Szerző Téma: Ōtoribashi Ame  (Megtekintve 943 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ōtoribashi Ame

Eltávozott karakterek

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 000 / 15 000

Hozzászólások: 30

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 7 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
ezüstfehér

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#CDF3AA // #9ABCCC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Ōtoribashi Ame
« Dátum: 2015. Jan. 04, 12:45:46 »
Engedélyek:
- A karakter átalakítására, Shihouin Yoruichitől megvan
- A karakter vezetéknév használatra engedély és egyeztetés, megvan
- Zanpu ellenőrzése került Shihouin Yoruichi által >.<

Név: Ōtoribashi Ame
Nem:
Kaszt: Ex-shinigami
Kor: 17
~ "emberként": 17
~ lélekként: - (Előtörténetben a magyarázat x”D)


Külső: Alapvetőleg rendkívül hullámos rozsdabarna haja van, melyet két fonatban vállaira vezetve hord, frufruja egyetlenül van szétválasztva, arca két oldalára igazítva. Zöldeskék szemei elevenen csillognak. Orcáját, illetve kis részben orrát szeplők borítják. Ha nem iskolai uniformisban van, színes ruhatárából bátran válogatja össze öltözékeit, szerencsére nincs ízlésficama, így passzolnak a ruhadarabok, amelyeket magára ölt. Ezek általában a „legyen kényelmes, de azért jól nézzen ki” – kategóriába tartoznak.
167 cm-es magassága átlagosnak mondható, alkata vékony, ámbár súlyát sosem köti mások orrára, sőt egyenesen felháborodik, ha témává válik egy beszélgetésben, tehát rendkívül érzékenyen érinti a testtömeg kérdése.

Jellem: Változó korszaka miatt sok fejtörést okoz környezetének. Nehezen fejezi ki érzéseit, legtöbbször az ellenkezőjét produkálja annak, amit eredetileg szeretne. Sokakat megbánt megjegyzéseivel, amikor például barátkozik, vagy kedves próbál lenni. Ennek oka mögött, a beszélgetések során rajta úrrá levő szorongás rejtőzik. Gondolatban van, hogy már azt is elképzeli, hogy az illető, akivel éppen, hogy csak csevegni kezdtek egymással bizonyosan gyűlölni fogja, mert nincs bélyeggyűjteménye. Emiatt pedig olyanokat is képes a másik fejéhez vágni, amin az illető talán nem is gondolkodott. A barátkozási nehézségei miatt időnként kohol hazugságokat, mikor görcsösen próbál kapaszkodni egy kapcsolatba, emiatt számtalan kellemetlen helyzetet okozva magának, melyeket nem győz megmagyarázni vagy épen babusgatni, hogy senki se jöjjön rá az igazságra.
Ame átlagosan teljesít az iskolában, meg vannak az erősségei és a gyengeségei egyaránt. Nagy tervei vannak a nagybetűs életben és igen nagy gonddal van arra, hogy minél eredményesebb legyen, még akkor is, ha ebben magánéleti problémái sokszor gátolják.
A mitikus dolgoktól ódzkodik, próbál nem foglalkozni velük és humbugként felfogni őket, annak ellenére, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy tapasztal a világból olyasmiket, amikről mások talán álmodni se mernek.
Különösen fontosak számára a részletek, már egy apró pletykán is képes megrendülni, bár ezt nagyon jól leplezi, lélekben képes napokig, ha nem hetekig vesződni miatta. Minden apróságra odafigyel, legyen az a mindennapi dolog vagy megjelenés része, precizitását gyakran viszi túlzásba és alkalomadtán másra is képes ráerőszakolni. Naivan hisz a világháló csatornáit vagy reklámlapokban hirdetet kütyük hasznosságában, illetve a magazinokban tapasztalt emberek tanácsaiban (főleg ételtippek terén), ezekkel próbálja könnyíteni az életét, mindent megrendel és kipróbál, ha arról van szó, nem számít számára, hogy csupán üzleti fogás és semmi haszna sincsen az adott csecsebecsének a mindennapi életben vagy nem is különb más, olcsóbb társainál.

Zanpakutou:
-   Neve: Uso-Inari (Hazug-róka)
-   Típusa: illúzió?
-   Kinézet: Egy katana, melynek tokja és markolata is hófehér színű. Keresztvasa szabálytalan formájú, a fémbe apró virágok vannak vésve. A markolaton lévő barna szalag elég hosszú ahhoz, hogy akár háton is viselhető legyen a fegyver. A markolat tetején lévő fémen is ugyanazok a virágminták találhatóak meg, mely a keresztvason is díszeleg. A markolatborítás alatt egy kilencfarkú róka rajza húzódik, mely a rajta lévő apró rombusz formájú lyukakon keresztül látható. 
-   Lelke: Uso-Inari egy magas, szálkás alkatú férfi. Arcán a Japán folklór róka ábrázolásaira jellemző csíntalan mosoly virít, ezüstszínben játszó haja szélfutta, rendezetlen, frufruja tincsei gyakran szemei előtt éktelenkednek. Íriszei aranyszínű árnyalatban játszanak, bár szemeit szabályosan keresni kell a hajtincsek kavalkádja mögött, mely gyakorta arcában lóg. Feje tetején két rókafül néz az ég felé, háta mögött fehér bundájával borított kilenc rókafarka ad fenségesebb megjelenést számára. Öltözéke bársonyos anyagú halvány krémszínben játszó kimonó, derekán barnásvörös a zanpakutou keresztvasához hasonlatos virágmintával tarkított obi rögzíti az anyagot. Ennek ellenére ruházata felső része sokszor nyitott, nem különösebben törődik öltözéke rendezettségére, eléggé elhanyagolt ebből a tekintetből. Lábeliként nem visel semmit. Körmei kezein, lábain egyaránt hosszabbak, hegyesebbek, mint az embereké.
Személyiségét szinte tükrözi a megjelenése. Eléggé lezser, s rókákhoz hűen szeret tréfát űzni másokkal, társaság híján ezt általában halálistenén éli ki. Sose mond semmit kétszer ugyan úgy, emiatt nem túl megbízható képet alkot magáról, illetve lételeme a hazugságok. Ő maga által koholt igazságtalanságok számára természetesek. Amenak azonban gyakran dörgöli orra alá ezt a rossz tulajdonságot, ámbár nem gonoszságból. Felsőbbrendűnek érzi magát és ezt gyakran érzékelteti is, könnyedén sértődik, akár hónapokig képes tartani szótlanságát, ilyenkor általában nehezen kezelhető, képességeit nem hagyja egy könnyedén alkalmazni, nehezen megközelíthető személyiség. 
-   Megszólítás: Damase, Uso-Inari! (Verd át, Hazug-róka!)
-   Shikai kinézet: A fegyver nem esik át különösebb változáson, hossza, mérete megmarad. Egyedül a lemeze fehéredik ki és az eredetileg egyenesen ívelt penge enyhén hullámos lesz.
-   Támadások:
A shikai aktiválásával Ame ezüstös-fehér színben játszó lélekenergiája fején egy pár rókafület és mögötte kilenc rókafarkat formálva materializálódik.
-   Kitsunenomen (A róka maszkja): Ame a parancsszó elhangzása után, ezzel a technikájával képes egy látott dolog alakját magára ölteni. A forma, mellyé átváltozik, megköveteli, hogy úgy is viselkedjen (pl.: egy kő esetében nem tud mozogni). Ugyanakkor ez nem tökéletes alakváltás, hanem a zanpakutou segítségével végrehajtott, emiatt valódi alakja látszódik a tükörképén, illetve az árnyékán is. Mindemellett arca árulkodó módon „rókaszerű” marad. A technika érvénybelépése egyszerű, gyors folyamat. Zanpakutouja pengéje lélekenergiává bomlik szét, mely beborítja Ame testét. Ez a burok láttatja a felvett álcát a külvilágban. Amint a felvett alakban lebukik, azonnal visszaváltozik emberi formájába.

Szeret – nem szeret:
+ Virágok (kedvence a Jázmin)
+ Kalligráfia
+ Mézes tea
+ Csokoládét
+ Olvasni
+ Macskák
+ Aikidó és Kendó gyakorlatok

- Tömeget
- Sötétséget
- Szellemeket, természetfeletti dolgokat
- Gombát
- Idegen embereket, helyeket
- Változásokat
- Bogarakat, rovarokat, kisebb-nagyobb csúszómászókat

Felszerelés:
× Speciális gigai: Ame születésekor kapott egy különleges testet, amely lehetővé teszi, hogy emberi években látszódjon öregedése. A test eredetileg elfojtotta lélekenergiáját egészen addig, míg meg nem szólította zanpakutouja lelkét. Bár a gigaiban nem esett baj a reiatsut már nem tudja visszatartani olyan tökéletesen, mint régen, emiatt lélekenergia érzékelésben jártasabbak könnyedén érzékelik a jelenlétét. Illetve emiatt van, hogy a reiatsutól függő képességeket legtöbbször nem tudja rendesen használni, vagy csak részleges erőbevetéssel tudja alkalmazni. Ha zanpakutoujával való rossz kapcsolata nem lenne elég, emiatt a gigai miatt is előfordulhat, hogy nem tudja feloldani a zanpakutoujának shikai alakját.

Történet:

Élénken él bennem a kép, amikor először tértem be a kiotói lakónegyed szélén álló háztömb egyik kisebb lakásába egy rendkívül kései órán. A ház lakói mind aludtak, jómagam pedig így gond nélkül vehettem szemügyre a munkálataim ideje során kijelölt átmeneti szállást.
Némán helyeztem vissza a szépen megmunkált fakeretbe foglalt képet az ágy melletti komódra, melyen egy rövid, barna hajú, fehér ruhájú, gyönyörű hölgy, fején szalmakalappal egy apró, fonott hajú, szeplős arcú, fogatlan mosolyú gyermeket ölelt magához egy napraforgók övezte tájon. A kép árasztotta magából a megörökített szeretet és gondatlanságot. A keret hátlapjára szépen ívelt kanjikkal írt szöveg pedig még engem is megérintett: „Édesanyádtól, hogy sose felejts el mosolyogni.” Bár nem nekem szánt idézet volt, és általában nem kelti fel ilyesmi az érdeklődésemet, valahogy e sorokat olvasva szinte éreztem a mélyről jövő érzésvilágot, amely ezen kanjikat formálta.
Amint visszahelyeztem a szekrényre a képet, az ágyban alvó lányra vezettem a tekintetemet, ki idősebb mása volt a fényképen szereplő gyermeknek. Arcára kiült veríték, időnként megránduló izomzata jelezte, hogy álma cseppet sem gondtalan. Csendben figyeltem vívódását, segíteni, ha akartam, se tudtam volna neki, ez egy olyan rémálom volt, amelyet egyedül kellett átvészelnie. Néha az ember gyermekeknek sem könnyű, bár sokkal jobb az életük, mint abban a korban, melyben én éltem egykoron. Nesztelen léptekkel hagytam el a szobát, mintha csak azon aggódnék, hogy felébresztem, pedig nagyon is jól tudtam, hogy jenlétemet nem észlelheti egyszerű ember. S egy másik helységbe tértem át, óvatosan csukva be magam után a háló ajtaját. Ekkor kezdődött egy igen érdekes része az életemnek, minek során rengeteg új dolgot tapasztalhattam.


Tollamat belemártottam a tintába, az íróeszközt készen állítva arra, hogy egy talán kissé mélyebb behatású jelentést írhassak meg. Valahogy ki kellett adnom magamból ezeket a felgyülemlett érzéseket, és a kötelező küldetés beszámoló, melyet a kapitányomnak kell leadnom mihamarabb, kivételesen jó ötletnek tűnt erre. Így lassan érintve a papírhoz a pennát, halk cikornyázását hallgattam, ahogy minden egyes szótagot rendkívüli óvatossággal formáztam meg, miközben gondolataim a nem is oly’ távoli múltba repítettek vissza.

Gondos megfigyelés után választottam ki egy hónappal ezelőtt kapott kiotói kiküldetésem során szállásomat. Misszióm egyszerű volt, mégis átfogó felkészülést igényelt. Egy hónapig fedezzem Kiotó északi részét lidércektől és arrancaroktól, tegyek jelentést szokatlan jelenségekről és segítsek át lelkeket Soul Societybe. Ugyanakkor szállást kellett keresnem erre az időre, hogy munkálataimat kellő precizitással teljesíthessem. Feladatom miatt körültekintően jártam el, a nap nagy részében üresen álló lakást választottam, közel a városközponthoz. Az itt lakó negyvenes éveiben járó ügyvédként dolgozó férfi korán, volt, hogy hajnalban elhagyta a házat és késő este tért csak haza, és a kamaszkorát élő tizenéves leány ideje nagyját iskolában töltötte. Az időnként betérő középkorú szomszédhölgy pedig bejárónő szerepét öltötte magára minden kedden. Tehát tökéletesen megfelelt a célnak, ugyanakkor ennek a kamaszlány vívódását látni nap, mint nap rendkívül érdekes volt számomra. Bizonyos szempontból szórakoztató, bár nem nevettem rajta, ahogyan segíteni se tudtam, hiszen ő ember, én pedig halálisten vagyok. Talán párszor, a szabályoknak és a kiküldetésnek ellent mondva megfordult a fejemben, hogy a szolgálathoz kapott gigai testet magamra öltöm, hogy támogatást nyújtsak számára, de saját ostobaságomra még éppen idejében ráébredtem és mellőztem az efféle atrocitásokat. Elfogadtam, hogy ő nem is lát engem. Így tehát nem követtem el semmit, amivel véthettem volna a Gotei 13 rendeletei ellen. Mégis a fiatal lány mély nyomokat hagyott bennem.
A lány neve Ōtoribashi Ame volt, Karakurában született, eleinte nem is értettem, mit keres itt, ilyen messze szülővárosától, Kiotóban. Ugyanakkor az ott töltött hetek megmagyarázták nekem. Ame-san három éve vesztette el édesanyját, kit egy súlyos betegség vitt el. Végrendeletében ítélkezett értékeiről és jelölte meg a leány gyámját, Ōtoribashi Rōjūrōt, aki egyben vérszerinti apja is volt. Egyetlen gond volt vele, hogy sehol sem találtak bejelentve ilyen nevű férfit a szigetország legjaván. Kiritsugu-san ideiglenes nevelője Ame-sannak, illetve adósa a leány édesanyjának, minden erejével azon volt, hogy felkeresse az illetőt. Volt, hogy naphosszat éjszakázott. Így gyakran voltam egy fedél alatt Ame-sannal, bár legtöbbször nem egy térségben. Gyakran futottam össze vele a ház folyosóin, általában egyenesen a szemembe nézett, olyan ábrázattal, mint aki szellemet lát, majd szinte azonnal bezárkózott a szobájába. Ez a viselkedése apró rémületet keltett bennem, de ilyenkor mindig emlékeztettem magamat, hogy ember nem láthat. Így aggodalmam alaptalan volt.
Ame-san szokatlan gyermek volt, kevés baráttal, általában nem látogatta meg senki. Időnként korán ért haza a délután folyamán, mikor nem volt valamilyen edzése, ilyenkor általában leckéibe temetkezett. Gyakran írta házi feladatait a konyhai asztalnál, közvetlenül előttem, minden egyes alkalommal, csodálattal néztem a szépen ívelt kanjiait, amelyeket füzetébe írt. Bár szokatlan volt látnom ilyen mértékű pontosságnál az apró logikai bukfenceket, melyeket egyes feladatok megoldásában vétett.
Az iskolában pedig maga volt a szürke kisegér, ki legtöbbször oroszlánná változott. Volt alkalmam egyszer találkozni vele, mikor egy lidérc nyomában jártam a Gotei 13 utasítására, s ekkor voltam szemtanúja szokatlan barátkozási stílusának is. Valahogy megértettem, miért kerülték az emberek, ilyen fennhéjázó önfejűséget egyszer sem láttam még egy személybe szorulni, mint akkor a fiatal Ame-santól. Az alaptalan sértések, amelyek rendszeresen elhagyták száját mikor osztálytársai kedvesen közelítettek felé érthetetlen volt számomra. Talán az volt a legmegdöbbentőbb, mikor egy kisebb társaságnak azt állította, hogy egy kastélyban lakik a kiotói gazdag negyedben, melynek utcájában három házat is kiraboltak, mely a diákok között nevezetes téma volt azon nap során. Valószínűleg azért ért akkora döbbenettel, mert nagyon is tisztában voltam otthona hátterével. Odahaza azonban rendkívül letört volt a nap eseményei után, Kiritsugu-sannal is roppantul keveset beszélt, kinek irányába legtöbbször eléggé sajátos módon fejezte ki, hogy kedveli. Nevelője egyszer sem rendült meg különösebben Ame-san éles nyelvű megjegyzéseitől, bár olyan volt, mint egy nyitott könyv, mikor az aggodalomról volt szó. Látszott rajta, hogy a lány gyakori kedvtelensége és magába fordulása igencsak aggasztja.
Ame-san azonban teljesen más személy volt a valóságban, mint amit a külvilág felé mutatott. Érzelmeit, gyöngéd oldalát könnyebben ki tudta fejezni egy szótlan növénynek, mint az emberek irányába. A házban sorakozó több virágzó dísznövényt sokszor vette szárnyai alá, melyeknek számtalan dolgot elárult magáról, annál is többet, mint talán saját nevelőjének valaha. Akaratom ellenére voltam fültanúja ezeknek a meséknek, melyek alátámasztották, hogy Ame-san se több, se kevesebb egy vele egykorú gyermeknél. Meg voltak a maga álmai, képességei és határai. A rémálmok, amikről az apró virágú, fehér Jázminnak számolt be rendszeresen többször elgondolkodtatott. Az elmesélt álom igazán hasonlított azokra, melyet jómagam is egykor átéltem Akadémista koromban, amikor Lélekölőkardom lelkével találkoztam. A gondolatot rendszerint megmosolyogtam és elhessegettem, a lány álma bizonyosan nem volt ilyen komoly hangvételű, mint amilyen az enyém volt annakidején. Csupán a fantáziája szüleménye lehetett, az is elképzelhető volt, hogy olvasott vagy nézett valamit esténként, mielőtt álomra hajtotta a fejét, emiatt pedig elméje megmagyarázhatatlan, rémisztő képeket kreált minden eljövendő éjszakánál.
Pár nappal később Kiritsugu-san mély mélabújának lehettem fültanúja, miközben odahaza dolgozott, iratok felett görnyedve zsörtölődött. Kezdett kétségbeesni, hogy nem talál információt a gyámnak kijelölt személyről, amikor reá világított a szerencse. Igen, bevallom jómagam kezdtem némi áskálódásba, amiért nem tudtam tovább nézni e kis „család” szenvedését az ügyben. Szerencsémre sikerült kapcsolatba lépnem a Gotei 13-on belüli specialistákkal a 12. osztaggal, melynek tagjai segítettek kideríteni az Emberek Világa keresett tagjának lakcímét. A feladat egyszerű volt, szinte rutinmunka a kutatócsoport tagja számára, aki rászánta erre az apróságra idejét és megadta nekem ezt a csekély információt.
Természetesen továbbra is észben tartottam inkognitómat, lepleztem magamat és rendkívül megfontoltan adtam át az adatokat Kiritsugu-sannak – lévén lélek vagyok, engem amúgy se lát –, tehát a jegyzetei közé csúsztattam az apró cetlin lévő elérhetőséget. A többi pedig már Kiritsugu-santól függőt. S bár a ház ura igenis nagy örömét lelte ebben, mikor felfedte a lány előtt a nagyszerűnek vélt hírt. Ame-san nem különösebben lelkesedett ezért. Ha lehet még több időt töltött hálószobájában emiatt, mint valaha az ott tartózkodásom óta és a kitört ablak a hajvasalónak nevezett köcöllék által sem jelentett túl sok jót.
Kiritsugu-san aggódott és bevallom, némileg én is. De jómagam nem csak emiatt, ugyanis ezen napok tájt, küldetésem vége felé járva a 12. osztagon keresztül kaptam újabb utasítást, hogy tartsam megfigyelés alatt a leányt. (Bár nem egészen az utasítás a megfelelő szó rá, ugyanis nem parancsot kaptam, hanem egy afféle kéréssel fordultak hozzám.) Ugyanis Ame-san helyzetét cseppet sem ítélték olyan tisztának, mint ahogy vélték azt eredetileg. Nem igazán értettem, hogy mit akarhattak ezzel, hiszen tisztán látszott rajta, hogy ő egy egyszerű emberlány, aki fel volt zaklatva soha nem látott apjával való találkozás gondolatától. Semmi rosszat nem láttam ebben, így amikor azzal a részletinformációval láttak el, hogy valószínűleg Kuromeki Manami – legalábbis legutolsó adatuk szerint ezzel a névvel álcázta magát –, egykor a Gotei 13 kötelékének tagja hatalmas felfordulással hagyta maga után az Őrosztagot. Kire szabályosan „élve vagy halva” körözést adtak ki ellene. Sajnos nem osztottak meg velem ennél többet, még csekély információkat is nehézkesen sikerült kiszednem belőlük, rendkívül titkolóztak efelől. De elméletük megdűlni látszott ott, amikor is Ame-san személyes okirataiból megtudtam, hogy édesanyja neve Natsuhiro Koyori volt, tehát semmi köze sem volt Kuromeki Manamihoz. Az illetékesek bőszen állították, hogy ez nem jelent semmit, de jómagam nem kívántam ezzel a kitérővel a kelleténél többet foglalkozni akkor. Az ügy megoldódni látszott a kis házban és nem állt szándékomban még nagyobb felfordulást okozni az apró „család” életében, hiszen már így is megindítottam egy megállíthatatlan lavinát. Tehát küldetésem eme kitérőjét lezártnak tekintettem. 
Misszióm utolsó napja pontosan egybeesett Ame-san költözésével. Kiritsugu-sant ez még jobban megviselte, mint a gyámnak kijelölt személy keresése. Ez a nap még mindig élénken él gondolataimban, akárcsak az a pillanat, mikor megérkeztem a kiotói kis lakásba.

Fáradtan emeltem csészémet a számhoz, hogy megízleljem a mai zűrős éjszaka utánra készített pihentető, narancsízű teát. A kelleténél több hollow ólálkodott a lakónegyed környékén, mint általában. Egy nap se volt eddig ilyen eseménydús, mint a múlt éjjel. Felsóhajtva élveztem a csészéből áradó kellemes illatot, majd belekóstoltam a tartalmába.
- Nincs íze – morogtam orrom alatt. Ezek a filteres teák nem tudják úgy visszaadni a nemes tea ízét. Eléggé sajnálatos. - Csak tudnám, hogy hol tartják a cukrot. – Mélyről jövő sóhajjal, elgondolkodva pillantok a konyhaszekrény irányába. Egy pillanatra még a külvilágról is megfeledkeztem.
- Az ablaknál, a második polcon. – Meglepetten tekintettem az ajtó irányába, a hangforrás felé. Ame-san meredten nézett rám. Némán mértem végig a lányt. Mikor merész gondolat süvített keresztül fejemben: Netán lát engem? Magamban megmosolyogtam ezt a felvetést és lehunytam a szemeimet. Nem. Az lehetetlen. Az emberek nem látnak minket, halálisteneket. Biztos csak képzelődtem.
Mikor felnéztem a leány már nem volt az ajtóban. Óvatosan raktam le az asztalra csészémet, s lassú léptekkel közelítettem meg az ablakhoz, ahol láttam Kiritsugu-san társaságában beszállni egy járműbe az épület előtt. Némán követtem végig távozásukat az első kanyarig, míg láttam őket, majd fordultam a konyhaszekrényhez, kinyitottam az ajtaját, ahol a második polcon valóban ott pihent a cukor. Csendben néztem a kis tégellyel farkasszemet, elgondolkodva az előbb történt pillanaton.
Nem, emberek nem láthatnak, az teljességgel lehetetlen.

Írtam le zárógondolatként az alábbiakat, mély szusszanással húzva ki magamat, az asztalom előtt lévő pillangófestményre tekintve. Elmerengtem kíváncsi kérdéseken a lányt illetően, hogy vajon Ame-sanban mi járhatott ekkor, mire gondolt, hogy viselte, s mi lehet vele most?

×××

Egy újabb rémálom azzal a furcsa fickóval, aki mindenáron tőlem akarja tudni a nevét. Már pedig én honnan is tudhatnám, hogy hívják?! Sosem találkoztunk ezelőtt és nem is mutatkozott be. Bárcsak érteném! De miért nem képes békén hagyni? Olyan régen volt olyan este, amit békésen végig tudtam aludni. Akkor nem szekált egy tömeggyilkos sem az álmaimban.
Mélyről jövő sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben lecsippentem a korallvirág elszáradt leveleit.
Ráadásul mostanában egy furcsa nő van a házban, Kiritsugut kérdeztem a dologról, hogy netalántán egy fiatal, kimonós kisasszonnyal jár e haza, de a válasza az volt, hogy nem, ezért minduntalan csak arra tudtam gondolni, hogy egy újabb olyan… szellem, akit csak én látok. Pff, nem, nem, nem! Szellemek nem léteznek! Az teljességgel lehetetlen! A legjobb az lesz, ha nem is veszek róla tudomást, különben sem néz ki úgy, mint aki ártani akarna Kiritsugunak vagy akár nekem.
De átnézni rajta nem is olyan egyszerű, a ház minden sarkában összefutok vele, egy idő után pedig a városban is volt szerencsém hozzá. Egyszer az iskola körül, olyan volt, mintha éppen kihallgatta volna a beszélgetésemet. Netán nyomoz utánam? Vajon mit akarhat tőlem? Mindemellett mikor a cukrot kereste a konyhában olyan szavakkal átkozódott, amit a letűnt Japán korban használtak. Ijesztő volt!
Ráadásul fegyvere van, egy katanája, az oldalán hordja, mindig. Elképzelni se merem, hogy netalántán használni is tudja, vagy, hogy szokta e egyáltalán, és ha igen, mire?! Hiszen az nem lehet, mert, mert ahhoz engedély kell, nem? ^^”
Egyik nap, amikor később értem haza az iskolából, mint szoktam egy roppantul unalmas rendezvény miatt, Kiritsugut azzal fogadott, tudja, hogy merre van gyámomnak kijelölt személy. Kettős érzések kavarodtak bennem, örültem is meg nem is. De főleg nem. Hiszen a soha nem látott apámról volt szó, de ahogy belegondoltam, hogy nem is érdekeltem őt 17 éven keresztül, még az életkedvem is elment. Egy szűkszavú „Rendben” válasszal és egy bólintással reagáltam, majd bevonultam a szobámba. Hétfőn költözök…
Nem lelkesedtem a gondolatért. Karakura messze van innét, ráadásul másik iskolába kell beiratkoznom, nem szeretem az idegen közegeket és még kevésbé a hirtelen változást. Szeretek mindenre, mindenhogy, a lehető legjobban felkészülni. Ezért is voltam mindig sikeres az aikidó vagy kendó versenyeken. De erre még esélyem se volt. Az egyetlen gondolat, ami a fejembe járt, hogy Kiritsugu ki akar dobni? :( Le akar cserélni egy kutyára vagy, ami még rosszabb egy egész szobányi akvárium lakóira és az én szobám lesz az új halakat tartó óriási vizes tégely.
Ezeket a gondolatokat inkább megpróbáltam kizárni a fejemből és álomra hajtani a fejem, de minél inkább igyekeztem elmémet más felé terelni, nem nagyon tudtam másra koncentrálni. Gondolataim minduntalan visszaterelődtek erre a témára. Annak reménye, hogy talán egyúttal sikerül is aludnom valamelyest, pedig végképp elszállt azzal, hogy álmomban, khm… rémálomban, ugyanaz a férfi jelent meg, aki minden éjjel szüntelenül kísértett. A macska rúgja meg, hogy nincs más dolga, mint engem zaklatni! :x Mélyről jövő sóhajjal álltam elébe az ijesztő, tömeggyilkos mosolyú férfinek, aki ostoba jelmezben parádézott rendszeresen. Homlokráncolva fürkésztem haja által takart kísértetiesen világító szemeit.
- Mit akarsz? – köszönés nélkül szegeztem neki idegeskedve a kérdést. Szórakozni, jól tudom. Mindig azt akar. Ha beszél, ostoba, bántó, faragatlan megjegyzéseit hallatja csak, mikor valami, talán fontosat akar mondani, akkor pedig nem értek semmit. - Még mindig nem tudom a nevedet, rossz ajtón kopogtatsz. Menj el! – dobbantottam lábammal határozottan, mellem alatt összefont karokkal, kihúzva magamat, állva fölényeskedő pillantását.
Csak kellj fel, fel kell kelned és vége lesz! Mantráztam magamnak az ébresztő bűbájt.   
- Mintha az olyan egyszerű lehetne – kuncogott el látványosan. - Színészien előadott hisztiddel pedig nem fogsz előrébb jutni soha az életben, talán ez is a sorsod. Igen, hiszen úgy sem érdemelnéd meg azt, amit én adhatok neked, miután kimondtad a Nevemet.
- Hogy érted ezt? Már megint ezzel jössz… Fárasztó! Ez ám zaklatás, ha akarnálak, könnyedén feljelenthetnélek a rendőrségnél, sőt, meg is teszem! Eddig bírtam! – fakadok ki türelmetlenül. Sarkon fordultam, a sötét ingoványosban tétován néztem körül, olyan volt ez a hely, mint egy végtelen útvesztő, aminek sehol sem volt kijárata. Megindultam, sietős léptekkel és csak akkor, mikor több méternyire távolodtam tőle, csak is akkor néztem vissza. De ő ott volt mögöttem, mintha nem is tettem volna, egy tapodtat se. Ijesztő! Éreztem, ahogy szívem egyre hangosabban kalapál a rémülettől.
- Ezt minden alkalommal eljátszod. Eddig vicces volt, ami azt illeti, rendkívül szórakoztatott, de most már inkább végtelenül unalmas – somolygott. A férfi fején lévő fehér rókafülek baljóslatúan mozdultak meg. Interaktív jelmez? Óvatosan tántorodtam hátrább egy lépést, hogy mielőbb, észrevétlenül felvegyem a két méteres távolságot.
- Gondolom, ha megkérdezném, miért tőlem vársz csodát, egy újabb nagyon elmés történettel állnál elő, aminek semmi alapja sem lenne, ugye? ^^” Szóval mi lenne, ha valaki mást zargatnál az álmaiban? – kérdezem távolságtartóan. A férfi rezzenéstelen arccal állt. Bár valahogy úgy éreztem, mintha dühítené a dolog. Pedig az eddigieket tapasztalva fogalmaztam meg gondolataimat! Eddigi találkozásaink alkalmán, ha kérdést tettem fel azzal kapcsolatban, hogy miért én? Mindig valami ostobasággal állt elő. Ha valaki ennyire ostoba és gyerekes, azon nem tudok segíteni, sőt jobb, ha békén hagy.
- Ez fájt – emelte szíve fölé jobb kezét. - De legyen, úgy látom, konokságod addig nem enged, amíg nem adok kielégítő választ neked. – Mély sóhaj tört fel belőle, mielőtt belekezdett volna az újabb, bizonyára nagyon is röhejes mese szavalásszerű elmondásába.
- Te egy lélek vagy, akinek hatalmában állt ezt a förtelmes világot megteremteni – mutat körbe a bizarr, ingoványos térségen. - Elképzelésem sincsen, hogy mily’ módon kerültél ebbe a Világba és játszol embert. Bár engem kevésbé sem zavar. S minden hitegetésed ellenére, azok a szellemek, akiket látsz és igyekszel levegőnek nézni őket, valójában léteznek, valóságosak. Akárcsak én magam is. Bár részemről nyugodtan folytathatod a hamis ábrándjaidat, végtére is ezekből hoztál létre, nehogy azt hidd, hogy megvetem bármely szavadat vagy gondolatodat, amelyek hazugságból születnek. De eltértem a lényegtől. Tehát, te egy lélek vagy, akinek megadatott, hogy erőmmel szolgáljam igazságtalanságait. Ezt, hogy megkapd, nem kell más tenned, mint az, hogy a nevemen szólíts. Nagyon is jól tudom, hogy nevem ott csücsül a nyelved hegyén. Habár részemről tovább folytathatjuk a játszadozást évszázadokig is, mert nem tudsz elküldeni innét, örökre itt leszek, mert hozzád tartozom.
Résnyire nyitott szájjal hallgattam végig az újabb sztorit a csodálkozástól. Eddig ez volt a leglényegre törőbb koholt meséje. Idegesen piszkáltam egyik fonott hajtincsem végét. Ez egy két lábon járó kamugép, ráadásul nem is ismerem és ilyen modortalan beszéddel képes volt előállni. Hallatlan!
- Elsőre szeretném leszögezni, hogy ember vagyok nem lélek, tudtommal még nem haltam meg, ráadásul nem hiszek a túlvilág elméletében! Másodjára pedig nem látok szellemeket, mert nem léteznek! Harmadjára pedig… nem szoktam hazudni – határozottságom elpárolgott szavaim végére. Mindenkivel megesik egy-két ferdítés és semmi joga sincs, hogy ezt felrója nekem. - Illetve… nincs szükségem semmi erőre, nem vagyok veszélyben és nincs bizonyítási kényszerem, hogy hőst játsszak. Nem vagyok holmi képregényhős, aki az ártatlanokat védelmezi! – nagy levegővétel után, megütközve vágtam az alábbit a fejéhez, hogy minél előbb palástolásra kerüljön az imént felmerült bizonytalanságom. 
- Ostoba kis lélek. Hát legyen, ringasd magadat tovább ebben az álomvilágban. Élvezem nézni minden percét! Ha segítség kell, rám ugyan ne számíts. Márpedig az erő, ami benned van olyan, melyre mások csupán álmodnak, ami azt illeti egy lidércnek kifejezetten ínycsiklandozó falat leszel, kíváncsi vagyok, kinek az asztalán fogod végezni, feltálalva. – Szavai során egyre közelebb somfordált hozzám, baljóslatú vigyorával. Miközben az álom képei kezdtek elhomályosulni előttem. Sértetten szorítottam ökölbe kezemet, melyben valami keményet éreztem, nem gondolkodtam, dobásra emeltem a kezemet.
- A nem, az nem, semmi szükségem az erődre, Uso-Inari!
Ismét a szobámban voltam, zihálva vettem a levegőt. Hosszú percekig meredten figyeltem volna magam elé, ha az üveg csörömpölése nem térített volna kellőképpen magamhoz. Szobám ablaka darabokban volt, kintről áradt be a hűvös levegő. Ijedten szaladtam oda, lábamra véve a papucsot, nehogy szilánkba tapossak. Ahogy kipillantottam a hajvasalómat láttam ripityára törve a ház előtt húzódó járdán. A háromemeletnyi mélységet csoda is lett volna, ha egyben átvészeli. Ekkor jutott eszembe, hogy mielőtt a rémképek elém tárultak volna, éppen hajamat próbáltam kiegyenesíteni, eléggé lehetetlen próbálkozás volt, amint tükörbe néztem láttam is a förtelmes eredményt.
- Ame, jól vagy? – rángatott ki szörnyülködésemből a szobám ajtaján kívülről beszűrődő hang.
- I-gen, minden rendben Kiritsugu! – kiáltottam ki, miközben ágyamhoz siettem, hogy megkeresem szobám kulcsát, mielőtt túlzott aggodalmával betöri az ajtót a szobámba. Ahogy ágyamban kutattam egy kemény dologba ütközött kezem a ruhák alatt, amik az ágyon hevertek. Értetlenül vettem kézbe a kicsit nehéz, gyönyörű szép katanát. Csodálkozva bámultam a fegyvert, csak Kiritsugu sürgetése ébresztett fel bennem a kardot illetően negatív gondolatokat. Mit keres ez az ágyamban? Hogy került ide és hová tegyem, hogy Kiritsugu ne lássa?
Miután leleményesen ágyam alá rejtettem a fegyvert, mondván, majd később foglalkozok ezzel, kapkodva előkerítettem a kulcsot, hogy ügyetlenül az ajtóhoz evickélve kinyissam azt. Rendkívül zavart idegességgel néztem az elsápadt férfira.
- Mi történt? – szegezte nekem a kérdést aggódva, miután belépett. Tétován néztem el az ágyam felé, hogy lássam, a fegyver valóban nem látszik ki alóla, majd az ablak felé pillantottam.
- Egy csótány… - kezdek bele bizonytalanul. - Egy csótány volt az ablakon, megijedtem, véletlen volt – teszem hozzá szűkszavúan. Türelmesen megvártam, míg az ablakhoz megy és megnézi a merényletet.
- Egy csótány? – kérdez vissza döbbenten. - Azt hittem a karmát fontosabbnak tartod annál, hogy egy bogár életét elved – fűzi hozzá értetlenkedve.
- Váratlanul ért…? – felelek vállvonogatva. Még nekem is nehezemre esett ebbe beleélnem magamat. Bár látszott rajta a kételkedés, hogy nem győztem meg túlságosan, szerencsére Kiritsugu nem tett fel több kérdést és inkább segített intézkedni a törött ablak ügyében. S ha ez nem lett volna elég, még a kimonós nő is itt téblábolt a szobámban, mely miatt zavartan, kissé kapkodva takarítottam fel, amiért Kiritsugu meg is dorgált. Próbáltam átnézni a nőn, de a rókaférfi szavai az álmomban túlságosan is szöget ütöttek a fejemben. Mi van akkor, ha ezúttal tényleg igazat mondott és valóban nem vagyok ember? Nemlegesen ráztam meg a fejemet, nem akarok erre gondolni, hiszen ez teljességgel lehetetlen, mi más lennék, ha nem ember?
Napok teltek el és az álmomban nem kísértett tovább a fickó. Helyette amiatt küzdöttem kialvatlansággal, mert nagyon is aggódtam a költözés gondolatától. Kiritsuguval ellentétben én nem hittem, hogy váratlan látogatásom „apámnál” pozitív reakciót fog kiváltani.
Kiritsugu sajnos nem tudott elkísérni, így rettegésem ez ügyben egyre nőtt. Utazótáskámmal az oldalamon néztem körül a távozás előtt még a házban, míg Kiritsugu a kocsi kulcsát kereste. A konyhába belépve mélyet szippantottam a levegőből, kellemes narancsillatot éreztem.
- Csak tudnám, hogy hol tartják a cukrot. – A szavak hallatán döbbentem vezettem tekintetemet a konyhaasztalnál ülő kimonós nőre, ki a teáscsésze tartalmát iszogatta. Kiszáradt torokkal bámultam rá. Kiritsugu nem látja őt. Emlékeztettem magamat. Tehát semmi okom foglalkozni vele, ő csak egy szellem, nem is létezik. Még ha… még ha hallom is beszélni… T.T” Ez ijesztő…
- Az ablaknál a második polcon – adtam meg a választ meggondolatlanul. Alsó ajkamba harapva néztem a nőre, ki ekkor vett észre. Hűvös pillantással mért végig, nem válaszolt. Tudtam, a rókaférfi hazudott, szellemek nem léteznek, biztos csak fáradt vagyok. Megráztam a fejemet, majd kimentem a konyhából, Kiritsuguhoz, ki már az ajtóban készen várt az indulásra.

Egyre jobban elbizonytalanodtam, amikor Karakurában sorban lepukkadt épületek mellett haladtam el. Bőröndöm folyton beleakadt egy-egy kiálló pukliba, amitől nehézkesen cipeltem magammal poggyászomat. Csudába, ha tudtam volna, hogy ilyen környékre jövök, nem pakolok ennyi holmit. :/ Például otthon hagyom a katanát, ami fogalmam sincs, hogy került a szobámba. Annyira bizarr ez a hely, hogy legszívesebben visszafordulnék. Inkább elviselem, hogy Kiritsugu megint sírdogáljon, csak ezúttal örömében, mintsem találkozzak apámmal… Rossz előérzetem van. Lehet, hogy Kiritsugut átverték? ^^”
A cím egy raktárépületre szólt, még magam sem akartam elhinni, hogy egy leroskadt építménnyel állok szemben. Legalább tízszer leellenőriztem, hogy biztos rendben van-e a cím. Ráadásul senkit se tudtam erről megkérdezni, hogy megbizonyosodjak a dologról, mert egy árva lélek sem volt itt. Szerintem még a raktár is üres…
Tétován néztem az épületre, majd tartózkodóan elindultam az ajtaja felé.
Meg tudom csinálni, meg tudom csinálni! Ismételtem magamban biztatásul.
Hosszú percekig szuggerálom a kilincset, mire rávettem magamat arra, hogy benyitok, ügyetlenül adva át a másik kezembe a papírokat, amellyel igazolom ittlétem okát. Csupán bizakodni tudtam, bár Kiritsugu azt mondta, akármikor visszamehetek, ha nem tetszik valami. Persze mikor benyitottam a raktárba cseppet sem gondoltam volna, hogy valóban laknak itt. Még kevésbé azt, hogy egy elvarázsolt helyre megyek, ahol minden itt lakóban van valami furcsa, ami ellentmond minden elvemnek. Nem, nem… akkor sem hiszek a szellemekben és még kevésbé varázslatokban. :O.O:
« Utoljára szerkesztve: 2015. Jan. 06, 12:34:36 írta Ōtoribashi Ame »

Karakterlap

Ootoribashi Roujuurou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 29

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 2 768 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése



  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Ōtoribashi Ame
« Válasz #1 Dátum: 2015. Jan. 06, 12:31:21 »
Nos, üdv, kedves... lányom :D

Szórakoztató, hangulatos előtörténetet és karaktert alkottál, csak egy-két helyesírási hibát találtam benne (súlyát valószínűleg nem mások órára, hanem orrára köti, illetve a láttatja szó két t-vel írandó ;) ), ez azonban nem akadályozza meg azt, hogy ELFOGADJAM az előtöridet.

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Tőke: 4000 ryou

Minden képzettségedre kapsz egy-egy pontot, ezen kívül 10 pont jár az LP után, így összesen 15 pontot oszthatsz el képzettségeid között, amelyek az alábbiak:
  • Zanjutsu
  • Hakuda
      [li$i]Kidou
    • Shunpo
        [li$i]Zanpakuto

      Ezen kívül kapsz még öt ingyenes, pontozásodnak megfelelő kidou-t is. Miután pedig mindent elkészítettél a szokásos módon, kezdhetsz is játszani :)