– Ebben igazad van – felelem némi gondolkodás után Toshizou-san észrevételére. Valóban, ha egy napszakra koncentrálódnának a helyi támadások, az feltételezne némi stratégiai gondolkodást. Vagy minimális összhangot. Az pedig csak a magasabb fejlettségű lidércekre jellemző – az ő jelenlétükről pedig minden bizonnyal kaptunk volna tájékoztatást is.
– Attól függ, mennyire gyermeki lelkűek – válaszom közben a sebesen távozó gyermekeket figyelem, vajon mik történhettek itt korábban, amikről nem tudunk? Vagy mindez csak valami ostoba babona része lenne? Ennél viszont fontosabb a feladatunk megoldása, amivel nem állunk túl jól, legalábbis egyikünk eltűnését nem tudom épp sikernek nevezni. Ez utóbbit igyekszem nem túl bíráló tónusban jelezni társam felé. A magam részéről tényleg nem tudom megállapítani, mióta nincs velünk. Túlzottan sok információt kellett felmérnem hirtelen, a környezetünkre és terepviszonyokra vonatkozóan. Azok lényegesebbnek tűntek, mint hogy a többiek merre kószálnak el, ugyanis valamerre el kellene lassan indulnunk, hogy megtaláljuk az üzenet címzettjét. Szeretném mielőbb letudni ezt a feladatot, hogy ne kelljen olyan sokáig kimaradnom az otthoni dolgokból.
– Már megbocsáss... – motyogom megütközve, mikor érzékelem a fejemet érő lapogatást. Miért kezel úgy, mint egy gyereket? >.> Már akkor sem kislány voltam, mikor elhagytam a szakaszát, azóta pedig többször is találkoztunk...
– Nem szükséges, az üzenet kézbesítése szempontjából ez lényegtelen információ és csak az időnket vesztegetjük – felelem a felajánlásra, miszerint tájékoztassuk a 12. osztagot. Egyelőre azt sem tudjuk mi van az emberükkel, szóval szerintem ez bőven ráér. Még szerencse, hogy ezzel legalább eltereli a figyelmem a korábbi kis kellemetlenségről. Persze a tanácsait ettől még hallottam és igyekszem megfogadni, csak... régen voltam az osztagom képviseletében egyedül valahol. Túlzottan is megszoktam, hogy van mellettem valaki, aki ugyanazokhoz a szabályokhoz kötődik, mint én, Toshizout pedig... egyelőre nem tudom hova elhelyezni. Kérdésére fel is kapom a fejem, és ismét az elszigeteltnek tetsző viskó felé fordulok.
– Erre tippelek. Az eddig látottak alapján legalábbis valószínűnek tartom. Nézzük meg – indítványozom és meg is indulok. Igyekszem minden részletre figyelni, bár a korábbi szóváltás után ez nem biztos, hogy előnyös... Mit művelek?! Nem gyerek vagyok, Toshizou nem a felettesem, nem kell bizonyítanom semmit! >.> De akkor sem szeretném, hogy leírjon magában. T-T”
A következő kérdésre elgondolkodva pillantok hátra a vállam fölött. Igazából roppant csábító az ajánlat... De aggasztanak az otthon hagyottak... Mármint akadnak dolgok, amikkel nem ártana foglalkoznom.
– Mint a Geloof kastélynál? – kérdezek vissza végül, egy mosollyal az arcomon. Ryou-chan sajnos már így is várt eleget, és csak imádkozhatok, hogy ne a jelenlegi felettesem számlájára írja ezt is. ^^” Ha meg már megtette, úgyis mindegy. Nincs az a fejmosás, amivel lebeszélem az ellenségeskedésről, sajnos kezdem belátni. Csak tudnám, miért ilyen makacs a tévképzeteivel... De most igazán nem kéne, hogy körülötte járjanak a gondolataim. Ez súlyosan ronthatja a megfigyeléseimet, amit a túlzottan is leromló fényviszonyok egyébként is megtesznek. :/ A hűvösbe váltó idő már kevésbé zavar, mint az, hogy nem látok normálisan.
Még szerencse, hogy a kunyhóig nem találkozunk semmiféle veszedelemmel, vagy különös jelenséggel, amitől óvakodnunk kéne. Az ajtó előtt megállok. Kissé mintha tétováznék, pedig csak egy levelet kellene átadnom...
– Gondolod, hogy kinyitná? – pillantok a férfire, mintha csak tőle várnék útmutatást. Holott rég nem kellene így viselkednem vele, egyenrangú felek vagyunk ezen a küldetésen és mégis... Igyekszem elhessegetni pillanatnyi zavaromat, és határozottan bekopogtatok az épületbe. Válasz semmi. Ez kísértetiesen emlékeztet valakire, akit Seireiteiből még magunkkal hoztunk.

Miért is erőlködöm voltaképpen, ha a küldetés címzettje sem akarja, hogy sikerrel járjunk? Sóhajtva állok az ajtó előtt, majd fordulok ismét egykori felettesemhez.
– Nézzünk körül, vagy várjunk?Bólintok Toshizou válaszára, s magam is elindulok a ház oldala mentén. Engem inkább az épület érdekel, mintsem a környezet. Figyelmemet túlzottan is leköti, hogy egy megfelelő kémlelőnyílást találjak, így kevésbé nézek a lábam elé. Az esti sötétben ez amúgy is kihívást jelent, a térdig érő fű külön nehezíti is a dolgot, noha ezek közül egyik sem mentség figyelmetlenségemre.
– Mi a... – akadok ki, hangosabban mint szeretném, mikor a vállamnál fogva hátra rántanak. Kisebb nyekkenéssel landolok valakin, és igyekszem mielőbb lekászálódni róla. Ez roppant kínos.
– Miért csináltad ezt? – háborgok halkabbra véve a hangomat, miközben hol a fekvő férfira, hol a korábbi helyemre pillantok.
– Oh... – nyugtázom a pillanatnyilag üres területen lengedező kötélcsapda jelenlétét, melybe minden gond és fennakadás nélkül belesétáltam volna... Bele is sétáltam, csak még időben elrántottak onnan. Ez nagyon ciki. ^^” Egy leheletnyivel jobban zavar egykori felettesem mély hallgatása a dolog kapcsán. Ha most kiderül, hogy egyáltalán nem vettem észre valami fontosat, már körbe vettek minket, netalán lidérc van a közelben, én menten beadom az áthelyezési kérelmem, amint hazaértünk.
– Toshizou-san? – böködöm meg egy ujjammal a férfi oldalát, hátha erre már kapok valamiféle reakciót. Egy nevetést, tréfát, bármit. Ugye nem ütötte be a fejét, mikor engem mentett? ^^”
– Ha ilyen könnyen ájulsz, máskor nem kell ennyire lovagiasnak lenned... – sóhajtok, miközben két ujjammal megkeresem nyaki artériáját, hogy ellenőrizzem a pulzusát. Szerencsére ezzel nincs gond, de ettől még aggasztó, hogy nem reagál egy ilyen magaslabdára sem. Megszoktam, hogy az efféle megjegyzéseimre hasonló válaszokat kapjak, így az, hogy mindez szó nélkül marad, igazán zavaró. Nem lenne jó, ha a ház lakója arra jelenne meg, hogy egyikünk ájultan fekszik a földön, mert a másik figyelmetlen volt... ezt sosem mosom le magamról. T.T
A bokor felől érkező morgásra kissé feljebb emelkedem, bár még így sem állok fel teljesen. Anélkül is látom, hogy miféle lény villogtatja ránk a szemét a növényzetből. Kissé elmosolyodom a nagymacska láttán. Ha nem egy ájult férfi heverne mellettem, még szórakoztató is lenne, hogy Rishi és Shashi után egy újabb macsekba botlom, ráadásul épp egy dzsungelben. De sajnos valahogy ki kéne védenem, hogy a foltos macska ráugorjon egykori felettesemre és vacsinak használja.
– Szia cicus. Nem fogsz minket bántani, ugye? – nem mintha arra számítanék, hogy a tigriseknél alkalmazott nyugodt, de határozott hanghordozás ennél a példánynál használni fog. De sose lehet tudni. Ryou-chan tigriseinél megvolt az a – jelenleg nem létező – előnyöm, hogy kölyökkoruktól kezdve tudtam nevelni őket. Ennek az állatnak csak szeretném magamra vonni a figyelmét, mielőtt a társam issza meg a levét ennek a helyzetnek is. ^^” Azt mondjuk még nem találtam ki, hogyan ártalmatlanítsam, de majd megoldom. Valahogy.
Hirtelen nem is tudom, min lepődjek meg jobban. A bordó lélekenergián, ami körbe veszi az állatot, vagy Toshizou hirtelen „magához térésén”? Eddig is gyanítottam, hogy csak a bolondját járatta velem, de most már biztosra veszem. Ezért még megfizet, csak kerüljön a kezei közé küldetésen kívül! >.> Most viszont nem érek rá ezzel foglalkozni, inkább hátrafordulok ahonnan a különös illatot érzem. Ahogy végigmérem a különös személyt, több minden is egyértelművé válik. Az övének kell lennie a reiatsunak, mely fogvatartja szegény macskát, valamint a viselete alapján egyértelműen annak a törzsnek a tagja, amelyikhez a Chayank nevű célszemély is tartozik. Ez a tollakból és a madár alakú ékszerből egyértelmű. A végén még hasznosnak bizonyulnak azok a lényegtelennek érzett információk, amiket a tájékoztatásunk során kaptunk?
Azt nem igazán értem, mit kellene elnézni a macskának, ki idő közben szabadult a különös béklyóból. Természetes, hogy a vadon élő nagymacskák vadásznak, nem? A számonkérésre viszont felvonom a szemöldököm, ám ameddig tisztázzuk ennek az illetőnek a személyazonosságát, jobbnak látom nem elmondani a teljes igazságot.
– A vezetőségünk ezt nem így látja. Fontos ügyben küldtek minket. Egy Chayank nevű férfit keresünk – ez máris bőven több, mint amit egyébként tudnia kéne. De ha egy törzshöz tartoznak, ráadásul csak a célszemély él ennek a településnek a közelében, ahova érkeztünk, nagyon nem szabadna mellélőnöm.
– Merre találjuk? – kérdezem azért, biztos ami biztos, noha hangsúlyom alapján minden bizonnyal a többieknek is egyértelmű, hogy szerintem előttem áll. Válaszát némi elégedettséggel nyugtázom, legalább ebben most nem hibáztam. Az invitálást követően egy pillanatra társam felé fordulok, megerősítést várva tőle. Kicsit viszolygok attól, hogy ismeretlen helyre bemenjek, azonban a nyílt terep egy levél átadására közel sem előnyös. Kézmozdulataira bólintok, majd elindulok az idős személy után.
– Hai~ – felelem unottan a figyelmeztetésre, hogy vigyázzak a fejemre. Én is látom, hogy az ajtó fölötti gerenda alacsonyan van.

A házba lépve is érzékelem, hogy nem lett sokkal jobb a helyzet magasságot tekintve. A különös, lelógatott növényeket alaposan megszemlélem, némelyiket igyekszem visszakövetni a pontig, ahonnan fellógatták, és a következő pillanatban már a fejem búbját dörzsölöm, amiért eközben elfeledkeztem az alacsony plafonról.
– Meg ne szólalj >.> – morgom hátrafelé, de kár a szóért. Máris nevet rajtam. T.T Azt hiszem, ezek után leshetem, mikor nem fog ismét gyereknek kezelni, és csak csekély vigasz, hogy ő is hasonlóképpen jár a mennyezettel. Mély levegőt véve igyekszem elfelejteni a történteket és követem vendéglátónkat a ház következő helyisége felé, ahol hálásan fogadom az ajánlatot a székekkel kapcsolatban. Ugyan nem huppanok le azonnal, igyekszem kimért lenni, nehogy sértésnek vegye, vagy annak, hogy nem díjazom az otthona belső kialakítását. ^^”
– Egy fontos üzenetet kell átadnunk, Chayank úr – válaszolom a kérdésre, hiszen nincs értelme titkolni. Elő is veszem a levelet, melyet a 12. osztag adott számunkra, és a férfi felé nyújtom. Legjobb tudomásom szerint a feladatunk ennyi volt, így nem is értem, miért nem tudta a juunibantai elintézni ezt a dolgot. Ehhez feleslegesen lettünk iderendelve. Azonban nem tudom nem észrevenni vendéglátónk döbbenetét és reakcióinak változását, miközben átfutja a levél tartalmát. Felvonom a szemöldököm, mikor visszanyújtja nekünk az üzenetet. Valamit elrontottak volna a fordításnál?
Vonakodva veszem kézbe a levelet, és amint meglátom az ismerős írásjeleket, azonnal úgy fordítom a lapot, hogy egykori felettesem is jól láthassa annak tartalmát. Igazán elmondhatták volna odaát, hogy a levél voltaképpen nekünk szól és
nem csak Chayankkal kell érintkeznünk a törzsből. Mintha Shirogane-kun egyenesen azt állította volna, hogy kizárólag az előttünk ülő úrral kell találkoznunk, senki mással. Komoly önuralomra van szükségem, hogy az ebből eredő gondolataim és minősítéseim ne üljenek ki az arcomra. Nem lehetek nyitott könyv másoknak egy küldetésen. Még akkor sem, ha egy gyanús levelet olvasok, amit egy általam ismeretlen személy írt, és mondhatni tőrbe csaltak ezzel.

Olvasásom végeztével leteszem a lapot az asztallapra, és felnézek vendéglátónkra.
– Ki ez a Nripesh herceg, Chayank úr? És hogy érti azt, hogy nem tarthatott velünk tovább? – ez a kifejezés azt feltételezné, hogy eddig velünk vagy a közelünkben volt. Holott az egyetlen, aki velünk tartott erre az útra, a 12. osztagos fiú, a helyiek pedig nem igazán álltak szóba velünk. Ez az egész egyre különösebb.
– Bocsássa meg modortalanságom, de fel tudna világosítani arról, mi folyik itt? Minket úgy tájékoztattak, hogy csak a levelet kell kézbesítenünk ^^” – még mindig próbálom nem feltételezni, hogy átvertek, pedig ez immár sziklaszilárd ténynek hat. Merem remélni, hogy jó okuk volt rá, mert ezzel most a hasznosnak közel sem mondható tájékoztatás információértéke a nullával lett egyenlő.
//Nadeshiko 1-est dobott a csapda észlelésére... kétszer
IC-t köszönöm Naonak :3 //