedésre, így esély sincs arra, hogy a tetőn keresztül meneküljünk. Az egyetlen megoldás, ha egy régebbi típusú közlekedési eszközt használunk, még, ha nem is olyan gyorsak a mostaniak, mint a postásoké, Ryonál biztosan gyorsabbak.
- Tudom, hogy ez számodra nagyon hirtelen, és nem vagy hozzászokva, nekünk azonban ez odaát mindennapos rohanás az életért… - Kezdtem bele, miközben nemes egyszerűséggel ledobtam magamról az amúgyis használhatatlanná vált ruhát, és elővettem egy háromnegyedes fekete legginget, amibe bele is bújtam. – Jobb lenne, ha te is valami kényelmeset vennél fel, sokat fogunk futni, kúszni, mászni és ilyesmik. – Pillantottam hátra a vállam felett.
Felülre egy hosszú, rikítóan rózsaszín trikót vettem fel, ami a térdemet verdeste, ebben a szerelésben máris jobban éreztem magam, hagyott szabadon mozogni, és nem kellett attól tartanom, hogy egy hirtelen mozdulatnál elszakadhat. Amíg láthatóan Umi~jii is kényelmesebb darabok után nézett, a fürdőbe siettem, lemostam arcomat, hogy valamivel emberibb külsőt varázsoljak magamnak, majd gyors mozdulatokkal felkötöttem hajamat, hogy az se zavarjon a későbbiekben. Lábamra egy szivecskés zoknit húztam, szám szomorú mosolyra húzódott az édes minták láttán, aztán gyorsan rá is húztam a magas szárú tornacipőm, és ezzel indulásra késznek tituláltam magam, már csak a telefonomat dobtam az ágyra.
- Kész vagy? – Kiáltottam felfelé Umi~jiinek, hogy sürgessem az indulásra. – Sajnálom, hogy bajba sodorlak, igyekszem minél előbb megoldani, és amíg velem vagy, nem kell félned semmitől! >w< - Fogadkoztam elszántan, bár én magam is rendkívül féltem attól, mi is jöhet még. – El kell mennünk egy helyre, ami a külvárosban van, ott kitalálok valamit. Neo~chant rá tudjuk bízni valamelyik szomszédra? – Pillantottam rá, mert bár tudtam, Ryo sosem bántaná, a jelenlegi személyiségében nem voltam biztos.
Nem lettünk volna képesek magunkkal vinni, elvégre siettünk, ráadásul biztosan meg akarna majd védeni minket, Nii~san azonban sokkal nagyobb ellenfelekkel is fél kézzel elbánt már, nem bocsátanék meg, ha miattam baja esne. T-T Amíg Umi~jii elintézte a dolgokat, én egy hátizsákba tettem még két palack vizet a hűtőből, és egy csomag kekszet, mert jobb felkészültnek lenni.
- Aki üldöz, meg akar ölni, mert átprogramozták a chipjét, olyan emlékeket kapott, amik teljesen felülírták a korábbiakat, így most egy teljesen más személy, mint akinek eddig ismertem. – Kezdtem bele, miközben kézen fogva a garázs felé húztam, minél gyorsabban, ahogy csak képesek voltunk futni. – Ki kell találnom, hogy miként tudom a hamis emlékeket kiiktatni, és felülírni, ezt pedig ezen a címen található eszközökkel fogom tudni megtenni. – Nyomtam a kezébe egy kissé gyűrött cetlit, majd leérve a motorok felé vonszoltam magammal. – Nem tehetek semmi mást, minthogy reménykedem benne, még időben cselekedhetünk, mert ha nem, nekem nem lesz erőm kiiktatni. ToT – Morzsoltam el néhány újabb könnycseppet. – Umi~jii, ő a bátyám, de nem szabadna rá így tekintenem, mert ő sem tekint most rám ekképpen, és képes lenne megölni, de nem tudok máshogy viselkedni, mert ő a testvérem, és nem tudom, mit tehetnék érte… - Ömlöttek belőlem a szavak, pedig nem lett volna most itt az ideje, és alsó ajkamba harapva próbáltam abbahagyni a remegést és a sírást, hogy tényleg elindulhassunk. – Mindent megmagyarázok, ha odaértünk, de tényleg sietnünk kell! – Vettem magamra bukósisakot, mert tudtam, hogy sose indulna el velem anélkül, majd visszafojtott lélegzettel vártam az indulást.
Tudtam, hogy sok kérdése lesz, és kész voltam mindre válaszolni, ahogy tudok, azonban nem itt, és nem is most, mert már a zsigereimben éreztem, valami közeledik, és azt is, az a valami nem jó. Megszorítottam Umi~jitt, és úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle. Más körülmények között talán élveztem volna az utazást, de nem most, és nem is így… számtalan okból kifolyólag csupán annyit szerettem volna, minél előbb elérjük a megjelölt címet.

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #1 Dátum: 2015. Jan. 03, 19:19:51 »
Utóbbi időben nem kevés centivel lebegett a föld felett. Szétszórtságára hatalmas lapáttal rátett, hogy képtelen volt feldolgozni, eljegyezték. Egész napja azzal telt a lehető legváratlanabb pillanatokban vesztette el kapcsolatát a külvilággal. Akármit csinálhatott, nem számított a körítés. Elegendő volt, hogy tekintete rátévedjen kicsiny gyűrűjére és rögvest bugyuta mosollyal szárnyalt a vattacukros végtelenbe, aztán arra tért magához, hogy valaki szólongatja, vagy leesik valahonnan, esetleg valamit lever.
Annyira feltornázta a kellemetlenség szintjét már hideglelést kapott saját magától és őrült módon kutatott a lehetséges megoldások iránt, miként uralkodjon ábrándozó tinédzser kitörésein. Minden szabadidejét betáblázta, hogy egyetlen kósza gondolata se maradhasson családi állapotára. Ettől, világraszóló feledékenysége lépett trónra. Újabb és újabb dolgokat hagyott el, netán olyan lehetetlen helyeken, ahol a veréb se jár. Kivéve valamelyik unatkozó családtagját, akik készségesen találták meg cuccait. Például legutóbb azért foghatta fejét, hogy a parfis lapátja mit keres a fagyasztóban...
Baklövései tudatában bepörgött macskaként sürgött-forgott a lakásban, míg a tízezredik felmosásra készülődés közepette olyasmi nem történt, amire legborzalmasabb álmában sem gondolt volna. Annyira rossz érzés kerítette hatalmába, hogy azt hitte menten mentőért kiált. Hátán jéghideg érzés futott végig. Minden létező és nem létező szőrszála égnek meredt. Látása elhomályosodott, testéből kiszökött az erő, miközben agya őrült módon üvöltözött hatalmas baj közeleg. Képtelen lett volna körbe írni, mi fog történni, mit érez pontosan, egyáltalán honnan érkezik a megérzés. Abban volt bizonyos, ha rágondolt azonnal összeszorult mellkasa, mintha kést döftek volna bele.
Letaglózta az érzés és nem hagyta nyugton. Folyton ott motoszkált benne, véletlen se tudjon róla megfeledkezni. Ennek hála semmivel sem haladt. Idegesen malmozott a négy fal között, a helyett haladt volna munkájával. Fél percenként tekintett telefonja kijelzőjére nem kapott üzenetet Tomomi-tól, vagy sörényes trón várományostól. Körmeit tövig rágta, annyira aggódott értük, hiszen más okát nem látta nyugtalanságának. Végül, feladta, nem bírt a nyomással és a rémképekkel micsoda borzalmak történnek szeretteivel. Minél többet gondolt rá, annál ijesztőbb jelenetek pörögtek le szemei előtt.
Minden létező ismerősének írt néhány sort, hátha a pozitív válaszok kicsikét csillapítanak tajtékzó lelkén. Szép lassan be is futottak a megnyugtató pityegések, csak épp hasznuk nem lett. Továbbra sem szűnt meg a szokatlan érzés, ezért úgy döntött lefoglalja magát a felvett számok összemixelésével. Bezárkózott a hangszigetelt szobába, hátha a zene eltereli figyelmét. Azonban ujjai ütemes dobolásán, mély sóhajtozásokon, továbbá a monitor ideges bámulásán kívül nem jutott előrébb. Tagadni sem lehetett volna, micsoda megkönnyebbülés és boldogság lett rajta úrrá, amikor benyitott hozzá kicsiny rokona. Feltörő lelkesedése viszont rögtön messzire szállt, amint rápillantott a halálra rémült, kimerült, megviselt lányra.
-Annyira tudtam, hogy baj van!- Eltátott szájjal, kőszoborként dermedt le, hiszen erre a jelre csettintésre százszorosan felerősödött a mellkasát szorongató érzés. Arra tért észhez remegő kezekkel öleli át Tomo chan. Szegény lány annyira ijedt volt, hogy azt sem tudta mit tehetne, mivel lényegében azt se tudta mi történt vele. Örült egyben van, de nyugtalanította a tudatlanság, mert addig a segítségére sem lehetett. Próbálta éreztetni vele, hogy ott van mellette, számíthat rá. Szorosan átkarolta, mert nem érdekelte mit magyaráz, vagy miért, illetve nem is sikerült felfognia a sokktól.
Mire nagyjából normalizálódott állapota, már arra kérték hozzon magával úti batyut, mert menniük kell. Értetlen pislogással menetelt a kiviharzó Tomo chan után. Értette, hogy muszáj, és mit kér tőle, de valahogy a részletek hiányában nem volt képes dönteni, tényleg ez lenne a helyes döntés. Valahogy nem érette mi szükség arra, hogy kússzanak, másszanak és meneküljenek, mint a körözött bűnözők.
Ez a kicsiny gondolatfoszlány pedig elegendő volt ahhoz, hogy körvonalazódjon benne egy történet maffiáról, pénzről, sikkasztásról, drogról, amitől sápadtan rogyott le a dohányzó asztalra. Teljesen kikészítette a lehetőség, hogy most életük végéig üldözi fogja őket a maffia, aztán a FBI, meg majd jön a tanúvédelmi program, aztán ágyő a békés sztáréletének meg az el se kezdődött házasságának.
-Ér-ér-értem!-Nyelt hatalmast, mielőtt megrázta fejét, hogy kicsikét összeszedhesse zsongó kókuszát. -Vagyis, TOMO CHAN! Mi történt? Illegális dologba keveredtél? Miért nem hívjuk a rendőrséget? Miért nem tőlük kérünk segítséget?-
Ácsorgott türelmesen, hátha beavatják, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, de Tomo chan hajthatatlanul ismételte menniük kell. Láthatóan nem akart letenni szándékáról, ezért úgy hitte, majd később, ha picikét lenyugodott ráveszi, térjenek be az első rendőrőrsre, hiszen esze ágában sem volt elmozdulni mellőle. Nem engedhette bántódása essen, mert nincs vele. Inkább tette, amit kért. Gyorsan beleugrott az első kezébe akadó, csillagos tréning nadrágjába, Alízos pólójába, maci füles pulcsijába és legkényelmesebb futócipőjébe. Elővette az egyik méretesebb hátizsákját és mindent beledobált, amit csak látott. Pléd, elsősegély dobozka, mini törölköző, tisztálkodási szerek, zsepi, zseblámpa, végül telefonja. Több mindenre nem jutott ideje, mert már azt kérték Tsuna biztonságáról gondoskodjon.
-Mindig a földszinten lakó Narama néni szokott vigyázni rá, ha nem vagyok itthon. Biztos most is segít egy cd-ért cserébe.- Erőltetett mosolyt arcára, miközben azzal bíbelődött rávarázsolja fel-alámászkáló szívszerelmére a pórázt. Nehezen küzdött meg a feladattal, de sietett amennyire lehetett. Nem szeretett hazudni és a nénit se nagyon szeretette volna belekeverni a dolgokba, így annyit mondott, amennyit közöltek vele. El kell utaznia sürgősen. Szerencsére az idős hölgy nem faggatózott, csak boldogan kezébe nyomott egy almás sütit útra való gyanánt, aztán betessékelte magához a labdáját csócsáló négylábút.
Az ajtó bezárultával nagy levegőt vett, mielőtt felrobogott zaklatott rokonához. Meglepte Tomo chan tovább mesél neki pakolás közben, de a hallottak még jobban ledöbbentették. Abból egy szót sem értett valakit hogyan lehet hamis emlékekkel félre vezetni, meg mi az a chip, ha nem eszik. Egyedül annyit fogott fel az autóban ücsörögve, hogy oda mennek, ahol olyan valamit lehet csinálni, amivel visszaállítható az emberke.
-Szóval megmentjük azzal a nem tudom micsodával ezt a nem tudom kicsodát, akit be kéne iktatnod az emlékekkel?-Helyeslő bólintásokkal ragadta meg bukósisakját, minél elszántabb pocok fejjel koncentrálhasson a vezetésre. –Mit jelenet az, hogy kiiktatni?-
Jelent meg kérdőjel feje fölött, mielőtt ténylegesen lesokkolták a legújabb hírrel. Partra vetett aranyhalként tátogott, miközben emésztette az egyetlen szót, ami megmaradt fejében. A testvéri szeretetet mindennél jobban ismerte Ricchan által. Apja helyett apja volt egész életében. Világ legönzetlenebb embereként vigyázott rá, ha kellett a világ másik végéről is. Hajszála nincs elég, hogy összeszámolhassa, hányszor ápolgatta ripityára tört lelkét, biztatta, vagy utazott haza csapot-papot félre dobva, mert nem boldogult saját életével. Mindig mellette állt, támogatta és szerette. El sem tudná képzelni az életét nélküle, esetleg azt a borzalmat elveszítheti.  A hibáival együtt, úgy szerette, ahogy volt.
-Meg fogjuk találni a megoldást, hogy visszakaphasd a bátyódat, aztán olyan lesz, mint régen! Nem fog baja esni, mert nem engedem és kész! Megígérem, hogy minden rendbe fog jönni!-
Mosolygott eltántoríthatatlan harcosként, látszódjon, komolyan gondolja minden egyes szavát. Nem tudta hogyan, de biztos volt benne megakadályozza, elveszítse Tomo chan a testvérét. Nem láthatott a fejébe, vagy a szívébe, de valamit sejtett arról, mennyire kétségbe lehet esve. Szerette volna vele éreztetni, hogy nincs egyedül, van, aki megérti és bizakodik helyette is.
Próbált magabiztosnak látszódni, miközben útnak indultak. Kizárólag a forgalomra koncentrált, bár szörnyen félt, mivel néznek szembe, egyáltalán hogyan fogják megoldani a helyzetet. Szinte semmit sem értett Tomo chan beszédéből és tartott tőle, nem lesz elég ügyes segíthessen neki. Nem szerette volna, ha kizárólag koloncként kell mindenhová cipelni, mert semmi haszna.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #2 Dátum: 2015. Jan. 04, 12:24:17 »
Kiscsaj totál meg volt húzatva! Tényleg azt hitte, hogy pár könnycsepp, meg egy rakás halandzsával bármire is megy? Mikor meg kiderült, hogy mégsem, fogta magát, és szuicid bige lévén le vagy inkább elvetült. Csessze meg a redvás betonkocka klaviatúrája.
- Ó, hogy az aszfalt fogná meg a lendületed! – mormogtam utána, nem kicsit dühösen. De a virgonc fruska seperc alatt eltűnt a szem elől.
Baromi pipán lógtam be az egyik kecóba. Nem volt nagy a McMeló, egyszerűen átdzsaltam az egyik falon, ahol láttam bent valami elektromos őskövületet. Nem volt nagy vasziszdasz lelket lehelni bele. Igaz a szemem ringlispilnek hitte magát hirtelen a fene nagy villódzásra, de cseszett mód szartam rá. Aztán érzékeltem, hogy vezetékes internetet fogtam ki. Itt kezdtem borotkozni tíz körömmel. De még mindig türelmes voltam, elvégre francos gyorsnak kellett lennem. És ekkor megtapasztaltam a kilo- és megabájtokban mért sebességét a netnek. Férfias sikoly hagyta el a szám, és nem kicsit vérben forgó szemekkel öklöztem bele a monitorba, ami nem bírta a megrázkódtatást. Konkrétan betört a kórság, miközben sok pontos kecses ívbe le is szánkázott a helyéről a földre. De senki nem készített fel ilyen Lo-Tek vackokra. Mindenki magas ívből szart a fejemre ez ügyben. Kidzsaltam az épületből, valami használható vackot keresni. Meg kellett tudnom, hogy a killer bige hova vonszolta el a valagát. Mert hogy nem lényegült bele az aszfaltba, az sajna cseszett biztos volt! Pedig szépen mutatott volna betonfreskónak! Szép nagy, pixeles pofával. Szóval elhurcoltam a seggem egy újabb kőkori masinához, hátha már használható hálózatot találok mellé.
Nem állítom, hogy levitte a sebessége a hajam. De legalább mozdult, szóval neki láthattam a melóhoz. Először is végig zongoráztam, hogy Momi mit tenne. Kihez mehetne, hol húzhatná meg magát, ki segítene rajta.
A hirig kiscsaj, ha már magára próbálta ölteni a húgom életét, személyiségét, emlékeit, akkor pont egy ilyet tuti húzást nem hagyhat ki! Momit annak idején én képeztem ki, és alapos munkát végeztem, elvégre nem akartam, hogy baja essen. Egy pillanatra megint ökölbe szorult a kezem, és majdnem ezt a gépet is kivégeztem.
De túl sok idő lett volna egy újabb gépet találni. Szóval inkább behunytam a szemeim, és megint magamba gyűrtem a fájdalmam. A gombóc ettől függetlenül ott volt a torkomban. De nem hagytam, hogy az emlékeim lelassítsanak. Kétszer olyan gyorsan kezdtem kopogni a klaviatúrán. Végig futtattam először a település, majd a környék névsorát. Persze csak miután betörtem a bronzosokhoz. Először a büntetetteket görgettem át, hátha a saját fajtájához vonzódik a kicsi csíra. Aztán mentem szépen tovább. Nem volt bonyolult program, álmomban is lehet komolyabb rendszert dobok össze. De a szerencsétlenek nem tehettek róla, hogy ilyen elmaradottak voltak még. Végig pörgettem minden elérhető adatbázist, míg kiszúrtam egy nevet. Szerény személyemet kifejezetten érdekelte mindig is a családfám, és naná, hogy ezt a furcsa hobbit átragasztottam a hugira is. Vagy már alapból ő is így született? Nem tudom, nem voltam túl sokáig benne a rendszerben ahhoz, hogy tudjam, milyen volt bent. Mindenesetre, mikor kihoztuk onnan, már ő is lelkesedett eleinkért. És no lám, ismerős névre bukkantam. Névrokon elődöm és fia ebben a korban és helyen lakott. Egyből aggódni kezdtem. Egyszer már a családommal kezdett, és ha ez a szarjankó még egyszer megpróbálja ezt eljátszani, én nem tudom, mit fogok vele művelni. De hogy über-brutál fájdalmas lesz, arra bárki mérget vehet! Főleg a fruska! Már nagyon a bögyömben volt! Előbányásztam hiper-űrsebességgel minden nyilvános adatot a közelebb élő felmenőmről, meg azokat is, amik szigorúan titkosítottak voltak. Ismertem ugyan pontosan a történetét, de ebben az adott szent pillanatban biztosra akartam menni. Nem hagyhattam, hogy őt is kihasználja, aztán meg megölje! Ez volt a módszere. És Momi tudásával minden információja is megvolt hozzá!
Kussba vágtam a pofám, miközben megfeszített tempót diktáltam a megtalált cím felé. Igyekeztem elnyomni a dühömet, az aggódásomat a gyűlöletemmel együtt. Az élet már beseggeltette velem a leckét, hogy ha begőzölt fejjel rohanok a falnak, több bajt csinálok, mint hasznot. És cseszett egy-egy buktaparti után újabb esélyt adni.
Viszonylag rövid idő alatt elértem Ikari~san hivatalosan megjelölt kéróját. Nem vertem a rezet nyilvánosan, inkább igyekeztem nem zsírozni a görényt. Minél észrevétlenebbül, természetesen a falon keresztül lógtam be a kecóba. Naná, hogy üresen állt. Megint két kézre kapott a rinya meg a majré, hogy elkéstem.
- Hogy folytál volna le az apád térdén még idejébe! – küldözgettem immár elég hangosan a jó kívánalmaimat a killer bige után. – Seggfej! – rúgtam bele az egyik asztalba tehetetlen dühömbe.
Elég nyilván látszott, hogy sietősen távoztak. Remek! – Ha Ikari~sannak bármi baja esik, én is felkeresem a te húgyagyú, őstulok, előmajom ősödet, és azt is kinyúvasztom, veled egyetembe! – újabb mély levegő után megint nyugalmat erőltettem magamra, és módszeresen nekiláttam a ház átkutatásához.
Először persze, hogy a számítógépeket törtem fel, elvégre hacker volna becsületes foglalkozásom. Végig zongoráztam a masinát, de semmi. Végülis, ha tényleg rohanva távoztak, akkor nem volt túl valószínű, hogy bármelyikük leült volna, hogy kódolt üzenettel kedveskedjen nekem. Ez viszont azt is mutatta, hogy a lány tényleg kiadta magát Mominak, és teljesen átejtette Ikari~sant is. Szegény sosem találkozhatott a valódi húgommal, honnan is tudhatta volna, hogy csak színészi ármánykodásnak az áldozata. Őszintén ajánlottam, és reméltem, hogy ez a verzió az igaz! Nem mertem más eshetőségekbe belegondolni. Képzeletben már zsigereltem mégis ki a szarjankót.
- Még nincs semmi komoly baj, hisz még itt cseszem a napot, baromi nagy pofával én is! – nyugtatgattam magam, hogy tényleg még a színészkedésnél járunk! A pofátlan kiscsaj még velem is bepróbálkozott, amihez már bőr kell, de jó vastagon!
Kénytelen voltam tovább keresni. Muszáj volt lehűtenem újfent a fejem, mert kezdett a vérnyomásom megint a plafon fölé emelkedni. Főleg, mikor a telefont megtaláltam!
- Csak kérni kellett! – keserűen felnevettem – És íme, a kódolt szépreményű üzenet. Csak az én okos buksimnak. Ez tényleg ennyire hülyére vesz? – azért zsebbe csúsztattam az őskövületet.
Végül hiába kutattam tovább, ha a fene fenét eszik, se hagytak több árulkodó morzsát, merre ette el őket a lépes frászkarika! Túl jól kitanítottam Momit! Kénytelen voltam a telefonos koordinátákat megkeresni. Csak remélhettem, hogy ott ügyetlenebbek voltak. Gyűlöltem az ellenfél játékait játszani. Sokkal jobb szerettem, ha én írhattam elő a program szabályokat. De ezt a menetet über mód elcsesztem. Fogcsikorgatva lódultam neki a háztetőknek, hisz így is sok időt elvesztegettem.

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Tomomi

Eltávozott karakterek

Időutazó :3

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
33 000 / 45 000

Hozzászólások: 53

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 16 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Orgona lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
MediumVioletRed


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #3 Dátum: 2015. Febr. 17, 23:56:07 »
Éreztem, ahogy szorosan tart, és ettől kicsit megnyugodtam, a remegésem is kezdett alább hagyni, bár teljes mértékben nem kapcsolhattam ki. Jól tudtam, hogy mivel jár az, ha valakit átprogramoznak, és nem sikerül időben semlegesíteni, vagy a módosításokat áthidalni… Sajnos nem szokott jó vége lenni, mert a személyiségük megváltozik, azonban a fizikai erejük, és képességeik nem. Éppen ezért volt nagy fenyegetés, hogy a bátyámmal történt ez.
- Nem hívhatjuk őket, kárt tenne bennük, és azzal nem tudna később mit kezdeni… ez… - Nem tudtam befejezni a mondatot.
Annyira szerettem volna megosztani vele mindent. A hosszú éveket, amiket odaát töltöttünk együtt, a szép, és néha nehéz napokat, azokat az érzéseket, amiket elmélyítenek az olyan pillanatok, mikor csak hajszálon függ az ember élete. Sokkal több mindent jelentett nekem Ryo~nii, mint azt valaha ki fejezhetnénk egymás felé, vagy egyáltalán bevallanánk. Nem csupán kihozott a rendszerből, de megtanított arra, miként éljek túl, és megmutatta, mit jelent az a fajta ragaszkodás, ami mások számára túlzó lehet, nekünk mégis azt jelentette, még élünk, még elviseljük a hétköznapok sötét valóságát.
- Semmi illegálisról nincs szó, hidd el! Egyszerűen utánam jöttek, és ezért nem maradhatunk most tovább. Mindent tudnak rólam, éppen ezért rólad is, vagyis veszélyben vagyunk, amíg egy helyben tartózkodunk! >w< - Azzal el is tűntem a szoba irányába.
Nem volt sok időnk, azonban mindig felkészült voltam, bár inkább arra számítottam, hogy valaki más fog jönni, valaki idegen, valaki, akit nem félek majd bántani. Umi~jii biztosan nem lenne büszke, ha tudná, hogy jobban örülnék annak, ha követőm ismeretlen lenne, még, ha ártatlan is. Sok vér tapadt kezeimhez, nyugtalan álmokat okozva, azonban ettől tudtam igazán, hogy még ember vagyok, nem olyan, mint a rendszeralkotók. Nagy sóhajjal engedtem útjára a levegőt, és tekintetem az apró, rózsaszín, virágmintával ellátott telefonomra vándorolt.
Abban a hitben, hogy bármikor szükségem lehet arra, hogy egy elhagyatott helyre tereljek majd valakit, felületesen elfedett adatokat tettem a készülékre. A koordináták, helyszínek, és lányos leírások félrevezették a magabiztos embereket, akik azt feltételezték, rajtuk kívül senki sem gondolkodik kettőnél tovább. Márpedig engem úgy képeztek ki, hogy a csata kezdetekor a végét is lássam, minden változóval, minden döntés következményével. Mióta itt voltam, megváltoztam, és valószínűleg kissé engedékenyebb, és érzékenyebb is lettem, ettől függetlenül a harci tapasztalataimra még mindig számíthattam.
- Igen, dióhéjban… - Kapaszkodtam fel mögé, majd majdnem félrenyeltem a beszívott levegőt, ahogy rákérdezett a korábban elhangzó szóra. – Kiiktatni az olyan elemeket szokták, akik veszélyt jelentenek a csapatra, és a megmentése nagyobb kockázattal jár, mint amennyi hasznot hozhat. Egyszerűen… megölik, ha esélyt látnak rá…
Nehéz lett volna folytatni, hiszen egész eddigi életemben csak az számított, hogy megóvjuk egymást. Különösen erős volt az az érzés, hogy a másikat többre értékeljük, mint magunkat, de számunkra ez adott erőt, hogy mindig élve érjünk vissza a központba. Ha ő megóvott engem, én őröztem a hátát, és fordítva… egyszerűen nem adtunk esélyt arra, hogy a másik valóban olyan veszélybe kerüljön, ami következtében baja eshessen. Most pedig ez az ember próbálta meg elvenni az életem, és már azt is szégyelltem, hogy egyáltalán eszembe jutott, máskor, és ha másról lenne szó, zokszó nélkül elvenném én is az övét.
- Köszönöm… - Szorítottam fejem a hátának.
Kicsit ormótlan volt a sisak, de ettől függetlenül jól eset, hogy érzékelhettem felőle az elszántságot, és támogatást. Talán csak az iskolába járás fontosságának ecsetelésénél volt hasonlóan határozott, nekem pedig szükségem volt erre, hogy tudjam, jól döntök akkor, amikor a feladatom sikere elé helyezem testvérem életét. Sok mindenen kellett volna töprengenem, amire nem volt idő, mégis úgy éreztem, hogy széthasad a fejem, és szinte szétfeszítik azok a szavak, amiket belénk sulykoltak. Hogy első a csoport, csak utána az egyén, a feladat sikere fontosabb, mint az, aki elvégzi, és hasonlók. Mégsem számított, nem hagytam neki.
Viszonylag gyorsan elértünk a külvárosban található címre, napközben nem volt akkora forgalom a városban, így az sem lassított minket. Valószínűleg nem a legbíztatóbb látványt nyújtotta a rozoga több szintes épület, amit inkább képzelhetne az ember egy katasztrófafilm helyszínének, mint tényleges lakóháznak. Holott, ha chipem nem írja felül magát, itt lettem volna elhelyezve, és innen végeztem volna munkámat, ami a rendszeralkotók által összeállított lista „ürítésében” merült volna ki.
- Kinyitom a nagyobbik kaput, ott van egy tároló helység, oda be lehet tenni a járművet. – Szálltam le mögüle, és levettem a bukósisakot, majd gyakorlott mozdulatokkal rántottam ki a hatalmas, fémajtót, ami némi nyikorgás után engedett is.
Bent sötét volt, és némi dohszag lengte körbe a helyiséget, de csak letakart dobozok, és néhány faláda volt bent, szerszámok, és eldobált papírlapok között. Lehet, ha több időt töltöttünk volna ott, még egerekkel, vagy bogarakkal is találkozhattunk volna, nekem azonban égetőbb dolgom volt. Miután betolta a motort Umi~jii, behúztam az ajtót, szinte erőlködés nélkül, majd lámpát kapcsoltam, hogy legalább az ajtót megtaláljuk.
A tároló helységből egy faajtó nyílt, ami mögött betonlépcső vezetett lefelé, és felfelé is, legkedvencebb rokonom előtt elindulva, felfelé vettem az irányt. Odalent a pince volt, ami inkább gyakorló teremnek lett kialakítva, így nem volt alkalmas a különleges holmik tárolására. Nem kellett sokat lépcsőzni, néhány fog után újabb ajtó következett, amit kulccsal nyitottam ki, és megvártam, hogy Umi~jii belépjen, hogy magunk mögött vissza is zárjam.
- Tudom, hogy számodra sok minden zavaros, és nem beszéltem soha arról, hogy nem vagyok egyke… - Sütöttem le tekintetem, miközben jobbommal átkarolva magam, bal könyökömbe kapaszkodtam. – Azt gondoltam, hogy soha többé nem találkozhatok majd vele, ha végrehajtom a feladatom, de legalább megmentem a jövőjét, mindenkijét, és bár ez vígasztalt, nagyon nehéz volt, így inkább igyekeztem nem gondolni rá. Viszont tudnod kell, minket odaát tökéletesen kiképeznek arra, hogyha kell, öljünk. Ő pedig kiemelkedően jó… - Kezdtem bele, mert most volt néhány óránk, míg ideért, hiszen kénytelen volt körbejárni az általam neki hagyott útvonalat. – Lehet, hogy a legjobb az lenne, ha leülnél, amíg mesélek. :o – Vetettem közben fel, hogy kicsit bentebb mozduljunk.
A külsejéhez képest belül kifejezetten lakájosnak tetszett a ház. A helyiség, ahol most tartózkodtunk, a nappali volt, ahol egy nagyobb heverő, és két karosszék kapott helyet, bár látszott, hogy nem az esztétikát vette figyelembe a lakberendező, hanem azt, hogy a pihenésre alkalmasak legyenek. Ugyanis míg a heverő tarka négyzetekkel volt tarkított, addig a két karosszék mahagóniból készült, sötét, bőrfedéssel. Ezek mellett újabb dobozok voltak a fal mentén elhelyezve, ám semmilyen felirat, vagy támpont nem látszott rajtuk, ami segítene kitalálni, mi is lehet a tartalmuk, valamint egy nagyobb gép is helyet kapott, ám ez nem emlékeztetett a mostani számítógépek kinézetére. Más nem volt a helyiségben, csak két ablak, amin fehér függöny lógott, utat engedve a napfénynek.
Megvártam, hol is ül le majd igyekeztem vele szemben elhelyezkedni, hogy láthassam, miközben beszélek hozzá. A táskámat magam mellé tettem, egyelőre semmire nem volt szükségünk belőle, bár talán nem ártana majd harapnunk valamit, miközben felkészülünk bátyám fogadására. Csak ültem néhány másodpercig, míg végül egy mély levegőt véve úgy döntöttem, készen állok arra, hogy folytassam a mesélést.
- Tizenhat éves voltam, amikor felébresztettek, vagyis kiemeltek a rendszerből, és azóta minden pillanatban mellette voltam, ő a családom, tulajdonképpen. – Igazítottam meg néhány kósza hajszálat, amik kibomlottak a copfból. – A lázadók több csoportra osztanak, akiknek számtalan támaszpontjuk van, szerte a lepusztult városrészeken, és folyamatos mozgással kerülik el a rezeseket, és teljesítenek különböző küldetéseket. Legtöbbször további tagokat ébresztünk fel, vagy a rendszeralkotók külső gépeinek adatait emeljük le, néha meg is semmisítünk kisebb támaszpontokat. Mondhatjuk, hogy gerillaharcot folytatunk, számunkból, és erőnkből adódóan. – Talán nem a legjobb helyen kezdtem bele, de még sose mentem ilyen mélyen a témába, jobb, ha látja, miről is van szó. – Minden csoportnak megvan a vezetője, valamint van egy kiképző központunk, ami messze fekszik a városhatárokon, így a rendszerellenőrzők nem akadhatnak ránk. Ott semmilyen technika nincs, éppen ezért lehetetlen számukra, hogy a közelünkbe férkőzzenek, itt néha találkoznak egymással a csapatok, de egyébként csak kódolva, a rendszerben érintkezünk, hogy senki se tudjon túl sokat a másikról, ha esetleg elkapják, ne használhassák fel minden lázadó ellen. – Magyaráztam, miközben hevesen gesztikulálva mutogattam, ki hová is tartozik. – Ryo~nii néhány év alatt az egyik ilyen csoport élére állt, ami azt jelentette, hogy maga válogathatta meg az embereket, akikkel együtt akar dolgozni. Tíz év alatt olyan összeszokott csoportot hozott létre velünk, hogy azt hittük, sose fogunk hibázni… - Mosolyodtam el halványan, tényleg jártak rólunk pletykák, hogy olyan bevetéseket is sikerre viszünk, ami másoknak már nem menne. – A lényege mindennek az, hogy a tapasztalata és a tudása is meghaladja az enyémet, éppen ezért nem vehetjük fel vele szemtől-szemben a versenyt. – Álltam fel közben, és az egyik dobozhoz indultam.
A legtöbben fegyverek voltak, különböző korokból, számtalan felhasználási móddal, mérettel, kaliberrel. Emellett azonban néhány olyan kütyü is helyet kapott, amiket némileg átalakítva használhatunk arra, hogy segítsünk testvéremnek. Elégedett mosollyal vettem elő egy karperecre hasonlító szerkezetet, amin nem voltak gombok, csupán szélességéből adódóan a külső felületén látható volt, hogy oda kerülhetnek az információk. Jelekkel volt ellátva, amit bizonyosan nem érthetett még Umi~jii, mert csak évszázadokkal később lesznek használatosak az informatika világában.
- Ez egy erősítő karperec, ami fizikailag nagyobb erőt biztosít, vagy pedig a képességed erősíti fel. – Mutattam meg neki is, vagy, ha kérte, oda is adtam, hogy megnézhesse.Némi módosítással meg tudom oldani, hogy képes legyen egy képesség hatását nagyobb hatótávolságra kisugározni. Az egyetlen reményünk ugyanis, hogy a módosításokat töröljük Ryo~niisan chipjéből… >w<
Felnéztem a hatalmas gépre, ami a két ablak között állt, Ryo bizonyára örömtáncot járt volna, ha látja, mit hagytak itt számunkra, nekem viszont nem sokat jelentett, jelen pillanatban nem láttam hasznát. Visszamentem a dobozokhoz, hogy elővegyem a finomabb műszereket, szerszámokat, amik majd szükségesek lesznek.
- A jövőben mindenkinek van chipje, ami az agyhoz van rögzítve, segít az adattárolásban, és hogy információ lehívással sajátítsunk el dolgokat. Ugyanakkor nagyon sebezhetővé teszi az embert, mert ha elkapják, a rendszeralkotók szabadon változtathatnak az ott tárolt emlékeken, és olyasmit helyezhetnek rá, amitől teljesen megváltozik a másik személyisége. – Magyaráztam, hogy értse némiképpen, mi is történt a bátyámmal. – Ryo most azt hiszi, hogy Tomomi nem én vagyok, sőt én végeztem a húgával, és ezért akar megölni. Mivel nem változtattak túl sokat az emlékein, csak egy plusz elemet illesztettek be, sokkal nehezebb lesz visszaállítani, mintha a teljesen átsütötték volna, mert akkor csak újraindítanánk egy nagyobb sokkolással… - Gondolkodtam el, majd Umi~jiire néztem. – Igyekszem, hogy ne kerülj vele szembe, mert ha nekem nem is sikerül, nem szabad, hogy bajod essen! >w< - Utáltam, hogy a segítségét kellett kérnem egy ilyen veszélyes helyzetben, de nem volt mit tenni. – Van néhány óránk, még ideér, mert meg fog találni, ebben nem kételkedem. Viszont addigra fel kell készülnünk arra, hogyan állítsuk vissza az eredeti emlékeit, hogy újra a régi legyen. Ha szeretnél elmenni, most még megteheted, én megértem.

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #4 Dátum: 2015. Febr. 23, 23:30:39 »
Biztos hízelgőnek kéne éreznie, hogy annyira híres, vagy inkább hírhedt sztár lett, még a jövőben is ismerik. A lehetőség, viszont elborzasztotta, hogy egyáltalán nem a szépen felépített karrierje miatt tartják számon, hanem valami más bibiért, amit egyelőre nem ért pontosan. Tomo chan szavai alapján, részben miatta van. Viszont nem látszott bűnözőnek. Minden egyes porcikája tiltakozott a lehetőség ellen. Érezte, hogy nincs így és biztosan nem ez a probléma forrása. Erősen derengett a kobakjában, amit legelőször mondott neki, hogy küldetése van, meg sok más, amik hirtelen be sem ugrottak. Annyira váratlanul érte, meg úgy örült neki, hogy teljesen elfelejtett rendesen figyelni. Szégyelli magát, de sokkal jobban lekötötte, láthatja, ott áll előtte, mint az, miért érkezett, vagy mennyire hihetetlenül hangzik a története. Kizárólag ő számított! Megszólalt a fejében egy csilingelő hang, hogy hinnie kell neki! Érezte a mellkasában helyesen dönt, ha maga mellett tartja. Nem volt fontos mit tett, vagy mit fog tenni, mert a kicsiny ük-ük sokadig unokája, akit szeretni akar és vigyázni rá, amennyire lehetséges.
Csodás ajándéknak tartotta, hogy alkalma nyílik nem csak találkozni, hanem beszélgetni, sőt együtt élni vele. Kicsattant a boldogságtól, de ez az öröm egyre fakóbbá kezdett válni. Sírni tudna, annyira fáj látnia Tomo chan szenvedését. Nem ismerte a másik üki rokonát, de már látatlanul görcsbe szorult gyomra, ha arra gondolt, bántania kéne. Ennél ezerszer gyötrelmesebb lehetett Tomo chan-nak. Elegendő abból kiindulnia, mennyire kikészülne, ha Ricchan-nal történne valami. Képtelen lenne fizikálisan, vagy bármilyen formában bántani a saját testvérét. Akármi történne vele, nem menne. Tegyen vele, amit akar, nem bírná bántani. Számára Ricchan ugyanaz a bátyus maradna, aki folyton bosszantja, kötekedik vele és kineveti, ha butaságot csinál. Mondhatott neki akármit, tehetett vele akármilyen szörnyűséget, ez sosem változna meg. Sose tudna rá haragudni, még akkor sem, ha szánt szándékkal tenne vele rosszat.
Gondolkodást addig tekerte keresztül-kasul a bonyolult agyi tekervényei között, hogy arra eszmélt Tomo chan színtelen hangon közli vele, hova tegye a motorját. Kissé kábultan biccentett neki és teljesítette ellenkezés nélkül kérését. Furcsán elveszettnek érezte magát, mert tudta és látta, mennyire szenved. Átérezett kicsikét a terhéből, ami a szívét nyomta, de semmi kézzel fogható hadi terve nem akadt, mivel segíthetne neki ténylegesen. Biztató szavakat se talált ebben a helyzetben. Kívülállónak érezte magát, hiszen lényegében ez a két testvér közös ügye volt. Zavaró tényező volt ebben a történetben, akire vigyázni kellett valamiért. Szinte belesüppedt a kopottas fotelba. Apró és jelentéktelen porszemnek érezte magát, de próbálta féken tartani kibontakozó rossz kedvét. Nem segített volna Tomo chan-nak, ha tovább nehezíti a dolgát gyerekes hisztivel. Csendesen befészkelte magam a puhának már nem épp nevezhető ülőalkalmatosságba és szó nélkül hallgatta töviről hegyire a beszámolóját.
Szörnyen haszontalanná tette, hogy semmit sem tehet, csak koloncként ücsöröghet vele, mert nem hagyhatja egyedül. Elkeserítette ennyire nem tehet semmit. Ha legalább tudna valahogy hatni a másik ükimre, vagy bármi, amit csinálhatta. A hallottak alapján, viszont cseppet sem néztek szembe egyszerű problémával. Halk sóhajjal mosolyodott el a szövevényes történeten. Igazából nem lepte meg a sátáni leszármazottakkal, ha egyszer gond lesz az bizony atomrobbanással fog felérni. Elég az édes apukájukból kiindulnia, ha valóban valamiféle csodával határos módon kettőjükből születtek a kis ükik. Az ő jelleméből örököltek szép csokorral, akkor bizony nincs mese: meg fog nyílni a Pokol kapuja!
-Meg sem lepődöm…Nagai-ok nem könnyű esetek.- Fűzte hozzá halkan, szinte magának. Nem akarta félbe szakítani Tomo chan mesélést. Annyira hosszasan készült rá, hogy beavassa a sötét jövő titkaiba. Megfordult a fejében, szól neki, könnyedén megtudja mindezt mutatni, ha nem szeretné elmesélni. Kicsi segítséggel biztosan végig tudná lapozni az emlékképeit. Azonban láthatóan megbirkózott egymaga is a feladattal, úgyhogy továbbra sem nyitotta ki a száját. Különben sem teljesen érette miről beszél Tomo chan. Rengeteg homályos részlet úszkált a kókuszában. Nem érette mi az a rendszer, felébredés, miért vannak lázadók, miért akarják elpusztítani őket, és hogy vannak a csoportok, meg mi alapján léteznek. Csomó megválaszolatlan, de jelenleg felesleges kérdés fogalmazódott meg benne. Nem tagadja, számtalan kunkori írásjellel feje fölött pislogott Tomo chan-ra, de úgy vélte, megértette a lényeget, amit meg kellett. Az ő kicsi ükijei nagyon tehetséges jövőben rosszként kezel, de valóban jó harcosok! Ennek tiszta szívéből örült! Szebbet, jobbat, többet nem tehettek az emberekért, mint, hogy értük harcoltak mindennap!
-VHOA! Milyen sokra vittétek! Annyira ügyesek vagytok, Tomo chan! Nagyon büszke vagyok rátok!- Csillantak fel szemei, milyen tehetségesek a kicsike leszármazottai. Az már jobban elszomorította, hogy ilyen nagyszerű, tehetséges fiatalokat sodortak veszélybe. Illetve szöget ütött fejében egy apróság, amire eddig még nem figyelt fel, pedig már elhangzott néhányszor. A szóban forgó másik üki-ükim nevére. Hangzása ott motoszkált a fülében és egyre kíváncsibbá tette, mi lehet pontosan.
-Ryo…mármint Ryo-Ryohüm?-Mutogatta kézzel lábbal, hátha sikerül érthetően kifejeznie, arra eszelősen kíváncsi-fáncsi mi lehet a teljes keresztneve. Gigantikus dumbó fülekkel hallgatózott a megfejtésre várva, miközben orra elé került valamiféle karperc, ami, ha minden igaz erősíti a képességeket, vagy a fizikai erőt. Ha már felé nyújtották elvette a kicsi szerkezetet. Tanácstalanul forgatta, mert egyáltalán nem tudta elképzelni, hogyan tudna rajta akármilyen módon segíteni.
-Ütni? Én…azt hiszem, nem igazán vagyok a csihi-puhiban kifejezetten jó, mármint semennyire nem vagyok jó. Daisuke az erő és ész a családban, nem én.-
Horgasztotta le fejét megsemmisülten. Egyre biztosabb lett benne nagyon örülne, ha velük lenne szöszke sátánfi. Sokkal nagyobb biztonságban érezné magát és mérget venne rá, számtalan morgás közepette már tanácsolna valami megoldást a problémára. Már, ha hajlandó lenne ekkora áldozatot hozni. Elzárkózott Tomo chan-tól és az egész üki problémakörtől, ami mélységesen elszomorította. Szörnyen rosszul érítetette, így vélekedik az egész helyzetről, de próbált megint nem elkalandozni. Mármint, amennyire tőle tellett. A chips, pontosabban chip-re vonatkozó részletek meghaladták a felfogó képességeit. Cseppet sem értett a modern technika, hát még a jövőbeli technológia nyelvén. Örült, ha elboldogult az okos telefonok átlagos funkcióival.
-Buta vagyok a technikához, Tomo chan. Nem véletlenül vagyok szőke, de hiszek neked, hogy ez az egyetlen megoldás…vagyis… Bambult el egyetlen másodperc erejéig. Eddig egyetlen mozzanatról még nem esett szó. Sokat hallott, talán a kelleténél többet is. Azaz érzése rengeteg információt fel sem fogott. Viszont, egyetlen aprócska gonosz kobold ott fickándozott benne. Arról ugyanis nem esett szó, hogy a másik üki kobakjában belepiszkáltak e abba is, hogy róla miként vélekedjen.
-Engem is bántani akar, Tomo chan?-Bökött magára hatalmas szemekkel, hátha sikerült valami kézzel fogható és hasznos ötlet szeletre bukkannia. -Nem próbáljuk meg azt, hogy beszéljek vele? Lehet, tudnék rá hatni. Vagy, leköthetném a figyelmét, míg te tudod, olyan ügyesen elintézed azt a megsütést, amit említettél!-Ekkor tudatosult benne, ezzel elárulná a másik leszármazottját. Furdalta miatta lelki ismerete, de ha ez kell, hogy elfelejtse azt a sok butaságot, amit beletuszkoltak a fejébe, akkor megteszi!
« Utoljára szerkesztve: 2015. Febr. 23, 23:34:54 írta Hoshi Ikari »
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #5 Dátum: 2015. Febr. 24, 18:58:18 »
Fenemód rühelltem az időrabló majomkodást. Főleg, mert egy ilyen kis seggdugasz kényszeríttet rá. Hogy dühös voltam? Nem kifejezés. Főleg, mert minderre még Momi~chant tanítottam meg, de piszkos jól. Szívem szerint előbb a kis mocsok fejét, majd a sajátom is a betonba tüszköltem volna. Főleg, mert Ikari~san is a rohadékkal volt, túsz gyanánt. Kezdésnek vesztes pozícióból indultam. Helyismeret, idő előny, és még túsza is volt a bigének!  Szép lassan ökölbe szorítottam a mancsom, árgus szemekkel radarozva, nem kezdek-e áttetszővé válni. Halvány lila fingom nem volt, hogy az hogy működik, ha valakinek a felmenőjét nyírják ki. Köddé válik, vagy szépen komótosan murdál meg? Esetleg elhalványul, és eltűnik, mint valami illúzió vagy kiöregedett hologram, aminek lemerült az aksija? Vagy esetleg azt is érzékelhetem valahogy, ha csak simán bántják?  Erre a gondolatra veszett vadként morrantam föl. Csessze meg, nem volt időm tépelődni. Mérgezett egér sebességbe kapcsolva indultam meg a megadott koordinátákra. Tudtam, hogy csapda, a francokat is, nem voltam hülye, totál felfogtam. Az ilyen, orromnál fogva vezetnek sztorikban mindig is csapdába szokták vezetni a csórikákat. Ez volt a totál logikus lépés. Én meg totál logikusan döntöttem úgy, hogy nem leszek hülye, hogy minden óvintézkedés nélkül sétálok bele a szarba.
Inkább végig futottam gondolatba, miközben a háztetőkön közlekedtem, hogy végül is miket fordíthatok a szituból a saját javamra. Kaptam egy rohadt mobilt. Igaz, egy őskövületet, de kezdésnek már ez se volt olyan vészes. Valami operációs rendszernek nem nevezhető rendszer azért volt rajta. Még fotózni is tudott… csodás.
Egy régi raktár épülethez vezettek a koordináták. Nem hatott idegennek furcsamód az épület. Mármint… ahonnan jöttem, azok is hasonlók voltak anno a jövőben. Nesztelen nagymacska léptekkel sétáltam be extra magabiztosan. Naná, hogy anyagtalankodtam közbe. Azért a fejemre még nem ejtettek! Először körbe dzsaltam a helyet, végig ellenőrizve, majd normális állapotba visszatérve, módszeresen kezdtem el átkutatni, hátha találok valamit. Azokat, az esetleges nyomokat, amiket találtam, lefotózgattam a telefonnal, valami haszna is legyen már, hogy ott volt nálam, és ki tudja melyikbe rejtettek el egy koordinátát. . Erre nem megjelentek a bronzosok?  Hatalmas sóhajt eresztettem meg. Csak ez hiányzott. Első gondolatom az volt, hogy a mini balerina hívhatta csak a nyakamra a zsernyákokat. Mintha nélkülük nem lett volna így is épp elég nyavalyám.  Még mielőtt megpillanthattak volna, a burámra húztam a kapucnim, meg a pofám elé kötöttem valami rongyot, majd egyenesen megindultam kifelé. Menekülhettem volna talán, ám gyors számvetés után úgy döntöttem, hogy így gyorsabb lesz a dolog. Szóval, amikor elég közel kerültem hozzájuk, elkezdtem futni, miközben már vettem is fel a szívem ritmusát, és rúgtam el magam a talajtól. Az első mélyen tisztelt őrének a rendnek, a kobakját találtam el sarokkal. Fél szemmel még láttam, hogy nem törtem be a fejét, majd  perdültem is meg a saját tengelyem körül, immár a földön guggolva, hogy a kinyújtott lábammal a következő delikvenst is eltrafáljam. Amint a földre került, belerúgtam egyet, hogy megszabadítsam a tudatától. Ezután az immár igen csak fellelkesült mandrókák totális önszántukból szaladtak felém. A levegőbe vetettem magam, és megperdülve a saját tengelyem körül, az egyiket térddel, a másikat könyökkel vontam ki a forgalomból egy időre.  Mikor végeztem velük, vettem csak elő a kis masinát, ami addigra már bensőségesen rikácsolt a zsebembe. 
 Így legyen ötösöm a lottón! Az egyik szarságra elkezdett cseszekedni a teló.  Belemerültem a kicsi gép tartalmába, mert úgy tűnt, egy újabb kis nyomocskával ajándékolt meg. Egy diszkóhoz vezettek ezek az újabb jelek. Diszkók nálunk csak a hálózaton vannak. És ott is mindig csak a baj van velük. Ott tudod a legújabb mentál-drogokat beszerválni, amik aztán szép módszeresen olvasztják pépessé az agyadat. Ennél jobb helyet keresni se találhatott volna a kis csaj. Újabb kutatásba kezdtem, miközben az idő egyre csak fogyott… a türelmemmel együtt. A kis szobába, a fenét se érdekelt, mire is használták, és kik, a lényeg, hogy volt egy gép. Neki kezdtem, hogy feltörjem, hát nem volt mit. Csak nekem nyitva hagyták. Egyfelől okés volt, legalább nem mentek azzal is az értékes másodperceim, másfelől meg annyira ordított róla, hogy CSAPDA! 
   - Nagyon vicces - morogtam, miközben a fejemben kutattam a korábban lementett város térkép után, hogy hol is lehetnek azok a képek, amiket találtam. Még szerencse, hogy korábban már egyszer bebifláztam a város térképét nagyvonalakba. Újabb ámokfutásba kezdtem.
Tigris bukfenccel érkeztem a megadott címhez  közeli épületek egyikének a tetejére. Szinte, mondhatni reflexből vonultam fedezékbe, hogy kikémleljem az kéglit. Nem, mintha itt droidok lettek volna.  De amit itt láttam, az se volt jobb. Droid sereget nem tudott a csaj elővarázsolni a cilinderből, hát szervált szörnyeket.
   - Miért nem tudtad jobban belegórni a fejed abba a cseszett kéménybe az előbb? - mordultam fel a seregnyi amorf izé láttán. Tényleg már csak ez hiányzott az életemből! Igen, már olvastam a lidércekről. Be tudtam azonosítani a fajt. Tudtam, hogy földön ragadt lelkek, akik valamiért csesztek átkelni a túlvilágra, és pöppet elfajzottak. Letargikusan a kifejezetten zabásnak kinéző izéket bámultam, majd egy röpke sóhajt eresztettem meg az ég felé - Mi a fenével érdemeltem én ezt meg ki? -kérdéskört pedzegettem kissé morcos hangon. - Ötletes csapda, nem mondom. Tisztára, mint valami félre sikerált videójátékba… Mi az, valakinek nem volt gyerekszobája? Bár jobban belegondolva  egy ZS kategóriás horror filmbe is tök jól elmennének statisztáknak  - nem, mintha nekem lett volna. Mármint gyerekszobám.  Inkább anyagtalanítottam a testem, minek következtébe szép tempósan kezdtem el a föld felé pottyanni. Lövésem nem volt, hogy ezzel a kiscsaj mit is akart elérni. Ha abban reménykedett, hogy majd ezzel komolyabban meghat, meg lelassít, mert a környező emberek védelmének a nemes céljával a kukkolóim előtt, majd elkezdem irtani ezeket a férgeket, hát akkor azt jól bekajálta. Nem érdekeltek a környéken lebzselő alakok. Egy fikarsznyit se. Vagy ezt nem töltötte le a Hugi adattárából? A helyiek nem voltak a családom, még csak nem is ismertem őket, sose találkoztunk. Vagyis semmi közöm nem volt hozzájuk.  Én meg nem voltam egy hősalkat végképp. Szóval nem értettem, miért is kellett volna foglalkoznom a dologgal. Főleg, hogy amúgy is rohannom kellett. Mert velük ellentétben Ikari~san igenis a családom volt, és ráadásul veszélybe. Aka nem volt kérdés, ki élvez elsőbbséget. Bepofátlankodtam a lidércek között a megadott címre. Nem volt gáz, hozzám nem érhettek. Igaz, hogy a kis dög ott volt elásva, hogy én se érhettem hozzájuk. De a kereséshez nem is kellett. Először is körbe jártam a kéglit. Mert feltűnt, hogy cseszett célirányosan caplattak oda a férgek, mintha valami cupákot pakoltak volna ki nekik, vagy mintha nem is tudom… tömegszerencsétlenség lett volna abba a kis portanyába, ahol aztán ingyen svédasztalról zabálhatnának.  Végig kommandóztam az egészet. Voltak információim a lidércekről. Pontosabban minden információt letöltöttem róluk, mielőtt visszaevett a fene. A hóhér tudja csak, hogy miért. Talán szimplán csak az a tény, hogy léteznek… nem akartam készületlen lenni.  Erre csak egy csalit találtam. Az vonzotta ide a dögöket. A fene essen beléjük! Benne voltam nem kicsit a slamasztikába. Ha hozzá akartam érni, akkor azzal azt kockáztattam meg, hogy fölzabálnak. Márpedig marhára nem volt kedvem lidércszarként végezni. Szöges deszkát kívántam azoknak a seggfejeknek a seggébe, akik a „mentális féket” belém pakolták, hogy ne tudjam az erőm használni.  De nem volt mese. Minden az időzítésen múlt. Csak egy pillanatra villanthattam meg a fizikális testem, mielőtt újfent anyagtalanodtam. Ám az az egy pillanatnak elég kellett, hogy legyen, hogy azt a vackot kikapcsoljam. Úgy gyűltek rá azok a szörnyetegek, mint a szarszagra a legyek.  Egyetlen egy villanás! Kevesebb, mint egy másodperc, és már húzódtam is vissza a biztonságot jelentő állapotba. Alig, hogy lekapcsoltam, megint csipogott a kis vacak.
   - Te cseszett GlaDos rajongó díszmarha! - nyervantottam fel dühödten, a már-már komikusan videojáték jellegű menetemre, miközben leléptem a környékről. Csak akkor voltam hajlandó megnézni, mikor már nem voltam lidérc-zónába. Ha ott anyagoskodtam volna, nekem estek volna, azzal a feltett szándékkal, hogy fölzabálnak, amit én érthető okokból elleneztem volna, ami aztán tettlegességhez vezetett volna, ami pedig fölösleges idővesztéshez. És ezt a luxust most nem engedhettem meg magamnak.  Az újabb koordinátákat már rezignált pofával kutattam föl. Naná, hulla a frigóba, meg  zsernyákok megint mindenhol. Meg se lepődtem. Inkább a tulaj egyéb ingatlanai izgattak. Volt neki még egy. Briliáns! Leütve még egy zsernyákot, az ablakon keresztül, mondhatni angolosan léptem olajra. Elmentembe még egy utolsót rúgtam a földön heverő eszméletlen fószerba. Már csak a saját feszültségi szintem csökkentése érdekébe is…
Annyit voltam ma már vezetgetve a városba látványnézőbe, hogy ezt a címet már igazán nem esett nehezemre megtalálni. Kellőképp felhergelve érkeztem meg az épülethez!

« Utoljára szerkesztve: 2015. Febr. 24, 19:16:11 írta Hoshi Ryohei »

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Tomomi

Eltávozott karakterek

Időutazó :3

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
33 000 / 45 000

Hozzászólások: 53

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 16 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Orgona lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
MediumVioletRed


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #6 Dátum: 2015. Nov. 08, 20:44:06 »
Csak az lebegett a szemem előtt, hogy egy pillanatra sem szabad felengednem, mert akkor mindennek vége. Umi~jii nem ismerte Ryo~niit, én viszont számtalanszor láttam akció közben, nem szerettem volna a másik oldalon lenni, mint legutóbb, pár órája. Valami csodával határos módon lehetett annyi lélekjelenlétem, hogy végül sikerüljön meglépnem előle, márt nem tudtam elképzelni. Felfogni sem volt időm, hogy mi lehet igaz abból, amit mondott, és mi az, amit csak az emlékeinek részévé tettek. Szerettem volna hinni, hogy a többiek is életben vannak, de ha Ryo~nii itt volt, kicsi az esély arra, hogy más megúszta volna.
Csupán abból indulhattam ki, hogy vezetőnként a legerősebbként tartották számon, éppen ezért, ha már őt sikerült átkódolniuk, a többiek sem menekülhettek el. Sírhatnékom támadt, hiszen a családomként szerettem őket, azok voltak, mind egy szálig! Cherry… anyám, nővérem, és a barátom volt egy személyben. Nem csodálom, hogy bátyám olyan elszánt, ha ő sem élte túl, ha senki sem élte túl… mit tehetnék? Egyáltalán mi az, amit tennem kellene?
Úgy tűnt, hogy Umi~jii is elég tanácstalan, bár ezt nem csodáltam, belepottyant az egész közepére, hiszen alig pár hete ismert meg. Sose akartam ennyire belekeverni, jobban örültem volna, ha csak a háttérben maradhat, én pedig tenném a dolgom, ahogy eddig bármikor máskor. Ehelyett életveszélyes helyzetbe kevertem, kiugrasztottam a kényelmes otthonából, és a biztonságát sem tudom teljes mértékben garantálni. Bárhogy nézzük, nem voltam elég előre látó, még, ha több csapdát is kombináltam, számítva arra, hogy egy idő után gyanússá válok, és valakit utánam küldenek, rá nem számítottam. Márpedig ellene vajmi keveset érek, nem fogják a lidércek, vagy néhány rendőr megállítani, ha egyszer elindult, addig megy, amíg a célját be nem teljesíti.
- Tudom, hogy sok számodra a hallott információ, én örülnék a legjobban, ha csak a felét kellene elmondanom, vagy még annyit sem, de értened kell őt… - Mondtam szomorú hangon. – Nem szeretném, ha haragudnál rá, mert olyat tesz, amit rossznak érzel, vagy vélsz. – Próbáltam tovább magyarázni, hiszen ő nem látta olyannak, mint én, nem tudja, hogy egyébként milyen kedves, megértő, és jó testvér. – Számára ez a jó, mert máshogy látja az emlékei manipulálása után a világot, és ha sikerül visszaállítanom, azt hiszem nálam is jobban fogja bánni ezt az egészet. – Szomorkásan mosolyodtam el.
Nii~chan olyan volt, mint valamiféle nagymacska, sosem szabadott elfelejteni, hogy a sajátjaival bármennyire simulékony, mégiscsak egy vadállat. Pontosan ekként is viselkedett, kijelölte a határokat, és jaj volt annak, aki megpróbálta átlépni azokat. Az évek alatt számtalan kihívója akadt, hiszen fiatalnak számított vezetőként, sokan próbálkoztak azzal, hogy átvehessék a helyét, de erről egészen gyorsan kénytelen voltak letenni. Ilyesféle férfias rivalizálásba nem igazán folytam bele, nem is engedte volna, hogy végig nézzem, de szükségtelen volt, tudtam, hogy esélyük sem lehet ellene. Az előző vezetőnk egyértelműen kinevezte, nem erőszakkal érte el a helyét, vagyis sokkal több volt benne, mint puszta fizikai fölény. Hiányoztak azok az idők, még, ha akkoriban egészen máshogy éltem meg.
- Köszönöm, bár nem egészen az enyém az érdem, én tulajdonképpen inkább csak supporter vagyok. :o – Válaszoltam a dicséretre, nem éppen erre számítottam. – Mármint úgy értem, hogy a legtöbbször a háttérből segítek, mert Ryo~nii nem különösebben szerette, ha a terepen dolgozom.
Valahogy úgy kezelt, mint egy hímes tojást, holott jól tudta, az eredményeim alapján képes vagyok megvédeni magam. A bevetések alkalmával külön kellett egyeztetnem vele, mintha csak valami kezdő lennék, holott előtte is jártam már kint, a rendszeralkotók, és rezesek között. Sokáig hittem azt, hogy ő is a képességem miatt óv, hiszen hatalmas kincs voltam a lázadók kezében, valami olyan fegyver, amivel nem érhettek fel semmilyen trükkel sem a rendszerfenntartók. Aztán gyorsan világossá vált előttem, hogy bármennyire is távol nőttünk fel egymástól, Ryo~nii mindenekelőtt a testvérem, és csak azután a társam. Furcsa volt, hisz idegennek számított, tulajdonképpen sose láttam előtte, a kapott információk miatt hittem el, hogy valóban a vérrokonom.
- Ryo~nii? – Néztem fel kíváncsian, hogy mit szeretne tudni, aztán lassan leesett. – Ryohei. ^-^ Így hívják a bátyámat, csak én sose hívom a teljes nevén, megszoktam már ezt a fajta becézést, ő is Momi~channak hívott… - Megremegett a hangom, de nem akartam sírni, most nem volt itt az ideje.
Néhány mélyebb levegőt vettem, hogy megnyugodjak, és visszafojtsam feltörni készülő érzelmeimet, elvégre profi volnék magam is. Nem tehetek másképpen, a testvérem érdeke az, hogy most képes legyek elvonatkoztatni attól, ki ő valójában. Ha ez sikerül, akkor talán megmenthetjük, magunkkal együtt, és ez számomra a legfontosabb, még, ha a küldetést veszélyeztetjük is vele. Elvégre, ha ő itt van, akkor már nincs semmi más odaát, amiért érdemes áldozatokat hoznom, miatta indultam el, vállaltam a kockázatokat, és reménykedtem benne, hogy majd eredménnyel jár, de így… mostanra minden kicsúszni látszik a kezemből, és ez elég rémisztő tud lenni.
- Nem szeretném, ha ténylegesen szemtől-szembe kerülnél vele, hiszen nem tudhatjuk, miként reagálna rád, hogyan élsz a tudatában. – Magyaráztam felvetésére. – Éppen ezért nem szükséges verekedned, a képességedet erősítjük meg vele, hogy stabil legyen, és ne csaphasson vissza. – Indítottam el a hatalmas gépet, amin kódsorok futottak végig, de egyébként teljesen némán üzemelt. – Igazából ez csak óvintézkedés, biztos, ami biztos alapon. >w<
A hatalmas gépnek nem volt külön beviteli panelje, mivel még a huszonnyolcadik század végéről származott, a képernyőn, és egy kivetített panelen lehetett megadni a kódolást, és parancsokat. Az újabb szerkezetek már közvetlenül az emberek chipjeire csatlakoztak, nem volt szükség beviteli panelre, onnan azonnal kiolvasták a kellő információkat. Tulajdonképpen csak a karperecek memóriájába akartam belépni, hogy ott néhány paramétert módosítsak, hogy a reiatsu stimulálást milyen szintre pumpálják. Minél mélyebb réteg volt beállítva, annál inkább a képességre hatott, és nem csupán a fizikai stimulációra koncentrált. Nem tartottam erről is kiselőadást, csupán pár villanás jelezte, hogy valamit csináltam, majd pedig a különös melegség, amit az ékszernek tűnő szerkezet sugárzott. Megnyugodtam, hogy ilyen könnyen sikerült átállítani, ha bonyolultabb lett volna, bizonyosan szét kellett volna szerelnem, hogy lássam, miből áll, az pedig időkiesés, amiből eleve nem álltunk túl jól.
- Most jók, csak arra figyelj, le ne vedd, csak akkor, ha feketén pulzálna, az azt jelenti, hogy túltöltődött, és berobbanhat. – Figyelmeztettem, miközben manuálisan is beállítottam neki egy alacsonyabb értéket. – Elvileg nem szabadna neki ilyen jelzést küldenie, de ez nem olyan régi prototípus, csak mostanában kezdtük komolyabban is tesztelni.
Még mindig ez volt a legjobb megoldás, hiszen így nem kellett közel merészkednie Ryo~niihez. Összeszorult a gyomrom, ha csak arra gondoltam, alig egy óra, és itt lesz, nekem pedig ki kell találnom valami használható tervet, amivel sakkban tarthatom. Hiába lett nagyobb a hatósugara a képességemnek, még mindig kellett volna a kontaktus ahhoz, hogy teljes mértékben vissza tudjam hívni az emlékeit, mert másképpen csak a félelmeit erősíteném fel. Akkor pedig nem volna olyan, aki képes lenne megállítani.
Egyszer használtam rajta - véletlen - dühömben a képességem, sose felejtem el azokat a képeket, képtelen vagyok. Olyan borzalmakat élt át, amit sokan el se tudnának viselni, hiszen egészen fiatalon esett ki a rendszerből, ráadásul nem valaki felébresztette, így azt se tudhatta, mi történik vele. Az összes érzését mélyen őriztem magamban, éppen ezért különösen szoros lett a köztünk lévő kötelék. Azóta még véletlenül sem próbálkoztam azzal, hogy ismerős, vagy rokon, barát fejébe, emlékeibe nézzek be, főleg nem Ryo~niiébe.
- Erről nincs tudomásom, de kockáztatni sem szeretnék… - Válaszoltam csendesen a kérdésre. – Nem tudhatjuk, hogy mi történik, ha szemtől szembe találod vele magad. – Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg kárt tegyen benne, hiszen, ha bennem képes lett volna, mit csinálna Umi~jiivel, akit még sose látott? – Nagyon kockázatos volna, és nem tudom biztosra mondani, hogy képes lennék-e megvédeni tőle.
Egyetlen esélyünk volt, arra kell mindent feltennünk, de hogy ehhez Umi~jii életét is kockára tegyem. Ha ő nincs, mi sem születhetünk meg, így az akkora rést hozna létre, hogy valóban megszűnnénk létezni, nem csupán egy alternatív valóságot teremtenénk. Épp ezért a saját érdekünk is, hogy vigyázzunk rá, bár nem tudhattam, hogy ez mennyire él most Ryo~nii fejében, és mennyire veszi egyáltalán figyelembe. Kifújtam egy sóhaj kíséretében az addig benntartott levegőt.
Az egyetlen hely, ahol képes volnék felvenni vele a versenyt, az a pince, a számtalan gyakorló eszköz, és a szűk hely, amit ő nem is ismer, némileg lassítaná, talán egy időre védtelenné is képesek volnánk tenni. De oda lecsalni kockázatos, ráadásul, ha egyedül csinálnám, nem tudnék a háta mögé kerülni, máshogy pedig képtelen lennék használni a képességem. Újabbat sóhajtottam, miközben végigmértem Umi~jiit, szinte teljes mértékben megegyeztek méreteink.
- Jól van, azt hiszem nincs más választásom… - Némileg elgyötört arccal túrtam fel egy újabb dobozt. – Mivel az utolsó sanszunk az, hogy mögé kerüljek, ami szinte lehetetlen, így muszáj, hogy megkérjelek, segíts nekem. De szeretném, ha viselnél egy különleges védő felszerelést, ami legalább az átlagos fegyverektől megvéd.
Egy teljesen átlagos egyenruhát dobtam elé, ami fekete színével nem éppen divatos darab volt, viszont nekünk tökéletes volt a rejtőzéshez, és hogy se a vér, se a kosz ne látszódjon rajta. Ezt hordták a legtöbben a jövőben, maximum a szín változott, hiszen a különleges anyagon a legtöbb golyó, kés, vagy kardpenge nem hatolt át, bizonyos szintig a reiatsu alapú támadásoktól is védett, de ez csak segítség volt, nem valódi pajzs.
- Ha látod rajta, hogy nem lehet vele beszélni, szaladj le hozzám a pincébe, bármilyen rossz is a helyzet, megoldom. – Tettem vállaira kezem, és komolyan a szemeibe néztem. – Egyébként is azt szeretném, ha oda hívnád valamiképpen, de ne kockáztass, amint rosszul rezdül, szedd a lábad, ne nézz hátra, ő nem ismeri a feladás szót! – Öleltem át szorosan, majd mielőtt meggondoltam volna magam, egy kisebb, bénító lövedékkel felszerelt csúzlit vettem magamhoz. – Lemegyek, bármelyik pillanatban itt lehet. – Fordítottam hátat, és csak halkan jegyeztem meg. – Ne hagyd, hogy megtévesszen, veszélyes, akkor is, ha nyugodtnak tűnik. Nem éri meg reszkírozni, kihasználja az alkalmat, mert így képeztek ki minket. – Azzal leszaladtam a lépcsőn.
Már csak remélhettem, hogy Umi~jii megérzése esetlegesen működik, a képességét pontosan nem ismertem, talán ehhez kapcsolódik. Nekem csak annyit mondtak, ő az ősöm, ha segítség kell, hozzá fordulhatok, többet nem kellett tudnom. Most azonban arra kellett koncentrálnom, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol bevárhatom őt, és Ryo~niit. Semmi értelme nem lett volna az egésznek, ha nincs megfelelő rejtekhelyem, a sötét helyiségben azonban több mint elég hely volt erre.

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #7 Dátum: 2015. Nov. 14, 22:39:11 »
Mélyet sóhajtott, megint a sokat ismételt szavakat hallja. Kevés ideje lakott vele Tomo chan, de annál többször hallotta, bár kevesebbet mondhatna el neki, bár kevesebb veszélynek tehetné ki. Ha nem számolt volna a kockázatokkal, be sem ereszti az ajtaján. Amennyire képes, vagyis amennyire lehetségesnek látta, felkészült a zűrzavarokra. Persze mondhatnák, mégis mire, ha azt sem érti, mibe ütötte az orrát. Tény és való, sok mindent nem fogott fel az elhangzottakból, de pont eleget látott már és élt át, ne ijedjen meg az ismeretlentől. Lehet, az élete sokkal veszélytelenebb volt kicsike ükikéjénél, viszont nem egyszer szembesült olyasmivel, amiről nem szeretett volna tudni. Régebben azt hitte, csak a fáradtságtól, ingadozó hangulatától, vagy épp az éhségtől álmodik rosszakat, de szép lassan rádöbbent egyáltalán nem képzelete viccelődik vele. Többet lát a világból, mint szeretné és ez sokkal ijesztőbb, mint belekeveredni abba, hogy megváltoztassák azt a rémséget, amiről nem csak hallott, de már volt szerencséje látni is.
Kimondhatatlanul hálás volt érte, ennyire óvni próbálja Tomo chan. Érezte, hogy törődik vele. Tudta, jót akar neki és pusztán féltésből szeretné távol tartani a veszélytől. Megértette miért teszi, még is tiltakozott ellene az összes porcikája. Nem akart kalitkába zárt madárként malmozni odahaza, míg ő ki tudja milyen filmeket megszégyenítő akciókon megy keresztül. Tudta nincs sok haszna, mert buta, nem ismer harcművészeteket, fegyvert sem képes használni. Kizárólag vadászkést tanították meg eldobni, de nagyot bírt rúgni és egész ügyesen bűvészkedett a lélekenergiájával. Ezekkel csak lehetett valamit kezdeni kevésbé legyen mindenkinek kolonc a nyakán.
-Ettől egyetlen percre se tarts, Tomo chan! A családomra sosem haragszom! Tegyenek bármit, mindig hozzám fognak tartozni, épp ezért, akármi történjen, mindig gondoskodni szeretnék róluk. Ezen nem változtathat semmi.-
Jelentette ki magabiztosan. Sokat kételkedett, szinte egész élete ebből állt. Száz százalékig mindössze egyetlen dologban volt biztos. Lehetett akármilyen távoli rokon, ha bajba került, rögtön a segítségére sietett. Ha pedig a közvetlen hozzátartozóit fenyegették, bármire képes volt. Értük a legvégsőkig hajlandó volt elmenni. Nem számított vele mi lesz, csak az érdekelte, ők legyenek épek, szépek és egészségesek. Ebben az őrült világban kizárólag mellettük érezte magát biztonságban. Rájuk támaszkodhatott, amikor rossz kedve volt és felvidították a puszta jelenlétükkel. Semmi esetre sem kockáztatta volna meg, hogy bármelyiküket elveszítse.
-Mint aput?!-Bukott ki száján meglepettsége, miután Tomo chan kizökkentette gondolatmenetéből. Elkerekedett szemekkel bökdöste mellkasát, vajon miért pont ezt a nevet választhatták ükikéjének. Saját őséből indult ki, akkor meglehetősen határozott és karakán személyiség kellett lennie. Légből kapott feltételezésén, halványan elmosolyodott, mert hiába a sok figyelmeztetés és szörnyen komoly helyzet, alig várta találkozhasson vele. Izgatottan feszengett a bőr fotelben, hátha gyorsabban telik az idő, vagy legalább ezzel leköti puffadó kíváncsiságát. Cseppet sem találta helyén valónak a buksijába püfölt figyelmeztetések ellenére, ennyire várja a találkozást.
Próbált a helyzet komolyságának megfelelően viselkedni és csinálni, amit Tomo chan kért tőle. Felvette azt a fura karperecet, amit valamiféle ijesztő gépen állított be és előfordulhat, fel akar robbani. Nem lett neki szimpatikusabb a kis bigyula, de erősen bólogatott, hogy ügyelni fog a színére. Ezután, viszont, ha csomót kötnek rá, se bírta volna levakarni arcáról a boldogság jeleit. Legszívesebben Tomo chan nyakába ugrott volna, de nem engedhette meg magának azt a luxust, mérgezett gombaként viselkedjen egy krízis kellős közepén. Tépőzárat tett szájára és egyetlen mukkanás nélkül tette, amit kértek tőle. Felvette az elé dobott fekete, de annál feszesebb ruhát. Semmi joga nem volt kötekedni, bár kezdett, azaz érzése lenni, lassan beteszik egy törés, ütés, golyó, atombomba álló üvegburába is, véletlen se szedjen össze egy kósza porcicát se.
Lemondó sóhajjal bújt bele a fura hacukába, mert arra számított sokkal kényelmetlenebb lesz. Akadályozza a mozgásban, vagy hasonló kellemetlenség. Az anyag, azonban teljesen hozzásimult, vagyis belesimult a bőrébe. Párszor kénytelen volt lenézni magára, mert úgy érezte semmi sincs rajta. Saját lelke nyugtatása végett, inkább visszavette rá pulóverét. Addig sem látszódott a ronda, kövér hátsója. Az kellett volna még, hogy a rémes kötözött sonka kinézetével ijessze el ükijét…
Hihetetlen felesleges drámázása végén, elszánt pocok fejjel biccentett Tomo chan felé. Úgy hitte képes lesz megbirkózni a feladattal. Abban a pillanatban szent meggyőződése volt, hogy elboldogul majd a helyzettel. Ahogy azonban teltek-múltak a másodpercek egyre több kétkedés fogalmazódott meg kókuszában. Eleinte csak csendesen zsongott. Azon tűnődött, vajon hogy nézhet ki másik ükikéje. Milyen lehet a jelleme és mennyire hasonlíthat édesapjára, rá, vagy Tomo chan-ra. Aztán gondolatai áttértek a figyelmeztetésekre, hogy pöttömkéje most nincs eszénél. Kétségei támadtak, mivel hathat egy feldúlt fogalma sincs milyen emberkére. Arról meg főleg nem lézengett ötlete, hogyan lesz képes lecsalogatni a pincébe, ahol Tomo chan várja. Tartott tőle elszólja magát, vagy valami butaságot csinál, amivel egyáltalán nem segít.
Szép csendesen araszolt a pince lépcsőjéhez, hátha még sem késő beismerni, tényleg haszontalan bolond. Pár lépés megtétele után, azonban megfagyott benne a vér is. Földbe gyökerezett lábakkal pislogott maga elé. Pontosabban az előtte megjelenő alakkal nézett farkasszemet. Mérget venne rá, semmiből bukkant elő a szőke, nála is magasabb, meglehetősen morcos képet vágó férfi. Biztos meg kellett volna rémülnie, annyira csúnyán méregette, de nem sikerült teljesíteni a fenyegetést. Nem értette, miért, de elmosolyodott. Meg sem kellett szólalnia a mérges férfinek. Érezte és tudta, hogy kivel áll szemben. Tisztán emlékezett Tomo chan szavaira, mégsem foglalkozott velük. Elindult a szőke férfi felé és közvetlen előtte állt meg. Muszáj volt jobban szemügyre vennie, mert az ő kicsi ükikéje állt vele szemben!
Szörnyen meghatotta a találkozás. Könnyes szemekkel pislogott fel az ő nagyra nőtt csemetéjére. Olyan szép volt, még morcosan is! A családjára jellemzően fakó, picit sápadt volt bőre. Ehhez hihetetlen szőke, borzas haj és csodaszép kék szemek párosultak. Imádta az összhatást, mert lehet nem pont rá hasonlított, de arról szentül meg volt győződve sokad ükapja kiköpött mása. Ezek tudatában az sem izgatta, helyből kitekeri a nyakát, ha hozzá merészel érni.
-Te aztán nagyra nőttél, Ryo chan.- Paskolta meg a mellkasát széles mosollyal. Büszke volt a sokadik gyermeke teljesítményére, mert nagyon szép pöttömöket hozott össze. Az sem zavarta, csemetéje önállósította magát és elmélyülten vizsgálta arcát. Kézségesen forgatta fejét, amerről szerette volna nézni. Nem pontosan értette mit csinál, de nem tűnt úgy, bántani szeretné. Eleve lefoglalta minden idegszálát, hogy figyelje. Alig bírt uralkodni magán. Erősen kapaszkodott a józan eszébe, ami teljesen köddé vált, miután megszólalt kicsike pöttömkéje. Mindenről elfelejtkezve ugrott a nyakába.
-Istenem, úgy, de úgy örülök neked! Minden rendben! Nincs semmi bajom!- Csimpaszkodott az ükikéjén, míg bírta szuflával. Annyi dolgot mondott volna hirtelen neki. Ötlete sem volt merről kezdje. Teljesen fellelkesedett, láthatja és totál kipottyant buksijából mi az eredeti dolga. Akkor jutott eszébe, mit kellene csinálnia, miután kézen fogták és szép lassan elkezdték a kijárat felé vinni. Olyan hirtelen fékezett be, majd nem orra bukott igyekezetében. Rémesen érezte magát, kénytelen belerondítani ebbe a csodálatos pillanatba, de muszáj volt rendbe tennie ükikéje kobakját.
-Mond csak, Ryo chan! Miért szeretnéd bántani Tomo chan-t?- Nézett rá szomorúan, mert tartott a választól. Biztosra vette, hogy a szavai meggyőzik róla, tényleg nincs minden rendben vele. Teljesen megbízott Tomo chan-ban, még is összezavarta, ennyire jól van másik ükikéje. Valamiért azt gondolta, hogy teljesen kiszámíthatatlan a piszkálástól, de nem látszódott rajta, bármi baja lenne. Kezdte összezavarni a helyzet és nem szerette ezt tenni, még is rászánta magát saját lelke megnyugtatása végett. Ellenőrizte Ryo chan buksiját. Képessége láthatatlanul működött. Alig lehetett érzékelni, amikor aktivizálta. Néhány másodperc leforgása alatt képes volt lepörgetni több évtized, akár évszázad eseményeit. Sosem ez viselte meg, inkább az utána következő percek, amikor ténylegesen feldolgozta agya, miket látott.
Legszívesebben sírt volna, helyette is. Álmában sem hitte, ennyi mindent élt át. Ezek között is mennyi rémes dolgon ment keresztül. Elképzelése sincs milyen rémes érzéseket cipelt egymaga, de a képek alapján nem volt szükséges találgatnia. Rengeteg kérdése lett volna hozzá, még sem bírt megmukkanni. Csendesen bámult maga elé és próbálta helyre pofozni saját gondolatait. Nehéz megszabadulni a képek nyomásától. A választ napnál világosabban megkapta. Látta, hogy mit tettek vele az indulást megelőzően. Visszakereste a Tomo chan haláláról szóló emléket és tisztán kivette a képkockákból, melyik került bele utólag. Mindössze egy apróságot kellett kivágni az eseményszálból!
-Tomo chan…- Fordult a pince irányába. Rögtön megvilágosodott, mit kéne tennie. Azt a kicsike pluszt kivehette a nélkül, hogy a két pöttömkéjének bántódása esne. Erről szerette volna tájékoztatni másik ükikéjét. Eddig képes volt vele beszélni, talán el tudja neki magyarázni a helyzetet. Mire kinyitotta száját, hogy ezt ténylegesen átadhassa, szép szál ükikéje már köddé vált. Elképzelése sem létezett hova lett, de minden valószínűséggel a céltáblaként mutatott lépcsőt vette irányzékba. Ez cseppet sem volt ínyére, mert akadt kezében megoldás a problémára, amihez nem kellett egymásnak esniük. Nem engedhette bántsák egymást.
Szedte a lábait, amilyen gyorsan csak tudta. Az utolsó két fokról már inkább lezakózott, mint lépett. Ötlete sem akadt, hogy állítsa le őket, de valamit tennie kellett, míg nem késő.
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #8 Dátum: 2015. Nov. 15, 22:39:03 »
Valószínűleg berongyolok minden gond nélkül, ha nem látok meg egy személyt a kégli előtt. Először még azt gondoltam, hogy egy egyszemélyes hirig fogadó bizottság. Fogadó bizottságnak fogadó bizottság, egy személynek is egy személy, csak épp a hirig rész hibázott. Személyesen még sose látott, bár képről, és történetekről már majdnem ismert felmenőm ácsorgott, szemmel láthatóan tanácstalanul. Látszólag sértetlenül. De csak mert látszólag, még a fene se tudta, hogy valójában mit művelhetett vele. Anyagosítottam a testem, és elindultam felé. Nem voltam messze, pár lépés. Ahogy elé tornyosultam, rám mosolygott, és ezzel az első tettével ledöbbentett. Főleg, hogy közben egy könnycsepp is kigördült a szemeiből. Összeráncoltam a szemöldököm. Még meg se érkeztem, még meg se szólaltam, már is megríkattam! A fenébe is!  Kicsit közelebbről megszemléltem az arcát. Főleg a szemeit. Végülis már így is sírt miattam. Sokat nem ronthattam a helyzeten. Az a kék árnyalat, ami édesanyámé is volt. Pontosan ugyanaz az árnyalat.  Megjegyzésére csak megráztam a fejem. Még a végén elnyikkantom magam, és tényleg eltörik a mécses. Holott baromira nem ez volt a szándékom. Vagyis nem vele! És amúgy se olyan vészes a magasságom. Pont kellemes, semmi több. Inkább ennek a kornak az emberei voltak alacsonyak. Szóval ejtettem a témát. Vesézze más ki, ha akarja, fontosabb dolgaim voltak.
- Bántottak? Jól vagy? - kérdeztem, hátha nem az én fizimiskám volt rá még sem ilyen drasztikus hatással. Bár cseszett mód tisztában voltam a szituval. Nem számoltam rá, hogy vele futok össze, amúgy meg egy veszett hasfelmetszőre hajaz általában a vigyorom. És most volt a francnak kedve bájgúnár módjára vigyorogni.  De a családom akkor se szoktam szadista elmebeteg őrült fejekkel terrorizálni. Az ilyet meghagytam a hirig balerinának, aki egész biztos voltam benne, hogy valamerre a környéken ólálkodik. Stratégiailag gyorsan fel is mértem a környéket… vagyis csak mértem volna, ha Umi~san be nem támad. Épp csak elbírtam kapni, hogy ha már a nyakamba landolt, ott is maradjon. Újfent próbáltam követni. Arra megkönnyebbültem, állítása szerint nem volt baja. Inkább visszaöleltem. Mérhetetlenül megkönnyebbültem, hogy MOST nem késtem el. Pár pillanatig még szorítottam magamhoz. Cseszett mód nem hagytam, hogy ezen változtasson bárki is!
- Momi~chant sose bántottam volna! - néztem rá szomorúan a kérdésére. - A húgom volt a családom! Az egyetlen Húgocskám! – összepréseltem a szám. Többet erről a témáról, nem hiszem, hogy jártatnom kellett volna a képem. Főleg nem előtte. Azt is felfogtam, hogy ha a balerina elhitette vele, hogy ő Momi, akkor már nagyon kötődhet hozzá. Lemásolta a jellemét, akár még az emlékei egy részét is magáévá tehette! Megsimogattam a haját, mert szomorúnak láttam. Nem is kicsit. Óvatosan újra magamhoz húztam. - Egész biztos, hogy semmi nem csinált veled? Nem bántott, nem aggatott rád fura vackokat? - nem kapta választ. Úgy néztem, pár pillanat alatt elsírja magát.
Nem igazán tett jót a hangulatomnak ez a momentum. Amúgy sem voltam túl kellemesen játékos kedvemben. Óvatosan engedtem el Umi~sant.
   - Az lesz a legjobb, ha ezt nem nézed végig! - néztem rá aggódva - Az ilyen általában nem szép látvány! - tettem hozzá. Az se volt szép, ahogy a Húgomra találtam. Minden pillanata úgy idéződött fel a fejembe, mintha tegnap lett volna. Eltűntem Umi~san mellől. Magabiztos léptekkel indultam el az épület felé. Csak arra nem számoltam, hogy felmenőm nem fog rám hallgatni. Kétségbe esetten sietett utánam. Még akkor is a kicsi bige miatt aggódva. Nem hibáztattam érte, őt ismerte, velem meg csak most találkozott.
   - Még csak én vagyok itt! - jegyeztem meg mellette, kissé dörmögősebb hangon, mint szerettem volna. Viszont egyelőre nem anyagosítottam magam. Csak a hangom hallhatta. Fájdalmasan hasított belém, hogy ő is ugyanolyan következetes volt a parancsmegtagadásban, mint a néhai hugom. Szembeötlő és torokszorító volt a hasonlóság. Ideje volt bosszút állni érte! A falon keresztül beléptem az épületbe


(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Tomomi

Eltávozott karakterek

Időutazó :3

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
33 000 / 45 000

Hozzászólások: 53

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 16 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Orgona lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
MediumVioletRed


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #9 Dátum: 2015. Dec. 22, 04:07:08 »
A fülemben zubogó vérem, és vadul verdeső szívemet hallottam visszhangozni, semmi más zaj nem vett körül. Szerettem volna elbújni, és kisírni magam az egyik sarokban, de nem tehettem meg, egyszerűen muszáj voltam azt tenni, amire kiképeztek. Talán a képességem volt az oka, talán az, hogy Ryo~niin kívül senkim sem marat, aki a múltamhoz kötne. Azt éreztem, hogy a mellkasomból egyszerűen kitépni készülnek a szívemet.
Jól esett, hogy Umi~jii nem kérdezett végül semmit, csak meghallgatott, nem hiszem, hogy összeszedetten tudtam volna bármire is válaszolni. Minden olyan gyors volt, az egyik pillanatban még arra készültem, hogy hazamegyek, és Umi~jiivel megnézek egy filmet vacsora közben, a következőben pedig az életemért kellett futnom. Ki érti az élet ilyesfajta fintorát? De nem szabadott ezen túl sokáig tépelődnöm sem, mert ha sokkal jobban belegondolok, akkor képtelen leszek bármit is tenni.
Kedves rokonomnak azt mondtam, hogy képtelen lennék arra, hogy ártsak neki, ami bizonyos szinten igaz, azonban abba is bele kell gondolnom, amit utazás előtt rám bíztak, amilyen feladatot kaptam. Nem Ryo~niitől, hanem az egész lázadást vezető tanácstól. Utáltam, hogy a sötétben várakozva azt kell mérlegelnem, talán nem lehetséges segíteni az egyetlen személyen, akit mindennél jobban szeretek. A legfájóbb az, hogy tisztában voltam vele, megteszek mindent, amit meg kell. Könnyek kúsztak végig az arcomon, én pedig egy néma mozdulattal letöröltem őket. Bármennyire elszánt is voltam, ez csak… csak és kizárólag a legvégső lehetőség, addig minden erőmmel azon leszek, hogy Nii~chan olyan legyen, mint egykor.
A kezemben egy reiatsu blokkoló bombát tartottam, ez volt az egyetlen lehetőségem, hogy bevigyek egy találatot neki. A blokkoló gátolja a reiatsu áramlást nagyjából harminc másodpercre, ami annyit tesz, hogy ennyi ideig képtelen lesz használni a képességét. Természetesen én magam is, egészen a hatás lejártáig, azonban az a fél perc tökéletesen elég arra, hogy a kábító lövedékkel még pár percre kiüssem. A terv kockázatos volt, annyi mindennek kellett egyszerre sikerülnie, hogy már a gondolat is frusztrált, de nyugalomra intettem magam.
Mind a ketten profik voltunk, s mint olyanok, mindenre felkészültek, tudtam, bárhogyan is alakul, képes leszek reagálni rá. A mai napon egyszer már meglepett, de többször nem adhatok számára ilyen lehetőséget, mert akkor meghalok. Akkor pedig nem csak a feladatomat leszek képtelen kivitelezni, de bizonyosan Ryo~nii is belerokkanna, amint rájön, mit tett. Ez az, amit nem engedhetek, aminek nem szabadna megtörténnie. Úgy jöttem ide, hogy vállaltam azt, akár bele is halhatok abba, hogy megállítom a rendszeralkotókat, hogy senki sem tudja garantálni, mi lesz velem, ha egyszer megállítjuk őket. Az időutazás képlékeny tudomány még a jövőben is, a technikánk megvan hozzá, de a tudásunk, azt néha még nagyon kezdetlegesnek vélik.
És aztán felbukkant… nem láttam, csak megéreztem, mindig tudtam, ha ott van, azt hiszem ma is csak ezért vettem észre, csak akkor még nem értettem. Visszafojtottam a lélegzetem, és az alsó ajkamba haraptam, mert majdnem megint elsírtam magam. Ugyanolyan volt, mint mindig, semmit sem változott. Sokszor volt dühös, egyszerűen most felém is azt az arcát mutatta, amiről azt hitte, elrejtheti, amiről úgy vélte, nem is igazán tudok.
Megfeszítettem izmaimat, kezem a bombára fonódott, nem lehetek gyáva, miatta nem! Nem tehetem meg azt, hogy most elfutok, elbújok, és nem nézek vele szembe. Mert akkor cserbenhagynám, csak magamat menteném meg, őt hátrahagyva, ami fordítva sem történne meg sohasem. Ideje volt tennem valami olyat, amit tőle tanultam. Hallottam a lépcső felől szűrődő zajokat, és Nii~chan válaszát, valóban itt volt, nem tévedtem. Előbb szerettem volna cselekedni, minthogy Umi~jii leér, épp ezért kioldottam, és eldobtam a blokkolót.
Kettőt pattant a földön, fémes hangja visszhangzott a teremben, mintha a csendbe fájón belehasított volna, aztán tovább gurult. Csak pár másodperc volt, mégis óráknak tetszett, míg felvillant, és aki közvetlen arra nézett, azt talán másodpercekre el is vakította. Nem néztem oda, számolni kezdtem magamban a másodperceket, mennyi időm van még. Nagyjából az idő felénél járhattam, amikor fedezékem mögül először lila üstököm, majd fegyverem csöve is felrémlett, bár ez a félhomályban szinte teljes mértékben láthatatlan volt. A szemem elé táruló látvány azonban szinte megbénított. Ott állt a bátyám, teljes valójában, villogó szemekkel, valószínűleg magára volt a legmérgesebb, amiért belesétált egy ilyen csapdába, de volt ott még valaki.
Számomra teljesen ismeretlen volt a nő, sose láttam ez előtt, talán azután került hozzánk, hogy én már eljöttem, mert, ahogy észrevettem, Ryo~nii felismerte. Nem volt már túl sok időm, nem ragadhattam le a részleteknél, lőnöm kellett. Remegett a kezem, mintha valami kiscserkész lennék, és még sose tettem volna hasonlót, mintha nem ragadna vér a kezemhez. Holott most nem gyilkolni készültem, megmenteni akartam, mindennél jobban. Beszívtam a levegőt, és meghúztam a ravaszt.
A kábító lövedék némán indult útnak, csak egy apró fénynyalábnak tűnt, ami egyenesen Ryo~nii testén haladt át. Felpattantam, és kilőttem felé, az ismeretlen nő felé emelve a pisztolyt, de az már nem látszott, elmúlt a blokkoló hatása, valószínűleg éppen úgy vált kámforrá, ahogy érkezett. Kétségbe esetten fordultam körbe, mintha bármelyik pillanatban ismét felbukkanhatna, de nem történt semmi, csak az idő telt. Letettem a fegyvert bátyám ernyedt teste mellé, tudtam, hogy pár perc, és morcosabban tér magához, mint amilyen eddig volt, így gyors mozdulatokkal csattintottam rá egy blokkolót. Nem voltam túl jó reiatsu kezelésből, így kénytelen voltam a technikára támaszkodni egy lekötöző igézet helyett.
- Umi~jii, jól vagy? – Álltam fel, és a lépcső felé igyekeztem, még korábban hallottam a neszezést, talán komolyabban megsérült, ahogy sietett? – Minden rendben? – Léptem elé, majd szorosan magamhoz öleltem.
Egész testemben remegtem, holott még semmit nem csináltam, a nehezén túl sem voltunk, és Ryo~nii bármikor felébredhetett. Mély lélegzeteket vettem, és nagyon kellett igyekeznem, nehogy kicsorduljon egyetlen könnycseppem is. Beleégett szemembe a kép, ahogy tehetetlenül zuhan testvérem a földre, mintha csak meghalt volna. Tudtam, hogy nem eshetett baja, ellenőriztem a pulzusát, miközben felhelyeztem a blokkolót, de akkor is úgy tűnt, épp ezért szükségem volt pár másodpercre, hogy összeszedjem magam.
- Nem érzékelsz még valakit az épületben? – Engedtem el aztán hirtelen, ahogy eszembe ötlött az előbbi női alak. – Te láttad, ki volt az, aki az előbb itt volt?
Sokkal jobban kellett volna, hogy foglalkoztasson, de annyira Umi~jii és Ryo~nii járt a fejemben, hogy miután nem történt semmi, csak rájuk tudtam gondolni. Aggasztott, hogy ki lehet, mert bár nem tűnt rezesnek, tisztán láttam, hogy mechanikus végtagjai voltak. Ilyenekkel pedig közülünk nem sokan rendelkeztek, legtöbbször csak azután tűnt fel valakin ilyesmi, ha elfogták. Azután pedig kevesen térnek vissza önmagukként. Aztán fülemet megütötte a neszezés zaja, így visszasiettem a valószínűleg éppen ébredező bátyámhoz.
- Ne mozogj, még nem múlt el a hatása, ha hirtelen teszel bármit is, tutira kidobod a taccsot! - Mondtam morogva, ideges voltam, addig akartam túl esni a dolgokon, amíg nincs magánál, nem akartam megint azt hallani, hogy szerinte megöltem a húgát. – Miért jöttél le, Umi~jii? – Emeltem aztán felmenőnk felé kérdőn tekintetemet.
Nem akartam, hogy lássa ezt, hogy részese legyen az egész herece-hurcának, és aztán hibáztassa magát, mintha bántana bárkit is. Talán történt odafent valami? Ez egy elég elhagyatott hely volt, azért választották, hogy nyugodtan használhassak itt bármit, ne legyek feltűnő, ha kijárok a városból. Meglepett volna, ha valaki hirtelen erre tévedt volna, bár arra sem számítottam, hogy a kis akciónk Ryo~niin kívül mást is felfed majd.
- Még nem csináltam semmit, nem tudom, hogy mennyire lenne hatásos, meg akartam nézni, hogy pontosan mi történt vele. – Vallottam be töredelmesen. – Igazából a visszacsatolásának hatnia kellett volna, ezt a programot Ryo~nii írta a biochipjeinkre, mindenkinek futott, akit bármelyik csapatba felvettek. Lényegében olyan, mint a mostani gépeken a rendszer visszaállítása gomb, ha behatolást érzékel, pár óra múlva visszatölti az eredeti dolgokat. – Magyaráztam, mert így nekem is könnyebb volt gondolkodnom. – Emellett csinál szellemmásolatot a módosításokról, bár azt csak akkor tudjuk lekérni, ha valaki a rendszeralkotóktól képes visszatérni, így láthatjuk, hogy mit, és miként módosítottak. Ryo~niinek már régen tudatában kellene lennie, hogy mit tettek vele, de hogy ilyen maradt, az csak annyit jelenthet, valamiért nem működik nála a visszacsatolás.
Ez csak azért volt számomra nagyon furcsa, mert az enyém gond nélkül működött, miután elfogattam magam. Talán egy napot töltöttem tudatlanságban, vagy még annyit sem. Azt viszont nem feltételeztem, hogy olyan kevés ideje lenne itt, ahhoz, hogy rám találjon, muszáj volt némileg kutakodnia, aztán pedig meg kellett figyelnie, mikor vagyok egyedül. Ez viszont nem egy pár órás művelet, bármennyire is úgy tűnhet egyes filmekből.

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Kazumi

Eltávozott karakterek

Retired Idol

Szint: 9.

Lélekenergia:

60% Complete
47 500 / 60 000

Hozzászólások: 257

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 54 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Raion

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
lilás szürkéskék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Ninurta-Ra'im-Zerim

Mottó:
Jöhet rosszabb is, de te csak mosolyogj a Világra!

Post szín:
#6080a0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #10 Dátum: 2016. Jan. 08, 00:20:16 »
Nagy igyekezetében óriási lendülettel vágódott le a lépcsőn. Az utolsó fokok egyikén sikeresen megcsúszott lába. Csodásan kivitelezett szánkázással pottyant a hideg betonra. Halk nyöszörgéssel fájlalta pórul járt hátsó felét. Kifejezetten zokon vette az esést, bár hosszas szenvedésre nem adhatott magának időt. Bajban volt mindkét ükikéje! Sajgó és minden bizonnyal biztosítást bukott nemesebbik fele ráért kivárni a sorát! Most a családjáról kellett gondoskodnia, mielőtt óriási kavarodás alakulna ki. Értett ő mindent, miről beszélt neki Tomo chan, vagy éppen Ryo chan. Tökéletesen felfogta, hogy nem kéne akadékoskodnia, de úgy érezte, megoldhatja sokkal egyszerűbben a problémát! Eleve szörnyen bántotta nem jutott bugyuta eszébe hamarabb ez a lehetőség. Egész eddig arról beszélgettek Tomo chan-nal mit szükséges tennie. Látta rajta, mennyire elszomorítja, ilyesmire kell vetemednie. Végig ott volt mellette, még is, egyetlen egyszer sem villant be az ezüst tálcán hurcolt esély, amivel segítségére lehetett. Annyira lefoglalta az együttérzésbe bugyolált sajnálkozás, hogy képtelen volt az erdőtől látni a fát. Hiszen, mi másért lenne az átkozott ereje, ha nem azért, legalább a családját védje vele?! Szörnyen elkeserítette és dühítette ennyire ostoba! Felesleges önmarcangolástól menthette volna meg Tomo chan-t. Rövidre zárhatta volna már az elején ezt az őrült testvér hajszát!
Elszántan sietett felállni. Megindult a pince közepe felé, ám ekkor újabb meglepetés fogadta. Vakító fényesség keletkezett. Néhány pillanatra teljesen elfehéredett az eddig sötétnek érzékelt helység. Minden tér-, akármilyen szintű érzékelése megszűnt. Nem látott az ég egy adta világon semmit! A semmiből rászakadó vakság megrémítette annyira, hogy megtorpanjon. Bizonytalanul tapogatózott a légüres térben. Óvatosan haladt, mert elképzelése sem létezett mi történt vele, vagy körülötte mi zajlik. Mindössze halk neszelésekből, valamint egy lövésre hasonlító durranásból következtetett rá, merre lehetnek ükikéji. Rögvest hatalmasat dobbant szíve, ugyan miféle felfordulásba keveredett.  Azonnal az éles hang irányába kapta fejét. Várt, hátha még hall valamit, de fülsértő csend következett. Kétségbe esett komoly bajuk eshetett.
Próbált az előbbi hang irányába poroszkálni. Folyamatosan erőltette szemeit, de sötét, elmosódó pacákat látott. Rémesen lassan akaródzott kitisztulni látása. Nem volt képes kivenni az előtte lévő alakokból melyikük kicsoda, vagy éppen mit művelnek. Borzalmasan aggódott, hogy elkésett és kezdte felidegesíteni nem tud semmit. Ki akarta deríteni, kifelé sétál, ezért bizonytalanul szólongatta kicsike ükikéjit.
-Tomo chan? Ryo chan? Jól vagytok?- Halványan érzékelte, mintha egy árnyék elsuhanna mellette, de piciny ükikéje hangja eltérítette minden szándékától a fura jelenséggel foglalkozzon. Hihetetlen öröm lett rajta úrrá, hogy saját fülével hallhatja Tomo chan hangját. Imádott leszármazottja, pedig nem csak beszélt hozzá, de hamarosan magához is ölelte. Rettentően megnyugtatta a közelsége. Ugyan még picit homályosan látott, viszont kihasználta a tétlen másodperceket tetőtől talpig végignézze csemetéjét. Az ő hátsóján virító plezúrok semmik ahhoz képest velük mi történhetett. Kizárólag az érdekelte, hogy nekik ne essen bántódásuk.
-Kutya bajom! Veletek? Mi volt ez a nagy fény? Jól vagy? Megsérültél?- Szorította kicsivel erősebben magához, hátha csökkenthet nyugtalanságán. Igyekezett, minél higgadtabb maradni és elnyomni a benne kavargó keszekuszaságot. Érezte, minden porcikájában reszket pöttömkéje. Elszomorította, mennyire kifordította önmagából ez a borzalmas lelkét cincáló csapda. Tudta, ha ugyanazt a bizonytalanságot mutatja, csak tovább fokozza riadalmát. Az ő érdekében, biztos pont próbált maradni, akire támaszkodhatott, akihez odamehetett, aki vigyázott rá, még, ha nem is volt ügyes harcos, akkor is. Fedezéket szeretett volna biztosítani nekik, ahová bármikor visszatérhetnek. Pozitív energiát próbált neki átadni, amibe kapaszkodhatott, ami előre lendítette, hogy képes legyen megtenni ezt a hihetetlenül nehéz utolsó lépést.
-Valaki?-Zökkent ki gondolataiból. A hirtelen váltás miatt bágyadtan pislogott ükikéjére.-Az előbb, mintha elment volna mellettem valaki.-Mutatott a lépcső irányába, még kissé kótyagosan.-Nem láttam, de…-Vett egy mély levegőt, hogy villámgyorsan ráakadhasson a mellette hagyott lélekenergia lenyomatára és követhesse irányát. -…egyedül van. Távolodik. Nem siet. Ráérősen szökdécsel az épület kijárata felé. Viszont a lélekenergiája nem szokványos. Van benne valami fura. Nem ismerem ezt az energiát. Kövessem?-
Pislogott rá csöppségére hatalmasra nyílt, kérdő szemekkel. Nem okozott számára nehézséget követni a lélekenergiáját, még akkor sem, ha meg sem mozdultak. A különleges lenyomata miatt nehezebben veszíthette szem elől. Kevésbé olvadt bele a tömegbe, hiába távolodott folyamatosan. Ebben a képességében kivételesen bízott annyira, hogy ki merte jelenti, legalább két percig érzékeli.
A válasz egyelőre elmaradt, mivel hátuk mögött keletkező szöszmötölésre Tomo chan, mint, akit puskából lőttek ki, olyan gyorsan termett a földön fekvő testvére mellett. Tanácstalanul toporgott a háttérben, vajon most mi fog következni. Elkeserítette a két testvér látványa. Örült, mert végre egymás mellett láthatta őket. Kimondhatatlan büszkeséget érzett, mert, annyira szépek és erősek voltak. Aztán eszébe jutott mit látott, hogy éppen mire készül Tomo chan. Összeszorította szívét a fájdalom. Elborzasztotta, talán rég elkésett, de muszáj volt kimondania, amit hosszú percek óta szeretett volna. Ebben segítségére sietett kicsiny ükikéje, aki az ittléte után érdeklődött.
-Csináltál már valamit, Tomo chan?- Guggolt le a kábaságából éledező ükikéje mellé. Ha nem akaródzott megfogadnia testvére tanácsát, akkor finoman vállára tette kezét, hogy ne ellenkezzen. Szavak nélkül, kedves mosollyal kérte, ne fickándozzon, miközben szépséges ükikéjére pillantott. Türelmesen végighallgatta, amit elmesélt neki a biochips-ükről. Kukkot sem értett, hogy miféle visszacsatolásról magyarázott. A jövőbeli dolgok még mindig idegenül csengtek füleiben. Nem bírta felfogni a jelentésüket. Kizárólag azt tudta, amit látott. Kristálytisztán érzékelte, hogy Ryo chan fejében egy plusz emlék kavargott. Tökéletesen kivette az illesztési pontokat.
-Azt hiszem, tudok segíteni. Pontosan tudom hol a probléma és meg tudom szüntetni. Nem fog belőle semmit érzékelni, fájdalommal sem jár. Egyszerűen kiemelem az oda nem illő szeletet.-
Szörnyen remélte Tomo chan beleegyezik az önkéntes ajánlatába. Nagyon szerette volna, ha véget ér ez a rémes álom. Azt akarta, hogy eltűnjön az a borzalom ükikéje fejéből és tiszta lappal indulhasson Tomo chan megismerésében. Ez az egyetlen járható út kicsike lánya számára. Ezen nem változtatott mindaz, amit látott. Képtelen lett volna elfordulni tőle, hiszen hozzá tartozott! Szerette és nem érdekelte kicsoda, vagy miként került a családjába. Számára ugyanaz a személy maradt.
-Kincsem!-Simogatta meg finoman a szőke minden tekintetben idegesen fújtató ükikéje feje búbját. -Tudom, hogy dühös, csalódott, ideges vagy, de szeretném, ha kicsit figyelnél ránk! A rossz fiúk kegyetlen módon kontárkodtak bele a buksidba. Kibogozhatjuk a gubancot, viszont ehhez szükségünk arra, hogy nyugton maradj picikét.- A lehető legnyugodtabb hangszínnel beszélt. Sem ráijeszteni, sem biztosítani nem akarta arról, hogy félne tőle. Egyáltalán nem rémítette meg. Mindössze szerette volna, ha tudja mellette áll és ténylegesen a javát szeretné Tomo chan-nal egyetemben.
-Megengeded, hogy segítsek? Ígérem, ha utána is tombolni szeretnél, nem akadályozlak meg benne, rendben?- Pillantott rá határozottan, hogy láthassa, nem takargat semmit és teljesen őszinte vele. Pontosan így gondolt mindent. Ha a testvérek egymás között a hamis emlék kiemelése után is ellentét marad, azt már elintézhetik, hiszen egyikük sem fog idegen befolyása alatt állni. Azt már ténylegesen ők fogják érezni egymás iránt. Abba, pedig semmi joga beleszólni, legfeljebb megpróbálni a tudtukra adni, hogy családtagok nem acsarkodnak egymással, hanem védik a másikat!
lOVE yOU mORE ~♫

(click to show/hide)

Karakterlap

Hoshi Ryohei

Testnevelés tanár

Eltávozott karakterek

ügyeletes konzolzsoké

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 500 / 45 000

Hozzászólások: 337

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 53 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Világos sárga (fekete csíkokkal xD)

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Demothy Neyen

Post szín:
#FFFB00#F5F5DC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #11 Dátum: 2016. Jan. 15, 21:08:02 »
Alig értem le, robbant a bomba. Igazából számoltam is rá, nem fog tárt karokkal fogadni, nem véletlen vonszoltam anyagtalan formában a seggem lefele. De a kis boszorkány trükközött egy pluszt hozzá. A fene esett volna bele, amikor kitalálta, de még jobban, amikor be is szerzett egy reiatsublokkolót. Látszódott, hogy régebb óta volt ebben az idősíkban, mint én. Nem számoltam rá, ilyen őskori vackokkal fog fogadni, főleg arra nem, hogy ilyen hatásosan.  Ráadásul nem voltak nálam az otthoni eszközeim, amikkel ki lehetett volna védenem.
Nem mintha ez annyira zavart volna. Indultam tovább, hogy puszta két kezemmel kapjam a bigét darabokra. Ekkor pillantottam meg egy másik bigét. Egy újabb díszpéldánya azoknak a szarjankóknak akiktől meg kellett szabadítani a világot. Ezt is, és az eljövendőt egyaránt. A legjobb az lett volna, megakadályozzuk, hogy megszülessen. Tudtam, hogy ennyire nem szólhatok bele a világ működésébe. A jövő alakulásába. Vagy legalábbis nem ilyen téren. Ettől még nem tartottam túl valószínűnek, hogy a balerina túlélné a mai napot.
De az első a mimikriző kiscsaj volt! Ahogy elmúlt a hatása a mocsok bombának, épp anyagtalanítottam volna magam, mikor belém lőtt. Dühösen mordultam fel, miközben eldőltem, mint egy darab fa. Csattantam méreteset. De nem emiatt hagyta el a szám nem túl nyomdafestéket tűrő kismonológ a szám.  Épp azt fejtettem ki, szolid zenei morgás aláfestéssel, hogy ezzel a tettével is bizonyította, csak megjátssza Momi~t, semmi több. Folytattam volna még, de  szép nyugodtan elsötétült a világ.
Ritka szar fejfájásra ébredtem. A gyomron cseszett hullámvasútnak érezte magát. Belül kalapácsoltak, csak remélni mertem, hogy nem a biochipem hullik épp darabjaira. Legalábbis úgy éreztem magam.
   - Ne merj a környékére menni! hördültem fel, ahogy megláttam, hogy felmenőm irányába. Minden erőmet megpróbáltam megfeszíteni, de nem mozdult a testem. Gyűlöltem ezt a tehetetlenséget. Végtelenül gyűlöltem. Főleg, mikor rám pakolta a kis bilincskéit. Igaz nem lánccal tartotta össze a két mancsom, de attól még bilincsek voltak. Ahogy láttam, hogy közeledik Ikrai~san felé, már nem csak a düh dolgozott bennem. A jeges rémület is, hogy végig kell néznem, hogy a szemem láttára öli meg őt is! Egyszerűen nem bírtam volna ezt is elviselni. Nem lettem volna rá képes. A megnövekedett adrenalin termelés, amivel a szervezetem reagált a közelgő katasztrófára, hamarabb kitisztította a sokkoló hatását. Szóval pont nem a kiscsaj jó tanácsaira voltam kíváncsi!
   - Megkímélhetsz az ötleteidtől! - morogtam válaszképp. Elhiszem, hogy neki az lett volna a legjobb, soha többet meg se mozdulok. Bár akkor lehetett volna annyi esze, nem várja meg, hogy felébredjek.  Nagy nehezen felkínlódtam magam, először ülő helyzetbe. Ahogy támaszkodni akartam a mancsaimba, mintha kész hangyabolyos fadarabokkal próbálnék kezdeni valamit. Egyszer majdnem ki is csúsztak alólam. Visszafogottan káromkodtam, ámbár igen csak válogatott lázadó nyelvezetet használtam hozzá. Mondjuk ki nyíltan, választékosan tudtam szidalmazni, ha épp volt rá okom. És most cseszett sok okom volt rá! Újabb próbát indítottam. Komolyan úgy éreztem magam,mint egy fránya lemerült droid, ami próbál mozogni, de már nincs nafta, és fene mód csúszik szét. Na pont így csúsztam én is szétfele. Nem éreztem, hogy rendesen hajlottak volna a tagjaim. Csak sejtettem, épp merre vagyok arccal. De muszáj volt feltápászkodnom. Szóval összeszorított fogakkal kecmeregtem talpra. És a lehető legdaliásabban vonszoltam magam Umi és a kiscsaj közé. Stuki, rejtett kés, mit tudom én mi. Nem akartam, hogy baja essen felmenőmnek.  Oda szerencsétlenkedtem magam, félig ráestem, de legalább a testemmel, ahogy tudtam takartam.
   - Nincs semmi bajom! - morogtam morcos pofával, miközben baromi röhejesen, még csak egyedül se voltam képes állni. Tényleg úgy éreztem, mindjárt kidobom a taccsot. Forgott az egész világ körülöttem, és úgy percenként sötétedett el. Attól még, hogy ki lettem ütve, nekem kellett Ikari~sanra vigyáznom! Ha mást nem, leütöm azzal, hogy épp elvágódok, vagy ilyesmi! Morcos, és kissé kába tigrisként fújtam a kiscsajra, ne jöjjön közelebb.
Ahogy Umi hozzám kezdett el beszélni, kissé megtámasztottam a vállán a homlokom.  Még eléggé imbolyogtam. 
   - Rád figyelek, de ha közelebb jön, akkor nem ígérek semmit! Jót főleg nem! - morogtam, miközben igyekeztem úgy dőlni, meg támolyogni, hogy köztük legyek. Így csak sokkal halkabban kérdeztem meg Umi~t - Mégis mit akarsz csinálni? - reméltem, hogy nem fog ő is kiütni, vagy semmi hasonló ötlet nincs a tarsolyában, ugyanis így se ment könnyen, hogy összeszedjem magam. Bár már majdnem egyenesen tudtam állni.


(click to show/hide)

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Braindance
« Válasz #12 Dátum: 2016. Júl. 19, 20:37:14 »
Üdvölet! :hippy:
Jeleztétek, hogy zárnátok, így jöttem értékelni. A jutalmak a következők:

Hoshi Tomomi: 2000 LP és 2500 ryou
Hoshi Kazumi: 2000 LP és 2500 ryou
Hoshi Ryohei: 1500 LP és 2500 ryou

További jó játékot~! ^-^