Szerző Téma: Kuchiki Tomoe  (Megtekintve 671 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kuchiki Tomoe

Kapitány

Shinigami

5. Osztag

*

Kuchiki ház XXX. feje

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
21 000 / 30 000

Hozzászólások: 22

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 1 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Akvamarin

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"No one saves us but ourselves. No one can and no one may. We ourselves must walk the path..."

Post szín:
DarkTurquoise


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Kuchiki Tomoe
« Dátum: 2015. Aug. 11, 16:38:51 »
Engedélyek: Mindenfelé vannak 8)

Név: Kuchiki Tomoe
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1978. 08. 11.
Kor: 37 (külsőre ~20)

Jellem

Nemesi neveltetéséből kifolyólag mindig tisztában van vele, miként is kell viselkednie, tisztelettudó, és előzékeny, ha az érdekei úgy kívánják. Főnemes, ráadásul a családban a kisebbik gyermek, így gyerekkorától kezdve elkényeztették, mindent megkapott, amit csak kívánt, éppen ezért ehhez van szokva, nem tudja elfogadni a nemleges választ, ha akar valamit. Ha nem érheti el behízelgéssel, képes elmenni a végsőkig. A végletek embere, kicsit neurotikus is, az egyik pillanatban kifejezetten jókedvű, a következőben pedig megvetően méregeti beszélgető partnereit. Persze igyekszik fékezni magát, ha érdekében áll jó benyomást tenni.
Szereti a luxust, ahogy éreztetni másokkal azt, hogy megengedheti magának, amit sokan mások nem. Büszke származására, és családjának hírnevére, különösebben nem zavarja, ha csak emiatt tisztelik, vagy közelednek felé, régen megtanulta, hogy nem bízhat senkiben. Az emberektől nem vár sokat, épp ezért nem is csalódik bennük, igyekszik mindent elérni saját maga, és nem támaszkodni másokra. Ha segítségre van szüksége, inkább a családjához fordul, mert a vérséget előrébb tartja mindennél.

Kinézet

Alakja nyúlánk, több mint 180 centiméter magas, teste szálkás, izmai jól kidolgozottak, de nem kitüremkedőek. Testfelépítése nem tükrözi erejét, amit különösebben nem sajnál, kedves, szinte már angyali vonásai mögé rejti, hogy igazából komoly tényező lehet egy ütközetben. Haja félhosszú, fekete, általában összeköti tarkóján, de előfordul, hogy kiengedve viseli. Szemei tengerkékek, amíg mosolyog, melegen csillognak, viszont ha mérges lesz, vagy megvetően pillant valakire, jegesen hordozza végig a másikon. Arca ovális, lágy vonásokkal tarkított, azonban állának egyenes vonala határozottságot, és makacsságot sugároz. Kissé lányos megjelenése nem zavarja, inkább igyekszik előnyére fordítani, megnyerő fellépéssel párosítva kiválóan kamatoztatja kapcsolatépítésnél.

Szeret

Hatalom
Luxus
Finom ételek
Kihívás
Család

Nem szeret

Tiszteletlenség
Lenézés
Ha kölyökként kezelik
Értelmetlen fizikai összecsapás
Locsogás


Előtörténet

Azt hiszem már az első pillanatban elfogadtam azt, mi is lesz a dolgom, születésemtől fogva erre neveltek, egyetlen egyszer sem kérdőjeleztem meg. Megtehettem volna, szabad gondolataim voltak, véleményt formálhattam bármiről, ha megkérdeztek, de a család, a klán volt az első mindig is a szememben. Nem meglepő ez, a legtöbben a vérségi kötelékeket húzzák a legszorosabbra, mert annak jelentenie kell valamit.
Az első feladatomat alig kilenc évesen hajtottam végre, akkor még tétováztam. Csak álltam a szobában, hallgattam a szuszogás ismerős zaját, és úgy éreztem, hogy ez a pillanat az, amikor védtelen nyugodtsággal hiszi halhatatlannak magát az ember. Remegett a kezemben a rövid, enyhén meghajlított pengéjű tőr, amin családom címere volt látható, és azt hittem, nem leszek képes megtenni. Aztán rájöttem, hogy vagy végrehajtom, vagy soha többé nem térhetek vissza, és a szégyennel kell örök életre együtt élnem, így megfogtam másik kezemmel is a fegyvert, hogy ne remegjen. Az ágy mellé léptem, és egy gyors döféssel véget vetettem a férfi életének, anélkül, hogy felébredt volna.
Ez volt a teljes értékű klán taggá avatásom első lépése, és egyben az egyik legkönnyebb is. A többi mind a jellem megtörésére, az egyén elvesztésére szolgált, arra, hogy olyanná váljak, aki nem kérdőjelezi meg a parancsokat, és aki elhisz mindent, amit a feljebb valója mond. Eredményes voltam, éppen ezért kaphattam olyan feladatot, ami nem csupán hozzáértést, de türelmet, és visszafogottságot követelt. Így lettem szolgáló egy olyan gyerek mellett, aki a legfőbb célpontom volt. Tizenhat évesen pazarlásnak gondoltam, hogy hosszú éveket töltsek el valakit kiszolgálva, miközben csak az életét kellene kioltanom, de látva, micsoda óvintézkedések veszik körbe, megértettem, miért szükséges teljesen a család bizalmába férkőznöm.
Semmit se értettem a gyerekekhez, bár a legfőbb feladatom amúgyis csak az volt, hogy lessem minden kívánságát, amivel az ötéves forma fiúcska rendszerint vissza is élt. Úgy tűnt, mindene megvan, és ezzel már most tisztában van, miközben nekünk néha kérdéses volt az is, egyáltalán kerül-e étel az asztalra. Így már akkor gyűlöltem, mikor még nem igazán tudott magáról, annyival többet tehetett meg gyerekként, amit más felnőtt elképzelni sem mert.
Hatalmas kék szemekkel tekintett a világba, és ártatlanságával megbabonázott mindenkit, akik nem tudták, mire megy ki a játék. Mindig elérte, amit akart, láttam az arcán, hogy pontosan tudja, hogy senki sem mondhat neki nemet, rám is úgy nézett, és a mosolya… Nem az aranyos gyermeki mosoly volt, hanem az a fajta elégedettség, ami azt sugallja, lám, én még ezt is megtehetem, hogy a macska rúgja meg.
A napok lassan teltek, és ahogy hónapokká, majd évekké sűrűsödtek, úgy lobogott bennem egyre inkább az elhatározás, hogy nem csupán kell, de meg is akarom ölni. Az arroganciája, kisugárzása, minden szava és mozdulata olyan volt, amivel éreztette velem, nem vagyunk egy szinten, pedig ha tudta volna…
Mire betöltötte a tizennégyet, már én voltam az őt ellátó szolgálók vezetője, de a bizalmát még nem birtokoltam, azt hiszem, sose nyerhettem volna el, hiszen nem tekintett rám emberként. Tettekkel nem kínzott minket, de éppen elég volt, hogy éreztette velünk, a szemében semmit sem számítunk. Éppen ezért volt szükség valamire, egy olyan áttörésre, amitől megrendül benne mindez, és végre észreveszi, kik is vannak körülötte. Ezért egy este nyitva hagytam az ablakát, a könnyű nyári szél meglibbentette még a függönyt, aztán pedig a másodperc tört része alatt jelentek meg öten, és ahogy érkeztek, olyan gyorsan is távoztak az alvó fiúval. A ráidézett kidou miatt esélye sem volt felébredni.
A másnapi fejetlenségben kérdőre vontak, de nem én voltam beosztásban, így a felelősség végül egy ártatlan lányon csattant, akit némileg sajnáltam, viszont járulékos veszteség nélkül nem nyerhet az ember háborút. Észre se vették a nagy egymásra mutogatásban, hogy eljöttem, mindenki el volt foglalva azzal, hogy a fiú bátyja mellett megerősítsék a védelmet, és közben megtalálják a másik gyereküket. Valószínűleg nem is számítottak támadásra, éppen ezért képtelenek voltak rendezni soraikat, ami nekünk csak jól jött, régen nem jártam otthon, elégedetten tekintettem körbe, és melegen üdvözöltem mindenkit. Azt hittem vége az egésznek, most, hogy nálunk van, bármikor véget vethetünk rövidke életének.
- Kiku! – Hallottam nevem, és a hang irányába fordulva apámat pillantottam meg. Mosolyogva jelentettem volna ki, hogy végeztem a feladatommal, és adhatja is a következőt, azonban láttam arckifejezésén, hogy valami gond van. – Gyere velem. – Indult el a házunk irányába.
Némán követtem, a fakunyhók között nem járt senki, ilyenkor javában folytak az edzések, ráadásul többen őrizték a kölyköt, mint anno a saját birtokán. Fogalmam se volt róla, hogy mi történhetett, amiért egy olyan erős, és határozott emberben is, mint az apám, kétségek merülhetnek fel.
A feladatod még nem ért véget, nincs nála az, amire a klánnak szüksége van.
- De apám! Az volt a feladatom, hogy végezzek vele, amikor mondjátok… - Mondtam, de elhallgattam, ahogy megláttam arckifejezését.
- A Kuchiki háznak van egy különleges fegyvere, amit még a shinigamik előtti kovácsok készítettek nekik, és amit nagy becsben tartanak. Olyan képessége van, amellyel elég lenne csak az áldozatok közelébe lopóznunk, épp ezért a veszélyes feladatokat is könnyedén vinnénk véghez. – Összefonta kezeit a mellkasán, és tekintetét tekintetembe fúrta. – A fiú biztosan kijárja az utat, hogy maga forgathassa, ha tudomást szerez róla, akkor pedig neked a közelében kell lenned, hogy őt megöld, a fegyvert pedig elhozd nekünk.
- De mégis mi ez? Egy régi zanpakutou? – Eddig szó sem volt arról, hogy ilyesmivel kellene foglalkoznom, én csak szerettem volna megszabadítani Soul Societyt ettől a gyerektől.
- Senki sem tudja pontosan, éppen ezért van rá szükséged. – A vállamra tette kezét, miközben fojtott hangon beszélt. – Már magához tért, és tisztában van vele, hogy bármikor megölhetnénk, retteg, ráadásul a szeme be van kötve, fogalma sincs róla, hol van, kik veszik körbe. Éppen ezért neked kell most a hőst eljátszanod, a többiek tudják a dolgukat, csak berontasz, némi verekedést mímeltek, kihúzod, és elszaladtok, ha elég messzire értetek, akkor pedig leveheted róla a szemfedőt is.
Bólintottam, nem volt szükség többre, értettem a parancsot. Lelkem sajgott, tudtam, hogy ez újabb hosszú éveket jelent, amit távol töltök a családomtól, és csak a kis mitugrász parancsait leshetem. Ezt a dühöt használtam fel ahhoz, hogy élethűre sikerüljön a verekedés, valószínűleg meg is leptem a többieket, hogy valódi ütések csattantak el.
Láttam, ahogy az úrfi forgatja a fejét, próbálván felfogni, mi is történhet körülötte, és azt is, ahogy az egész teste reszket a félelemtől. Először láttam kicsit emberinek, de ez semmit sem változtatott haragomon, csak felrántottam, és ahogy volt, húztam magam után, hogy velem együtt fusson. Ez előtt sose voltam hozzá ilyen közel, nem éreztem kezem alatt izmait, tapasztalatból meg tudtam mondani, hogy nem egy láblógató ember fizikumát tükrözték. Vajon mikor kerülte el a figyelmem az, hogy nekiállt fejleszteni magát? Nem, mintha sokat ért volna vele, hiszen fel nem vehette volna a versenyt velem, vagy bármely tagunkkal. Mégis szokatlan volt tőle, hiszen semmi szükség nem hajtotta.
- Jól van, most már nem követnek minket… - Lihegtem, és óvatosan levettem fejéről a vászonzsákot, ami eddig rajta volt, elég messze jutottunk már. Egy pillanatig elgondolkoztam a kezét szorító kötélen, és a szájpecken, hogy fent hagyom, de végül azokat is megoldottam.
Pillanatok tört része volt, amíg ott állt velem szemben, kétségbeesett arcán látszott, igyekszik felfogni, mi is történt vele, de fogalma sincs róla. Még mindig remegett, és csak most vettem észre, az évek alatt magasabb lett, mint én, még, ha egy kölyök is volt. Aztán olyasmit tett, amit addig elképzelni sem tudtam róla. Szeméből megindultak a könnyek, de nem azok, amivel otthon etetett mindenkit, hanem igaziak, a bánatot, félelmet, és közben a megkönnyebbülést tükrözte az arca. Aztán a karjaimba vetette magát, és szorosan magához ölelt, vállamra hajtva a fejét, halkan sírdogált. Éreztem a szívverését, és abban a pillanatban visszajött kicsit az az érzés, amit kilenc évesen tapasztaltam, mikor majdnem megtorpantam. Eddig nem tekintettem rá emberként, csak célpont volt, de ebben a pillanatban csak egy gyerek, aki vigaszra szorult, így felemeltem kezem, és óvatosan megsimogattam fekete üstökét.
A visszatérésünk után minden megváltozott, de legfőképpen a viselkedése velem szemben. Nem hálát láttam rajta, hanem érdeklődést, és sok időbe nem telt, míg eljutott addig, hogy beszélgetést kezdeményezzen velem, lassan a bizalmába fogadjon. Sokat mesélt az álmairól, amik a maguk módján teljesen hétköznapiak voltak, hogy shinigami szeretne lenni, mint az apja, és az ő apja, és talán vezetni egy osztagot, erőssé válni. Szerette volna átvenni egyszer a birtokot is, bár erre nagyon kevés esélyt látott, és inkább megmaradt számára csak elképzelésnek.
Akkor láttam először őszinte arckifejezést tőle, mikor kikerült a klán fogságából, de azután úgy tűnt, a korábbi viselkedésével csak a távolságot akarta tartani mindenkitől, aki csak megfordult körülötte. Talán az lett volna a legjobb, ha ez így is marad, egyre kevésbé tudtam életben tartani a gyűlöletet, miközben hallgattam. Már nem az a gyerek volt, legalábbis felém nem azt az oldalát mutatta, és ez némiképpen össze is zavart. Aztán következett a pubertás, ami tovább bonyolította a dolgokat, hiszen a hormonok tombolására nem lehettem teljes mértékben felkészülve.
Egyből észrevettem, ahogy megváltozott a tekintete, mikor rám nézett, egy nőnek ez egyértelmű. Még csak titkolni sem próbálta, holott sokkal idősebb voltam nála. Azt hiszem abban a pillanatban inogtam meg, amikor egy alkalommal kettesben maradtunk, és mesélés közben egyre közelebb jött, már nem tudtam arra figyelni, miről is beszél, csak őt láttam. Többé nem volt gyerek, de felnőtt sem, a határait feszegette, én pedig hagytam, hogy átlépje.
Korábban nem éreztem azt, hogy valaki, aki nem a rokonom, szeretettel fordulna felém, csodálattal nézne rám, és elhalmozna mindennel, amihez csak kedvem szottyan. Új volt az érzés, és meglepően jól esett, tapasztalatlansága nem lombozta le, lelkesen keresett minden pillanatot, amit velem tölthetett, és egy idő után én magam is így voltam vele. Ennek nem szabadott volna megváltoznia, de aztán megjelent Ő…
Amikor először láttam, miképpen néz a nőre, már akkor gyanúsnak kellett volna lennie, de csupán kósza hóbortnak tűnt, ráadásul a bátyjához érkezett, eljegyzési találkozóra. Akkor még mindig gyereknek tűnt, a nő pedig kedvességgel vette körül, hóbortos játékokat mutatott neki, és úgy viháncolt vele, mintha maga is tizenéves lenne. Fortyogott bennem a harag, elárultnak, becsapottnak éreztem magam, mintha kihasználtak volna.
Aztán rájöttem, hogy csak áltatnám magam, egy ilyen családban nincs helyem, bár nem mintha bármi esélye lett volna a nőnél, de ez csak a kisebb gyógyír volt a sebeimre. Olyan gyorsan távolodott el tőlem, és fordult rajongással a másik iránt, ahogy korábban megnyílt előttem. Semmi bűntudat nem látszott rajta, azt hiszem természetes volt számára, hogy egy idő után ráun valamire, de nem tudhatta, hogy ez lesz életének utolsó hibája.
Hallottam, ahogy dicsekedve mesélte, már engedik családjának legértékesebb fegyverével gyakorolni, hiszen kiváló kardvívóvá vált, az Akadémiának egyik él tanulója. Korábban ezeket mindig nekem mesélte el, csak feküdt mellettem az ágyában, és képes volt minden egyes percét előadni, mintha olyan fontos lenne, hogy behozzam a külön töltött pillanatokat. Könny szökött a szemembe, ahogy hangtalanul lépdeltem be abba a szobába, ahol annyi időt töltöttem, amiben egy ideig azt éreztem, nem kell megtennem azt, amire most készültem. Most már más volt a helyzet, szinte örömmel készültem rá, hogy elégtételt vegyek rajta. Megigazítottam maszkom, ami beszívta kósza könnyeim, majd az ágy felé léptem, kezemben a tőrrel, de a sötétben is jól láthattam már közelről, nem fekszik benne senki.
- Gondoltam, hogy ma jössz el, elvégre apámék a másik birtokon vendégeskednek, de azt hittem, hogy tovább vársz. – Hallottam hangját hátam mögül, ijedten fordultam meg, támadásra készen, de csak az ablaknál állt, mellkasán összefont kézzel, arcélét a hold halvány fénye világította meg. Olyan volt, mintha kék szemei hideg szikrákat szórnának.
- Ha tudtad, mért vagy egyedül? Nem félsz egy sértett nő haragjától? – Hangom kissé visszafojtotta a maszk, de nem rejtette el a belőle sugárzó haragot.
- Kiku, mind a ketten tudjuk, hogy nem erről szól ez az egész. – Mozdult előre, én pedig felkészülve a támadásra, szintén előrébb léptem, de nem történt semmi, csak elnevette magát. – Ha támadni akartam volna, akkor lefegyverezlek volna, amikor beléptél a szobámba. – A háta mögé nyúlt, majd egy nodachit dobott a lábam elé, ami fémes koppanással ért földet. – Tessék, ezért jöttél, nem? Vedd fel, és ölj meg. – Hideg parancs volt a hangjában, olyan, mint régen.
- Ne utasítgass engem! – Kiáltottam rá remegő hanggal, miközben rajta tartottam szemem, és felvettem a fegyvert.
- Mért? Az én szolgálóm vagy. Vagy ágyasnak nevezzelek, azzal elégedettebb voltál?
- Nem vagyok a tulajdonod, Kuchiki Tomoe! – Toppantottam dühösen, éreztem, ahogy agyamat elborítja a vörös köd, de igyekeztem megnyugodni, a feladatomra kellene koncentrálnom, nem egy kölyökkel veszekednem. – Sose jelentettél semmit, ha tudod, hogy miért vagyok itt, azt is tudnod kéne, nem számít, mit hittél, mi volt közöttünk. – Közben kihúztam a nodachit a tokjából.
- Persze, hogy tudom, csak az számít, hogy olyasmire tedd a kezed, ami sose volt a tied, hogy kivívd olyanok tiszteletét, akiknek semmit sem jelentenél, ha nem lenne hatalmad.
- Mit tudsz te? Minden az öledbe hullott, beleszülettél. – Tartottam felé a fegyvert, rá kellett valahogy jönnöm, miként is működik.
- Ezzel védekeznek a közemberek, akik feladják, hogy nekik mennyivel rosszabb, mert nem élhetnek a jóban, mert ott már valaki más van. Szánalmas… ha én máshová születek, te akkor sem lehetnél itt, Kiku. – Mosolya, és kijelentése olyan lesajnáló volt, hogy már nem volt mit visszatartanom, golyóként lőttem ki felé, hogy véget vessek életének. – Mondd csak, azért feküdtél az ágyamba, hogy megszerezd ezt a kardot, nem? Akkor pedig használd, több elszántsággal akarj megölni, mert így nem tudlak komolyan venni.
Közben olyan könnyedén tért ki a támadásom elől, mintha nem is gondoltam komolyan, és valóban, el kellett gondolkodnom, akartam-e egyáltalán? Azt tanították nekem, hogy ahhoz, hogy kiismerd a másikat, tökéletesen a fejébe kell látnod, de akkor megérted, és már meg is szereted. Képesnek kéne lennem végezni valakivel, akit szeretek? Erre egyértelműen igennel kellene válaszolnom, ez a feladatom, erre tettem fel az életem. Éreztem, ahogy kezemre fonódik keze, és lassan a fülemhez hajol.
- Mindig is tudtam, hogy gyenge vagy, azért esett olyan jól, ahogy dacosan próbáltál ellenállni, de aztán behódoltál. Olyan vagy, mint a többi közember, alig várod, hogy egy nálad erősebb betörjön, és parancsoljon neked. – Nevetése fájdalmasan sértette fülemet, megpróbáltam oldalra fordulni, hogy a mellkasa közepébe szúrjam a kardot, de keze erősen tartott, mint egy bilincs. – Ugyan, nincs benned elegendő erő, már régen az enyém lettél, azt tehetek veled, amit csak akarok, semmi ellenállásod nem maradt.
- Épp meg akarlak ölni, mi ez, ha nem erő?! – Vetettem oda, miközben tovább küzdöttem vele.
- Kétségbeesés, Kiku… - Éreztem, ahogy megrántja kezem, amiből kiesett a nodachi, nagyot koppant a kövön. – Semmit sem ér ez a fegyver, egy legenda miatt adtad nekem magad, és a semmiért szolgáltad ki minden kívánságom évekig. – Hitetlenkedve néztem fel rá, miközben levette fejemről a maszkot, hosszú fekete hajam kócosan omlott le vállamra. – Érzem, ahogy elszáll belőled az ölni akarás, de akkor majd segítek neked kicsit. – Már a hanglejtésén éreztem, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog. - A családom senkinek sem marad adósa, nem azért nem érkezett senki a zajokra, mert nem figyelnek ránk, hanem mert éppen abban a rukongai-i faluban vannak, ahol néhány éve fogságban tartottatok.
Egy pillanatig kifutott a lábamból is az erő, de aztán jöttem rá, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy feladjam. A korábban az oldalamra tűzött tőr után kaptam, hogy azzal fejezzem be, amit elkezdtem, nem számított már a küldetés, vagy az, miért is teszem, egyszerűen halnia kellett!
- Utolsó szemét! – Lendültem előre, amíg még volt rá erőm, de úgy tűnt alábecsültem, nem az a kölyök volt, akit könnyű szerrel elraboltunk a saját ágyából.
Nem is láttam a mozdulatait, csak csapkodtam felé, miközben az a lesajnáló mosoly lebegett a szemem előtt, amit úgy gyűlöltem. El se találtam, de ez sem tántorított el, míg végre a falhoz szorult, és volt lehetőségem előre ugorva lecsapni. Aztán csak azt éreztem, hogy a húsomba hatol a kemény fém, és éles fájdalom hasít keresztül a testemen, de nem estem le a földre, erős karok tartottak. Némi vér bugyogott fel a számba, amit köhögve köptem ki, miközben velem együtt leült a földre.
- Vicces, ha én szúrtalak volna le, hagytam volna, hogy a földre borulva könyörögj… - Mondtam rekedtes hangon, éreztem, ahogy a vérem elhagyja a testem, és lassan zsibbadni kezdtek végtagjaim.
- Semmi értelme nem lenne, semmin se változtat, senki sem fog megmenteni. – Jelentette ki, de olyan komoly volt a hangja, semmi élcelődés, vagy gúny. – Itt leszek, amíg lélekszemcsékre nem esel, aztán elfelejt majd mindenki. Én is.
- Ne merd bántani a gyerekeket! – Mindennél fontosabb volt számomra az, hogy megmaradjon valami a családomról, nem volt ő olyan kegyetlen, mint amilyennek mutatta magát.
Előre nyúlt, azt hittem, hogy tovább akar kínozni, behunytam szemem, már mindegy volt, tehetetlen voltam, ha megmozdultam volna, csak siettetem az elkerülhetetlent. Ehelyett azonban kisöpörte a hajam az arcomból. Felnyitottam szemem, pontosan rám nézett, mintha valamit várt volna, de meg nem tudtam volna mondani, mi lehetne az?
- Hallasz engem?! – Markoltam meg kimonojának a szélét. – Nem engedem, hogy árts nekik! – Újabb köhögő roham tört rám, a felbugyogó vértől alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha elfagynának az ujjaim.
Lassan a kezemhez nyúlt, csendesen, egy szót se szólva, és a kezébe véve megszorította. Mintha csak érezte volna, hogy ezek az utolsó szavaim, hogy most hagy el az élet. Előre hajolt, és ajkai könnyedén megérintették homlokomat, búcsúzóul. Lehunytam szemeimet, nem maradt több erőm, sóhajtottam egy utolsót, és elengedtem.


Zanpakuto

Neve: Bachiatari (Átkozott)
Fajtája: Vér
Shikai parancsa: Nagaredase! (Ömölj!)
Shikai kinézete: Bachiatari kiengedés után egyszerűen vérré lényegül, amit Tomoe szabadon tud irányítani, tehát alvasztással keménnyé, majd ismét folyékonnyá is tenni, de amíg nincs konkrét célja, általában kard alakban tartja kezében.

Támadások:

Bachiatari no Hadami (Az átkozott teste)

A kard kioldásával automatikusan életbe lépő képességgel Tomoe képes manipulálni a Bachiatari-t alkotó vért, aminek mennyiségét saját, vagy más vérével növeli. Ez úgy történik, hogy képes 10 méteres körzetből magához vonzani a testet elhagyó vért. Manipulálással a kard alakját, és halmazállapotát tudja változtatni, tehát ha úgy akarja, kemény kardként használja, vagy kezén és lábán formáz „páncélt”, így erősítve ütéseit, és rúgásait, de akár ismét folyékonnyá is teheti, ha úgy dönt.

Bachiatari no Chi (Az átkozott vére)

Tomoe saját vérével, vagy a megsebesített ellenfél vérével (csak az számít, ami már nincs a testben, onnan közvetlenül nem tudja magához venni) képes felhígítani a Bachiatari-t alkotó vért. Az így nagyobb mennyiségű vér, ha folyékony állapotban van, a vele közvetlenül érintkező dolgokra maró hatást fejt ki, azonban ilyenkor maga a vér is elpárolog az oldott anyaggal, így az már ismét nem vehető vissza, tehát utánpótlás nélkül véges a mennyisége.

« Utoljára szerkesztve: 2015. Aug. 11, 16:41:58 írta Kuchiki Tomoe »

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kuchiki Tomoe
« Válasz #1 Dátum: 2015. Aug. 12, 22:40:08 »
Üdvözlet, Kuchiki úrfi! :hippy:

Nagyon szép előtörténetet írtál, nekem különösen a nézőpont tetszett, ahonnan bemutattad a karaktert! *-* Nagyon élveztem, az egy-két helyen előforduló kimaradó vagy felesleges szó pedig semmit nem rontott az előtöri minőségén. Egy szó, mint száz, előtörténetedet ELFOGADOM!

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 7000 ryou
Osztag: 6. osztag

Minden képzettségedre kapsz automatikusan 1 pontot, ezen kívül további 14 pontot oszthatsz szét a képzettségeid között (részleteket ITT találhatsz), melyek a következők:
- Zanjutsu
- Hakuda
- Kidou
- Shunpo
- Zanpakuto

Ezen kívül jár még 5 szintednek megfelelő animében/mangában szereplő technika a kezdéshez, melyeket a knowledge base-ből tudsz kiválasztani és lejelenteni a megfelelő topicban.

Amint kitöltötted a profilod és bejelentetted a pontelosztásod, hozzákezdhetsz a játékhoz. Jó szórakozást az újabb karakter kijátszásához! :3