Szerző Téma: Hatakeyama Momo  (Megtekintve 704 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Hatakeyama Momo

Eltávozott karakterek

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
20 000 / 30 000

Hozzászólások: 138

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 22 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Hideg rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Aoyama Shouta

Post szín:
#e25355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Hatakeyama Momo
« Dátum: 2015. Ápr. 12, 16:09:06 »
~ Adatlap

Név: Hatakeyama Momo
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 03. 12
Kor: 95 év (kinézetre 17-18 év)
  • Emberként: -
  • Lélekként: 95 év
~ Előtörténet

Kedves Idegen!

Nem tudom, hogy ki vagy, sőt azt sem tudom, hogy hogyan jutottál ehhez a levélhez, de ha megkaptad, akkor biztosan oka volt. Hogy mit is tartasz a most a kezedben? Egy kis mesét arról, hogy hogyan csinált belőlem a bátyám shinigamit minden szándéka ellenére. Nem tagadnom, nem a világ legérdekesebb irománya, de mikor ezeket a sorokat papírra vetem, úgy érzem, ki kell írnom magamból mindent.


A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.
/Kundera/

Nyugat-Rugonkai első körzetében láttam meg a napvilágot, mint a Hatakeyama család második gyermeke. Panaszra nem lehetett okom, hiszen egy jó körzetbe nevelkedtem szerető szülők, egy nagyszerű testvér és sok kis barát mellett.
Már akkor sok célom volt az életben, ám a „halálistenkedés” nem volt ezek között. Ez a bátyám álma volt, bár sosem mondta, csak láttam rajta. Saito szinte mindig leplezetlen csodálattal bámulta őket, mikor megjelentek a közelben. Sejtettem, nem is inkább tudtam, hogy eljön az a nap, mikor bejelenti, hogy elmegy a Lélektovábbképző Akadémiára és féltem azt a napot, igazán, ám mint mindennek, annak is el kellett jönnie. A sors iróniájának köszönhetően egy meleg, napsütésben gazdag meleg nyári napra ébredtünk akkor. Most is tisztán látom magam előtt a pillanatot, mikor a házunktól nem messze lévő folyó partján halálosan komoly tekintettel elém állt.
- Momo… - kezdte volna, ám nem hagytam, hogy befejezze, a komoly tekintete elárulta, én pedig nem akartam azt hallani, hogy elmegy, így félrekaptam a fejem. Ennek köszönhetően pont sikerült meglátom egy fehér nyuszit, ami a fák között iszkolt el. Nekem sem kellett több, egy hangos kiáltás kíséretében az állat után eredtem. Nem az volt az első alkalom, hogy nyulat üldöztem, ugyanis egy-kettő mindig megfordult a folyóparton, szóval volt egy kis rutinom. Igyekeztem a lehető leghalkabban üldözni, elhitetni vele, hogy minden rendben van. Azonban ez nagyon ritkán sikerült, az a nap pedig nem a sikeré volt, így nyúl egyre csak gyorsított. Ha tehettem volna, akkor egész nap ezt csinálom követem az állatot és menekülök a bátyám mondandója elől, ám ez lehetetlen volt, két okból kifolyólag. Az egyik a fizikai korlátom, melynek köszönhetően egy idő után már sípolt a tüdőm, a másik talán a jelentőségteljesebb pedig az, hogy megcsúszott a lábam a folyó partjának szélén, melynek köszönhetően majdnem a vízbe estem. Ekkor egy hangos és rémült kiáltás hagyta el a számat és felkészültem a legrosszabbra, már az életem is lepergett a szemem előtt, ám az utolsó pillanatban egy erős kéz ragadta meg a bal csuklómat. Pár pillanatig még farkasszemet néztem a tükörképemmel és a vízben úszkáló hajammal, majd hagytam, hogy a megmentőm elhúzzon onnan. Őszintén; nem lepett meg, mikor a bátyám barna íriszeivel találtam magam szembe, ugyanis más nem is járt arra olyankor. Remegtek a lábaim, nem tudtam állva maradni így lehuppantam a fűbe, miközben mélyeket lélegeztem. Igen, mindenki nagyon jól sejti, nem tudok úszni.
- Megőrültél? Nem, ez nem jó kérdés. Miért nem figyeltél a lábad elé? Nagyon jól tudod, hogy…
- Tudom, hogy nem tudok úszni és azt is tudom, hogy ezen a részen mély a víz, sőt, azt is tudom, hogy ha belestem volna, akkor jó eséllyel megfulladok, ha nem érsz ide időben.
- Remek. Akkor ezt megbeszéltük.
- Meg - mondtam, majd abba az irányba fordultam amerre a nyúl mehetett. Őszintén; sejtettem, hogy nincs ott, de azért egy kis remény még élt bennem. - Hogy a kutya meg a macska rúgja meg, elszaladt! - dőltem hátra a fűben
- Szerintem inkább nyúl - mosolyodott el Saito hamiskásan, mire, ha éppen nem a földön fekszem, biztosan vállba verem. Persze csak testvériesen, nem komolyan.
- Akkor nyúl, lényegtelen. Pedig én nem akartam bántani, csak meg akartam ölelgetni, mert annyira aranyosan nézett ki.
- Minden állattal ezt szoktad csinálni -rázta meg a fejét a bátyám, majd elnézett a jobb válla felett egyenesen a Sireitei felé. Ugyan csak fél oldalról láttam az arcát, de még így is sütött róla minden. A vágyódás, az öröm és a szomorúság is. Percekig nem szóltunk egymáshoz, én felültem, majd a megfelelő irányba fordultam és együtt néztük a világunk közepén magasodó épületeket
- Szóval elmész - törtem meg végül a csendet. A szavaimra a mellettem álló összerezzent, majd kissé szomorkás barna szemeivel rám nézett. - Nem tűnsz meglepettnek.
- Tudtam, hogy tudod - ült le mellém. - Sosem voltál olyan hülye, mint amilyennek mutattad magad.
- Sosem mutattam magam annak, mármint hülyének - vontam meg a vállam. - Egyszerűen mások kezdtek el annak nézi, mert szeretem a rózsaszínt, az állatokat, a plüssöket és a cuki dolgokat.
- És mert folyton kisállatokat üldözöl, hogy ölelgesd őket - tette hozzá, mire sértődött arcot vágtam.
- És ez így normális, nem értem, hogy más emberek miért nem teszik ezt - kulcsoltam össze magam előtt a kezem, miközben kifújtam egy barna tincset a hajamból. - Egyébként mikor mész az Akadémiára, mert jól sejtem, hogy titokban felvételiztél ugye? - tereltem komolyabb témára a szót, holott a lényem egy része nem akarta hallani a választ.
- Igen, bár ezt nem volt nehéz kitalálni és holnap után - mondta majd sóhajtott egyet. Ám ez olyan mélyről jövő volt, hogy fel kellett húzzam a szemöldökömet.
- Jól sejtem, hogy nem mondtad el anyáéknak ugye? - kérdeztem félve. Nos igen, a szüleim nem különösebben rajongtak azért az ötletért, hogy bármelyik gyerekük is shinigaminak álljon. Engem nem féltettek, de a bátyámat annál inkább. Emlékszem, mikor tavaly csak ötletként hozta fel a témát, hogy elmenne megnézni a felvételit, hatalmas veszekedés lett belőle.
- Talált.
- Ki fognak akadni - mondtam, miközben a bátyám vállára hajtottam a fejem. Ezt követően egyikünk sem szólt semmit, csak néztük az előttünk elterülő tájat, a házakat, a fákat, Seireitei hatalmas épületeit és hallgattuk a közelben lévő folyó csobogásának hangját. Annyira szomorú volt az egész, hogy sírni lett volna kedvem, holott tudtam; a bátyám nem örökre megy el, fogom még látni, haza fog látogatni, ha anyáék miatt nem is, de miattam mindenképpen. Tudtam ezt, mégis úgy éreztem, hogy valaminek vége van.

Ahogy sejtettük anyáék nem fogadták jól a bátyám döntését, sőt, még szépen fogalmaztam, tajtékoztak a dühtől. Azt hiszem, hogy eddigi életem alatt olyan veszekedést a mi kis családi házunkban még sosem hallottam, vagy éppen láttam. Bár, így visszagondolva azt kell mondanom, hogy apám volt a rosszabb, ó ordított szinte egész este, de a bátyám számlájára legyen írva, hogy mindezt szó nélkül, alázattal és lehajtott fejjel tűrte. Egyszer sem szólt vissza, sőt, még ő intett engem csendre, mikor a védelmére akartam kelni. Mikor utána megkérdeztem miért tette, azt mondta, hogy apánknak szüksége volt arra, hogy kitombolja magát. Talán igaza volt, nem tudom. Azt viszont biztosan tudom, hogy Hatakeyama Kaito életében azon az éjszaka beszélt utoljára a fiával, ugyanis ezek után Saito bármikor hazajött kifejezéstelen arccal ült és egy szót sem szólt, maximum hümmögött és bólogatott. Anya igyekezett jól kezelni a dolgokat, próbálta nyugtatni apámat, de látszott rajta, hogy őt is bántja a bátyám választása. Persze, ez ellen nem tehettek semmit, így elkezdtük az életünket hárman élni.
Eleinte, akadémista korában és az első pár shinigamiként töltött évben a bátyám sokszor haza jött, a fogadtatás ellenére is. Ilyenkor mindig kértem, hogy meséljen mindenről, amit tapasztal, ő pedig készségesen eleget tett ennek. A legelején az akadémiai életről, a tanárairól, az osztálytársairól, az óráiról és az eredményeiről regélt. Ezekben, a mondhatni kezdeti időkben gondtalanul csapongott a témák között, nem is figyelve arra, hogy miről beszél, ám később, mikor bekerült az első osztagába - sajnos nem tudom, hogy ez melyik volt, mert ezek után még vagy háromszor váltott osztagot - megváltozott. Komorabb lett és kevesebbet mosolygott. Mondjuk ezt akkoriban nem nagyon vettem észre, mert teljesen elvarázsoltak azok a dolgok, amiket csinált, no meg a kardja, amit mindig magánál hordott. Sőt, egyszer meg is mutatta nekem. Azt hiszem, hogy az volt az a pont, amikor komolyan szöget ütött a fejemben egy gondolat. Pontosabban az, hogy nekem vajon milyen kardom lenne, ugyanis Saito azt mesélte, hogy ezek a fegyverek a shinigamik lelkének egy részét, vagy valami ilyesmit. Ám a végső lökést mégsem ez adta meg, hanem az a karácsonyeste, mikor először találkoztam a kardom szellemével, bár erről akkor még fogalmam sem volt.
Azt hiszem, hogy pont abban az évben volt tíz éve annak, hogy a bátyám elment, ám ennek ellenére minden nagyobb ünnepet velünk töltött a fogadtatása ellenére. Általában napnyugta előtt odaért, ám ezen a napon késett, nem is keveset. Óránk ugyan nem volt, de a hold járásából tudtunk következtetni az időre. Én olyan fél kilenc, kilenc óra magasságában meguntam a várakozást, így fölvettem egy melegebb ruhát, a nyakam köré tekertem a sálamat, majd közöltem a szüleimmel, hogy járok egyet a környéken. Anyám egyből rá bólintott, míg apám morgott egy kicsit, de egyikük sem ellenkezett, így nekivágtam az éjszakának. Igazából nem figyeltem, hogy merre megyek, csak gyalogoltam előre a bokáig érő hóban, egészen az erőszéléig. Nem akartam bemenni a rengetegbe, már csak azért sem, mert sosem kedveltem azt a helyet, mindig kirázott tőle a hideg. Már azon voltam, hogy megfordulok, mikor valami sárgásat vettem észre az egyik fa tövében, olyan volt, mint egy szempár. Először azt hittem, hogy képzelődöm, ám ahogy közelebb léptem, meglepve konstatáltam, hogy valóban van ott egy állat, pontosabban egy fekete macska, mely tökéletesen bele tudott olvadni az erdő sötétjébe. Egy pillanatig sem gondoltam semmi rosszra, csak arra, hogy ki az a szívtelen ember, aki ilyen hideg időben kitesz egy macskát, no meg arra, hogy majd én hazaviszem, hogy nálunk megmelegedjen, így elindultam felé. Visszagondolva furcsának kellett volna hasson, hogy végig csendben figyelt, majd mikor már majdnem elértem elszökkent előlem. Ezt a jelenetet eljátszottuk párszor, így igazából oda sem figyelve, a folyópart mentén ugyan, de az erdőben kötöttem ki. Azt hiszem, hogy ez a tény akkor nem érdekelt annyira, ugyanis követtem a macskát egészen a partvonalig. Oda már nem akartam odamenni, tanultam abból a tíz évvel ezelőtti esetből, így figyeltem a lábam elé, vagy legalábbis megpróbáltam. Ám olyan volt, mintha a végtagjaim maguktól kezdtek volna el mozogni, egyenesen az állat felé tartottam, mely várakozóan nézett rám, már-már emberi szemekkel. Amikor pedig végre szembekerültem vele nem történt semmit, csak álltam és néztem, ahogy ő is engem. Igazából már azon voltam, hogy lehajolok érte, mikor valaki hátulról meglökött, bár az is lehet, hogy egyszerűen csak megcsúszott a lábam, nem emlékszem olyan tisztán, de az biztos, hogy esélyem sem volt megtartani az egyensúlyom, így belezuhantam a jéghideg folyóba. Igazából minden annyira gyorsan és váratlanul történt, hogy egy apró sikolynál többet nem sikerült kipréselnem magamból és már a víz alatt is voltam. Eszeveszettül csapkodtam a kezemmel és a lábammal, hátha találok valami kapaszkodót, távpontot, bármit. Vagy egyszerűen csak sikerül feljutnom a felszínre és levegőhöz juthatok. Ám az idő egyre fogyott, én pedig egyre több vizet nyeltem, már komolyan azt hittem, hogy itt a vég, mikor megláttam a fényt az „alagút” végén, vagyis ezt hittem, egészen addig, még neki nem ütköztem valaminek, egy hideg már-már üvegszerű falnak. Bár akkor és ott nem nagyon álltam neki azon morfondírozni, hogy mi lehet az, csak az jutott el a tudatomig, hogy éppen fuldoklom, vagy már haldoklom és nem tudok kijutni a partra. Minden erőmmel kétségbeesetten próbáltam kitörni, ám nem sikerült. Éreztem, hogy a fogy a levegőm és egyre kevésbé van erőm bármit is csinálni. Már az ájulás szélén álltam, mikor a túloldalon megjelent egy lány. Ugyan csak alulról láttam, alig pár pillanatra, de három dologban már akkor is biztos voltam, méghozzá abban, hogy fehér haja volt, a macskát, mit követtem a karjában tartotta és a legfurcsább, hogy ismerősnek tűnt, ő maga is, meg a hangja is.
- Szánalmas, nagyon szánalmas. És mégis te lennél Az? De hát, valahogy mégis csak eljutottál ide, valamint az illem az alapja mindennek, így azt hiszem, be kéne mutatkoznom. Az én nevem… - ám a mondata befejezését már nem hallottam, mivel elvesztettem az eszméletemet. Az utolsó gondolatom komolyan az volt, hogy meghalok és az agyam valami szörnyű tréfát játszik velem, ám mikor legközelebb magamhoz tértem mégis éltem. Bár sós víz jött fel a tüdőmből, de éltem.
- Hála az égnek, hála az isteneknek. Életben vagy - hallottam a fülem mellett a Saito megkönnyebbült hangját. Normális körülmények között visszaöleltem volna, de akkor még arra sem volt erőm, hogy megmozduljak, nemhogy a kezemet felemeljem, így csak neki dőltem a fekete egyenruhájának és beszívtam a testvérem illatát. - Mi a jó frászt csináltál itt? Nem megmondtuk neked ezerszer, hogy ne menj közel a parthoz, mert a végén meg belesel.
- Úsztam… egyet - ziháltam „humorosan”, miközben próbáltam összehúzni magamon a ruhámat, mivel irgalmatlanul fáztam, csurom víz voltam, kint hideg volt és egészen addig a havon feküdtem. És ezek után nem kaptam tüdőgyulladást, csak egy komolyabb náthát. Mindenesetre a bátyám talán a reakcióim alapján, talán az agya megmozgatása után, de kapcsolt, így minden további kérdés nélkül ölben vitt haza, annak ellenére, hogy bizonygattam; a saját lábamon is tudok menni. Bár lássuk be; ez akkora hazugság volt, mint maga a föld.
Persze otthon a szüleim teljesen magukon kívül voltak, kivételesen nem nagyon maradt idő Saitora - aminek szerintem kifejezetten örült -, mivel mind a ketten azzal voltak elfoglalva, hogy jól vagyok-e egészen addig, míg el nem aludtam. Zavarosak voltak az álmaim az nap éjszaka, a fehér hajú lányról és a macskáról álmodtam. A lány folyton a nevét mondogatta, de egyszer sem hallottam meg, mindig valami megzavart, végül, valamikor hajnalban közepén felriadtam. Igazából meg sem próbáltam visszaaludni, helyette, éreztem, hogy az álmaim ott folytatódnának, ahol abbamaradtak, így inkább köhögtem egyet, kifújtam az orrom, majd felvettem a legvastagabb ruhámat, amit volt és kimentem a ház előtti kis tornácra, hogy onnan nézzem végig a napfelkeltét, itt azonban legnagyobb meglepetésemre a bátyámba botlottam.
- Hát te? - ültem le mellé. - Nem kéne ilyenkor még aludnod?
- Érdekes, én is ezt akartam kérdezni, főleg a tegnapi után. De ha már itt vagy, válaszolj nekem egy kérdésre. Hogy a francba kerültél oda?
- A vízbe vagy az erdőbe? - kérdeztem tréfásan, mire kaptam egy nem túl szép pillantást a mellettem ülőtől. - Jól van, nem volt jó vicc - sóhajtottam, miközben elkezdtem birizgálni a sálam rojtjait. - Igazából csak kimentem járni egyet, aztán megláttam egy fekete macskát legalábbis azt hiszem, hogy láttam, de már ebben sem vagyok biztos - ráztam meg a fejem. - Mindenesetre követtem a folyópartig, aztán a vízben kötöttem ki. A történetet innentől már tudod - vontam meg a vállam, kihagyva talán a legfontosabb és leghomályosabb részt az estéből.
- Értem. Mindenesetre szerencse hogy pont akkor jöttem hazafelé és meghallottam a sikolyodat.
- Igen, szerencse - bólintottam. Eredetileg nem akartam mondani semmit, ám ahogy ott ültünk egymás mellett, úgy éreztem eljött a pillanat annak a kérdésnek a feltételére, melyet már régen tervezek. - Bátyus, szerinted nekem milyen kardom lenne?
- Úgy érted, hogy… - nem fejezte be a kérdést, helyette inkább rám nézett, mire bólintottam. - Hát nem tudom, ezt nehéz megmondani. De szerintem neked gyógyító kardod lenne, vagy legalábbis arra specializálódna, hogy így mondjam és talán növénytípusú, de ez csak tipp - vonta meg a vállát.
- Gyógyító? Ilyen van? - vontam fel a szemöldököm, mert sokféle válaszra számítottam, de ilyesmire egyáltalán nem. - Bár… végül is… embereket gyógyítani jó, főleg ha ezzel eltüntetjük a támadásunk nyomatit - mondtam, majd gondoltam egyet, felpattantam és lelöktem a bátyámat egyenesen a hóba. Persze, tudtam nagyon jól, hogy hagyta magát, de mégis mind a ketten nevetésben törtünk ki. Meg mondom őszintén; jól esett és akkor még nem gondoltam, hogy mi ketten akkor nevetünk együtt utoljára.
   

Jön egy fordulat, bekattan valami, és az ember érzi, hogy változás következik, sőt, már be is állt. És többé már semmi sem lesz a régi, soha.
 /A felhők fölött 3 méterrel c. film/

Végül az után a karácsony után kitavaszodott, majd nyár lett. Sokáig őrlődtem magamban azon, hogy mit tegyek. Jelentkezzek-e az akadémiára vagy se. Egy részem menni akart valamilyen megmagyarázhatatlan indok miatt - talán kíváncsiságból - menni akart, azonban a másik felem maradt volna a hétköznapoknál. Végül kötöttem magammal egy egyességet, miszerint egyszer megpróbálom. Ha felvesznek, akkor a sors akarta úgy, ha nem, akkor az azt jelenti, hogy semmi keresnivalóm ott. Szóval megpróbáltam és sikerült. Azt hiszem, hogy mikor megtudtam az eredményt ember nem volt nálam jobban meglepve. Bár egy nagy kő leesett a szívemről, de egy még nagyobb rá telepedett, ugyanis el kellett mondanom a szüleimnek a dolgot, mégsem titkolhattam előlük. Vagy legalábbis el kellett volna mondanom, ugyanis végül nem tettem. Próbálkoztam vele, de valahogy nem vitt rá a lélek, így egy meglehetősen gyáva és alávaló módszert választottam. Leírtam egy levélben, hogy mi a helyzet miért megyek el és a többi, majd az éjszaka leple alatt megszöktem. Tudtam, hogy ezzel a döntéssel mit vállalok. Azt, hogy soha többé nem mehetek haza, akkor mégis úgy éreztem, hogy jobb úgy, ugyanis nem bírtam volna elviselni apám tomboló dühét és anyám keserves zokogását, nem voltam hozzá elég erős. Ma már biztosan a szemük elé állnék, de már én sem vagyok teljesen az, aki akkor voltam.
Mindenesetre megkezdődött az akadémiai életem. Ez egyszerre volt izgalmas és ijesztő, mégis egy hatalmas kalandnak ígérkezett. Jó magam az „A” osztályba kerültem, így többször is elmondták, hogy azoknak a nagy része, akiket odaválogatta ki tiszti, esetleg hatalmas szerencsével kapitányi vagy hadnagyi rangot szerezhetnek, ha elég szorgalmasan és jól tanulnak. Érdekes módon az osztály nagy részével ellentétben ez nem nagyon izgatott, én nem azért csináltam az egészet, hogy magasra törjek, én csak azért csináltam, mert érdekelt, és mert izgalmasnak tűnt.
Bár voltak olyan dolgok, ami nem mentek első, sem másodikra, sem harmadikra, sem pedig mostanra. Ezek a kiduok. Én igazából a kezdet kezdetén éreztem, hogy ez nem az én asztalom lesz. Eleinte bármit csináltam minden felrobbant a kezeim között, vagy ha esetleg sikerült megtartanom, akkor jóval a célpont előtt csapódott be a földbe. Megjegyzem ez ma is így van egy két varázslatot leszámítva, amiket nagyon begyakoroltam, ám ezeknek számát két kezemen meg lehet mutatni. Azonban mint egy konpenzeálásaként a zanjutsuban kimagaslóan jó voltam. Nem mondanám, hogy a legjobb, mivel voltak, akik már gyerekkorukban - vagy haláluk előtt - is ezt tanulták, foglalkoztak vele, így őket nem előzhettem meg, de mindent megtettem annak érdekében, hogy legalább a közelükbe kerüljek ezt gyakoroltam éjjel és nappal. Valahogy a kardforgatás ma is és akkor is olyan egyszerűen ment, szinte gondolkodás nélkül, már-már ösztönből alkalmaztam a megtanult technikákat, valahogy annyira természetesnek tűnt az egész. A hakudában átlagos voltam, volt, hogy jól elpáholtak, de olyan is volt, hogy én páholtam el valakit. És ez jó is így. Az érdekes helyzetet a tanulmányaimban a hohō technikák jelentették, melyre sokan mondták, hogy olyanok, mint a kidouk, így ne is álmodjak róla, hogy menni fognak. Ennek ellenére várakozáson felül teljesítettem, ami azt jelentette, hogy együtt tudtam haladni a csoport nagy részével, sőt, az egyszerűbb, mondhatni alap dolgokat teljesen normálisan sikerült elsajátítanom. A nehezebbekről pedig inkább ne beszéljünk, jobb úgy nekem.
Az első évemre most is szívesen emlékszem vissza, az a barátszerzés és a beilleszkedés ideje volt, ami azt hiszem, hogy sikerült is. Persze, nem mindenkivel voltam jóban, de ezt egy 30-40 fős osztályban nem is lehet. Meg volt a saját baráti köröm és az nekem bőven elég volt. Mondjuk honvágyam is volt rendesen, elvégre az alatt az egy év alatt egyszer sem mentem haza, vagy legalábbis nem mentem be a házba, ugyanis néhányszor megpróbáltam a szüleim elé állni, ám mikor megláttam az otthonomat mindig megfutamodtam. Igen, ki merem mondani; gyáva voltam. Az azonban jobban meglepett, hogy a bátyám egyszer sem keresett meg, pedig ennyit azért vártam volna tőle. Illetve kijavítom magam, nem keresett meg az első évben, azonban a második év elején, azt hiszem, hogy a második napon úgy robbant be az utolsó óránk után, mint valami… hát nem tudok jó hasonlatot. A mai napig nem tudom, hogy kellett-e neki ehhez valamiféle engedély, vagy csak szabadnapja volt és azért jött, akkor nem kérdeztem meg, utána járni pedig nem akartam utána járni, mert mire odakerültem már lényegtelen volt, a múlt egy apró része, mely semmin sem változtatott volna. Mindenesetre Saito aznap délután tajtékozott a dühtől. Ahogy szembejött velem olyan volt, mintha apát láttam volna fiatalabb korában. Igazából nem teketóriázott sokat, köszönt a meglepett diákoknak, majd megragadta a csuklóm és kirángatott az udvarra, annak is egy csendesebb zugába.
- Te meg mi a frászt csinálsz itt? - esett nekem egyből, a kelleténél kicsit durvább hangnemben.
- Tanulok - válaszoltam kurtán, miközben megszorítottam a kezemben lévő könyveket és papírokat, nem akartam vele veszekedni.
- Persze, hiszen ez egy iskola, úgy értettem mit csinálsz itt a Lélektovábbképző Akadémián?
- Tanulok - vágtam rá ugyan azt. - Az Istenekre Saito, mit szoktak itt csinálni a diákok? Azért vagyok itt, mint mindenki más. Komolyan ha…
- Csak egy levél? - fojtotta belém a szót. - Tényleg csak ennyit voltál képes kiköhögni a szüleinknek? Ezt hogy képzelted?
- Hogy képzeltem? Egyszerűen nem akartam azt, ami akkor volt, mikor te elmentél, én nem éltem volna túl. Én nem te vagyok! Ha anya ott sírt volna, és apa kiabált volna, én nem hiszem, hogy el tudtam volna jönni! Nem hiszem, hogy ott hagytam volna őket! Tessék, ezt akartad hallani?
- Akkor meg mindek vagy itt Momo? - nézett rám komoran -, ha ezt tényleg így gondolod, akkor menj haza, nincs itt keresnivalód.
- Mi? - hökkentem meg teljesen, sokféle válaszra számítottam tőle, de erre nem.
- Jól hallottad menj haza, mert valós célok nélkül semmi keresnivalód itt. Kérdezd meg a társaidat, mindegyiküknek van valami célja, például elismerés, védelem, harc és hasonlók, azonban te. Te csak vagy, célok és komoly elhatározások nélkül. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy ha tényleg komolyak lennének a szándékait, akkor sem könnyek, sem kiabálás nem tántoríthatott volna el. Szóval menj haza - mondta olyan hangsúllyal, mint aki lezártnak tekinti a témát, azonban én nem így voltam ezzel. Alapjáraton egy egészen nyugodt ember vagyok, akit nehéz kihozni a sodrából, azonban akkor Saitonak mégis sikerült. Iszonyúan dühös voltam. Pedig részben igaza volt.
- Cseszd meg! - csúszott ki a számon, innen pedig nem lehetett megállítani, ömlött belőlem a szó. - Komolyan azt hiszed, hogy csak így ide jöhetsz, és kioktathatsz? Kinek képzeled te magad? De tudod mit? Ez kibaszottul az én életem, én fogom eldönteni, hogy hogyan is élem. Ha shinigami akarok lenni, akkor az leszek, Egyébként, több mint egy éve itt vagyok és csak most jöttél ide, vagyis most tudtad meg. Ennyit erről - ordítottam könnyes szemekkel. - De jól figyelj ide, mikor legközelebb találkozunk az annak a napja lesz, mikor legyőzlek és bebizonyítom, hogy jobb vagyok nálad, sokkal jobb - fejeztem be, majd minden szó nélkül hátat fordítottam a láthatóan teljesen meglepett bátyámnak és otthagytam. Ha tehetném és vissza tudnám fordítani az idő kerekét, akkor ezt beszélgetést biztosan másképpen intézem. Persze, akkor még fiatal voltam és nem gondoltam bele abba, hogy az lehet utolsó beszélgetésem a bátyámmal, pedig az volt. Alig két héttel később kaptam a hírt, miszerint meghalt. Most az ember azt hinné, hogy szomorú voltam és sírtam, de nem. Valahogy az első érzés, ami hatalmába kerített az a düh és a csalódottság volt. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg így alakultak a dolgok, hogy Saito meghalt. Dühös voltam a világra, hogy ezt engedte és dühös voltam a bátyámra is, hogy nem tudott vigyázni magára, de azt hiszem, hogy a legdühösebb mégis csak magamra voltam. Ám sírni nem sírtam egészen addig, míg a barátnőm tanácsára haza nem mentem. Ő hajtogatta egyfolytában azt, hogy ha én szörnyen érzem magam, akkor gondoljak bele, hogy a szüleim, hogy érezhetik magukat. Ebben teljesen igazat adtam neki. Egy ideig kerestem magamban mindenféle kifogásokat, hogy miért is nem mehetek haza, ám ezek elég hamar elfogytak, így a bátyám halált követő második hétvégén megtettem ezt a lépést is. Még most is emlékszem arra a görcsre, amivel beléptem a házba, komolyan mondom; jobban izgultam, mint a négy évvel későbbi záróvizsgámon. Mindenesetre mikor beléptem az ajtón meglehetősen vegyes érzelmek kavarogtam bennem, és ahogy láttam a szüleimben is. Anyám meglepetésében sikoltott egyet, elejtette a poharat, ami a kezében volt majd a nyakamba ugrott és zokogott. Azt hiszem, hogy valamit mondott is, de nem tudtam felfogni a szavainak értelmét, csak visszaöleltem és a vállába temettem az arcom. Mikor végre elengedett és felocsúdtam apámmal találtam magam szembe. Nem tudtam, mikor várhatok tőle, így csak vettem egy mély levegőt, majd kihúztam magam és vártam, hogy leordítsa a fejemet a helyéről. Ám meglepett, ugyanis nem mondott semmit, hanem a keze mozdult. Egy akkora pofont adott nekem, hogy alig tudtam állva maradni. Sosem ütött meg, sem ez előtt az eset előtt, sem utána. Azt hiszem, hogy normális körülmények között teljesen felháborodtam volna ezen, de akkor csak lehajtottam a fejem, mert megérdemeltem, tökéletesen megérdemeltem azt a pofont. Ezek után mondhatni rendeződött a viszonyom anyáékkal. Sosem lett olyan, mint a szökésem előtt, de ezt nem is vártam.
Végül a bátyámat eltemettük, ha csak képletesen is, mert a testét nem adták ki nekünk, már nem is emlékszem mire hivatkozva. Ezt eleinte mind a hárman furcsának találtuk, ám végül úgy voltunk vele, hogy végül is mindegy, a lényegen nem változtat. Persze az élet folyt tovább a saját medrébe. Igazából annyira beletemetkeztem az iskolába, a tanulásba és a gyakorlásba, hogy mire felocsúdtam már alig volt hátra pár hét a záróvizsgámig, ami egyszerre volt jó és rossz. Jó volt, mert ez valaminek a végét jelentette és rossz, mert a csoporttársaim nagy részével ellentétben nekem még mindig nem jelentkezett a kardom szelleme, legalábbis nem úgy, ahogy a többieknek. Álmodni folyamatosan álmodtam róla, de sosem hallottam a nevét, sosem jutott el hozzám a mondat befejezése. Legnagyobb kétségbeesésembe egyik éjszaka kilátogattam Saito sírjához. Nem gyakran megyek oda, valahogy túlságosan fájdalmas, azonban akkor arra volt szükségem. Beszélnem kellett vele, még úgy is, hogy ő nem tud válaszolni. Szükségem volt az érzésre. Amikor oda értem leültem, majd elkezdtem beszélni, körülbelül mindenről, ami eszembe jutott. Nem tudom mennyi idő telhetett el, mert egy idő után, ám ásítgattam és le-lecsukódtak a szemeim, de kitartóan meséltem a bátyámnak, vagy legalábbis próbáltam.
- Most tényleg az a legfontosabb? - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül, meglepve kaptam oda a fejem. A fehér hajú lány állt előttem az álmaimból. Most azonban tökéletesen láttam őt, minden részletre kiterjedően. A haja hófehér volt és a derekáig ért, a szeme éj kék színekben pompázott. A rajta lévő ruha a havas földet súrolta, aljának alsó része egybe is olvadt a talajt borító hóval, mivel az fehér volt, míg a felsője kék színekben pompázott. A kezében pedig a fekete macska volt, ami annak idején, karácsony éjszaka követtem, vagy legalábbis nagyon hasonlított arra.
- Válaszolj a kérdésemre Eperke!
- Eperke? - vontam fel meglepve a szemöldököm. - Ennek az égvilágon semmi értelme.
- Ó  dehogy is nem - válaszolta egy félmosoly kíséretében. - Elmagyarázom, addig állj fel és szedd össze magad, nincs kedvem egész nap veled szórakozni - mondta, mire eleinte valami frappánsat akartam rávágni, ám ekkor láttam meg mögötte a hóborította tájat a fákkal, a folyóval és a híddal, így egyből belém fagyott a mondatom.
- Hol vagyunk? Az előbb még… - néztem körbe zavartan, ám a velem szemben álló nem reagálta le a meglepődésemet, inkább válaszolt az Eperkés kérdésemre, miközben én elkezdtem kapiskálni, hogy mi is történik.
- Tudod a Momo, a eredetileg barackot jelent, de a Barackocska annyira nem hangzik jól, így gondoltam Eperkének foglak szólítani. Gyümölcs, gyümölcs. Remek nem? - csapta össze a tenyereit, miközben én túltettem magam a meglepődöttségemen, felálltam majd szembefordultam vele.
- De nagyon - feleltem, ám a hangomból sütött, hogy mindennek gondolom a dolgot, csak éppen remeknek nem.
- Ugye? - lelkesedett, majd hirtelen komolyabb lett a tekintete. -  Akkor védekezz! - kiáltotta, majd a következő pillanatban előttem termett egy karddal a kezében és már csapott is volna felém. Egyedül a jó reflexeimnek és az oktatóim tanításainak köszönhettem, hogy sikerült időben kihúznom a kardom és kivédenem a csapást. Ha ez nem sikerül, akkor biztos, hogy kettévágott volna.
- Nem rossz, bár erre számítottam. Szóval térjünk a lényegre. Gondolom sejted kivagyok és arról is van fogalmad, hogy hol vagy éppen - nem kérdezte, mondta, ám én mégis bólintottam. - Fantasztikus, így legalább ezzel nem kell fáradnom. Szóval fektessük le az alapszabályokat. Harcolunk, ha nyersz, jól jársz, elmondom neked a nevemet, amit egészen idáig nem hallottál. Ha vesztesz, akkor meghalsz.
- Meg lehet itt hal…
- Ne beszélj, harcolj Eperke - csapott felém ismételten a kardjával mire hátraugrottam.
Emlékszem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy hogyan sikerült kifognom egy ilyen szellemet. Szinte mindenki, akivel beszéltem azt mondta, hogy a kardja egy rövidebb beszélgetés után egyből elmondta a nevét, erre ott voltam én, akit gyakorlatilag meg akart ölni a saját kardja szelleme. A „játék” eleinte egészen érdekesen alakult. Csak támadott a nála lévő karddal, ami pontos hasonmása volt az enyémnek. A nő gyors volt és veszedelmes. Ha csak egy pillanatra is elbambultam, azt egyből kihasználta. Hiába próbáltam beszélni vele meg sem hallgatott. Ezt így ment egy darabig, pontosan addig, míg le nem állt. Én idióta azt hittem, hogy most megtámadhatom, de tévedtem, kivédte, majdhogynem úgy, ahogy én először az övét, annyi különbséggel, hogy én két kézzel tartottam a kardot, ő pedig eggyel, mintha olyan nagyon könnyű lenne kivédeni a támadásomat.
- Rendben, akkor játsszuk komolyabban - mondta, majd valami furcsa történt a kezében lévő karddal. A markolata kék lett és a markolat végére egy szalag „nőtt”, mely szintén fehér színben pompázott, valamint a keresztvasa egy fehér, aprólékosan kidolgozott hópelyhet mintázott, pontosan olyat, mint ami a nyakában lógó láncon volt. Egyszóval a kardja lélegzetelállítóan gyönyörű lett, legalábbis az én szememben, azonban nem sokáig csodálhattam, mivel megmozdította a fegyvert. Először azt hittem, hogy így akar megvágni, ezért kicsit hátraugrottam, ám mikor rászegeztem a tekintetem rá kellett jöjjek; tévedtem, pontosan a kedvére játszottam, mivel pontosan abban a pillanatban lendítette felém a fegyvert, melynek a pengéje körül valami fehér körözött. Igazából elképzelésem sem volt arról, hogy mi lehet az, így ijedten az arcom és a testem elé kaptam a kezemet. Amint a fehér dolog elért engem hátraestem. Eleinte azt hittem, hogy ez volt a támadás lényege, ám mikor kinyitottam a szemem kiderült; tévedtem, ugyanis a karom melyet magam elé emeltem tele volt apró, vérző vágásokkal. A sebeimből egyszerre folyt ki víz és vér is. Egy pillanatig azt hittem, hogy itt a vége, ám mikor oldalra fordítottam a fejem láttam, hogy közeledik, egy újabb támadás kíséretében. Szívem szerint valami nagyon cifrát mondtam volna, e helyett inkább hátragurultam, hogy elkerüljem a következő támadást.
Ezt követően pedig az volt a program, hogy ő küldte felém, a jeges pengéket én pedig próbáltam kivédeni őket és elérni a lányt a kardommal, több, vagy inkább kevesebb sikerrel. Az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudtam megtartani a kardomat. Már komolyan azt hittem, hogy itt a vég.  Isten se tudja hányadszor kerültem padlóra - vagyis inkább földre -, mikor eszembe jutottak egy tanáromnak a szavai, mi szerint egy kard támadása sem tarthat végtelen ideig, mindegyiknek van egy ciklusa. És pont annyi időm volt, hogy ez eszembe jusson, mert már jött is a következő csapás. Vagyis első csapás, mondtam majd elszámoltam háromig, jött is a második, megint eljutottam háromig, jött a harmadik is. Ez után eljutottam négyig, ötig és innen nem számoltam tovább, tudtam most jött el az idő. Valamint az igazsághoz hozzátartozik, hogy már olyan szinten kivoltam, hogy tudtam, ha akkor nem támadom meg, akkor biztosan kidőlök és elvesztem a csatát. Máig nem tudom, hogy tudta-e mire készülök vagy sem, ám ez lényegtelen. Ugyan a következő ciklust még végig támadta, ám azok közül csodával határos módon mindet sikerült kikerülnöm. Mikor pedig elég közel jutottam hozzá megragadtam a markolattartó kezét - a szalaggal együtt, nehogy azzal is trükközzön - majd mögé kerültem és a nyaka elé tartottam a kezemben lévő kardot.
- Vége… van - lihegtem kimerülten, remegő kezekkel valamint fájó és vérző sebekkel. Igazság szerint, ahogy csökkent bennem az adrenalin annál jobban fájtak a megvágott területek.
- Nem rossz, őszintén; az elején nem hittem volna, hogy sikerült, még megcsináltad. De nincs vége, még csak most kezdődik - mondta majd megmozdította a csuklóját, mire kicsúszott a kezeim közül a szalag. Utána akartam kapni, de hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha a testem nagy részét jég borítaná, mely gátol a mozgásban. Nem tudtam mi történik, ám nem is volt időm gondolkodni, ugyanis a lány kardjának markolata csapódott hozzá a fejemhez. Nem túl erősen, ha éppen nem vagyok szétverve, akkor valószínűleg állva maradok, azonban akkor és ott azonban elestem. Szerencsére a földet érésem után már tudtam mozogni.
- Minden esetre jól helyt álltál Eperke - guggolt elém - és igen, valóban nyertél. De még mielőtt megkérdezed az előbbire azért volt szükség, hogy tudd, nem ennyi volt az egész. Ismered egy darab támadásomat, de nem az összeset. Ha jól viselkedsz és életben maradsz, akkor egyszer mindent megtanítok neked, most viszont menned kell, ám még utolsó szó gyanánt. Ennyi év után azt hiszem, hogy tényleg itt az ideje bemutatkoznom - mosolygott rám, majd végre valahára elárulta a nevét. Azt hiszem, hogy reagálni is akartam rá valamit, de nem tudtam, mert elsötétedett a világ.
Mikor magamhoz tértem vízcseppek nyaldosták az arcomat. Először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ám mikor körülnéztem sikerült megállapítanom; elaludtam a bátyám sírjánál, majd eleredt az eső. Igazából nem tudtam menny ideig lehettem eszméletlen, ám ahhoz mindenképpen elégig, hogy a ruhám magába szívja a lehulló vizet, ezáltal egészen nehéz legyen. Mikor feltápászkodtam lehajoltam a földön heverő kardért, azonban mikor megfogtam egészen furcsa érzés lett úrrá rajtam.
~ Mond a nevem Eperke! ~ hallottam meg a hangját, mire ijedten fordultam körbe, ám a fákat és a többi sírt leszámítva semmit és senkit sem álltam.  ~ A fejedben vagyok és te idióta, csak csináld, amit mondtam! ~ csattant fel, mire összerezzentem.
- Ezek szerint mégsem álom volt - mosolyodtam el - de hol vannak a sérülésem?
~ Eperke!! Ne akard bebizonyítani, hogy rossz döntést hoztam, a sérüléseid nem a fizikai testedet érték, hanem a lelked egy részét, mely az én világomban volt. Felfogtad? Ha igen legyél olyan kedves a nevemen szólítani.~
- Jól van na, nem kell ennyire nekem esni - húztam fel el a számat, ám mégis csináltam, amit mondott. Kihúztam a kardot a hüvelyéből és elismételtem azokat a szavakat, melyeket utoljára halottam tőle a saját világában. - Maiagare Kawasemi! - furcsa módon a szavak melegséggel töltöttek és igazából reakció nélkül sem maradtak, mivel a kezemben lévő fegyver elkezdett fényleni, majd pontosan olyan alakot vett fel, mint amilyet vártam. Fehér szalag, kék markolat és hópehely alakú keresztvas.
- Látod - fordultam a sír felé, miközben eleredtek a könnyeim magam sem tudom már, hogy miért -, nem lett igazad, egy gyönyörű jégalapú kardom van.


Mi más a jövő, ha nem titkok sorozata?
/Margit Sandemo/

Ezt követően sikeresen levizsgáztam mindenből. Ha jegyeket kaptunk volna bizonyítványba, akkor bizonyosan négyeseket és ötösöket kaptam volna illetve egy kegyelem kettes alát, amire olyan büszke vagyok, hogy arra szó nincs. Nem lettem osztályelső, sem második, sem harmadik, de azt hiszem, hogy ez nem is baj, nem ez volt a célom, más a célom. Talán három - lassan négy - éve a bátyámnak igaza volt, célok nélkül voltam itt, csak tengtem és lengtem. Így szorgalommal és kitartással az akadémiát el tudtam végezni, ám most már célom és álmom is van, bár szerintem ez a kettő ugyan az. Most mondhatnám azt, hogy a legjobb akarok lenni, hogy kapitány vagy hadnagy akarok lenni, de ez nem lenne igaz. Én csak egy embernél akarok jobb lenni, annál, aki tegnap voltam. Egyszóval magamat akarom legyőzni folyton folyvást, hogy elégedett legyek magammal.
Most azonban egyelőre még tanulok és várok. Ó igen, sok mindenre várok, többek között arra is, hogy megkapja a levelem, hogy melyik osztag tagja leszek. Hát igen, izgalmas egy várakozás ez, az biztos.



~ Kinézet

Momonak hosszú, barna haja van, melyet csak a szabadnapjain enged le, mivel folyton elszabaduló tincsei rendkívül szokták őt zavarni a mindennapi teendőinek során. Így mindig felfogva hordja, ezt többnyire egy egyszerű copfban, melyet egy piros szalaggal szokott rögzíteni, hogy a helyén maradjon.
A szemei barnák, ám az árnyalatukat egyszerűen nem tudja meghatározni, ugyanis mindig másnak látja a tükörből, hol rendes barnának, hol aranynak, hol pedig narancssárgának. Félreértés ne essék; itt szó sincs szemszín váltásról, mindössze az a helyzet, hogy egy olyan színnek áldotta meg őt - és az édesanyját - a sors, melyet eddig még nem sokan láttak.
A bőre puha és fehér, ez utóbbinak köszönhetően pedig még a legapróbb hegek is meglátszanak rajta. Szerencsére ezekből nincs sok, legalábbis olyan helyen, melyet bárki láthatna. Az egyetlen feltűnő hege az a jobb alkarján található. Ennek szerzéséről más sokan kérdezték, ám még senkinek sem mondta el, hogy hogyan is szerezte valójában.
Öltözködés tekintetében legtöbbször az egyenruhát lehet látni rajta, ám ha éppen nem azt viseli, akkor egy a shinigami haorihoz hasonló öltözet van rajta, mely csak színeiben különbözik az egyenruhától, ugyanis felsőrésze rózsaszín a nadrág része pedig hófehér. A magasságára nem lehet panasza, ugyanis nem tartozik az égimeszelő lányok közé, sem a törpék közé. Valahol pont a kettő között foglal helyet a maga 165 centiméterével és ez így pont jó neki.

~ Jellem

Momora nagyon jellemző a „Ne a borítójáról ítéld meg a könyvet” közmondás. Első ránézésre, sőt, talán még első beszélgetésre is az embernek az az érzése támadhat, hogy Momo egy igazán naiv, minden lében két kanál lány, akit az első adandó alkalommal átvernek és kihasználnak. Azonban ez még véletlenül sem így van, a látszat ellenére igazán sok esze van, csak nem igazán szokta használni, túl lusta hozzá.
Kedves és mosolygós természetének köszönhetően sok ismerőse van, igazából Dunát, Tiszát vagy bármilyen más folyót lehetne rekeszteni vele, azonban barátja csak nagyon kevés, ugyanis nehezen bízik meg az emberekben. Szóval, ahogy mondani szokás; a bizalmát megszerezni nehéz, elveszteni pedig nagyon könnyű. Mind ezek mellett nemtől, kortól, származástól, fajtól és minden egyébtől eltérően mélységesen elítéli az árulást és a hátbatámadást. Ezek számára olyas fajta dolgok, mint másnak a hét fő bűn.
A dolgokról és a történésekről mindig meg van a maga véleménye, legyen az jó vagy rossz és ezt mindig el is mondja az illetékeseknek - legyenek rangban feljebb, vagy akár lejjebb -, bár többnyire nem az emberek arcába vágja a dolgot, mint egy vizes lepedőt. Inkább egy rózsaszín cukorpapírba csomagolva tálalja, de az igazság, akkor is igazság, bármilyen formában is adjuk át.
Ha szellemi munkáról van szó, akkor igyekszik azt precízen és pontosan megcsinálni, az első fél másodpercben, utánra rájön, hogy ez neki nem igen való, túl sok agymunka kell. Eddig az egyetlen dolog, amit tisztességesen csinált meg, az a záróvizsgájának írásbeli része volt, de azt is csak azért, mert a jövője múlott rajta.
 Ezzel ellentétben, ha harcra kerül a sor, akkor mindig összeszedett és igyekszik a lehető legjobban teljesíteni, taktikákat kitalálni. Igazából harcban olyan, mintha egy teljesen másik ember lenne. Ilyenkor összeszedett, koncentrál és figyel a lehető legapróbb részletre is.
Ha éppen van egy kis szabadideje, akkor szeret olvasni - szinte bármilyen témában -, a természetben feküdni, kisállatokkal játszani és enni.


~ Zanpakuto

~ Alap állapot

Neve: Jégmadár/Kawasemi (カワセミ)
Fajtája: Jég
Kinézete: A kard, még a shikhai alak megidézése előtt pontosan úgy néz ki, mint egy békebeli, hagyományos katana kék markolattal és fehér hópelyhes keresztvassal.
Kinézete lélekként:
Lélekként egy Momoval egy magas fehér hajú, kék szemű lány. Ruházatát tekintve fehér földig érő ujjatlan ruhát hord, melynek a mellrésze kék, valamint a nyakában található egy világoskék hópehely alakú lánc. Személyiségét tekintve elég furcsa lány. Ha akar, akkor tud kedves is lenni, ám nagyon szeret kötözködni. Ha lehet, akkor mindenbe beleszól, vagy mindenhez hozzászól még akkor is, ha az éppen nem az adott témához kapcsolódik Azonban a látszat ellenére szereti Momot és ha harcra, vagy edzésre kerül a sor, akkor maximálisan egy csapatként tudnak működni. A technikáit nem adja könnyen, megkövetel hozzájuk egy bizonyos szintet, és nagyon jól tudja, hogy Momo igyekszik ezeknek megfelelni. Legbelül kicsit bántja, hogy használója gyakorlatilag alkalmatlan mindenféle démonmágia használatára, de ezt eddig még egyszer sem mondta neki, mert tudja, hogy a lány nem tehet a dologról. Van egy fekete macskája, akit szinte mindig a karjaiban hord.
Kép1 (lélekalakban)
Kép 2 (szellemként)
Belső világa: :
Egy fagyott folyó menti tisztás, fákkal és egy kis híddal. Ez így szép is lenne, azonban mindent hó borít és a folyó is be van fagyva. Az egyetlen furcsa momentum az egész világban, hogy a fák nem csupaszok és nem is hó fedi őket, hanem leveleik valamilyen furcsa oknál fogva teljesen fehérek. A folyónak nincsen se eleje se vége, a végtelenből folyik a végtelenbe.


~ Shikhai állapot
Parancsa: Maiagare Kawasemi! /Szállj fel Jégmadár!
Kinézete sihikhai állapotban :
Kinézeti különbség nem sok jelentkezik, a kard alapjáraton ugyan úgy néz ki, mint a nyugodt állapotában. Két dolog változik összesen. Az egyik egy fehér szalag, mely a kard markolatáról lóg alám a másik különbség, inkább érzékelésbeli, hogy így fogalmazzak, ugyanis a kard pengéje lehűl mínusz tíz, tizenkét fokra.
 

Támadása(i):

~ Első hó! / Saisho no yuki! (最初の雪)
Itt a kard pengéje körkörös alakban maga köré gyűjti a levegőben található pára és víztartalom egy részét, majd mikor elég vizet gyűjtött össze azt apró, milliméter vékony, éles jégdarabokká alakítja, melyek ezt követően a kard hideg pengéje körül forognak. Ez távolról úgy néz ki, mintha nem is jég, hanem hó örvénylene a kardkörül. Amint ez megvan Momo lendít egyet a kardon és a felgyülemlett jeget az ellenség felé küldi, aki ha nem kerüli el azt viszonylag mély vágások keletkeznek az érintett területeken.
Azonban a támadásnak van egy nagyon gyenge pontja, ami pedig nem más, mint a holtidő, ugyanis az egyszerre képezhető jégdarabkák száma nem végtelen. Egy gyűjtés általában három támadásra elég. Az „újragyűjtés” ideje 10 másodperc.

~ Jég báb! / Kōri no mayu! (氷の繭)
Szintén támadó technika, ám ez az előzővel ellentétben nem a kard élére, hanem a markolaton logó szalagra épül, mégpedig azért, mert ez a támadás csak akkor használható, ha a célpont a parancsszavak elhangzásának idejében valamilyen közvetlen kapcsolatban állnak a szalaggal. Lényege, hogy a támadott fél bőre, mint egy mellékhatásba lép a levegőben található vízzel és párával - pont úgy, mint fentebb a kard pengéje - ám itt nem egyenként fagynak meg, hanem egy jégburkot alkotva az ellenfél bőrén nyaktól lefelé így az nem tud mozogni. Persze, ennek a bábnak az ideje nem végtelen - a használó erejétől függ - , így gyorsan kell kihasználni a fagyás adta mozdulatlanságot. Fontos még, hogy érzékelés szintén a bán úgy jelentkezik, hogy az ellenfél hideg jég érintését érzi az egész testén. Nem kibírhatatlan, de elég kellemetlen. Fontos még, hogy a báb - ha nem lép túl az időkorlátot - egy támadást bír ki, utána megsemmisül, visszaadva ezzel a fogvatartott mozgását.
(Én a báb „tartósságát úgy gondoltam, hogy ahány zanpakuto pont annyi másodperc.)
(Ezt a technikát még nem tudja használni.)



~ Szeret-nem szeret

(+) édesség
(+) eper (leginkább cukorral szórva)
(+) tavasz
(+) könyvek
(+) virágok
(+) kisállatok
(+) könyvek és mangák olvasása
(+) viccek

(-) árulás, hátbatámadás
(-) lidércek/hollowok
(-) „Eperke”
(-) lidércek
(-) folyóvíz
(-) kidouk

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Ápr. 12, 16:47:18 írta Hatakeyama Momo »

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Hatakeyama Momo
« Válasz #1 Dátum: 2015. Ápr. 13, 16:18:43 »
Üdvözlet, Hatakeyama kisasszony! :hippy:

Aranyos kis előtörténetet írtál, bár azért akadtak benne helyesírási hibák, amiket nem sikerült kiszűrnöd. A fontosabb tulajdonnevekre, mint Seireitei, Rukongai, Akadémia a későbbiekben figyelj oda, és ezzel nem lesz gond. ^-^ Illetve felhívnám a figyelmed a pontos vessző használatára: csak akkor tedd ki, ha pontot raknál a helyére, mert így picit zavaró (a vesszők is időnként eltévedtek, de emiatt nem fogok most külön kukacoskodni). Akadt még egy-két elgépelés, amit ennél a hossznál elnézek, illetve időnként külön írtál egybeírandó szavakat, de szerintem ebbe majd belejössz játék közben, ez nem ok arra, hogy visszadobjam az előtöridet (ahogyan a képességleírásoknál előkerülő furi szavak, mint például a második shikai képességnél mellékhatás kölcsönhatás helyett sem). Ha már itt tartunk, a későbbiekben a kardod feloldását SHIKAI-nak írd kérlek, mert nem Uruk-haiokat és rokonaikat használunk. ^-^
No, kukacoskodást befejeztem, egyik sem olyan súlyos hiba, hogy tovább kínozzalak vele, legtöbbjét inkább csak jó tanácsnak szántam (1-1 átolvasás sem árt, néha mondatrészeken belül kétszer előfordult ugyanaz a szó, gondolom ilyenkor átírtad ^^"). Mindent összevetve az előtörténetedet ELFOGADOM! Gratulálok a Gotei 13-ba való felvételedhez! ^-^

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 4000 ryou
Osztag: 10. osztag *kérésedre

Minden képzettségedre kapsz automatikusan 1-1 pontot, ezen kívül további 13 pontot oszthatsz szét a képzettségeid között (10 pont LP alapján illetve 3 pont a Gotei 13 tagság). További részleteket ITT találhatsz.
Ezeket az alábbi képzettségek között kell elosztanod:
- Zanjutsu
- Hakuda
- Kidou
- Shunpo
- Zanpakutou

Amint kitöltötted a profilod és bejelentetted a pontelosztásod (topik), hozzákezdhetsz a játékhoz. Jó szórakozást a karakter kijátszásához! :hippy: