Szerző Téma: Inahin Eohhelm  (Megtekintve 942 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Inahin Eohhelm

Kővadász

Eltávozott karakterek

Rúnavadász

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 000 / 15 000

Hozzászólások: 2

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 5 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
N/A

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4DDE3A


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Inahin Eohhelm
« Dátum: 2015. Szept. 04, 22:13:58 »
(click to show/hide)

Adatlap

Név: Inahin Eohhelm
Japán név(Álnév nyelvtanulás után): Daiki Hotaka Matsuhisa
Nem: Férfi
Kaszt: Különleges Karakter
Szül. ideje: Ismeretlen
Kor:
    • Emberként: 25 év
    • Lélekként: -
    Kinézet
    182 centiméter magas, kidolgozott izomzatú, jóképű és jó kiállású férfi. Sűrű, vállig érő gesztenyebarna haja van, mellé kék szeme. A bőre kissé kreolos alapból, és le is van barnulva a sok szabadban töltött idő után. Egy sebhely van az arcán, ami a két szemöldöke közül indul, és ívesen leérkezik a szeme alá egy-két centiméterrel. Bőrcsíkokból készült, mágiával megerősített ruházatot visel. A felsője ujjatlan, de a két karját is borítja egy-egy ilyen jellegű védőfelszerelés. Az emberek világában általában egy könnyű kimono-t visel, hogy ezeket eltakarja.

    Jellem

    Több dolog van, ami sikeressé és veszedelmessé tette a vadászattal töltött évek során. Ezek közül talán a legfontosabb a vakmerőség és a bátorság között egyensúlyozó optimizmusa. Ha valamit a fejébe vesz, nem ismer lehetetlent. Elméje gyorsan megszüli a legjobb megoldást, teste pedig végrehajtja a kitűzött célt, gyakran természetfeletti gyorsasággal. Szemvillanásnyi idő alatt képes átértékelni a helyzetet, és meghozni az esetek többségében helyesnek bizonyuló döntést.
    Képes akár harc közben is komolytalankodni, és sose lehet tudni, mi lesz a következő lépése. A türelmet tanulnia kellett, mert természeténél fogva hajlamos a sietségre és a hevességre, az évek alatt azonban megtanulta irányítani ezeket a dolgokat. Gyorsan cselekszik, és még gyorsabban dönt, de sosem elhamarkodottan. Jó érzéke van mindennemű tanuláshoz, és jól alkalmazkodik. Viselkedése korántsem agresszív, inkább békés, de az új emberekkel nehezen kezd akármit is, hiszen világéletében egyedül dolgozott. Minden emberhez pozitívan áll hozzá, személyében a társak egy örökmozgó, életvidám embert ismerhetnek meg, akinek szája sarkában szinte mindig mosoly bujkál.
    Az emberek és más fajok hajlamosak nem komolyan venni, ami öreg hiba részükről, mert álcája mögött nagyon is érett elme lapul. Nehéz felhúzni, de ha mégis megtörténik, képes meglehetősen szarkasztikusan viselkedni, vagy éppen éles nyelvét köszörülni másokon. Másoknak nem szokott dühből nekiugrani, így hergelni fölösleges. Különösebb ambíciói egyelőre nincsenek, amíg vadász volt, csak a munkáját akarta minél tökéletesebben végezni, most pedig az elsődleges célja elvett erejének visszaszerzése, nélküle nyomoréknak érzi magát.

    Zanpakuto/képesség

    Neve: Trükkök
    Típusa: Mágia
    Eleme: Ø
    Támadások:
    Leírása: Többet ismer, de még csak két mágia-ágat tud használni jelenleg: a harci (Támadó/védekező) és a „kellék” mágiát. 1000 LP két újabb varázslatot jelent, akármelyik ágra. Lehet egyet-egyet is, vagy kettőt valamelyikre. A képességek kombinálása csak második szinttől lehetséges, ahányas szintű a karakter, annyi képességet kombinálhat egyszerre. Egy feloldódott pecsét még egy mágia-ágat tesz lehetővé. Egy pecsét újabb 5000 LP megszerzésénél oldódik fel, az első pecsét 10.000 LP-nél.

    Első pecsét: Nyelvek (10.000 LP elérése után pályázat): Ez a feloldás a nyelvtanulást könnyíti meg.
    Második pecsét: Tisztánlátás (15.000 elérése LP után pályázat): Ekkor a megfigyelőképessége jön vissza teljes mértékben: megint olyan lesz, mint egy gyakorlott vadásznak, sokkal könnyebben fog észrevenni elsőre nem látható vagy nyilvánvaló dolgokat, mint mások.
    Harmadik pecsét: Nyitott elme (20.000 LP elérése után pályázat): Mikor ez feloldódik, Inahin újból úgy tud majd tanulni, mint régebben: képes lesz elsőre megjegyezni, amit egyszer lát, vagy hall.
      Negyedik pecsét: Érzékek (25.000 LP elérése után pályázat): Az érzékszervei megint a régiek lesznek: akár száz méterről is meghall egy elfojtott tüsszentést, egy tábortüzet megfelelő széljárás esetén egy kilométerről is kiszagol, és egy kis holdfény is elég lesz, hogy tökéletesen lásson a sötétben, viszont az ellenállása is megnő ebben a tekintetben: sokkal nagyobb fényt, és több hangot lesz képes elviselni. A reakcióideje is jelentősen lecsökken, valamint nagyobb szögben fog egyszerre látni (220 fok).
    Ötödik: Egészség (30.000 LP elérése után pályázat): Immunis lesz minden betegségre és fertőzésre, valamint a sérülései is sokkal gyorsabban fognak gyógyulni.
      Hatodik pecsét: Védettség (35.000 LP elérése után pályázat): Teljesen védett lesz minden, az elméjére ható varázslat ellen.
    Hetedik pecsét: tudás (40.000 LP elérése után pályázat): Minden tudása és energiája, amit elvettek tőle, a pecsét feloldásának pillanatában elérhetővé válik.

    Harci mágiák:


    Név: Burok
    Varázsige: Eirard!
    Leírás:
    Egy egyszerű, ámde hatásos, bura alakú pajzs, melynek hatótávolságát KK pontonként fél méterrel képes megnövelni. Csak a reiatsu alapú támadások ellen hatásos, és csak a KK pontnál kisebb pontozásúakra, nagyobbnál viszont a támadás tovább halad, bár csak a képzettségre tett pont és KK pont különbségével. (PL. ha egy öt KK pontos burokra hatos kidou-val küldenek egy soukatsuit, ugyan az utóbbi halad tovább, de már csak úgy, mintha egyes kidouval küldték volna). Csak magától a támadástól véd, ha tűzzel támadnak például, és a burok ki is bírja, a hőség akkor is érezhető lesz.

    Név: Félelmes Aura
    Varázsige: kaorkir oiro!
    Leírás:
    Ha ezt a képességét magára (vagy másra) mondja, az illető sokkal félelmetesebbnek fog tűnni, mint amilyen valójában. (Azért egy nyúltól nem fognak megfutamodni a spártai katonák még legmagasabb képzettség esetén sem.) Természetesen a hatás erőssége a KK pontoktól is függ.
    Első pecséttől használható!

    Név: Égető Fonál
    Varázsige: Rae’Larryna!
    Leírás:
    Ez két tárgy között hozható létre. A hossza KK pontx2 méter lehet, valamint 3 KK pontonként egyszerre még egy ilyen fonál létrehozható. Miután kifeszítik, KK pontx3 percig, vagy feloldásig, esetleg elszakításig működik. Aki hozzá ér, azt megégeti, viszont ha az illető LP-je nagyobb, mint a használóé, a fonál egyszerűen elszakad. A létrehozás annyiból áll, hogy a két tárgyat egymás után meg kell érinteni. a Fonál csak egyenes lehet! Hátránya, hogy a sötétben enyhén kékesen dereng. Csak éppen egy kicsit megsüti az ellenfelet, semmiképpen sem gyújtja meg, kivéve persze, ha olyan felülettel érintkezik, ami gyúlékony.

    Név: Kard Aura
    Varázsige: H’ei oiro!
    Leírás:
    Inahin a kezében tartott fegyver(ek)re energiából aurát bocsát, ami enyhén égető érzést okoz érintés után, valamint hatékonyabban lehet vágni a pengével (vagy pengékkel). A pengét nem roncsolja az aura, és csak érintéskor érezhető a hőmérséklet. Egy KK pont 15 °C-os hőemelkedést okoz az aurán.

    Név: Kardok Tánca
    Varázsige: H'ei'Yal Drathinmaleé!
    Leírás:
    Több kardot idéz meg, amik együtt mozognak Inahin kardjával. A kardokat csak együtt lehet mozgatni a saját kardjával. KK pontonként még egy kardot lehet megidézni.
    Első pecséttől használható!

    „kellék” mágiák:

    Név: Résnyitás
    Varázsige: Riylmuthrax Othimbahr Raulujhar Untryraghamryx Endoralaerth Thaluzygax Tharurlymaryxon!
    Leírás:
    Képes hasadékot nyitni a térben, egy olyan helyre, amiről tudja, hogy hol van, vagy legalább is látta már egyszer. Ez a rés addig áll fent, amíg be nem zárják, de csak is a halandók létsíkján képes alkalmazni (Hueco Mundo-ba és Soul Society-be például ezzel a módszerrel nem tud átjutni). Az elkészítése alaphelyzetben (0 KK pontnál) 24 perc. KK pontonként 1 perccel kevesebb lesz ez az idő. A varázsigét a koncentráció végén kell elmondani.
    Hetedik pecséttől használható!

    Név: Sziporkázó elme
    Varázsige: Fithrandir!
    Leírás:
    Akire ezt rámondja, az KK pontx10 másodpercig fotografikus memóriával fog rendelkezni, mindent meg fog jegyezni, amit érzékel. A mellékhatás a varázslat megszűnése után keletkező erős és kellemetlen fejfájás, ami különböző ideig tart.
    1-7 KK pont: KK pontx10x2 másodperc
    8-15 KK pont: KK pontx10 másodperc
    16-20 KK pont: KK pontx5 másodperc
    20 fölötti pont: nincs fejfájás.

    Név: Telekinézis
    Varázsige: Elrarawyn!
    Leírás:
    Akaraterejével képes tárgyakat mozgatni. Minél több pont van KK-n, annál nagyobb és nehezebb tárgyat mozgathat meg. Fontos: a képesség nem működik, ha a tárgy egy eleven lény testében van, vagy azt épp Inahin nem látja. KK pontonként +0.5 kg súlyú tárgyat képes mozgatni, valamint KK pontonként +5 méterre Inahintól.

    Név: Fény
    Varázsige: Howyn!
    Leírás:
    Inahin a kézfejét feltartva fényforrássá teszi azt. Ez a fény fehér, mintha csak a napból jönne. A fény erősségét szabályozhatja a használó, minden egyes KK ponttal erősebb fényt bocsáthat ki.
     
    Név: Zúzás
    Varázsige: Herion!
    Leírás:
    Ez a képesség érintés és varázsige után képes összetörni apró darabokra akármilyen nem élő, varázslattal nem védett, élő testtel nem is érintkező tárgyat, viszont ami a fentieknek megfelel, vagy saját lelkük van, azt nem képes széttörni, tehát egy Zanpakutou ellen nem használható. Csak KK pontx20kg-os tárggyal működik, a hatás pedig nem halmozódik. (Tehát ha egy 200 kg-os kő a célpont, ahhoz kell minimum 17 pont, nem úgy működik, hogy ha 9 pontom van, kétszer használom, és érvényesül a hatás). Repedést nem okoz, vagy teljesen ép marad a tárgy, vagy összetörik. 10 másodpercenként lehet csak használni.
    Első pecséttől használható!

    Egyéni helyváltoztató képesség:
     Név: Térhajlítás
    Varázsige: Nincs rá szükség
    Leírás:[/b] Ez úgy működik, hogy ha Inahin el akar jutni egyik pontból a másikba, akkor az a pont (ami nem lehet tőle messzebb, mint Helyváltoztatási pontx7 méter) Olyan gyorsan, hogy akármilyen szemnek, akárhogy is van felerősítve, követhetetlen, majd visszahajlik eredeti helyére, immáron Inahinnal. Ez akármerre működhet, azonban szilárd tárgyakon nem visz át.


    ~Szeret- nem szeret

    Szeret: Zene, rohangálni, szabadnak lenni, a saját világát, vigyorogni
    Nem szeret: Bilincs, raboskodni, tétlenkedni, ha a világát veszélyeztetik, komorság

    ~Felszerelés(ek)

    Átlagos dolgok, amik a legtöbbeknél megtalálhatóak, a fülében lévő fordítókészülék, a mesterétől kapott öltözék, az övön láthatatlanul ott lóg a kardja.

    Karakterlap

    Inahin Eohhelm

    Kővadász

    Eltávozott karakterek

    Rúnavadász

    Szint: 1.

    Lélekenergia:

    60% Complete
    7 000 / 15 000

    Hozzászólások: 2

    Hírnév: 0

    Infó

    Tárcában: 5 000 ryou

    Technikatár
    Ajándék küldése


    Hovatartozás:
    Független

    Egyéb hovatartozás:
    Nincs

    Reiatsu szín:
    N/A

    Egyéb hovatartozás:
    Nincs

    Kapcsolat cimke:
    Egyedülálló

    Post szín:
    #4DDE3A


    • Profil megtekintése

    Nem elérhető Nem elérhető

    Re:Inahin Eohhelm
    « Válasz #1 Dátum: 2015. Szept. 04, 22:15:44 »

    Előtörténet

    Ráérősen készülődtem a mai munkához. Vadász voltam, vagy épp zsoldos, amire éppen szükség volt, de nem az átlagos fajtából. Veszélyes világ volt az, ahová születtem, tele rejtélyekkel, szörnyekkel, megtestesült mítoszokkal, veszélyekkel. Egy világ, ahol sosem tudhattad, mi következik, mi kopog, zörget, dörömböl, vagy ront be az ajtódon. Egy éhes koldus, a rokonod, türelmetlen adószedők, vagy egy zsoldos banda. Nem lehetett előre felkészülni mindenre. Egy hely, ahol minden bokorból veszély leselkedik rád, bár az átlagember ezt sokszor nem tudja. És milyen jó neki! Képzelj el egy olyan rétet, ahol déli napfényben felszabadult családi összejövetel van, amit hirtelen megszakít egy artikulátlan üvöltés, és egy nagydarab rabló ront be a kép kellős közelébe, karddal hadonászva, hogy mikor lesújtson egy sokkolt gyermekre, az utolsó pillanatban a földből egy óriás rovar kitör, és felfalja a banditát. Ilyen világ ez, és ezt vagyok én is hivatott visszafogni. A fegyverem élezgetése közben elméláztam azon, hogy hogy is kerültem ide.

    ***

    A szüleimről nem tudtam semmit, egyedül annyit, hogy az életüket adták értem. Ismertek egy nagyhatalmú embert, aki a barátjuk volt. Cendac-nak hívták. Mikor csecsemőkoromban egy banditatámadás áldozatai lettünk, felkaptak engem, és anyám együtt rohant apámmal az ember háza felé. Anyám karjában voltam végig, apám mögöttünk rohant. Először apám esett áldozatul: nyílvesszőket kapott a hátába, egyet, majd még egyet, egészen addig lőttek, amíg végül apám nem bukott fel. Anyám keserves sírásra fakadt, mire én is, bár nem értettem, mi a helyzet. Közeledett Cendac háza. Ébren volt, kint ült a teraszon, és próbált olvasni a csillagokból, vajon mit mondanak neki. Ekkor értünk be a tisztásra, ahol állt a háza, anyám pedig megkapta az első lövést. Cendac észrevett minket, és elkezdett felénk rohanva kántálni: a keze, és a szemei kéken izzottak. A második lövés. Befejezte a rigmust, egy tiszta kék hullám söpört végig a tisztáson, rajtunk áthaladt, de hallottam magam mögül a halálsikolyokat. Egy utolsó lövés: anyám térdre esett. Letett maga mellé a földre, és végül a hasára dőlt. Cendac megpróbált mindent, kirántotta a nyílvesszőket, kezét a sebek fölé tartva egyre csak mondott valami szöveget, a tenyere zöldes fényt árasztott, édesanyám pedig, aki eddig hordozott, hogy megmentse az életem a sajátja árán, valamit halkan motyogott, nem értettem a saját sírásomtól, de Cendac könnyekkel küszködve egyre csak bólogatott. Végül túlságosan kimerültem a sírástól, és elaludtam.

    Ezt mesélte el Cendac mindig, amikor a szüleimről kérdeztem.


    10 évvel később

    Lehajtott fejjel álltam két sír előtt, az egyiken apám, a másikon anyám neve volt. Gyönyörűen megmunkált darabok voltak, áradt belőlük a varázslat, amely alkotta őket, de én nem tudtam megállni, hogy ne véssem bele mindkettőbe: „hősök”. Rengeteg idő volt, mert valahányszor nekikezdtem, rendszerint pár ütés után erőt vett rajtam a sírás, és pár óráig rájuk se tudtam nézni, bár általában aznapra már annyi volt. Már megint a zokogás szélén álltam, mikor egy kezet éreztem a vállamon. Cendac állt ott.
    – Gyere velem.
    Rögtön felkaptam a fejem, bár nem egy eldugott lugasba vitt, vagy misztikus barlangba, ahogy először elképzeltem, csak vissza a házba. Leültetett magával szemben.
    – Veszélyes hely a világunk, Inahin. Gondolhatnád, hogy láttál már egyet s mást, de tévednél. Anyád megígértette velem, hogy meg foglak védeni, és így is fogok tenni, de nem feltétlen úgy, ahogy ő gondolta. Én nem leszek mindig itt veled, mert bár van hatalmam, annyi nincs, hogy sokkal tovább itt tartson, mint másokat, bár egy kis többletre azért számíthatok. – Nevetett. – Szeretném, ha átvennéd a tudásom legalább egy részét, hogy amikor egyedül mész ki majd, meg tudd védeni magad. Én nem megyek sehova már innen, mert öreg vagyok, öregebb, mint hinnéd, nem fűlik már a fogam a kalandozáshoz, ahogy ahhoz sem, hogy megszegjem az ígéretem, és az én nemtörődömségem miatt vesszél oda később. Rendben vagy ezzel?
    Hirtelen nem tudtam mit kezdeni az ajánlattal, de az a gondolat, hogy olyan erős lehessek, mint Cendac, nagyon csábított, így bólintottam, ő pedig elmosolyodott.
    – Remek.
    Ezután elvitt arra a helyre, ahol szerettem ellenni, amikor ő nem adott semmi más feladatot nekem. Volt itt minden, lankás domboldaltól kezdve rejtett lugason át, kőcsúcsokon keresztül vadregényes erdőkig minden, ami egy tízéves kisgyereknek mennyország lehet.
    – A fizikai kiképzésed itt fog zajlani a harcival egyetemben, a szellemi pedig a házban. Ugyan írni, olvasni és számolni megtanítottalak, ennél sokkal több fog most következni. Ma még nem foglak nyúzni, van időnk. Most menj vissza, pihenj, gondolkodj, kérdezz, ha akarsz. Holnap korán kezdünk, pihend ki magad.
    Ezzel pedig otthagyott, és visszaindult a házhoz, ami később a tudásom bölcsője lett.

    Ezután minden nap ugyanolyan volt szerkezetét tekintve télen-nyáron, csak az öltözék változott, bár háromnaponta volt egy pihenőnap. Ugyanúgy segítettem a ház körül, mint eddig, de lényegesen korábban kezdődött a nap. Cendac minden hajnalban kivitt a domboldalhoz, és utasított, hogy fussak kétszer le és fel. Ezután különböző gyakorlatokat mutatott, amikkel a többi izmomat erősíthettem, utána pedig még két kör. 
    A mester – ahogy ezután gyakran hívtam – szelíd volt, de kérlelhetetlen. Sosem hagyta, hogy félbehagyjam a feladatokat. Futásnál lassíthattam, akár sétálva is megtehettem a távot, de mindig meg kellett tennem, és nem engedte a lustálkodást, mindig ki kellett magamból nyomnom a maximumot, amit bírtam. Ezután kaptam fél óra pihenőt, ami jellemzően a reggeli elkészítéséből állt - amiben kezdetben segédkezett a mester, aztán már egyedül hagyott -, valamint abból, hogy felfrissítettem magam a közeli kis patakban. Azután megettük, amit csináltam, és rápihenhettem a tele hasamra még negyed órát, hogy tudjak koncentrálni. Ezek után a tanulás következett. Nem maradhattak el az unalmas történelemórák, valamint a különböző népek és kultúrák leírásai, viszont akadtak érdekes témák is: a térképeket nagyon szerettem tanulmányozni, és mindig hamar megtaláltam mindent, amit a mester kért, hogy keressek meg, ha viszont idő előtt akartam tudni dolgokat, mert nem tudtam várni, amíg elérkezünk odáig, büntetésből ötször kellett le- és fel futnom, így gyorsan leszoktam erről. Óránként voltak tízperces szünetek, majd délben ebéd - amit szintén én főztem, miután megtanított, hogy hogy kell -, és újabb adag tanulás, általában a délelőtti anyag, vagy anyagok folytatása, ugyanebben a rendszerben. Napnyugta előtt egy-két órával mindig újra kimentünk a kiképzőtérre – így neveztem el –, hogy megismételjük, amit hajnalban csináltunk. Újból megfürödtem, úgy álltam neki a vacsora készítésének, aminek elfogyasztása után mindig olvasnom kellett. Mindig mást, vagy regényt, vagy verset, a lényeg az volt, hogy sokat olvassak és folyamatosan, Cendac azt mondta, hogy a későbbi tanulásnál jól jöhet. Igaza volt. Ezután pedig a napot még egy edzéssel zártuk, amikor már éjjel volt, a mester állítása szerint azért, hogy a szemem könnyebben alkalmazkodjon majd a sötéthez. Ezután már csak az utolsó fürdés, és az alvás volt hátra. Ez ismétlődött hosszú időn keresztül, annyi változással, hogy Cendac háromhavonta a testedzésnél az elvégzendő adagot mindig növelte, és egy idő után nem engedélyezte a lassítást.

    Egy év múlva az egyik hajnalban aztán Cendac is praktikus, kényelmes ruhát vett az eddig megszokott helyett.
    – Na fiam, megyünk vadászni. Elég nagy és képzett vagy már, és őszintén szólva nincs kedvem minden kora hajnalban felkelni, hogy egyedül keressem meg az aznapi ennivalót. Mit nézel ennyire? Azt hitted, tündérek hozzák az ételt minden reggel? Ők mással vannak elfoglalva, de ezt már megtanultuk. Jössz, vagy nem?
    Kacsintott pajkosan, és egy kardot, meg egy nagyobb zsákot szorongatva elindult az erdők felé, időt se hagyva nekem a reagálásra, úgyhogy csak némán pillogtam, majd utána indultam. Az erdő szélénél megvárt, majd intett, hogy jöjjek, de óvatosan.
    – Elijeszted a reggelit, aminek én nem fogok örülni. Megmutatom, hogy is kell ezt csinálni.
    Ezzel ásott egy mélyebb gödröt a magával hozott kis ásóval, közben magyarázott:
    – Ilyenfajta módszerrel csak olyan helyen érdemes megpróbálkozni, ahol lazább a talaj. Keress néhány vastagabb gallyat, hegyezd ki mindkét végét, és szúrd le őket a gödör aljára. Ezután néhány vékony vessző kell már csak, amivel befeded a gödröt, és két marék avar, amivel letakarod. Ezután szórd rá a csalit, és várj. Én mindig hajnaltól hajnalig hagyom kint a csapdákat.
    Miután befejezte ő is mindazt, amit mondott, elvezetett egy másik helyre, kezembe nyomta az ásót, és intett, hogy én is csináljam meg, amit ő az előbb. El akartam kezdeni, de aztán megakadtam.
    – Itt túl kemény a talaj.
    Cendac megdicsért.
    – Nagyon jó! Mondom, mit kell tenned ilyenkor. Keress egy hajlékony vesszőt, és dugd be a földbe. Ha nem kövön próbálkozol, előbb-utóbb sikerülni fog. Hajlítsd, és szorítsd le. Ehhez erősítsd a hurok végét, amit zsákmány útjába helyezünk. Ha az meglöki azt, amivel leszorítod, legyen az akármi, a vessző felszabadul, és nyakánál fogva magasba rántja. Próbáld csak ki.
    Megint megmutatta, hogyan kell, én pedig megpróbáltam leutánozni, ezután visszamentünk, és nem maradt el a testedzés. Ezek után mindig nekem kellett felállítanom az új csapdákat, és nekem is kellett begyűjtenem az elejtett állatokat.

     Két gyötrelmesen fárasztó év után egy reggel kezembe nyomott egy hosszú, és számomra nehéz botot, majd közölte, hogy mostantól ezzel a kezemben kell majd csinálnom a futást. Amikor a többi gyakorlatot végeztem, akkor is aggatott rám plusz súlyokat, hogy nehezítse a dolgomat. Sosem sokat, éppen csak annyit, hogy érezzem, de mindig sokat számított hosszútávon. Ezután háromhavonta az adagokkal együtt a súlyokat is növelte, az oktatásban pedig az unalmas, száraz történelem órákat lecserélték a szörnyismereti órák, amiket nagyon élveztem. Először csak egyszerűbbeket, ártalmatlanabbakat vettünk, mint az óriásdarazsak, vagy a mérges skorpiók, de idővel átvették a helyüket a bonyolultabbak, véresebbek, úgy, mint a vámpírok, farkasemberek, vagy élőholtak. Minden egyes témával napokat, vagy, ha sok kérdésem akadt, heteket foglalkoztunk, Cendac soha nem hagyott ki semmi részletet, és mindent visszakövetelt tőlem is, azonban figyelt, hogy ne terheljen le túlságosan. Talán ezért is tartott mindig ilyen sokáig.
    Közben egyre nőttem, három év múlva pedig egy hajnalban rejtélyes dobozt hozott magával. Kicsit hosszabb volt, mint a karom, harminc centiméter széles. Miután a köröket lefutottam, közölte velem:
    – Eldobhatod azt az öreg botot. Mostantól igazi fegyverekkel fogunk dolgozni.
    Ezek után kinyitotta a dobozt, és kiemelt belőle egy kardot.
    – Mostantól ezzel fogsz futni, a testgyakorlatok után pedig megtanítalak bánni is vele. Indulj!
    Engedelmesen a kezembe fogtam a kardot, dobálgattam kicsit a kezemben. Sokkal nehezebb volt, mint az eddigiek, és fura alakja is volt, de le kellett futnom a kiadott mennyiséget, nem volt se mese, se kifogás. Hosszú idő óta most csorgott rólam először a veríték, de nem lihegtem. A kötelező gyakorlatok után bevezetett a kardforgatás művészetébe, szép lassan, de csak lecsiszolt élű gyakorlókardokkal, hogy ne történjen baleset. Ezeket követően már csak délelőtt tanultunk, délután a penge vette át ennek helyét, csak rossz idő esetén kellett ebben az időben is bent ülnöm, és a szörnyekről hallanom.

     Ahogy idősödtem, egyre inkább érdekelt, hogy honnan tudja mindezt Cendac, de sose mertem rákérdezni. Ahogy a vadászatban, úgy a vívásban is szépen, fokozatosan fejlődtem, és a levegőbe gyakorlatozgatást gyorsan helyettesítette a mesterem ellen való küzdés. Mindig elvert, de sosem gúnyolt ki. Felsegített, tanácsokkal látott el, és újra kellett próbálnom. Folyton más volt a feladatom, eleinte csak ki kellett védenem a csapásait, és ez ment napokig, sosem bízott semmit a véletlenre. Mint mondta, volt időnk, én pedig tűrtem, hiszen bíztam benne, hogy tudja, mit csinál, és én se unatkoztam, mert szerettem csinálni, amit csinálok. Miután a védekezésen túl voltunk, és már csak erőfeszítéssel tudott megütni, azt mondta, hogy most érintsem meg én a karddal. Nehéz dolgom volt, mert nagyon a védekezéshez szoktam, hiába csapkodtam perceken keresztül, hiába vetettem be minden mozdulatot, amit tanultam, nem jártam sikerrel.
    – Rossz a technikád.
    – Vettem észre…
    Morogtam, miközben leráztam a karomat, mert edzés ide-oda, de fájt már, ilyen jellegű mozgáshoz nem szokott hozzá.
    – Először is, túl türelmetlen vagy. Ezen dolgozni kell, mert a vesztedet fogja okozni. Keress gyengepontokat az ellenfeled tartásán. Ha mondjuk rézsútosan tartja maga előtt a kardját, a lába szabad, és még ezer más dolog van, de ezt látni kell, magyarázni nehéz. Megmutatom.
    Intett, hogy emeljem fel a kardom, majd a lábam felé csapott, és el is találta. Ha nem gyakorlókardok, valószínűleg ott marad a lábam, de így csak egy csúnya, rettenetesen fájó foltot szereztem, nem is nagyon tudtam ráállni pár napig. Megígérte, hogy ezek után nem fog hozzám érni, és napok teltek el csak úgy, hogy folyamatosan mutatott rá a gyengepontjaimra. Egy hét múlva nekem kellett rajta keresnem. Utánozta azokat az állásokat, amiket velem csináltatott meg, nekem pedig az volt a feladatom, hogy megtaláljam a nyitásokat, és kihasználjam őket, de hónapok kellettek, mire teljesen kifejlődött az erre való látásom. Az anyaggal közben csak haladtunk, már kitárgyaltuk a bizonyítottan létező szörnyeket teljesen, úgyhogy rákanyarodtunk a mitológiára, de itt elvesztette a varázsát számomra a dolog, hiszen ezek nem léteznek, csak a mesékben, vagy mítoszokban, ha tiszteletteljesen akarunk erről beszélni. Eljárt felettem az idő, 18 éves lettem.

    A reggel ugyanolyan volt, mint az eddigiek, a reggeliig. Utána ugyanis, amikor bementem a szobába, és leültem. Cendac belekezdett:
    – Én minden elméleti tudást átadtam, amire szükséged lehet. Ha mégse, a könyvtáram mindig a rendelkezésedre fog állni. Most azonban egy ezeknél fontosabb dolog fog kelleni, ami hatásosabban fogja védeni a te, és elvenni a mások életét, mint a kardod, ha mestere leszel ennek a művészetnek. Tudni akarod, hogy mit tettem azon az estén, amikor anyádék idehoztak? Szeretnéd te is tudni megcsinálni? Akarsz te is fél mondattal térdre kényszeríteni egy egész banditacsoportot? Szeretnél olyan hatalmat, amiről átlagember csak álmodni mer? Akkor te egyetlen szót keresel: mágia. Ez a csodálatos dolog körülvesz minket, de kevesen vannak, akik érzik, még kevesebben, akik használni is tudják. Többen vannak, akik magukban is hordoznak mágiát, te is ilyen vagy, és én is. A legtöbben úgy halnak meg, hogy nem is tudnak róla, mekkora hatalmuk van. Neked ilyen viszonylatban átlagos a képességed, de minden edzhető, és most első körben ezt fogjuk tenni. Most csukd be a szemed, és koncentrálj. Képzeld bele magad az elmédbe, ahol most sötétség uralkodik, végtelen éj. Aztán utazz körbe. Addig keress, kutass a legelrejtettebb zugokban, amíg nem találod meg a fényt. Az a fény a benned lévő mágia, az erő, ami a kulcs mindenhez. Menj oda a fényhez, érintsd meg, és érezd, ahogy az elméd kinyílik, és fénybe borul minden. Mennyei, mindent felülmúló fénybe. Akkor tudni fogod, hogy már kész vagy a képzésre.
    Úgy tettem, ahogy mondta. Csak azzal eltelt rengeteg idő, hogy sötétté tegyem az elmémet, és elkezdtem kutatni. Órák teltek el, nem találtam semmit, csak keserű emlékeket, elfeledett dolgokat. Már fel akartam adni, mikor megpillantottam a távolban. Kicsiny szikra, apró lobbanás, de a sötéthez már nagymértékben hozzászokott szememnek napkitörés volt. Talán ezért kellett az utolsó edzést mindig este csinálom? Egyáltalán van köze a szellemi szemnek a fizikaihoz? Mindegy is. Elindultam. Végtelennek tetszett az utazás, de végül megleltem a fény forrását. Mintha egy hatalmas tó lett volna, forrongott, lázongott, hogy kitörhessen a medréből. Belemerítettem a kezem, s fényesség pedig azon nyomban kitört a helyéről, és beterített mindent a plafontól kezdve az utolsó sarokig, én pedig boldog voltam. Éreztem.
    Cendac fölöttem állt, mikor kinyitottam a kezem, bágyadtan elmosolyodtam, és csak annyit leheltem:
    – Érzem.
    És ezzel a boldog tudattal merültem édes álomba.

    Húsz óráig húztam a lóbőrt, a mester nem ébresztett. Álomtalanul aludtam, de végig, mintha éreztem volna a bennem felszabadultan csapongó erőt. Mikor felébredtem, egy kancsó hideg víz várt ott és egy friss kenyér sült hússal, ekkor jöttem rá, milyen éhes és szomjas vagyok, így elkezdtem szorgalmasan betermelni, ami ott volt. Mikor végeztem, felálltam, és elkezdtem keresni a mesteremet. Meg is találtam, a tűzhely mellett ült, és olvasott. Mosolyogva köszöntött, mikor meglátott.
    – Örülök, hogy felébredtél. Jól viselted az erő kiáradását, de itt nem állunk meg. A varázserő mennyiségét úgy lehet növelni, mint az izmot: Minél jobban le kell terhelni, fogyasztani, hogy utána több épülhessen a helyére. Ne kérdezd, nem tudom, hogy csinálja, de működik. A leterhelést pedig varázslással fogjuk elérni. Gyere ki, mutatok néhányat.
    Ezzel felállt, és elindult a gyakorlótér felé, nem is nézte, hogy követem-e, bár szerintem anélkül is tudta, hogy futni fogok utána, hogy egy árva pillantást is vetett volna rám. Miután kiértünk a domboldal tetejére.
    – Nos, itt vagyunk. Először dolgozzunk abból, ami van: erősítsd fel kicsit a szelet. Ehhez nem kell mást tenned, mint az elméddel megérinteni az elemi energiákat, amik körbevesznek minket, és irányítani őket, ez egyszerre a könnyebb, és nehezebb része, mert a saját energiádból alig vesz el egy minimális mennyiséget, viszont sok gyakorlást igényel az egyet részecskék megtalálása és megkülönböztetése. Például a levegőben a négyből három alap elemi energiát is megtalálsz: a földet, a vizet és a levegőt. Egyelőre foglalkozzunk csak a levegővel, majd később, ha eleget gyakorolsz, már többet is fogsz tudni egyszerre használni, de most egyelőre csak egyet. Koncentrálj!
    Engedelmesen próbálkoztam tehát, de nem sikerült megfognom az energiákat, viszont az enyémet fogyasztotta, és mint megtapasztaltam, éhség jelezte azt, ha fogy az energiám, minden bizonnyal onnan pótolta az energiát az elmém valahogy, ha elfogyott a tartalék. Erre rá is kérdeztem egy délelőttnyi eredménytelen próbálkozás után.
    – Így van – Felelte – Az evés, és az alvás pótolhatja legkönnyebben az energiát. Létezik más módja is a pótlásnak, de arra még rá kell tanulni, és gyakorolni úgy tíz-húsz évet. Inkább húsz. Most együnk, utána egy kis edzés, vívás, és megint próbálj szelet erősíteni. Most menj főzni.
    Így telt el néhány nap, mire egyáltalán meg tudtam ragadni az energiákat, és még két-három hét, mire úgy tudtam irányítani őket, hogy elfogadható legyen az én energia-belefektetésemhez viszonyítva az elért hatás. Lassanként éreztem, hogy nő a tartalékom.   Cendac megdicsért, amikor már könnyedén tudtam játszani a széllel, mint az irányát, mint bizonyos mértékig az erejét tekintve, bár volt még mit gyakorolnom bőven.
    – Nagyon jó! Most átlépünk az eggyel nehezebbre, ami viszont könnyebb, mint az előző, annak ellenére, hogy elég jól ráéreztél már. Most mi fogjuk teremteni az elemi energiát saját magunk. Ehhez a saját belső energiádra kell támaszkodnod, és arra a dologra gondolni, amit meg akarsz idézni. Legyen ez most egy lángnyelv az ujjad hegyén, semmi több. Vigyázz, meg ne égessen.
    Úgy tettem, ahogy mondta, és koncentráltam. Könnyebb volt megragadni az eddigi gyakorlás után az energiámat, manifesztálni már nehezebb, ebbe is belesültem rengetegszer, mire végre sikerült. Hatalmas lánggal csapott fel, kicsit meg is égetett, de ijedtemben elengedtem az energiát, úgyhogy kialudt a tűz is.
    – Na igen, ezen még dolgozni kell. Még mindig türelmetlen vagy, csak óvatosan. Ezt sajnos neked kell kitapasztalnod, én ebben nem tudok segíteni, de ha egyszer megvan, egy egész polcom van különböző varázslatok leírásával, hogy mit kell tenned a végrehajtásukhoz. Ne add fel!
    Mosolygott biztatóan rám, de én nem éreztem magam olyan magabiztosnak. Két hét kellett, mire stabilan tudtam tartani úgy, hogy nem égetett, de folyamatosan ette az energiámat, így hamar lefáradtam. ~ Nem baj, ~ gondoltam ~legalább gyorsabban apad le a tartalékom, és hatékonyabban tud majd visszaépülni. ~ De ez a tudat továbbra sem vigasztalt kudarcomban, és hónapok teltek el, mire egyáltalán finoman tudtam kezelni az energiát, amim volt, és még nagyon messze volt a tökéletestől.
    – Sokkal többre most nem fogsz menni, viszont az alapokat így elsajátítottad, minden varázslat ezen alapul. Azonban még azt tudnod kell, hogy később a varázslat véglegesítéséhez varázsigékre lesz szükséged. Ez jobb esetben csak egy-egy szó, bonyolultabbaknál több, akár egy egész mondat lehet. Ne nézz így rám, természetét tekintve az elemi energia létrehozása még ahhoz is túl egyszerű, hogy varázsigét rendeljünk hozzá.
    Mondta, mert látta a lesújtó „miért nem mondtad előbb” pillantásomat. El kellett fogadnom a magyarázatot, de nem voltam teljesen kibékülve vele. Még gyakoroltam egy kicsit, aztán a napot úgy végeztem, ahogy eddig a többit. Viszont délelőttönként újra könyveket bújtam, tanultam és gyakoroltam a varázslatokat. Éreztem, hogy közeleg a búcsú napja. Eltelt három év.

    Éppen végeztem még egy könyvvel, ez volt a tizenhatodik, amit befejeztem. Sajnos jelenleg nem tudtam sokat megtanulni ahhoz képest, amennyit áttanulmányoztam, mert túl magas szintűek és nehezek voltak nekem, de pár hasznos dolog azért megragadt. Amikor összecsaptam a kötetet, és felálltam az asztaltól, a mesterem alakját vettem észre, ahogy kissé szomorkásan áll, egy láda volt nála, ami hasonlított arra, amit akkor hozott, amikor bevezetett a kardvívás művészetébe. Gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Cendac odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, és így szólt:
    – Fiam, tizenegy éve tanulsz nálam. Mindent átadtam, amire képes voltam, egyúttal tartozom egy magyarázattal is. Amikor fiatalabb voltam, tagja voltam egy szövetségnek, akik a világot segítettek jobbá tenni. Ők voltak a szörnyvadászok. Szeretném, ha odamennél. Fognak még többre és bővebben tanítani. Nagyon nehéz oda bekerülni, de tudni fogják, hogy tőlem jössz, úgyhogy be fognak engedni maguk közé. Csak mutasd fel, amit adni fogok neked. Bizony, ha valaki sokat tett, annak 87 év után se kopik el a hírneve!
    Nevetett szomorkásan, és miközben kinyitotta a ládát, én pedig magam elé bambulva próbáltam feldolgozni az információt. 87 éve hagyta ott a szövetséget? És akkor mennyit töltött ott? Mennyit készülhetett előtte? Csak a 87 évnek nézném ki a felét abból, ahogy kinéz. Mindeközben Cendac már kinyitotta a ládát, és kiemelte belőle azt, ami benne volt.  Elállt a lélegzetem.
    – Ezt használtam régebben, minden létező létformát meg tudsz vele sebesíteni. Feltöltheted energiával is, vagy akár kész mágiát is tehetsz bele, hogy aktiválódjon, amikor kimondod a varázsigét. Ne legyél mohó, mert egyszerre csak egy dolgot tud tárolni, ha többel próbálkozol, fájni fog.
    Ezzel két lépéssel eltűnt a konyhában, és egy méretes batyuval tért vissza, valamint egy tekerccsel, amíg én nézegettem a kardot.
    – Tessék, étel-ital az útra, és egy térkép, amivel tudni fogod az utat a szövetség központjáig, és még egy kis meglepetés. Sok sikert.
    Mondta elfúló hangon, majd hirtelen átölelt, és gombóccal a torkában azt erőltette ki a száján:
    – Vigyázz magadra! Hiányozni fogsz!
    Pár másodpercig még csöndben öleltük egymást, majd gyorsan sarkon fordultam, és elindultam, hogy ne lássa a könnyeket az arcomon. Kibontottam a térképet, belőttem az irányt, és elindultam.

    Amikor a kijelölt útvonalon haladva látótávolságon kívülre kerültem a háztól, és biztos voltam benne, hogy nem fogom már látni, kicsomagoltam a batyut. Volt ott élelem és kulacsokban víz, legalul pedig egy kisebb zsák, rajta egy papírlap, amin ez állt:
    ”Kedves Fiam!

    Remélem, hogy jól fogod érezni magad a Szövetségnél, és hasznára lehetsz a közösségnek. El fogják még mondani, de nem játék az a hely. Rengeteg veszéllyel és szörnnyel fogsz találkozni, de biztos vagyok benne, hogy menni fog. Ehhez kis segítségképpen mellékeltem egy kis bónuszt, hogy úgy mondjam. Egy mágikus öltözet, ami ugyan bőrből van, de sokkal tartósabb és ellenállóbb annál, az elemek megpróbáltatásait is bírja bizonyos mértékig, valamint végtelenül kényelmes és rugalmas. Ugyan úgy gondolom, hogy neked pont jó lesz a méret, rád fog illeszkedni, megbűvöltem. A kardot a hátára tudod rögzíteni, vagy, ha el akarod rejteni, akkor az övére, akkor láthatatlan lesz másoknak, de te látni fogod. Ez a végső ajándékom. Sok sikert

    Nevelőapád”


    Ezek után küzdenem kellett a sírással egy ideig, mire erőt gyűjtöttem, hogy kivegyem a zsákból. Egy ideig csak csodáltam, majd levetettem azokat a ruhákat, amiket magamon viseltem. Amikor felhúztam azt, amit kaptam, leírhatatlan érzés volt. Éreztem, ahogy a lábamra kicsit jobban ráfeszül a nadrág, hogy puhán rásimuljon, éreztem azt is, hogy a vállamnál kitágul, hogy kényelmesebb legyen, ahogy a karvédők kibővülnek, hogy beleférjen a kezem. Áradt belőle a mágia. Mindezek ellenére maradtak bennem kételyek, és nem nagyon mertem elengedni a kardot, mikor feltettem a hátamra, de aggodalmam fölöslegesnek bizonyult: Úgy ott maradt, mintha csak hüvelyben lenne, nem akart leesni sehogy, viszont amint újból rákulcsoltam az ujjaimat, már csak én tartottam. Eleinte furcsa érzés volt, de gyorsan hozzászoktam. Az öv ugyanígy viselkedett, bár ahogy Cendac írta, én továbbra is láttam. Kicsit ugráltam, hogy beleszokjak a ruhába, ittam pár kortyot, megint ellenőriztem a térképet, és elindultam. Kis idő múltán neszezést hallottam az utamat övező erdő széléről. Megpróbáltam az energiámmal letapogatni, hogy mi lehet az, de még túl tökéletlen volt, hogy többet tudjak annál: nem a szél volt. Behajlítottam lábaimat, és odanyúltam a kardomért, mert még túl pontatlan volt a mágiám, hogy bízhassak benne. Feszülten közeledtem a bokor felé, ahonnan a neszezést hallottam, miközben az agyam már pörgette, hogy mire hogy fogok reagálni. Ha egy gigantikus darazsat találok, hosszában ketté kell csapnom. Ha egy óriás skorpió jön szembe, a farkát kell levágnom, és nyert ügyem van. Ha egy éhes farkas, a szájába kellene döfnöm a kardomat. Más veszély a banditákon kívül most nem nagyon fenyegethet elvileg. De ez mind-mind csak elmélet, a gyakorlat annyiban különbözhet!
    Közben odaértem a bokorhoz, és vártam. Nem történt semmi. Végül bedobtam egy követ, hátha ezzel kicsalogathatom, aki ott van. Ki is csalogattam, egy mókus ugrott ki ijedten a bokorból, és elszelelt. ~ Ez az, rezeljél be még pár rágcsálótól, kérlek…~ Mondtam magamban, majd mérgesen eltettem a kardomat az övemre, és továbbindultam. Kis idő múlva megint hallottam a neszezést, de most egyáltalán nem zavartattam magam. ~ Most nem dőlök be!~ Morogtam magam elé. De alig mentem húsz lépést, nagy zörgés támadt mögöttem, és harsány csatakiáltás hallatszott. Az övemhez kaptam, de, ahogy egyszer a mester tanította, megvártam, hogy ideérjen az első támadó, és abban a pillanatban, hogy lecsapott volna, előrántottam a kardomat, levágtam a karját, és a hasába mélyesztettem a kardot. Szédítő érzés volt. Először gyilkoltam. Éreztem a rám fröccsenő vért, láttam magam előtt, ahogy kileheli a lelkét. Megbénulva álltam, csak kicsi választott el attól, hogy a második csapásnak áldozatul essek. Még idejében felocsúdtam azonban, és hárítottam, ami azonban még benne volt a legelső áldozatom testében, így a vártnál nehezebb dolgom volt, majdnem kifordult a kezemből a kard, éppen csak ki tudtam védeni. Kihúztam a kardot, párbajba kezdtem a banditával, akinél egy favágóbalta volt. Viszont jött egy következő, akinél szintén balta volt, és kettő ellen nem tanultam harcolni. Először megpróbáltam az egyiket valahogy ellökni, hogy egy az egy ellen vívhassak, de nem akarták hagyni, így úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom egy varázslattal. Ilyen nyomás alatt még sose próbáltam varázsolni, de bíztam benne, hogy sikerülni fog. Negyed pillanatig koncentráltam, megragadtam az erőt, magam elé képzeltem, hogy a kezem, amelyben nem volt kard, fényben úszik, és kimondtam:
    – Howyn!
    Elértem a várt hatást, az ellenfeleim összezavarodtak a hirtelen fénytől, ami viszont rögtön el is tűnt, ahogy megszakadt a koncentrációm, ez azonban elég volt, hogy egyik támadómat lefejezzem, a másikat pedig nekilökjem a negyedik, utolsó rablónak, Aki ugyan kikerülte a felé tántorgó testet, de egy óvatlan mozdulattal megvágta a karján. ~ Hű, a nem jóját ~ Gondoltam ~ Ezek nagyon kezdők. Mondjuk én sem vagyok valami veterán, szóval lehet, hogy rosszabbul járnak, ha egy macska rúgja meg őket, de nem baj, nekem is kell gyakorolnom.~ Szerencsémre megijedtek, és inkább futásnak eredtek. A negyedik artikulátlan kiáltásokkal ugrott vissza az erdőbe, a második is utána tántorgott, én viszont nem akartam utánamenni. Még kábultan folyattam az utamat a harctól, valamint a tudattól, hogy gyilkoltam.
    Közben beesteledett. Nem mertem enni, mert féltem, hogy kihányom ezek után, de innom muszáj volt, azonban pár kortynál több nem ment le. Fekhelyet se tudtam magamnak rendeset készíteni, az elalvás is nehéz volt, és ugyan végül sikerült, de rémálmaim voltak a mai eseményektől, így reggel kialvatlanul, fáradtan, zavaros fejjel és fájó nyakkal ébredtem. Viszont mese nem volt, menni kellett, és állítólag már csak félnapi járóföldre volt az úti célom, úgyhogy ettem és ittam egy keveset, majd rákapcsoltam, amennyire tudtam, gyaloglás közben a szabad kezemmel masszírozgattam a nyakam fájó pontjait, így ebédidőre pedig már enyhült a fájdalom, éppen csak kellemetlen volt. Evés után tehát ellenőriztem, hogy hol vagyok, és örömmel láttam, hogy már csak pár óra választ el attól a helytől, amitől olyan sokat várt nevelőapám, és én is: a Szövetség székháza. Cendac nem beszélt róla túl sokat, csak annyit, hogy meg fogom ismerni. Naná, hogy megismertem.
    Hatalmas vár volt, vagyis inkább erőd, ahogy a kialakítását összevetettem az órákon kialakított képeimmel. Izgatott voltam, remegtem. Az épület irdatlan volt, ez látszott is abból, hogy mennyire sokat kellett még gyalogolnom, mire elértem, de végül sikerült.
    A kapunál ketten álltak őrt. Meg akartak állítani, de elég volt elhúznom és megmutatnom a kardomat, nagyot nyeltek, és gyorsan kinyittatták a kaput, sőt, azonnal küldtek is a vezetőhöz, hogy megérkeztem. Én zavarban voltam, csak álltam, és nézelődtem. Gyönyörű épület volt belülről is, sok volt a mozaik, és a freskó, különböző szörnyeket ábrázoltak, vagy éppen vadászokat, ahogy levágják azokat a szörnyeket. Rövidesen megérkezett a vezető küldönce, és intett, hogy kövessem, így utánamentem. Nemsokára odaértünk egydíszes, faragott ajtóhoz, a fiatalember pedig intett, hogy lépjek be. Egy középkorú férfi ült egy hatalmas, részletesen kidolgozott asztal mögött, nem lehetett idősebb Cendacnál. Ahogy meglátott, szélesen elvigyorodott, odasietett hozzám, és hevesen kezet rázott velem.
    – Üdvözöllek! Cendac mester üzent, hogy ideküld egy képzett tanítványt, akitől állítása szerint hasra fogunk esni! Csak néhány simítást kell elvégeznünk rajtad, és már munkába is állhatsz! Tudod, Cendac mesternek még mindig nagy híre és befolyása van itt, pedig még nem is éltem, amikor ő már húsz éve visszavonult! Az apám viszont mesélt róla, hihetetlen dolgokat, és Cendac azt ígérte, hogy te őt is túl fogod szárnyalni, ezért vagyok ilyen izgatott. De ne haragudj, udvariatlan vagyok. Drotlannak hívnak, én vagyok a Szövetség vezetője. Bocsánat az előbbi gyerekes viselkedésért, de mint mondtam, izgatott vagyok, ugyanakkor sokat is várok tőled. – Komoly arckifejezést vett fel. – Gyere, körbevezetlek a fontosabb helyeken. Majd időközben felfedezed azt, ami téged is érdekel, már amennyi időt itt fogsz tölteni.
    Mondta, és elindult kifelé az ajtón, közben beszélt.
    – Előre kérlek, hogy ha kérdésed akad, majd a végén tedd fel, nem szeretem, ha félbeszakítanak. Az előtérben már voltál, az a legnagyobb helyiségünk, neked egyelőre még csak a hálótermeket és az étkezőt kell ismerned. Szóval, itt a munkaadás úgy működik, hogy van egy központunk, ahova olykor érkeznek feladatok a világ, de legalább is az ország legkülönbözőbb pontjairól, ahonnan nyugalmazott, de még buzgón segíteni akaró Vadászok küldik az információkat. Ezt a központi beosztottak rögzítik, osztályozzák, és kiválasztják az általuk legmegfelelőbbnek ítélt embert, aki épp itt tartózkodik. Ez itt a hálótermi részleg. – Állt meg egy pillanatra, engedte, hogy bepillantsak egy ajtón, majd indult is tovább. – Úgy is csinálhatod, hogy fel-alá járkálsz mindenhol, és hátha találsz valakit, aki megbíz, de ez a kevésbé biztos módja annak, hogy pénzt keress. Viszont ebből semmit se kell a Szövetségnek adnod, viszont ha rajtunk keresztül kapsz megbízást, a felével nekünk tartozol, miután elvégezted, és fizettek. Ez az erőd, ha egyszer tag leszel, mindig védelmet és helyet fog adni számodra, ha szükséged van rá, bár lehetőség szerint ne hozz rá egy hülyeség miatt barbár törzseket a Szövetségre. Komolyan beszélek, egyszer megtörtént. – Elérkeztünk egy terembe, ahol pár hosszú asztal volt felállítva, nem kellett sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, hol is vagyunk. – Viszont, ha egyszer tag leszel, soha nem léphetsz ki. Családot alapíthatsz, bár a veszélyek miatt ez nem ajánlatos, földet vehetsz, dolgozhatsz rajta, „szabadságra” is mehetsz, ahogy majd megfelelő kor után nyugdíjba, de életed végéig fenntartjuk a jogot, hogy hívjunk, ha szükség van rád. Ezeknek tudatában van kérdésed?
    Komolyan nézett rám. Nem tudtam pár pillanatig, mit felelhetnék, de aztán megfogalmazódott bennem egy merész dolog. Bátran belenéztem Drotlan szemébe, és azt mondtam:
    – Csak egy. Mikor kezdünk?
    – Ez a beszéd! – Vigyorodott el. – Már csak egy helyre viszlek el bejelentés előtt. Varázslatos lesz, megígérem. Utána furcsa lesz egy kicsit, de miután megszokod, bejelentünk, és onnantól nincs visszaút. Még mindig el vagy határozva?
    Bólintottam.
    Helyes. Akkor induljunk.

    Elkísért egy lentebb lévő, tágas terembe, ahol nem volt sok berendezés, viszont faltól falig, padlótól plafonig roskadozó könyvespolcok adták a tapéta szerepét. Néhány szék volt még, amin idős emberek foglaltak helyet, akikből világított az energia. Teljesen el voltam bűvölve. Látszólag az íróasztaluknál írtak valamit igencsak elmélyülve, de a káprázattól akkor alig vettem észre, mi történik, csak utólag jöttem rá. Amit írtak szöveg, ragyogott, és az energia, amit felém küldtek, átitatott teljesen. Ott nem vettem észre, mi történik, csak álltam, elkápráztatva a tömény mágiától, ami ott fogadott. Drotlan aztán egyszer csak karon fogott, és kivezetett.
    – Most még talán nem fog tudatosulni benned, hogy mi történt, de segítek kicsit. Az érzékszerveid hatékonysága nagyjából az ötszörösére nőtt, a látószöged nagyobb lett, az energiatartalékod pedig szintén jelentősen megugrott. Immunis vagy már minden betegségre, és a tested is sokkal gyorsabban regenerálódik, de ez nem azt jelenti, hogy mostantól rohangálj pengékbe. A gyorsabb gyógyulás nagyjából annyit jelent, hogy a karcolások perceken belül eltűnnek, de a nagyobb sebeknél ne számíts látványos gyorsulásra. Ha valahol olyanról hallasz, hogy mágikus betegséggel tartják sakkban a népet, akkor se rohanj oda ész nélkül, mert csak természetes betegségek ellen hatásos az immunitás. A reakcióidőd is az ötödére csökkent, és az elméddel se fognak tudni babrálni. Valamint hozzá kell tennem, hogy meg kell becsülnöd magad, igazán különleges személyiségnek kell téged gondolniuk ahhoz, hogy az összes Áldást megkapd. Ezek után nem okozhatsz semmilyen csalódást. Minden tanítvány lejön ide az avatása előtt, és a teljesítményükhöz képest kapják meg ezeket az ajándékokat, eddig csak a nevelőapád tudta ezt elérni. Felfogtad?
    Kérdezte.
    – Félig. – Válaszoltam, mert még csak akkor jöttem rendbe valamicskét fejben. – Elmondanád még egyszer, kérlek?
    Meglepetésemre türelmesen elmagyarázta még egyszer. Nem látszott külsőre annak az ismételgetős fajtának. Az ismétlés után bólintottam, annak jeléül, hogy megértettem.
    – Akkor helyes. Most menj a hálórészlegbe, senkinek nincs külön ágya, keress egy szabadat, és feküdj le. Ne aggódj, mágiával mindent tisztán van tartva.
    Csak bólintani tudtam. Túl sok volt ez egyszerre nekem, de túl fáradt és túl kába voltam, hogy sokat agyaljak rajta, így épp csak leraktam a kardomat a személyes dolgoknak szánt ládába, és elaludtam.
    Álmomban vadregényes tájakon jártam. Egyik pillanatban banditákkal küzdöttem, aztán végtelen mezőkön lovagoltam – ami érdekes volt, tekintve, hogy lovat még csak képről láttam –, utána egy vízparton harcoltam ott honos kísértetekkel, két másodperc múlva egy mocsárban akartam kiirtani egy agresszív, savas meztelencsiga-családot. Így váltogatták egymást a képek, de nem fárasztott. Én kívülálló voltam, nem részese az álomnak, passzív tartalomfogyasztó, akinek ez a pihenés.
    Másnap korán keltettek. Holott éreztem, hogy aludtam volna még, ki voltam pihenve, készen álltam mindenre. Majdnem mindenre.
    Drotlan felvezetett egy hosszú csigalépcsőn, majd egy erkélyajtót mutatott, és azt mondta:
    – Ez a végső esélyed. Biztos, hogy akarod ezt? Biztos Vadász akarsz lenni?
    Határozottan bólintottam. Kintről hajlottam morajlást, de azt hittem, hogy a közeli tenger hangoskodik. Nem is vettem észre, amikor megérkeztem, csak felfele jövet pillantottam meg az ablakból. Amint kiléptem, megváltozott a véleményem.
    Irdatlan embertömeg várt lent, és amikor megláttak, vadul elkezdtek éljenezni, mintha a megváltó lennék.
    – Mindenkivel ezt csinálják? – Kérdeztem bizonytalanul a mellettem álló vezetőtől, aki semleges arckifejezéssel válaszolt, csak egy kis mosoly bujkált a szája sarkán, de igyekezett elrejteni: – Nagyjából, ritka a friss husi. Ennyire rég volt vad mondjuk, de azután, hogy már mindenki tudja, ki alatt tanultál, én nem csodálkoznék.
    ~ Miért én vagyok az egyetlen, aki igazából semmit nem tud Cendacról? ~ Morogtam. A bevezető beszéd nagyon hosszú és unalmas volt, semmi nem maradt meg belőle. A végén kaptam egy medált, amin keresztül kommunikálhatok a központtal. Majd még pár perc éljenzés után bevonultunk, én pedig fáradtan leültem.
    – Ezt egész életemben el kell majd viselnem? Fárasztó lesz…
    – Majd hozzászoksz. Egyébként ez az éljenzés valószínűleg hamar elül, de az elvárások veled szemben ilyen mester után ugyanazok maradnak. Most pihenj, majd szólunk, ha találunk neked feladatot. Az első néhány unalmas lesz, de ha jól teljesítesz, hamarabb is rátérhetünk az izgalmasabb, bár veszélyesebb dolgokra.
    Ezzel kiment, én pedig hátradőltem a heverőn, és belemerültem a gondolataimba.

    Ezek után mindig volt valami. Sokszor csak unalmas feladatokra küldtek, például kézbesítenem kellett valamit egy veszélyes helyen át, vagy ilyesmik. Néha egy óriás darázsfészket kellett kifüstölnöm, ami azért eleinte nagyobb próbatétel volt, de ahogy gyakoroltam folyamatosan a varázslást, egyre biztosabban űztem a mágiát, és egyre szerteágazóbb képességekre tettem szert. A kardforgatásom is rengeteget fejlődött, és hamar békén hagytak az ilyen feladatokkal, amiket leginkább a kezdőknek szántak, és egyre szükségesebbé vált, hogy megtanuljak lovagolni, mert messze voltak az úti célok, így kihagytam három hónapot, hogy a Szövetség lovászmestere megtanítson. Ezek után sokszor kellett például goblinokra vadásznom, akik többségében alacsony, nagydarab és ronda teremtmények voltak, habár értelmesek is, mert néhányuk varázsolni is tudott. Mivel volt közöttük általában néhány nagyon gyors és erős példány, sokszor meggyűlt velük a bajom. Egyszer például csak hajszálon múlott, hogy nem loccsantotta szét a fejem egyetlen pörölycsapással az egyik ilyen, aki ráadásul akkora volt, mint én. Már csak ő maradt, a többit el tudtam már intézni, úgyhogy rá tudtam erre az egyre koncentrálni. Páncéllemezek borították az egész testét, a nyakát kivéve. Úgy döntöttem, hogy várakozó pozíciót veszek fel, és megvárom, amíg lecsap. Hergeltem egy kis ideig majd végül ütött, akkora erővel méghozzá, hogy ha nem gurulok félre, valószínűleg a fejem a bordáim közé akad. Abban a pillanatban, hogy leérkezett a pörölye, amit forgatott, és szétzúzott egy jókora adag követ, a nyakába döftem a kardot. Legalább is azt hittem, hogy megteszem, mert még ez is páncélozott volt. Akkor remek, marad a szeme. Megragadtam az energiámat, és villámot idézve azt küldtem a goblin szemébe, aki pokolian üvöltött. Nem tudtam sajnos kegyelemdöfést adni neki, mert páncélozott volt mindenhol, így ott hagytam. Átvettem a fizetségemet, és visszaindultam a Szövetséghez. Nem volt hosszú az út, mert lóháton tettem meg, így pár óra alatt ott voltam. A szabályok szerint leadtam a pénz felét, utána pedig bementem a hálórészlegbe, és lefeküdtem az egyik ágyra pihenni és gondolkozni. Ilyen megbízásokkal telt az időm, és a munkának szenteltem az életemet, mással nem is foglalkoztam.


    ***

    Közben végeztem minden előkészülettel. Vérfarkasokat kellett megkeresnem és megölnöm. Pontos számot senki se tudott mondani, de egy egész falka volt ott állítólag. Mielőtt eljöttem, a könyvtárban utánanéztem ezeknek a teremtményeknek, mert már régen tanultam róluk. Nem túl óvatos teremtmények, sőt, inkább agresszívek, minden áron támadnak. A taktikájuk az, hogy szemből nekiugranak a prédájuknak, és szétmarcangolják. A karmuk éles, de más fegyverük nincs, nem véletlenül, nincs is rá szükségük. Egyedül a tűztől félnek, ezért még indulás előtt megnéztem néhány tűzvarázslatot. Volt egy, ami különösen tetszett, de nagyon energiaigényes volt, főleg egy viszonylag tapasztalatlan valakinek, úgyhogy nem biztos, hogy kifizetődő lett volna, ha használom. Mindenesetre a kardomat feltöltöttem színültig mágikus tűzzel, majd kilépem a kapun, ott egy küldönc várt.
    – Ezt a Központtól küldik. Egy kis szerkezet, ami lefordít akármilyen hallott szöveget a mi nyelvünkre. Azért küldik, mert ahova mész most, ott a azt nem beszélik, amit mi. Azt mondták, neked majd mutogatni vagy bólogatni elég, meg nincs is most idő a nyelvtanulásra. Úgy tudom, hogy ha visszajössz, megtarthatod, hátha még elküldenek ilyen feladatokra. Sok szerencsét!
    Illedelmesen megköszöntem, majd elindultam úticélom felé. Amilyen messze volt, úgyis feltöltődött az energiám addig, és volt egy külön élelmiszeres táskám a lovam nyergéhez kötve, úgyhogy ezzel nem nagyon volt gondom. Tovább tartott az út, mint gondoltam, három nap volt lóháton, mire odaértem, ahova a megbízásom szólt. Ott gyorsan elhadarták nekem, hogy hova is kell mennem, és mi a feladatom, én csak bólintottam, mert ezt már tudtam, igazából csak azért mentem oda, hogy szóljak: itt vagyok, nem kell félni. A lovamat rábíztam az ottani istállóra, és karddal a kezemben vetettem be magam az erdőbe, ahol állítólag táboroztak ezek a lények.
    Negyedóra múlva meghallottam az első morgást, és készenlétbe helyeztem magam. Feltartottam a kezem, amiben nem volt kard, az energiát is készenlétbe helyeztem, csak a szikra kellett, hogy tűzzé váljon. Egy végtelennek tűnő másodperc múlva rám szakadt az egész. Farkasok jöttek mindenfelől, két lábon járó, görbe hátú, megnyúlt pofájú, szőrös szörnyetegek, akik csak arra vártak, hogy a beleimet onthassák. Aktiváltam a tüzet, és az elsőnek hozzám érkező képébe nyomtam a lángokat. A többi még meg tudott állni, és csak vicsorogva kerülgettek. Gyorsan áttekintettem a helyzetet, ötvenen lehettek. Túl sok még nekem is, nem erről volt szó, a megbízásban tízről írtak. Aztán az egyik vérszemet kapott, és nekem ugrott, a fejem felé kapva. Nem számítottam rá, nagyon gyors volt. Hátra tudtam hajolni, de így is elért az egyik karma, és felszántotta az arcomat a két szemöldököm közül indulv, és egészen a bal szemem alá ért. A könyv pontos volt, egyetlen rohamra alapozott mindent, miután nem sikerült egyből elkapnia, enyhült a vadság, két tizedmásodpercre zavar ült ki a pofájára, én pedig ezt kihasználva döftem le az állatot. Viszont az ő példáján felbátorodva még hatan egyszerre jöttek, arrébb tudtam gurulni, így kettő összeütközött, egy pedig megbotlott bennük, de három még jött felém. Az elsőhöz leguggoltam, hogy elrepüljön a fejem fölött, és úgy szúrtam a hasába a pengémet, a másodiknak az első hulláját löktem neki, a harmadik pedig a tűzből kapott egy jókora adagot, ami lángra lobbantotta a szőrzetét. Eszeveszetten kezdett rohanni tőlem el, a többi alig tudta elkerülni, kettő másikat is felgyújtott, de még nem terjedt el rajtuk a tűz, gyorsan meghempergőztek a mocsárban, utána pedig nyüszítve lapultak. Kezdett pislogni a tűz, nekem pedig volt még négy fenevad, akiket le kellett győznöm. Az egyik újból szemből nekem akart ugrani, de előretartottam a kardomat, így felnyársalta magát, de az ugrás ereje így is hátralökött, és végleg kialudt a tüzem. Erre felocsúdott mindenki, és odaugrott hozzám. Nem gondolkodtam, cselekedtem, tudtam, hogy különben végem, bár a varázslat után is volt esély erre. Könnyen megeshetett, hogy túl sokat kivesz belőlem, és akkor is elpusztulok, de az nem volt biztos, így megragadtam megint az energiámat, kiárasztottam a vérfarkasok közé, és kimondtam a szavakat:
    – Kedaenad Larauveth Feanydd Tardoni!
    Abban a pillanatban elszabadult a pokol. Az energiám lángra robbant, és minden vérfarkast felnyársalt egy-egy lángoszlop. Mindenki üvöltött, beleértve én is, mert fájdalmas volt ilyen gyorsan ennyi energiát használni. Nem tarthatott öt másodpercig, és megszüntettem a mágiát. Alig maradt erőm, viszont örömmel vettem tudomásul, hogy mindegyikőjük elpusztult. Mindezek ellenére nem akartam többször alkalmazni ezt a varázslatot, féltem, hogy otthagyom a fogamat legközelebb. Éppen csak kitámolyogtam az erdőből, ahol már várt a tömeg, és összeestem.

    A Szövetségnél ébredtem, abban a bizonyos szobában, ahol korábban olyan hatalmas mágiának voltam része, amilyennél nagyobbat nem tudtam elképzelni. Most viszont ahelyett, hogy feltöltődtem volna mindennel, egyre inkább éreztem, hogy merülök. Az energiám kevesebb volt, a látásom is újból normális. Furcsa volt, hogy a hallásom is újra a régi. Valami történik.
    – Á, látom, felébredtél.
    Szólt egy gúnyos hang. Felemeltem a fejemet. Az egyik varázsló volt az, aki itt volt akkor is, amikor az Áldásokat kaptam.
    – Mit teszel velem?
    Egy tébolyult nevetés volt a válasz.
    – Tudod, gyűlölöm a nevelőapád. Tudtad, hogy nem is csak a nevelőapád? Ő a nagybátyád, bizony, anyád édestestvére. Gyűlölöm őt.
    – De miért? – Kérdeztem.
    – Nem tudom! Nincs már semmim, csak a gyűlöletem iránta. Tudtam ám, hogy jössz, megmondták. Azért kerültem be ide, azért küzdöttem száz éven keresztül, hogy itt lehessek a sok pergamenszagú, szottyadt öregember között. Egyre csak vártam, mikor bukkansz fel, és végre itt vagy. Tudtad, hogy én intéztem le, hogy téged küldjenek a farkasokért? Két lehetőség volt, vagy otthagyod a fogad már eleve, vagy így térsz vissza. Így nekem jobb, több fájdalmat okozhatok. Elmondom, mi történik: Most szépen lassan elveszem az erődet, minden képességedet, Bezárom őket egy-egy rúnába, majd elpusztítom őket. Te pedig végig fogod nézni, és a nagybátyád is látja most mindezt. Látja, hogy a kedves, édes, egyetlen unokaöccse hogy fosztódik meg mindentől, amit kapott. Mindjárt vége, már csak pár perc, és senki nem fog tudni semmit tenni, olyan varázslatokkal van védve az egész szoba, amiket el se tudsz képzelni.
    Ördögi röhögést hallatott, ebben a pillanatban viszont betört az ajtó, Cendac rontott be rajta.
    – Yalitlan Wigorith Astaysean!
    Üvöltötte el magát olyan dörgő hangon, hogy hiába nevelkedtem vele, hiába ismertem már 23 éve, abban a pillanatban halálra rémültem. A fénylő fehér energianyaláb mellkason találta az őrült mágust, aki viszont utolsó erejével nyitott egy portált, amibe belehajította a rúnaköveket, amiket készített. Még egy utolsó tébolyult kacajt eresztett el, ami maga volt a megtestesült őrültség, aztán kimúlt.
    – NEM!
    Üvöltött a nagybátyám, ahogy a porták után kapott, hogy visszaszerezze a rúnákat, de hiába. A portál bezárult, és elnyelt majdnem mindent, amit megtanultam az évek alatt. Cendac odarohant hozzám.
    – Emlékszel valamire? Mit vett el tőled?
    Bágyadtan válaszoltam:
    – Mindenre emlékszem, de már nem tudom alkalmazni, amit tanultam. Az energiatartalékom nagy része is elveszett úgy, tűnik, de még tudom használni, ami maradt.
    Mondtam, és ahogy megpróbáltam egy egyszerű lángnyelvet idézni az ujjam hegyére, belém hasított a fájdalom a hirtelen veszteségtől.
    – De ilyen rossz hatásfokkal utoljára szerintem az első próbálkozásaim alatt dolgoztam. Taníts meg újra mindenre!
    Kérleltem. Könnyes szemmel bólintott, átölelt, felsegített, rám adta a ruháimat, amiket levett rólam az őrült, odaadta a kardomat, és elindultunk hazafelé.
    – Kérem, hadd tartsuk még itt megf…
    Mondta egy alkalmazott, de egy végtelenül sötét pillantás Cendac részéről belé fagyasztotta a szót, elsápadt, és kikísért minket, sőt, adott két lovat, hogy gyorsan hazajussunk. Az enyém, úgy tűnt, ott maradt, de végül is nem volt semmi a nyeregtáskájában, amit úgy igazán hiányoltam, vagy pótolhatatlan lett volna. Sokat akartam kérdezni, de elnyomott az álom, és legközelebb otthon ébredtem, a régi ágyamban. Cendac ott ült a konyhában és szorgoskodott, amikor pedig meglátott, szélesen elvigyorodott.
    Jó reggelt! Ülj le, és egyél, közben beszélek.
    Engedelmesen kihúztam tehát egy széket az asztalnál, ahova odapakolta a sok ételt, és megint csak rá kellett döbbennem, hogy farkaséhes vagyok, így nekiláttam.
    – Nos, van egy nyilvánvaló és rossz, meg egy jó hírem. A nyilvánvaló rossz az, hogy kezdheted elölről a gyakorlást, mert minden tudásodat és gyakorlatodat elvették és elzárták. A jó viszont az, hogy sikerült bemérnem a kövek helyszínét. Nem elpusztította őket, hanem elküldte egy távoli világba, ami elég hasonló a mienkhez felépítésében, csak sokkal modernebb. Nem tudom elmagyarázni, ezt látnod kell, viszont én már láttam. Az első rúna egy olyan helyre került, ahol elég bonyolult a nyelv, a fordítóeszközödet az az őrült viszont szerencsére nem vette el…. apropó, az az őrült. Igazság szerint egyszer találkoztunk, akkor is csak az áldást kaptam. Van tippem, hogy mi lelte mégis, de nem akarok találgatásba bocsátkozni, amíg nem vagyok semmiben biztos. Miután befejezted, gyere ki a ház mögé, van ott neked valami.
    Csak bólintottam, annyira lefoglalt az evés, hogy nem akartam bővebben reagálni. Miután végeztem, kimentem a ház mögé. Egy nagy szürke homály várt ott.
    – Egy átjáró abba a világba, ahol a rúnák vannak. Van itt egy könyv, amiből te is megtanulhatod a varázslatot, hogy amikor készen állsz, visszajöhess. Mindig csak egyenesen menj. A medálod is megvan még, azon keresztül is kommunikálhatsz a Szövetséggel, vagy velem.
    Bólintottam, nem tudtam mit mondani, túl hálás voltam.
    – Na, öltözz fel, vedd a kardodat, és indulj! Csomagoltam megint ennivalót, ha ott nem találnál időben. A medálon keresztül bármikor elérsz! Gyere be, adom a könyved és a ruháid.
    Bementünk, odaadta a ruháimat és a kardomat, valamint a könyvet. Beleolvastam, de még nem értettem semmit belőle. Könnyektől csillogó szemekkel néztem a nagybátyámra, majd szótlanul, jó szorosan átöleltem.
    – Majd irányítani foglak, merre keress. Csak szólj, és már mondom is. Várlak haza, hiányozni fogsz.
    Mondta megint elfúló hangon, én pedig ugyanúgy válaszoltam.
    – Te is hiányozni fogsz.
    Majd felkaptam a dolgaimat, és beléptem az átjárón. Sötét volt, és úgy tűnt, hogy ott nincs idő. De követtem az utasítást, és egyre csak mentem előrefele. Rengeteget gyalogoltam, de végül is megláttam az alagút végét. Mintha éjszaka lett volna. Megszaporáztam a lépteimet, felpörgetett, hogy nemsokára már el is indulhatnék az elrabolt tudásom után. Kiléptem végül a kapun, és körülnéztem. ~ Na, akkor most előbb körülnézünk, utána keresgélünk! ~ Mondtam magamban, amikor megláttam egy hatalmas, modern város vakítóan villódzó fényeit.
     


    Karakterlap

    Shihouin Yoruichi

    Főadmin

    Developer :x

    Adminisztrátor

    *

    Hozzászólások: 162

    Hírnév: 14

    Infó

    Tárcában: 4 538 350 ryou

    Technikatár
    Ajándék küldése


    Hovatartozás:
    Független

    Egyéb hovatartozás:
    Nincs

    Egyéb hovatartozás:
    Nincs

    Kapcsolat cimke:
    Egyedülálló


    • Profil megtekintése
    • Bleach szerepjáték

    Nem elérhető Nem elérhető

    Re:Inahin Eohhelm
    « Válasz #2 Dátum: 2015. Szept. 05, 16:26:38 »
    Uffancs! :3

    Szépen kidolgoztad az előtörténetet és magát a karaktert. Nekem nagyon tetszett, élvezetes volt. Nem mondhatok rá mást, minthogy elfogadom.

    Szint: 1.
    Tőke: 5000 ryou
    Lélekenergia: 7000

    Képzettségeidre alapból 1-1 pont jár, valamint kapsz még kezdésként 14 pontot, melyet szabadon elkölthetsz.

    Kellemes játékot! :3