Szerző Téma: Meiou Toshizou  (Megtekintve 891 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Meiou Toshizou

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 5.

Lélekenergia:

60% Complete
25 400 / 30 000

Hozzászólások: 64

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 9 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
gálickék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Post szín:
#F08080 // #DC143C // #487153


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Meiou Toshizou
« Dátum: 2015. Ápr. 11, 15:12:17 »
~ ENGEDÉLYEK ÉS MEGJEGYZÉSEK
  • Rokonságra (érintettekkel egyeztetve)
  • Admin (ShihouinYoruichi) által egyeztetve a két zanpakutou és a kidou, illetve shunposkill 0-ról való indítása
  • Az Újévi Nyereményjátékon szerzett 3500 LP (Varázs/Igézés játék) és 2000 ryou (BleachNagyarckönyv játék) jutalmakat szeretném hozzá jóvá íratni

~ ADATLAP
Név: Meiou Toshizou
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Született: 1616. április 13.
Kor: 398, külsőleg ~28
~ emberként: -
~ lélekként: 398



~ KINÉZET
Vállnál hosszabb, vörös haja van, melyet lezseren felkötve hord. Heterokrómiás, jobb szeme tengerkék színű, míg a bal barna árnyalatú, mely időnként narancsos-vörös hatást kelt. Bőre sápadt, beteges, ennek ellenére mégis mozgékony, eleven. Örömmel vesz részt minden edzésen az osztagban. 185 cm magas, szálkás alkatát legtöbbször több rétegű piros, és annak árnyalataiban játszó kimonói takarják. Halálisten egyenruháját, amely fazonjában is tett némi módosításokat (a nadrág helyett a férfi kimonó jellegzetes alsó részéből áll*). Virágzó cseresznyefaág mintás haoriját rendszeresen viseli, akár magánéletben, akár szolgálatban. Vállain hanyagul egy bordó színű sálra emlékeztető anyag van körbetekerve és felkötve, hogy ne essen le róla, és ezen található a Meiou család címere, belehímezve. Obijába fűzve lélekölőkardja és egy wakizashi pihen. Elhunyt felesége zanpakutouját is magánál viseli, általában kézben hordozgatja, nagy ritkán tűzi bele azt is a rétegeket összefogó övbe.


~ JELLEM
Toshizou szeret rettegésben tartani másokat, örömét leli mások félelmében. Gyakran maga teremti meg azt a negatív közeget, mellyel a többiek lelkében rettegést kelthet. De jól szórakozik egyéb emóciókon is, így szívest örömest tréfál meg másokat, gyakran ikerfivérével ötölve ki újabb és újabb fárasztó megmozdulást. Egyik hobbiija azok piszkálása, akik vérmérséklete nem a legjobb, hamar felhúzzák magukat, akár a legapróbb dolgokon is.
Szereti a harcot, a küzdelmeket, így elképzelése szerint mindent a kard nyelvével kell elintézni, nincs helye diplomáciának, ha csak nem olyanok a körülmények, amelyek megkövetelik. Teljes lelki nyugalomban képes beszélni a gyilkolásról, ölésről. A harctéren követő eszméit időnként legszívesebben nemesi összejövetelekre is átültetné. Ugyanis némely találkozó roppantul unalmas számára. De még ilyenkor is igyekszik jó arcot vágni és saját egyéni módján kiélni magát, hogy legalább ne szenvedéssel töltse el minden pillanatát egy-egy partinak.
Látszólag egyáltalán nincs félelemérzete, a legapróbb fenyegetést is mosolyogva fogadja, önbizalma elég nagy. Viselkedése alapján az szűrhető le, hogy semmihez és senkihez sem kötődik. Bár inkább eléggé érdekes módon áll hozzá az emberi kapcsolatokhoz, közeli ismerőseinél is felállított egy határt, aminél tovább nem engedi őket. Mindezen hozzáállása a múltban történt eseményekre vezethető vissza, mely miatt inkább elzárja magát a mélyebb érzelmi kapcsolatoktól. Régebbre visszanyúló ismeretségeinél, közeli hozzátartozóknál elhatárolódását kevésbé érezteti.
Toshizou a betegsége okán nem képes démonmágia használatára, illetve a minimális lélekenergiát igénylő képességek is okozhatnak már számára kihívásokat. Emiatt a fegyveres és pusztakezes harci képességére támaszkodik. Zanpakutoui feloldott alakját (főleg a sajátját) ritka esetekben alkalmazza, mivel nagy lélekenergia felhasználása miatt legtöbbször rosszul lesz és pihenésre szorul. Ugyanakkor képes túllépni a határait, melynek általában több hetes lábadozás a vége.
Toshizou egyik rossz szokása, hogy nem tudja elviselni, ha a hátában vannak. Így még egy barátságos megmozdulást, például egy ölelést is gyakran rosszul reagálja le, legtöbbször egy precízen kivitelezett ippon értékű vállátdobással.


~ ELŐTÖRTÉNET
Megjegyzés.: Az előtörténet sokban összefügg Meiou Tokiya előtörténetével. A lentebb írtak megértése csak a kettő párhuzamosan való olvasásával lehetséges (segítségként a megfelelő pontokon mindkét szöveg tördelve vana kihagyott soroknál érdemes a másik szövegre nézni). A történetek Meiou Tokiyánál kezdődnek.


A tavasz még csak most köszöntött be, a rovarok zsivaja még cseppet sem volt olyan élénk, mint a nyári éjszakák folyamán. De a telihold fénye még így is beragyogta az Amatsuji-ház mögött húzódó kertrészt. A tó ragyogóan csillogott az ezüst gömb fényében mártózva. Felszínét lezseren zavartam fel újból és újból egy-egy eldobott aprócska kővel, mely egyfajta versengés volt az útszélen összeszedett kavicsok között, hogy melyik is megy messzebbre. Habár még volt egy maroknyim az apró kövecsekből, azonban már cseppet sem tűnt olyan érdekes elfoglaltságnak, mint pár perccel ezelőtt, amiért az eddig eldobottak mind a cédrusfa vonaláig csattogtak el a sima víztükör felszínén.
Kissé hűvös volt az idő, mely miatt megborzongtam, de nem zavart különösebben. Tudtam, hogy az otthonról hozott szaké, melyből bátyám már két csészébe is öntött egy-egy adagot, majd kellően felmelegít.
- Kampai – emeltem sajátomat ikerbátyám felé tiszteletére, majd belekortyoltam a nedűbe. - Milyen rég is volt már – szökött ki a számon az alábbi, mély sóhaj keretei között, ahogy elemeltem számtól a piciny csészét. - Mikor apánktól különösebb gond nélkül elcsentük a dolgait.

Csak pár másodpercig tartottam magam, mire végül én is csatlakoztam bátyám hahotájához. Biztos voltam benne, hogy ugyan az a múltbéli képkocka csengett le előtte, mint ami bennem is felmerült. Apánknak gyakran okoztunk kellemetlenségeket apró-cseprő tréfáinkkal.
- Emlékszem, sáros talpakkal, miután gyönyörű ragyogóra fényesítették a folyosót. Két hetes szobafogságot kaptunk, amit végül itt töltöttünk el a szolgálók közkívánatára. Belegondolva sokkal szórakoztatóbb volt Shuuji-san és Youko-nee idegeire menni, mint a bezárt szobában kuksolni – mosolyogva lestem felfelé az ablak irányába, ahonnan lámpafény szűrődött ki az ablak reteszei közül. - Néha, hogyha csak Ane-san büntetéseire gondolok, azonnal belesajog a fülem. De ezt ne mond el neki – szórakozottan kortyolok bele ismét a szakéba. Előbbi kijelentésemet meghagyva a titokzatos hangnemben, amelyből nem lehet eldönteni: komolyan gondoltam az előbbit, avagy sem.

Csalafinta vigyor kúszott arcomra, kihívóan néztem bátyámra, mintha csak megkérdőjelezném kijelentését az örök hallgatásáról. Habár tudom, semmi okom nincs az aggodalomra. Ugyan annak az egésznek voltunk a fele, sosem kételkedtem benne, mindig mellettem volt és van, s tudom, hogy bármikor számíthatok rá. Szinte biztos vagyok benne, hogyha mindketten nagyon öregek leszünk, akkor is együtt fogjuk feldobni a fiatalok mindennapjait. Mert az élet haladhat, de nem áll meg. Szomorú, hogy sokan közülünk elfelednek őszintén mosolyogni.
Ott van például kedves Shiki-chan, kinek lelkét már nem lehet olyan könnyedén megtörni. Sokszor elgondolkodtat, hogy vajon szívét is jég fedi-e már, nem csak ökleit? Akira-chan pedig elvesztett valamit, s ezt kompenzálni próbálja ostoba mosolyával. Azt hiszi, hogy megtéveszthet vele, de nagyon is átlátok maszkján. Viszont már ő sem olyan szórakoztató, mint régen Michiru-chan pártfogásában. Az aprólány folytonos túlbuzgóságával, ahogy állandó jelleggel védelmére kélt, az volt igazán a felüdülés! Hiányoznak ezek az apró viták, amik már úgy sem térhetnek vissza erre a helyre, hiszen ő végleg kirepült a fészekből. S még úgy tartják, hogy mindig ott él bennünk az a törékeny lélek, melyből kifejlődtünk. Mert azt mindenki ott őrzi magában… Vajon tényleg így van?
- Shiki-chan még mindig szeret árulkodni, nem? Néha most is úgy rohan Youko-neehez, mint régen. Haha, Akira-chan arcát kellene látnod, amikor nem talál valamit a konyhaszekrényben! Pedig csak két fiókkal szoktam arrébb rakni a dolgokat – mosolyogva veszem halkabbra a hangomat szavaim végével, hogy a szóban forgó személy meg ne neszelje ezt. Úgy elveszne egyik kedvenc elfoglaltságom, amit nagyon is sajnálnék. Pedig mindent az ő érdekében teszek! Szeretném, ha napjai nem abban a folyamatos, unalmas monotonságban teljenek, hanem némi színt is vigyen beléjük. 
- Tudod, Aniki – iszom ki csészém tartalmát, hogy nyugodt lelkülettel hátradűlhessek. - Hasonló gyerekes izgalommal várom a holnapi napot az új osztagot illetően, mint amikor az Akadémián megkaptuk a felvételt a 6. osztagba! – karjaimat párnaként használva hajtottam be fejem alá. Arcomra széles vigyor kúszott, ahogy az Akadémián töltött időszak látomásszerűen megelevenedett előttem, mintha újra átélném azt a hat évet.
- Emlékszel a Soul Society történelmét oktató tanárra? – a sensei óráján gyakorta csintalankodtunk. Papírrepülők, galacsinok hada sorozták meg sokszor az előttünk ülő padsor tagjait általunk. Ha rajtunk múlott egy-egy előadás rekeszizomedzésbe fajult át.

- Igen a rémisztő zanjutsu, ádáz ellenségünk! Hisz tudod: a fém visszaharap – nevetem el magamat gunyoros megjegyzésem nyomán. Mindkettőnk tehetséges volt a kardforgatásban, családi vonás, hisz apánk is színes skáláját művelte a fegyvernemeknek. Természetesen mi is belekóstoltunk a legtöbbe, némelyiket mesterfokra fejlesztve. Mai napig szívesen művelem az íjászatot, hobbi szinten.
- A vén Kuchiki, emlékszem igen. „Nem igazán volt vevő”? Egy hajszálnyin múlott, hogy nem szeppukuba menekült, amikor kivágtuk az illemhely ajtaján a holdsarlót. Pedig csak ajándék volt kedves Ane-sanunknak a kinevezéséért, semmiség volt némelyik csíntevéshez képest. Ott van például a viaszos eset, amikor az ajtókat nem lehetett kinyitni sehol sem az osztagban, mikor újraszabtuk az öreg haoriját fazonmegújítás címszóval :roll: – emlegettem fel néhányat a régi csínytevésekből, s csak helyeselni tudok bátyámnak. Igen, roppantul visszafogottak voltunk. A felém nyújtott újratöltött poharat átveszem, miközben felülök. Úgy számoltam, hogy nem akad olyasmi, amibe esetleg még nem avattam volna bele, amiért újabb taslit oszthatna. Belátom, az előbb megérdemeltem, de még ő is elfogadta, hogy a szent humor nevében tettem mindent!
- Nem is éreztem fernek az áthelyezésünket – jegyeztem meg egy kisebb korty után. A nedűt ízlelgetve egy darabig. - Hova is kerültél, az ötödik osztagba, jól emlékszem? – teszem fel a kérdésemet. Hiszen ez volt az első pont életünkben, mikor külön utakra léptünk, noha így is sok időt töltöttünk el egymás társaságában. De meg kell hagyni sokban különbözött, az előtte lévő évtizedektől. Emlékszem, jómagam a Kidoushuut gazdagítottam, még én is meglepődtem, hogy a kapitány tehetségesnek vélt varázshasználat terén, és pár hónap után a 6. tiszti rangot is magaménak tudhattam. Mostanra már csak keserűn nevetek, hogy a hajdan megidézett kidouk gyerekjáték módjára mentek, de mostanra… még egy reiatsu labdát se tudok megformálni tisztességesen.

- Igen, így igaz – bólintok rá a mai napig űzött hobbik felemlegetésére. Roppant szórakoztató némelyek arca, mikor esetleg rádöbbennek, hogy nem bátyám áll előttük. - A taichou nem vette túl jól, mikor először helyet cseréltünk. Habár a tiédet meg se hatotta, szerintem sose jött rá igazán szerepcserénkre. Egyszer nekem vallott szerelmet egyik kis barátnőd, azóta se láttam soha… talán kicsit sajnálom. Nem, mégse sajnálom, én tényleg nem tudom, hogy sikerült összeszedned őt, alig tudtam levakarni rólad. Nem tudod mi lett vele? – pimasz mosoly ül ki arcomra. Tisztán rémlik az a csalafinta lány, ki minden sarkon megfordult, amerre mi is éppen jártunk. Egy ideig még el lehetett viselni, de tréfáink kivitelezésébe is kezdte beleütni az orrát. A titoktartás pedig kötelező, ha a humorról van szó, különben érvényét veszti a meglepetés. - De amikor helyetted küldtek el bevetésre, emlékszem a hadnagyod nagyon pipa volt, pedig valljuk be a párbajtudásommal igencsak sokra ment – emlegetem fel ezen időszakot.
- Kicsi Hotaru-chan ekkortájt született, nem? – mereng fel előttem azon étkezés képe, ami jó szokás szerint kisebb vitába torkollott át apánkkal. Édesanyánk pedig teljesen váratlanul fojtotta belénk a szót, amikor bejelentette az örömteli hírt. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy miképpen kellene kezelnem az új jövevényt, hiszen ha alig volt pár percnyi eltérés is bátyám és köztem, mégis én voltam addig a legfiatalabb a családban. Hotaru-chan megszületése tanulságos volt nekem, rájöttem, hogy nem csak ikerbátyám oldalán kell küzdenem, hanem húgomért is ugyanekkora felelősséggel tartozok, még ha majdhogynem százévnyi korkülönbség is van közöttünk.
- Illene virágot vinnünk neki, múltkor talán picit túlzásba estünk azzal a tréfával… – megjegyzésemet egy újabb korty követi. Nem felejtettem el hajkoronája árnyalatával megegyező vöröslő arcát, amit mérhetetlen dühe színezett be. 
Bátyám elkalandozásán töprengtem az imént, szinte meggyőződésem volt, hogy kishúgunk felemlegetésével eszébe jutott, hogy mennyire eljárt felettünk az idő. Én még könnyen vagyok azzal a mínusz öt-tíz perccel, no de késésem azzal járt, hogy apánk sokkal több ügyet, gondot nehezít ikerbátyám vállára. Teljességgel megértem, hogy ő sem akarja, hiszen kedves jó atyánk több felettébb unalmas délutáni összejövetelre elrángatott már. Remélem, ha fivérem átveszi a stafétát, akkor is mellette lehetek, némely megbeszélésen feldobni az igen unalmas perceket. Egy kis komikus műsort pedig a nemesek egyöntetű életét is beragyogná.
- Hát én hallottam fecsegni anyánkkal valamilyen „Hokuto-kunról~ – a férfiillető megnevezéséhez húgunk ismert hanghordozását használtam, amikor belefeledkezve mesél valamiről, vagy éppen valakiről. Azonban mostanában már cseppet sem volt olyan könnyű a kéretlen udvarlók levadászása. Ikerbátyámmal már csak a szemfülességünkben bizakodhatunk, hogy idejében fülön csípjük a lókötők hadát. - Remélem, nem az új osztagában szolgál, ahova áthelyezést kért – teszem hozzá elmerengve. Jócskán megnehezítené az illető félreállítását, amennyiben nem felel meg az elvárásoknak. S a húgunknak nem kell olyannal összeállnia, ki cseppet sem éri meg. Azonban a legtöbb udvarlónak sem nevezhető egyén eddig zokogva futamodott meg előlünk, pedig csak egy alapos elbeszélgetésre invitáltuk őket bátyámmal.^.^
Az italt ízlelgettem éppen, amikor bátyám Amatsukaze kísérteties mását emelte fel. A legyező kellemes emlékeket idézet fel, s kezembe vettem az eredetit, mely az ölemben pihent. Ki gondolná róla, hogy veszedelmesebb bármely díszesebb vagy kevésbé nagyszerű társához képest? Sosem hagytam kivenni kezeim közül, szégyelltem magamat egy kicsit érte, de néha úgy éreztem közelebb állt hozzám, mint a saját lelkemből született Lélekölőkard.
Mintha egy pillanatra ott álltam volna a lépcső aljában, a virágszirmok között, ahogy a mellkasomban tátongó űr felelevenedett bennem. Jobb szerettem látni ezt a helyet, mikor Sakura-chan jóvoltából tündökölt … de én csak a letűnt nyomait idézhetem az egykor ragyogó birodalomnak. S ha csak belegondolok, hogy én azt az apró virágot le akartam szakítani és eldobni, ki eme hely megszületéséért felel… Talán a sors gúnyos fordulata volt, hogy valami megfoghatatlan, soha meg nem ismételhető érzés ébredt fel bennem mikor először találkoztam vele. Szépségével egy rózsát idézett, éles nyelve pedig a száron sorakozó tüskék voltak, melyek nem engedtek hozzáérni. Sose vallottam be neki, de már az első pillanatban, ahogy kezeimet megvágta, ellopta a szívemet. Nagyritkán belegondolok és felteszem magamnak a „mi történt volna, ha” – kezdetű kérdést, hogyha aznap nem cserélünk helyet bátyámmal. Ha ő megy el és nem én. Minden másképpen történt volna, vagy sorsunk előre elrendeltetett? Bármennyire is gyerekesen hangzik, bármennyi gyötrelmet kellett átélnünk, én az utóbbiban reménykedem.
De hiába szeretnék csak a gyönyörű pillanatokra emlékezni, mindezt befeketítik az árnyak. Kevés percet őrzök a Rukongaiban töltött időről, pedig szeretnék emlékezni minden egyes órára, amit halála pillanatáig eltöltöttem vele. Azonban bármennyire is töröm rajta a fejemet, valahogy csak sápadt arcát és vérben ázó, törékeny testét látom magam előtt. Miért adtad vissza a szívemet? Miért nem vitted magaddal, hogy ne érezzem most ezt a keserves fájdalmat, Sakura-chan?
- A világ túl kegyetlen – sóhajtok fel megtörten. A csészét lerakva, megüresedett kezem ökölbe szorult. - Kincset ad, hogy aztán pimaszul elvehesse tőlünk. – Ezt az űrt, ezt a mélyre nyúló sebet vajon örökké hordozni fogom? Aligha tudok megbocsájtani magamnak, hogy nem voltam kellően erős hozzá, hogy megóvjalak téged, Sakura-chan. Most már csak árnyéka vagyok egykori önmagamnak. Kinevetnél, ha látnád milyen gyönge lettem… és én őszintén örülnék a kacagásodnak, hogyha csak újra hallhatnám a hangodat, egy pillanat erejéig.
- Az életnek nem kellene ennyire adakozónak lennie. Vajon mi alapján dől el, hogy kit veszítünk el? – hangom megremeget. Arcomat a tenyerembe támasztottam. - Olyan ostobák voltunk… hogy megpróbáltunk elfutni, pedig biztos lett volna megoldás – keservesen nevetek már ezen. A gondolaton, hogy minden történhetett volna másképpen, hiszen eddig minden akadályt legyőztünk, ez se lett volna nehéz. Találhattunk volna módszert arra, hogy azaz álnok Itsuki elfogadja frigyünket. 

Fájdalmas a múlt, igaz? Elég csak egy kósza pillantást vetnem fivérem arcára, s látnom komor ábrázatát, szinte tudom, hogy tükörképemet idézi most, amiért nem nevetünk. Pedig kettőnk közül neki mindig volt ereje mosolyogni.
Magamhoz veszem a kancsót, s ezúttal én töltöttem meg a poharakat az alkohollal, ezen kényes téma igényelte az erős italt. Mert ha az időnek nem parancsolhatunk, a jelenünket úgy formálhatjuk, ahogy akarjuk. Testvéremnek nyújtottam a csészét, érzelmeimnek megparancsoltam, hogy szorítkozzanak odébb most. Egy ilyen jeles napot nem szeretnék elrontani azzal, hogy nem tudom ikerbátyámmal kellőképpen megünnepelni áthelyezésünket. Egy mosolyt csaltam arcomra, hogy elkergessem fivérem aggodalmas gondolatait. Néha képes volt túlfélni bizonyos dolgokat és megfeledkezni magáról ilyenkor, a mosolyról, ami igazán erőt ad nekem.
- Momoko-chan – ismétlem el a nevét, ahogy a múltba révedek. - Momoko-chan biztosan jól van – bűntudat és kételyek egyvelege elevenedett fel bennem. Ezt az érzelmi kavalkádot úgy próbáltam leplezni, hogy beleittam a csészémbe kiöntött nedűbe. Már éreztem, hogy apánk félrehelyezett legjobb minőségű itala már javában dolgozik bennem, de nem ítéltem úgy, hogy kezdene sok lenni.
Bátyámat fél füllel hallgattam csupán afelől, hogy úgy véli, szellemeket lát. Ayane-chan sokak számára volt kísértet,Sakura-chan is mind szüntelenül korán született gyermekünket látta benne, kit kegyetlen módon túl korán ragadott el mellőlünk a sors. S mégis, bátyám ezen felvetése mosolyt csal arcomra, nem tudom elereszteni nevetés és egy röpke színészi rájátszás nélkül a megjegyzését.
- Ayane-chan igenis a kislányom! – megütközve ütöm tarkón a legyezővel. Komoly arcvonásaimat azonban csak pár másodpercig vagyok képes tartani, nyomban elnevetem magam. - Ne haragudj Aniki, de az arcod… ilyenkor… – nyitom szét a legyezőt, hogy saját arcomat takarjam vele, miközben mélyről feltörő nevetésemet próbálom leplezni.
- A másik lány… az esernyővel ugye? – egy pillanatra megtöröm a jókedvű hahotát és elgondolkodok a leányzón. Egyik helycserénk alkalmával találkoztam már vele, fognyomait még mindig jobb vállamon őrzöm. Első gondolatom az volt róla, hogy egy kis oroszlán, aki a helyi cirkuszból szökött. Döbbenten szembesültem vele, hogy akadémiát végzett halálisten. - Róla már gondolkodtam. Nem kellene megemlítened Kagura-oba-channak? – vetem fel tűnődve az alábbi témát. - A sál mintája… kísértetiesen emlékeztet a pipáján látott szimbólumra – már pedig volt alkalmam megfigyelni azt a pipát pár alkalommal, hiszen bátyámmal együtt nem egy dudort köszönhettünk annak. Noha némelyiket oktalanul kaptuk egy-egy magasra lőtt labda lecsapásáért, amiért lássuk be, igazán nem járna büntetés. Végtére is a többséget a helyzet adta és nem mi teremtettük! Bár jobban belegondolva, igazából elképzelésem sincs arról, hogy valóban köze van Kagura-oba-chan családjához a kislánynak, vagy csupán enyves keze csapott le megint. De jobbnak ítéltem, ha bátyámnak mégis felvetem ezt, hátha ráérő pillanatában el tudja csípni a vénasszonyt.
- Amúgy nem aggódsz, Aniki? – kisebb szünetet hagyok, míg újabbat kortyolok a szakéból, mielőtt folytatnám gondolatmenetemet. - Volt osztagtársad lesz az új kapitányod, nem? Kicsit sem aggódsz, hogy képességei túlszárnyalják a tiédet? Roppant kellemetlen lenne, ha így volna – arcomra pimasz mosoly kúszik, miközben kihívóan bátyámra tekintek. - Nem szeretnéd tesztelni jelenlegi szintedet? – hozakodok elő végül a kérdéssel. Hiszen nem mostanában volt, hogy megütköztünk volna egymással, természetesen szigorúan testvéri keretek között. Érdekelt, hogy a második osztagban töltött időszak megedzett-e eléggé annyira, hogy esetleg bátyám vívótudását is túl tudjam szárnyalni.

Felvonom szemöldökömet, humoromat sértő szavaira, hiszen ha az enyémet becsmérli, az már majdnem olyan, mintha a sajátjáról ítélkezne. Megtartottam magamnak a megjegyzést, hogy össze kellene szednie magát, hiszen már majdhogynem másodjára sikerült elhitetnem vele ezt az apró turpisságot. Pedig nem is szándékosan csinálom, csupán magától jön, a helyzet adta lehetőség.
Sanju-chanról kapott intelmet megjegyeztem, s mélyen elhelyeztem magamban a későbbiekre, hogyha netalántán bátyámat játszva ismét összehozna vele a sors, akkor felkészülten fogadjam támadását. Amatsukazét ugyanis kevésbé volt merszem ellene emelni, fogai erősségéből kifolyólag nem tartottam kizártnak, hogy a fémet is könnyedén keresztülharapja.
- Naiv vagy, Aniki. De ha ilyen gyorsan forgatod a kardod, mint a nyelvedet, akkor a főkapitányi kinevezésre is pályázhatnál! – nem fékeztem a nyelvemet, testvéri megmérettetéshez közeledve hiba lett volna nem feltüzelni a kedélyeket. A végén valamelyikünk nem teljes erejéből vetné bele magát az erőösszemérésbe. Roppantul csalódnék, ha ez történne. Szerintem ő is ugyanannyira kíváncsi a saját szintjére, mint ahogy én.
- Óh, dehogynem! Ha veszítek, magam cserélem ki osztagáthelyezésünkről szóló leveleket – reagálom fivérem kérdésére, elfogadva kezét, miután letettem kiürített csészémet.
Vajon mire számítok? Legutóbbi alkalommal közel azonos szint volt észrevehető küzdelmünkben. Mint ahogy a magánéletben, harcstílusunkban is látszódott, hogy egymás kiegészítéséhez vagyunk rögzülve. Egymás ellen vajmi kevés esélyünk volt, főleg, hogy könnyedén előreláttuk egymás mozdulatait. De pontosan ez benne a kihívás.
- Are? De hát mintha te ragaszkodtál volna ahhoz Aniki, hogy folytassuk az ünneplést máshol – eresztek meg felé egy ártatlannak ható mosolyt, miközben emlékeztetem az odahaza történtekre. Hiszen a megszokott témából indult ki a harci hő. Ebből a tekintetből sajnáltam ikerbátyámat, hiszen megannyi terve volt még, és nem a közeljövőben kapott helyet a házasság, vagy éppen családunk ranglétráján átvenni a stafétát. A szüleink által várt unokák pedig talán több évszázadra voltak még. Ha csak bátyám nem talált egy helyes kis menyecskét, aki el tudja őt viselni. Bár kötve hiszem, hogy tudtomon kívül tudna udvarolni bárkinek is. Kokjú szóló szólna minden sarkon, ha megtalálná őt a szerelem, le se tagadhatná. Én már csak tudom… hajdanán Sakura-channal, mi is kifordultunk önmagunkból, mert a szóbeszéd, hogy a szerelem bolonddá tesz, igaz.
- Természetesen. Titok – bólintottam, széles mosolyt öltve arcomra. Noha lelkemben nem éreztem azt a rendet, mint eddig. Sakura-chan gondolata enyhén felkavarta… Csendben kértem meg egykori társát, hogy legyen partnerem a következő párviadalban, hogy bátyámnak ne okozzak csalódást. - Shiki-chan sem fogja megtudni? – kérdezem tőle sokatmondóan. Arra utalván, hogy nem leselkedik-e valahol itt, a közelben, esetleg az egyik lombhullató faágán. - Bár igyekszem visszafogni magamat – szemtelenül nézek bátyámra, legyező mögé rejtett arccal. Habár biztos vagyok benne, hogy tudja, nem készülök óvatos lenni, ahogy ezt tőle is elvárom. Gyerekként sem fogtuk vissza magunkat, különben nem lenne kellőképpen tanulságos, ez edzett meg minket eléggé.
- Inkább az a kérdés, hogy te készen állsz-e, Aniki? – kisebb terpeszállást vettem fel, jobb kezemben előre kitartva a tokjából kivont Hidrát, bal kezemben pedig a legyezőt tartottam. - Idősebbeké a kezdeményezés joga – fűztem hozzá, megadva neki az első lépés előnyét.
Elmosolyodtam, mikor Kék Főnix pengéje csengve összeütközött Hidrával. A lekövethető lépésekbe fűzött meglepetések, a fémek vibráló hangja a levegőben. Mennyei Szél felsüvített lelkemben, mikor több lépésnyit hátrább tántorodtam a célkeresztből, következő lépésem megfontolására.
- Azt hittem, hogy a 12. osztagban enyhén berozsdásodsz majd, Aniki. Örülök, hogy tévedtem – lehunyt szemekkel mosolygok, miközben érzem legördülni arcom jobb oldalán, egy parányi csíkban, a gravitációnak engedelmeskedő vércseppet. - Tehát a szóbeszédek ismét megbukni látszanak, s a valóságban az éles elmékről elhíresült osztag is nagy gondot fordít a harctudásra? Vagy másnak köszönhető ez, Aniki?

Mosolyogva vettem tudomásul, hogy bátyám úgyszintén elvárja, hogy ebbe a nem mindennapi megmérettetésbe mindent beleadjak. Ez nem tűnt problémának, hiszen fizikai erőm csak reiatsu használat során volt veszélyeztetve. Akira-chantól pedig felesleges túlaggódás volt csupán, mikor még a szél ellen is nagykabátot húzatna velem. De lélekenergia használattól nem kellett tartanom, kardpárbaj során, a víváshoz aligha szükséges ilyesmi. A sokévnyi tapasztalatra, tudásra, a gyakorlatra volt kiélezve mindez.
- Fáradni? Én ugyan nem. Csak neked hagytam egy kis időt Aniki, hogy kifújd magad – nevettem el magamat. Ámbár roppantul sajnáltam, hogy a fémek hangjátékát nekem kellett megtörni.
- Igen, volt szerencsém hozzá – kuncogok a felhozott hölgyemény vehemensségét hallván. - Néha azt hiszem, hogy szereted kísérteni a sorsodat, Aniki. Csak meg ne üsd előbb-utóbb a bokádat. – Nem volt túl sok jogom arra, hogy ezt mondjam, végtére is ikerbátyámhoz hasonlóan jómagam is szerettem kevesebb türelemmel megáldott hölgyek idegein táncolni. Habár sohasem lehetett tudni, hogy melyik keringő lesz éppenséggel az utolsó. Szerencsénk, vagy netalántán kisugárzásunknak hála, hogy még nem ért minket ez utol, nem tudom. De hát, ha nem tölthetjük a nap huszonnégy óráját együtt, újabb tréfás megmozduláson törve a fejünket, akkor valami pótelfoglaltság már igazán kellett.
- Feledékeny, én? Ugyan kérem. Vagyis, álljon meg a fáklyás menet… Ki is vagy te? – aligha tudom tartani magamat, komoly ábrázatom hamar utat enged a jókedvnek. Pedig, ha valami úton-módon valóban elkap az öregedés eme jele, bizonyos vagyok benne, hogy ikerbátyám nevét még akkor is tudni fogom, mikor a sajátomat már réges-rég elfeledtem.
Öt évtizede lenne már? Valóban, fivérem több osztagváltást élt át, mint én. A 2. osztagban majdnem ugyanannyi időt töltöttem el, mint a Kidoushuu egységnél, habár nem szánt szándékkal hagytam hátra az egységet. Ahogy az utóbbinál, végül a második osztagot is hasonló okból kellett elhagynom. Ez a megmagyarázhatatlan, kezelhetetlen betegség, mely gátolja reiatsum irányítását, ellehetetlenített a feladattól, amit a Lélektovábbképző Akadémia elvégzéséért cserébe el kellett volna látnom ezekben az osztagokban. Mostanra már csak fegyveres és pusztakezes harci tudásomra támaszkodhatok.
Gondolataimat háttérbe szorítva léptem előre, hogy az elmémben sűrűsödő tanakadást a pengék hangja töltse ki. Fém ütközik fémnek, s a Hold szeme alatt úgy hat, mintha egy bonyolult táncot lejtenénk fivéremmel, melynek nem lehet véget vetni. A kiszámítható mozdulatsorok alatt külső szemlélő azt gondolhatná, előre megvitatott terv alapján tesszük meg a lépéseket. Pedig valójában mindegyik mozdulat most születik, általunk, a szituációtól függően. Nem volt kérdés, hogyha Hidra fogai jobbról érkeznek, akkor Kék Főnix szárnyai eltérítik, hogy aztán egy másik irányból vissza is érkezzen. S én felkészülten vártam rá, nem okozott meglepetést.
Hidra elégedettsége engem is átjárt, elfelejtettem érzékelni teret és időt a harc hevében. Csak a bátyám volt előttem, gondolataimban csak az járt, hogy mivel lepjem meg legközelebb. A következő mozdulatban azonban megtört a folytonosság, s ahogy fivérem elhátrált, jómagam egy könnyed mozdulatot vettem fel, kellően felkészült, védekezésre kitűnő alapállás volt.
Csak a megállásnál éreztem égő izmaimat. A levegővételt hamar korrigáltam, mielőtt tüdőm jelezné a megerőltetést.   
- Sokaknak köszönhetem –jegyzem meg fivérem kérdésére. Sajnos behatóbban nem mesélhettem neki soha a titoktartás végett, melyet az egység megkövetelt. Persze, ha az embernek volt egy mindentudó ikerbátyja, a szabály megtartását roppantul megnehezíti. Ebből is látszik, hogy ki ezt a rendeletet hozta, nem tudhatott maga mellett egy ikertestvért. Már pedig kevés ehhez mérhető ajándék van az életben.
- De remek társat tudhattam magam mellett kedves Nadeshiko-chan képében. Ami azt illeti kölcsönösen sokat tanultunk egymástól. Képességei még téged is lenyűgöznének, Aniki – szavaim során felidézem a 2. osztagban eltöltött idő alatt megismert számtalan arcot. Az egységben tett szolgálataim során nem egy szakaszban megfordultam, mint a Keigun vagy a Kanritai, melynek nem egy felszínes vagy éppenséggel komolyabb kapcsolatot köszönhettem.
Nadeshiko-chan a beosztottam volt egy ideig és számos kiküldetésen együtt vettünk részt. A gyakorlatok és a különböző helyzetek során, amelyekbe belecsöppentünk, egészen ki tudtuk egészíteni egymás képességeit. Márpedig kevesen akadnak a Goteiben, akikkel ilyen könnyedén és hatékonyan tudok összedolgozni.
- Yareyare… apánk roppantul dühös lesz ránk, ha ezt meglátja – tekintek le először saját bordó színben játszó kimonóm ujjára, melynek végén egy hosszanti lyuk éktelenkedett. Mikor sajátomat felfedeztem bátyámra pillantottam, s szinte azonnal észrevettem az ő öltözetében esett kárt, ami ezt mondatta velem. Atyánk haragja messzemenő volt még a legapróbb dolgokon is, s ruhánkban esett kár, mely viaskodásra ad okot feltételezni, közéjük tartozott. Nem is említve édesanyánk aggodalmát, mely ezt meglátva születhet.
- Elfáradtunk, Aniki? – kérdezem, miközben várakozva pillantok felé. Hiszen most rajta volt a sor, hogy lépjen. - Vagy megegyezünk átmenetileg egy újabb döntetlenben?Hidra elégedetlenül mordult fel, szeretett volna egy mindent eldöntő ütközetben részt venni, ahol valóban eldőlnek az erőviszonyok. Én valahogy nem láttam ennek a küzdelemnek a végét, talán soha nem is fog megszületni… de ezt majd úgy is az idő dönti el. 

Ugyan bátyám, ilyesmi soha nem jutna eszembe! – mondhatnám fivéremnek, mégse tettem így. A mosoly ellen küzdöttem, amit hahotája idézett volna arcomra. Amatsukazét teljes szélességben nyitottam ki, hogy a takarásában leplezzem jókedvemet.
- Igen Aniki, úgy tűnik megtaláltam tökéletes helyettesítésed. Lehet, hogy nem ártana elkezdened aggódni, hogy mi lesz most veled, mert közös útjaink itt véget érnek – komolyra vált pillantással néztem irányába. Olyan rémes testvér vagyok – futott át az alábbi szórakozott gondolatfoszlány magamban. Végtére is a lehetetlennel próbálkozom. - Csak vicceltem – jelentettem ki valószínűleg a számára is egyértelműt. Mindeközben összehajtottam a legyezőt kezemben, hogy felfedjem mosolyomat, melyet alig tudtam leplezni ez idő alatt.
Lehetséges pimaszságomat ezúttal kissé eltúloztam. Habár ikerbátyámnak különös hallása van a szarkazmusom megneszeléséhez. Márpedig cseppet sem gondoltam komolyan, amit mondtam. Végtére is az életben találkozhatok olyan halálistenekkel, ki valamelyest megfelelnek a partner szerepkör betöltéséhez. De aligha válhatnak olyan remek társammá, mint ikerbátyám, akivel szavak nélkül is megértjük egymást. Még annak ellenére is, hogy a második osztagban eleve is a csendes csapatmunkára próbálják kiélezni a figyelmet. Sok jó képességű shinigamihoz volt ott szerencsém, de alig ért bármelyikük is fivérem nyomába.
- Igazad lehet. Én még arra is emlékeszem, hogy mennyire könyörgött, hogy elvigyük azt a két kancsó felettébb jó minőségű szakét, amit kedves unokaöccse adott neki születésnapjára – szemtelen mosollyal értettem egyet fivéremmel. Bár édesapánknak, ha valóban tudta lenne arról, hogy megdézsmáltuk az éléskamrát, egyszemélyes hadseregként törne az Amatsuji-házra, hogy fülön csípjen minket. Szerencsénkre kevés olyan biztonságos hely van Soul Societyben, mint Ane-san kúriája. Nem hiába választottuk ki mentsvárunknak ezt a helyet ikerbátyámmal. A testőrség valószínűleg már azelőtt leszerelné a feldúlt kedélyállapotú öreget, mielőtt fejébe venné, hogy fegyvert ragad, és utánunk jön.
- Így van, Aniki. Bár sokkal jobban aggódok testi épségedért, mintsem ruházatod biztonságáért – mérhetetlen magabiztossággal adok hangot saját véleményemnek. Noha fivérem tudja csak igazán, hogy a rajtam lévő cseresznyemintás haorinak, ha baja esik, roppant harapóssá válok. Igen, nem kifejezetten lelkesedő örömmel fogadom a szívemhez közel álló ruhaneműben tett károkat. Sakura-chantól kapott ajándékként igazi kincsként őrzöm. Feltehető lehetne ilyenkor a kérdés, hogy akkor miért nem egy vitrinben tartom, biztonságban, a küzdelmektől távol. Könnyedén meg tudnám felelni ezt, hiszen mi másért ajándékozta volna nekem kedves Sakura-chan, ha nem azért, hogy büszkén viseljem? Még most is megmosolyogtat, azaz emlék, amikor Sakura-chan pipacsvörös orcájával, ajándék gyanánt nekem adta az általa hímzett kelmét.
- Észben tartom, Aniki – mosolyogva bólintok, miközben Hidra morgolódása ellenére is visszakerül a tokjába. Szinte biztos vagyok benne, hogy irányomba táplált rosszallása ezzel még jobban nőni fog. Mostanában roppant nehezen nyeli le, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő szeretné. Azon töprengek, hogy mióta is van ez? A régi időkben nem volt ennyire önző. Bár inkább csak arra tudok gyanakodni, hogy Amatsukaze megismerésével töltött pillanatok megpuhították érzékeimet, mellyel könnyedén tudtam bánni a vehemens Hidrával.
- Ebben maradéktalanul egyetértek! Eléggé kiszáradhattál ebben a nagy testmozgásban és az ital fogyasztása roppantul fontos a testmozgás után! Lehet, kölcsön kell vennünk Akira-chan féltett konyháját, a szaké csak melegen jó – jegyzem meg csalafinta mosollyal arcom szegletében, miközben felidézem, Youke-nee kisöccse mennyire megrökönyödve veszi mindig, hogyha a féltve őrzött helységében sertepertélünk bátyámmal. Bár minden bizonnyal lenne némi kivetnivalója azzal kapcsolatban, hogy alkohollal oltsuk az izmaink megmozgatásából származó szomjunkat. Minő szerencse, hogy nincs itthon e kései időpontban, ha pedig igen, akkor sokat tanulhatott az elmúlt évtizedekben, hogy nem kísérelte meg megzavarni ünneplésünket.
Bátyám vállveregetésére kissé megjátszom magamat, színészkedve alakítom a hattyú halálát, hogy visszautunk a házhoz jó kedélyekben teljen el. Legalábbis nekem roppant szórakoztató volt ikertestvérem kétségbeesett arcát látni egy röpke pillanatra, bár alig voltam képes elkerülni a következő tanulságos taslit tarkóm irányába, mellyel tréfámat díjazta. Belátom, ezt most megérdemeltem, de nem mondom azt, hogy nem érte meg.
Mikor ismét a csendes tó melletti verandához értünk, fivérem problémája csak lassacskán jut el hozzám. De amint felfedeztem tanácstalanságának okát, magam is értetlenül álltam a tornác elénk tárult darabkája előtt. Biztosan itt voltunk, ha csak tudtunkon kívül a házra nem lett plusz egy szabad kiülő építve, ahol velünk párhuzamosan iszogattak és végezetül nem pakoltak volna el maguk után. Eléggé lehetetlen feltevésnek hatott, de hát aligha tűnik el két kancsó szaké magától. Egyről még elképzelhető, de kettő ebben az esetben már soknak számít! A látottak arra adnak okot feltételezni, hogy egy enyves kezű illető elorozta tőlünk aljas tréfa gyanánt a frissítő nedűt.
- A macska rúgja meg, hova lett az alkohol?! – tört fel belőlem, miközben igyekszem feldolgozni a tolvaj gondolatát. Bátyámra néztem, kivel egyszerre adtam hangot a felháborodásnak. Nem ért váratlanul, nagyon gyakran rosszabbak vagyunk a több éve együtt élő házaspároknál is, akik egymás mondatait fejezik be, amihez nekünk még különösebb gyakorlás se kell. Így az se lepett meg, hogy ebben a szent momentumban agyunk is egy rúgóra jár, mint úgy általában, amikor Ane-san ablaka felé vizslatott, melynek irányába én is gyanakvó pillantásokat küldtem. Bizonyára meghallotta jókedvűnket és megorrolt ránk emiatt. Ezért mondom, hogy mindig csak a baj van azokkal, akik nem élvezik az élet minden apró-cseprő örömét. De nagyon naiv tőle, hogyha azt hiszi, hogy egy ilyen vétket nem torlunk meg. Nos, Youko-nee... jössz te még a mi utcánkba!


~ ZANPAKUTOU

Neve: Umihebiza (Hidra)
Fajtája: Víz
Kinézete: A zanpakutou alapállapotában egy katana, melynek markolata és tokja aranyszínű. Keresztvasa, a markolatot záró fém, illetve azt körbefogó anyag között látszódó rombuszminták közötti rés pedig ezüstös színben játszanak. A szalag, mellyel oldalára tudja kötni a fegyvert, cseresznye vörös árnyalatú. A keresztvason egy nagytestű, sokfejű hidra motívuma látható.
Parancs: Souji shiro anata no natsui nami, Akame Umihebiza! (Tisztítson perzselő hullámod, Vörös-szemű Hidra!)
Shikai forma: A fegyver egy két méter hosszú, fehéraranyszínű, háromágú szigony alakját ölti magára. A három penge közül a középső kétszer hosszabb a két szélsőnél. A fegyver vége kisebb rombuszalakú éles pengében végződik. A felső pengék és a markolatot tartó foglalat nonfiguratív díszes minta található, mely egy többfejű hidra alakját idézi, melynek fejei össze-vissza tekeregnek.
Toshizou külseje is változásokon esik át a lélekölőkard feloldását követően. Lábait és alkarjait kékes színű, ezüstös fényű masszív pikkelypáncél jelenik meg. Haja megnő és kifehéredik, itt-ott kisebb fonatokat látni benne, és kezein hosszú karmok nőnek. Mindemellett egy vízből álló óriási hidra materializálódik mellette. Hosszú testű, nagytermetű, rémséges pofával.
Képességek:
A vízi szörny egy hidra alakját idézi, és sok szempontból megegyezik a mitológiai lény attribútumaival. Például, ha levágják a fejét, akkor új nő a helyére (maximum annyi, amennyi pont van Toshizou zanpakutou képzettségén), illetve a fejek 3*zanpakutou pontonként nőnek vissza, ha egyszer levágják őket.
A hidra állaga ugyebár cseppfolyós, nem szilárd, ugyanakkor nem egyszerű víz teszi ki a fenevad testét. A folyadéknak savas hatása van, konkrétan kénsav egyvelege kering a víznek ható folyadékban. Ezt a vizet a zanpakutou generálja, így Toshizounak nincs szüksége külön nedvességforrásra ahhoz, hogy képességeit használni tudja.
Toshizou zanpakutouja ha más víz alapú technikával érintkezik, akkor az ért felületen, a hidra testén a víz „kifröccsen”, az alant vagy a közelében állókra szórva a cseppeket. Illetve, ha a hidra feje levágásra kerül, akkor is szétfröccsen a levágott darab, de a hidra akár harapás útján is kifejtheti negatív effektusait. A víz ugyanis veszélyt jelenthet másokra nézve, mivel komoly maró hatással rendelkezik. Emberi testen csúnya maradandó foltokat hagyhat, amennyiben nem kerül idejében ellátásra, de ruhák anyagát, fegyverek acélját is képes minimális szinten megolvasztani (többszöri érintkezés útján – nála kevesebb zanpakutou ponttal rendelkező ellennél 1-2 ütés is elegendő a hatás eléréséhez, vele megegyező vagy magasabb zanpakutou pontok esetén már több legalább 5-6 sikeres csapást kell mérnie a másik fémre).
A hidrát Toshizou a szigony segítségével tudja irányítani, miképpen mozgatja a fegyvert, úgy követi a mozdulatait a vízi lény is. A mitológiai lény és Toshizou összhangját azonban sokban befolyásolja a lélekölőkard használatára tett pontok. Minél nagyobb a zanpakutou képzettsége, annál gördülékenyebben követi a hidra a szigony által meghatározott irányt.
Toshizounak zanpakutouja fenntartása komoly lélekenergia mozgósítást igényel, emiatt eléggé hamar kifárasztja őt lélekölőkardja. Alkalmazása után többnyire több napig pihennie kell, hogy összeszedje magát. 

Kozakura zanpakutouja:
Megj.: Adminnal egyeztetve, megbeszéltek alapján, az alábbi módon korlátozva: a készségre csak 1000 LP-ként rakható 1 pont.

Neve: Amatsukaze (Mennyei szél)
Fajtája: Szél
Kinézete: A zanpakuto alap állapotában egy fémből készült szépen megmunkált legyező, melyhez a fémlapok kapcsolódásánál 2 fehér tollpihe van hozzákötve. A lélekölő előző tulajdonosának jóvoltából a tollakon 2-2 festett, halványzöld gyöngy is található, valamint az egész legyező rózsaszín, sakura mintával hímzett anyaggal van bevonva.
Parancs: Takerikurue, Amatsukaze! (Tombolj, Mennyei szél!)
Shikai forma: Az alapvető kinézetéhez képest nincs sok módosulás, a fegyver a reiatsu vezetését könnyítendő megmerevedik, felső íve mentén használójának lélekenergiáját összegyűjtve egy vékony (mindössze 1-2 centis) reiatsu réteget képez, mintegy meghosszabbítva ezzel a legyezőt.
Képességek:
- Passzív: A legyező megsuhintásával az adott irányba erős szélroham küldhető a megadott irányba. A fegyver a környező levegőt használja fel a széllöket előidézéséhez, használójától nem követel komoly reiatsu belefektetést.
- Kamitachi no Kaze (Istenek szele): A korábban az ív mentén felhalmozott reiatsu hatalmas (2 méteres), holdsarló formájú szélpengék képében távozik a fegyverből, annak suhintásának nyomán. Ezek a szélpengék egymáshoz közel, csupán 20 centiméteres távolságban haladnak, akár egymás mellett is, így találat esetén az ellenfélbe gyors egymás utánban, egymáshoz igen közel több is becsapódhat, a gyenge ellenfeleket felszeletelve ezzel. Az egy támadásnál használt szélpengék száma megegyezik a zanpakoutora tett pontszámmal (tehát 1 pontnál 1 darab, 9 pontnál 9 darab).


~ FELSZERELÉSEK

× legyező (Kozakurától rámaradt zanpakutou)
× wakizashi (szintén Kozakurától rámaradt fegyver)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Ápr. 11, 15:19:35 írta Meiou Toshizou »


(click to show/hide)

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Meiou Toshizou
« Válasz #1 Dátum: 2015. Ápr. 13, 07:16:31 »
Szép jó regglet!

Ellenőrzök, amíg lendületben vagyok ^-^
Akárcsak a másik, ennek is jó volt a hangulata, és kifejezetten tetszik, hogy az együtt írt történetből látszik, hogy az ikrek mennyire is különböznek. Az engedélyek megvannak, olyan hiba nincs, ami miatt ne mondhatnám: elfogadom

Szint: 1. szint
Osztag: 11. osztag
Lélekenergia: 8500 LP (Nyereményjáték)
Kezdőtőke: 9000 ryou (Nyereményjáték)


Választhatsz 5, a szintednek megfelelő kidout/technikát. Indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 21 pontot (17 az LP-d után, 3 Gotei 13-hoz tartozás végett, 1 nemesség miatt) a képzettségeiden, amik a következők (részletek):
  • Zanjutsu
  • Hakuda
  • Kidou
  • Shunpo
  • Zanpakutou
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le.
Jó játékot! :)