Szerző Téma: Meiou Tokiya  (Megtekintve 850 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Meiou Tokiya

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
38 500 / 40 000

Hozzászólások: 94

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 24 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
gálickék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Kivel áll kapcsolatban?:
Tudatalatti :|

Post szín:
#F08080 // #DC143C


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Meiou Tokiya
« Dátum: 2015. Ápr. 11, 15:12:18 »
~ ENGEDÉLYEK ÉS MEGJEGYZÉSEK
  • Kari átalakításra engedély: Shihouin Yoruichi
  • Rokonság: érintettekkel egyeztetve
  • Karakterleadásból (Kiyo Phellera – 17 000 LP) a korábbi karakter szerzett LP-jének (12 000 LP) felét (6000 LP) erre a karakterre örökíteném.
~ ADATLAP
Név: Meiou Tokiya
Nem: Férfi
Kaszt: shinigami
Született: 1616. április 13.
Kor: 398, külsőleg ~28
~ emberként: -
~ lélekként: 398



~ KINÉZET
185 cm magas, szálkás alkatú férfi, kinek viseletét legtöbbször – az egyenruhán kívül – kékes vagy zöldes árnyalatokban pompázó kimonok alkotják. Ez a szín egyenruhájában is megjelenik: a fekete shinigami uniformis fölött viselt türkiz szín, hydrangea mintás haori képében. Ennek árnyalata illik jobb szeméhez – heterokrómiája miatt ugyanis ez a szeme ragyogóan kék, míg bal szeme barna árnyalatú, ez utóbbi enyhe narancs-vöröses beütéssel. Vörös haja a válla alá ér, egy részét kisebb lófarokba kötve hordja. Az arcát keretező rövidebb tincsek szinte mindig a szemébe lógnak, már-már kócos hatást keltve, mintha nem is foglalkozna a megjelenésével. A gyakori helycserék miatt, amit ikertestvérével karöltve űz, obijába tűzve hord egy legyezőt, a testvérénél lévő tökéletes mását. Ugyancsak a megfelelő megtévesztés érdekében zanpakutoja mellett egy közönséges wakizashi is a fegyvertára részét képezi.


~ JELLEM
Alapvetően vidám, gondtalan jellemnek mutatkozik. Örömét leli az arra alkalmas vérmérsékletűek piszkálásában, mások bosszantásában vagy idegelésében. Ennek okán időnként hajlamos is túllőni azon a bizonyos határon azok esetében, akiket már régóta ismer, és tudja, hogy úgyis elviselik, még ha egy ideig neheztelni is fognak rá. Ugyanakkor nem érzéketlen, tisztában van azzal, mikor tett olyasmit, amivel másokat megbántott, ilyenkor azért igyekszik az illetőt kiengesztelni – majd ha a béke helyreállt, ugyanolyan kíméletlenül veti alá mindenféle szekírozásnak, saját szórakoztatása érdekében. Attól sem riad vissza, hogy mások naivitásával adott esetben visszaéljen, hiszen hosszabb távon ez is kimondottan mulatságosnak bizonyulhat. Ugyanígy élvezi a csípős visszaszólásokkal tűzdelt beszélgetéseket is régebbi ismerőseivel.
Tréfáit tekintve kimondottan kreatívnak és találékonynak mondható, egy-egy trükk tökéletesítéséhez a véget nem érő kísérletezésekhez is van türelme. Ugyanakkor egyáltalán nem mondható tudós alkatnak, egyáltalán nem vonzódik a tudományok irányába – ez a fajta érdeklődése kizárólag a saját tréfáira korlátozódik, és kizárólag ezek végrehajtásának és kivitelezhetőségének erejéig hajlandó ezzel foglalkozni, egyébként lusta lenne hozzá. Nem türtőzteti magát annak kimutatásától sem, ha valami untatja: ilyenkor leplezetlenül ásítozik, vagy mered a nagyvilágba, miközben látványosan nem figyel.
Bár gyakran felelőtlennek mutatkozik, szertelen vidámsága mögött komolyabb érzelmek is meglapulnak – ezzel a magatartással leplezi többek között sosem múló bűntudatát, mely ikeröccse sérülése és vesztesége miatt kínozza. Komoly oldalát azonban nem mutatja másoknak, elég nehéz kilendíteni megszokott viselkedéséből – ilyen esetekben szinte mindig valamelyik hozzátartozójának kell veszélyben lennie, vagy a helyzetnek kell olyan súlyosnak lennie, hogy már ne tudja fenntartani mosolyát. Családjáért és közeli barátaiért szinte bármire képes és semmitől sem riad vissza, ha az ő védelmükről van szó.


~ ELŐTÖRTÉNET
Megjegyzés.: Az előtörténet nagyban összefügg Meiou Toshizou előtörténetével. A teljes megértés érdekében a kettő párhuzamos olvasása javasolt (segítségként a megfelelő pontokon mindkét szöveg tördelve van – a kihagyott soroknál érdemes a másik szövegre nézni). A történetek Meiou Tokiyánál kezdődnek.


Még hűvösek voltak az éjszakák és az idő nem pihente ki a tél fagyosságát. Ám máris új kezdet indult, szinte mindannyiunk életében. Vagyis, Hotaru-chan számára már megkezdődött, számunkra csak a következő nap hozta el az osztagváltást. Mindig ketten voltunk. Eleinte egy úton, majd külön-külön, de egymásról sosem megfeledkezve. Az öreg persze már nyavalyog a következő generációért, és lefolytatott velünk egy vitát, amiért koccintottunk az új osztagainkra, pedig még csak bele se lendültünk igazán. Így kötöttünk ki végül inkább az Amatsuji ház teraszán, az otthonról zsákmányolt legjobb minőségű alkoholokkal, az éledező kertet és a tavat bámulva.

Ameddig ikeröcsém az idefelé jövet összeszedegetett kavicsokkal szórakozott, én kibontottam egy üveg sakét, hogy a ház konyhájából kölcsönvett – Youko-nee biztos nem bánja – csészékbe öntsem tartalmát. Elvégre ma ünnepelünk!
- Kampai! - emeltem csészémet testvéremmel egyszerre, vigyorogva, majd belekortyoltam a nedűbe. Pontosan olyan volt, mint amilyet apánk ízlésétől elvártam. Öcsém szavaira felvontam a szemöldököm, és értetlenül meredtem rá, ameddig befejezte a mondatot. Aztán persze elnevettem magam, nem törődve a kései órával, hisz a Mizushimák épületei messze voltak, Youko-nee meg amúgy sem aludt még, ide látszott, hogy dolgozószobájában égnek a gyertyák. - Bizony rég. Akkor még a katana nagynak és nehéznek tűnt. Emlékszel, hogyan rohantunk vele végig ketten a házon? - csaptam testvérem vállára vigyorogva az emléken. Naná, hogy az öreg a nyomunkban loholt, elvégre épp szüksége lett volna a zanpakutojára, hogy szolgálatba tudjon indulni. Valahogy mindig a legjobb időpontokat sikerült megválasztanunk az ilyesfajta tréfákhoz. Ehhez született tehetségünk volt.

- Hát igen, nem mindenki tudja értékelni a nagyszerűségünket... - vontam vállat, mikor öcsém a büntetésünk részleteire emlékeztetett. Végülis sokkal jobban jártunk, Ane-san és Shuuji-jii társasága mindig mulatságosabb volt. Meg aztán akkor már volt más játék is... - Tudod jól, hogy tőlem csak azt tudja meg, amit saját magamról el szeretnék mesélni neki >.> - feleltem minimális felháborodással, majd a csészémet felemelve kiittam, amit az előbb elmulasztottam. Sosem haragudtam az öcsémre, mindig ő volt a bűntársam mindenben. Ahogy az emlékek felelevenednek lelki szemeim előtt, ismét elkap a halk nevetés. Vigyorogva keresem testvérem tekintetét, hogy lássam, ő is arra gondol-e, amire én. - És mennyiszer csípett minket fülön! Bár nem is értem miért, hiszen sosem nyúztuk meg a kisebbeket. Csak nem díjazták a humorunkat, és persze a lányok azonnal mentek árulkodni... - a nosztalgikus képeket igyekeztem elhessegetni tekintetem elől. Inkább a tóra vezettem lélektükreim pillantását és megtámaszkodtam magam mögött. Keserűség vegyült az egykor felhőtlen emlékekbe. - Azok voltak az igazán jó idők... - a régi ötösből mostanra hárman maradtunk. Hotaru-chant nem igazán tudtam magunk közé számolni, pont annyival volt fiatalabb nálunk. Michiru-chant és Shikit pedig kétszáz évig halottnak hittük. Most is csak Shikiről tudjuk biztosan, hogy él, de ahogy elnéztem, már ő sem lesz soha ugyanaz a sírós kölyök.

- Ja, csak ne csapott volna át levakarhatatlan piócába... - dörgöltem meg tarkómat, ahogy öcsém is a gondolataimban forgó kölyöklánnyal kezdte nosztalgikus gondolatmenetét. Ám ennek a beszédnek egy pontján még én is felkaptam a fejemet, és bár kellett pár másodperc, hogy rájöjjek a tényleges jelentésre, azért a gyenge tarkón suhintás nem maradt el a részemről. - Akkor ezért nyúlok én is egy fiókkal arrébb! - szuggeráltam testvérem, meglehetősen gyűlölködő tekintettel pár másodpercig, majd visszakúszott a jól megszokott vigyor az arcomra, és hátba veregettem testvéremet. - Szép munka! Zseniálisabbat magam sem találhattam volna ki!
Ahogy ikeröcsém szavait hallgattam, magam is megértettem, miért ez a különös izgatottság. Újratöltöttem poharainkat, ahogy ismét alámerültem a régi tanórák világába, és felidéztem magamban a rendbontást, amit már az Akadémia falai között a névjegyünk részévé tettünk.
- Az óra után kapott büntetésre is emlékszem. Az öreg kitett magáért a monológjával, kár, hogy a fele sem maradt meg, mire egyáltalán a végére ért. De igazán ott rontotta el, hogy megjutalmazott minket. Nem gondolhatta komolyan, hogy egy házi zanjutsu-tréninggel töltött hétvége büntetés lesz! - csóváltam meg a fejem, miközben apánk észjárásán próbáltam kiigazodni. Bár ez az elmúlt csaknem 400 év alatt egyszer sem sikerült, azért néha napján még próbálkoztam vele. - Azért bátor dolog volt, hogy ezek után Kuchiki kapitány alá osztottak be minket. Nem volt rossz a vénség, csak valahogy nem igazán volt vevő a humorra. Szerintem nem is volt neki – nyújtottam az újratöltött csészét vigyorogva testvérem felé, hátha ő viszont vevő lesz az efféle élvezetekre. - Bár egész sokáig bírta... Mondjuk direkt vissza is fogtuk magunkat apa kedvéért... öreg hiba volt! Ki kellett volna használni a lehetőségeket, ha már az ölünkbe dobták őket! - emlékeztem vissza első kapitányunkra. Akkor még ártatlan gyerekek voltunk, hallgattunk a szülői intésre, pedig mennyi magas labdát kaptunk a kapitánytól! Szinte könyörgött a tréfáért, máig bánom, hogy csak azt a csekélyke mennyiséget sütöttük el, amin végül teljesen kiakadt az öreg.

Utólag kimondottan hálát adtam, hogy a sakéba még nem kortyoltam bele. Kár lett volna az italért, ugyanis testvérem emlékidézése miatt ismételten hangos hahotában törtem ki, nem törődve a környezet alvásigényével. Végülis ritkán ünnepelhetnének velünk, mégis inkább kettesben hagytak minket, tehát megérdemlik. ˘^˘ Végül könnyeimet törölgetve vigyorogtam testvéröcsémre, mikor végre kaptam is levegőt.
- Nem-nem, azt a visszavonulásakor kapta, emlékbe. Valahol még mindig megvan neki, a múltkor mutogatta is holmi sosem növünk fel jellegű szentbeszédhez bizonyítékul. A vén Kuchikinek viszont az volt az utolsó csepp. Sosem felejtem el apánk arcát, amikor ezekről a csínjeinkről tudomást szerzett! Meg mertem volna esküdni rá, hogy minket is kipenderítene ha tehetné, nemhogy összehozzon még egy kislányt... - nevettem halkan, miközben a számhoz emeltem az alkoholt. Hotaru-chan már az áthelyezésünk után született, nem is tudom, apánk végül is beszámolt-e neki arról, miket követtünk el, mikor még egy osztagban voltunk. Pedig azok voltak csak a jó idők, és tényleg igazán visszafogottak voltunk!
- Nem, az nem volt fair. Az 5. osztag és a Kidoushuu túl távol voltak egymástól... - jegyeztem meg, egy pillanatra ismét visszafordulva az alkoholhoz. Azelőtt sosem voltunk külön... Most furcsa visszagondolni azokra az időkre, hogy mennyire természetellenes volt... és mennyire el voltam veszve az öcsém nélkül az első néhány hónapban. A mai napig úgy gondolom, az ő jelenléte nélkül nem vagyok teljes, és a tréfáink közül is azok a legjobbak, amiket közösen ötletelünk ki. Azóta semmi nem ugyanaz, mint mikor minden percünket együtt tölthettük. - Bár azért nem volt annyira szörnyű. Adtak nekünk egy új hobbit! Elvégre nincs értelme úgy helyet cserélni, ha mindketten egy helyen vagyunk, nem igaz? Mekkorát nézett a kapitányod, amikor egyszer rájött, hogy nem te vagy ott! Bár sejthette volna, amikor nem ismertem fel az idézendő kidou nevét sem :| - elismerem, a megkülönböztetésünk sosem volt egyszerű, nagyon hitelesen tudtuk előadni a másikat, ha úgy akartuk, de azért az mégiscsak túlzás volt, hogy az ellenkezésem mellett is meg kellett volna csinálnom egy hiperbonyolult kidout. Persze, hogy besült és robbant a fél gyakorlótér! - Mondjuk az túlzás volt tőle, hogy már az osztagba való belépésnél is tesztelt és kikérdezett utána egy ideig...

Öcsém válaszára csak bólogatni tudtam. Szinte kizárt dolog, hogy saját kapitányom rájött volna a trükkre. Nem igazán kellett olyasmit csinálnom, ami különösebb szaktudást igényelt volna. Bár igazából az apánktól kapott szidás is csak olaj volt a tűzre, igen hamar belejöttünk annyira, hogy gyakran ő sem tudta, akkor most ki kicsoda.
- Ez övön aluli volt... - jegyeztem meg megborzongva, mikor felemlegette azt a pióca jellegű rajongót. - Őszintén szólva nem is érdekel. Tudod, hogy nem viselem jól, ha korlátozni próbálnak, és vele még kimondottan kedvesen próbáltam ezt megértetni. De amikor anyánk azzal állt elém babázás közben, hogy szervezhetik-e az esküvőt, na ott tényleg betelt a pohár. :| Nem tudom, hogy sikerült leráznod, de megtaníthatnál rá, talán testőrrel szemben is működik – mai napig kísért, mennyire próbáltam lerázni azt a túlzottan is ragaszkodó rajongót (és máig élek a gyanúperrel, hogy lerázhatatlanságához köze volt Shikinek vagy Ane-sannak is). Az ilyenek persze előfordulnak, ha valaki olyan remek génekkel és külsővel van megáldva, mint mi, de mégiscsak túlzás, hogy beszökjön a birtokra, és a szüleimnél próbáljon bevágódni, ha nálam nem megy. Komolyan mondom, nem tudom, mi jár egyes nők fejében, szerintem nem mindegyiknek van ki mind a négy kereke. :/ - Azt én sem értettem, hogy annál az esetnél mi volt a hadnagy problémája. A feladatot mindenképpen sikerült elvégezni, talán még jobban is járt veled. Bár mit ne mondjak, én is elhagytam pár évet az életemből, amikor kiderült, hogy helyettem vagy küldetésen – csóváltam meg a fejem visszagondolva arra a bénító rémületre, amikor megjelentem az osztagban és elmondták, hogy küldetésen vagyok. Nekem kellett volna ott lennem, és ha kicsit idősebb lettem volna, egészen biztosan szereztem volna egy-két ősz hajszálat attól az iszonyú tehetetlenségtől, ami akkor átjárt. Hiszen nem tudtam volna segíteni az öcsémnek, ha valamilyen kolosszális baki folytán nem tudott volna helytállni helyettem.
- Hát igen, nem volt semmi a bejelentés. Még szerencse, hogy mi kapcsoltunk előbb, és lenyomtuk az öreget az étkezés végére. Ez annyira anyánkra vallott... Csak így a semmiből, azzal az elvarázsolt arckifejezéssel bejelenteni, hogy testvérünk lesz... - elmerengve töltöttem újra poharainkat. Még volt bőven alkohol, amit otthonról hoztunk. Mi az, hogy? Az első üveg sem fogyott el abból, amit már itt bontottunk ki. Mindenesetre ez egy érdekes korszaka volt az életünknek. Az új jövevény megérkezése után apánk elvárásai felém csak még szigorúbbak lettek, sokkal komolyabban kezdte venni az okításomat, hogy majd egyszer felelősséget vállalhassak mindkét testvéremért, ha ő úgy döntene, nyugdíjazza magát a család éléről. Nagy pech, hogy engem ez akkor is pontosan annyira foglalkoztatott, mint most. Mármint a testvéreimre vigyázok, elvégre én vagyok a legidősebb, de azért azt ne várja el tőlem senki, hogy fapofával végigüljek valami dögunalmas, bájmosolygós találkozót, aminek isten igazából semmi értelme, mert mindenki vagy elbeszél egymás feje mellett, vagy nem beszél egyáltalán semmiről, csak úgy tesz mintha. :/ Ez nem nekem való, már rég rájöhettek volna... Valamiért az öreg mégsem hajlandó lemondani rólam, bár ennek lehet köze ahhoz, hogy öcsémet kímélni akarja, a nőági öröklésben meg nem hisz, ahhoz túl régimódi. Pedig láthatta, hogy az Amatsujiknál is működik!
- Egész eddig kíméltük mindenféle nagyobb kínzástól... De igazad lehet, nem most kéne összevesznünk vele – adtam helyt ikertestvérem felvetésének. Nem is emlékszem már, mivel borítottuk ki a napokban húgunkat, de kellőképpen vörös volt az arca ahhoz, hogy tudjuk, valamivel nem ártana kiengesztelnünk, mielőtt valami pernahajder vállán keresne vigaszt. Nem szeretnék olyan kérőt elüldözni mellőle, akiért komolyabban odavan. Arról nem tehetek, hogy eddig egyetlen lókötő sem ment át a testvéri rostán, én pedig nem fogom engedni, hogy az egyetlen kishúgomnak olyasvalaki udvaroljon, aki nem megfelelő. - Ezúttal nincs senki a láthatáron, aki miatt aggódnunk kellene, igaz? - tettem fel kérdésemet, biztos ami biztos. Az, hogy én nem tudok valamiről, nem jelenti azt, hogy nem is létezik, vagy hogy ikeröcsémnek sem mondott semmit egyetlen húgicánk. Az lenne csak a szégyen, ha egyszer valaki el tudna slisszolni a hátunk mögött. :| Ám húgunk viselkedése mindig eszembe juttat valaki mást is. Biztos voltam benne, öcsém sem feledkezett még meg róla, hiszen rengeteg ereklyét őrzött Tőle. Az idő ugyan nem indokolta, mégis elővettem övemből a testvéremé mintájára készíttetett legyezőt. Sosem adta volna a kezembe a sajátját, már abban a pillanatban tudtam, hogy először megláttam nála. De valahogy járt a késő esti saké mellé egy kis bolondozás, ahhoz pedig kora tavasszal illik a nyári estéket idéző legyező.
- Valahogy illett Hotaru-chanhoz, hogy pont barátok legyenek... Benned is élénken él annak a napnak az emléke, nem igaz? Mekkora taslit kaptam apánktól, mikor rájött, hogy nem én vagyok a kertben! Főleg mikor rájött, hogy ti sem vagytok sehol – sóhajtottam, elnézegetve a legyezőt bevonó anyag hímzését, a sakura-mintákat, melyek mind fogadott húgomat idézték. Bár az is igaz, hogy akkor még egyikünk sem gondolta volna, hogy végül az lesz. Az „apja” ragaszkodott hozzá, hogy Osen-chan a jegyesem legyen, nekem meg már az ötlettől is borsódzott a hátam. Nem tudom másnak, mint atyai büntetésnek betudni az egész találkozót, amire végül öcsém ment el helyettem, hátha megszabadulhatunk a lánytól. Öreg hiba volt azt feltételeznünk, hogy akár csak a legkisebb porcikája is akarta az egészet. Végül emiatt a hozzáállása miatt kezdtem megkedvelni, mint egy második lánytestvért.

Mély levegőt vettem, hogy ne gondoljak vér szerinti húgunkra esetlegesen leselkedő pipogya pernahajderekre, akik csak az alkalmat várják, hogy lankadjon óvó figyelmünk. De úgy ítéltem, mára még nyugtot adhatunk az emlegetett alaknak, és egy bólintással vettem csak tudomásul az általa vázolt helyzetet. Nem most volt itt az ideje ezen töprengeni, mikor eleve kényes témát hoztam fel... Láttam, már csak abból is, ahogyan öcsém reagált rá. Nem tudtam, miféle emlékképek járhattak a fejében. De én magam is fájdalommal gondoltam arra a lányra. Hogy eleinte mennyire fújtunk egymásra, és mennyire élesen tudott visszaszólni nekünk. Mennyire nem lehetett zavarba hozni, ameddig csak idegenek voltunk érzelmek nélkül. Látnom kellett volna, hogy öcsém a civódáson túl többet is lát. Mégis, csak akkor kezdtem sejteni fivérem vesztét, amikor egy közös küldetésükről csak ők ketten tértek vissza a csapatból. Sérülten, egymás kezét szorongatva. Biztosra kellett volna tudnom, és segítenem őket. Hisz én is egyre jobban megismertem Osen-chant, bár számomra is akadt kellemes nőnemű társaság ebben az időben – az más jellegű volt, sosem mertem volna itthon bemutatni. Ám fogadott húgom sorsa foglalkoztatott, hisz öcsém révén én is sok mindent megtudtam, amit a nyilvánosságnak sosem mondott volna el. És láttam, hogyan hullik az az erősnek hitt lány lassan a mélybe. Néha eszembe jut, hogy talán tehettem volna ellene. És akkor most ketten ülnének itt mellettem, miután együtt fellebbentettük minden sötét titokról a fátylat...
Felkapom a fejem öcsém megtört hangjára. Már bántam, hogy csak úgy felhoztam ezt a témát. Több eszem is lehetett volna, hiszen még nekem is fáj az emlék, noha eltelt már csaknem másfél évszázad. De fivérem sem volt rest visszaadni a kényes kérdést, bár nem tudom, tisztában van-e vele egyáltalán, engem hogyan érintett az egész. Egy húzásra megittam a csészémben lévő alkoholt, és hallgatásomba burkolózva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hisz ostobaságunkra nem voltak szavak. Annyival bölcsebb lehettem volna... Ha csak egy kicsit is engedek saját büszkeségemből, és őket is erre kérem, minden annyival másképpen történhetett volna...
- Azt hiszed, én nem gondoltam rá? Annyira egyszerű lett volna túljárni a vén kígyó eszén... De már felesleges ezen rágódnunk. Nem forgathatjuk vissza az időt – válaszoltam szavaimat halkra fogva. Még fejemet is lehajtottam és meredten bámultam az üres csészét. Sosem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az én hibám volt. Attól a naptól fogva, hogy testvérem egyedül került vissza Seireiteibe, és a yonbantai ellátására szorult. Sosem bocsátottam meg magamnak, hogy hagytam őket menni a saját fejük után, még ha akkor én sem tettem másként. Nem lett volna szabad hagynom, hogy mindez megtörténjen. - De ő sem jött el eltángálni minket... Pedig hogy fenyegetőzött az esernyőjével! Momoko volt a neve, igaz? Pedig még vártam is, hogy számon kér majd Osen-chan felől... Bevallom, mindig csodáltam, hogy egyszerű lélek létére ennyire bátor és nagyszájú volt. Mit gondolsz, élhet még? Vagy már ő is a múltba veszett, nem hagyva mást, csak egy kísértő képet maga után? - így száz év távlatában már bánom, hogy nem kértem randevút Osen-chan rokonától. Nagyon imponáló tulajdonságokkal rendelkezett, már csak az alapján is, amit láttam. És a kísértete nem hagy nyugodni. Meg mertem volna esküdni rá, hogy az elmúlt években láttam azt a bizonyos esernyőt, amely annyi fájdalmas ütést mért egykor a koponyámra. Bárhol felismerném azt a kiegészítőt. :|
- A Miyauchi nők nem tudnak békében nyugodni... Mindkettő ott kísért a 13. osztagban. Bár az egyiket már áthelyezték, de Aya-chan... - elharaptam a mondatot. Hiszen a lány Ane-san jobbkeze volt, mi több, ikeröcsém mellé kirendelt testőr. Ráadásul, csak azért, hogy fájjon, Osen-chan kísérteties hasonmása, csaknem minden szempontból. Félve pillantottam testvérem felé, hogyan fogadja ezt a kijelentésemet, majd halkan elnevettem magam, ahogy eszembe jutott első találkozásaim egyike azzal a kislánnyal. Időnként azóta is öcsém egy-egy jellemvonását vélem felfedezni benne. Ez ijesztő, bár szerintem csak képzelgek a fivérem által okozott sokk miatt. :| - Sosem bocsátom meg, hogy elhitetted velem, nagybácsi lettem. De elismerem, nagyszerű tréfa volt. Bocsásd meg, ha nehezen teszem magam túl rajta.

Kijelentésemet követő megjegyzésére ledöbbenve fordultam felé azonnal, mielőtt a legyezője becsapódását érzékeltem volna tarkómon. A leendő pukli helyét dörzsölgetve méregettem fivéremet, arra kíváncsian, mennyire is gondolta komolyan iménti szavait.
- Ez még mindig rossz vicc... - feleltem halkan, majd sóhajtottam és nevettem vele. Végülis el tudtam képzelni, milyen is lehet a teljes terror arckifejezése mesés vonásaimon. Amikor a shinigami a legidősebb a testvérei között és ő még a házasság gondolatától is falra mászik, nem feltétlenül szeretné azt a hírt hallani, hogy nagybácsi lett – esetünkben a leányzó korát tekintve ráadásul mikor?! Bár jobban belegondolva, ikeröcsém családi állapota nem is egyedülálló, hanem özvegy... És Osen-channal elég szoros volt a kapcsolata... Nem! Ebbe nem akartam belegondolni, rémes vicc, és csak még több képzelődést okozna szerencsétlen testőrlányt illetően. :|
- Sanju-chan, igen... - mértem végig elgondolkodva öcsémet az esernyős lányka emlegetésére. Arckifejezése arra engedett következtetni, hogy érte némi attrocitás a kölyöklány részéről. - Megharapott, mi? Ilyenkor harapd vissza, abból ért – jegyeztem meg mindentudó hangsúlyban, miközben a csészémben lévő alkoholt hörpölgettem tovább. Öcsém felvetésére én is megakadtam egy csöppet, és jobban elgondolkodtam a lányon. Nem mondom, hogy ötlete nem fordult meg korábban az én fejemben is, de mi van, ha csak egy kolosszális egybeesés? - Ezen már én is gondolkodtam. Ha szerinted is túlzottan hasonlít, mindenképp megemlítem a vénasszonynak – feleltem végül, fivérem megnyugtatására. Nem igazán akartam beleártani magam ebbe az ügybe, de abból nem lehet gond, ha szólok az öreglánynak. Onnantól pedig neki kell intéznie, elvégre akár az amire gondolunk, akár nem, az ő családjához van köze. Ezért aztán igazán nem vállalhatom én a felelősséget, mikor a vezetéknevük sem egyezik! Bár tény, hasonló elemet éppenséggel tartalmaz... Nem-nem-nem, bőven elég nekem a saját családommal kapcsolatos bonyodalom tenger, nem kell nekem még egy másik família ügyeivel is foglalkoznom!
- Heh? - pillantottam szemöldököm felvonva ikertestvéremre. Pimasz megjegyzését nem tudtam hová tenni, és szavait hallgatva egyre inkább kihívó mosolyra szaladt a szám. - Csak nem kóstolgatsz, Otouto? Nincs az az isten, hogy Anao-chan jobb vívó legyen nálam! Feltéve persze, ha nem változtatnak az utolsó pillanatban a kérelmem elbírálásán és kerülök helyetted is a 11. osztagba – vigyorogtam, miközben letettem a csészémet és inkább katanám markolatára csúszott a kezem. Tudtam jól, mire is megy ki a játék, nem most másztam le a faliképekről. Kardomat fogva álltam fel a teraszon, és néztem le fivéremre, pimasz mosolyát utánozva. - Te nem szeretnéd tesztelni a saját szinted? Igencsak érdekesen venné ki magát, ha a nagy juuichibantai aspiránst könnyedén eltángálná egy magamfajta tiszt – szabad kezemet öcsém felé nyújtottam, hogy elindulhassunk egy kis éjjeli vívómeccsre. Kíváncsi voltam, tudásunk mennyire maradt azonos szinten. Vajon valamelyikünk lehagyta a másikat, mióta utoljára megütköztünk egymással? Nem szerettem volna ezt megtapasztani. Mindkét eshetőségnél rosszul esett volna. De ezen az estén még ez is stílszerűnek tűnt.
- Az öreg mérges lesz ránk, hogy az ünneplésnek ezt a formáját nélküle űzzük – figyelmeztettem öcsémet, amikor már haladtunk a megfelelő szabad tér felé, ami nem korlátozhatta a mozgásunkat a vívás során. Apánk is szeretett hadakozni, hol velünk, hol másokkal, minket tanítandó. Biztosan kíváncsi lett volna a végeredményre. De persze eszem ágában sem volt megemlíteni neki, hogy egyáltalán sort kerítettünk ilyesmire. - Bár szerintem jobb, hogy ez most a mi kis titkunk marad – vigyorogtam, félig hátrafordulva. A csínyeinken kívül az utóbbi időben kevés volt a közös programunk, amin tényleg csak ketten voltunk. Nem zavart a család, vagy a testőrök, akiket családtagként kezeltünk (megjegyzem, nem értem, Shuu mit képzelt, hogy ránk állította őket -.-”), de azért néha a három fő már tömeg, ha testvéri programról van szó. :/
- Nos, készen állsz? - kérdeztem fivéremtől, mikor a kerti téren felvettem a megfelelő pozíciót, tőle távolabb, immár zanpakutommal a kezemben. Kíváncsian vártam, mi fog kisülni ebből. Abban biztos voltam, hogy keresve sem találhattunk volna jobb mókát erre a kései órára.

Nem vártam mást öcsémtől a kert felé haladva, mint a kedvünket még magasabb szintre lökő szemtelenkedést. Pontosan tudtam, mit várjak tőle, mégsem vette el a lelkesedésemet a kiszámíthatóság. Csak növelte a szórakozás értékét, hogy legalább valami sosem változik. Az öreg monológjai sem odahaza, de azt inkább bosszantónak tudnám értékelni. Ennek is az a másfél évszázada történt eset lehet az oka... Túllép valaha azon, hogy öcsém előbb nősült, mint én?! Nem bánnám, ha végre így tenne.
- Ha jót akar magának, már alszik. Akira-chan nem állna jót magáért, ha kedves kishúga túlerőltetné magát. Különben is, a szerződése nem szól családtag ellen, szóval eszedbe se jusson visszafogni magad! - azért én elgondolkodtam rajta, hogy vigyáznom kellene ikeröcsémre. Már csak fizikai állapota okán is. Nem vette volna jól ki magát, ha az ünneplés végül yonbantai látogatásba torkollik. Elmosolyodtam a gondolatra. Tudtam, hogy sosem bocsátaná meg, ha betegsége miatt egy kicsit is tartózkodnék a teljes erőm használatától. Ez most amúgy sem a zanpakutok képességeinek csatája volt, hanem a miénk, a fegyverek forgatóié. Ha pedig az Amatsuji birtokon egy testőr mégis közbe szólna, arra nem fogadok el semmiféle mentséget. Meggyőződésem volt, hogy az illetőt közös erővel bírnánk jobb belátásra, majd folytatnánk, ahol abbahagytuk. Ezt bizonyára ők is tudták. Sosem tűrtük, hogy játékainkba mások beleártsák magukat, még ha vérrokon is volt az illető.
- Előzékeny vagy. Csak meg ne bánd! - figyelmeztettem öcsémet egy vigyorral, mikor nekem adta a kezdeményezést. Nem vártam a támadással, hiszen felkészültnek kellett lennie, ha ilyesmire figyelmeztetett. A harc izgalma teljesen átjárt, ahogy a két zanpakuto, egymás nővérei csengve összeütköztek. Majd újra és újra. Egy végtelen tánc, melyben az ellenfél mozdulatai kiszámíthatóak, és mégis mindketten próbáltunk belevinni apróbb meglepetéseket, újításokat, amiket a külön töltött évek során tanultunk. Túlzottan jól ismertük egymás mozdulatait, észjárását és technikáit ahhoz, hogy igazán meglephessük egymást. De ez volt benne az igazi élvezet. A kései órán a katanák összecsapásának különös dallama szinte hasította a levegőt. Csak remélni mertem, hogy Ane-san nem hisz bennünket támadónak. A bénító tűi veszélyesek voltak.
- Csak nem fáradsz, Otouto? - kérdeztem vigyorogva, mikor láttam kisebb meghátrálását. Kíváncsian vártam, mit tervez, miközben méregettük egymást. Meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy ezúttal ő támadjon. Mi tagadás, lassultak a reflexeim, az arcomon éktelenkedő vágás erről árulkodott. - Hah? Yuko-chan mellett? Ha vele töltesz egy kis időt, reakcióid mindenképpen fejlődni fognak. Másként nem éled túl! - nevettem el magam, mikor testvérem előző osztagomra célzott. Sajnos az ötödik osztag száz évvel ezelőtti kapitánya nem vette túl jó néven, hogy némi puskaporral elegyített, robbanékony tréfám áldozata lett, és amint tehette, áthelyeztetett Kurotsuchi taichou alá, a 12. osztagba. Holott egyértelmű volt, hogy nem voltam odavaló. Ezt nem csak a taichou vetette többször a szememre, de a szadista alakja direkt élvezte, hogy kínozhat. Majd megkaptam felettesnek azt a közveszélyes kölyköt, akinek a segédje lettem, és mára már a sanseki rangig jutott a tudósok osztagában. Mi tagadás, az anorexiásnak látszó kölyöklány azóta felszedett pár kilót – de kimondottan előnyös eloszlásban. Direkt az ő bosszantásáért jártam vissza a tudósok osztagába néhanapján.
- Ej-ej, hát ilyen feledékeny lettél, Otouto? Már csaknem öt évtizede, hogy a 13. osztag tagja vagyok. Ott azért szabadabban lehet gyakorolni. A sebességemet viszont tényleg a juunibantainak köszönhetem – válaszoltam testvéremnek a védekező alapállást felvéve. Nem mondtam még le arról, hogy ezúttal ő indítsa a harcot. És nem is kellett csalódnom benne, miután tréfáján kinevettük magunkat, a fémek nem sokára ismét páratlan hangzású kórusukkal örvendeztettek meg minket és a birtok lakóit e kései órán. A Főnix és a Hidra pengéjének tánca felemelő látvány volt a Hold fényében fürödve. Lelkem társának csillogásán látni véltem, ő is élvezi ezt a kis játékot. Sosem akadt nővérénél méltóbb ellenfele.
Abba viszont különös volt belegondolni, hogy száz éven belül a harmadik osztagváltás várt rám. Sajnáltam távolabbi rokonomat, hogy kinevezése után szinte rögtön ott hagyom az osztagát, de öcsémen kívül nem tűnt jó ötletnek bármely rokonommal egy osztagban lenni. Főleg ha az illetőnek még magasabb rangja is volt az adott helyen. Nem voltam biztos benne, hogy kellőképpen komolyan tudnám venni fiatal rokonomat. Jobb volt a békesség. Bár nem kérdés, szerettem azt az osztagot. Kellemes volt a társaság, ám ideje volt tovább lépnem. Ahogy öcsémmel folytatott röpke vívásunkban is ezúttal rajtam volt a visszatáncolás sora. Oldalra pördülve kerültem ki támadását, és kisebb távolságot felvéve álltam meg kifújni magam.
- Egyre jobbak a hárításaid, Otouto! Ki volt az a remek edzőpartner a nibantaiban, akivel idáig jutottál? - tettem fel a kérdést mosolyogva, szinte még mindig levegőért kapkodva. Hisz, ha valaki, hát én tudom, hogy a jó partner csodákra képes a fejlődés tekintetében.

Számomra is megadatott a kiváló edzőpartner jelenléte. Az elmúlt ötven évben, melynek során a 13. osztag kötelékében szolgáltam, ismerkedtem meg Mae-channal, ki maga is lenyűgöző fegyverforgató volt, igencsak sajátos stílussal. Az évek során sokat tanultunk egymástól. Én többek között megtanultam olyasvalaki küzdőstílusát is kiegészíteni, aki nem az ikertestvérem volt. Bár ténybe tény, nehéz úgy kiegészíteni a másikat, hogy mindkettőnknek a támadás az igazi erőssége, nem pedig a védekezés. Mégis, meglepően könnyen sikerült összecsiszolódnunk. Miatta sajnálom, hogy ott kell hagynom a juusanbantait, bár nem hiszem, hogy túlzottan megviselné. Elvégre az elvarázsolt kisasszonyt az sem hatotta meg, amikor randevút kértem tőle... Arra a válaszra a mai napig várok, noha szerintem ő már réges-rég elfelejtette, és megmarad lelkemben igaz barátnak. Sajnos büszkeségem nem engedi, hogy a hallgatást és témaváltást visszautasításként kezeljem, és reakcióiból ítélve ő sem így gondolta. Bár nem tudom, mit ronthattam el, hogy nem vette az egyértelműnek szánt jelzéseket...
- Nocsak... Csak nem lecseréltél, Otouto? - tettem fel a kérdést, enyhe sértett féltékenységet mímelve. Nem az én hibám volt, ahogy a lányról beszélt, akaratlanul is feldobta a magas labdát, melyet bolond lettem volna nem lecsapni. Persze a sértett ábrázatot nem tudtam sokáig fenntartani, és ismét nevetésemtől zengett a kert szabad tere. Hisz nem vádolhattam, ha talált egy olyan partnert egy másik osztagban, kinek a képességei kiegészítik az övét. Számomra az elmúlt ötven évben ez Mae-chan volt, így igazán nem lehetett okom féltékenynek, vagy irigynek lenni. Már csak azért sem, mert magam is tudtam, milyen találni valakit, akire igazi partnerként tekinthetek feladataim végzése során. A kölcsönös, feltétlen bizalom kiépítése ritka, nagyszerű felfedezés, amit nem sajnálhatunk senkitől. A másik felünket persze senki nem lehet képes tökéletesen pótolni soha, de ha valakivel már csak ennek az összhangnak egy töredékéig is eljutunk, az kiváló eredménynek számít. Olyannak, ami minimálisan is életre szóló barátsággal jár, tehát az illető sajnálatos módon soha többé nem menekül nagyszerű személyeink zsenialitásától, avagy kedves kis tréfáinktól. Ennek tudatában játszottam meg a sebzett, szíven szúrt szerelmest replikájára. Természetesen igen hamar nevetésbe torkollott a dolog, hiszen egyikünk sem tudja túl sokáig megjátszani magát a másik előtt. Bár ami azt illeti, öcsém szemtelensége egy magasabb fokra hág az enyémnél, de sejtem, miért csinálja. Hisz lelkiismeretem elől én is mindig az önfeledt tréfákba menekülök.
- Ugyan-ugyan, majd azt mondjuk, megártott a sok jó ital, amit volt szíves felajánlani nekünk, mértékletes fogyasztásra – nyugtattam azonnal öcsémet, mikor az öltözetünkben esett kárra felhívta a figyelmem. Persze az arcunkon éktelenkedő karcolásokat is nehéz lehet elrejteni szüleink elől, de eszem ágában sem volt önként és dalolva közölni az öreggel, hogy kimaradt egy vívómeccsből. Főleg, ha belegondolok, anyánk hogyan reagálna, szerintem napokig kikérdezne minket, nem vesztünk-e össze valamin. Valamiért számára a párharc feltétlenül veszekedéssel járt, pedig én egy alkalmat sem tudnék felidézni, hogy ikeröcsémmel összevesztem volna, vagy csak komolyabb nézeteltérésünk lett volna. Meglátszott, hogy anyánknak sem volt soha ikertestvére, nem érthette, hogyan működik ez a kapcsolat.
- Fáradni? Még elememben vagyok, Otouto. Nem, inkább azon gondolkodtam, megéri-e kockáztatni öltözékünk további épségét? Elvégre ezek a ruhák nem harcra lettek tervezve – feleltem szemtelen kérdésére. A folytatás megkérdőjelezése persze Főnix számára sem volt túlzottan tetszetős elképzelés, tisztán éreztem a katana vibrálásából a nemtetszést. Azonban másnap délelőtt jelentkeznem kellett új kapitányomnál, nem tehettem meg, hogy e kései órán még arra is okot adok szüleinknek, hogy dorgálásuk okán késésbe sodorjanak. Bár ami azt illeti, öcsém viselete miatt jobban aggódtam. Eddig is nehezemre esett úgy hadakozni, hogy karcolást se ejtsek a sakura-mintás haorin, melytől a világ minden kincséért sem vált volna meg. - Talán valóban a döntetlen lenne a legjobb. Ám a következő mérkőzésünkre hamarabb kerítsünk sort – adtam meg végül magam egy kihívó vigyorral, hogy azért öcsém is tudja, nem szabadul meg a folytatástól évtizedekre. Csak átmenetileg elnapoltuk a küzdelmünk folytatását. Beleegyező bólintását követően visszacsúsztattam sayájába zanpakutomat. Biztos voltam benne, hogy szelleme, az a makacs nőszemély emiatt most egy ideig kissé sértetten fog viseltetni irányomba. Mégsem bántam. Már így is egy kimondottan jól sikerült testedzést tudhattunk magunkénak erre az éjszakára.
- És most, vissza a sakéhoz! - indítványoztam fivérem mellé lépve, és egy kisebb vállveregetés után átkaroltam, hogy együtt nevetve mehessünk vissza a jobbnál jobb minőségű alkoholok társaságába. Elvégre az ilyen kemény edzések után jó ital dukál, méghozzá nagy mennyiségben. Azonban az öcsém által váratlanul alakított összeesés megrémisztett, aggódva kaptam ikertestvérem után, hogy segíthessem a talpon maradásban. Mit tagadjam, kellett pár másodperc, ameddig rájöttem, hogy tréfálkozik. Pont ezzel?! Egy nevelő célzatú nyaklevessel jutalmaztam, amint végre mindketten egyenesen álltunk. Vannak dolgok, amikkel a shinigami bármikor viccelődhet, és vannak olyanok, amikkel nem árt, ha inkább nem. A betegsége miatt jelentkező időnkénti gyengeség ez utóbbi kategóriába tartozott. Ám hamar túltettem magam rajta, és megkönnyebbült sóhajtás után ismét átkaroltam, hogy folytathassuk utunkat a mennyei párlatok irányába, hisz már így is sok időt vesztegettünk üde társaságuk nélkül. Ráadásul ünnepléssel kellett volna töltenünk az egész estét, így ezt most pótolnunk kell, amint visszaérünk a teraszon kiszemelt, kedvenc pontunkhoz! Csakhogy ez a tavaszi este úgy döntött, megtréfál minket. Minket, a tréfa koronázatlan császárait!
- Meg mernék esküdni, hogy itt voltunk... - dünnyögtem, miközben elengedtem öcsémet, hogy jobban megvizsgálhassam a helyet, ahol feltételezéseink szerint korábban tartózkodtunk. És nem alaptalanul feltételeztük, hiszen az ülőpárnáink, csészéink és egy tálca valóban ott volt. Ám az est fénypontja mégis hiányzott. - A macska rúgja meg, hova lett az alkohol?!
Kórusban feltett kérdésünk megválaszolására persze akadt pár nagyon is jó tippem, így gyanakodva emeltem tekintetemet Ane-san ablakának irányába. Aggódó természetű öccséről sosem feltételezném, hogy ilyesmire vetemedne, elvégre nagyon is jól tudja, mivel jár, ha ujjat húz velünk. Ane-sanon kívül csak Shiki lehetne oly merész, hogy ilyesmit kövessen el ellenünk, de ha jól végzi dolgát, erre aligha lehetett ideje. Youko-nee, ezúttal kifogtál rajtunk, de megállj, ezt még visszakapod!


~ ZANPAKUTOU

Neve: Ao Hououza – Kék Főnix
Fajtája: Tűz
Kinézete: A zanpakuto alap állapotában egy katana formáját öltötte magára, melynek markolta és tokja ezüst színben pompázik, míg a markolatot lezáró fém és az azt körbefogó anyag között feltűnő rombuszminták aranyszínben játszanak. A keresztvason hihetetlen aprólékossággal egy szárnyaló főnixmadár motívuma bontakozik ki. Fegyverét Tokiya egy türkizkék szalaggal tudja az oldalához rögzíteni.
Parancs: Shoukyaku shiro anata no reiki honoh, Ao Hououza! - Pusztítson hideg lángod, Kék Főnix!
Shikai forma: A fegyver a parancs elhangzása után egy két méter hosszú, sötétebb ezüst színű lándzsa alakját ölti magára, melynek két végén találhatók a térbeli deltoidra emlékeztető formájú, míves pengék, melyek közül a lándzsa „végén” elhelyezkedő darab valamivel kisebb a másiknál. Ez utóbbiak minden oldala megfelelően élezett, a kisebbik mérete nagyjából akkora, mint Tokiya karja. A két pengén kék színű tűz lobog, melynek enyhe, nagyon minimális kénes szaga van (ez harc közben nem feltétlenül észrevehető).
Képességek:
Passzív: A pengéket körülvevő kék tűz alapvető, jellegzetes képessége, hogy máshoz hozzáérve nem forróságával éget, hőt igen kevéssé termel, viszont maró hatású. Fedetlen testtel érintkezve a tűz elkezdi lemarni a húst a csontról. Ha ruhán okoz vágást, akkor a ruhán keletkezett lyuk szélei marhatják a bőrt, ugyan nem annyira, mint ha maga a tűz érintkezett volna a bőrfelülettel – ugyan képes mind bőrt, mind textíliát meggyújtani, ez a hagyományos módon eloltható, ha valakit zavar a maró, szinte savas hatás (mivel hőt nem termel, de kegyetlenül marja a felületeket, amikhez ért, ez a „zavaró” hatás szinte azonnal fennáll, amint az idegrendszer jelezte a fájdalmat).
Fegyverekkel érintkezve a kék láng korrodálja a másik fémet. Ez a hatás nála alacsonyabb zanpakuto-ponttal rendelkezőknél azonnal jelentkezni kezd, egy-két rozsdásodó folt, apró hajszálrepedés, vagy akár felhólyagzás formájában. A vele azonos pontszámmal rendelkezőknél ugyanehhez az eredményhez a fegyvereknek 2-3 alkalommal össze kell érniük, míg a nála magasabb pontszámmal rendelkezők esetében a hatás megjelenéséhez 5-6 érintkezés szükséges (utóbbi esetben a korrózió értelemszerűen csak nagyon lassan terjed).
- Ao Hououza no Zenrou – Kék Főnix Oszlopcsarnoka: A technika során Tokiya a fegyver egyik végét (amelyiken a kisebb penge található) a földbe szúrja, melyből ennek hatására körülötte, egy 1 méter sugarú körben nagyjából 15-20 centiméteres helyközökkel 15-20 centiméter átmérőjű kék lángoszlopok csapnak a magasba. A kék tűz passzív képessége miatt ez a technika védekezésként és támadásként egyaránt használható.


~ FELSZERELÉSEK

× fémlegyező (öccse másik zanpakutojának pontos mása)
× wakizashi (szintén a hasonlóságot kiegészítendő, de fegyveres harcban nem okoz számára gondot használata)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Ápr. 11, 15:18:36 írta Meiou Tokiya »


(click to show/hide)

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Meiou Tokiya
« Válasz #1 Dátum: 2015. Ápr. 13, 07:16:26 »
Harmatos jó regglet!

Jöttem, láttam, ellenőrzök. ^-^
Nekem kifejezetten tetszett az előtörténet hangulata, megismerhető volt belőle a karakter, és annak viszonya testvérével, családjával, ismerősi körével. Mivel az engedélyek is rendben vannak, és én sem találtam olyan hibát, ami indokolná az ellenkezőjét, nincs is más hátra, elfogadom

Szint: 1. szint
Osztag: 10. osztag
Lélekenergia: 11000 LP (Az örökítés miatt.)
Kezdőtőke: 7000 ryou

Választhatsz 5, a szintednek megfelelő kidout/technikát. Indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 26 pontot (22 az LP-d után, 3 Gotei 13-hoz tartozás végett, 1 nemesség miatt) a képzettségeiden, amik a következők (részletek):
  • Zanjutsu
  • Hakuda
  • Kidou
  • Shunpo
  • Zanpakutou
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le.
Kellemes játékot! :)