Szerző Téma: Katanagari – Bakudoukuutou  (Megtekintve 1278 alkalommal)

Description: Magánküldetés

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Chiruochiba Airisu

Vanília Térítő

Eltávozott karakterek

Shinigami

4. Osztag

*

Yonbantaichou

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
32 100 / 45 000

Hozzászólások: 97

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 18 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Ezüstöskék (c6c6f6)

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
alap, #c6c6f6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Katanagari – Bakudoukuutou
« Dátum: 2015. Szept. 06, 10:47:26 »
Katanagari - Bakudoukuutou
刀狩り – 麦童食う刀
Kardvadászat - Bakudoufalókard

Aikawa Chiyo és Chiruochiba Airisu megtudták, hogy mindkettőjük testvére, Misako egy cselszövés áldozata lett, de a cselszövő számításait keresztül húzta, minek következtében, a tulajdonosa lelkét mérgező egyik akkotou, az Izaitou megölte. Kettő shinigami társukra ráleltek, kik egy nagyon régi parancs szerint próbáltak még mindig eljárni, bár a csapatuk vezetője már meghalt, és a csapatról megfeledkeztek, elveszett számok lettek. Hogy ők szövetségesek, vagy ellenségek pontosan nem tudni, de az biztos, hogy van egy közös ellenségük, a cselszövő, aki a rejtélyes kőkardos shinigami egységnek parancsol, kiről csak annyit tudnak jelenleg, hogy Kabuto néven mutatkozott be anno Misának, és valószínűleg rendelkezik alakvátó képességgel, vagy hihetetlen jó álcázó tehetséggel, esetleg valami illúziókeltő képességgel.
A tizenegyedik osztag kapitánya és a negyedik osztag kapitánya elhatározták, hogy ezeket a kardokat össze kell gyűjteniük, nehogy rossz kezekbe kerüljenek, valamint nehogy még több áldozatot szedjenek, és talán Kabuto rejtélyére is fényt deríthetnek.
Újra inkognitóban érkeztek meg a kardkovács egykori műhelyéhez.


Beletelt némi időbe, míg sikerült meglelnünk az akkotou-k készítőjének kovácsműhelyét, ami reményeim szerint egyben a háza is lesz, mert, hogyha nem, és valahol máshol lakott, akkor némi bajban leszünk. Mielőtt említeném, hogy mégis mi várt ránk, ejtek néhány szót, hogy hogyan találtunk a nyomára. A könyvtár mélyén, egy réges-régen archivált jelentésben találtam rá, hogy arra járőröztek, a kovácsot keresve, de csak a magácsos holttestét találták meg. Semmi más nem volt az akkotou-król, sem a kovácsról, de legalább azt már tudtam, hogy merre kezdjük a további kardok keresését, és reméltem, hogy a kőkardosokról és „Kabuto” kilétéről is megtudhatunk a hosszú utunk során valamit.
A ház, talán nem meglepő módon, a külsőbb körzetek egyikében volt. Nee-sannal, és Misaval hamar kiértünk oda. Én azt hittem, hogy egy lakatlan műhelyt fogunk találni, amit a természet már elkezdett visszafoglalni. Bal kezemet Ginjuushijintosamuraikatagi és Misát őrző Izaitou tsubájára tettem, nem érzékeltem semmi fenyegetést, csupán szükségét éreztem eme közelségüket érezni. A műhely maga, minek kéményéből szolid füst szállt fölfelé, nem, hogy romos nem volt, hanem egyszerűen jó állapotban volt. Méretileg nem volt valami hatalmas, de nem is volt apró, kétszer is elfért volna benne az a kis házikó, amiben anno a rukongai béli családommal éltünk. Azon az oldalán, ahol álltunk ott volt a bejárati ajtaja, annak két oldalán egy-egy ablak, amikre most be volt húzva a zsalu, valamint a kémény is ennek a falnak és a jobbra levő falnak a találkozásának közelében volt. Bár vékony füst szállt felfelé belőle, semmi zajt nem hallottunk bentről, ami arra engedett volna következtetni, hogy valaki rendeltetésszerűen használná az épületet.
Kérdőn néztem Chiyo-neere, hátha neki van-e valami ötlete, bár reméltem, hogy még viccből sem akar szó szerint ajtóstul a házba rontani. Ahogy ez felvillant a fejemben szavakat is fűztem a tekintetem kérdéséhez:
 - Szerinted lehet odabent valaki, bekopoghatunk hozzá? – Mivel ez egy kovácsműhely volt, arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan egy másik kovács használja, és sajnos nem tudtam, hogy mennyire és mikor illik zavarni egy kovácsot. Munka közben véletlenül se akartam zavarni, mert azt egyrészt nem illik, másrészt sokan nem is szeretik. – Vajon ő tudhat valamit az akkotoukról? – Tettem hozzá még, bár inkább csak költőinek szántam, mert tisztában voltam vele, hogy egyikünk se tudhatja a kérdést rá, ezért a második kérdésre nem vártam választ.
 - Nincs odabent senki. – Szólalt meg egy öreg, kicsit rekedtes, de vidámnak is mondható hang mögöttünk. Mikor megfordultunk, láthattuk a gazdáját is, egy az évek súlyától görnyedt hátú öregembert, aki fura zöld ruhát viselt.
Csodálkozva néztem az öregre, aki nagyjából négy lépésre állhatott tőlünk. Ötletem se volt, hogy honnan jöhetett, mert egyáltalán nem érzékeltem eddig a jelenlétét, a reiatsuját is halványan, amiből arra következtettem, hogy egy egyszerű lélek, talán a nagyon alacsony lélekenergiája miatt nem figyeltem volna fel rá? Nem tudtam.
 - Beszélni szeretnétek az öreg kováccsal, aki itt lakik? – Tette fel a kérdését, mielőtt még megszólalhattunk volna, és mögénk mutatott a jobb mutatóujjával. – Tudok segíteni, de ehhez nekem is kellene segítség. Segítetek nekem, hogy segíthessek nektek, fiatalok?
Egy kedves öregembernek tűnt, aki talán az öreg barátjához jött látogatóba. Nee-sanra néztem, hogy ő is elfogadná-e a segítséget az öregtől, mert én igen, hiszen így hamarabb beszélhetünk az itt lakóval, aki talán tudhat valamit a műhely első tulajdonosáról.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Ápr. 05, 22:01:02 írta Abarai Renji »
16
4
24
16
15

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #1 Dátum: 2015. Szept. 11, 20:13:25 »
Csendes eleganciával fordultam ki a sarkon. Olyan apróságok, miszerint ha nem osztagüggyel kapcsolatban távozunk, otthon kell hagynunk a lélekölőn, - ami ugyebár szemmel láthatóan igen komoly kordába tartotta Seireitei 12 osztagát – cseppet se zavarták meg a kicsiny lelkivilágom. Holott a vörös virágszirmokkal tarkított almazöld yukatám elég meggyőzhette a világot, köze nincs közügyhöz távozásom célja. Táska szigorúan női szütyőnek álcázva lóbálózott a kacsómon, és persze Gin~chan ritka büszkén feszített az oldalamon. Egyáltalán… nem tudom megérteni az olyan embereket, akik kilépnek… felkelnek az ágyukból, és nincs náluk a kardjuk, és nem hiányzik nekik! Én egészen biztos, hogy belebolondultam volna! Azt meg szerintem igazán ki tudta volna hagyni a mélyen tisztelt publikum! Mármint, simán, amikor kicsit elengedtem a kitsunét magamban, már attól is elég színváltós fejjel volt képes reagálni! Ha ténylegesen engedtem volna bármiféle őrületnek… Szerintem nem élték volna túl! Ebből következik, hogy szimpla és mindenképp tiszta csupa szívjóságból, és felebaráti törődésből volt mindig nálam Gingitsune! Most sem volt ez másképp. Lelkes, és nagyon elveszett mosollyal az arcomon néztem szét a vad ismeretlenben. Elfogyott mellőlem az osztagom fala, és egyszerre nem tudtam, merre is kéne mennem, vagy hogy én merre vagyok! Titkolatlanul könnyebbültem meg, mikor tollas kis barátom a vállamon landolt.
   - Meg kellene, hogy említsem, hogy hátra arc? - kérdezte titkolatlan gúnnyal a hangjába Suza~chan. Mostanában az első számú szórakozása tárgyául nevezett ki. Főleg, amikor kettesben voltunk. Valamiért viccesnek találta, hogy ennyire könnyen tévedtem el. Főleg, hogy ő tudta, merre vagyunk, szinte mindig! Ez valami madár ösztön lehetett, vagy  tényleg nem tudom. Félmosollyal fogtam be két ujjal a túl sokat jártatott csőröcskéjét. Még magyarázott picit, amiben benne volt a fivére, ugyanis hőn szeretett tengumat fivérévé fogadta, lévén tollas-tollas, tökéletes, illetőleg a családon belüli abózusról is magyarázott, amit meg én nem tudtam, mit jelent, Keiko~chan emlékeiből pedig túl fárasztó lett volna kikeresni.
Nem tellett bele sok idő, hogy megérezzem Risu~chan illatát. A családomat bármikor megtaláltam az orrom után, viszont az elég furcsa látvány lett volna mégis csak, ha vadászkopó módjára követem az illatfonalakat! Meg gyorsan le is buktatott volna azt hiszem, ha túlságosan rókaként viselkedek! Persze az ösztöneimnek azért így se tudtam parancsolni. Pár másodperc alatt elővett a játék kedv, és Natsuki~chan egyik rejtélyes kis útvonalát kölcsön véve, szó szerint a semmiből pottyantam Risu~chan nyakába, majd szívből jövőn ki is nevettem, ha sikerült megijesztenem.
   - Remélem azért nem lesz maradandó kár egy kis tréfából! - vigyorogtam szélesen. - Aztán nehogy vaníliába fojtsd itt majd az ijedelmedet! - lengettem meg előtte Táskát, miszerint ilyen finomságok is rejtőznek benne. Közben egy kissé még tartózkodó, de boldog mosollyal biccentettem a nála lévő kardok lelkei felé. Nem tudtam, mennyire volt legutóbb az öcsém magánál, mikor Misá~val fuvaroztuk haza, és nem akartam elvonni a figyelmét. Kellett oda, ahova indultunk. A viselkedésemen nem látszott semmi változás. Ugyanúgy kapható voltam a bolondozásra, és élveztem, ha megviccelhettem az öcsémet. Ilyen téren sokat örököltem Keiko~chantól azt hiszem. Ha bosszúról, vagy ilyesmiről volt szó, valahogy az érzelmeim sokkal mélyebbre záródtak. Így a felszínen tökéletesen nyugodt tudtam maradni, nem rohantam gőzös fejjel a vesztembe. És pont emiatt veszélyesebb is. De ilyeneket nem hagytam, hogy a külvilág lásson. Főleg nem a szeretteim! A rémisztőségemet csak azok ismerjék, akiknek szól. Így aztán majdnem neki is mentem egyetlen öcsém hátának, mikor is hirtelen megtorpant. Kíváncsian lestem körbe. Mármint, tudtam, hogy kovács műhelyt kerestünk, de azt nem, hogy merre vagyunk épp! Így kissé óvatosan, lépkedtem Risu~chan mellé.
- Füst száll fel a kéményből, szóval én nem tanácsolnám! - válaszoltam öcsém aggodalmas kérdésére. - És ha van bent valaki, hogy mit tud, arról ötletem sincs egyelőre! - tettem hozzá. Kissé megfeszültem, ugyanis fura illatokat kúsztak felénk. Nagyon halványan, szinte kivehetetlenül. Valószínűleg, ha a rókáknak nem lenne ilyen érzékenyek az érzékeik, nem vettem volna észre. Így viszont engem nem lepett meg annyira a fura idegen megjelenése, mint Risu~chant! (ez is érződött az illatából)  És, mint túl halkan közlekedő idegen, nem bíztam meg benne. Szóval pár pillanatig kíváncsian végig mértem, majd parányit meghajoltam.
- Igazán örvendek! A nevem nem tudom, hogy fontos~é, de sokan Keiko~nak ismernek. - mosolyodtam el, hisz még csak nem is hazudtam, csak épp nem a shinigami, vagy születési nevem árultam el. Elvégre a név ismerete hatalom. Ha valaki, én ismertem az igazi nevek hatalmát. Ez kötötte hozzám a shikigamijaim. Így aztán nem kicsit óvtam a sajátom. Ráadásul kitsuneként tényleg általában így mutatkoztam be.  Reméltem, hogy Risu~chan gyorsan, és gördülékenyen alkalmazkodik a játékomhoz. De még mielőtt nagyon rácsodálkozhatott volna a nevemre, csendesen, ám magabiztosan folytattam - Úgy sejtem, hogy a testvérem nem ellenzi a dolgot. - kissé talán ravaszul elmosolyodtam - Én pedig valamire való nővérkéhez méltóan - egy suttyonba megidézett szemecskével a hajam közül, én is magunk mögé lestem, vajon miféle segítségre adjuk épp a fejünket. - …de azért nem ejtettek minket se a buksinkra, szóval, mielőtt bármibe is beleegyeznénk, szeretném tudni, miben is kell pontosan segítenünk? - a hangom kedves és tisztelettudó volt. A kovácsműhelyek számomra különös jelentőséggel bírtak. Mint szamuráj tiszteltem a kovácsokat, és a műhelyeiket. Mint toshigi pedig ez még tovább mélyült a lelkemben. Így aztán el is döntöttem, hogy ha csak tehetem, megpróbálok bejutni ebbe a műhelybe (is). Főleg, hogy az öregnél semmilyen fegyvert nem láttam. Még csak egy ici-pici fegyver lelkecskét sem. Így aztán cseppet gyanakodtam rá.



(click to show/hide)

Karakterlap

Chiruochiba Airisu

Vanília Térítő

Eltávozott karakterek

Shinigami

4. Osztag

*

Yonbantaichou

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
32 100 / 45 000

Hozzászólások: 97

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 18 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Ezüstöskék (c6c6f6)

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
alap, #c6c6f6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #2 Dátum: 2015. Szept. 15, 14:35:34 »
Hogyha azt mondanám, hogy meglepett, hogy meglepett Chiyo, vagyis hogyha azt mondanám, hogy meglepő volt, hogy nővérkém nem éppen megszokott módon talált rám, méghozzá a megbeszélt helytől távol, akkor bizony hazudnék. Inkább az lett volna a meglepő, hogyha ott találkoztunk volna, ahova megbeszéltük, de ez egyáltalán nem volt baj, hiszen ő volt az én Chiyo-neesanom. Bár az is igaz, hogy majdnem a szívbajt hozta rám, de hogyan tudtam volna rá haragudni? Inkább vele együtt nevettem, természetesen, miután felocsúdtam meglepettségemből.
 - Nagy a kísértés, de fontos küldetésben járunk el! – Válaszoltam komolykodó arccal, de a titkos vaníliakészletemből már a számban is volt egy pocky, s egy másikat meg Nee-san felé nyújtottam.
Nővérkém tanácsát megfogadva nem kopogtam be. Még igazán várakozni se kezdhettünk el, mikor az öregember megszólított minket. A „Keiko” név ismerős volt, de abban biztos voltam, hogy nem Chiyo-nee második, vagy kitudja hányadik neve volt. Nem tudom, hogy a tizenegyedik osztag rendíthetetlen kapitánya miért is használt álnevet, bár tény, most nem is egyenruhában voltunk. Egy ravaszkásabb mosollyal vettem tudomásul, hogy bizony most nagyon titkos ügynököt játszunk, már csak nekem is gyorsan találnom kellett volna egy nevet. Rindou, vagyis harangvirág, ami az osztagom szimbóluma.
Látszott az öregen, hogy valami mulattatja abban, amit Nee-san mondott, de lehet, hogy csak azért volt jó kedve hogy végül is beadtuk a derekunkat, és segíteni szeretnénk neki.
 - Keiko és… –
 - Rindou. – Hajoltam meg az öreg felé.
 - …és Rindou, okos gyermekeknek látszódtok. Nem vágtok bele semmibe se vakon, ami bölcs, de unalmas. He-he! Csupán nem tudom kinyitni a ládámat, mert elvesztettem a nyitját itt valahol. – Mutatott körbe közben, hogy az elvesztés helyszínét valamelyest leszűkítse. – Ennek a megtalálásához kérném a segítségeteket. Utána bemutatlak titeket az öreg kovácsnak, aki itt lakik a műhelyben. Így már eléggé veszélytelennek hangzik, fiatalok? – A feladat nem tűnt valami bonyolultnak, inkább csak hosszúnak, viszont a mosolya az adott okot arra, hogy gyanakodjak, hogy itt valami csavarintosság is meg vagyon lapulva! Viszont mi mégis csak a kettő rendkívüli shinigami voltunk, kettő kapitány a tizenháromból. A tizenegyedik és a negyedik osztag vezetői voltunk, a harc és egészség párosa, bár tény, hogy közel se tudtam annyit, mint Yashuji-sama, de az osztagtársaim nem akartak még elüldözni, szóval mégis csak használható vagyok, szóval nem volt mitől félnünk, nem érhetett olyan meglepetés minket, ami igazi akadályt jelenthetett volna, hiszen az öreg mégis csak egy volt a roppant sok rukongai-i lélek közül.
 - Keiko-neesan, szerintem nyugodtan segíthetnénk megtalálni azt a ládát nyitó kulcsot. – Mosolyogtam teljes magabiztossággal Chiyo-neesanra. Amíg mi megbeszéltük, és gondolkodtunk, addig az öregember türelmesen várt.

Amint úgy döntöttek, hogy segítenek az öregnek megkeresni, akkor négy helyen kereshették, az egyik maga a műhely fala – amin az ajtó is van – és környezete, a másik az épülettől, és az oda vezető úttól balra lévő út menti tisztás, a harmadik az előző jobb oldali testvére, a negyedik az út maga. Az öregember mindenképpen az utat akarja átvizsgálni, ami lassú lépésekből áll, miközben a földet szuggerálja, hátha valamelyik lépése után előbukkan az, amit kerestek, de közben és előtte is szívesen válaszol a kérdéseitekre, de mindig megjegyzi utána, hogy keresni kellene.
(click to show/hide)
(click to show/hide)
(click to show/hide)
(click to show/hide)
- Ojiisan, mond mégis mekkora ez a kulcs, amit keresünk? – Kérdeztem rögtön, miután nővérkém is elhatározta, hogy ő is segíteni fog, viszont a válasz az meglepett engem, mert nem erre számítottam.
 - Rindou-kun, hát ez olyan… egy kézben is fogható, hogy a ládát kinyissam, csak egy kezem használom, de hogyha fáradt vagyok, akkor mind a kettőt. Hogyha meglátod, megismered, de most keressük, mert lemegy a nap, mire végzünk.
 - Értem… Nee-san, én erre nézek körül. – Mutattam az úttól jobbra lévő részre, és már mentem is, hogy mihamarabb rátaláljak a kulcsra.
16
4
24
16
15

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #3 Dátum: 2015. Szept. 24, 22:10:06 »
Kiharaptam a kacsójából az ajándékát. Nem foglalkoztam olyasmikkel, a kezemmel vegyem el illedelmes kismanó módjára.  A kisrókák sosem voltak kismanók! És sajátságos az illemkódexünk is. Meg a becsületkódexünk, (bár nekünk legalább van) meg egy csomó ilyen kódexünk. Érkeztünk mit sem változtatott, heveny hangulatomon. Ámbár, az megcirógatta a lelkem, hogy egy szem öcsém ilyen gálánsan, és minden probléma nélkül vette a ki nem mondott üzenetet, és maga is hasonló mód járt el.  Egy szerény mosoly bújkált a szájam szegleténél, miközben parányit biccentettem a véleményére.
- Ha nem csak a saját életünkről van szó, hanem egymáséiról is, személy szerint, nem bánom az unalmas dolgokat, ha megőrizhetem vele az öcsémet. - hajtottam buksit Risu~chan kívánsága előtt. Bár, tény és való, nem hagytam, hogy túl messzire merészkedjen. Na nem, mintha nem tudná megvédeni magát. Inkább attól tartottam, hogy nem akarná, nehogy másoknak sérüléseket okozzon. Vagy, ha meg is tenné, utána lelkiismereti problémát csinálna az esetből. Így aztán Kuro~chan teljesen láthatatlanul, és feltűnés mentesen ment vele, mikor ajánlkozott, hogy az út mellett kezdi el a kutakodást.
Én nem voltam ilyen becsületes. Ilyen téren legalábbis, főleg ilyen időben nem állítom, nem folyamodtam egy kis extrához. Megidéztem a szemeimet észrevétlen, és hagytam, hogy ellepjék a környéket. Jó magam némán letelepedtem a gyepre. Minden fűszálat átvizsgáltak, minden levél alá benéztek. Komoly figyelmet igényelt, hogy valamennyiükre ténylegesen figyelni tudjak. Ráadásul mellette már nem tudtam volna Risu~chant is szemmel tartani. Muszáj volt valami megoldást kifundálnom. Nem lehetett másképp, be kellett vetnem a démonaim egy részét is. Ennyi önálló tudat leledzik a buksimba, vegyem valami hasznukat is! Szóval ők figyeltek a szemecskéken keresztül. Így kissé hatásosabban fel lehetett deríteni, és én sem kaptam heveny főfájdalmakat tőle. Nem kellett túl sok idő, hogy megleljük így a keresett tárgyat.  Nem túl feltűnően keltem fel, a korábban elfoglalt helyemről, és sétáltam egyenesen a kulcs irányába. Néha még le is hajoltam, mintha keresném, elvégre nem akartam azért, hogy túlságosan célirányos legyen, és ezzel feltűnő a cselekedetem.
Mikor a kezembe tudtam a parányi kis fémet, hangtalanul hozzá kötöttem a lényemhez. Érdekeltek a vele kapcsolatos dolgok. Elvégre mégis tőle tették lehetővé, hogy találkozhatunk~e a kováccsal, vagy be kell érnünk a kérges tenyerű, fura öreggel. Amit éreztem, ravaszul elrejtettem. Nem hagytam, hogy bármi is látszódjék abból, amit láttam, éreztem, vagy épp a bensőmben tombolt. Óvatosan felmutattam a kulcsot, miközben úgy helyezkedtem, hogy az öcsém és az idegen között lehessek.  Ha fegyvert nem is láttam nála, tisztában voltam a ténnyel, hogy az emberi test néha félelmetesebb fegyver, mint egy modernkori gyilkoló eszköz.
   - Meg van! - csendült fel a hangom, talán kicsit mind a kettejüknek. Tettem egy lépést, ám hagytam, hogy az idegen is közelebb jöjjön. Nem rejtettem véka alá a gyanakvásom, ám ez nem akadályozott meg abban, hogy tisztelettel viseltedjek!



(click to show/hide)

Karakterlap

Chiruochiba Airisu

Vanília Térítő

Eltávozott karakterek

Shinigami

4. Osztag

*

Yonbantaichou

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
32 100 / 45 000

Hozzászólások: 97

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 18 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Ezüstöskék (c6c6f6)

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
alap, #c6c6f6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #4 Dátum: 2015. Okt. 30, 23:34:00 »
Chiyo, mikor megvizsgálja a kulcsot semmi érdekességet nem talál benne, egy egyszerű, hagyományos módszerekkel készített kulcs, amit ritkán használtak, ez utóbbit a felületi karcokból következtetheti ki. Egyszóval nincs elátkozva a tárgyacska.

Nem értettem, hogy Nee-san miért fogalmazott így, hiszen nem voltunk veszélyben! Ellenben nem akartam kérdezősködni, hogy gyorsan segíthessünk az öregembernek, hogy ő bemutathasson minket a kovácsnak, és minél hamarabb megtudjuk, hogy ismerte-e Akotou-sant, ki különleges fegyvereket kovácsolt még régen. Látszólag az öregember sem törődött Chiyo-nee szavaival, mert biztos ő is örült, hogy mind a ketten segítünk neki.
Amerre kerestem, még nem találtam semmiféle kulcsot sem, pedig már sokat bemászkáltam, az aljnövényzetet kutatva, de mindhiába. Aztán egyszer csak meghallottam a Keiko álnéven bemutatkozott Chiyo hangját, hogy ő bizony megtalálta a kulcsot. Érdeklődve léptem én is feléje, ahogy az öregember is. Egy apró kulcsocskát tartott a kezében nővérkém.
 - Ügyes vagy, Nee-san! - Gratuláltam neki, de a bácsi nem osztotta a véleményemet, helyette megrázta a fejét, kicsit szomorkás arccal.
 - Sajnálom, Keiko-chan, de ez nem az, amit elveszítettem. Túl kicsi, túl rövid, ezzel valami mást lehet nyitni, nem az én ládámat.
 - Ojiisan, igazán adhatna pontosabb leírást arról a kulcsról, amit keresnünk kell. - Sóhajtottam egyet. Mire az öreg megvakarta szakállas állát, s nagyon elgondolkozott, majd kisvártatva megszólalt.
 - Kulcsot mondtam volna? Pedig nem kulcs kell nekünk, hanem egy eszköz, minek neve nem jut eszembe, de kulcsfontosságú a láda kinyitásában. Hosszúkás, mint egy rúd, de nem úgy néz ki. Hogyha másikról lenne szó, könnyű lenne megtalálni, de ez szeret elbújni, ezért is kértem a segítségeteket. - Valamiért a fésűm jutott az eszembe, ami szintén nagyon szeretett elbújni előlem, és a lehető leglehetetlenebb helyeken volt képes felbukkanni. Fel is emeltem a kezem, mert bizony a fésűm felkutatása közben bizony ilyen pimasz tárgyak megtalálásához elegendő tapasztalatot gyűjtöttem már.
 - A lehető legjobb személyt találta meg erre, Ojiisan! Ne is mozduljatok, seperc alatt megtalálom. - Azzal megindultam lassan az épület felé, s közben az árnyakat, köveket és ilyeneket keresett a szemem, méghozzá olyanokat, amik tetszhetnének egy ilyen rúdszerű valaminek is. A legközelebbi ilyen a ház fala mellett volt a legközelebb, ezért arrafelé lopakodtam, nehogy ezt a kulcsfontosságú tárgyat elijesszem, s mire megláthatnám már el is menekülne egy másik helyre. Viszont ez nem így történt, eléggé óvatos voltam, így meg is láttam egy feszítővasat, ami gyanúsan úgy nézett ki, mint amiről az öregember beszélt, és tényleg ki lehetett vele nyitni ládákat. Lassan odamentem, s felemeltem a bujkáló szerszámot, s teli arcos vigyorral fordultam meg a magasba emelve a bújkálót.
 - Megtaláltam! - Mondtam nekik vigyorogva, mire az öreg szeme felcsillant.
 - Rindou-kun! Éles a szemed, köszönöm. Igen, őt kerestem. Általában mindig ugyan oda teszem vissza, de van, hogy kölcsön adom, de most kérdeztem meg, nem adtam kölcsön. Ezért már csak az lehetett, hogy elbújt. Köszönöm a segítségeteket Keiko és Rindou. Köszönöm. - Hajolt meg felénk az öreg miután átvette tőlem a feszítő vasat. Azt már kikövetkeztettem, hogy egy leszögelt ládát akar kinyitni vele, de azt még nem értettem, hogy miért így fogalmazott. - Gyertek, tartom a szavam, bemutatlak titeket a kovácsnak, aki itt lakik. - Intett, s elindult a ház ajtaja felé. - Gyertek, ne féljetek, nem harap, csak egy kicsit hóbortos az öreg. He-he!
Chiyo-neere néztem, s vártam, hogy elinduljon befelé. Nem akartam előtte belépni a házba, nem mintha féltem volna valamitől, mert nem, csupán úgy éreztem, hogy övé a jog, hogy kettőnk közül elsőnek lépjen be az épületbe. Szóval amint belépet, közvetlenül mögötte én is beléptem az épületbe. Vagyis csak léptem volna, mert ahogy Nee-san belépett volna az ajtón az öreg hajolt ki rajta.
 - Oh! Fiatalok, elfelejtettem mondani, hogy a kovácsnak van egy rigolyája, hogy az ő által készített kardokon kívűl más kardok fegyver alakban nem jöhetnek be a házába. Sajnálom, kicsit feledékeny vagyok. He-he! Ide az ajtó mellé nyugodtan letámaszthatjátok, senki se viszi el. - Aztán már el is tűnt az ajtó túloldalán.
 - Szerinted, Nee-san? Kérdeztem olyan halkan tőle, hogy lehetőleg csak ő hallhassa, a házban lévők ne. - Előhívjuk, vagy hagyjuk idekint őket? Hogyha nagyjából hatan mennénk be kettő helyet, akkor azzal elárulnánk, hogy a Gotei Juusantai magas rangú tisztjei vagyunk. Talán megkérhetnénk Misa-t, hogy vigyázzon rájuk. - Igazából én hittem az öreg szavainak, de azt is éreztem, hogy Chiyo nem bízik benne, ezért ajánlottam föl, hogyha a zanpakutouink kint hagyása mellett döntene, akkor Misako-chan... Misa vigyázhatna rájuk. A lelkem világában a kis házikóban kíváncsiság és közöny színezte a levegőt. Tőlük szokatlan módon most Cifraruha-kun volt az, akit nem érdekelt a téma, míg Samuraikatagi-san be jött volna, hogyha megkértem volna, hogy jelenjen meg a világunkban. Én is ilyesfajta kettősséget éreztem, mert behívtam volna őket, de kint is hagytam volna őket. Sajnos azt nem tudtam, hogy Misa mit szeretne, talán ezért is támaszkodtam Chiyora ennyire.

Amint beléptünk, akár így, akár úgy nem kettő férfit láttunk bent, hanem csak egyet, valamint senki mást sem, csak az öregembert, akinek nem is olyan rég segítettünk. Szemeim kettő okból néztek körül kíváncsian, az egyik, hogy még sosem jártam ilyen épületben, a másik, hogy a kovácsot kerestem, mert nem csak szemmel, de még lélekenergia érzékeléssel se éreztem mást.
 - Így, hogy sikerült betalálnotok, ígéretemet betartva bemutatlak titeket a kovácsnak, ki itt él. Ez a személy szerénységem, Bumi-ojiisan. Hehe! Üdvözöllek titeket a hajlékomban. - Hajolt meg az ilyenkor szokásos módon, ami nem marad viszonzatlanul. - Bocsássatok meg, amiért nem mutatkoztam be rögtön, de felkeltettétek az érdeklődésemet, és amúgy is ritkán járnak nálam vendégek. Egy teát? He-he!

Chiyo ez egy egyszerű, de rendben tartott, és méreteihez képest jól felszerelt kovácsműhely. Hogyha gondolod, akkor a műhelyrész berendezését részletezheted a posztodban.
16
4
24
16
15

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #5 Dátum: 2015. Nov. 08, 10:48:56 »
Szinte meg sem lepődtem, hogy a fura vénember nem lelkesedett az általam talált kulcsért. Nem úgy nézett ki, mint aki rendeltetésszerűen használná a hétköznapi tárgyakat! Szóval csak egy parányit biccentettem, és csendesen elmosolyodtam, hogy szeretett öcsém hirtelen milyen lelkesen neki is látott, hogy megkeresse az említett tárgyat. Óvatosan, a háttérbe húzódva figyeltem az eseményeket. Lássuk be, azért abban is jó voltam, hogy észrevétlen megfigyelő legyek, ha egyszer úgy hozza a helyzet. Ragadozóként amúgy is ösztönös volt számomra az feltűnés mentes cserkészés. Még ha most nem is prédára lestem. De készen voltam, figyeltem a környéket, minden ismeretlen zajt, hangot, illatot. A plussz szemeimet egy gondolattal tűntettem el. Nem akartam, hogy elvonják a figyelmem. Ha már használni úgy se használhattam őket. Voltam annyira tisztelettudó egy kovácsműhellyel szembe, hogy nem kukucskáltam be addig, míg meg nem lett engedve. Nem engedtem a kíváncsiságomnak. Helyette megborzoltam a hajacskáját Risu~channak, mikor sikerült előkerítenie egy feszítővasat. Érdekes formája a kulcsoknak, az tény és való. Bár bejutni azzal is be lehet, csak nem túl elegáns megoldása a dolgoknak. És talán Keiko hatására egyre jobban tudtam értékelni az elegánsan, vagy stílusosan kivitelezett megoldásokat. De nem mondtam rá semmilyen véleményt. Elvégre, ha neki így esik jól, akkor ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben?
A nagy egyetértésükre meg csak felvontam a szemöldököm. Nem igazán akartam részt venni ezekben a „férfiasan szolidárisak” mozgalmakban. Nem az én világom volt. Még a rókákkal is csak annyira voltam szolidáris, hogy Ginjirou~t sípcsonton rúgtam, amennyiben át merte alakítani a rajtam lévő, vagy épp nem lévő göncöket! Amiből aztán ravaszdi kergetőzés, majd tanulás lett.
Arra már csak idegesen morrantam egyet, miszerint nem akarta az öreg hagyni, hogy Gin~chan bejöjjön velem. Ezüstke az életem része, vagyis ha pontosítani akarok, az én részem. Valahogy úgy éltem meg ezt a kérését, mintha arra kért volna, hagyjam kint a bal karomat, mert épp olyan kedve van! Egyikre sem voltam képes! Kénytelen voltam más megoldás után nézni.
   -Ha szeretnéd, nyugodtan bízd rá a lányra a kardod! Én még régi vágású szamurájnak lettem nevelve ahhoz, hogy ne adjam ki a pengém a kacsómból - mondtam olyan hangerővel, tényleg csak ő hallhassa - Biztos vagyok benne, hogy Misa~chan vigyázna rá nagyon! - tettem hozzá elgondolkodva - Vagy simán megoldhatjuk, hogy a te kardod se látszon, ahogy az enyém se fog… - tettem hozzá csibész mosollyal.
 Egy apró harapással kivéreztem az ujjam, majd egy észrevétlen mozdulattal kentem a pecsétemre. Látszólag és érzésre semmi nem változott. A küllemem maradt, amilyen volt, és a lélekenergiámra is vigyáztam, ne hajazzon a youkai energiára. Pontosabban nem én, hanem a csillag labdám medalionja. Egy parányi illúzióba burkoltam a lélekölőm, miközben azt mímeltem, hogy nekitámasztom a falnak. Ahogy eltűnt a kíváncsi szemek elől, visszabújtattam az övembe, a helyére. Ha Risu~chan kérte, az ő két kardján is végrehajtottam ezt a kényes műveletet. Csak ezután a kis csalafintaság után léptem be a kovácsműhelybe. Illendőn meghajoltam, ahogy az ajtóba értem majd óvatosan beléptem. Nem akartam a tiszteletlenség semmi jelét mutatni, hisz a kovácsmesterség különös jelentőséggel bírt, nem csak az én szemeimbe. Gingitsune becsempészését sem tiszteletlenségből viteleztem ki. Inkább csak azért, túl erős volt köztünk ahhoz a kötelék, hogy nélküle mozdulni legyek hajlandó. Még alváshoz sem engedtem ki sosem a kezemből. Legalábbis mindig kéz közelbe volt! Tényleg nem csak a lelkemnek, de a testemnek is a része volt. Ezt jelentette az, hogy szamuráj voltam!
Bent egy fél pillantással mértem fel a terepet. Nagyon más volt, mint Inari~sama kovácsműhelye. Bár úgy sejtettem, hogy itt nem is raknak a pengékbe annyi varázslatot bele! Szó nélkül álltam a vendégek helyére. Ez volt az a hely, ahol csendesen lehetett nézelődni úgy, hogy az ember nem zavarta a kovácsmestert, nem volt folyton láb alatt, és mégis látta, ha akarta, hogy mi is folyik körülötte. Csak azt sajnáltam, hogy előtte nem volt sehol egy kút, legalább a kezeimet és az arcomat megmoshattam volna. A kínálására, viszonoztam újfent a meghajlást.
   - Köszönjük Bumi~san, egy tea igazán jól esne! - előkapartam a maikor korombéli neveltetésem, meg Keiko gésa múltját, összeraktam a kettőt, hogy tényleg tisztelettel tudjak bánni a házigazdánkkal. Kicsit aggódva pillantottam Risu~chanra, hisz nekem nem nagyon tudtak ártani, mondjuk azt méreggel, hisz elég sok mérget képes voltam kikeverni a saját szervezetemben ahhoz, ellenmérget tudjak termelni, de az öcsémről nem voltam ilyen téren teljességgel meggyőződve, hogy minden rendben lesz~é. Nem volt kérdés, bármi féle méreg lenne az italba, az én ellenanyagomból kap ő is!  Ez a gondolat kicsit megnyugtatott. Így inkább azt a gondolatot vettem elő, miszerint nem ezt a nevet mondta az öcsém, amikor kovácsokat kellett keresni. Szóval, egyszerű ember, és bonyolult kitsune keverék lévén, most megengedtem magamnak, hogy egyszerűen feltegyem ezt a bonyolult kérdést - Bumi~san… tetszett ismerni azt az idős kovácsmestert, aki itt lakott és dolgozott korábban? - döntöttem oldalra kíváncsian, és teljes ártatlansággal a buksim. Az persze más történet volt, hogy úgy helyezkedtem minden pillanatban hogy ha bármi történne, az öcsémet meg tudjam védeni. De mit tehetnék. A rókák mindig is vigyáztak a családjukra, és ebben én sem voltam kivétel…
 


(click to show/hide)

Karakterlap

Chiruochiba Airisu

Vanília Térítő

Eltávozott karakterek

Shinigami

4. Osztag

*

Yonbantaichou

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
32 100 / 45 000

Hozzászólások: 97

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 18 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Vanília Fan Egylet

Reiatsu szín:
Ezüstöskék (c6c6f6)

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
alap, #c6c6f6


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #6 Dátum: 2015. Dec. 15, 00:26:12 »
Nem tudtam, hogy Nee-chan mire készült, de Samuraikatagi-sannak nem tetszett, éreztem, hogy Chiyo csínyjét igencsak ellenzi, főleg abban a formában, hogy őket is elrejtse. Így a segítség bár csak közvetett úton jött nővérkémtől, de megkaptam, így az Izaitout előhúztam tokjából, s kicsit idétlenebb mosollyal az arcomon feleltem közben Nee-cannak.
 - Köszönöm, nővérkém, de ebből a csínyből most kimaradok, Yobisamase, Izaitou! - Hívtam a kardból elő nővérünket, Misát. A kard eltűnt, s helyette Chiyo-neere igencsak hasonlító lány jelent meg előttem, aki alig, hogy materializálódott egy szép íveset koppantott is a fejemen.
 - Miféle csínyből akarsz kimaradni, Chiruochiba? - Ugyan azzal az arckifejezéssel nézett rám, mint amikor régen vonakodtam belemenni valamibe, amit ő talált ki. Megdörzsöltem a fejem és csak vigyorogtam, hiszen ki tudna haragudni rá? Mert én egyáltalán nem tudtam, sose tudtam. - Csak nem valami betörésre készültök? - Vette suttogóra a hangját, s az épületet mustrálta közben.
 - Nem, Misa, ide be vagyunk hívva Chiyo-channal, és megszeretnélek kérni arra, hogy Ginyuushijin to Samuraikatagi az őrzésed és védelmedbe adhassam. - Közben zanpakutoumat a kezeimre fektetve, enyhén meghajolva nyújtottam felé.
 - Jajj, ne legyél ennyire hivatalos, Chiruochiba. Viszont persze, vigyázni fogok rájuk, és ez számomra megtiszteltetés. - Nálam is mélyebbre hajolt, miközben átvette, s ezt annyira, de annyira kedvesnek, jónak éreztem, hogy csak na, és mielőtt beléptünk Chiyoval a kovács házába egy köszönömöt mondtam neki.

 - Én is megköszönnék egy teát, Bumi-ojiisan. - Csatlakoztam nővérkémhez, aki mellett ott álltam, hiszen idegen voltam az ilyesfajta épületekben, így inkább követtem Nee-chan példáját, és nagyjából ott álltam, ahol ő is állt.
 - Kettő tea az ifjaknak és egy az öregnek, he-he! - Nevetett ránk az öreg, s mikor elindult, hogy elkészítse a teát, minthogyha Nee-sanra furán nézett volna.

Chiyo konkrétan láthatja is, ahogy az öreg kutatva néz végig rajta szúrós szemmel, minthogyha keresne valamit, sőt, minthogyha pontosan tudná, hogy nálad van a zanpakutoud. Tudod jól, hogy a kardokat nem csak látni, hanem többféleképpen érzékelni is lehet, s úgy tűnik, hogy az öreg, nem csak a látásával tudja észlelni azokat, de ez talán nem is csoda egy kovácstól, vagyis egy kardkovácstól.

Nemsokára kezünkbe adta a teát, arcán mosollyal, amiből és az arcát keresztező ráncokból semmi se volt kiolvasható. Csupán egy kedves, hóbortos öreg kovácsnak látszott fura ruhában, kezében kettő pohár gőzölgő... valamivel. Jó-jó, ahogy kezünkbe kaptuk, igazán illatos teává lett, de akkor is tényleg picit fura volt az egész, de akkor sem ellenségesen, csak szokatlanul. Szóval oda adta a teát nekünk, s a sajátját is magához vette, aztán szembe fordult velünk.
 - Hogy ízlik a teám? Nem a legjobb, igaz? Nem vagyok egy nagy teakészítő. He-he! Szóval Ő érdekel titeket? Nem, nem ismerem, mikor lélek lettem, mikor ide születtem, akkor már nem élt. - Közben leült egy dobozra, amihez a feszítővas is hozzá volt támasztva. - Viszont tudom, hogy ki az, előttem egy kard lakta csak, és már hárman lakunk itt, mi őriztükm őt, míg a többiek a többit keresték. Valaha shinigami voltam, úgy ám! Én is egy voltam azon feketekimonós, zanpakutouval rohangáló, hollow-kkal verekedő harcos... ömm... ifjak tudjátok, hogy mik azok a hollow-k? - Még mielőtt válaszolhattunk volna bármit is, a kérdésre választ sem várva folytatta. - Nem hollók, hanem hollow-k, nagy fekete, fehér maszkos, rémisztő, kiabáló, lélekfaló szörnyek. Hiddjétek el, hogy nem jó dolog velük találkozni, főleg egyszerű lelkeknek nem. He-he! Hoppá! Azt hiszem félre fecsegtem. Mit is kérdeztetek? Hmm... Miről is kellene mesélnem?
 - Azt kérdeztük, Bumi-ojjiisan, hogy ismerte-e Akko-samat? - Segítettem ki az öreg kovácsot.
 - Óh! Igen, már emlékszem! Szóval, ahogy mondtam, nem ismertem személyesen, csupán egyik munkáját ismerhettem meg, akire vigyáznom kell. Igen, igen ez lett az én feladatom, ez volt Bumi feladata. Kenji-kun, Sanryuu-kun, Kenichi-san, Yontou, Senji-kun, Sayu-san, Ryuu, Soichirou-san, Sachiko-chan, Teru-kun, Hideki és Kaoru a többit kereste. A jelek azt mutatják, hogy én vagyok az utolsó a Shiba csapatból... Szóval, mielőtt megint eltérek a tárgytól, vagyis a személytől, a kovácsot nem láttuk, csupán hallottunk róla, még a zanpakutou-k előtti időkből. Különleges kardokat hozott létre, bár ő önző célból készítette el azokat, amiket Akkotou-kként ismerünk. Igen, itt lakott, de ma már mi lakunk itt, itt kitanultam a kovácstudományt. He-he! Elrejtette itt a tudását, de csak azt, ami egyszerű eszközök, fegyverek készítésére alkalmas, de a sötét tudományából semmit se hagyott meg. hogyha jól tudom, akkor a kint álldogáló hölgy erről már beszámolt. Rögtön felismertem az Izaitou-t, és a zanpakutouitokat, gyerekek. He-he! - Meglepetten néztem az öreg bácsira, akit még mindig egyszerű lélekként érzékeltem, pedig azt állította, hogy shinigami. Némi hatás szünetet tartott, vagy csak a szája száradhatott ki, mert bele ivott a poharába.
 - Elnézést, Bumi-ojjiisan, de honnan ismerte fel a nálunk lévő kardok kilétét? - Kérdeztem kisvártatva.
 - He-he! Ti is elmondhatnátok, hogy kik is vagytok, aztán én is elmondom, hogy hogyan ismertem fel a kardjaitok kilétét. He-he! Tisztes ajánlat, nem? Igazság az igazságért. - Fairnek tűnt az ajánlata, de mégis habozni voltam kénytelen. Nem tudtam, hogy elmondjam-e vagy se, kicsit tanácstalannak éreztem magam és bizonytalannak. Ittam egy kortyot a teámból, közben Chiyo-ra lestem, a jelenlegi kenpachira, a nővéremre, a kapitánytársamra. Kapitány voltam, egy teljes osztagért feleltem, nem hagyhattam, hogy elbizonytalanodjak.
 - Chiruochiba Airisu vagyok, a Gotei 13 negyedik osztagának kapitánya, de most nem az őrosztagok egy shinigamijaként állok itt, nem felettesi parancs, hanem... személyes okok vezettek ide. Az akkotou-k nem kerülhetnek rossz kezekbe, igaz, Nee-san? - Pillantottam feléje, de most csupán azért, hogy nonverbális úton szóljak, hogy rá gondoltam. - A mérgüknek mi ellentudunk állni, nem hagyhatom, hogy bárkit is megöljenek... többet.. nem. - Ezt végtelenül komolyan is gondoltam, azt nem tudom, hogy miért ilyenek ezek a kardok, de tény volt, hogy mérgeznek, és a gyengébb lelkeket megölik, hogyha a kezükbe veszik. Nem hagyhattam, hogy ezek a fegyverek csak úgy szerte-széjjel kallódjanak. Nálunk nagyobb biztonságban lennének, Chiyo-neevel mi vagyunk olyan erősek, hogy ne öljenek meg.
 - A gyógyítóosztag kapitánya, és a közelharc specialista osztag egy tisztje... Érdekes egy páros vagytok, ifjak! He-he! Rendben, el is mondom. Talán hallottatok olyan kivételen emberekről, akik képesek látni a kardok lelkét. Ritka, nagyon ritka képesség ez, és ennek semmi köze a lélekenergiához, ez valami más. Olyasmi, ami elsajátítható, de csak részlegesen. Halványan látom a kardok lelkeit, ezt is itt tanultam meg, de nem a halott fegyverkovácstól, hanem... egyszerűen elkezdtem halványan látni. A zanpakutouknak egyedi aurájuk van, onnan ismerem fel, ahogy az akkotou-kat és lelküket körbelengi a mérgük, ami nyomot hagy a forgatójuk lelkén. Még akkor is, hogyha csak őrzik azt... He-he! Ilyen egyszerű a válasz, nemes céllal érkezett ifjak, én ezeket látom.
 - Bumi-san, többször is többesszámban beszélt az itt lakókról, hogyha nem veszi tolakodásnak, akkor kire vagy kikre utalt? Csak nem a zanpakutoujára? Hiszen azt állította, hogy shinigami. - Reméltem, hogy kíváncsiságom kielégítését szolgáló kérdést sikerült nem túl tolakodónak megfogalmaznom.
 - He-he! Érdekelne, mi? Kedvemre valók vagytok gyerekek, ezért be is mutatnám a lakótársaimat, de sajnos elfelejtettem, hogy merre lehetnek. Ketten vannak, ennyit segítek, és azt, hogy elválaszthatatlanok lettek. Hogyha a hölgy kitalálja a fiú segítsége nélkül, akkor mindent elmesélek, amit csak tudok Akko-senseiről és az Akkotou-król.
Volt egy sejtésem, hogy a ládában lehetnek, talán iker zanpakutouja van neki is, csak neki kettő fegyverben öltött alakot, bár, azt mondta, hogy egy kard lakott már itt, és hogy az egyik akkotoura vigyáznia kell... Szóval a zanpakutouja és az egyik akkotou volt idebent valahol, vagyis sejtésem szerint az ülő alkalmatosságnak használt ládájában.
 - Keiko-nee, tudom, hogy meg fogod tudni találni a helyüket. - Küldtem egy biztató mosolyt nővérkémnek, és reméltem, hogy ő is arra fog következtetni, hogy a zanpakutouját és egy akkotout kell keresnie, és arra is, hogy a ládában lehetnek, hiszen nem lehetett véletlen, hogy a feszítővasat is meg kellett hozzá keresnünk.

Chiyo észrevehet egy borostás férfi fejet, amint kiles a méretes láda mögül. Egyértelműen egy kardnak a lelke, ami valamiért a doboz mögött bújt el, aztán kissé riadt arckifejezéssel gyorsan lebukik, ugyan ebben a pillanatban a doboz egyik oldalánál, mintha valami... zöldes valami húzódott volna a láda mögé, vagy onnan ugrott ki? Hogyha körülnéz, sehol nem láthatja, szóval a láda mögé bújt az is, vagy be lett oda húzva?
16
4
24
16
15

Karakterlap

Aikawa Chiyo

Félvér kitsune

Eltávozott karakterek

Shinigami

11. Osztag

*

Togishi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
82 400 / 100 000

Hozzászólások: 531

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 29 150 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Shinigami: Ezüst-kék szegéllyel ; Kitsune: Fekete-vörös szegéllyel

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Mindnyájunknak meg van a saját kis biztonságot adó kabalánk. Csak egyeseké élesebb, mint másoké.

Post szín:
#FFB71C ; #B3FF87


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #7 Dátum: 2016. Jan. 10, 03:43:40 »
Éreztem öcsém illatából a rosszallását, még ha nem is mondta ki hangosan. Nem okoltam érte. De akkor sem voltam hajlandó megválni a kardomtól.  A magam fajta harcosok sokszor még a halál után se voltak képesek elengedni a kardjuk markolatát. Láttam már ilyenre példát.
Viszont öcsém elsősorban nem harcos volt. És szemmel láthatóan nem is érzett épp így. Nem szóltam én se bele, hisz ő is hagyta, a saját belátásom szerint cselekedjek.
Ahogy beléptünk, az öreg kutató pillantását figyelmen kívül hagytam. Jóval rosszabbul járt volna, ha a lelkem kint hagyom. Lelketlenül nem vagyok jó beszélgető partner. Inkább elvégeztem a kötelező tiszteletadást, ahogy a házba léptem.  Többen is voltak ott, még ha elsőre nem is látszódtak. Tisztán éreztem a jelenlétük. Vagyis azt kérte tőlünk ez az ismeretlen alak, hogy mi fegyvertelenül jöjjünk be ide, miközben ő fegyvereket rejtegetett. Nem voltam bizalmaskodó típus. A rókák nem arról híresek.
Mielőtt Risu~chan beleivott volna a kapott teába, ellenőriztem az illatát. Nem éreztem mérget benne. Nem kifejezetten feltételeztem rosszat az öregről, de jobb félni, mint megijedni. Nem volt rá okom, ne tegyem.
Ahogy megkaptam én is a teám, és belekortyoltam, ténylegesen fura volt! Pedig már jó pár teát megkóstoltunk az életünk során, szóval naivan azt hittem, nagyon már meglepni nem lehet teával. Hát most sikerült. A teaszertartásokhoz szokott részem erősen tiltakozott a kapott ital ellen, míg a harctéren nevelkedett felem, minden gond nélkül megitta, lévén nem tudhattuk, mikor jutunk megint vízhez. 
De ahogy üres lett a csészém, némán fejet hajtottam köszönetképp.  A történetét egész addig minden gond nélkül hallgattam, míg el nem ért addig, hogy Gin~chanról kezdett meg Misa~chanról magyarázni.  Rókámra érzékeny voltam. Kifejezetten. Főleg, hogy elárulta, igazából nem is őt kerestük.  Innentől kezdve már főleg nem értettem, miért kéne neki elárulnunk magunkról komolyabb információkat. Azt beismertem hát, hogy shinigami vagyok, de nem mentem bele túlságosan a részletekbe. És az adott nevemhez ragaszkodtam.
Arra csak csendesen sóhajtottam magamban, mikor kiderült, hogy sejti a kardok lelkeit, és erre még azt is hiszi, ez tanulható történet. Ha valaki kap egy ajándékot, ne higgye azt, hogy az ő érdeme!
Még a kardkovácsok között is ajándék volt csak az ilyesmi. De nem homályosítottam fel a méretes tévedéséről. Bár meglepett, hogy abba nem gondolt bele, hányan járkálnának ilyen képességgel, ha puszta szorgalommal magukévá tehetnék ezt.
De az öcskös nagyon lelkesen társalgott az idős emberrel, úgy tűnt, valami furcsa oknál fogva remekül elbeszélgetnek. Talán Risu~chan ösztönös kedvessége lehetett az oka, amit a kissé kevésbé éles elméjű egyének felé szokott volt tanúsítani. Az egyetlen bökkenő annyi volt, hogy az öregen nem éreztem az elmebaj jól ismert savanykás- kesernyés szagát. Akkor viszont vagy csak megjátssza magát, vagy ilyen a természete.  Mind a kettő lehetőségre fel kellett készülnöm. Nem volt tisztem eldönteni, hogy melyik a jobb verzió.  Vettem egy mély levegőt, miközben lehunytam a szemem. Kordában kellett magam tartani. Ott ficánkolt a lelkemben a rókák izgágasága, szóval ezt a látszólagos tétlenséget csak komoly önfegyelemmel tartottam fent. De kiválóan teljesítettem, kívülről senki meg nem mondhatta, hogy épp mi zajlik le bennem.  Még arra sem morrantam fel, amikor engem kezdett el vizsgáztatni.  Innentől kezdve nyilvánvaló volt, hogy vizsga folyt erősen. Reméltem, hogy nem rossz szándék vezérli. Ugyanis nem feltétlen kegyelmeztem volna neki, ha bármi ilyesmit érzékeltem volna irányából.  Addig viszont játszottam a játékát.
Csendesen felkeltem, és behunytam a szemeim. Pontosan fel akartam mérni a terepet. Érezni akartam minden, a környéken fellelhető fegyvert. Lélekkel rendelkezőt, és anélkülieket egyaránt. Mély levegőt vettem, és kiterjesztettem az érzékeimet.  Pontosan behatároltam a műhelyet. Érzékeltem a műhely elől az öcsém kardjait, bár őket nem láthattam, hiába nyitottam ki a szemeimet. Ám akik a ládában rejteztek, őket kristály tisztán éreztem, és láttam is. Csendesen sétáltam a láda mellé, majd hajtottam tisztelettel fejet a mögötte megbúvó lelkeknek. Bár külső szemlélő nem lehetett benne biztos, hogy a ládában pihenő pengéknek szólt, vagy a lelküknek. Nem is volt szándékomban ezen változtatni. Inkább megszólaltam, miközben megálltam a láda mellett, és nem mozdultam onnan.
   - Nem mondanám túl kényelmes helynek ezt a ládát! - jegyeztem meg. Nem volt tiszteletlenség a hangomban, inkább csak ténymegállapítás - Pedig különleges mind a kettő! – egy pillanatra elgondolkodtam.
   - Itt kint élő shinigamik. Találkoztunk az egyikükkel. - figyeltem az illatokra, hogy kiszűrjem, ha valami gubanc van - Volt vele egy csapat. Ők nem tűntek shinigaminak. Nem volt lélekölőjük. Ez a shinigami is ezek közül a nevek közül emlegetett… - becsülettel harcolt, még ha bicskanyitogató is volt amúgy a hangvétele az alatt a rövidke idő alatt - A társai hátba szúrták, miközben velem volt elfoglalva. - megkerestem a pillantását. A szemeibe akartam nézni, miközben feltettem a kérdésem - Nem tudja, hol találom meg azokat az alakokat? Volt egy tisztességes párbajunk. Mind a ketten a saját igazunkért ismertettük össze a pengéinket. És ők ezzel az aljas húzással tönkre tettek mindent! Első soron a becsületet! - kitartóan vártam a válaszát.


(click to show/hide)


(click to show/hide)

Karakterlap

Abarai Renji

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 117

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 2 082 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Katanagari – Bakudoukuutou
« Válasz #8 Dátum: 2016. Ápr. 05, 22:00:49 »
Kérésetekre lezárom a küldetést!

Jutalmatok:

Chiruochiba Airisu és Aikawa Chiyo: 1500 lp és 2000 ryou.