Szerző Téma: Holdújév  (Megtekintve 1289 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Wang Shui Long

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

3. osztag tisztje

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 500 / 15 000

Hozzászólások: 15

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 5 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#206151 // #62b092


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Holdújév
« Dátum: 2015. Jan. 24, 18:28:14 »
Adatok:
× Engedély: Ayasegawa Yumichika
× Résztvevők: Wang Liu Mei, Wang Shui Long
× Küldetés típusa: magánküldetés

Nem mondhatnám, hogy nem öntött el izgalommal a mai nap, hiszen unokahúgomat vártam vendégségbe egy igen jeles nap előestéje miatt. A Holdújév kultúránkban igen jelentős, s mindig nagy fesztiválokat tartanak egykori hazánkban. Unokahúgomat pedig szándékoztam elvinni rá, hogy jobban megismerhesse családja azon múltjának darabkáit, melyet nem különösebben gyakorolhatott anno emberi síkon töltött éveiben. Vendéglátásomat ugyanakkor gondos felkészülés előzte meg, hiszen mindent megszerettem volna jelenítetni otthonomban, mely eme ragyogó ünnepkor jellemző. Tehát a Holdújévi szokáshoz híven készítettem több fogásos lakomákat, közte pedig gazdagon megtöltöttem a nyolcszögletű tálcán lévő tálak tartalmát. Volt rajta földimogyoró, gao, jiaozi, szárított tofu. Ez ugyanakkor nem volt friss, hagyományokra visszavezető okkal természetesen, egyáltalán nem rossz cél vezérelt. :) Remélem, hogy unokahúgomnak, ennek ellenére is ínyére lesz eme nassolnivaló. S mindezek oka nem más volt, minthogy valamilyen szimbolikát hordoztak magukban, amely a következő évre hordozott különböző szerencséket, mint hosszú élet, gazdagság vagy a boldogság.
A lampionokkal és egyéb piros színű papírmasé és kiegészítők, s a többfogásos ételek elkészítése mellett fordítottam időt – a szokásokhoz híven – a nagytakarításra is, mely elmaradhatatlan minden háztartásban a Holdújévet megelőző nap. Gondosan ügyeltem arra seprés közben, hogy befelé vigyem a szemetet a szoba közepére, majd a hátsó ajtón vezessem ki. Különösképpen, hogy idén Húgommal fogom eltölteni az ünnepet, s nem akartam, hogy a szokások elmulasztása, az új évének rovására menjen. Bár talán hagyománytiszteletemmel kissé túlzásba estem időnként, mikor szomszédjaimat túlzásba esve figyelmezettem, hogy a rossz módon tett takarítás az új esztendőjük kárát fogja látni. Remélem, Húgomnak nem okoztam ezzel nehézségeket a hadnagyi teendői mellé, többen ugyanis jelezték, hogy panaszt fognak tenni a hadnagy kisasszonyoknál. ^^”
Az este közeledtével már minden készen állt, az ételek, tálak, poharak, pálcikák, mind ott pihentek az asztalon, melyből nyugodtan lehet válogatni, s a takarítóeszközöket gondosan elraktam, hiszen ha elől hagytam volna, akkor a jó szerencse elpártol tőlünk. Már csak unokahúgom érkezése volt vissza, mely bármelyik percben érkezhet. Éppen, hogy eme gondolat keresztülszáguldott bennem, a szállásom ajtaján a kopogás hangja törte meg szolgálati lakásom csendjét. Nyugodt léptekkel indultam meg a bejárathoz, hogy feltárva azt, üdvözölhessem várva várt vendégemet.
- Örülök, hogy időben érkeztél, Húgom :) A mogyorós csirke pont most lett kész, remélem, szereted ^.^ – leveszem kabátját, ha van rajta, hiszen a téli hónapok itt Soul Societyben is eléggé hidegek. Majd azt felakasztva a fogasra, kezemet nyújtom, hogy bevezethessem apró lakásomba, ha engedi. - Foglalj csak helyet :) – kísérem az asztalhoz. Ülőalkalmatosságként párnák sorakoznak körülötte, rajta pedig különböző hagyományos kínai fogások illatoznak. Csak bizakodni tudok, hogy unokahúgom is megtalálja rajta az éppen kedvére való ételt.
- Ha mást kívánnál, csak nyugodtan szólj – mondom, miközben az említet húst is feltálalom, mely az imént lett kész, s én is letelepedtem az asztal mellé, unokahúgommal szembe. - Bátran vegyél, amit és amennyit csak szeretnél. :) – Tudom, elsőre soknak tűnhet az asztalon felsorakozó fogások, de ez a Holdújévi szokás, bőséges ételek, hogy másnapra is maradjon a gazdag újév reményében. ^.^
- Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul meghívtalak Húgom, de jeles napok elé nézünk. Holnap lesz a Nung li hszin nien :) – magyarázom váratlan meghívásom okát, hiszen eredetileg holnap utánra beszéltünk meg egy ebédet a minap zajló osztagedzésen, ma ugyanis az előkészületek miatt szabadnapos voltam. - Szeretném, ha holnap velem tartanál a pekingi holdújév fesztiválra. Kagami taichouval már beszéltem erről, jóváhagyta a két napos távollétet mindkettőnknek ^.^ – kezdek bele, miután mertem magamnak egy kisebb adag chow meint. - Persze, ha nem szeretnél, tiszteletben tartom döntésedet. Csupán… úgy gondoltam talán érdekelne, hogyan is zajlik pontosan egy Holdújév ceremónia egykori otthonunkban :) – teszem hozzá, nehogy azt a hatást keltsem, nem adom meg számára a választás lehetőségét. Bár eléggé önző lenne részemről, ha foggal-körömmel ragaszkodnék ahhoz, hogy velem tartson, bármennyire is szeretném, hogy így legyen. Nagyon is jól tudom, hogy nincs hozzá jogom, ezért is beszélem le magamat erről. Nem lenne szép tőlem, ha ráerőltetném azt, amit lehet, nem is szeretne.
- Viszont, ha úgy döntesz, mégsem tartanál velem, azért ezt az estét megteszed, hogy velem töltöd: Amennyiben az időd megengedi és nincs más programod a mai napra ^.^ – kérdezem, mielőtt válaszát megfogalmazná előbbi kérdésemre. Rengeteg elfoglaltságot terveztem mára. Kártyázást, mahjongozást, beszélgetést. Amit egy átlagos család szokott általában csinálni a kínai újév előestéjén. S, hogy máshogy köszönthetnénk az újesztendőt, ha nem egy kis zenével? Elő szándékoztam venni az erhut is. Bár tény, régóta nem játszottam vele, bizonyosan lesznek hangtévesztéseim, de az alapokat megmutathatnám húgomnak, meglehet, hogy szívesen elsajátítaná az azon való játszás fortélyait. :)
Család… lehetséges, hogy túlságosan ráerőltetem ezt? Hiszen alig tudtuk meg nem is olyan rég, a köztünk lévő rokoni kapcsolatot. Nem szeretném, ha viselkedésem miatt a szakadékba még nagyobb mélységet vájni, mint ami most is van közöttünk. 
Mégis, hiába próbáltam türelemre inteni magamat. A tolerancia távol állt tőlem eme hosszúnak ható másodpercekben. Válaszát ugyanis óriási türelmetlenséggel vártam, melyet a gyerekek éreznek, mikor izgatottan szeretnének megkapni a régóta áhított dolgot. Igazán nosztalgikus, ami azt illeti, gyermekként ünnepeltem ilyen nagyszabású keretek között ezen ünnepet, akkor még nagyanyánk is élt. Ő vitt el legtöbbször az egész Kínát átövező ünneplések fesztiváljára. S új életem megkezdésével elmaradhatatlannak ítéltem, hogy az idei évet ne egykori életem szokásai szerint búcsúztassam. Lévén ez lényem egy része, nem tagadhatom meg. Ha nem tartozna hozzám, unokahúgommal se kötne össze rokoni kötelék, melyet nagyon is bánnék.
- Hogy ízlik az étel? – érdeklődöm kisvártatva. - Óh, Húgom! Tudom, udvariatlanság ilyet kérnem, de… megtennéd, hogy megkóstolod a szerencsesüteményt? – emelek fel az asztalról egy daru mintákkal díszített kék porcelántálat, melyet felé tartok. Ezen sorakoztak az említett édességek, csupán pár szem volt, hiszen kísérleteztem vele, nem igazán voltam magabiztos a dolgomban, mikor a konyhában csináltam ezeket a délelőtt folyamán. - Sok-sok éve készítettem ilyet, szeretnék véleményt kapni, hogy elfogadhatóan sikerült-e. :)

(click to show/hide)

(click to show/hide)

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #1 Dátum: 2015. Febr. 05, 19:44:29 »
Talán mondanom sem kell, cseppet meglepett unokafivérem hirtelen meghívása. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a minap egy kissé távolabbi időpontot beszéltünk meg egy közös ebéd elfogyasztására... Azonban több okom is volt, hogy ne utasítsam vissza ajánlatát, még ha nem is ezzel az alkalommal számoltam. Még mindig hihetetlen számomra, hogy emberi életem egy darabkája visszatért hozzám – egy olyan aprócska szilánkja a törött üveglapnak, melynek emlékét kincsként őriztem a többi között. Az egyetlen, amire vágytam, mert ez volt az egyetlen kapocs afelé a világ felé, amit sosem ismerhettem meg igazán. Magát a fényesen ragyogó szilánkot sem, hisz megannyi éven át tenger választott el tőle, kézzel fogható síkon éppen úgy, mint képletesen szólva. S mégis, most hogy itt van, szüntelen kétségek gyötörnek. Ismertem én valaha igazán az embert, akit unokafivéremként mutattak be nekem? Mire számíthatok a férfitől, ki száz év távlatából került elő a síron túl? Túl sok kérdés és kétely, s egy bennem összeomlott, gondosan felépített világ... Azt hittem, már eltemettem magamban a múltat, s haladok a tovalépés útján. Ám egy apró, sárkányt mintázó szilánk megjelenése mindent felborít, kétségeket ébreszt, s oly réges-rég eltemetett vágyakat, amikről nem is hittem, hogy valaha léteztek. Önmagam kezdem megkérdőjelezni, s midőn úgy érzem, átcsapnak fejem fölött a hullámok, lelkem másik fele is megtagadja a válaszokat. Mintha várna valamire, csak nem értem, mire. Miért épp most hagyott magamra?
Halk sóhajjal veszem tudomásul, hogy gondolataim mezejéről kopogtatás rángat vissza a valóságba. Mivel ma én vagyok soros a papírmunkában, nem róhatom fel a tiszteknek, hogy felkeresnek ügyes-bajos dolgaikkal, azonban jelen pillanatban szíves örömest maradnék egyedül, egy olyan helyen, ahol senki nem érhet el. Túl sok a megválaszolatlan, mégis válaszra váró kérdés...
– Szabad – felelem tisztán érthetően, hogy a kint lévő is hallja. A belépő ismét egy panasszal élő személy, ma már a harmadik. Leteszem hát az írásra használt ecsetet, s teámat ajkaimhoz emelve türelmesen várom, míg monológja végére ér. A történet ugyanaz, mint az előző kettő, csak megfogalmazása más. Igyekszem nem mutatni, mennyire is untat ez a téma, hisz nem kívánok modortalannak tűnni egy beosztottam szemében, ámbár válaszomnak minden bizonnyal ő épp úgy nem fog örülni, mint két elődje. – A hagyományok tisztelete bölcs és nemes tulajdonság. Feladataink végzése közben sem ildomos megfeledkeznünk gyökereinkről, és a minket meghatározó szokásokról. Ha nem érzi magáénak, természetesen nem kell osztoznia társának lelkesedésén, ám a baráti tanács megfontolása olyasmit adhat önnek, amire nem is számított. Ha nem is ért egyet vele, kérem, legyen elnéző – talán pillantásom egy fokkal szigorúbbra sikeredett, mint én azt szerettem volna. Ámbár nem vélem úgy, hogy olyasmit mondtam volna, ami sértő lehetne. Mégis, ez az első alkalom, hogy az elfogultság vádja ér... Halvány mosoly jelenik meg arcomon a gondolatra. Elfogult lennék? Hisz nem is igazán ismerem a személyt, kiről szó van, csupán észjárásunk azonos. Ha ismernék konkrét hagyományt, s nem vesztem volna el a különböző szokások között, amiket annak idején a fejembe kívántak vésni, minden bizonnyal én magam is a nagy becsben tartott hagyományok szerint cselekednék. – Hadnagyként nem lehetek elfogult. Kérem, nyugodjon meg, és térjen vissza munkájához – felelem nyugodt hangon, bár talán kicsit szórakozottan előbbi gondolatmenetem miatt, s jómagam megfogadom saját tanácsom, s visszatérek feladataim végzéséhez, valamint frissítő teámhoz.
Izgatott idegességgel várom a lassan haladó percek, az idő múlását. Nem tudom, fivérem pontosan mit tervez, s ettől feszültségem csak nő, noha nem tudok nem megbízni benne. Talán elhamarkodott döntés, de vágyom társaságára. Szinte visszaszámolok az időpontig, amikor majd elindulhatok, hogy végre ott legyek, ahová áhítozom az üzenet megérkezése óta. Nem meglepő hát, hogy mikor e perc elérkezik, páratlan pontossággal kopogtatok fivérem ajtaján. Közvetlensége még mindig felkészületlenül ér, csodálkozva hagyom, hogy lesegítse rólam a köpenyt, amit a hűvös idő ellen öltöttem egyenruhám fölé.
– Köszönöm. Nagyszerűen hangzik – válaszolok fivérem lelkesedésére. A levegőben terjengő illatok máris igazán csábítóak, ámbár nekem egyelőre még szokatlan a helyzet. Hisz oly régen volt, hogy több időt tölthettem vele, és akkor sem étkezések alkalmával... Talán lehetett olyan is, bár jómagam inkább kerti sétákra, füstölőillatú szobákra emlékszem, ha megpróbálom felidézni a vele töltött órákat. Valamint az érzésre, mely leginkább a féltékenységhez hasonlítható: rá nem kényszerítették egy tőle távol álló idegen kultúra szokásait, mintha csak a sajátja lenne. Egyben biztos vagyok: nem haragudtam rá soha. Bizonyára volt olyan idő is, mikor hasonlítani akartam hozzá. Gondolataim mélyéről ismét az ő szavai hoznak vissza jelenünkbe, ahogy hellyel kínál. Észre sem vettem, hogy korábban megfogtam a kezét, s most mosolyogva foglalok helyet kedves rokonommal szemben. Az asztalon végignézve azonban némiképp megdöbbenek, hisz az itt felsorakozó ételek sokkal több shinigaminak is bőven jóllakottságot biztosítanának. – Rendben... De mondd, várunk még valakit? – billentem oldalra a fejem, hisz nem magyarázta meg, miért ily bőséges az asztal kínálata... Vagy oly lelkes volna, hogy mindent elkészített, ami csak az eszébe jutott? Ez esetben elég nagy illetlenséget követtem el vele szemben... Remélem, nem így van, és tényleg van valami nagyobb oka a több fogásos lakomának. Nem találom a szavakat annak kifejezésére, mennyire lenyűgöz a sokféle étel, amivel várt, hogy mennyire ínycsiklandozónak tűnik minden, amit az asztalra helyezett. Talán erre mondják azt, a bőség zavarában szenvedek.
Érdeklődve hallgatom magyarázatát, s noha biztos vagyok benne, arcomon nem sok látszik belőle, mégis nagy örömmel tölt el meghívása, s hogy előrébb hoztuk a közös étkezést. Bár mi tagadás, némiképp meglep, hogy a hátam mögött ennyi mindent el tudott intézni. Halvány mosolyt csal az arcomra, miközben látva mozdulatait, jómagam is veszek egy kisebb adagnyi ételt, elvégre eltökélt szándékom, hogy mindent megkóstoljak, ehhez pedig sajnos csak pár falattal szabad csipegetnem a különböző ételekből. Máskülönben nehezen volna kivitelezhető.
– Nem hiszem, hogy tudod, de régi kívánságom teljesülne azzal, ha veled tarthatnék. Boldogan csatlakozom hozzád a következő napokban – bár a papírmunka miatt jelen pillanatban egy cseppet aggódom, a Holdújév megünneplésének gondolata mégis mérhetetlen örömmel tölt el. Számomra ez egykoron tiltott dolog volt, s az évek során nem is foglalkoztam a hagyományok megismerésével – mintha szüleim árnyai kísértettek volna, pedig csak féltem elszakadni a rég felállított szabályoktól. Ez önmagában véve igen nevetséges gondolat, figyelembe véve, hogy a japán kultúrközeggel csaknem teljesen asszimilálódtam ittlétem során. Valami mégis hiányzott, s az a valami épp itt van előttem, kedves rokonom személyében. Így immár kicsit mentesülve a feszültségektől, sokkal nyugodtabban tehetem fel következő kérdésem. – Mesélnél nekem a Holdújévhez kapcsolódó hagyományokról, szokásokról? Sajnos én nem sokat tudok róluk... – cseppet még így is kellemetlen érzésekkel tölt el, hogy ilyesmit kell kérnem, mikor egyazon országból származunk. Oly sok mindenben vannak hiányosságaim, szinte már nem is tudom, tudok-e valamit igazán. Ahogy az előttem ülő férfira tekintek, nem tudok nem belegondolni, mennyi évet szalasztottam el megismerése nélkül. Be lehet még pótolni azt a temérdek, elveszett időt? Vagy nem lehetünk már többek idegeneknél, kik próbálnak úgy tenni, mintha valóban egy család lennének? Család... Különös, hogy sosem gondoltam arra, hiányozna az életemből. Főleg szüleim arcának felidézése. A hozzájuk kapcsolódó emlékek megkoptak, megfakultak. Lehettek fontosak valaha? Fivérem mindenképpen, hisz a róla szóló emlékeim többsége tiszta – legalábbis mindazok, amiket már valamelyest érett fejjel szereztem, nem aprócska gyermekként.
– Miért hagynék ki egy ilyen nagyszerű alkalmat, hogy jobban megismerjelek? – kérdezem unokafivérem, midőn szabadkozni kezd. Ugyan még új számomra, hogy nem vagyok teljesen egyedül ebben a világban – már a család tekintetében -, mégsem fosztanám meg egyikünket sem egy soha vissza nem térő lehetőségtől. – Természetesen veled tartok, és maradok ma este is. Mi mindent szokás a Nung li hszin nien előestéjén csinálni? – érdeklődöm a hagyományok iránt, hisz semmiképp nem szeretném megbántani, vagy letörni lelkesedését, s csak remélni merem, hogy értetlenségemmel és merevségemmel nem okoztam máris visszafordíthatatlan törést kapcsolatunkban. Még mindig oly hihetetlen ez az egész...
A csend, mely ez után közénk ereszkedik kissé még feszélyez. Nem fedeztük fel rokoni kapcsolatunkat oly régen, s az is igencsak váratlanul ért. Soha nem reméltem, hogy viszontlátom még, s most, a nem várt lehetőségek küszöbén túl sok a kimondatlan gondolhat, szavakba önthetetlen kérdés... Kérdések, melyekre a válaszokat tudni is akarom, meg nem is. Miért keresett meg ily hirtelen? Hogy talált rám? Mindvégig tudta, hol tartózkodom, vagy számára is éppen olyan megdöbbentő volt, mint nekem? Hogy telt az élete, milyen volt? Mindent tudni akarok, s félek kérdezni, hisz nem akarok túlontúl kíváncsinak vagy követelődzőnek tűnni. Az nem én lennék. S aggódom, ha túlontúl ráakaszkodnék, eltűnne közelemből a már-már álomképet idéző jelenség. Túlzottan is vágyom rá, hogy sose maradjak többé magamra, bár eddig sem éreztem magam egyedül. Elvégre vannak barátaim... Ám az mégsem családi kötelék, bármennyire is tekintek valakire szinte testvérként, a vérkötelék mégis hordoz magában valamit, amit semmi más nem pótolhat. Egy szorosabb kapcsolatot.
– Nagyszerű lett. Nem is tudtam, hogy ennyi mindenhez értesz, Bátyám – még egy mosolyt is megengedek magamnak fivérem felé, ha már ennyire elmerültem az étkezésben, hogy elfelejtettem korábban megdicsérni. Pedig valóban mennyei fogásokkal rukkolt elő, s eszemben sem volt megbántani némaságommal. – Megtisztelsz vele – bólintok, s tálam és pálcikáim letétele után a felém tartott tálból kiválasztok egyet az említett süteményből Jómagam sosem mertem kísérletezni ezzel, bár magát a sütést szeretem. Talán azért, mert nem voltam benne biztos, milyennek is kellene lennie. Hisz túlontúl rég volt...

Karakterlap

Wang Shui Long

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

3. osztag tisztje

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 500 / 15 000

Hozzászólások: 15

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 5 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#206151 // #62b092


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #2 Dátum: 2015. Febr. 25, 21:54:31 »
- Nem várunk senkit sem, Húgom, szóval ne sajnáld magadtól az ételt, bátran vegyél – felelem meg kérdését. - Ez egy Nung li hszin nien szokás. Kínában az emberek újév előtti napon nagy lakomákat csapnak, általában több fogással, melyből egyértelmű, hogy másnapra is marad. Ez a gazdag jövő reményének egyik szimbolikája – mesélem el neki.
Gyermekies vágyakozás lelkemben tovább erősödött, mikor Húgom döntésére került a sor. Visszafojtott lélegzettel vártam feleletét. Őszintén reménykedtem az igen válaszában. Habár nem éltem bele magamat túlságosan, nincs is annál rosszabb, mint azt hinni, hogy tudunk repülni, s magaslatokban rájönni, valójában még járni sem vagyunk képesek. Az efféle esésekből a legnehezebb talpra állni, noha ez sem lehetetlen, csupán újabb kihívás elé állítja az embert.
Húgom kifürkészhetetlennek ható arcát vizsgáltam, mimikái nem sokat engednek mutatni, a maszk, mely mögé bújt, törhetetlennek hatott orcáján. Érzéseit rejtegetve kíváncsi szemeim elől. De sokan azt felejtik el, hogy szemünk az igazi tükör lelkünkhöz. Egy ösvény, mely annyira nem is kanyargós, kényelmes séta, melyen keresztül megtehetjük a másik megismeréséhez az utat. Az óceán kékjét idéző szempár, mely azt a hatást keltette, mintha csak tükörbe néznék ilyenkor, csillogót, önfeledetlenül ragyogott, talán boldog volt?
- Nem, valóban nem tudtam, de ennek igazán örülök, Húgom! :) – megkönnyebbülés cseng hangomban az élénkülő lelkesedésem mellett, mely tetőtől-talpig átjárt. Meleg mosoly ül ki az arcomra, ahogy szabadkozásomat Húgom egy roppant egyszerű, de számomra rendkívül örömteli megközelítéssel rekeszti be. Én is igazán áhítozok azért, hogy Húgomat még inkább kiismerhessem, hogy valóban rászolgáljak az unokabáty megszólításra. Mert ha nem tennék ezért, csupán tétlenül ücsörögnék, azt nem lennék képes elfogadni. Márpedig nem adok ennek az eshetőségnek lehetőséget, szándékomban áll tenni valamit, elsők között meg szeretném ismertetni Húgommal szülőhazánk kultúráját, lévén tudom, keveset ismerhetett meg belőle. De bizakodok, őszintén remélem, hogy nem lesz mindez ellenére és hasonló vidámsággal éli majd át, ahogy én.
- Örömmel mesélek róla! Nos, a Nung li hszin nien Kína legjelentősebb ünnepeinek egyike, bár azt hiszem, ezt te is tudod, kedves Húgom. :) Ez az ünnep, mely az újév kezdetét is jelenti remek alkalom nagycsaládok tagjainak találkozására. Jellegzetes az ajándékozás és egymás jókívánságokkal való elhalmozása. Ugyanis az óévet búcsúztatva megszabadulhatunk annak ártalmaitól, mindemellett jó szerencsét biztosíthatunk számunkra a közelgő újévre. Ilyen például a több fogásos lakoma, melyből az a jó, ha bőven jut másnapra is, amiért az óévből bőségesen maradó ételek az újév kedvező előjele. Az általam feltálalt nassolnivalók, mindemellett különböző szimbolikus jelentéssel is bírnak az újévre nézve. A gaoról úgy tartják, ha újévkor fogyasztják, akkor magasabbra fog jutni az illető a társadalmi ranglétrán. A szárított tofu gazdagságot és boldogságot jelent, emiatt is nem friss ezen étek, azt ilyenkor nem szabad enni, ugyanis a fehér a gyász színe – szavaimat halkabbra veszem ennél, mintha csak aggódnék, hogy az újév, mely odakint várakozik a ház küszöbén, megneszelve ezt hátat fordít nekünk, mindenféle jó szerencséjével együtt.
- Éjfélkor ablakot nyitunk, hogy a búcsúzó év távozni tudjon. Az előkészületeket nagyobb takarítás előzi meg, viszont óvatosan kell bánnunk, a szemetet mindenképpen a szoba közepe felé kell seperni, ha lehet, hátsó ajtón kivinni, óvatosan, ugyanis balszerencsét okozhat a házban lakókra, még a rokonokra is. Ne aggódj Húgom, erre különösen ügyeltem! :) – széles mosollyal kergettem el esetleges aggodalmát, miközben tudatom vele, hogy nem is jutott eszembe másképpen takarítani, mint az újév szabályainak megfelelően. Nagyot csalódnék magamban, hogyha Húgom szerencséjét a rosszul megtett előkészületek miatt hessegetném el. - Mindemellett a takarítóeszközöket is gondosan elraktam, mivel ezek sem maradhatnak szem előtt újév napján, mert azzal elkergetnénk a szerencsét a háztól. Illetve sokan az újév közeledtével igyekszenek változtatni, például a betegek is kikelnek ágyaikból, különben egész évben gyengélkednének. :) A piros szín pedig meghatározója az újévnek, sok jelentéssel bír ugyanis, mint például a bőség, szerencse, vagy a gazdagság – magyarázom meg a piros lampionokat ezzel, mely a szobát is dekorálták.
- Ne haragudj, Húgom, kicsit elragadott a hév ^^” – lelkesedésem aligha hagyott alább, mikor őszinte bocsánatkérés hagyta el a számat. Kérdését, mellyel a Holdújévről érdeklődött, nem lettem volna képes csak egy-két szóban letudni, örömmel osztottam meg vele mindent erről, ami csak az eszembe jutott. Hiszen nagyon is jól tudom, hogy számára Kína kultúrája idegen, noha neve jelzi, hogy ő is ezen ország gyermeke. Sajnáltam, hogy Húgom keveset tud minderről, és elhatároztam, hogy a lehető legjobban fogom bemutatni eme újévi szokásokat, felejthetetlen élményt biztosítva számára. Remélem, sikerrel is fogok járni és nem állítom magamat óriási kihívás elé. Őszintén aggódok amiatt, hogy talán Húgom kezdeti lelkesedése alábbhagy majd és nem lesz végül tetszésére szülőhazájának szokásai.
- Az este programjai nem megkötöttek, noha kínai családoknál hagyományszerűen előkerülnek a kártyapaklik, vagy a mahjong. Érdekel esetleg valamelyik? – érdeklődöm tőle. - De ha ezek nem lennének kedvedre, szívesen megtanítanám neked az alapokat az erhu használatával kapcsolatban, egyszerű strófákat könnyedén elsajátíthatsz vele akár ma is. :) – Ajánlom fel Húgomnak, emlékezve arra, hogy első találkozásunkkor szóvá tette, hogy szívesen meg tanult volna eme hangszeren játszani, de nem volt rá lehetősége.
- Persze az egyik nem zárja ki a másikat, bőven van időnk éjfélig :) Habár utána tanácsolom a pihenést, mert reggel korán indulunk Pekingbe – magyarázom meg Húgomnak, hogy miért is gondolom az alvás újév napján ily’ jelentősnek. Noha én mindenképpen szeretném megvárni az éjfélt, az ablak nyitása nagyon is jelentős az újév első perceiben, bár a petárdadurrogtatás elmarad, ugyanis akadnak páran az osztagban, kik nem szívesen honorálnák a kései hangzavart. 
- Azért ez túlzás Húgom, de roppantul örülök, hogy így gondolod! :) – Úgy érzem, meg sem érdemlem ezen dicséreteket, amelyekkel Húgom elhalmoz. Számtalan dolgon van még mit csiszolnom, hisz állhat ismeretemben megannyi dolog, ha kivitelezésük nem tökéletes. No de létezik olyasmi, hogy „teljesen tökéletes”? Ez nem egy hajszolt álom, elérhetetlen állapot, mely nem adatik ingyen, sőt, talán nem is létezik? Mivé lesz az, aki tökéletessé válik? Talán ő lenne a legszegényebb lélek mindközül, hisz elveszti eddig hajszolt álmait, vágyait. Könyörtelen végkimenetele az életnek. 
- Mi áll benne, Húgom? :) – kérdezem kíváncsian a szerencsesütemény tartalmát illetően, s amennyiben nem veszi tolakodásnak és megmutatja titokzatos üzenetét, az alábbit van szerencsém látni: A világ utat nyit annak, aki tudja, hogy hova tart.
- Nos, Húgom, te tudod, merre tartasz? ^_^ – teszem fel játékosan a kérdést, noha eme véletlenszerű üzenetek sokkal mélyebb tartalommal bírnak. Felelőtlenség is lenne részünkről csak a leírtak szerint értelmezni. Ez egy feladvány, egy igazán elgondolkodtató rejtvény, melynek jelentésére talán akkor ébredünk rá, mikor legkevésbé sem számítunk rá.
- Az álmokért harcolni kell, de azt is tudni kell, hogy ha bizonyos utak járhatatlannak mutatkoznak, érdemes arra fordítani az energiánkat, hogy másikat keressünk – osztom meg gondolataimat süteménye rejtekéből felbukkant üzenet tartalmára. Csak ezután helyezem vissza a porcelántálat az asztalra, majd folytatom az evést a bőséges ételfelhozatalból szemezgetve.
Az étkezést befejezvén a fő fogások lekerültek az asztalról, csupán a jó szerencséket magukban hordozó édességek maradtak a nyolcszögletű tálcán. A mosogatást a holnapi pekingi kirándulás utánra hagyom, ezt Húgom tudtára is adom, így csupán a mosogató telt meg egy-két mosatlan edénnyel, míg a maradék ételt gondosan elhelyeztem, hogy másnap is fogyasztható legyen. Teavizet raktam fel, majd elővettem a vitrinből a gazdag virágmintával tarkított porcelán teáskészletet. A fekete porcelánt színes pillangók százai díszítették, gondos részletességgel kidolgozva a lepkék minden pontja. Bárki keze munkája volt is ezen edények megformálása, csodálatos munkát végzett.
- Dà Hóng Páo tea – mondom miután a tálcára helyezett edények felkerültek a leszedett asztalra, majd a forró vizet óvatosan elkezdtem beleönteni a tealeveleket tartalmazó csészékbe. A felforralt víz hatására a levelek lassan engedni kezdték vöröses színűket, noha legalább még tíz percig minimum várni kell, hogy fogyaszthatóvá váljon. Az íze mennyei, habár én is jó régen fogyasztottam már ilyen teát. Az ital mellett a mahjong játék is előkerült, egy aprólékosan kifaragott dobozban. Ebben tartottam a 136 kőből álló készletet.
- Mivel csak ketten vagyunk, ezért az alakzatokat ajánlom – hozakodok elő az ötlettel, miközben óvatoskodó mozdulattal megkezdem a kövek elkeverését. A négyfős mahjong játékot nehezen tudnák kivitelezni, lévén ketten vagyunk. De az alakzatba beleszőtt párok leszedésének is meg van a maga kihívása. Ha megfelelt Húgomnak, elkezdtem felépíteni a Pajzs alakzatot, kicsit bonyolultabb, de szerintem el fog boldogulni vele. - Mennyire ismered a szabályokat, Húgom? :) – kérdezem a forma felépítése közben, így ha kell, felfrissítem az emlékeit ezzel kapcsolatban.
- A jövőben, ha szeretnéd, megkérhetünk ismerőseink közül valakiket, akiket érdekel a mahjong játék, hogy játszanak velünk az egyik délután :) Az eredeti mahjonghoz ugyanis négy fő kellene – hozakodok elő az ötlettel, Barátomat talán éppenséggel érdekelné ez, Kisasszonyomat viszont félek, nem kötné le eléggé. De talán Húgomnak éppenséggel akad ismerősei között valaki, hogy a jövőben egy ilyen összejövetelt megszervezhessünk. :)

(click to show/hide)

(click to show/hide)

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #3 Dátum: 2015. Febr. 27, 15:25:15 »
Először nem tudom hova tenni válaszát a további vendégek lehetőségét illetően, így kíváncsian fürkészem arcát, komolyabb magyarázatban reménykedve. Szerencsére nem kell csalódnom, s így már magam is jobban értem, miért ily bőséges a felhozatal. Szégyellni való, hogy még ennyit sem tudok annak a világnak a kultúrájáról, melyben egykoron éltem. Bátyám jelenléte mindig emlékeztet erre, s mindarra a tudásra, mely belőlem hiányzik. Ő egy olyan világot képvisel, melyet életemnek korai éveiben nem engedtek megismernem, a későbbi években pedig saját döntésemből egy másik világ elvárásaihoz igazodtam, s találtam benne otthonra. Miért fáj hát akkor szembesülnöm saját hiányosságaimmal?
Saját válaszom a Holdújév ünnepének meglátogatására kimért és visszafogott, hisz ösztönösen nem engedem az érzelmeimet eluralkodni viselkedésemen. S most nem is lenne túl nőies, ha Shizuka-chanhoz hasonlóan felkiáltanék és ugrálnék örömömben. Nem is hiszem, hogy illene hozzám, ámbár fivérem szívem szerint átöleltem volna az ajánlatra, hogy ezzel köszönjem meg neki régi álmom teljesítését. De megengedné ezt a köztünk élesen feszülő határvonal? Attól tartok, nem. Hisz emberi életünkben is alig láttuk egymást, s bár rokonok közti szimpátiánk kétségtelenül megvolt, s könnyedén megértettük egymást, annak már csaknem egy évszázada. Mivé lettünk ennyi idő alatt? Még mindig megvannak a hasonló gondolatok, vagy mindez csupán ábránd, s réges-rég külön utakat járunk, csak ezt még vonakodunk beismerni?
Mosollyal konstatálom megkönnyebbülését, amivel a megismerésére irányuló megjegyzésemet fogadja. Mondhatjuk egyáltalán ennyi évtized távlatában, hogy valamelyest ismerjük egymást? Többek vagyunk-e egyáltalán két idegennél? Azt hiszem, annál azért kétségtelenül, ámbár egymás ismerete jelenleg távol áll tőlünk. Nem lennék oly botor vagy bátor, hogy bárkinek a szemére vessem, ismerem az előttem ülő férfit. Hisz, akit ismerek, nem több egy emléknél, unokafivérem gyermekkoránál. Aki előttem ül, immár felnőtt, érett shinigami. Hasonlít a személyre, akit valaha ismertem, de annyi minden történt azóta, hogy tökéletesen nem lehet ugyanaz. Ahogy én sem vagyok már az egykori kislány. Legalábbis szeretném azt hinni. Chi-san, szerinted változtam? Képes voltam rá? Miért nem felelsz, lényem másik fele?
– Mit szokás újévkor ajándékozni? Bocsáss meg, amiért félbe szakítalak, Bátyám, de mivel nem ismerem ezeket a szokásokat, nem volt alkalmam készülni semmivel. Szeretném viszonozni mai odafigyelésed, ha lehetséges – tudom, ostobán hangzanak szavaim, akárha egy gyermek szólalt volna fel belőlem, miközben őszinte érdeklődéssel és kíváncsisággal hallgatom fivérem magyarázatát. A sok aprólékos részlet, melyekre felhívja a figyelmem, csak még inkább megerősít abban, hogy valahogy viszonoznom illene mindezt, hisz nem lehetek én az egyetlen, aki csak hátradől és élvezi. Az nem vallana rám, főleg miután testvérem ilyen sokat tett az ünnep szebbé tétele érdekében. Csak arra lennék kíváncsi, hogyan volt ideje minderre? ^^” Kicsit bűntudatom van, amiért én magam nem tettem hasonló előkészületeket, még ha nem is tudhattam, hogy kellene. – A többi ételnek is van hasonló jelentése? Kérlek, nézd el kíváncsiságom, szeretnék minél többet tudni. S legközelebb akár segíthetnék is az előkészületekben, persze csak ha nincs ellenedre – mindig benne van a pakliban, hogy a másik fél nem élvezi úgy az együtt töltött órákat, mint én. A magam részéről reménykedek benne, hogy lesz még alkalmunk együtt tölteni ilyesféle vacsorákat. – Ne szabadkozz, szeretlek hallgatni, Bátyám – fűzöm hozzá mosolyogva, mikor befejezi beszédét, hisz én voltam olyan botor, hogy közbevetettem néhány kérdést is, mielőtt esélyt adtam volna hosszadalmasabb magyarázatra. A kínai kultúráról szóló ismertetőit napokig el tudnám hallgatni, s csak azért állnék fel időnként, hogy hadnagyi kötelességeimnek is eleget tegyek.
– Mondd, nem baj, ha még gondolkodom rajta? Mindegyik lehetőség szórakoztatónak tűnik ^^ – mosolyodom el végül a programokra tett ajánlatán, s örömmel nyugtázom szavait, miszerint az sem baj, ha többre is sort kerítünk. Hisz időnk valóban van még bőven az éjféli óráig. S bízom benne, utána lesz alkalmam a pihenésre, hisz jelenlegi izgatottságom mellett aligha tudnám álomra hajtani fejem. Minő kellemetlen helyzet.
A nagy beszélgetésben meg is feledkeztem az étel és unokafivérem konyhabeli tehetségének dicséretéről, noha véleményem szerint valóban mindent megérdemel, ami elhangzott. Bár jobban ki tudnám fejezni, mennyire lenyűgözőnek tartom! Mindenesetre a kiválasztott szerencsesütemény kellőképpen leköti a figyelmem egy időre, hogy minél kevesebb morzsát hagyva törjem ketté és emeljem ki belőle a jóslatot, mielőtt magát a süteményt elfogyasztanám. A cetli elolvasása után odanyújtom unokafivéremnek, miközben én magam már a jelentésén töprengek, s ebben Bátyám első kérdése sem segít. Valóban: merre tartok? Már rég érzem, válaszút elé érkeztem, s nem fog segíteni senki, hogy megtaláljam a megfelelő utat. Legalábbis Chi-san hallgatásából erre tudok következtetni. Vele kapcsolatban talán ideje lenne megtörnöm az eddigi szokást, s a továbbiakban teljes nevén hívnom. Elvégre ő a partnerem, lelkem másik fele, kit kardként forgatok, nem holmi nővér, aki gondomat viseli. Hát ezért hallgattak el dorgáló szavaid?
– Érdekes megközelítés, Bátyám, ám az, aki nem tudja, mire is vágyik igazán, képtelen lesz elindulni. Szerintem először a célt kell megtalálni a lélekben, s aztán elgondolni, merre tovább. Hisz akinek mindene megvan, vágyik-e bármire is igazán, amiért küzdenie kell, hogy az univerzum megmutassa neki a leghasznosabb irányt? Nem véletlen nem a legkönnyebbet mondtam, hisz az út, melyen járnunk kell, hogy céljainkat beteljesíthessük, nem feltétlenül a legegyszerűbb, ám minden bizonnyal az, amiből a legtöbb tanulságot leszűrhetjük, mely később a hasznunkra válik. Én legalábbis így látom. Mit gondolsz, Bátyám? – fordítom vissza a beszélgetést hozzá, hisz igazán érdekes programnak tűnik a szerencsesütemények üzenetein elmélkedni is. Én nem tudom, merre és hogyan tovább. Sosem gondoltam, hogy hadnagyi tisztségig jutnék, s mégis itt vagyok, a sanbantai hadnagyaként, immár évek óta. Ám ezen a ponton mintha megrekedtem volna: gondolataim, melyeket a múltam megköt, engem is visszafognak, s nem látom, merrefelé törhetnék, szárnyalhatnék tovább. Ily botor helyzetben a világ hogy mutathatna utat? Ahhoz tudnom kéne, hova tartok, mire vágyom igazán. Ám egyelőre a megadatott csodával, saját rokonom jelenlétével is nehezemre esik mit kezdeni, noha szívből örülök jelenlétének.
– Mit szólnál, ha mahjonggal folytatnánk az estét? – teszem fel kérdésem kisvártatva, miközben a főfogások és a hozzá használt tálak lassan lekerülnek az asztalról. Nem tudom, hogy máshogy tehetném hasznossá magam jelenleg, hisz a mosogatást unokafivérem nem a mai nap folyamán szeretné megejteni – s mivel nem vagyok tisztában azzal, ehhez kapcsolódik-e valamilyen tradíció, kénytelen vagyok elfogadni döntését. Nem szeretném, ha jó szerencséjét az én túlbuzgóságom kergetné el a háztól, ha már ennyi energiát fektetett az előkészületekbe. Felé irányuló tiszteletemet persze mindezzel csak fokozza, hisz sosem gondoltam volna, hogy valaki ennyi apróságra odafigyelne, ha csupán egy vendéget vár, ki mindennek a tetejében rokona is. S mindeközben nem tudok nem megállni egy pillanatra, hogy csodáljam a teáscsésze részletességét. Gyönyörű darab, noha jómagam inkább a hagyományos japán poharakból szoktam fogyasztani a teámat. Ám az ilyen darabok láttán mindig kedvem támad a mutatósabb, porcelánból készült készletek használatára, bár félek, a hadnagyi irodában nem volna bölcs döntés ilyenekben tálalni az innivalót. Túlzottan aggódnék a csészék épségéért.
– Ismerős az illata... – jegyzem meg halkan, miközben a tealeveleket nézem a víz felszínén. Tudom, nem a legideillőbb válasz a tea nevének ismertetésére, ám nem tudtam megakadályozni, hogy kiszaladjon a számon. Magam sem tudom megmondani, mit idéz fel bennem az ital illata, ám az egészen bizonyos, hogy emberi életemhez köthető. Az élethez, mely már oly távolról tekint vissza rám, s még mindig érzem béklyóit – hisz azok segítségével definiáltam magam annyi éven át, hogy félek levenni a láncokat. S mindez most micsoda butaságnak tűnik, ha átlátom, önmagam zártam díszes kalitkába. Ám az ebből való kitöréshez újra meg kellene találnom önmagam, egy egészséges határmezsgyéjén mindannak, amiben hiszek, és mindannak, aminek örökségét magamban hordozom. Ez a valódi nehézséget jelentő feladat, mely a kihívást adja.
– Én bízom az ítéletedben. A játékszabályokból valamire emlékszem, de biztosabb, ha feleleveníted tudásom – felelek kérdésére, kissé lesütve szemeim. Közös nagymamánk halála után nem maradt számomra partner eme játékhoz, s mindabból, amit tőle tanultam, csak homályos emlékfoszlányok maradtak csupán, melyeket könnyű szerrel megszépíthetett már az idő, s a szavak valódi jelentése elveszett a hang csengése mellől. Fivérem ötletére azonban mosoly szökik arcomra, miközben figyelem ténykedését az alakzat kirakásánál. – Majd gondolkodom, ki lehetne alkalmas a játékra. Melyikünk kezd? – teszem fel én is saját kérdésem, miután az imént fivérem ismertette a játékszabályokat. Biztos vagyok benne, neki jobban megy ez, mint nekem, hisz velem ellentétben számára akadhatott megfelelő partner, akivel készségeit csiszolgathatta. Nekem nem volt ilyen szerencsém ebben a világban sem, s új életem kötelességei jobban lekötötték figyelmemet. Megeshet, a munkába menekültem ahelyett, hogy átgondoltam volna, mi egyebet kezdhetnék az idővel és élettel, mely itt megadatott. Furcsa dolog ilyeneken gondolkodni, miközben saját kultúrám játéka van előttem, s az est további részére még ott van az erhujáték alapjainak megismerése is a programok között. Biztos vagyok benne, unokafivérem remek tanár lesz.

Karakterlap

Wang Shui Long

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

3. osztag tisztje

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 500 / 15 000

Hozzászólások: 15

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 5 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#206151 // #62b092


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #4 Dátum: 2015. Ápr. 12, 15:53:00 »
- Egyáltalán nem probléma Húgom, nem is vártam el ilyesmit. Különben is, nekem az a legnagyobb ajándék, hogy velem töltöd a Nung li hszin nien ünnepét! Ennél szebb ajándékot akarva se kaphattam volna. Mert azaz igazság, hogy az ajándék formája egyáltalán nincs szabályokhoz kötve, igazából bármi adható az ünnep alkalmával másoknak. Habár elmaradhatatlan a listán a mandarin a „szerencsét” magában hordozó jelentése miatt, vagy a hong bao* egy piros ünnepi boríték, amiben papírpénzt ajándékoznak. Talán az egyetlen nagyon fontos szabály ez ügyben az, hogy bármit is adunk a másiknak, annak mindenképpen páros számúnak kell lennie, ugyanis a páratlan szám balszerencsét hoz az ajándékozottnak és az ajándékozónak is :) – adom meg válaszomat Húgomnak az ajándékozási szokásokat illetően. Kérdése hallatán igazán megkönnyebbültem, féltem, hogy beszámolómmal az Újévi kultúráról unalmasnak hat majd és kevéssé keltem fel Húgom érdeklődését. De látva arcán az őszinte kíváncsiságot megnyugodtam. - Ugyan Húgom, nagyon örülök a kérdéseidnek. Aggódtam, hogy talán nem is olyan érdekes számodra az előadásom. Igazán boldog vagyok, hogy ennyire érdekelnek a részletek, és egyáltalán nem lenne ellenemre, ha legközelebb együtt készülnénk az ünnep eseményeire! :) De ha esetleg szolgálataid mellett lenne kedved hozzá, készíthetnénk az egyik nap csiaocet**. :) Azt hiszem Soul Societyben gjóza néven ismeretes, talán már te is hallottál róla. Elég rég készítettem már ilyet, így nem mertem a mai nap megpróbálkozni vele. De a társaságodban azt hiszem, több merszem lenne hozzá – hozakodok elő ezzel. Igazán örülnék a közös elfoglaltságnak, amit Húgommal tölthetek el amennyiben szabadideje megengedi. Remélem, ötletemmel nem érzi úgy, hogy rá szeretném ezt kényszeríteni, mely meg sem fordult a fejemben! Csupán enyhén elragadtatott a hév, amiért Húgom szóvá tette, hogy szíves örömest segédkezne legközelebb az előkészületekben. Talán túlságosan messzire mentem már ajánlatommal, hiszen az sem kizárandó tényező, hogy csupán csak udvariasságból mondta az előbbit. ^^”
- Óh, de majdnem megfeledkeztem kérdésedről, Húgom! – térek észhez, szégyellve mulasztásomat. Azon nyomban nekiláttam megfogalmazni válaszomat feltett kérdésére, amely felett véletlenül elsiklottam felmerült gondolataim okán. Ezért amennyire csak tudtam, igyekeztem arra, hogy a lehető legrészletesebben számoljak be neki az ételek különböző Újévi jelentéseiről, amelyekről még nem ejtettem szót. - Igen a legtöbbnek van, amit elkészítettem. Ezen a tálcán például csak a Nung li hszin nien ünnepnek a jellegzetes, szerencsét hozó nassolnivalói vannak. A földimogyoró például az egészség és a hosszú élet szimbolikájával bír, a lótuszmag a bőséges fiúgyermekáldást jelenti, a tengeri moszat a meggazdagodást – mutattam meg mindeközben az ezüsttartó tálkáiban lévő apró finomságokat kedves Húgomnak, hogy tudja, hogy éppen melyikhez tartozó tulajdonságot emlegetem. - Ne haragudj Húgom, megint túl sokat beszélek ^^” – miután magam is – remélhetőleg idejében – ráeszméltem arra, hogy igencsak beleéltem magamat a kultúra részleteinek pedzegetésébe. S szinte alig hagyom szóhoz jutni Húgomat… Pediglen nem csak vendéglátóként, hanem a Báty megszólítás révén is illene meghallgatnom az ő történeteit. Eme intelem elmulasztása alól pedig nem ment fel az sem, hogy szeretném, ha szülőhazájának kultúrájáról minél többet megtudjon. Hiszen figyelemmel kell lennünk azokra, akik boldogságunk okozói, végtére is kertészek ők: virágokkal borítják be lelkünket.
- Itt semmi sem baj, Húgom. Csak nyugodtan, ahogyan érzed! :) – kedvesen viszonzom a mosolyt. Szeretném, az Újév ünnepét felejthetetlenné tenni számára, és csak remélni tudom, hogy nem vettem el az egésztől a kedvét hosszan tartó fecsegésemmel.
- Van, amire nincsen szó, Húgom. Mert megesik, hogy nem foglalható össze egy idézetben a tanulság. Előfordul, hogy mindent helyesen teszünk, és pont úgy, ahogyan kell, mégis kudarcnak érezzük. Legtöbbször a tanulság nagy fájdalommal jár, de ha elesünk, felállunk, leporoljuk magunkat és továbblépünk, ez tesz minket érett felnőtté. De sokan inkább megfutamodnak a haszonnal teli úttól, amikor elbotlanak, mert ha földre kerülnek, van, hogy segítség nélkül nem kelnek fel. Pedig a háború is ilyen, a vesztes csatákból is levonjuk a tanulságot és tovább lépünk. Sajnos, nem mindenki hordoz ilyen gondolatokat, Húgom. Sokan sajnos inkább a földön maradnak. S neked van célod, amerre tartasz? Mit gondolsz a társakról, akik segíthetnek kitaposni a nem járt ösvényeket? Valóban minden akadályt egyedül kell leküzdenünk? – lehet Húgom nem egészen ilyen feleletre várt tőlem. De miképpen elmerengve hallgattam morfondírozását, egyszerűen elindította gondolataimat a leejtőn. A szavak komolyabb gondolkodás nélkül hagyták el a számat, miközben elmém mind szüntelenül kattogott a felvetett témakörön. Sajnos ritkán akad alkalmam másokkal tanakodni az élet nagy rejtelmein. Noha lelki társam szíves örömest hallgatóm és gyakran ellen érveket valló. De Zhōu hangulatára különösen oda kell figyelnem, amiért nem mindig hallgatja örömtől buzgóan gondolatmeneteimet. De ismeretünk alatt megtanultam már, hogy időnként fárasztja ez. Így gyakran meg kellett tartanom magamnak egy-egy elmélet pedzegetését.
- Ahogy szeretnéd, Húgom :) – felelem kérdésére az első esti elfoglaltságot illetően. Nem hiába hozakodtam azzal elő, hogy bármit csinálhatunk, amit éppen szeretne.
- A Nagy vörös köpeny tea az oolong teafűk csoportjába tartozik és a nyugati kultúrkörben is elismert teafű volt. Meglehet, hogy az Emberek Világában eltöltött idő okán olyan ismerős számodra… – hozakodok elő óvatosan a kényes témával. Mikor a teafüveket elővettem a konyhaszekrényből, nem gondolkodtam el azon, hogy a mélyen elrejtett múltat idézhetem fel unokahúgom lelkében. Nem szerettem volna túl közvetlen lenni, így inkább nem kérdeztem Húgomtól a hátrahagyott életének részleteit. Úgy döntöttem megvárom, míg ő maga határoz úgy, hogy mesél róla. S én türelmesen várok eddig a pillanatig.
- Mikor elengedem, aki vagyok, azzá válok, ami lehetnék.” … „Hogy állandóan boldog lehess, folyton változnod kell. – hozakodok elő két igen nagy bölcs szavaival a letűnt korokból. - De nem olyan egyszerű elengedni múltunk pecsétjét. Vannak, akiket bilincs köti hozzá, s vannak, akik egyszerűen nem igénylik a változást. Habár nem mindig a legbölcsebb lehunyt szemmel tovább lépni régi valónk felett. Noha mindenki máshogy dolgozza fel… engem cseppet sem zavar a változás. Azonban vannak kincsek, amihez a lélek a lefolyt évek mellett is ragaszkodik – gondolkodok el hangosan, miközben a tea előkészítésén szorgoskodom. Megígértem magamnak, hogy nem hánytorgatom Húgom múltját, elhatározásom, miképp megvárom, míg ő dönt úgy, hogy megosztja velem leélt éveit, cseppet sem változott. Tiszteletben tartom, ha azt választja, hogy nem szeretne velem beszélni róla. Én ez esetben nem fogok kérdéseket feltenni neki. Azonban szerettem volna megtenni az első lépést, elmondani Húgomnak óvatos utalással, hogy bármit is őriz lelkében, én tényleg bármikor kész vagyok meghallgatni. Az sem számít, ha olyan sokat változott. Tisztában vagyok vele, hogy akik nem megegyező utakon járnak, nem adhatnak egymásnak tanácsokat, de nem akartam megbánni azzal, hogy nem volt elég erőm még az út feléig sem eljutni az ismeretlen ingoványoson Húgom lelke felé. A legrosszabb az lett volna, ha meg sem próbálkozom elindulni. S bensőmben tátongó Univerzum maga ösztökélt arra, hogy ne habozzak. Ezért örökké hálás leszek neked, Zhōu. Bár igencsak nagy bűntudatom van, amiért szükségem volt egy erőskezű löketre, hogy elindítsam lábamat a kikövezetlen ösvényen, s magamtól ugyanerre nem voltam képes.   
- Az alakzatnál halomba vannak rakva a kövek. Mindegyik kövecskéből négy van, ebből, ha kettő egyforma van felül, azok leszedhetőek. De itt van egy aprócska nehezítés, a kövecsek akkor vehetőek csupán le, ha nincs rajtuk másik és nem veszik körül két, egymással szemközti oldalról más kő. A célunk természetesen az, hogy az összes kövecskét leszedjük. Felváltva tesszük a lépéseket, hogyha megfelel. S amelyikünknek több párja lesz, az nyeri a fordulót. Az elején segítek neked, Húgom, de szerintem hamar bele fogsz rázódni, egyáltalán nem nehéz :) – kérésére felidézem a játék szabályait. Természetesen a szórakozás eme fajtája nem vérre megy, így egyáltalán nincs probléma a hibákkal, amit esetleg közben ejtünk. A lényege, hogy jól érezzük magunkat. Persze a játékszabályok nélkül minden elveszne, de még ezek felszíne is feszegethető, mert nincs kőbe vésve. Különben is, akkor oda veszne a szórakozás élménye, ha mégis így volna.
- Elkezdem én, hogy láss egy példát, rendben, Húgom? :) A következő fordulót pedig majd te fogod kezdeni, hogyha tetszik a játék – felelem, habár tudom, hogy úgy lenne illő, hogyha Húgom kezdene. De így egyszerűbbnek tűnt megmutatni a szabályokat a gyakorlatban, hogy a játék gördülékenyen menjen. Persze válaszolok a kérdéseire, hogyha valamit nem ért, hiszen élvezhetetlenné válna a szórakozás, ha nem tenném. 
A teából a játék mente közben öntöttem mindkettőnknek egy-egy csészébe, melyet Húgom kedve szerint ízesíthetett. Volt citrom, cukor, tej, és méz is. Persze használatuk nem volt kötelező, én például gyakran ittam egymagában különösebb ízesítés nélkül a teát, amiért szerettem az adott teafű adta ízvilágot. Bár tény igen ínycsiklandozó aromát tudott előidézni egy pár csepp citrom vagy éppenséggel méz, viszont kevéssé tudták túlszárnyalni az eredeti zamatát. Ugyanakkor egy tálalásnál sem hagytam el a különböző ízesítési lehetőségeket. Gyakran teázom együtt más halálistenekkel is, kik különböző féle módon fogyasztják a roppant finom nedűt.
Illetve a teához ott volt még a nassolnivaló még, az ezüst tálcán, amit bátran ajánlottam Húgomnak, hogy vegyen belőle. Hiszen mind a jó szerencsét növelik az Újévünkhöz. 
Úgy tartják, hogy minden játék tánc. S tánc közben, azok lehetünk, amik csak akarunk. Sokszor tűnődtem már ezen a feltevésen. Legfőképpen azon, hogy mégis mivé szeretnék válni? Az általam kiválasztott úthoz tanulni kell, szóval nincs konkrét meghatározott alak, melyet szívem szerint magamra öltenék. Mégis tetszetős számomra a gondolat.
- Óh… úgy látom megint vereséget szenvedtem. Úgy vélem különleges érzéked van a mahjonghoz, Húgom – azt szokták mondani, hogy a vereségből többet tanulunk, mint a győzelemből. Én úgy gondolom, hogy mindkettő egyaránt fontos. Bár ha a játék közben nem ötlenek fel bennem különböző bölcseletek, melyek nyomán elindulhattam volna a kanyargós folyón, talán kihívás elé állíthattam volna Húgomat. Habár… ez nem igaz, ez csupán kifogásnak hat, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Azért remélem, hogy unokahúgom kellőképpen élvezte a mahjong játékot, még ha különösebben nem is bizonyultam kiemelkedő ellenfélnek.
- Még van időnk éjfélig – jegyzem meg neki, mikor előhozakodik az erhu játékkal. - Szóval bőven belefér, ne aggódj – fűzöm hozzá, mindeközben a köveket óvatosan helyezem vissza a fadobozba. Miután a mahjong részei a helyére kerültek a szobám felé vettem az irányt, ahonnan előhoztam az hangszert.
- Nézd el nekem Húgom, már nagyon rég volt már, hogy társaság előtt játszottam és még régebben próbáltam átadni másnak használatának alapjait. :) Szóval esetleges hibáimért, előre is elnézést kérek – mondom, miközben a hangszerrel a kézben kilépek a szobámból.
Ezután a helységben lévő ablak előtt húzódó két személyes ülőhely felé vezettem Húgomat, hogy foglaljon helyet rajta. Nem volt háttámlája, így nem volt mi zavarta volna majd a mozdulatokban, amit majd a hangszer vonója követel meg. Először én is leültem, Húgom mellé, hogy alapvető dolgokat meg tudjak mutatni neki.
- Az erhu megfogása nagyon egyszerű – kezdek bele, miközben jobb combomra támasztom a hangszert, függőleges állásban. - Az erhut közel a hashoz támasztjuk meg, így – mutatom meg Húgomnak. - Óh… Húgom, majdnem elfeledtem. Jobb vagy bal kezes vagy? A vonó használatához ez nagyon lényeges – érdeklődve pillantok rá, hiszen ez nélkül a hangszert meg se lehetne szólaltatni. De sajnos időnként belefeledkezem ebbe, pedig roppant lényeges, és mondhatni ezt kellene először a tanulni kívánónál kideríteni. Azonban balkezességem számomra olyan természetesen hat, pedig Soul Societyben a jobb kéz használata az elterjedtebb.
- Oh, szóval jobb – bólintok rá válaszára, hogy tudomásul vettem. Ez picit megnehezíti a helyzetet, de eszem ágában sincs hátat fordítani a kihívásnak. Ez esetben áthelyeztem a bal lábamra az erhut, hogy megmutassam a tartását a hangszernek. Ugyan jobb kézzel nem tudtam megszólaltatni a hangszert, de a vonó fogását így is meg tudtam mutatni Húgomnak. A vonót a nyolcszögletű doboz felett tartottam, a hangszer nyakának és a testnek találkozási pontjánál.
- A vonó tartása nagyon lényeges. Közel merőlegesnek kell lennie, ugyanis csakis ekkor szólal meg a hangszer – visszafordítottam az erhut, hogy kézre álljon nekem, majd megszólaltattam. Egy könnyed, egyszerű strófa volt csupán, melyet hamarosan Húgommal is szeretnék gyakoroltatni. - A jobb kézzel leszorított húrokkal lehet különböző hangokat hallatatni a hangszerrel, miközben a vonót húzzuk rajta. Oh, a te esetedben a bal kezed lesz, Húgom – teszem hozzá, majd átadom neki a hangszert. - Próbáld megfogni :) – mondtam ösztönzés céljából. A hangszer elhelyezése még nem minősül nehéznek, ugyanakkor a vonó megfogása már annál is inkább. De hát azért is vagyok itt, hogy segítsek neki ebben.
- A vonó könnyed mozdulatokat kíván, emiatt nagyon finoman kell vele bánni. A legtöbb mozdulatot vele, majd a csukló mozgásával érjük el – felálltam ültemből, és Húgom mellé mentem, jobb oldalára, hogy segítsek neki a hangszer vonójának megfogásában. Először az alap kéztartást mutattam meg neki. - Remek :) Most fogd le a bal kezeddel az egyik húrt, a jobbal pedig húzd végig a vonót rajta – mondom, miközben kicsit odébb lépek, hogy ne legyek karja útjában, miközben megpróbálkozik vele.
Csak először kellett igazítanom kezének tartásán és a vonó állásán, hogy a hang tiszta legyen. Az elején megfogtam kezét a vonót tartó kezét, hogy segítsem a finom mozdulatsor ráérzésére. Ezt a pedig sokszor elismételtettem vele, hogy kezei szokják a hangszer tartását. Bal kezénél mutattam meg még különböző lefogási módot a húrokhoz, hogy ne csak egy hangot, hanem többet is meg tudjon szólaltatni, ami majd később tanulandó daljátékokhoz elengedhetetlen.
- Lehet először kicsit szokatlan az erhu vonójának a fogása, de ne aggódj, sűrű gyakorlással hamar hozzá lehet szokni – biztatom Húgomat, hogy ne vegye kedvét a kezdeti nehézség. Ugyanis az alkalomadtán ejtett hibák, csupán csak a vonó tartásának bonyodalmánál ütközött ki. Kezeink legtöbbször nincsenek ilyen könnyed, légies mozdulatokhoz szokva. Ezért szükséges a szorgalmas gyakorlás. :)

(click to show/hide)

(click to show/hide)

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #5 Dátum: 2015. Szept. 26, 17:01:04 »
Igyekszem megjegyezni unokafivérem szavait, hogy a következő évben már magam is képes legyek megfelelően felkészülni a közös ünneplésre, s méltó tisztelettel megajándékozni valami aprósággal. Hisz okkal érzem úgy, hogy illendő volna viszonoznom mindazt a figyelmességet, mellyel irányomba fordul. Ha mással nem is, időmből mindenképpen többet érdemelne, hiába mondják, hogy az együtt töltött idő minősége sokkal fontosabb, mint mennyisége. Nem hiszem, hogy az a néhány óra, mellyel megajándékoztam eddig megfelelő lenne, hisz csaknem egy évszázadot kellene bepótolnunk. Talán még többet is.
– Nagyszerű lenne! Amint lehetséges, egyeztetünk időpontot is hozzá – felelem a kelleténél talán lelkesebben azon ajánlatára, hogy egy következő alkalommal majd együtt tüsténkedjünk a konyhában. Remélem, ő is annyira vágyik a közösen eltöltött időre, mint jómagam. Hisz én mindennél jobban szeretném kiismerni szokásait és viselkedését, hogy valóban testvéremnek érezhessem, ne csak megszólításában. A kettőnk közti távolságot mindig is a világ mélyítette el, melyben felnőttünk, s talán végre, ebben az újnak mondható életben lehetőséget kapunk a sorstól, hogy eltüntessük ezen világok szakadékát. Egy mindkettőnk számára tiszta lappal indított élet, a családunk adta kötött szabályok nélkül, ahol mi alakíthatjuk ki a rendet. Az a kapcsolat lehetne, amelyre mindig vágytam unokafivéremmel. Vagy mindez csupán az én képzeletemben létezhet, s jobb lenne a fantázia világában hagyni? Mi van, ha a jelenlegi normarendszer, melyben élünk teljesen más akadályokat gördít elénk? Vagy ha a velem szemben ülő ezt nem így gondolja... Túl sok a kérdés és a feltételezés gondolataimban, s ez már-már megrémít. Hiányzik a bizonyosság, mellyel egykor a világhoz és önmagamhoz viszonyultam. Mintha már semmit nem tudnék...
– Emiatt nem kell aggódnod, Bátyám, hisz kérdéseimre válaszolsz. S még ha nem is így lenne, beszélgetésből ismerszik meg a másik, nem de bár? – halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy hozzá beszélek. S jelezve, figyelmesen követtem hozzám intézett szavaid, az újév jellegzetes nassolnivalóit sorra kóstolom meg, noha úgy érzem, jelen pillanatban egyikre sincs szükségem a jó szerencsén kívül. Csak ekkor gondolkodok el azon, unokafivérem nem amiatt aggódik-e, hogy jómagam alig beszélek? Nem szokásom túlzottan sokat jártatni a számat, bár társaságában igazán lehetne miről. Ha nem hallgatnám el kétségeimet, gondolataimat, hanem kimondanám őket... De nem lehet, hogy azzal véletlenül megbántanám? S különösen most e lehetőség oly aggasztónak és kétségbeejtőnek tűnik, hogy a szavak egyszerűen képtelenek elhagyni ajkaim.
Bólintással nyugtázom biztató szavait időkérésem kapcsán. Nincs értelme tagadni, mindaz mit felsorakoztatott a bőség zavarát hozta ki belőlem. Képtelenség volna megannyi remek programlehetőség közül ily elhamarkodottan kiválasztani egyet. S a szerencsesütemény jóslatának elemzése is igen frappáns időtöltésnek bizonyul. Elgondolkodva hallgatom fivérem okfejtését. Elméleteiben sok igazságra ismerek, melyeket magam is vallok. Ezen eszmefuttatáson pedig akaratlanul is mosolyra rándulnak ajkaim.
– Néha az igazi erő valóban abban áll, fel merünk-e állni bukásunk után, hova döntéseink sodortak – s nekem vajon lesz elég erőm ehhez? Hisz az út előttem áll, egy ismeretlen ösvény, melyre félek rálépni, de a visszaút hídja már leomlott mögöttem. Vannak dolgok, melyek fölött nem hunyhatok szemet. Saját hibás döntéseim, s eredményük. Lesz elég bátorságom felállni és folytatni a kikövezetlen úton? Chi Kiri, kérlek téged, ha csak némán támogatsz is, légy mellettem ezen a járatlan ösvényen! Unokafivérem kérdésére gondolkodóba esek. Valóban, mi a célom? Van egyáltalán? Hisz oly egyszerűen hullott ölembe a hadnagyi kinevezés, s azóta sem tettem semmit, amivel magasabbra törhetnék. Nem is vágyom rá. – Nem tudom, Bátyám. Célnak mondanád, ha mindössze méltó kívánok maradni osztagom hírnevéhez? – kérdéssel felelek, bár tudnom kéne a választ. Nem kedvező számomra, hogy ennyire elhanyagoljam az új ösvények, új lehetőségek keresésének ígéretét. S mellette úgy érzem, osztagomnak sem lehetek méltó tagja, ha nem őrzök meg egy darabot az örökségből, melyet emberi valómban tiltottak tőlem. Most, hogy lehetőségem adódott mindezt megismerni, féltve kellene vigyáznom rá, s ápolnom egyes darabjait. Hisz e hely kultúrája, bármennyire fáj is, nem sajátom, ahogy az sem, amely alapján egykor neveltek. Az első lépés lesz a legfájóbb, ezt már tudom jómagam is. – Vannak oly akadályok, melyeket a léleknek egyedül kell leküzdenie. Olyan elhatározásbeli kérdések, melyeket önmagunknak, önmagunkért kell eldöntenünk. Hisz a legnagyobb jó szándék sem mentheti meg azt, ki nem akarja, hogy segítsék. Ám nem szükséges minden utat egyedül kitaposnunk. Mondd, ha elhatározásra jutok, lennél társam e számomra ismeretlen ösvényen? – őszinte érdeklődéssel pillantok rá. Gondolataimat, legmélyebb félelmeimet nem ismerheti, hisz ilyen mélyre nem engedtem be elmélkedéseim közé, s mégis önző mód tőle várnék támaszt. Igazságtalan vagyok vele, ezt magam is beismerem. Mégsem tudom azonnal rá bízni lelkem legféltettebb titkait, hiába vágyom erre mindennél jobban. A kettőnk közti bizalom, ha meg is van, még közel sem teljes. Változtatni szeretnék ezen, hogy valóban húgának nevezhessen. Remélem, képes leszek rá! Hisz csak az elhatározás hiányzik, az önbizalom, mellyel ráléphetek az út elejére. Tagadhatatlanul félek még...
Magyarázatát hallva a teafűre meglehetősen kettős érzelmek kerülgetnek. Kellemesen ugyanakkor kegyetlenül ér a nosztalgia eredete, mellyel az ital felé fordulok. Ez volna hát az első akadály, megbékélni múltammal? Bólintással jelzem, értettem a magyarázatot, majd ismét elmerülök e nemes ital illatában. Ha már ihatnám, e percekben bizonyosan félrenyeltem volna, midőn unokafivérem által idézett bölcseleteket meghallom. Megrökönyödve pislogok rá, hisz gondolataimba nem láthatott bele. Mégis elmosolyodom okfejtésén, s ezzel kapcsolatos szavain. Még ennyi évtized távlatában is ő az, ki legjobban megért, olybá fest.
– A lelkembe látsz, Bátyám. Nem is sejted, mennyire – teszem hozzá magyarázatként, amiért ennyire engedtem eluralkodni az érzelmeket mimikáimon az imént. Kimértebben, nőiesebben kellett volna reagálnom. De hisz ez is emberi életem egy béklyója, nem? Mindig hűvösen kimértnek lenni, hogy viselkedésem kifogástalan legyen... Mennyi feleslegesen megőrzött kötöttség, melyeket már rég el kellett volna engednem! – A múlt elengedése számomra még várat magára. Nem tagadom, félek a változástól. Egyedül nem mernék elindulni az ismeretlenbe. Ám melletted tudom, nem kell feleslegesen aggódnom. Nézd hát el nekem, hogy nehezemre esik az a bizonyos kezdő lépés, mely megindítja a leghosszabb kalandokat is – apró főhajtással kérem bocsánatát, amiért még mindig képtelen vagyok teljesen megnyílni neki. Soha nem adtam ki magam senkinek, még annyira sem, mint neki. Csak most kezdem megérteni, ezzel önmagam igyekeztem védeni, hibás döntések egész során át. A díszes kalitkán túl, melybe zártam magam, pedig ott vár rám a végtelen. Túl tágas, túl hatalmas, én pedig nem vagyok elég bátor, hogy önfeledten kitárva szárnyaim, elrepüljek messzire. Egymagamban nem is volna erőm hozzá, s talán soha nem is jutottam volna el e felismerésig. Lelkemben tudom, ez nem használt volna hosszútávon sem nekem, sem lényem másik felének, ki jelenleg hallgatásával üzen. Tudom, a változó szelek egy számomra előnyösebb világlátást eredményeznek majd, ám még nem vagyok kész elengedni az eddig látott partokat.
– Értem, így már azt hiszem, emlékszem – felelek fivéremnek, mikor elmagyarázza a mahjong játékszabályait. Szavai hatására felderengenek előttem múltam képei, mikor gyermekként játszottuk. Nekem rendszerint közös nagymamánk segített, hisz még túl fiatal voltam ahhoz, hogy mindent a szabályoknak megfelelően tehessek. Szeretném hinni, hogy óvó tekintete és bölcs meglátásai ezúttal is vezetik majd kezemet. – Mindenképpen. Bízom ítéletedben – bólintok rá a kezdést illető javaslatára. Nekem is egyszerűbb, ha nem azonnal a kezdeti lépés lehetőségét kapom, hanem előbb látom, hogyan és miként működnek a gyakorlatban a szabályok. Így mindjárt sokkal élvezetesebbnek tűnik, hisz számomra oly mindegy, melyikünk teszi meg a kezdő lépést. Hisz a játék lényege ugyanaz, hogy a kövek elfogyjanak az alakzatból.
A játék során kiöntött teát a magam részéről egy kevéske mézzel ízesítem. A rám kényszerített nyugati kultúrában a tej volt a bevett ízesítőszer, ám a magam részéről igyekszem némi újat kipróbálni. Sosem kedveltem a tea zamatát tejjel elnyomni, a méz pedig csak jobban kihozza a benne rejlő aromákat. Feltéve, hogy nem viszik túlzásba. Igen nehéz eltalálni a megfelelő mennyiséget, s jómagam meg sem próbálok ezzel kísérletezni előzetes kóstolás nélkül. Valamint a játék közben engedek a látvány csábításának is, s nem mulasztok el két lépésem között magamhoz venni valamit az unokafivérem által oly lelkesen kínált tálca tartalmából. Természetesen csak mértékkel, hisz a vacsora önmagában is bőséges volt, s nem kívánom azt a látszatot kelteni, ez másként lett volna. ^^” A játék izgalma azonban ezt felülírja, még ha nem is vérre menő szórakozásról van szó. Magamat is meglepem, hogy valóban sikerül győzelmet aratnom unokafivérem fölött, ám élek a gyanúperrel, mindössze hagyta, hogy sikerélményem legyen ősi otthonunk egy játékában. A rá következő fordulók során is megmarad bennem e röpke balsejtelem, noha nem teszem szóvá, s igyekszem úgy tenni, mintha vágyaimnak megfelelően közös ősünk vezetett volna lépéseim során.
– Nevezzük a kezdők szerencséjének, Bátyám – mosolygom rokonomra a játék végeztével, többedszeri veresége után. Még mindig az az érzésem, túl finoman bánt velem röpke szórakozásunk során. Bizonyára kiemelkedő játékos, mindössze a szerencse pártolt ezúttal az én oldalamra. – Mondd, Bátyám, választhatnánk következő programunknak az erhujátékot? – teszem fel kíváncsi kérdésem, hisz a hangszer megszólaltatásának fortélyaiba történő bevezetést már első találkozásunkkor megígérte nekem. Legalábbis első shinigamiként történt találkozásunkkor. S ha már felajánlotta, hogy magam is válogathatok programjaink közül, szeretnék élni e lehetőségemmel. Előző tevékenységünk kellékeinek elpakolásában igyekszem segíteni, azonban ezek után ülve maradok, ameddig unokafivérem szobája felé veszi az irányt a hangszerért. Illetlenség volna részemről odáig kísérni, hisz nem vagyunk oly közeli rokonok, s ismeretségünk sem ily bensőséges.
– Nem szükséges szabadkoznod ennyire előre, hisz még nem is hallottalak játszani – felelek kishitűnek tetsző szavaira, majd felállok, s követem az ülőalkalmatossághoz. Igyekszem nem túl közel helyet foglalni hozzá, hogy ne érezhesse feszélyezettnek magát... bár lehetséges, hogy mindez elsősorban saját zavarom elkerülését szolgálja. Talán mindkettő, magam sem tudnám megmondani, melyik állítás tűnik igazabbnak. Bátyám magyarázatának igyekszem minden szavára odafigyelni és eszembe vésni. Valóban szeretném megtanulni e hangszer megszólaltatásának alapjait, ahhoz pedig elengedhetetlen az osztatlan figyelem. Így kérdésére is szinte azonnal válaszolok. – Jobb – picit fel is emelem a nevezett végtagot, bár kétlem, hogy rokonom vizuális szemléltetésre szorulna e téren. Abból ítélve, ahogyan megfordítja tartását, arra kell következtetnem, unokafivérem számára a bal keze a domináns. Ezt eddig nem is tudtam, pedig mily természetes apróságnak tűnik, hogy rokonaink preferenciáit ismerjük!
– Értem – bólintok a magyarázatra, miután meghallgattam a rövidke dallamot, melyet Bátyám előcsalt a hangszerből. Arra nem gondoltam, hogy ily hamar kezembe adja majd, s ebből kifolyólag némiképp bátortalanul nyúlok az erhuért, hogy magamhoz vegyem, és megpróbáljam leképezni mozdulatát, vagyis bal lábamon megtámasztani, testemhez közel. A tükörkép elsajátítása talán nem is lesz oly vészes feladat számomra, mint elsőre gondoltam, ám rokonom is felhívta rá figyelmem: ez nem túl bonyolult része az egésznek. A vonó tartásával már akadnak problémáim, így örömmel veszem, hogy további magyarázatai mellett azt a kevéssé kényelmes megoldást választja a zavar kiküszöbölésére, hogy mögém áll, és kiigazítja tartásom. Így számomra sokkal kedvezőbb lesz az okítás.
Utasítására bólintok, s míg balommal igyekszem lefogni egy húrt, jobbommal megszólaltatni kívánom a hangszert. Első próbálkozásra meglehet, nem vészes, ám a kellemes hangzástól messze van, ezt én magam is érzem. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy unokafivérem minden zokszó nélkül javítja ki mozdulatom hibáját, s kimondott örömmel veszem irányítását az első aprócska dallamoknál. Valamiért különös nehézséget jelentenek e könnyed, légies mozdulatok, s meglehet, ennek zanjutsubeli jártasságom is részben okozója. Hisz katanám forgatása közben mozdulataimnál nem légiességre, hanem hűvös precizitásra kell törekednem. Ám egy hangszer aligha lehet fegyver, így ezeket a mozdulatokat is illene elsajátítanom. Már csak emberi életem nyomán is, hisz akkoriban tanítottak hangszeren játszani, noha az teljesen más volt.
– Nem aggódom, tudom, hogy a legtöbb dolog nem sikerülhet azonnal. Szorgalmasan fogok gyakorolni, ígérem – felelek Bátyám biztató szavaira, s megkísérlem egymás után az összes általa mutatott lefogási módban megszólaltatni a hangszert. Ha nem is azonnal, de előbb-utóbb szeretném, ha képes lennék vele együtt élvezni az erhu játékának varázsait.

Karakterlap

Wang Shui Long

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

3. osztag tisztje

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
10 500 / 15 000

Hozzászólások: 15

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 5 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
tengerkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#206151 // #62b092


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #6 Dátum: 2015. Dec. 22, 00:27:01 »
  Megmosolyogtatott a gondolat ama elképzelt jövőképről, ahol Húgom és én együtt készülünk a Nung li hszin nien megünneplésére. Persze meglehet botor képzetek ezek, hiszen kifürkészhetetlen mit hoz számunka a jövő. Mégis, a legjobbakban bíztam és ekképpen ezen járt a fejem. Holott nem a jövőn kellene morfondíroznom, hiszen így megfeledkezhetek a fontos értékekről, melyek most vannak jelen előttem. Mint köztük az egyik számomra legfontosabb: Húgom nagyszerű társasága, kivel együtt tölthetem az Újév nagyszerű pillanatait. 
  Eltűnődtem Húgom kérdésén, a célokat minden személy magának szablya ki, önzőség lenne, ha valaki más mondaná meg a léleknek, hogy mit tegyen életével. 
  – Amennyiben te célnak érzed ezt Húgom, akkor az is :) – próbálom meg elhessegetni kételyeit ezzel kapcsolatban. Hiszen a célok felemlegetésével nem az volt a szándékom, hogy kétségeket ébresszek benne. Csupán túlzottan megihletett a gondolat.  Jobban illene odafigyelnem szavaimra, hogy ne okozzak gondokat másoknak. 
  – Megtisztelsz ezzel Húgom. Örömmel lennék a támogatód, ha eljönne egy ilyen pillanat az életedben. :) – Igazán meglepett kérdése, de ez is ismeretségünk haladását jelzi. Örülnék, ha a jövőben bátran fordulna hozzám, amikor segítségre van szüksége. Tudom, még korai ilyet kívánni egy kapcsolattól, mely mostanában került ismét felszínre. Hisz az elmúlt időt nem tekinthetjük semmisnek. De úgy érzem, hogy egy kicsivel sikerült közelebb kerülnöm Húgomhoz. Ez pedig nagy boldogsággal tölt el. 
  – Nem vagy egyedül, Húgom – átnyúlok az asztal felett, hogy megfoghassam a kezét biztatásképpen. A rokoni kötelék meglepő dolgokat képes kiváltani az emberből. S felvett bizonyos erkölcsi kérdéseket. Van ehhez jogom? Nem haboztam támogatásomról jelt adni, mikor szükségesnek véltem. De egy bizonyos határt sem szeretnék átlépni közvetlenségemmel, nem akarom, hogy Húgomnak megterhelő legyen közeledésem. Bármennyire is vágyom azt a majdnem egy évszázados űrt betölteni. Mégis… ehhez megválasztani szavainkat, tetteinket roppantul nehéz.
  – Természetesen, te magad érzed a legjobban, mikor jő el annak ideje, hogy belevágj ebbe a „kalandba” :) – helyeselek szavaira. Jobb nem elhamarkodni semmit. Én sem siettethettem, nem késztethettem semmi olyasmire, amit nem kíván. Amit én tehetek azaz, hogy jelzést adok arról, hogy mindenben támogatom. Így szeretném, hiszen az elmúlt évtizedekben erre nem volt lehetőségem. Ha tudtam volna, hogy Húgom is itt van Seireiteiben, természetesen már előbb felkerestem volna! De már késő a múlton rágódni, megjártuk a magunk ösvényét, különböző tapasztalatokat és élményeket szerezve mindeközben.
  Úgy ítélem, a játékok kifejezetten segítettek abban, hogy eltereljem gondolataimat a múlt kapcsán való morfondírozásomról. Zhou kedélyállapota is mintha javult volna emiatt, az előbb körmönfontan ki is fejezte nemtetszését elmélkedésem kapcsán. Abban igaza volt, hogy eme drága perceket elvesztegetni gondolataink mezejét színesítő ügyek boncolgatására, igencsak szomorú lenne. 
  Ellazítottak a Nung li hszin nien alkalmából megkezdett mahjong játszmák és az erhu strófái, melyet Húgom hívogatott elő a hangszerből. Nem érezte még – ezt szavai is tükrözték –, hogy milyen ügyes keze van a hangszerhez. 
  – Ebben nem kételkedem Húgom. :) A kezdő szólamok remekül mennek, nekem nehezebben sikerült elsajátítanom az alapokat annakidején – mesélem el Húgomnak. 
  – Hogy elszaladt az idő! Azt hiszem, itt az ideje ablakot nyitnunk – tekintek a faliórára, mely szerint egy percen belül eljön az éjfél. 
  Kitártam az ajtót, és az ablakokat, ahogy a hagyomány is tartja, így köszöntve az Újévet. 
  – Xīnnián hǎo*, Húgom – mosolyogva lépek mellé. – Sajnos tűzijátékkal nem tudtam készülni az osztagtársakra való tekintettel. De Pekingben ígérem, ez nem marad el :) – mondom Húgomnak. – Így enged meg, hogy egy dallal pótoljam a gonosz szellemeket elűző fényjátékot. – Amennyiben Húgom kedvét lelné egy általam előadott erhu játékban, úgy foglalok helyet az ablak előtti ülőalkalmatosságon. – Kérlek, nézd el nekem a pontatlan hangokat, tényleg eléggé rég volt már, mikor utoljára játszottam eme hangszeren. Tudom, nem kifejezetten mentség, hogy nem volt alkalmam játszani rajta… – szabadkozásomat próbálom berekeszteni, de kötelességemnek éreztem ezt megosztani Húgommal, mielőtt túl nagy képzeteket társítana erhu játékom mellé. Sajnos tudásom nem ér fel egy nagymesteréhez sem. Szóval nem állt szándékomban csalódást okozni neki. 
  A dal előadásába mégis minden tudásomat beleadtam, felpezsdítettem ama érzelmeket, melyek eme melódiát éltetik. Az emlékek, az elmúlt egy év eseményei, melytől búcsúzunk, melyek elindítanak minket az Újévbe. 
  – Remélem tetszett, Húgom – szólok finoman a hangjáték után. – Tudom, nem ért fel a tűzijátékokkal ^^” – szomorúan pillantok magam elé szavaim során. Valósággal nyomasztott, hogy az Újév jellegzetes eseményével nem lephettem meg Húgomat. 
  – Azt hiszem, ideje lenne nyugovóra térnünk, hogy holnap korán indulhassunk Pekingbe :) Kapitányom kapcsolatainak köszönhetően a Kidoushuu senkaimonján fogunk tudni átkelni Kínába, pont az Nung li hszin nien előestéjének forgatagába! – mesélem el Húgomnak a holnapi terveket. Hála az Emberek Világa és Soul Society közötti minimális időeltérésnek nem maradunk le a Pekingben folyó Újévi ünnepségről. – Bátorkodtam megágyazni neked a szobámban. Ilyen kései időpontban a kora reggeli indulásra való tekintettel úgy ítéltem ez lenne a legbölcsebb megoldás – hozakodok elő az alábbival. – Én itt töltöm az éjszakát – hessegetem el kérdéseit azzal kapcsolatban, hogy én ez esetben hol éjszakáznék. Bőven van hely az előszobában is, így nem kérdéses, hogy elférek-e itt. Számomra az a fontos, hogy Húgom kényelemben legyen, hogy boldog emlékei legyenek a Nung li hszin nien ünnepéről. 
  Ha sikerült meggyőznöm erről Húgomat, bekísértem őt a szobámba, ahol nyugovóra térhet.
  – Amennyiben neked is megfelel, hajnali fél hatkor kelünk :) – mondom Húgomnak. Talán kissé korai az időpont, de az előkészületeket is beleszámítva így fogunk csak a megfelelő időben odaérni Pekingbe.
  Nehezen hajtottam a fejemet nyugovóra, a mai nap eseményei forogtak elmémben szüntelenül, izgatottan vártam a reggelt, a pekingi nagy kalandokat Húgom társaságában.

***

  – Dzǎo-anh*, Húgom – kopogásom után kapott engedélye nyomán lépek be a szobába. – Remélem jól aludtál. :) Itt az ideje készülődni, hoztam számodra egy kis reggeli Baimao Hou teát – a tálcán hozott friss nedűt a szobában lévő kisasztalra helyeztem, hogy Húgom kedve szerint ízesíthesse az italt. – Amint elkészültél indulhatunk is a Kidoushuuba. :) – Jómagam már indulásra készen állok, alig tudtam aludni az éjszaka folyamán, olyan izgatottan vártam a reggelt. Mégsem érzem magamon az alvás hiányát, a lelkesedésem leküzdi a fáradtságomat. 
  Teája elfogyasztásával indulhattunk is ama osztagba, mely biztosította átkelésünket Pekingbe. Ott készhez kaptuk az általam előrendelt gigaiokat és Húgomnak szánt ajándékokat gondosan becsomagolva. Ugyan, a csomag tartalmát egyelőre még nem fedtem fel előtte, majd csak azután, mihelyst átkeltünk a kínai nagyvárosba. 
  Odaát a város szélére érkeztünk, ahol egy általam ismert Esper nyújtott nekünk lehetőséget arra, hogy magunkra öltsük a gigaiokat.
  – Húgom, ő itt Qián Yan, jó barát. Soul Society által megbízott Esper. Ő segíti az ide küldött halálisteneket.
  – Kisasszony, üdvözlöm, már vártam, hogy megismerhessem – meghajolva üdvözli Húgomat. Yan, mindig megadta a tiszteletet a másiknak. S a Holdújévre való tekintettel ő is vörösbe bújt a mai nap reggelén. – Wang xiānshēng*, előkészítettem Önöknek a hátsó szobákat. Ott bátran magukra ölthetik a póttesteket. 
  – Xiè xiè nín de bāng zhù* Yan, hálás vagyok – apró meghajlással is kimutatom számára, hogy adósa vagyok emiatt, majd Húgomat hátravezetem az emlegetett szobákhoz. Nem először járok itt, számomra olyan eme hely, mintha csak a második otthonom lenne. Az aprócska ház a Holdújévre való tekintettel szintén díszes öltözetet kapott.
  Mikor megérkezünk az emlegetett szobákhoz, megállok az egyik előtt. 
  – Ez lenne az – mutatok az ajtóra, melyet félre is vonok előtte, majd átnyújtom a póttestet. – Húgom, az Újévre való tekintettel vettem neked egy kis apróságot. Remélem, elnyeri tetszésedet – nyújtom át a díszes csomagot is. A díszpapírba bújtatott ajándék nem más, mint két ünnepi ruházat, hagyományos kínai viseletek, melyet Holdújév napján viselnek a Húgom korabeli hölgyek. Más fazonúak, így kiválaszthatja melyik áll közelebb hozzá. – Mivel meglepetésnek szántam ezt a meghívást bátorkodtam beszerezni számodra az ünnepséghez illő viseletet. Amennyiben nem tetszenének, természetesen a városban vásárolhatunk olyanokat, melyek megfelelnek ízlésednek. – Nem áll szándékomban semmi olyasmire sem kényszeríteni, amit nem szeretne. Bár remélem, hogy a kettőből az egyik ajándék kedves lesz számára. Sajnos még nem ismerjük olyan régóta egymást, hogy kiismerjem pontosan unokahúgom ízlését, így elsősorban megérzésimre hagyatkoztam.   
  Ezek után engedelmével én is félrevonultam a másik szobába, hogy magamra öltsem a póttestet és az ünnepi viseletet. A vörös színű selyem felsőbe aranycérnával hímzett sárkány mintázata díszelgett. Ügyeltem arra, hogy egy gyűrődés se legyen a ruházatomon, így tisztelegve a Nung li hszin nien előtt. Miután kész voltam az öltözködéssel, kiléptem a szobából, hogy Húgom ajtaja előtt megállva várjam, míg ő is elkészül.
   – Remekül áll rajtad, Húgom :) – mondom őszinte véleményemet, miután kilép a szobából. – Ha most elindulunk, akkor láthatjuk a felvonulást.
  Elindultam Húgommal az oldalamon, a szálló bejáratánál búcsút intettem öreg barátomnak, majd továbbmentünk a városba. Nem volt értelme tömegközlekedésin eszközt hívnunk, felesleges. A felvonulás miatt nincs erre lehetőség, meg van bénulva ilyenkor az egész város. De ezt Húgom is láthatja, ahogy egyre beljebb haladunk Pekingben. Táncosok, színes forgatag, zene egyvelegéből áll a díszes menet, melyet az ünneplő emberek üdvrivalgással fogadnak. Az oldalszélen állók között foglalunk helyet Húgommal, egész közel a felvonuló társasághoz, így tisztán láthatja miből is áll Nung li hszin nien-i  menete.
  A forgatagban állva furcsa, nem ideillő érzés vesz hatalmába, mely miatt figyelmem megoszlik, tekintetemmel a forrását keresem a meghatározhatatlan rossz érzésnek. Emiatt Húgom szavait csupán megkésve fogom fel. Szomorúan pillantok le rá, amiért ilyen könnyedén elterelte a gondolataimat egy megfoghatatlan jelenség, mely talán nem is jelentett semmit. Sőt, miután nem tudtam beazonosítani, gyanakszom, hogy semmi jelentősége nem volt.
  – Ne haragudj Húgom, megismételnéd? – közelebb hajolok hozzá, az a forgatag zajában érthessem minden szavát. A menet lassacskán eltűnik az utca végén, és a kíváncsi szemlélődők között többen is utánuk erednek.
  – Szeretnéd követni őket Húgom? Vagy esetleg reggelizni lenne kedved? – érdeklődöm. – A közelben van egy nagyszerű étterem, csodás ételeket készítenek, és a teájuk is remek! :) – mesélem el neki. Peking nem idegen számomra, elég jól ismerem már, hogy tudjam, mi merre van. De mikor elindultunk nem volt lehetőségünk reggelizni, így egyértelmű volt, hogy az Újévi események közben kell ezt megejtenünk. Kérdés, hogy Húgom mikor kíván erre sort keríteni.
  – Lenne még egy ajándékom számodra, Húgom – veszek elő egy piros anyagú, aranyozott cérnával hímzett tasakot, melyet átnyújtok neki. – Kérlek, fogadd el, Újév alkalmából. :)


*Xīnnián hǎo = Boldog Új Évet!
*Dzǎo-anh = Békés Jó Reggeltett!
*Xiānshēng = Mr.
*Xiè xiè nín de bāng zhù = Hálásan köszönöm a segítségedet!

(click to show/hide)

Karakterlap

Wang Liu Mei

Eltávozott karakterek

3. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
28 500 / 30 000

Hozzászólások: 36

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 23 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#66CDAA


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #7 Dátum: 2016. Febr. 14, 19:41:13 »
Fivérem nyugtatónak szánt szavai elgondolkodtatnak. Valóban ily céltalan volnék, hogy mindössze feladataimnak és munkámnak éljek? Nem volna-e bölcsebb komolyabb dolgokat kitűznöm magam elé, hogy azok szerint élhessem világom? Túl sok kérdés, túl kevés konkrétum. Valóban csak ennyit akarnék az életemtől? Hisz ahogy Bátyám is mondta: cél az, amit annak tekintek. Vannak egyáltalán komoly céljaim? Ki merhetem mondani, hogy az ő és ősi kultúránk megismerése, életem részévé tétele is ezek közt van? Nem lehetek túl tolakodó vagy önző. Hisz csak most lépett be ismét az életembe, s emberi világunkban is túl nagy volt köztünk a határvonal, túl ritka az együtt töltött órák száma. Nem mi döntöttük el, de a magam részéről nem is küzdöttem ellene. Nem voltam sem elég erős, sem elég bátor szembemenni szüleim óhajával. Pedig mennyivel többet tudnék akkor a világról, melyhez egykoron tartoztam! S mégis, unokabátyám nem tétovázik támogatásáról biztosítani valakit, aki egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe érte korábban. Megérdemlem egyáltalán törődését? Összeköt egyáltalán bennünket bármilyen kapocs a véren kívül?
– Túlzottan is önzetlen vagy, Bátyám – mosolyodom el, miközben kezét nézem az enyémen. Óhatatlanul arra kell gondolnom, kettőnk közül ő mennyivel tisztább lélek, mint én. Mai napig nem teszek egyebet, mint parancsokat, utasításokat követek. Nevezhetem egyáltalán magam többnek egyszerű bábnál? Egy porcelánbabánál, melynek szüleim akartak látni? Fájó beismernem, hogy ezt a kérdést egyáltalán fel kell tennem magamnak. – Egy napon majd viszonzom kedvességed. Kérlek, ha van bármi, amit tehetek érted, ne habozz felfedni előttem – ez a legkevesebb és egyben a legtöbb is, amit jelenleg felajánlhatok. Legnagyobb sajnálatomra, nem ismerem őt olyan jól, mint szeretném. S mindeközben úgy érzem, én nyitott könyv vagyok számára, még ha ugyanoly kevés időt töltött is velem, mint én vele. Nem sajnálom tőle, hogy jeleskedik valamiben, amiben én nem, ugyanakkor egy kissé féltékeny vagyok, amiért neki megadatott az a remek emberismeret, mely belőlem kimaradt.
Az est további programjai azonban feledtetik velem sötét gondolataimat ennek kapcsán. A régmúltat idéző játék, s a közösen, majd csak Bátyám útmutatásával megszólaltatott dallamok teljesen lekötik figyelmem. Mintha az elmúlt évszázad semmivé foszlott volna, s ismét egyik találkozásunkon lehetnénk... Nem, ez így nem igaz. Akkoriban sosem lett volna lehetőségem erhun játszani, csakis a nyugati zongorajátékkal lett volna alkalmam megörvendeztetni környezetem. Ezúttal nincsenek szabályok és megkötések, csak amiket mi magunk állítunk fel. Egymásnak és önmagunknak. Kizárólag azok a határvonalak, melyek két idegen között fennállhatnak, s melyeket vagy átlépünk ismeretségünk előrehaladtával, hogy valóban testvérek szintjére emelkedjen kötelékünk, vagy lengedezni hagyunk magunk között, láthatatlan falakként. Szeretném, ha idővel ezen falak leomolhatnának, még ha csupán rizspapír vékonyságúak is legyenek.
– Csak azért lehetséges, mert nagyszerű tanárom van, Bátyám – mosolygom meg dicséretét, hisz megfelelő útmutatás nélkül sosem juthatnék el egy-egy dallam precíz megszólaltatásáig. Pedig gyönyörű hangszer, vétek volna nem a megfelelő módon előcsalogatni belőle a hangokat.
Unokafivérem felhívására bólintok és leteszem a hangszert, hogy vele tarthassak, amikor kitárja a szoba ablakát. Szívből kívánom, hogy minden babona teljesüljön, s valóban egy szerencsés, boldog új év köszöntsön bennünket ezután.
- Xīnnián hǎo, Bátyám – viszonzom a jókívánságot, s szabadkozását hallva egyik kezemet a vállára helyezem. – Az osztagon belül amúgy sem biztos, hogy előnyös volna. Sokkal fontosabb a fényjátéknál, hogy együtt töltsük az időt – bár nem tagadhatom le az arcomra kiülő lelkesedés morzsáit, mikor hallom, hogy Kínában azért nem maradunk le a tűzijátékról, sokkal fontosabbnak érzem tudatni, hogy társaságát minden másnál jobban értékelem ezekben az órákban. Ám gesztusom talán túlzottan is bensőséges, így kis idő után vissza is húzom a kezem magamhoz. Nem szeretném, ha feszélyezném rokonomat ilyesmikkel. – Örömmel hallgatnálak, Bátyám. Megtisztelsz vele – bátorítom a játékra, s követem az ülőalkalmatossághoz, hogy helyet foglalhassak mellette. Azonnali mentegetőzését megmosolygom, előbbi tanítgatásai után nem hiszem, hogy komoly hibákat ejthetne. – Biztosan nagyszerű leszel.
A dal hallgatása közben lehunyom a szemeim, hogy minden érzékemmel kiélvezhessem a dallamot. Gyönyörű melódia, s fülelve rá nem is értem fivérem kishitűségét a hangszer megszólaltatásának kapcsán. S játéka végén látni csalódott ábrázatát, amiért „csak” ennyit tud nyújtani, még rosszabb volt, mint a tudat, hogy nem merek igazán megnyílni neki. Túlzottan is finom léleknek hat mellettem, szinte ellentétemnek.
– Gyönyörű volt, Bátyám – fogom meg kezét, miközben arcát fürkészem. Társaságában még az sem okoz gondot, hogy őszinte örömmel mosolyogjak rá, miközben ecsetelni kezdi a következő nap terveit. Egy részem még mindig képtelen elhinni, hogy régi álmom valóra válik, s részt vehetek a fővárosi ünnepségen. Azonban az éjszakai elhelyezés hallatán felvonom a szemöldököm. Nem mintha nem díjaznám a gesztust, csupán aggaszt egy apró részlet. – S te hol térnél nyugovóra? Nem kívánom kisajátítani a szobádat. Szeretném, hogy te is kényelmesen alhass – teszek megjegyzést előkészületeire, még ha roppant mód figyelmesnek is tartom. Nem vagyok holmi hercegkisasszony, hogy ennyire előtérbe helyezzen önmagával szemben. Már-már úgy érzem, elkényeztet, holott erre semmi szükség nincs.
Nem mondom, hogy egyszerűen veszem rá magam arra, elvegyem tőle hálóhelyiségét. Pedig csupán egyetlen éjszakáról van szó, ám mégis bűntudattal tölt el, hogy miattam talán nem pihenheti ki magát kényelmesen. Ám látva, mennyire ragaszkodik ehhez az elrendezéshez, beadom a derekam, és hagyom, hogy megmutassa a helyiséget. Remélem, nem fogok neki túlzottan sok kényelmetlenséget okozni. Talán ha kicsit jobban ismernénk egymást, nem okozna gondot megjegyezni, hogy ketten is elférnénk itt... Jelenleg azonban szinte idegenek vagyunk, egy rég elfeledett rokoni kötelékkel. Saját magamat feszélyezném, ha egy helyen töltenénk az éjszakát.
– Tökéletes – bólintok rá az ébresztő időpontjára. Miután Bátyám távozik, eltart még egy kis ideig, mire otthonosnak tudom tekinteni a szobát. Kicsit frusztráló, hogy nem a sajátom, ám a sok megnyugtató részletnek hála végül mégis sikerül álomra hajtanom a fejem.
***

Ebben az évszakban még sötétlik a kinti világ e korai órán, ám mégis tudom, eljött az ébredés ideje. Szinte otthonosan ülök fel az idegen ágyban, hogy nyújtózkodjam, s szemeim ismét körbejáratom a berendezésen. Lényem egy része még mindig képtelen elhinni, hogy itt töltöttem az éjszakát. Mielőtt ennek firtatásába jobban belemerülhetnék, kopogás töri meg gondolataim folyamát.
– Szabad – szólok ki szinte automatikusan, holott nem én vagyok otthon. Nem kéne ennyire kimértnek lennie, hogy engedélyt kérjen belépni saját szobájába... - Dzǎo-anh, Bátyám – mosolygok rá mégis a belépőre. Szándékaimmal tökéletes ellentétben éppen úgy viselkedem, mint egy hercegnő, aki hagyja, hogy kiszolgálják. A mai nap után ezen mindenképp változtatnom kell. – Köszönöm, remekül. A tea pedig nagyszerűen hangzik. Igazán hálás vagyok – kelek fel, hogy a szekrényhez lépve, röpke kóstoló után egy cseppnyi mézzel ízesítsem az italt. Az indulás részleteit hallva fivérem felé fordulok, és bólintok. Nem fogom húzni az időt. Amint gondosan elválasztom hajamat és két copfba fogom az örökségemként kapott arany ékszerekkel, valamint elfogyasztom a teámat, már indulhatunk is a senkaimonhoz.
Odaérve kíváncsian szemlélem a fivérem által átvett csomagot, de képes vagyok lenyelni a kikívánkozó kérdést. Majd úgyis megtudom tartalmát, ha eljön az ideje, vagy rám tartozik. Nem lehetek telhetetlen. Bizonyos dolgok pedig nem is teljesülhetnek azonnal, azzal az élet értelme szűnne meg. Mert mi értelme volna tovább küzdenünk, ha minden kívánságunk az ölünkbe hullana?
Az emberi világ városában máris annyi új látnivaló fogad, hogy hirtelen csak ámulni tudok. Sosem vettem a bátorságot, hogy régi szülőföldemre lépjek, még kiküldetéseim alkalmával sem. Különös érzés most itt lenni, eme helyszínen. A régi, hatalmas birodalom fővárosában. Vajon a Tienanmen térre* is elmegyünk majd az ünnepi felvonulás szemlélése közben? Mindig vágytam látni az uralkodói palotát, a híres Tiltott Várost, vagy legalább a kapuját, mely a térről nyílik. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kergetik egymást elmémben, így kissé lassabban veszem észre az espert, ki minket vár.
– Részemről a szerencse – hajlok meg az ember előtt, hogy megadjam számára a méltó tiszteletet. Kíváncsi volnék, Bátyám honnan ismeri, milyen közös történetek rejlenek múltjaikban. Ám ezt tolakodó volna megkérdeznem, és cseppet sem alkalomhoz illendő. Főként annak tükrében, e személy mennyi segítséget nyújt számunkra, még az emberek közé vegyülésünk is megkönnyíti. – Köszönjük – hajlok meg ismét a nagylelkű felajánlást hallva, miközben fivérem hasonlóképpen tesz. Ezután követem rokonom a ház hátsó része felé. Én magam nem ismerem itt a járást, így minden tekintetben kénytelen vagyok rá támaszkodni.
Kissé elcsodálkozom megtorpanásán a hátsó helyiségekbe vezető ajtók előtt. Amint elhúzza az egyik szoba ajtaját és átveszem a gigait már indulnék is, hogy magamra öltsem. Ám szavai megállítanak, tagadhatatlan csodálkozással pislogok rá. Biztosan látja a megannyi kimondatlan kérdést tekintetemben...
– Ez igazán kedves – szólok meghatottan, mikor kézbe veszem az ajándékot. A magyarázatot hallva pedig még inkább elönt a hála és bűntudat egyvelege. Ily nagylelkű ajándékok, miközben én képtelen vagyok bármit is adni neki... Még csak azt a köteléket és bizalmat sem nyújthatom neki, melyet érdemelne. Mielőtt távozna a másik szoba irányába, közelebb lépek hozzá, és lábujjhegyre állva ajkaimat arcához érintem néhány pillanatig. – Köszönöm, Bátyám – mosolygok rá őszinte hálával, majd belépek a nekem kijelölt helyiségbe, hogy megnézhessem a kapott viseletet.
Nem kételkedem unokafivérem ízlésében, bizonyosra veszem, hogy ajándéka megfelel majd a célra. Egyedül a méret miatt aggódom egy keveset, miközben magamra öltöm a póttestet, hogy aztán az ajándék kibontásához láthassak. Őszintén meglep, hogy nem egy, de egyenesen két darab öltözet is van benne, mindkettő gyönyörű munka. Percekig gondolkodom, hol egyiket, hol másikat magam elé emelve, hogy eldönthessem, melyiket is viselném szívesebben a mai ünnepségen. Az igazság az, hogy bármelyiket boldogan magamra ölteném. Választásom végül a testhez simuló fazonra esik, melynek földig omló vörös anyagát gazdagon borítják az aranyszín sárkány motívumai. Ahogy végignézek magamon, nem tudok nem arra gondolni, talán túlzottan is elegáns vagyok ehhez a naphoz. Mély levegőt véve lépek ki a szobából, s mielőtt megszólalhatnék, arcom máris egy árnyalattal rózsásabb színt ölt rokonom dicséretére.
– A nagyszerű ízlésnek köszönhetem, mellyel kiválasztottad, Bátyám. Bocsásd meg, hogy megvárattalak, igazán nehéz volt a döntés a két öltözet között – szabadkozom zavartan, hisz sokkal gyorsabban szerettem volna elkészülni, hogy e nap minél több percét vele tölthessem.
Még szerencse, hogy kettőnk közül ő legalább ura a helyzetnek. Örömmel csatlakozom hozzá, ahogy elhagyjuk az épületet, s kifelé menet még egyszer köszönetet mondok vendéglátónknak. Út közben bátyámba karolok, nehogy elkeveredhessek mellőle valamilyen úton. Számomra minden új ebben a világban. A zajok, a forgatag, a felvonulók különböző attrakciói. Ámulva nézem a sok újdonságot, mint egy gyermek, kit először hoznak el egy ilyen látványosságra. Tagadhatatlanul élvezem azt a kaotikus sokszínűséget, melyet az ünnep magában hordoz, miközben egyre több mindent láthatok az egészből, s egyre több részlet bontakozik ki szemeim előtt. A valóra váló régi álom teljesen magával ragad, s biztos vagyok benne, ha ebben a kultúrában nőttem volna fel, ahogy annak lennie kellett volna, ismernék minden rejtett szimbólumot, mely itt megjelenik.
– Mondd, mesélnél még nekem a jelképekről? – kérdezem unokafivérem, miközben a vonuló menetet figyelem. Időnként vetek egy-egy pillantást a szemlélődő közönségre is, s máris kevésbé érzem saját öltözetemet kirívónak. Nem számítok arra, hogy eközben szinte közvetlen közelemből hallom majd rokonom kérdését, kissé talán össze is rezzenek, miközben felé fordulok. – Csak azt kérdeztem, mesélnél-e még az újévi ünnepség jelképeiről, Bátyám. Szeretnék többet tudni róluk – ismétlem el korábbi kérdésemet. Kissé furcsállom, hogy nem hallotta meg elsőre, de bizonyára halkabban beszéltem az ideálisnál, s az ünnep hangjai elnyomták szavaimat. Kíváncsian nézek a távolodó menet után, miközben rokonom kérdését hallgatom. Elgondolkodom a lehetőségeken, bár meg kell valljam, egy bizonyos érv máris meggyőzött.
– Menjünk reggelizni. Ha te azt mondod, remek teájuk van, akkor mindenképpen megéri kipróbálni. És kihasználhatjuk az alkalmat, hogy beszélgessünk. Persze csak ha szeretnéd – határozok végül a napi első étkezés mellett. A menetet, gondolom, még később is beérhetjük. Ám számomra most a legnagyobb élmény az, hogy ezt az egészet rég elveszett rokonom osztja meg velem. S talán végre alkalmunk nyílik közelebb kerülni egymáshoz. Ha már eddigi szolgálata alatt nem sikerült, amiért engem túlzottan is lekötnek hadnagyi teendőim.
Csodálkozva pillantok unokafivéremre, mikor újabb ajándékot említ. Kérdőn nézek a vörös tasakra, majd rá, mielőtt két kezemmel átveszem a felém nyújtott ajándékot.
– Elkényeztetsz, Bátyám. Nagyon szépen köszönöm – hajlok meg felé, hálám jeléül, ajándékával a kezemben. – Ha bármivel viszonozhatom mai kedvességed, kérlek ne habozz a tudomásomra hozni – kérem tőle ismét, hogy nyomatékosítsam előző esti szavaimat. Tényleg szeretném viszonozni neki mostani nagylelkűségét. Amint lehetőségem nyílik rá. Kisebb meghatódásom után ismét átkarolom rokonom és felpillantok rá.
– Akkor vezetsz engem, Bátyám?

*Tienanmen tér – effektíve Peking főtere, az egyik oldalán az egykori császári palota, a másik oldalán a „parlament”, nemzeti múzeum, stb

Karakterlap

Shihouin Yoruichi

Főadmin

Developer :x

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 154

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 4 556 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése
  • Bleach szerepjáték

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Holdújév
« Válasz #8 Dátum: 2018. Júl. 17, 20:17:27 »
Sziasztok~

A Random küldiellenőrzés című hírben megírtak okán, a küldetéseteket lezárom. Jutalmatok az alábbi:

Wang Liu Mei és Wang Sui Long: 1500 LP és 2000 ryou

További kellemes játékot~! :mami: