Szerző Téma: Mizushima Hanabi  (Megtekintve 678 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 000 / 90 000

Hozzászólások: 135

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 34 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#BB8EAD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Mizushima Hanabi
« Dátum: 2015. Szept. 05, 01:20:06 »




Név: Mizushima Hanabi
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 11. 01.
Kor: 159 év
• Emberként: 0
• Lélekként: 159 év

Hanabi első ránézésre egy egészséges, húsz, huszonegy éves lánynak tűnik. Magasságát tekintve kicsit magasabb, mint a japán lányok általában mivel közel 100 éves kora óta 170 centiméter, ám ez őt egyáltalán nem zavarja. Úgy van vele, hogy ha már alma vörös hajával és méregzöld szemével kitűnik a tömegből, akkor miért is lenne ez másképpen a magasságával is. Haja félhosszúnak mondható, mivel kicsivel ér a válla alá. Mindig pont annyira vágatja rövidre, hogy egy kis copfot még tudjon belőle csinálni, ha szükséges, bár tincseit legtöbbször szabadon hagyja. Bőre meglehetősen világos, már-már fehérnek mondható, mely tulajdonképpen családi vonás, mivel a bátyjának és húgának is hasonló van. Egyetlen “hibája” a bal vállán lévő, szabálytalan alakú, kissé sötét folt, melyet az ott, a szervezetébe jutó méregnek köszönhet.
Öltözködést tekintve nem szereti a nemesi gönceit, túlságosan nehéznek és hivalkodónak találja őket. Így ha teheti és lehetősége van rá, akkor egyszerűbb - és könnyebb - leginkább zöld, barna, sárga és lila ruhákat szokott hordani. Valamint, ha éppen egyenruha van rajta, akkor egy lila-világos rózsaszín színkombinációjú mellényt hord felette.

Alapszemélyiségét tekintve nyugodt és megfontolt lány, aki először kétszer is átgondol valamit, majd csak utána cselekszik, így szinte sosem hoz elhamarkodott döntéseket. Azonban mind a munkában mind a magánéletben meghajol a felette állók parancsai és kérése fölött. Ezeket teljesíti, még akkor is, ha nem feltétlenül ért vele egyet, mivel a parancs az parancs. Ha esetleg olyan dolgot kéne elvégeznie, amit nem szeretne, esetleg nem tetszik neki, akkor azt igyekszik úgy csinálni, hogy a lelkének a legelfogadhatóbb legyen a dolog. Ezért szeretne minél életének egyik célja, hogy a lehető legmagasabbra jusson, ahová tud, hogy ne kelljen értelmetlen parancsoknak engedelmeskednie.
Számára a rang és a származás nem sokat jelent, nem az alapján ítéli meg az embereket, ám néhány múltbéli történésnek köszönhetően nem szándékosan ugyan, de könnyebben fogad a bizalmába és barátságába nemeseket, mint közrendű lelkeket. Ez utóbbiak társaságában eleinte kissé veszélyezve érzi magát, mert fél attól, hogy a múlt megismétli önmagát. Első találkozásokkor az egyszerű lelkekkel gyakran rideg és kissé elutasító a viselkedése, ám ez nem szándékos, legalábbis nem teljesen. Hanabit gyerekként egy hatalmas csalódás érte barátok terén, megpróbálták kihasználni és a saját, önző céljaikra felhasználni azt, hogy főnemesként igyekezett nyitni a külvilág felé. 
Idegenek véleményére nem sokat ad, mivel úgy van vele, hogy aki nem ismeri őt és az életét, az ne ítélkezzen fölötte, mert semmi joga hozzá. Azonban a szeretteinek, többek között az édesanyjának és elvárásainak is nagyon igyekszik megfelelni. Sokszor úgy érzi, hogy az anyja nem tartja őt elég jónak, bár hogy mihez „jónak” azt ő maga sem tudja igazán.
Érdeklődési köre meglehetősen érdekes, ugyanis gyakorlatilag megszállottja a gyógynövényeknek - a virágok kifejezetten, nem érdeklik mondván a legtöbbjük csak szép, de amúgy haszontalan - és a mérgeknek, van is egy kis notesze, amibe a leghasznosabbnak vélteket lerajzolja és hatásaikat is leírja, valamint az általa tudott mérgek receptjei is ebben találhatóak. Azonban ezt hétpecsétes titok alatt tartja, mivel mikor gyermekkorában édesanyja ezt meglátta, egyből elvette és kidobta a papírjait, mondván ezek felesleges dolog, nem védik meg az életét a későbbiekben.  Érdekes módon a növények terén tanúsított filozófia vezeti az életét is, igyekszik kiszűrni minden haszontalan tényezőt.

Minden kezdet…
… ugyanolyan, legalábbis akkor, ha egy életről beszélünk. Az én történetem sem kezdődik másképpen. Hogyan is kezdődhetne? Tehát megszülettem. Ez így egészen nyersen hangzik, pedig akárhogyan is próbálom szépíteni, ez nehezen megy. Szóval megszülettem egy meglehetősen szeles, késő őszi estén. Egy szolgáló jó pár évtizeddel később azt mesélte, hogy olyan vihart, mint ami azon az éjszakán dúlt régen láttak a lelkek. Talán ez is egy előjel volt, talán csak véletlen, bár ez utóbbiban nem nagyon hiszek, mivel szerintem véletlenek nincsenek. Semmi sem történik ok nélkül, minden életünk során velünk megeső dolognak oka van. Sodornak minket a végzetünk felé. Szóval szerintem nem véletlen volt akkor éjszaka az a szélvihar.
Rendhagyó módon egyszerre voltam a szüleim első és harmadik gyermeke. Első voltam, mint közös gyermek, ám édesapám részéről, akkor már volt két bátyám. Illetve az a megfogalmazás helytállóbb, hogy édesapám akkorra már nemzett két fiút az első feleségének, kiket nem ismertem. Sem az első feleséget, aki jó pár száz évvel az én születésem előtt elhalálozott, sem pedig a két fivéremet. Idősebb testvérem, Hiroshi szintén meghalt, míg fiatalabb bátyám, Shuuichi születésem előtt 40 évvel elhagyta mind a Lelkek Világát, mind a családját. Ám ez utóbbiról csak nem rég szereztünk tudomást, mikor megjelent a semmiből, ugyanis mi egész végig halottnak hittük.
Ezek alapján most bárki gondolhatná, hogy meglehetősen magányos és egyhangú gyermekkorom volt. Nos, ez még véletlenül sem így történt, ugyanis a másod unokatestvéreim a bátyáim helyett is a bátyáim voltak. Ha arról volt szó, akkor kegyetlenül megvicceltek, én pedig mindig bedőltem nekik, még akkor is, ha ugyan azt a trükköt alkalmazták újra. Sok csínytevésükre még ma is tisztán emlékszem. Párra azért, mert olyan mintha tegnap történt volna és jó néhányra pedig azért, mert tényleg tegnap történtek :|. Jaj, most hogy ez szóba kerül, azt hiszem, hogy megengedhetek magamnak egy is kitekintést, pár mondat erejéig.
Tokiya, Toshi, csak hogy tudjátok, még mérges vagyok rátok a tegnapi nap miatt. Mi az, hogy befestitek az egyenruhám narancssárgára… megint? Jó, az első eset még akkor történt, mikor akadémista voltam, de akkor is. Miért pont narancssárga? Oké, mondjuk az, hogy otthagytátok Amatsuji gyógynövény-méreganyag lexikont, vagyis annak másolatát az felmentést ad. De legközelebb azért ne csináljátok ezt, jó T-T?
Nos, most hogy ezen túl vagyunk, térjünk is vissza a történethez, mert még csak az elején járunk. Szóval az ikrek mindig ott voltak, ha meg kellett tréfálni, de akkor is ott voltak, ha egyszerűen társaságra volt szükségem, vagy csak magam alatt voltam. Talán azért, mert gyakran láttam őket sokáig azt hittem, ők azok a testvéreim, akikről korábban édesapámtól hallottam egy véletlenül kihallgatott beszélgetés során.
Mindenesetre így, 159 - körülbelül két hónap múlva 160 - év távlatából azt kell mondanom, hogy ezek az évek voltak életem legboldogabb és legfelhőtlenebb időszakai, még akkor is, ha édesanyám, már ekkor is kissé harcközpontú volt, ám a dolgok még koránt sem voltak olyanok, mint a húgom születése és apám halála után.
Ő, lánykori nevén Uzuka Kaori anyai ágon az Amatsuji család leszármazottja, így nagyanyámnak - és nagyapám engedékenységének - köszönhetően gyakorlatilag testőri feladatkörre képzeték szinte egész életében. Ez rajtahagyta nyomát mind a megjelenésén, mind nézetein. Ugyanis ő úgy gondolta, hogy a lehető legkorábban meg kell kezdeni a kiképzésemet, melyet tizenöt éves koromra pont elegendőnek saccolt. Legnagyobb szerencsémre édesapám mondhatni rám hagyta a döntés, mivel közvetlen a tervezett edzés előtt kikérte a véleményem, így ekkor még mondhatni felmentést kaptam ez alól, továbbra is szabadon élhettem a világomat. El kell ismernem, hogy mindig is vonzott a természet és a növények, így már akkor is sokszor jártam a birtok környéki fás részeket egy növényhatározóval, mellyel azt néztem, hogy melyik növény mire való.
Olyan harminc éves lehettem, mikor egy ilyen túrám alkalmával eljutottam a birtok legszélére oda, ahová egészen addig nem merészkedtem. Ekkor hallottam meg először a külvilágot - már ha nevezhetem annak -, ugyanis valahonnan a közelből ismeretlen gyermekhangok szűrődtek be. Akkoriban egy végtelenül kíváncsi természet voltam, kíváncsibb, mint lennem kellett volna, így egyszerűen nem tudtam megállni, hogy meg ne nézzem, kik azok és mit csinálnak. A kerítést nem értem fel, még úgy sem, hogy lábujjhegyre álltam és kapaszkodtam, mint egy majom, szóval valami alternatív megoldást kellett találnom, mely végül egy kivágott tönk képében jelentkezett. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert minden egyensúlyérzékemre szükségem volt, hogy fent maradjak, de végül sikerült, csak elértem a célt. Az első dolog, ami a szemem elé tárult az három, ránézésre korombéli gyermek, akik valami furcsa játékot játszottak, melyet akkor még nem értettem. Egy dolog azonban feltűnt, az őszinte és gondtalan mosoly az arcukon. Olyan mosoly, mely korábban nem sokszor hagyta el az én ajkaimat, mégis valahogy erőt és remény adott az, hogy nézhettem őket játék közben, nem csak akkor, máskor is. Az után a nap után hónapokig jártam ki és figyeltem őket, furcsa módon belőlük és a vidámságukból merítettem energiát a napjaimhoz és a túléléshez. A dolgok akkor vettek érdekes és talán tragikus fordulatot is, mikor a bandavezér megszólított. Korábban már megfigyeltem a hierarchiájukat, mind egy lányt követtek, akit Nozominak szólítottak. Nem volt sem szebb, sem magasabb, sem pedig ügyesebb, mint ők. Kinézetre is egy teljesen átlagos barna hajú, kékesszürke szemű lány volt, átlagos ruházatban. Azonban egy dologban mégis ki tűnt. Magas volt a lélekenergiája. Tehát minden akkor változott meg, mikor ez a lány hozzám szólt. Egyszerű és talán kicsit fellengzős szavak voltak, nekem akkor mégis többet jelentett sok mindennél.
- A macska rúgja meg elegem van abból, hogy hülyének nézel! - kiáltott fel először váratlanul, mire akaratlanul is, de összerezzentetem. - Hé, te! Kukkoló a fal mögött, nincs kedved csatlakozni?   - egyszerű, eldöntendő kérdés volt, meglehetősen tiszteletlen hangnemben, mégis volt valami a lány hangjában, amiért úgy éreztem, hogy válaszolnom kell, és úgy is tettem. Ezen a napon még nem merészkedtem ki a birtok határain kívülre, sőt, a következőn és az után se, óvatos voltam, elvégre éltek bennem a normák és a tanultak. Idegenek voltak számomra, nem ismertem őket. Tudtam, hogy nem nemesek, ám a ruhájuk alapján rossz módban sem élhettek. Nem kérdeztem soha, de én végig abban a hitben éltem és ma is élek, hogy szolgálók gyermekei voltak mind a hárman.
Visszatérve, akkor még visszatartott egy gát, ám az énemnek a kalandvágyó és szabályszegő része úgy érezte, hogy mennie kell, így egy nap, talán egy fél évvel Nozomi hívása után szó szerint átugrottam a birtok falát. Az érkezésem nem volt tökéletes, több helyen is megkarcoltam magam, ám akkor, életem harminc - talán akkor volt már harminc egy is - évében először úgy éreztem, hogy szabad vagyok, hogy végre kezdetét vette valami. Ám, hogy ez jó-e avagy sem, azt akkor még nem tudtam volna megmondani. Ma már tudom.

Élet és halál...
… két olyan dolog, melyek mindig párban járnak. Így volt ez az én életemben is. Harminc és pár évvel az után járhattunk, hogy megtettem az első ugrást a külvilág felé, mikor édesanyám másodszor is teherbe esett. Ez számomra egyszerre volt átok és áldás is. Áldás, mert egy új jövevény érkezett a családba, az én szeretett kishúgom, Rena személyében. Átok pedig azért, mivel a terhesség hónapjaiban anyám keményebben fogott az edzések alatt, mondván, hogy jó példát kell mutatnom a kistestvéremnek, nem láthatja azt, hogy a nővére nem ért semmihez. Furcsa mód ekkor még egyetértettem vele, de más okokból. Míg édesanyám az Amatsuji örökségét szerette volna tovább adni. Addig én azt szerettem volna, ha a születendő testvérem szemében igazi példa lehetek, nem pedig egy olyan valaki, aki csak a növényekhez és a varázslatokhoz ért. Tehát ha más indokokból is, de ekkor egyeztek a céljaink, és bár ezekben a hónapokban szedtem össze a legtöbb zúzódást, törést és hasonlókat a mai napig úgy gondolom, hogy megérte.
Azonban az élettel együtt halál is járt, ugyanis alig másfél évvel a húgom születése után az édesapám rejtélyes, máig tisztázatlan körülmények között elhunyt. Lehet, a korábbi szavaimból nem igazán jött át, de rajongtam édesapámért és azt hiszem, hogy ő is értem. Sokszor voltunk együtt, sokat mesélt nekem a múltról, a családomról és a testvéreimről. Érdekes módon, a történetek ellenére ő azt akarta, hogy a halott bátyáimat is ugyanúgy a bátyámnak tekintsem, mint az ikreket, ám ez nehéz volt, mivel semmi kézzel fogható nem volt róluk, csak pár kép. Sokszor hasonlíthatott is hozzájuk, hogy mennyire olyan vagyok, mint egyik vagy másik kicsiként, valamint sokszor megjegyezte, hogy szerintem mennyire jól kijönnék velük. Kiskoromban sokszor nem értettem, hogy mire gondol ilyenkor, ám mikor már elég nagy lettem, csak ráhagytam. Így is gyakran füstössé vált a szeme, mikor a testvéreim kerültek szóba. Sokszor már olyan vehemensen mesélt, mintha még ott lettek volna velünk, olyankor nem akartam elszomorítani azzal a ténnyel, hogy ők már nincsenek velünk. Azonban ezt hiszem, hogy sosem tudta igazán elfogadni a halálukat. Ma is tisztán él az emlékezetemben az utolsó két velünk töltött napja. Én voltam ott vele végig, fogtam a kezét és válaszolgattam a kérdéseire, még akkor is, amikor a végén már teljesen elborult elmével a bátyáimat kereste. Azt hiszem, hogy akkor nőttem fel igazán és akkor értettem meg, hogy mit is jelent felnőttnek lenni. Az utolsó órában, már mindenre igennel feleltem, így őszinte mosollyal az arcán távozott. Én azonban sírtam, átkoztam a világot és féltékeny voltam mindenkire, aki nem élte át ugyan azt a fájdalmat, amit én. Önző és kicsinyes dolog? Lehet, de vállalom.
Most biztosan felmerül a kérdés, hogy édesanyám hol volt ez alatt. A válaszom az, hogy itt is, meg ott is. Hiszen neki egy alig másfél éves gyermekkel is foglalkoznia kellett, akit meg akartunk óvni attól a szomorúságtól és gyásztól, amit egy ember, vagyis inkább egy szülő halála jelenetet. Valamint egy dologban biztos vagyok, mikor édesapám lelke elhagyta ezt a földet, akkor édesanyám lelkének egy része is vele ment, ugyanis az utolsó szorítás után elájul, akkor láttam őt először is utoljára gyengének. Azonban mikor, négy nappal később visszanyerte az eszméletét olyan volt, mintha már nem is ő lenne. Zöld szemei, melyet a húgommal tőle örököltünk fénytelenül és bosszúszomjasan csillogtak. Ez utóbbit első, hozzám intézett szavaiból értettem meg.
- Bosszút fogunk állni!
Három egyszerű, mégis olyan súllyal bíró szó, melyektől még ma is borsódzik a hátam. Akkor azonban megbizonyosodhattam két dologról. Az első az volt, hogy anyám szerette apámat, nem csak kényszerből ment hozzá, a második pedig az, hogy a nő, akit eddig anyának szólítottam már nem az volt, aki akkor előttem állt. Így a temetésen már nem csak egy, hanem két ember elvesztése miatt is hullattam a könnyeket.
Az ezt követő éveim nehezek lettek. Nem csak az újabban rám nehezedő szigor miatt, hanem apám hiánya miatt is. Korábban ő volt az, akivel a gyógynövényekről beszélgettem és mindig meghallgatott, kérdezett, sőt, egyszer egy Mizushima címerrel ellátott bőrkötésű noteszt is kaptam tőle, a kutatásaim céljára. Akkor még nem írtam bele, nem tudtam, hogy biztosan arra akarom-e használni. Hogy használhatom-e egyáltalán.
Ahogy nőttem, vagyis már nőttünk, mivel Renával ketten voltunk egyre nagyobb lett rajtunk a nyomás, hogy csatlakozzunk a Tizenhárom őrosztag egyikéhez, vagy ha azt nem, akkor legalább az akadémiát járjuk ki, melyet a családunk támogat súlyos pénzösszegekkel. Akkor Rena már bőven elmúlt tíz, az is lehet, hogy már a huszadik életévéhez is közel volt. Én személy szerint nem éreztem úgy, hogy nekem bármelyikben is helyem lenne, hiszem semmihez sem értettem a kidoukat leszámítva, ezzel ellenben tudtam, hogy Rena tehetséges, láttam őt egy-egy edzésen - melyek, megjegyzem szerintem túl koraiak voltak -, egyszerűen villogott. Azt hiszem, hogy anyám azt a lánygyermeket látta és látja benne, akire világ életében vágyott. Bennem pedig… hát jobb, ha nem is töprengek ezen, mert az fájna. Sokáig úgy voltam a dologgal, hogy elviselem a helyzetet, meg tudom szokni a folytonos, hakuda és zanjutsu edzéseket, melyen oktatók jöttek és mentek. Olyan gyakran váltották egymás, hogy néha még a nevüket sem volt időm megtanulni. Nem tudom anyám mit hitt, de sosem kérdeztem, csak csináltam, mert úgy voltam vele, hogy ameddig én azt teszem, amit szeretne, akkor ő is hagyja, hogy a kevés szabadidőmben azt tehessem, amit én szeretnék. Tévedtem. Egyszer, mikor a birtok egy távoli pontján írtam, talán a csalán hatásairól egy árnyék jelent meg felettem. Nem gondoltam rosszra, hiszen az ikrek és Rena pontosan tudták, hogy hol vagyok és mit csinálok, azonban mikor megfordultam az arcomra fagyott a mosoly. Anyám állt mögöttem és azok a már lassan húsz éve fénytelen szemek nem sok jót ígértek. Akkor próbáltam keresni azt a nőt, aki életem első nyolcvan évében nevelt, a nőt, aki csak akkor volt szigorú, amikor kellett, a nőt, aki lefekvés előtt mesét mondott, a nőt, aki biztatott, amikor elrontottam egy mozdulatot, a nőt, akiről sosem meséltem a húgomnak, a nőt, akit már évek óta nem láttam. Egyszóval az édesanyámat. De sehol sem találtam őt, csak a mását, aki itt maradt velük. Tudtam, hogy mi következik, gyakorlatilag egy bánatos sóhajjal vettem tudomásul mindent. A kiabálást, a szitkozódást és azt, hogy a szemem előtt vetette tűzre közel száz év kemény munkáját. Nem sírtam, nem lett volna értelme, inkább csak elfogadtam, azonban azt tudtam, hogy ez nem maradhat így. Én magam nem tudtam, hogy mi lenne a megfelelő megoldás, erre Shuji adott választ, Nozomi bandájának egyetlen fiú tagja. Akkoriban ők voltak az egyetlenek, akik a földön tartottak. Róluk még Rena sem tudott, vagy ha mégis, akkor csak nagyon, nagyon keveset.
Az ötlete egyszerű volt és nagyszerű. Szökés. Az előtt sosem gondoltam erre, mégis, mikor a fiú kimondta ezt az öt betűs szót minden tiszta lett. Azonban furcsa módon Nozomi és Saya ezt foggal, körömmel ellenezték, de nem hallgattam rájuk. Túlságosan eluralkodott rajtam az eufória, hogy van megoldás. Persze, ez koránt sem hangzott olyan egyszerűen, elvégre egy, profin képzett testőrség által őrzött területről akartam megszökni. Három, ha nem négy hétig terveztem mindent. Az első napokban könnyű volt, az utolsó napra azonban pokolian nehéz lett. Furcsa volt úgy nézni mindenre, hogy valószínűleg akkor látom utoljára, azonban a tárgyaknál fontosabbak voltak az emberek, az utolsónak hitt mosolyok, ölelések, tréfák és hasonlók. Azt hiszem, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy nevetve, már-már örülve fogadtam az ikrek egy tréfáját.
Az este volt a legnehezebb. Tél lévén korán sötétedett, így olyan hat óra nagyságában visszavonultam fáradtságra hivatkozva, ám nem aludtam, eszem ágában sem volt. Egy szál gyertyával ültem oda az asztalomhoz, hogy írjak. Méghozzá nem is mást, mint búcsúleveleket, melyekben mindenkinek, személyre szabottan megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért teszem, amit teszek. Csak remélni tudtam, hogy megértik és el tudják olvasni, mivel nem volt olyan papírdarab, mi ne lett volna tele a könnyeimmel, még anyámé sem. Őt is megsirattam. Mikor eljött az indulás órája a leveleket egy szalaggal fogtam össze és ott hagytam őket az asztalomon, a pislákoló gyertya mellett. Azt reméltem, hogy mire megtalálják én már messze járok. Tudtam, hogy a bejárati ajtón keresztül nem mehetek, ott azonnal kiszúrnának, így kerülnöm kellett. Akármennyire is féltem, egyetlen megoldás volt, a tetőn keresztül menni. Nem volt könnyű kimásznom az ablakomon, fel a tetőre, egyszer le is vertem valamit a lábammal, mire a verő is meg állt bennem, azonban nem történt semmi. Mikor valahogy felküzdöttem magam a hóval borított tetőre először a jobb bokám dörzsöltem meg, melyet beütöttem, csak azután néztem körül. Nem számítottam rá, hogy találkozom valakivel, arra pedig pláne nem, hogy Renával. 
- Szia - nyögtem, nem kicsit zavartan. - Most el kell mennem - néztem a húgom szemébe, ám íriszeiben láttam, hogy nem hisz nekem. Talán ez volt az utolsó alkalom, mikor lenéztem rá, ugyanis ekkor még alacsonyabb volt nálam. - Valamint az erdőben hagytam, majd… majd… jövök - suttogtam, miközben megöleltem. Nem akartam mást mondani és többet nem is viseltem volna el, ha szólt is hozzám, nem válaszoltam, csak a tető széléhez araszoltam, majd valahogy, nagyon óvatosan leereszkedtem. A leérkezés nem sikerült tökéletesen, de akkor nem érdekelt az a kis fájdalom, elenyésző volt és a hó is felfogott belőle egy keveset. A hideg csontig hatolt, de nem érdekelt, csak az számított, hogy nemsokára szabad leszek. Bíztam a többiekben és abban, hogy tartják a tervet. Hiba volt, nagy hiba. Ugyanis éppen hogy eltűnhettem a fák sűrűjében, mikor egy fekete ruhás, nagydarab alak jelent meg előttem. Megtorpantam, hirtelen leblokkoltam és ezt sem tudtam, hogy mi tévő legyek. Kellett pár másodperc, mire magamhoz tértem. Már a fejemben is volt a kellő varázslat, az ajkaimon is voltak a szavak, ám nem volt időm őket kimondani, mivel valaki egy ütést mért rám hátulról, melynek következtében elsötétedett a világ.
Mikor magamhoz tértem fájt a fejem, meg voltam kötözve és fáztam. Ahogy kinyitottam a szemem hat, nem is, hét nagydarab férfit és egy ismerős arcot láttam. Akkor minden világossá vált. Az elmúlt évtizedekben Shuji sokszor tett furcsa, már-már kétértelmű utalásokat a főnemesekre és a megdöntésükre, de mindig figyelmen kívül hagytam, vagy azt hittem viccel. Kétség kívül buta és felelőtlen voltam, és akkor már reményem sem volt a menekülésre, elvégre én magam írtam meg a búcsúleveleket. A kezükre játszottam. Nozomi és Saya voltak az utolsó reményeim, de hirtelen már azt sem tudtam, hogy miben, vagy kiben bízhatok. Mindenesetre nem voltam hülye, így a gyors terepszemle után visszacsuktam a szemem. Nem tudtam mit akarnak, úgy gondoltam lehet esélyem a túlélésre, ha óvatos vagyok. Az éberen töltött pár óra alatt beszédfoszlányokat hallottam, egy dicséretet, valamint egy megbeszélést a váltságdíjról. Akkor kicsit megnyugodtam, hogy nem akarnak megölni, ám ez nem tartott sokáig, mert valamelyik szerencsétlen elrablóm, megbotlott a közelemben és rám öntött valamit, ami még a ruhámat is át marta. Meglehetősen fájt, de összeszorítottam a fogamat és fel sem szisszentem. Úgy gondoltam, hogy ezt az örömöt nem adom meg nekik. Ezt követően azonban egy hatalmas kiabálás kezdődött, melyből egy szót tudtam kivenni: méreg. És pontosan ez az utolsó tiszta emlékem, ugyanis utána csak pillanatokra, illetve a lázálmom jobb és rosszabb részeire emlékszem, bár ezek is csak az elmúlt években jöttek vissza.
Ez után az első tiszta emlékem az, hogy a saját szobámban fekszem az ágyamon, miközben érzem, hogy valaki a mellettem fekszik. A húgom volt az, ki félig az ágyamon, félig a padlón aludt. Nem akartam felkelteni, ám a haját óvatosan mégis megsimogattam, akkor és ott még annyira gyereknek látszott. Nem tudtam, hogy hogyan fogok reagálni, mikor felkel. Féltem tőle, holott őt szerettem és szeretem a világon a legjobban. Szökni nehéz dolog, fájdalmasan nehéz, ám visszatérni és a szeretteink szemébe nézni még ennél is sokkal nehezebb. Nem akartam megszólalni és megtörni a pillanat varázsát, így felemeltem a fejem, hogy kinézzek a szoba ablakán mely nyitva volt. Kellemes, hideg levegő és a reggeli madarak hangja jött be rajta. Éreztem, hogy ez egy új kezdet. Az én új kezdetem.

Változás szele...
… söpört végig azon a tavaszon, nem csak rajtam, hanem az egész életünkön is. Miután az orvosok szerint is maradéktalanul felépültem a mérgezésből elkezdhettem az akadémiát. A szökésről én nem beszéltem, a rokonok meg nem kérdeztek. Bár, sok reakcióból és kérdésből ítélve abban sem voltam biztos, hogy arról tudnak. Furcsa viszont, hogy a búcsúleveleim eltűntek a szobámból és elképzelésem sincs, hogy kinél lehetnek. Ez eleinte aggasztott, ám végül úgy döntöttem, hogy nem kérdezem meg. Mint ahogy arról sem kérdeztem soha, hogy hogyan mentettek meg. Azonban annyi mégis csak a fülembe jutott, hogy Nozomi és Saya is próbáltak segíteni nekem, ám ők meghaltak. Mikor ezt megtudtam egyszerre voltam szomorú és boldog. Ez utóbbi, mert kiderült, hogy volt két igaz barátom, az előbbi pedig azért, mert meghaltak. Ám tudtam, azt akarnák, hogy éljek, így azt is tettem. Vagy legalábbis megpróbáltam, azonban az életemben nem sok dolog változott, maximum annyi, hogy elkezdtem az Akadémiát.
Ez lehet, hogy sokak számára nagy szó, én azonban nem tartoztam ezek közé, elvégre mint shinigamik gyerekének, nem lett volna kötelező, de én akartam. Úgy gondoltam, hogy adni fog egy olyan szabadságot, amit otthon nem kaphatok meg. Nos, félig-meddig igazam is lett, azonban az első pár hetem után valami furcsát figyeltem meg magamon. Ha lehetett, akkor inkább csak nemesek társaságát kerestem. Persze, kedves voltam mindenkivel, de az egyszerű lelkekkel szemben mindig tartottam egy lépés távolságot. Azt hiszem, sőt, inkább tudom, hogy féltem attól, hogy újra megtörténik az, ami nem sokkal korábban, elárulnak, és majdnem meghalok. Ez utóbbi tényt, mondjuk nem kötötték az orromra, mikor kérdeztem csak annyit mondtak, hogy súlyos volt az állapotom, ám nem vagyok hülye. Én éltem át, tudom, hogy nem sokon múlott az életem. De valamilyen szinten ez is egy vízválasztó volt, ugyanis az után az eset után kezdtem el érdeklődni a mérgek iránt. Részben azért, hogy megtudjam mi történt velem, részben pedig azért, mert nem tartottam haszontalan tudásnak.
Ekkoriban került elő újból a notesz, melyen jó pár évtizeddel korábban kaptam édesapámtól, és melyet a szökésemkor Renára akartam bízni, mert úgy éreztem, hogy nem vihetem magammal. Szóval, úgy döntöttem újrakezdem a gyógynövények összeírását, ám kibővítve a hatásukkal és a belőlük csinálható dolgokkal. Tudtam, hogy nehéz munka lesz, de én mégis várakozva tekintettem elé. Ezt egyébként még ma is csinálom, bár már ott tartok, hogy egy kis segítséggel ki kellett bővítenem a könyvet, mert már majdnem feléltem az összes lapját.
Az Akadémiai éveimről azt hiszem, hogy nem igazán van mit mondanom, úgy telt, mint mindenki másnak. Órákra jártam, tanultam és igyekeztem teljesíteni azokat a feladatokat, amiket kiszabtak. Sosem akartam más elbírálás csak azért, mert nemes vagyok, ám ez sokszor óhatatlanul bekövetkezett, ilyenkor csak megvontam a vállam, és mindent folytattam tovább. Tenni úgysem tudtam volna ellene, így kár is lett volna vele foglalkozni. Hat év. Ennyit töltöttem ott annak ellenére, hogy ha akartam volna, akkor egyből beosztanak az egyik osztag valamelyikébe, ahogy Renát. Neki a zanpakutoja is korán megmutatkozott, így szabad volt előtte az út, én azonban más tészta voltam.
Gyakran álmodtam a kardom szellemével. Ilyenkor mindig egy végeláthatatlan mezőn voltunk, mely nem virágokból, hanem gyógynövényekből állt. Ismertekből és ismeretlenekből. Az idő mindig kellemes volt, napos egy kis széllel, melynek köszönhetően nem volt se túl meleg, se túl hideg. Körülöttünk pedig szitakötők szálltak annak ellenére, hogy a közelben sehol sem volt víz. Az első pár alkalommal egyedül voltam, ismerkedtem a tájjal és a világgal. Néha még ma is hallom a saját, meglepett hangom, mikor először összetalálkoztam Vele. Magas volt, olyan két méteres, lila hajával és ruházatával elütött a tájtól, mégis valahogy szerves részét képezte annak. Háttal állt nekem, így arcát először nem láthattam, de szakadt ruházatából és bekötött bal karjából arra következtettem, hogy valami harcban vagy háborúban sérült meg. Ő szólított meg engem először.
- Már vártalak! - ennyit mondott, lágy, szinte már selymes hangon, ám én mégis összerezzentetem. Nem tudtam mire számítsak tőle, így készenlétbe helyeztem az agyam, hogy ha szükséges, akkor elő tudjam rángatni onnan a kellő varázslatokat. Azonban nem történt semmi, csak álltunk, ő előttem, én mögötte. Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, ám semmi sem jutott az eszembe. Akkor és ott átkoztam magam, hogy miért nem kérdeztem meg Renát, neki mik voltak az első szavai a kard szelleméhez. Talán én is felhasználhattam volna azokat. Mindenesetre Keganin Tombo és én lassan haladtunk, lépésről, lépésre. Én nem akartam semmit elsietni, ő pedig tiszteletben tartotta ezt. Furcsa mód a nevét meglehetősen korán el akarta árulni, ám én megkértem, hogy ne tegye, mivel még nem éreztem magam késznek arra, hogy az enyém legyen. Ekkor láttam a szemében a szomorúságot, ám mégis bólintott, megadta nekem az időt, ami még kellett.
Ez az eset többet nem került szóba, se akkor se most. Mind a ketten úgy gondoljuk, hogy vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni, csak építkezni belőlük. Már akkor megfigyeltem, hogy neki és nekem nagyon hasonló a gondolkodásunk. Sokszor akartuk ugyan azt mondani és sokszor mosolyodtunk is el ezen. Azt hiszem, hogy akkoriban, ő lett a legjobb barátom, az az ember, akinek bármit elmondhattam, sosem árult volna el. Azt hiszem, hogy kellett nekem az a négy év, amit ismerkedéssel és beszélgetéssel töltöttünk. 
Végül a hatodik évem végén szólítottam meg először, egy nappal a vizsga előtt. Az ekkor történteket sosem felejtem el, ugyanis egyedül voltam otthon a szobámban. Nem tudtam sem a kardom nevét, sem a szólítását, azt viszont tudtam, hogy ő már szeretné elmondani, így miután becsuktam a szemem és ellazultam nem sokkal később már a lelkivilágomban is találtam magam. A kardszellemem is tudta, hogy eljött az idő, mivel örömtől és izgalomtól csillogó szemekkel nézett rám. Végre megmutathatja magát, az erejét és mindent, amit eddig nem akartam. Én azt hittem, hogy ez valami nagy és hangzatos dolog lesz, ám nem az volt.
- Keganin Tombo vagyok, örülök, hogy végre bemutatkozhatok - mondta, majd leakasztotta az egyik, egészen idáig az oldalán lógó katanát, majd felém dobta. Egy pillanatra azt hittem, hogy megőrült, ám nem ilyennek ismertem meg a férfit, így kinyújtottam a kezem, hogy elkapjam a fegyvert. Azonban mire az odaért hozzám, már nem egy katana volt, hanem tanto. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak vagy kérdezzek, ám időm se lett volna rá, mivel a következő pillanatban már nem a gyógynövényekkel és szitakötőkkel teli réten voltam, hanem a szobámban, a lélekölőmmel.
Mondanom sem kell, nagy volt a meglepetése, nem csak nekem, hanem anyámnak is, aki… nos fogalmazzunk úgy, nem repesett az örömtől, mikor megtudta, hogy nem egy katana alapú fegyverem van. Az első szava az volt, hogy ez használhatatlan. Pár évvel korábban biztosan vérig sértődtem volna a szavain, ám akkor már úgy voltam vele, hogy lepergett rólam. Ekkora megtanultam elengedni a fülem mellett az ilyen dolgait. Ahogy mondani szokták, megszoksz vagy megszöksz. Ez utóbbi nem sikerült nekem, szóval maradt az első variáció.
A Gotei 13-as pályafutásom mely ez után kezdődött meg és máig is tart meglehetősen gyérnek mondható. Két osztagot jártam meg az elmúlt ötven pár évben. A Kidoshuunál kezdtem. Itt még meglehetősen kezdő tiszt voltam, azt sem tudtam, hogy mit, merre, hogyan pedig az akadt „pár” ember otthon és az osztagnál is, akik elmondják. Mindenesetre azt a tizenöt-húsz évet szerettem, amikor ennek az osztagnak a tagja voltam. Itt valahogy otthon éreztem magam, mert bár ha valaki értett is a harcművészethez nem azt helyezte előtérbe, hanem a démonmágiát. Ha nem is minden itt töltött napon, de a legtöbben tanultam valami újat. A mai napig nem értem, hogy miért kellett osztagot váltanom, de kellett. Egy teljesen átlagosnak tűnő napon kaptam meg az áthelyezési parancsot, miszerint ezentúl az ötödik osztag kötelékébe tartozom, másnap jelenjek meg az új kapitányomnál. A mai napig nem tudom, hogy miért történt, ami történt. Eleinte anyámra gyanakodtam, de ő tagadta. Sok mindent el tudok mondani róla, ám azt nem, hogy hazug lenne, mivel mindig is egyenes ember volt. Mindenesetre nem volt mit tenni, tettem amit kellett. Nem mondom, hogy rossz volt az ötödik osztag, eléldegéltem benne, de azért hiányzott az az atmoszféra, ami a korábbi osztagomban megvolt.
Persze e közben itthon is történtek a dolgok. Volt egy családfőváltás, amikor is egy befogadott gyerek került az élre. Ez engem egyáltalán nem érdekelt, sosem voltak vezetői ambícióim, nem akartam a család élére kerülni és egyébként esélyem sem volt rá soha. Ez az egyetlen tévhit, melybe édesanyám sem ringatta bele magát az évek során. Mindenesetre mikor ez megtörtént azt hittem, hogy hosszú évszázadokig fogunk békében és bonyodalom nélkül élni. Ez volt mondhatni a vihar előtti csend, melyről nem tudtuk, hogy mikor érkezik. Szívesen mondanám azt, hogy még mindig várjuk, de ez így nem lenne igaz. Már megjött, olyan másfél évvel korábban, mikor Shuuichi bátyám visszatért és felborította az eddig életemet. Most mindenkit kérek egy pillanatra gondolja végig, hogy milyen érzés lehet, mikor közel 160 évig azt hiszed, hogy a bátyád meghalt, aztán hirtelen egyik napról a másikra megjelenik, majd ő lesz a család vezetője. Akkor hirtelenjében nem tudtam megemészteni, hogy visszatért, hogy él és igazából még most sem tudom. Azonban furcsa mód nem vagyok rá mérges, legalábbis nem azért, amiért annak kéne lennem. Azért kéne mérgesnek lennem, mert halottnak tetette magát, de nem ezért vagyok. A furcsa az, hogy mégis egy ismerős harag fog el, ha rá gondolok, mégsem tudom hová tenni.
Természetesen találkozni már találkoztam vele, láttam is őt. Mikor először jött szembe velem a folyosón tudtam, hogy Ő az. Senki sem mondta, vagy hívta fel rá a figyelmem, egyszerűen csak egy belső megérzés volt, valami olyasmi, amit Renával és az ikrekkel kapcsolatban szoktam érezni. Mikor ez ember a testvére közelében van. Mégis, akkor ott a folyosón egyből a vonásait kezdtem el figyelni, azt, hogy mennyire hasonlít apámra, Renára vagy éppen rám. Azonban a köszönésen kívül nem jutottunk tovább, még a mai napig sem.
Én viszont szeretnék ezen változtatni, a fentebb említett harag ellenére is, és azt hiszem, hogy most már készen is állok rá. De ez már a holnap, vagyis inkább a jövő zenéje.

A jövő...
… pedig kifürkészhetetlen. Most itt ülök a verandán, nézem, ahogy a nap alábukik, miközben a régmúlt történései járnak a fejemben, nem pedig az, hogy mi lesz holnap vagy holnapután. Valahogy szeretem a múltat, mert állandó, nem változik, olyan amilyen. Ezzel szemben a jövő kifürkészhetetlen, a tetteink és cselekedeteink alakítják. A jelen, az pedig nem létezik, hiszen a múlt jövője.
~ Milyen filozofikus hangulatban vagy ma ~ hallom meg a kardom hangját mire bólintok. Ritka, hogy így kommunikál velem, többnyire, ha szeretne valamit, akkor beránt a saját világába. ~ Mindenesetre én inkább megnézném azt a levelet, ennél tovább már nem odázhatod. Lassan holnap lesz, neked pedig jó lenne tudnod, hogy melyik osztag tagja leszel ~
Szavaira lepillantok a kezemben lévő fehér levélre, melyet rendesen összegyűrtem a mai nap folyamán. Igaza van, nagyon jól tudom, én mégsem szeretnék belenézni, mert nem igazán vagyok kíváncsi arra a számra, ami az egyik fehér lapon szerepel. Úgysem az, amit én szeretnék és nem is az, amiről édesanyám álmodozik, szóval mindegy is. Mondjuk ebben az a furcsa, hogy az utóbbi két-két és fél évben már számítottam rá, elvégre az utóbbi nagyjából negyven évben úgy voltam tagja az ötödik osztagnak, hogy gyakorlatilag semmit sem csináltam, csak sodródtam az eseményekkel. Ha bárkit is megkérdezünk onnan, az ha tudja is ki vagyok nem azért, mert annyira ismert, hanem a származásom miatt. Ez pedig kicsit kiábrándító, legalábbis szerintem. Bár az áthelyezésre igazándiból nem e miatt számítottam, ez csak a mondvacsinált ok. Bár az igazi okot nem tudom, csak sejtem, találgatni pedig nem szeretek, mert felesleges. Én a tényeket szeretem, azok mindig magukért beszélnek. 
Mindenesetre én most is édesanyámra gyanakodom, aki sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy szerintem az ötödik osztag nem elég jó a lányának. Persze ő, aki a házassága előtt a második osztag egyik magas rangú tisztje volt azt várja tőlünk, hogy a nyomdokaiba lépjünk. Ez, ha Renát vesszük egy teljesen lehetséges cél, ő tehetséges a közelharcban, shunpoban és a kardforgatásban is. Ezzel szemben én csak a mágiához és a növényekhez értek. Minden józan eszű ember meg tudja mondani, hogy ezekkel a képességekkel, no meg a kardom képességével hol is lenne a helyem, már ha tudnának az első számú képességéről, nem pedig csak a támadó részről, mely meglehetősen gyenge, szerintem. Mindenesetre a lényeg, hogy anyám nem látja be a nyilvánvalót, De elnézem neki, ugyanis mióta apám meghalt egyre jobban épül le és burkolódzik be a saját kis világába, melyben apát megölték és én pedig olyan vagyok, amilyennek elképzelt, pedig ezek közül egyik sem igaz. Ám ha korábban nem ismerem és nem vagyok vele több napi 10-15 órákat, akkor szerintem nekem sem tűnnek fel ennyire a dolgok, elvégre nem emlegeti őket fűnek, fának.
- Hát itt vagy - zökkent ki a gondolataimból a fent nevezett hangja, mire érdeklődve fordulok felé. Ahogy az ajtóban áll a lemenő nap fényében hirtelen olyan öregnek és megfáradtnak látszik. Ezüstösfehér haja most is kontyban van, ruhája pedig kifogástalan, mint mindig. Azonban színtelen szemeim és ráncosodó arcán már meglátszik, hogy felette is eljárt a kor. Megjegyzésére mindenesetre csak bólintok és várom, hogy mit szeretne. - Hallottam a levélről - biccent a kezem felé, miközben mellém telepszik a verandára. - Meglepődtem, mikor Miya mondta - teszi hozzá, miközben engem kezd el fürkészni zöld szemeivel. Ijesztő beléjük nézni, olyan mintha magammal néznék farkasszemet. Mindenesetre a szavaira továbbra sem mondok semmit, nem érzem úgy, hogy válaszolnom kéne, annak viszont örülök, hogy a hangjában valóban meglepődöttséget hallok. Tehát e mögött sem ő van. Hát, akkor gondolom a 46-tok tanácsa így próbál rájönni, hogy hogyan tehetnének hasznossá. Nos, ez eddig nem sikerült nekik.
- Miért nem bontottad még ki?
- Nem tudom, ezt hiszem, hogy nem érdekel annyira - vonom meg a vállam, miközben lehunyom a szemem és hagyom, hogy a szél bele-bele kapjon. Szeretem a szelet, főleg azt, ami ilyenkor van, nyár végén. Se nem meleg, se nem hideg. Olyan semleges.
- Akarod, hogy kibontsam neked? - kérdezni, mire meglepve fordítom felé a fejemet. Erre nem számítottam. Sok mindenre gondoltam. Azt hittem, hogy megint mond pár furcsa dolgot, amire én csak bólogatok, majd elmegy. Vagyis az játszódik le köztünk, amit az elmúlt hatvan évben. Mindenesetre eltöprengek pár pillanatig az ajánlatán, ám annyira jól esik ez a kis figyelem, amit most kapok, hogy végül felé nyújtom a levelet.
- Igen - húzom halovány mosolyra az ajkaim. - Örülnék neki.
A szavaim hallatán az arcvonásai először zavarttá vállnak, majd válasz helyett inkább csak bólint és elveszi a levelet. Hát igen, az elmúlt nyolcvan évben nem sok ilyen gesztust tettünk egymás felé, így meglepik őt az ilyenek, ahogy engem is. A levelet mindenesetre olyan határozott mozdulatokkal bontja fel, mint amilyen ő maga is volt egész életében. Mikor kiveszi a levelet, érzem, hogy egy nagyot dobban a szívem, majd reflexszerűen szorítom meg az egészen ez idáig a jobb oldalamon pihenő lélekölőm.
- Felkészültél? - néz rám már-már gyengéden, melynek hatására most rajtam a meglepődés sora, ám arcvonásaimat hamar rendezem, majd határozottan bólintok, elvégre egyszer úgyis meg kell tudnom, hogy mit hoz a holnap. 

Neve: Sérült Szitakötő/ Keganin Tombo (怪我人 蜻蛉 )

Típusa: Szél

Kinézete rendes alakban: Egy hagyományos tanto lila markolattal és szitakötő mintás keresztvassal. Valamint egy fekete tokkal.

Neme: Férfi

Kinézete "ember" alakban: Egy körülbelül 190 cm magas, lila hajú férfi. Ruházata szintén lila és szakadtas, melyek arról árulkodhatnak, hogy több csatán is túl van. Ismertető jegye az egész bal karját fedő kötés. Hogy mi is a sérülése az ismeretlen, ám sokszor gondjai vannak bal karjának mozgatásával.

Személyiség: Hasonlít használójáéra. Megfontolt és megértő típus. Sosem erőltet rá semmit Hanabira, ám sok karddal ellentétben szereti megosztani képességeit a használójával. A türelme végtelen, ez látszik mozdulatain és a tekintetén is. Szeret használójával beszélgetni, ám ezeket nem fejben intézi, hanem ha olyan a helyzet, akkor berántja Hanabit a saját világába. Nagyon ritka, mikor gondolati úton kommunikál vele.

Lelkivilága: Egy gyógynövényekkel teli mező, melyen kellemes se nem hideg, se nem meleg szél fújdogál. Valamint az egész rét tele van szálldogáló szitakötőkkel annak ellenére, hogy a közelben sehol sincs víz.


Parancsa: Irányítsd a világ szeleit! / Kansei shiro sekai no uindo!
Kinézete shikai alakban: Az adott shikai képességtől függ.
Fontos: A két képesség között váltogatni nem tud, ha az egyiket megidézi, akkor azzal kell boldogulnia.

CHIYU NO KITAKAZE/ÉSZAK GYÓGYÍTÓ SZELE

Ez Keganin Tombo legerősebb shikai képessége, amivel képes sérüléseket gyógyítani. A szavak kimondása után a tanto átalakul egy szitakötő alakú brossá. A technika használatának fontos feltétele, hogy a brossnak érintkeznie kell az áldozattal. Ez lehet annyi is, hogy rárakják a testére, vagy ha olyan állapotban van, akkor ő maga fogja meg. (A Hanabinak nem feltétlen kell fognia, de ő nem szereti elengedni, így többnyire ő is közvetlen kapcsolatban van vele.) Ezt követően kell ki mondani a parancsszavakat, melynek hatására a szitakötő lila testrésze elkezd halványan világítani, a gyógyítandó fél úgy érzi, hogy valami kellemesen nyugtató hideg szél söpör végig a területen, ahol tartózkodik (még akkor is, ha éppen egy zárt szobában vannak). Ez az analizáló folyamat, mikor Keganin Tombo felméri a delikvens aktuális állapotát és egy 100/-ig pontos képet alkot róla. Mikor megvan, a Hanabi pontosan érezi, a páciensének összes sérülését azoknak mélységét és súlyosságát, valamint a fájdalom 1/3-át is, hogy tudja mire kell igazán fókuszálni. A fájdalom érzet egészen addig marad meg, míg a gyógyítás tart, vagy míg Hanabi el nem veszi az ékszert a sérülttől. 
Ezt követően a sérül terület(ek) körül egy kissé átlátszó világoskék felületét tekintve meglehetősen szabálytalan (szél)kör kezd körözni, mely szintén kellemesen hideg és nyugtatóan hat a sebre is. Ha a seb begyógyult a kör szertefoszlik. Amennyiben valaki közel teszi egy körhöz a kezét olyan érzése lehet, mintha hideg szél fújna ott.

1-6 pont: Apróbb vágásokat és felületi sérüléseket gond nélkül képes meggyógyítani. A súlyosabb sebek/vágások esetében még nem képes a sebet összezárni, ám a vérzést el tudja állítani. Mérgezés esetén képes a méreg ¼-ét kivonni a szervezetből (vagyis a hatása háromnegyed részére csökken). Halálos sérülésekkel szemben tehetetlen, a kard ereje nem hat rájuk, semennyire

7-12 pont: Már a sebesülés mértékétől függően hosszú időtartamon belül képes meggyógyítani a súlyosabb sérüléseket is. Mérgezés esetén képes a méreget ½-ét kivonni a szervezetből (vagyis a hatása fele olyan erős lesz).. Halálos sérülésekkel szemben itt még mindig tehetetlen.

13-18 pont: Ideig-óráig tudja stabilizálni a halálos sérülést szerzett áldozatot, ám a sebet meggyógyítani nem tudja, így ha a használat után nem kap hamarosan orvosi segítséget az állapota ismét romlásnak indulhat. Valamint mérgezés esetén képes a méreg ¾-ét a szervezetből (vagyis a hatása egynegyed részére csökken).

19-24 pont: A képesség végső szintje ahol már képes halálos sérüléseket gyógyítani, bár ez rengeteg időt és energiát vesz igénybe, valamint ezen a szinten már a szervezetbe jutott mérgeket maradéktalanul hatástalanítani

FUKUUSHUU NO MINAMI KAZE/DÉL BOSSZÚÁLLÓ SZELE
Keganin Tombo támadó képessége.  Itt, a parancsszavak kimondása után a Hanabit lila lélekenergiájával megegyező szín öleli körbe pár pillanatig, majd mikor az eltűnik a Hanabi kezében egy íj jelenik meg a hátán pedig egy tegez, melyben nyílvesszők találhatóak. Ennek a képességnek a különlegessége az, hogy nem feltétlenül kell a nyíllal telibe találni az ellenfelet, hogy sérüléseket okozzunk. Ezt pedig úgy lehet, hogy a kilőtt vessző egy amolyan kísérő szelet „hagy maga után” melynek hatására az ellenfélen egy vágás jelenik meg, mely olyan, mintha egy rendes kard okozta volna, mélysége attól függ, milyen közel volt az illető a szélhez. A kilövés után a nyílvesszők eltűnnek.

Nyílvesszők száma: Aktuális zanpu pont x 3 (tehát öt pont esetén 5x3 = 15 nyilat képes kilőni). Fontos azonban, hogy ezek a nyilak nem termelődnek újra, ha egyet elhasznált, akkor azt elhasználta. (Vagyis ha egy harcban kilőtte az adott mennyiséget újabb megidézéssel nem hozhat létre újra nyilakat.)

Kísérő szél mérete:

1-6 pont: Nyílvesszőtől számított 0,25 méter (nem átmérő, hanem a nyíltól számított távolság)

7-12 pont: Nyílvesszőtől számított 0,5 méter

13-18 pont: Nyílvesszőtől számított 0,75 méter

19-24 pont: Nyílvesszőtől számított 1 méter


~ Egy hagyományos katana, mert bár nem ért a kardforgatáshoz édesanyja kívánsága, hogy a "tőrje" mellett egy ilyet is hordjon magánál
~ A könyv, melybe a növényekről szóló feljegyzései vannak
~ Egy barna táska, melyben ezeknek a növényeknek a kivonatait tartalmazó fiolák vannak, valamint egy-két üveg kevésbé ártalmas méreg is található benne

A családja
Démonmágia
Beszélgetések a kardjával
Mondhatni mániákusan megszállott a tésztafélék irányába, valamint gyakorlatilag mindent megeszik, amikben tészta van
Gyógynövények
Mérgek
Harcművészetet
Áthelyezéseket
Beszélni a múltjáról
Ha a családját bántják (mindegy, hogy szavakkal, vagy tettekkel)
A csokoládét (allergiás a kakaóra :S)



« Utoljára szerkesztve: 2019. Febr. 23, 17:12:18 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Mizushima Hanabi
« Válasz #1 Dátum: 2015. Szept. 05, 20:25:01 »
Üdvözlet, Mizushima kisasszony! :hippy:

Szép hosszú előtörténetet írtál, mely tökéletesen bemutatta a karaktered életútját, és hogy miért úgy áll a dolgokhoz, ahogy. Nekem nagyon tetszett a megfogalmazása, a benne lévő egy-két elgépelés pedig egyáltalán nem volt zavaró. Mivel a kért kiegészítést elvégezted, nincs is más hátra, előtörténetedet ELFOGADOM!

Szint: 1.
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 7000 ryou
Osztag: 12. osztag

Minden képzettségedre kapsz automatikusan 1 pontot, ezen kívül további 14 pontot oszthatsz szét a képzettségeid között (részleteket ITT találhatsz), melyek a következők:
- Zanjutsu
- Hakuda
- Kidou
- Shunpo
- Zanpakuto

Ezen kívül jár még 10 szintednek megfelelő animében/mangában szereplő kidou a kezdéshez (a Kidoushuus múlt okán), melyeket a knowledge base-ből tudsz kiválasztani és lejelenteni a megfelelő topicban.

Amint kitöltötted a profilod és bejelentetted a pontelosztásod, hozzákezdhetsz a játékhoz. Jó szórakozást a karakter kijátszásához! :3