Szerző Téma: Shihōin Yuuken  (Megtekintve 919 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 2 vendég van a témában

Karakterlap

Shihōin Yuuken

Kaminari no Kami

Eltávozott karakterek

Shinigami

6. Osztag

*

A Shihōin-ház XXIII. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 12 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:

A hatalom nem jutalom, meg kell szerezned. A hatalom nem pajzs, hanem fegyver, forgatnod kell. A hatalom nem menedék, vár az, amit védened kell. A hatalom erő, ami összezúzza a gyengéket…

Post szín:
#DADA00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Shihōin Yuuken
« Dátum: 2015. Jún. 23, 19:52:40 »


















Jelszó: iōi uue
Engedély multi, illetve főnemesi karakter indítására: megadva

Adatok


Név: Shihōin Yuuken (四楓院 優剣)
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Rang: A Shihōin-ház huszonharmadik feje, a Nibantai egykori sansekije
Szül. ideje: 1358. december 31.
Kor: 653

Előtörténet

Első szín

Az utolsó könny

A hajnal elsõ fényei lomhán sejlettek fel Rukongai kunyhórengetege felett, széttépve ezzel az éjszaka sötét köpenyét. A peremvidék lakói még az igazak álmát aludták, talán egy jobb világról álmodtak, ahol nincs nyomor, se szegénység. A valóság persze más volt, érzéketlen, nyomasztó. Zaraki hírneves környék volt, azonban nem csalogatta éppen a látogatókat. Eme kétes hírű vidéken mindennapinak számított a vérontás és a rablás, csak a legerősebbek voltak képesek huzamosabb ideig életben maradni vagy akik behódoltak a fosztogató haramiáknak. Viszont ahogy az lenni szokott, ily’ mostoha körülmények között is nyílt virág a gazok között, s a poros utcákon nevetés csendült. Csapatnyi gyermek rohant keresztül a házak által alkotott labirintuson, egyikük sem lehetett több tíz-tizenkét évesnél. Szakadt, mocskos ruhájuk rögtön elárulta, miszerint utcakölykök, család és védelem nélkül. Tépettfülű, girhes macskát üldöztek, hangos kurjantásokkal biztatva egymást, ösztökélve vékony lábaikat még gyorsabb lépésekre. Nem sokkal előttük széles árok terpeszkedett, alján különféle hulladékokból egyre csak magasodó domb bűzölgött. Az elől futók rémülten fékeztek le, hogy végül fájdalmas kiáltások közepette alaktalan gombócba gyűljenek a kevésbé figyelmesek hibájából. Egyedül egy szőke hajú, pöttöm fiúcska gyorsított tovább, majd ugrásához segítségül hívta a társai által alkotott emelkedőt. Elrugaszkodott és repült, akár egy madár, keresztül a mélyedés felett. Arcán letörölhetetlennek tűnő vigyor látszott, ami csak tovább szélesedett az elismerő füttykoncertet hallva. Az öntelt viselkedésnek azonban fájdalmas vége lett, amint a landolásnál lába kicsúszott alóla, ennek hála közelebbi ismeretségbe került feje a poros földdel, melyet százak léptei döngöltek keményre, akár a kő. Halkan felnyögött, vér ízét érezte a szájában. Nos, nem épp ilyen zárlatot képzelt el produkciójának, ez kétségtelen!

A szedett-vedett bagázs valószínűtlenül rövid idő alatt széledt szét, egyiküknek sem volt kedve felelni társuk szerencsétlensége miatt. Hiszen már nem is mozgott! A fiú ellenben igencsak elevennek volt tekinthető, habár halántékából vékony vörös folyam szivárgott, s két fogának is búcsút mondhatott, miután nehézkesen feltápászkodott és egy adagnyi véres nyálat köpött maga elé. Ilyen messzire egyszer sem szökött otthonról, valójában nem is tudta merre kellene mennie, hogy visszatalálhasson. Korához képest alacsony és gyenge csontozatú volt, vállain szinte sátorként lógott sötétkék tunikája, amit vélhetőleg lopott valahonnan, lévén igencsak drága agyagnak tűnt a rengeteg szakadás és piszok ellenére is. Hangosan sóhajtozva próbált ellenállni, de könnyei így is eleredtek, sáros csíkot húzva maguk után poros képén. Nem is sérülései miatt bánkódott, hisz’ nem egyszer érte már efféle baleset, hanem az úgynevezett barátai viselkedése okán, akik gondolkodás nélkül hagyták hátra őt. Valahogy most már nem tűnt annyira jó kalandnak ez az egész. Mérgesen szipogva törölgette ruhája ujjával orrát, miközben tanácstalanul tekintgetett körbe, vajon merre is kellene elindulnia. Töprengését halk nyávogás szakította félbe, szerencsétlen üldözött állat állt vele szemben, felemás szemével érdeklődve méregette a síró emberkölköt. Sajnos nem volt túlságosan izgalmas látvány, ezért újabb nyivákolást követően hátat fordított neki és lassan osonva puha talpain elindult az ellenkező irányba. Sérülései ellenére a fiút érdekelte hova megy a macska. A testében szűnni nem akaró kínnal mit sem törődve, botladozva indult a tépettfülű után. Lassacskán kiért az épületek közül, az összetákolt kalyibákat egyre inkább büszke lombú, vastag törzsű fák váltották fel.

A Nap már magasan járt a makulátlanul kék égen, amikor végre megállapodtak. Az árnyékos liget közepén egy kidőlt, odvas fa foglalta el a látkép legnagyobb részét. Vélhetőleg termeszek végeztek az egykor a tájat uraló növénnyel, melynek törzse most üreges volt és sűrűn belepte a moha, valamint a repkény. A látvány lélegzetelállító volt, a fiú egy pillanatra a száját is tátva felejtette. A csodálkozás bódító hatását lerázva magáról igyekezett minél gyorsabban átjutni a réten, habár nem volt afelől kétsége, hogy új barátja lakhelyére érkezett. A fű lágyan csiklandozta talpát, ahogy rálépett, a szálak engedelmesen hajoltak meg súlya alatt. Rövidesen már négykézláb mászva kellett folytatnia az útját, mivel teljes magasságában – ami szó se róla nem volt túlzottan kiemelkedő – nem fért volna be az odúba.

- Te itt laksz? – tette fel a kérdést oly’ gyermeki tudni akarással, mely csak azok sajátja, akik nyitottak az őket körülvevő mindenség rezdüléseire, s nem gátolják a társadalom által felállított szürke falak. – Ó!

A meglepődött hang önkénytelenül tört fel belőle, hisz’ a száraz levelek között legalább féltucat kiscica nyitogatta hatalmas szemeiket vézna alakjára. Attól a naptól kezdve szinte minden idejét az eldugott tisztáson töltötte, mindig hozva otthonról egy kis apróságot, halat vagy húst, éppen mit sikerült észrevétlenül elcsennie a vacsoraasztalról. Egyfajta kötelességként élte meg az állatokról való gondoskodást, másrészt nagy örömét is lelte benne. Az idő lassan telt a Tiszta Lelkek Városában, emberi mércével felfoghatatlan intervallumban. Tíz, húsz, harminc év, egyik sem tűnt többnek néhány rövid esztendőnél. Minden a megszokott kerékvágásban zajlott, egészen ama szomorú, végzetes napig.

A fiú a szokásos rutinját elkezdvén kiugrott az ágyból, gyorsan megmosakodott, majd sietve belebújt az előre kikészített ruháiba és rohant is tovább a tisztásra. Ugyan nem tudott róla, ám ezúttal nem Ő volt az egyetlen, akit ébren talált a hajnal a birtok területén. Karcsú női alak körvonalai sejlettek fel az egyik oszlop jótékony árnyékában, vérvörös ajkai szinte világítottak a sötétben, mint ahogy hideg, jégkék íriszei is. Könnyed selyemből varrt köntöst viselt, fürtjei légy hullámokban omlottak fehér vállaira és hátára. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Mögötte egy férfi strázsált, azonban az Ő vonásait a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szépnek nevezni. Vonásai hüllőt idéztek, az orra helyén lévő csonkot pedig egy maszkkal igyekezett elrejteni, ezáltal teljesen ellaposítva arcát. Fakó, szürke tekintetében semmi nem tükröződött, kivéve akkor, ha tekintete úrnőjére tévedett. Szerelmes volt a nőbe, az elfojtott vágy kis híján megőrjítette. A testőrség aranyszínű egyenruháját viselte, ámbátor inkább tűnt orvgyilkosnak kisugárzása alapján. Némán figyelték, ahogy a fiú kisurran a bokrok mögötti falon tátongó szűk résen, amin egy megtermett felnőtt már nem lett volna képes átpréselni magát. A palota romos állapota nyílt titok volt egész Seireiteiben, nem egyszer szolgálta nevetség tárgyát a tény, mely szerint a vén bolond inkább a szeretőjét tömögeti pénzével, semmint hogy befoltozza a büszkeségén, illetve rezidenciáján esett csorbákat. Ez igaz volt ugyan, viszont az úrnő ki nem állhatta a pletykákat, lelkiismeret-furdalás nélkül vágta ki bármelyik szolgálójának nyelvét, ha fültanúja volt egy-egy ilyen eseménynek. Sajnálatos módon a testőr sem tudta igazán villás nyelvének helyét, ebből adódóan csak egy rosszalló mordulásra futotta erejéből. A szépség elgondolkozva meredt maga elé, majd hirtelen megfordulván simított végig a szörnyeteg arcán.

- Nézz utána! – lágyan lehelte a szavakat a másik vékony szájára, ám még időben lépett hátra. – Legyen gondod rá, hogy megszűnjön a… nos… probléma.

Ugyan a felvillanó széles mosoly az eddiginél is szebbé varázsolta a nőt, tekintetében szemernyi jókedv sem látszódott. Csupán metsző, számító hidegség, amely a legforróbb szívet is képes lett volna fagyott jégtömbbé változtatni. Könnyedén tudta irányítani a gyenge, esendő embereket, ennek is köszönhette, miszerint ilyen magas státuszba juthatott. Parancsa hallatán a testőr sötét tekintettel bólintott, azután beolvadt az árnyak tengerébe és eltűnt az udvarról. A kölyök túlzottan sokat közösködött a mocskos rukongaii csürhével, muszáj volt megszüntetni az okot, mely kiszökéseihez ürügyet szolgáltatott. Színpadias sóhajtás kíséretében vonta magán szorosabbra a vékony köntöst, ideje volt visszatérnie a hitvesi ágyba, mielőtt még szeretett férjurának feltűnik hiánya. Ráérős léptei azonban egyértelművé tették, miszerint aggodalma nélkülöz minden valóságalapot. Vénségére egyre nehezebb feladattá vált a reggeli felkelés, a kellemes délutáni napsütés már annál hívogatóbb volt számára. Habár egyértelműen gyengélkedett, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag mégsem akart még meghalni, s ez felettébb bosszantotta a szépséget. Tudta nagyon jól, ha az örökös a megfelelő korba ér, semmi esélye nem lesz a vagyon megtartására. Nem mehetett vissza az utcára!

Széles mosollyal az arcán hagyta maga mögött a tisztást, a pártfogásába vett állatkák egyre ügyesebbek lettek vadászat terén, éppen bőszen falatoztak egy mezei pockot, amikor otthagyta őket. A Nap erősen tűzött odafent az égen, állásából következtetve körülbelül délfelé járhatott az idő, ezt korgó gyomra is megerősítette. Vidáman, s gondtalanul szaladt a csak általa ismert csapáson, amikor hirtelen rossz előérzete támadt. Válla mögött hátrapillantva vékony füstoszlopot látott felemelkedni a rét irányából. Szíve kihagyott egy ütemet a látvány miatt, majd megfeledkezve minden egyébről rohant vissza kiindulási pontjához. Már csak méterek választották el céljától, amikor váratlanul fekete lángok csaptak fel előtte, lassacskán teljes kört leírva a korábban békés liget körül. Ugyan tudása ilyen téren hagyott némi kivetnivalót maga után, ám még a legostobábbak is felismerik a mágikus tüzet, ha az szinte az arcukat nyalogatja. Többször is megpróbálkozott vele, ám mindenhol olyan forróság köszöntötte, képtelenségnek tűnt élve átjutni rajta. Tehetetlen dühében könnyei kicsordultak, s térdre esve rimánkodott segítségért, de természetesen ezt senki sem hallotta, a legközelebbi épület is jó félnapi járásra volt innen. Füleit keserves nyávogás ütötte meg, minek következtében úgy érezte, valami belőle is elég a lángok között. El kellett telnie néhány percnek ahhoz, hogy felfogja, szemei immáron teljesen szárazak, képtelen volt tovább sírni. Alig rebbenő szempillával szúrta ki a közeli fa mögött rejtőző férfit, akit napjában többször is látott a palotán belül. Felelőtlen módon úgy hitte, a lelkileg összeroskadó gyermek nem képes érzékelni a környezetét, azonban tévedett. Képzése már ebben az időszakban elkezdődött és egészen jó eredményeket mutatott fel. Eldöntötte mit fog tenni.

A szörnyeteget nem töltötte el büszkeség tette okán, de azért kissé elégedett volt, hiszen a lehető legtökéletesebben sikerült teljesítenie úrnője parancsát. A jelentést követően visszatért szállására, ahol egy nagy hordónyi szaké, illetve két kurtizán várta. A megérdemelt jutalom, ámbátor amire Ő igazából vágyott, azt sosem kaparinthatta meg. Néhány keresetlen morgás kíséretében elzavarta a cédákat, majd minden figyelmét a hordóra összpontosította. Minden bánatát, dühét, csalódottságát az italba fojtotta, mire leszállt az éj már olyannyira részeg volt, ülni is alig bírt. A feszítő érzés a hólyagjában mégis arra késztette, hogy feltápászkodjon, majd botladozva kitántorogjon a kertbe, ahol szégyentelen módon látott neki folyóügyeinek elintézéséhez. Nevének betűt igyekezett éppen leírni, amikor szúró fájdalom hasított a testébe, melynek nyomán vizelete vöröses árnyalatot vett. Az alkoholtól ködös tekintettel nyúlt hátra, ujjai kitapintották a bordái közé szúrt tanto szépen megmunkált famarkolatát. Az egész annyira abszurdnak tűnt, hisz’ a testőrök parancsnokaként minden eshetőségre fel kellett volna készülnie, ráadásul emlékei szerint korábban egészen jól bírta az italt. Kíntól átitatott nyögés közepette zuhant el, érezte, ahogy arcába vág a kerti tó melletti föveny. Szájának sarkában vörös buborék fújódott, aztán pukkant ki, amikor valaki a hátára fordította. Érzelmektől mentes, fiatal vonásokkal találkozott, amik annyira idegenek voltak az Ő szerelmétől, látszott, a kölyök nem a szépség vére. Azok a zölden izzó szemek oly’ megvetéssel méregették, legszívesebben rákiáltott volna, hogy fordítsa el a fejét, máskülönben kivájja a szemgolyóit, de csak elhaló hörgésre futotta erejéből. Érezte a Halál bűzös leheletét orrának csonkján keresztül, rémülete felülkerekedett minden egyéb érzésen.

- Fáj, ugye? – a fiú hangja kedves volt, udvarias, érdeklődő. Pont olyan, amilyenre neveltetése miatt számít is az ember. – Eszedbe sem jutott a lehetőség, mely szerint akár Én is küldhettem a szakét, nem igaz? Yare-yare, mennyire elővigyázatlan is voltál! A méreg már dolgozik a szervezetedben, belülről fogsz elégni! Vésd jól az eszedbe, talán következő életedben hasznát veszed: Shihōin Yuuken mindig visszafizeti az adósságait!

Búcsúzásként belerúgott a kés kiálló részébe, ezt követően hátat fordítva a haláltusáját vívó szerencsétlennek szobája felé vette az irányt. Nem mutathatta ki félelmét eddig, viszont egyre jobban távolodva a tett színhelyétől már alig bírta csillapítani kezeinek remegését. Íriszei ettől függetlenül élénken csillogtak, bosszúja jogos volt, élettel fizetett életért. Gyerekkora akkor és ott ért véget azon a tisztáson, egy utolsó könnycseppel.

Második szín

Megfelelési kényszer


Az akadémiai szoba puritánsága szinte tökéletesen leírta a minimális berendezettség fogalmát, ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, jelentéktelen a maga nemében. Ám valamiért mégsem volt mindennapi, ennek okát pedig a bentlakó kiléte jelentette. Yuuken lassacskán nyitotta ki smaragdzöld szemeit, amibe fájó lézersugárként hatolt a feje fölött pislákoló lámpa fénye. Néhány másodpercig nem mozdult, türelmetlenül várta, hogy érzékei kiélesedjenek és felkelhessen végre. Érdekesen ismerős, édes illat fészkelte be magát az orrába, amit először nem tudott mire vélni. Kínzó lassúsággal fordította oldalra a fejét, ezáltal azonosítva be az eszencia forrását. Szorosan mellette egy igencsak szemrevaló lány feküdt, hosszú hajának tincsei nagyjából eltakarták melleit, azonban meztelensége még így is egyértelmű volt. A fiú agyában apránként tűntek fel a tegnapi éjszaka emlékképei, úgy látszik mégsem bírja annyira a rizspálinkát, mint ahogy azzal hencegett. Vonásain mégis kaján vigyor terült el, végre megértette miért tartott apja ágyast odahaza édesanyja halála után. A vörös hajszín nem csak a nő génjeinek különlegességére, hanem szenvedélyének izzására is értelmezhető volt. Tanuló volt ő is, bár kétségtelenül nyomába sem ért a főnemesnek, aki az elmúlt hat évben minden pillanatát a tanulásnak szentelte. Hatalmasabb lett, mind testileg, mind pedig szellemi erő tekintetében. S nem is olyan rég megkapta a kegyet, miszerint részt vehet a vizsgákon, minekután a Gotei Juusantai teljes jogú tagjává válhat. Ennek azonban volt még egy akadálya, ami teljesen keresztül húzhatta számításait. Bármennyire is próbálkozott, edzhetett amennyit akart, zanpakutouja egészen egyszerűen megmakacsolta magát, semmivel sem tudta rábírni, hogy végre megossza vele nevét. Shikai nélkül senkiből sem lehetett shinigami.

Elfojtott egy ásítást, eközben lekászálódott a fekhelyéül szolgáló priccsről. Az elképesztő módon kemény matracon olyan volt feküdni, mintha az ember a padlón aludna, nem is csoda, hogy minden tanár olyannyira morcos, ha Náluk is ilyen bútorok vannak. A zuhanyzást követően tarkóját egy fehér pamuttörölközővel dörzsölve tért vissza a helyiségbe, ahol alkalmi barátnője éppen ébredezett. Éppen kapóra jött számára a szituáció, így hát néhány koránt sem kedves szó kíséretében ki is paterolta csajt, mivel szüksége volt némi magányra. A fejéhez vágott szitkokon és fenyegetéseken jót derülve csapta be az ajtó a fúria orra előtt, azt követően pedig lomha léptekkel az ablak előtt kialakított kis szentélyhez sétált, amelyen egy egyszerű katana foglalt helyet, körülötte majdhogynem teljesen csonkig égett gyertyákkal és füstölőkkel. Mind-mind az eredménytelen próbálkozás bizonyítékai voltak, azonban az ifjú nemesnek eszében sem volt feladnia, nem véletlenül pocsékolt el féltucatnyi évet az életéből olyan dolgok ismételgetésére, amiket már amúgy is tudott. Bevallottan frusztrálta, miszerint nem képes semmi újat elsajátítani már az Akadémia falai között. Gondolatmenetét bosszús szusszantással zárta, aztán jól bejáratott mozdulatokkal meggyújtott néhányat a bódító aromát szolgáltató pálcákból. A lélektelen zanpakutou hüvelyét türelmetlen mozdulattal hajította félre, majd az ablak előtt törökülésbe helyezkedett, térdeire fektetve a pengét. A jinzen ősi művészetét a Soul Society fennállás óta tökéletesítették a halálistenek, ez volt a legjobb módja annak, miszerint összhangba kerüljenek lelkük másik részével és szert tegyenek olyan egyedi képességekre, melyekről legendákat zenghetnek az utókor történetírói. Persze valójában csak néhány igazán különleges lélekölő létezett, ám miért ne lehetne az övé is olyan? Lehunyta szemeit.

A csata zaja úgy szakadt rá, mint ahogy az esőcseppek egy kósza záporból. Figyelmetlenségének majdhogynem tragikus következménye lehetett volna, viszont szerencsére még időben lépett hátra a mellvéd széléről. Nem tudta mire vélni az események hirtelen megváltozását, de töprengésre nem maradt több ideje, hiszen alig néhány centivel fülei mellett varjútollas nyílvessző szállt el és terített le egy arctalan katonát. Orrában az égett hús undorító bűze szinte szétmarta a nyálkahártyáját, kénytelen volt eltakarni arcának alsó felét, hogy nehogy elhányja magát. A várárok már lángolt, a kihegyezett karók karcsú árnyékot festettek a falra, gigászi fogakat idézve zárták körül az ellenséget. Yuuken szíve szaporán kalapálva adta a fiú tudtára, végre valódi körülmények között lesz képes bebizonyítani, mennyit is ér valójában. Körülötte különböző szablyák feküdtek szanaszét, eredeti tulajdonosuk többet nemigen vették hasznukat, lévén megcsonkítva vagy holtan fetrengtek odalent. Nem tétovázott sokat, felkapta az első hullámos pallost, ami a kezébe akadt, ezt követően pedig futásnak indult az egyetlen szabad irányba, le a lépcsőn és keresztül a lángoló udvaron. Az adrenalin bőszen zubogott ereiben, ám legnagyobb megrökönyödésére senkivel sem találkozott az ostromlott építményben. Talán mind öngyilkosságot követtek volna el, látván az ellenség hihetetlen túlerejét? A gyávaság ezen formája ismeretlen volt az akadémista előtt, az ifjonti hév, mely minden tettét hajtotta inkább ordított volna hősi halálért. Haragjában már-már földhöz vágta volna a táncoló lángnyelveket idéző acélt, amikor sebes árny mozgására lett figyelmesen szeme sarkából. Megvan! Az eltökéltség rémítő maszkká változtatta amúgy kellemes vonásait, észrevétlenül vetette magát az idegen után.

A palota előcsarnokában önkénytelenül is lelassította lépéseit, a fehér márvány visszhangozva erősítette volna fel szandáljának csattogását. Az egyik tartóoszlop mögül leskelődve figyelte, ahogy a kék köpenybe burkolózó alak besurran a szépen kidolgozott gránitajtó, ami mögött vélhetőleg a trónterem vagy egy kisebb fogadóterem lapulhatott. Tanácstalanul nézett körbe, ám ahogy eddig, most is csak önmagára számíthatott biztatás terén. Érzései azt súgták, be kell mennie abba a terembe, ám önfejűen a halálába is rohanhat. Rövid mérlegelést követően lépteit villámtánc segítségével nyújtotta meg, s éppen időben fékezett le a résnyire nyitott nyílászáró előtt. Légzését kellemetlenül hangosnak érezte, az arcára csavart kendő felhevítette leheletét, szinte fojtogatta. Ingerült mozdulattal tépte le magáról az immáron funkcióját vesztett textíliát és fülét a hideg kőzetnek nyomva igyekezet hallgatózni. Először semmit sem hallott, de hamarosan beszélgetés tompa foszlányai jutottak el hozzá. Két férfi párbeszédét hallgatta ki, az egyiknek hangja vékony volt és remegős, a felelősség súlya alatt összetört emberek orgánuma. A másik ellenben erős volt, délceg, erősen csengő, a félelmet nem ismerő harcos hangja.

- Felség, a vár elesett, nincs értelme idebent várnunk a vég eljövetelét! – a katona hangja türelmetlenül csattant, feltehetőleg a győzködés már régebb óta tarthatott. - Ki kell törnünk, ez az egyetlen lehetőségünk.

- Ne-ne-nem, az nem lehet! – rikoltotta gyenge hangján az uralkodó, a csontig hatoló rettegés átszőtte minden egyes szavát. – Küldd ki az íjászokat, az összest, nyílzáport a korcsfajzatokra!

- Értelmetlen, túlságosan sokan vannak, a halálba küldenénk őket, ha kimennének a falakra. Meg kell értenie, ha még időben kilovagolunk, talán meg tudjuk lepni őket és a gyengébb balszárnyon keresztül visszavonulhatunk vagy hősként hagyjuk el ezt az árnyékvilágot!

- Háh, gondolhattam volna, ugyanolyan áruló vagy, mint a többi, lepaktáltál Velük, hogy a kezükre játszhass Engem! Megdöglesz fattyú, a kutyák fognak lakmározni a beleidből…

- Nagyuram, könyörgöm térjen észhez, ne engedjen a tébolynak! – a józan szavak valószínűleg süket fülekre találtak, mivel a dulakodás semmi mással össze nem téveszthető zajai váltották fel a párbeszédet. A hallgatózó fiú ekkor látta meg a lehetőséget a beslisszolásra, amit meg is tett. A méretes parázstartó mögött meglapulva tökéletesen rálátása nyílt az események alakulására. Az uralkodó gyengébb fizikummal rendelkezett a várparancsnoknál, kardjával ráadásul úgy hadonászott, mint egy tanulatlan elsőéves a zanjutsu órán. A lovag még mindig nem adta fel, hogy parancsolóját jobb belátásra bírja, ám amikor annak fegyvere véres barázdát rajzolt mellkasára, feldühödött oroszlánként csapott ki előre, lemetszve ezzel a másik férfi fegyvert markoló kezét. A következő csapás következményeként torkából szökőkútszerűen spriccelt ki a vér, vörösre festve mindent a közelben. Zokogással kevert halálhörgés töltötte be a csarnokot, oly’ szánalmasan hangzott, Yuuken legszívesebben bedugta volna füleit, hallani se bírta. A haláltusa néhány percen belül véget ért, kizárólag a gyilkos halk zihálása szolgált zajforrásként. A tanonc úgy érezte eleget látott, ideje elhagynia a rémálom színterét. Legnagyobb szerencsétlenségére viszont hakamája alja beleakadt a kovácsoltvas állvány egyik kiálló részébe, s amikor megmozdult, azzal egyidejűleg a tartó is felborult, mégpedig fülsértő csörömpölés közepette. Korholva magát szerencsétlenségéért sandított hátra óvatosan válla fölött, hátha nem hallotta meg a gyilkos az előbbi kis attrakciót, amire az esély körülbelül a nulla felé tendált, amennyiben számokban szeretnénk kifejezni. Ott állt fölötte, tekintetében üresség játszott, mintha urával együtt belőle is odaveszett volna valami. Vonásai teljesen elmosódtak, majd eltűntek, a sisak szája vakon tátongott.

- Mit lébecolsz itt, ostoba? – ingerült kirohanása indokoltnak tűnt az adott szituációban, Yuukent mégsem volt képes megrémíteni. – Keress magadnak egy elhagyott zugot és bújj el, vagy halj meg ahogy a legjobbnak érzed… Takarodj!

- Csábító ajánlat. – érkezett a válasz elgondolkodó hangon, mialatt Shihōin lassacskán felegyenesedett. – Viszont Nekem van egy jobb ötletem… Végzek Veled, Királyölő!

A kibontakozó párviadal hevessége szinte teljesen letaglózta az érzelmileg megviselt katonát, védekezésre ennek köszönhetően igencsak minimális ideje maradt. Kettejük kardforgatási stílusa minden tekintetben különbözött, míg a shinigami-tanonc a gyors, ismétlődő döféseket preferálta, addig ellenfele széles, kaszáló mozdulatokkal vívott, minden egyes suhintás végtagvesztéssel fenyegetett. Az acél sebes táncot járt alakjuk körül, a pengék egyre-másra csókolóztak össze pattogó szikrákat vetve a hideg, vérrel áztatott kövezetre. Kapkodó lépésekkel kapaszkodtak fel a trónushoz, ahol végül egy váratlan riposzt kíséretében a gyilkos megtántorodott, majd a székbe zuhant, pallosa pedig hangos csörömpölés közepette ért földet néhány méterrel arrébb. A lehető leggyorsabban szeretett volna felpattanni, azonban a mellkasának nyomódó kardhegy ezt nem engedte. Yuuken zihált a megerőltetéstől, ám karja egy pillanatra sem remegett meg, tudta, most igazságot fog szolgáltatni. Már-már éppen elszánta magát a kegyelemdöfés kivitelezésére, amikor a kezében tartott lángnyelvű szablyából sűrű köd tört elő, elhomályosítva ezáltal látását. A semmiből jött jelenség elől hátrálva talpa nem talált magának támaszt, így tompa puffanások közepette egyszerűen lebucskázott az emelvényről. Tudomást sem véve a tarkóját veszítő tompa kínról, szégyentől lángoló arccal próbált feltápászkodni, ám a rátörő heveny szédülésnek hála csupán négykézlábig jutott. Az ismeretlen eredetű füst ezalatt betöltötte az egész tróntermet, feleszmélvén azt kellett észrevennie, alig lát tovább az orránál. S nem ez volt a legnagyobb probléma; egyetlen hang sem jutott el hozzá saját zihálásán kívül, még a fáklyák vad lobogása is elhalt, fényük alig észrevehetően pislákolt az elérhető távolságon kívül. Nadrágja térdrészét nedvesnek érezte és jobban körülnézve meg is tudta ennek okát. Esése után a hulla mellett landolt, a vég által elhomályosított üveges szemek vakon, számon kérő módon meredtek rá.

- Nem Én öltelek meg! – tört ki belőle az ordítás, arroganciájának kőkemény falai leomlottak körülötte, felfedvén a rémült kölyköt, ki valójában volt.

- Tévedsz, részben Te is ludas vagy a bűnben! – csendült a lovag hangja ismét, viszont ezúttal sokkalta játékosabban, mint azelőtt bármikor. A hideg fémlap a fülének nyomódott, mögötte volt és még csak észre sem vette közeledtét! - Szerénységem, ahogy a Király is, személyiséged részét képeztük, Ő volt a kétség és a gyengeség benned, mely nem engedte lélekölőd megszületését. Elpusztítottam, innentől kezdve semmi okod nincs a bizonytalankodásra! Szólíts, ha szükségét érzed.

Páncélos talp csapódott a hátának, amelynek köszönhetően eddigi tartása is szertefoszlott, s a becsapódás erejétől összekoccanó fogakkal terült el a padlón. Sírni tudott volna legszívesebben, semmi kedve nem volt úgy meghalni, akár egy kutyának, valaki lába előtt fetrengve. A vér szagának emléke még mindig betöltötte a levegőt, de hirtelen valami sokkal töményebb, fűszeresebb illat vágott magának utat szaglószervében. Az egész annyira létidegen volt, kezdetben nem is tudta igazán hova tenni a jelenséget. Szemhéjai kínzó lassúsággal emelkedtek fel, az elé táruló ismerős kép aprócska szobáját idézte. Nem lehetett egészen biztos ebben, hiszen ágya alatt egy ismeretlen katana pihent, első ránézésre sem mindennapi darab. Felült, ujjait lágyan végigfuttatta a saya csontberakásos felületén. Büszkeség töltötte el, még akkor is, ha előcsalogatásához az az átkozott megfelelési kényszer vezetett!

Harmadik szín

Chidarake Hougei

(Véres Köszöntő)


Gyönyörű, tavaszi időjárás koronázta meg az úr születésének napját, a levegő terhes volt a különböző virágok illatától, s a madarak éneke szinte fülsiketítőnek hatott. Ám mindezt könnyedén elnyomta a birtok területén sürgölődő többtucatnyi ember morajlása. A férfiak éppen egy hatalmas sátor felállításán ügyködtek, míg az asszonyok fejvesztve rohangáltak egyik épületrészből a másikba, kezükben méretes kondérokkal vagy kancsókkal. Mindennek tökéletesnek kellett lennie, Iyashii-dono egyáltalán nem tűrte el a hibákat. Világ életében nyakas, zsörtölődő embernek tartották, ám ahogy az évszázadok pókjai sűrű ráncokat fontak arcára, annál inkább kiállhatatlan lett. Nem szeretett senki és semmit, egyetlen célja az volt, hogy minél nagyobb vagyont halmozzon fel, amit végül ugyan semmirekellő fiai között kell majd elosztania, ám remek egészségnek örvendett, így ennek bekövetkezte igencsak messzire tolódhatott még. Rikácsoló kiabálása már jó előre jelezte közeledtét, ennek hatására minden szolgáló a lehető legprecízebben folytatta munkáját, egyikőjük sem akarta, miszerint megbotozzák ügyetlenségük miatt. Iyashii sosem volt jóképűnek mondható, orra túlságosan nagynak tűnt apró szemeihez képest, keselyűszerű vonásokat adva ezáltal külsőjének és ezen hasonlóságot csak még inkább kiemelte görbe háta, mely miatt állandó gerincfájdalmakra panaszkodott, emiatt is járt sétapálcával, ami egyfajta ismertetőjegyévé vált a Seireiteiben. Remek darab volt, tetején aranyozott sas pöffeszkedett, melynek árából Rukongai teljes lakossága legalább egy hónapig minden nap ehetett volna. Természetesen Neki eszében sem volt törődni a söpredékkel, véleménye szerint mindenki azt kapta, amit megérdemelt és akik nem képesek kitörni a szegénységből, azok meg is érdemlik a nyomort.

Elégedetlenségének oka a kölcsönkért sátrak színe volt, az az átkozott Shihōin egyetlen alkalmat sem felejtett el megragadni, hogy megmutathassa, mennyi minden köszönhetett is családja a főnemesi háznak, holott hatalom és presztízs tekintetében majdhogynem egy szinten álltak, persze csak a mellékágat figyelembe véve, a főág mesés gazdagságáról álmodni se mert volna. Pálcája haragosan kopogott a kerti csapás kövezetén, halk reccsenések jeleztél a tényt, mely szerint nem ilyesfajta meg erőltetésre lett kitalálva. Sietős dolga miatt nem ért rá az apró-cseprő kellemetlenségekkel foglalkozni, ezért a maga sajátos, alpári stílusában legidősebb lányára bízta ezen megtisztelő feladatot, aminek hatására a nő arca egyik pillanatról a másikra vette fel a megsavanyodott tej színét. Rémületének megvolt az oka, kudarca esetén ugyanolyan verést kapott volna, mint bármelyik cseléd apja szolgálatában. Rezignáltsága okán oda sem figyelve ütközött neki az egyik hordárfiúnak, kinek kezéből kiesett a kosár, s tartalma a szélrózsa minden irányába elgurult, a vérvörös héjú almákkal szórva be mindent. Szerencsétlen módon az egyik gyümölcs pont a nagyúr hátának ütközött, aki ennek hatására valószínűtlenül nagy kínlódásba kezdett. Pirosló, inkább haragtól, semmint fájdalomtól eltorzult képpel fordult meg, pillantása először gyermekére, azután pedig a rakományát kapkodó suhancra esett. Úgy érződött, rögtön megfagy a levegő az udvarban, mindenki tisztában volt vele, hogy mi is fog következni. Legnagyobb meglepetésként azonban nem a szokásos ütlegelés következett, hanem egy csavarás után pengeéles acél tűnt elő a sétapálcából, mely oly’ gyorsan csapott le, akár egy kígyó áldozatára. Véres sávot rajzolt a kölyök nyakára, csupán keze remegése tehetett arról, miszerint nem vágta át szerencsétlen nyelőcsövét. Kedélyváltozásai kezdtek veszélyes formát ölteni.

Viszont amikor kettőjük tekintette összekapcsolódott, a fiú íriszeiben egyáltalán nem látott félelmet, csupán hideg, rémítő elhatározottságot. A vénember elbizonytalanodott egy pillanatra, talán mégsem volt jó ötlet elragadtatnia magát ennyire, semmi kedve nem volt az ostoba shinigamik értelmetlen kérdéseire válaszolni, amennyiben véletlenül megölte volna a szolgát. Haragos mormogás közepette lökte vissza fegyverét hüvelyébe, majd amennyire fájós lábai engedték, elviharzott a helyszínről. Minden jelenlévő egy emberként lélegzett fel, a jelenet alatt senki sem mert még csak megmozdulni sem, nehogy ők legyenek a következők. A gyávaság bűze belengte a környéket, tenni senki sem mert, csak tűrtek és tűrtek. Rövidesen mindannyian napirendre tértek a történtek felett, egyetlen szó nélkül hagyták magára a sérültet, s folytatták tovább megkezdett munkájukat. Egyedül az úr lánya maradt mozdulatlan, tekintetét egyszerűen képtelen volt levenni az ismeretlenről. Direkt ment Neki! Érthetetlen volt számára, hogy miért vívta volna ki valaki direkt módon apja haragját, ám kétségtelenül nagy bátorságra vagy inkább ostobaságra utalt eme tett. Nem is értvén igazán az okát segített felszedegetni a megnyomódott almákat.

- Gyere Velem, ki kell tisztítanunk a sebedet… - hangja annyira erőtlennek tetszett, vélhetőleg maga sem hitte el igazán, amit mond. – Ne kéresd magad, megparancsolom!

Akadályozta meg az ellenkezést előrelátó módon, mielőtt még a fiú bármit is szólhatott volna. Sebesen vágtak át az udvaron a kíváncsian figyelő tekintetekkel mit sem törődve, mialatt a szolgáló kezét sebére szorítva igyekezett elállítani annak vérzését, kevés sikerrel. A kúria méretei egy nemesi családtól megszokható módon lélegzetelállító méretekkel rendelkezett, számtalan ajtó és folyosó mellett haladtak el, mígnem végül megállapodtak egy rózsaszín rizspapírral fedett nyílászáró előtt. Nem volt túl nehéz levonni a következtetést, miszerint a lány saját szobája előtt ácsorognak. A nő kissé idegesnek tűnve forgolódott körbe, majd miután megbizonyosodott a tényről, mely szerint kettőjükön kívül senki sem tartózkodik az épületnek ezen részén, gyorsan beterelte „betegét”. A szoba a maga módján kellemes hangulatot árasztott, habár hiányzott az elvárható pompa és túldíszítettség. Az igazat megvallva egészen pórias látványt nyújtott, egyszerű bútoraival, valamint az ablakpárkányon pihenő hímzésekkel. Iyashii elég észrevehetően a fogához verte a garast, még a saját házán belül sem engedélyezte a felesleges harácsolást, minden egyes kan-t féltve őrzött, széfjének kulcsa pedig egy vékony láncon mindig a nyakában lógott, még fürdéskor vagy alváskor sem vált meg tőle. Betegesen féltette vagyonát, többre tartotta minden létezőnél eme világon. A smaragdzöld íriszek nyugodtan figyelték a tüsténkedő kisasszonyra, aki éppen mohazöld hajának függönye mögé bújva igyekezett valamiféle alkohollal lefertőtleníteni egy fehér gézdarabot. Léteztek olyan praktikák, melyek alkalmazásával a sérülés teljes egészében eltüntethető lett volna, azonban a lány ilyeneket nem ismert, a szolga pedig valamilyen érthetetlen októl vezérelve úgy döntött, hagyja, hadd forrjon be idővel, örök emlékeztetőt hagyva a mai napról. Sorsok pecsételődtek meg, változtathatatlanul.

Az ünnepség ricsaja messzire elhallatszódott, fel-felharsanó nevetés, öblös kupák mélyen zengő koccanásai. A közeli erdőből kiszűrődő halk motozás senki figyelmét sem vonta magára, az őrök is ugyanolyan részegek voltak már, mint bárki az ünneplők közül, Yuuken gondoskodott erről. Elgondolkodva piszkálta meg a nyakán lévő szoros kötést, amely lefedte az ajándékba kapott heget. Nem volt túlzottan nehéz feladat számára bejutni a vénember birtokára, ráadásul az ehhez tartozó földeken nőtt fel, mielőtt még a jóhiszeműségben megvakult apja el nem kezdte adományozni azokat mindenkinek, kik kedves szóval fordultak hozzá. Az ifjú Shihōin ostobaságnak tartotta ezt, földbirtok nélkül elveszítették a legnagyobb bevételi forrásaikat, a család státusza lassú hanyatlásba kezdett, amit muszáj volt valakinek megállítania. Ahogy néhány évvel korábban elkergette édesapja ágyasát, megfosztva az hajától, illetve minden ruhájától és ékszerétől, úgy vette most is kezébe az irányítást. Futó pillantással mérte végig nagyobbacska kompániáját, a száz főből álló testőrség minden egyes tagját maga választotta, hűséget is Neki, s csak Neki fogadtak. A büntetés példát fog statuálni, ezek után másik kétszer is meggondolják majd, amennyiben ujjat szeretnének húzni az a négy nagy ház egyikével! Emberei mély vörös kosodéi tökéletesen beleolvadtak a sötét háttérbe, elképzelhetetlennek tűnt a korai lebukás veszélye. Éles madárfütty harsant, aminek hatására mindenki feszülten kapta fel a fejét. Ez volt a jel. Néma bólintással intett parancsnokának, azután sötét köpenyének csuklyáját levetve előlépdelt rejtekéből. Az Ő feladata volt utat nyitnia a falakon túlra, illetve kiiktatni a bent strázsáló őrök túlnyomó részét. Jól ismert érzés kerítette hatalmába, ugyanazon adrenalin löket, ami a lelki világában vívott csatájában is segítette egykoron.

- Hadou no Sanjuusan, Soukatsui! – túlvilági fénnyel izzó, kéken derengő tűzlabda röppent ki előre tartott jobbjából, ami fülsiketítő robbanás közepette morzsolta ezernyi szálkára a széles kaput. A felszálló füst- és porfüggönyön át már látni vélte az ünneplő tömeget, kiknek vidám kiáltozása hamar rémült sikoltozásba csapott át. Egyetlen szökkenéssel átsuhant az akciójára emlékeztető romok felett, majd kimért, lassú léptekkel indult meg a főasztal irányába. Számításai beváltak, az alkohol hatására eltompult érzékekkel és reflexekkel bíró strázsák még egy újoncnak sem jelentettek volna kihívást, nemhogy számára, aki egészen apró korától kezdve kardforgatást tanult. Hárommal is megkóstoltatta a hideg acélt, mire végre elért a céljául szolgáló hatalmas sátorhoz. A keselyűképű uraság arca csillogott a zsírtól a főasztalnál, zekéjén pedig az este majd minden fogása megtalálható volt. Yuuken vonásai eltorzultak az undortól, hányingerrel töltötte el a tudat, hogy csodálatos katanáját egy ilyen alávaló féreg szívébe kell mártania. Tekintetük találkozott, Iyashii-dono arcán pedig felismerés futott át. Hiszen már látta nem egyszer ezt az arcot és Shihōin Tetsujin ódákat zengett nagy reménységű sarjáról, aki shinigamiként fényes jövő előtt áll.

- Yuuken-dono! - fortyant fel indulatosan, habár apró szemei rémülten cikáztak ide-oda, keresve a lehetséges menekülési útvonalakat. – Mire véljem ezt az arcátlan támadást?! Biztosíthatom, a Negyvenhatok…

- Nem fognak semmit tenni, hisz’ csupán egy szerencsétlen baleset történt. – mosolyodott el szélesen, eközben pillantása az egyetlen olyan személyre szegeződött, akit életben akart hagyni a jelenlévők közül. Volt valami a vén kapzsi lányában, ami megfogta, álmatlan éjszakáin egyre-másra sejlett fel előtte alakja. Eldöntötte, megszerzi magának. – Az ünnepi sátor kigyulladt, mindenkit maga alá temetett, aki csak bent tartózkodott. Késve érkezvén nem voltam képes segítséget nyújtani, a halálsikolyok szinte beleégtek az emlékezetembe… Mily’ tragikus vég, mekkora veszteség! Ez az Én ajándékom!

Választ sem várva vágódott ki a Byakurai a köpeny alatt rejtőző balból, ami tökéletes pontossággal találta el a homloka közepén az oly’ sokak által gyűlölt férfit. A szétfröccsenő agyvelő egyfajta katalizátorként szolgált, az eddig megszeppenten bámészkodó csődületen ismét kiütött a pánik, egymáson taposva igyekeztek kijutni, azonban a kijáratnál már a testőrök várták őket, mindenkit lekaszabolva, akik közelebb merészkedtek a megengedettnél. Újdonsült szerelme reszketett, sokkos állapotban meredve maga elé képtelennek látszott elengedni halott nemzője mocskos ruhaujját. A főnemes gyengéd erőszakkal vonta magához, s levágva mindenkit, aki az útjába állt, távozott a helyszínről. A birtokhatáron járhattak, amikor hátuk mögött felcsaptak a lángok, tüzes nyelveikkel az ég alját nyaldosták. Nem nézett vissza, sötét pillanataiban ezerszer elképzelte már e véres köszöntőt.

Negyedik szín

Szégyenteljes hajnal


Aprócska láng táncolt lomhán a szinte csonkig égett gyertya tetején, az olvadt faggyú különleges lépcsőzetet alkotva folyt alá. A méretes könyvtárhelyiségben tökéletes csend uralkodott, csupán néha-néha zavarta meg eme békés melankóliát a lapok súrlódása által keltett minimális zaj. Az ablak előtt terpeszkedő asztal majdhogynem roskadásig meg volt rakva különböző könyvek és tekercsek tucatjaival, precíz oszlopokban magasodva alig engedtek betekintést a mögöttük lévő széken ülő, gondolataiba merülő férfira. Yuuken fáradtan dörzsölte meg smaragdszín szemeit, már percek óta küzdött az álom hívogató karjaival, ám még mielőtt aludni tért volna, be akarta fejezni a megkezdett könyvet, alig volt már hátra tíz-tizenöt oldal. Jobb kezében tartott olvasószemüvegét könnyed mozdulattal ejtette a kinyitott nyomdatermék tetejére, baljának ujjai eközben önkénytelenül is a bőrét elcsúfító hegre vándoroltak, száz éve is megvolt már annak a bizonyos esetnek. Sosem volt az oktalan kegyetlenkedés híve, azonban a Véres Köszöntőhöz megfelelő indokot szolgáltattak számára. Tisztában volt az esetleges következményekkel, a belviszály képes lett volna felperzselni az egész Seireiteit, ám még időben sikerült elfojtania minden lázadásként induló törekvést. Apja halálát követően a lehető legkeményebben igyekezett visszaállítani a ház egykori fényét, könyörtelenül elbánt bárkivel, aki megpróbálta akadályozni ezen törekvésében. Természetesen egyetlen esetben sem vezettek hozzá a szálak, kényesen ügyelt rá, miszerint személye feddhetetlen maradjon. Megtévesztés, zsarolás, bérgyilkosság, ezek voltak azok az eszközök, melyekkel a vér mocskából egy szebb jövőt építhetett. S erre szükség is volt, olyasmit akart fiára hagyni, amire érdemes vigyáznia.

Tenzen olyan ifjú volt, akire minden apa vágyhatott, engedelmes, művelt, jártas mind harcászatban, mind pedig költészetben. A legjobb mesterek foglalkoztak Vele, kevesen kaptak jobb képzést ennél. Nem érdekelte a halálistenség, segíteni akart az embereken, ezen tulajdonságát az anyjától örökölte. Fájdalmas mosoly terült el az arcán a gondolat hatására, mennyi harc és mennyi szenvedés árán jutottak el odáig, hogy szerelem legyen halálból született kapcsolatuk gyümölcse. Sosem érzett lelkiismeret-furdalást amiatt, miszerint megölte Iyashii-t, illetve a jelenlévő vendégek összességét. Írmagját is ki akarta irtani a családnak, amely a bolondját járatta szegény, jóhiszemű apjával. Ám legvégül mégis megesett a szíve a nőn, tudta, különleges is lehet. Igaza lett! Birtokolni akarta először, megtörni és kihasználni, viszont rövidesen rá kellett döbbennie, nem képes erre, legalábbis a megszokott formában nem. Akkor változott meg minden, amikor kiderült, gyermekét hordja a szíve alatt. Ekkor már évek óta a klán mellékágának vezetője volt, semmire sem vágyott jobban egy örökösnél, aki hozzá hasonló módon képes szemlélni a világot. Ahogy teltek a hónapok, egyre inkább beleszeretett feleségébe, aki érezhetően megenyhült, ha megbocsájtani nem is tudott, de megpróbálta elfelejteni mindazt, ami történt. Shihōin maga sem szeretett emlékezni, minden lépésénél egyre jobban érezte, ahogy elborítja a korrupció mocska. Eszében sem volt küzdeni ez ellen, inkább meglovagolta eme hullámot, ennek köszönhetően jutott egyre feljebb és feljebb a társadalmi ranglétrán, aminek másfelől sosem volt az alján. Egyesek uralkodásra, irányításra születtek, s úgy gondolta, személye is ezen kiváltságosok kis csoportjába tartozik. Elégedett volt az életével, nem akart semmivel sem többet, elérte célját.

Yoruichi-hime sosem volt az a kedves, előzékeny hercegnő, akinek mindenki látni akarta. Féktelen volt és szeleburdi, komolytalanságával pedig hamar kivívta magának Yuuken ellenszenvét. Követve a normákat esélye sem volt a főág vezetői pozíciójára, az öröklési sorrendben talán a harmadik vagy negyedik helyen szerepelt az Ő neve. Érdektelenül, egy üres mosoly álarca mögé bújva vészelte túl a beiktatási ceremóniát, majd a szokásos gratulációkat követően a lehető leggyorsabban távozott a helyszínről. Időközben érkezett az üzenet, megindult a szülés. Gyorsabban repült, akár a gondolat, szinte már-már maga is meglepődött milyen sebességre képes, amennyiben sietnie kell. Lélekszakadva tört be a szobába, ahol iszonyatos látvány fogadta. A derékaljat átáztatta a vér, szerelme arca pedig szürke volt, akár a hamu. Megtörten rogyott térdre az ágy mellett, a nő élettelen kézfejét a homlokának szorítva. Sírni akart, de szemei szárazak maradtak, képtelen volt gyengeséget mutatni, az évszázadokon át tartó csatározás egyetlen jégtömbbé fagyasztotta a szívét. Elsötétülő tekintettel állt fel, a legrosszabbtól tartva araszolt a gyerekágyhoz. Durván lökte félre a bábát, aki ettől hanyatt is esett, viszont ez egyáltalán nem érdekelte. Mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, ahogy meglátta az izgő-mozgó, rózsaszín jövevényt. Elégedetten bólintott, azután néhány utasítást mormolva elhagyta a helyiséget. Fájdalom marcangolta, alig elviselhető kín, azonban mégis volt értelme mindennek. Kihunyt egy csillag az égen, viszont ezzel egyidejűleg átadta helyét egy sokkalta fényesebbnek. A temetés egyszerű volt, nélkülözve minden álnok rokon hazugságtól csöpögő jelenlétét. Saját kezűleg ásta meg a sírgödröt, habár tudta nagyon jól, a koporsó napokon belül üres lesz.

Ásított egyet, megropogtatva elgémberedett nyaki ízületeit mégiscsak úgy döntött, másnapra hagyja a könyv befejezését. Felállt, majd az ablakpárkányon lévő kancsóból öntött magának egy félkehelynyi bort. Nem szerette túlságosan az italt, azonban elalvás előtt egyetlen pohárka épp ellazította annyira, hogy nyugodtan és mélyen alhasson egész éjszaka. Kibámult a kertre, mialatt belekortyolt az italba. Egészen édes volt, émelygés fogta el tőle, de ettől függetlenül leküzdötte azért. Váratlanul nyílalt a fájdalom a mellkasába, aminek hatására kifordult az ivóeszköz ujjai közül. A párkánynak támaszkodva, szaporán lélegezve dörzsölte meg az említett részt, valami nagyon nem volt rendjén és ennek semmi köze nem volt az egészségi állapotához, ami mellesleg tökéletes volt. Alig ért a gondolatmenet végére, máris döngve tárult ki a könyvtár ajtaja, amiben a testőrségének parancsnoka jelent meg, olyannyira meghajolva, orra majd’ a földet súrolta.

- Mi történt? – tért rögtön a tárgyra, hátrasimítva a szemébe lógó, izzadt tincseket. Bajsejtelem kerítette hatalmába.

- Nagyuram… - tétován pillantott fel, ezt követően rögtön le is sütötte szemét, amint találkozott tekintete a fenyegetően villogó smaragdokkal. – Tenzen úrfiról van szó. Éppen hazafelé tartott a peremvidékről, amikor rajtaütöttek. Elbocsájtotta a kíséretét, azt mondta, privát találkozóra megy… Nagyuram… A fiú… meghalt. Elfogtuk a támadókat, a lenti tömlöcökben vannak!

Yuuken úgy érezte, menten megfordul Vele a világ. Az indulat hömpölygő lávafolyamként tört elő lelkéből, haragosan vágtatott el a megnevezett irányba, korábbi fáradtsága immáron a múlté lett. Valószínűtlennek tűnt a dolog, vajon ki lenne képes szeretett sarja életére törni? Tenzen sosem ártott senkinek, gyámolította az elesetteket, segített a szegényeken, ételt osztott Rukongai legnyomorúságosabb környékein! Az alsó szintekig már nem jutott el természetes fény, fáklyák világították meg az utat. Leérve rögtön megcsapta az orrát a rothadás és az emberi ürülék visszataszító szaga, azonban most nem ért rá ezekkel foglalkozni. Kérdeznie sem kellett, az ajtó előtt strázsáló őr jelenléte egyértelművé tette, hol is tartózkodnak vendégei. Ellentmondást nem tűrő hangon utasította a férfit, nyissa ki az ajtót. Bent öt, láthatóan sérült lélek térdelt egymás mellett, karjaik hátul voltak összebilincselve bokáikkal. Elképzelhetetlennek tűnt, miszerint ezek az alávaló férgek képesek lettek volna elbánni gyermekével, akit Ő maga tanított a kardforgatás művészetére, habár saját fegyverét már évek óta nem fogta a kezében. Sanseki volt a Nibantai kötelékében, ahogy azt származása megkövetelte, pusztakézzel is ugyanolyan jól elboldogult, mint más fegyverekkel. Le kellett hajolnia, hogy beférjen a leginkább patkánylyukra emlékeztető cellába. Láttán az egyik szeplős alak keserves sírásban tört ki, rimánkodva könyörgött kegyelemért. Nem törődött Vele, szemeivel azt kereste, akiben a legtöbb dac lobogott még. Figyelme a középen térdeplő, szakadt, nemesi ruházatot viselő nőn akadt meg. Sötét, ápolt haja most kócos volt és koszos a rátapadt vértől, ám egész megjelenésében volt valami fennkölt, ami kiemelte jelenségét a csürhe soraiból. Szemrevaló teremtés volt, egyértelműnek tűnt mi is hajszolta fiát ilyen ostoba szituációba. Lehunyta szemét egy pillanatra, majd mikor ismét feltűntek íriszei, már nem látszódott bennük semmi. Ez volt az, mi igazán félelmetessé tette.

- Miért? – egyszerű volt a kérdés, ennél többet nem is akart megtudni a legyőzöttektől. Az indok érdekelte, amiért cserébe elveszi életüket.

- Hogy van képed ilyesmit kérdezni!? – csattant fel a lány, ezt követően pedig leköpte a főnemes selyemkimonóját. – Elvettél Tőlünk mindent, ami valaha a miénk volt! Tönkretetted vagy lemészároltad a családjainkat, nyomorba döntöttél minket, holott nemesek vagyunk, egyenlők, a kiváltság Nekünk is jár!

- Tévedsz, gyermekem… - megértette. Bosszú, kapzsiság. – A hatalom nem jutalom, meg kell szerezned. A hatalom nem pajzs, hanem fegyver, forgatnod kell. A hatalom nem menedék, vár az, amit védened kell. A hatalom erő, ami összezúzza a gyengéket… Elvettétek Tőlem a legfontosabbat, Én nem hagyok Nektek semmit!

A mozdulat gyors volt, szinte látni sem lehetett, ahogy átszelte a minimális távolságot, térdével bezúzva a beszélő koponyáját. Ismét megtántorodott, majdnem elesett, ahogy kihátrált a tömlöcből. Valós kora tonnányi súlyként nehezedett most vállára, néhány perc alatt úgy tűnt, mintha évtizedeket öregedett volna. Friss levegőre volt szüksége, tudta nagyon jól, az őr elvégzi helyette a piszkos munka további részét. Sajgó üresség tátongott lelkében, nem volt semmi, amiért érdemesnek érezte létezését. Tétovázva indult el szobájába, ahol az ágy melletti tárolóról leemelte lélekölőjét. A Királyölő érezhetően vibrált, amikor kezébe vette, nem is emlékezett már rá, hogy mikor volt ilyesmire utoljára példa. Kihúzta a pengét, töprengve méregette a lilás fényben játszó acélt. Váratlanul emelte a nyakához, mi sem lenne egyszerűbb, mint elmetszeni a saját torkát és megfulladni vérében, a bűnökben, amik ártást hoztak szerettei fejére. Ekkor értette meg, nem maradt vissza semmi. Mindazért küzdött esztendőkön keresztül, amit most magáénak mondhatott, ezt eldobni nem lenne több hirtelen fellángolásnál, egy érzelgős bolond eszetlen cselekedeténél. Leengedte a zanpakutout, s visszalökte azt a sayába. Az utazás nem itt ér véget, sőt, ellenkezőleg, csak most kezdődik ezen a szégyenteljes hajnalon!
« Utoljára szerkesztve: 2016. Máj. 14, 14:03:32 írta Hirako Shinji »

Karakterlap

Shihōin Yuuken

Kaminari no Kami

Eltávozott karakterek

Shinigami

6. Osztag

*

A Shihōin-ház XXIII. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 12 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:

A hatalom nem jutalom, meg kell szerezned. A hatalom nem pajzs, hanem fegyver, forgatnod kell. A hatalom nem menedék, vár az, amit védened kell. A hatalom erő, ami összezúzza a gyengéket…

Post szín:
#DADA00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shihōin Yuuken
« Válasz #1 Dátum: 2015. Jún. 23, 19:53:47 »




















Kinézet


Magasság: 185 cm

Testsúly: 87 kg

Szemszín: smaragdzöld

Hajszín: szőke

Leírás: Harmincas éveinek végén járó, határozott megjelenésű, jó kiállású férfi. Hirtelenszőke haját általában gondosan hátra simítja, nem tűr meg semmilyen rendetlenséget önmagával kapcsolatban. Kinézete erőt, határozottságot és gazdagságot sugároz, ami legjobban az általa viselt ruhákból érzékelhető. Yuuken kizárólag a legdrágább anyagból készült öltözeteket hajlandó felvenni, melyek a Seireiteiben ugyan nem váltanak ki meglepődést, ellenben más, szegényebb közegben irigységet ébresztenek a körülötte lévőkben. Mindkét karján aranyozott motívumokkal díszített tekkot visel, mely apáról fiúra öröklődik a Shihōin klán mellékházának tagjai között. Arca karakteres, vonásai markánsak, smaragdzöld tekintetében pedig kiolthatatlan láng lobog, a végtelen tudni akarás fénye. Az összképet egy a nyakán lévõ forradás csúfítja el, a Véres Köszöntő emlékeztetője. Tartása egyenes, mindig ugrásra kész. Katanáját – amennyiben az nem a fegyvertárban pihen az erre a célra kialakított állványon – a bal oldalán hordja obijába tűzve, azonban nem szeret a mindennapokban fegyvert viselni, így eme látvány nem túlzottan átlagos.

Jellem

„… and then blood will rain from the skies.”

Lévén képzése egészen fiatalon kezdődött, így tökéletesen magáévá tette a nemesi élet hitvallását, létezésének minden pillanatát ez határozza meg. Kegyetlen, számító alkat, aki kizárólagosan a saját érdekeivel törődik, nem kötődik senkihez, minden lényt csupán eszköznek tekint, amelyek segítségével még több befolyásra tehet szert. Örömét leli mások rettegésében, félelmében, magába szívja eme érzéseket, ezzel erősítve önmagát. Gyűlöli a spontaneitást, lehetőség szerint életének minden apró részletét megtervezi, s kényelmetlenül érzi magát, amennyiben valami nem az elképzeléseinek megfelelően alakul. Nem híve az értelmetlen pusztításnak, kivéve, ha az egy nagyobb cél eléréséhez szükséges. Származása, illetve tanulmányai végett hihetetlen módon arrogáns lett, felsőbbrendűnek hiszi magát mindennél és mindenkinél, nehezére esik az engedelmesség. Beszédstílusa lekezelő és gúnyos, szereti megalázni ellenfeleit.

Yuuken kedveli a művészetet, nagy rajongója a különböző festményeknek, szobroknak és egyéb műalkotásoknak, habár Ő sohasem alkotna, túlzottan félti személyiségét, hisz’ minden művész beletesz magából egy keveset az adott műbe, s ettől viszolygás fogja el. A vívás az egyetlen olyan terület, ahol felszínre tör igazi valója. Harc közben nem ismer félelmet, sem könyörületet, a legjobb tudása szerint próbálja meg eltiporni az ellenséget. Mozdulataira a hideg precizitás a jellemző, többre tartja az elegáns megoldásokat a vadállatszerű, romboló kaszabolásnál. Győzelmei után, ám még a kegyelemdöfés bevitele előtt kedvelt szórakozása az áldozat könyörgését hallgatni. Ahogy a gyenge rimánkodik az életben maradásért, míg Ő istenként dönthet a sorsa felett, felbecsülhetetlen érték. Nem hisz az olyan szavakban, mint a „jó” vagy a „rossz”, a cél elérésének érdekében nem riad vissza semmitől, eléggé gátlástalan alkat.

Oktatása igazán sokrétűnek volt mondható, ennek köszönhetően mind irodalom, mind történelem, mind pedig zene területén műveltnek mondható. Ifjonti évei alatt megtanult bambuszfuvolán játszani, e szenvedélyének napjainkban is hódol, amennyiben bokros teendői engedélyezik számára. Az általa megszólaltatott dallamokat egyáltalán nem lehet vidámnak mondani, a felcsendülő melódiákban a szomorúság és a kiábrándultság a meghatározó érzések. Saját kárán tanulta meg, miszerint érzelmeit nem szabad a nagyvilág elé tárnia, mivel vannak olyanok, akik gondolkodás nélkül kihasználják, amennyiben az esendőség legkisebb jelét is látják. Ebből adódóan viselkedési szokásai is ehhez igazodtak: mindig betartja az etikett szabályait, társaságban érdeklődő, megfontolt, figyelő. Egyetlen nemesi összejövetelről sem hiányzik, habár szükséges kellemetlenségnek tartja. Üzletben nem tűri a komolytalanságot, s ezzel jó, ha partnerei is tisztában vannak.

Ahhoz, hogy motivációját képesek legyünk megérteni, ismernünk kell múltját. Atyja ugyan jó ember volt, azonban nem vezetőnek termett és eme gyengeségét gyakran a familiárisok is kihasználták. Az elképesztő nagyságú földadományok egyre inkább gyengítették a klán státuszát, már-már a mellékház eltűnése fenyegetett. Yuuken a körülbelül százfős testőrség élére állva támadást indított ezen házak ellen, majdhogynem véres polgárháborút kirobbantva ezzel. A példastatuálásnak viszont megvolt a maga előnye, illetve hátránya is a jövőre nézve: az eltékozolt birtokok visszaszálltak, de az elégedetlenkedők egy csoportja megölte a nagy reménységű örököst, Tenzent. Fia halálának következményeként szinte teljesen összeomlott, az őrület határára sodródva az öngyilkosság gondolatával küzdött. Végül a józan ész felülkerekedett érzésein, s belátta, amennyiben eldobja magától az életet, azzal nem lesz képes visszahozni elvesztett gyermekét. Innentől kezdve minden figyelme a politikai csatározásokra koncentrálódott, még tiszti rangjáról is lemondott.

Zanpakutou


Neve: Ouhitogoroshi (王人殺し) | Királyölő
Fajtája: kidou

Lepecsételt forma: A katanáról már az első pillantásból lerí, miszerint nem egy szokványos tárggyal van dolgunk, már a sayában is fenyegető látványt nyújt. Az általános szamurájkardoktól eltérően a tsuka leginkább valamiféle állat gerincoszlopának egy levágott darabjára hasonlít, a tsuba pedig kisebb csontokból áll össze. A penge maga enyhén ívelt, a fém szürkés-lilás árnyalatban pompázik. Látványa már-már hivalkodónak mondható, ami egykoron büszkeséggel töltötte el Yuukent, ám manapság egyre kevesebb alkalommal lehet lélekölőjével az oldalán látni.

Lelke: A fentebb leírtakból kikövetkeztethető kinézettel tökéletesen szembe megy Ouhitogoroshi valódi szellemformája. Egyszerű, egyszínű anyagból készült köpenyt visel, fején pedig egy díszes vassisak foglal helyet. Vonásai sötétségbe vesznek, arcát semmilyen körülmények között nem fedi fel, még viselőjének sem. Jelleme tökéletesen megegyezik birtokosáéval, úgymond teljes lelki társak. A Királyölő ugyancsak számító, manipulatív személyiség, uralkodónak hiszi magát kastélyában és úgy viselkedik Yuukennel, mintha a feljebbvalója lenne. Ebből kifolyólag a viták általánossá váltak az évszázadok alatt. A shinigami belső világa legjobban egy ostromlott várra emlékeztet: égő sátrak, halálhörgés, véráztatta föld.

Shikai

Parancsszó: Sashikorose! | Döfd le!

Shikai kinézete: A parancsszó elhangzását követően a penge fényesen felizzik, az acél gyűrötté, hullámossá válik. Néhány másodpercen belül az izzás alábbhagy, ilyen módon változik a zanpakutou ún. lángpengéjű karddá. A fegyver mindkét éle borotvaéles, s kialakítása miatt igen könnyedén lehet vele az elnagyolt vágásokat hárítani. A keresztvas félholdat formáz, illetve a markolat valamivel hosszabb egy átlagos félkezes kardénál, a vége pedig enyhén ívelt, ezáltal adva lehetőséget a mindkét kézzel való megragadásra, valamint az erősebb mozdulat kivitelezésére.

Képességek:
  • Seishuku Satsugai (静粛 殺害, Csöndes gyilkolás) – A technika nevének elhangzását követően sűrű füst tör elő a lélekölő pengéjéből, ami lassacskán rátelepszik az egész harctérre, egyfajta ködburkot alkotva ezáltal. Különlegessége abban rejlik a látás akadályozása mellett, miszerint egyfajta hangszigetelőként működik, ezáltal Yuuken bizonyos távolságon belül hallhatatlanul mozoghat, ezzel nehezítve ellenfelének a támadások észrevételét.
    1 – 6 pont: 20 méteres távolságban hallhatóvá válik.
    7 – 12 pont: 15 méter.
    13 – 18 pont: 10 méter.
    19 – 24 pont: 5 méter.

  • Suiyo Ou (酔余王, Részeg király) – A támadás a belső fülben lévő VIII agyidegre hat, amely a hallás és az egyensúlyozás ingereit továbbítja az agy megfelelő részeihez. A penge élein nyálkás, szürke színű váladék jelenik meg, melynek szaga leginkább a záptojásra emlékeztet. Egyetlen vágás is elegendő, mivel minimális mennyiségben is képes kifejteni a kívánt hatást, azaz tompítani (a későbbiekben akár teljesen meg is szüntetni) a fentebb említett ideg ingervezető képességét.
    1 – 6 pont: Minimális egyensúlyvesztés, kisebb botladozások.
    7 -12 pont: Erősödő szédülés, kevesebb zanpakutou pont esetén az ellenfél elesik.
    13- 18 pont: A szédülést émelygés fokozza, az ellenfél egyre kevésbé tud talpon maradni.
    19 – 24 pont: Hasogató fejfájás, hányás, az ellenfél képtelen egyensúlyozni.

Szeret-nem szeret

+ művészet
+ fegyelem
+ rend
+ intrika
+ hatalom

- rendetlenség
- stílustalanság
- ostobaság   
- emlékek
- könnyű győzelem

Felszerelések

Mindkét karján egy-egy szépen megmunkált tekkot visel, mely hirdeti családfői mivoltát. A karvédők különleges anyagból készültek, minimálisan képesek felfogni a katanával indított támadásokat, habár egy jól irányzott suhintás könnyedén áthalad rajtuk. Fehér alapon aranyozott motívumok díszítik, amelyek összességükben a Shihōin ház címerét rajzolják ki. Eme ereklyék évszázadokon keresztül öröklődtek apáról fiúra, kizárólag a család férfi tagjai viselhetik. Felbecsülhetetlen eszmei értékkel rendelkeznek, egyszeriek a maguk nemében, hisz' a készítésükkel megbízott mester már nem tartózkodik az élők sorában, ebből adódóan legutolsó alkotásainak egyikét csodálhatjuk ezekben.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Máj. 10, 01:45:56 írta Hirako Shinji »

Karakterlap

Ootoribashi Roujuurou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 29

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 2 768 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése



  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Shihōin Yuuken
« Válasz #2 Dátum: 2015. Jún. 23, 20:08:09 »
Üdv!

Előtörténetedben nem találtam semmi kivetnivalót, ráadásul végre valaki egy ilyen típusú karaktert is ki mer játszani, szóval természetesen ELFOGADOM. Kezdő lélekenergiád 5000, ehhez jön 7000 ryou a nemesség miatt, illetve első szintű vagy. Ingyen választhatsz öt tetszőleges, szintednek megfelelő kidou-t az eredeti történetben szereplők közül. Nem tartozol a Gotei 13 kötelékéhez, azonban a második osztag tiszteletbeli tagja vagy.

Minden értékedre kapsz egy-egy pontot, ezen kívül a nemesség miatt egy, reiatsud után pedig tíz pont jár, amiket az alábbi képzettségek között oszthatsz el:

    • Zanjutsu
    • Hakuda
    • Kidou
    • Shunpo
    • Zanpakuto

    A pontozáshoz itt találsz segítséget, végső elosztásodat pedig ne felejtsd el bejelenteni ebben a topikban.

    Jó játékot és sok sikert a Shihouin-klán vezetéséhez! ^^