Szerző Téma: Örökké tartó mélység  (Megtekintve 1708 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Tamachi Kagami Yukezo

Mad Hatter

Különleges karakter

Daitenshi

*

Daitenshi

Szint: 16.

Lélekenergia:

60% Complete
83 100 / 100 000

Hozzászólások: 124

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 35 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Daitenshi

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Sötétkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Kagami Ai

Mottó:
It is the end of all hope To lose the child, the faith To end all the innocence To be someone like me

Post szín:
Slategray / Steelblue


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Örökké tartó mélység
« Válasz #15 Dátum: 2015. Okt. 17, 00:40:39 »
A csatát megnyertük, de a háborút nem. Tartja legalábbis ez a végtelenségig elcsépelt közhely, ami azért olykor-olykor igaznak bizonyul. Mikor nekilátok gyógyító kiodumnak, és Karen megkér rá, hogy esetleg neki is segítsek, akkor már éppen megszólalnék, mikor hirtelen óriási fájdalom nyilall a fejembe, pont a gyógyítás vonalán. Felkiáltok, és előreesek. Letépem az arcomról a vörös szalagot, de hatása megmaradt rajta. Mintha savas kendővel sikerült volna átkötnöm a fejemet. A bőröm egyszerűen nem bírja abbahagyni a lüktetést, és hideg havat szeretnék hozzányomni, de sajnos nem segített semmit. Mint ahogyan ebben a világban semmi sem a segítségünkre van. Démoni nyelven káromkodok egy sort, hiszen egyszerűen ez egy olyan hiba volt, amit „tapasztalataim” miatt elvből meg sem kellett volna próbálnom. Rögtön ezután újból feláll a szörnyeteg, és most már nagyon nem kellene itt időzni.
- Én már éhes vagyok!- nézek fel eléggé pánikszerűen, hiszen rögtön az első akadályon is csak döcögve sikerül átjutnunk, ha egyáltalán átjutunk valaha is. Azért örülök annak, hogy sikerült az almás trükk, amit nagy nehezen kitaláltunk. Megeszem a részemet, és máris változik a színtér. Csak egy újabb felvonás. Fél szememre hunyorgok egy kicsit, hiszen úgy érzem, hogy nem véletlenül könnyezik. Fáj. Ténylegesen nehéz megküzdenem ezzel az érzéssel, hiszen egy olyan érzékeny terület ez, ahol ritkán érzek hasonlót. Óvatosan megpróbálom megsimítani a sérült területet, és felszisszenek. Az új sík egyáltalán nem bíztató, de most össze kell szednem magamat. Megpróbálok gyorsan körbenézni. Egy erdő. Kezemben a zanpakutoum sokkal nehezebbnek tűnt, éppen ezért átalakítottam sétabottá, hiszen itt most nem éreztem azt a tipikus fenyegetettség érzést. Hogy a fájdalom miatt, vagy az erdő kisugárzása miatt érzem kissé kiszolgáltatva magamat, azt már nem tudom, de jobb lesz, ha odafigyelek. Körbenézek, majd megszólítom Hisuteri-fukutaichout. Megnézem a karját, úgy sejtem neki sem lehetett olyan kifejezetten egyszerű ez az egész. Hogy a pokol ennyire kegyetlen volna? Azt hiszem mégis inkább a könyörület az, ami hagyni fogja, hogy tovább jussunk. Látom, hogy öltözéke hiányossá lett, ezért zakóujjam alá nyúlok, és egy hosszú fekete szalagot húztam ki alóla, ami ruhám része volt úgymond. A kezébe adtam, és ha elfogadja, akkor a keze közé tekeredik, majd természetesen mivel mellkasára koncentrált, az esetleges vetkőzős partit is elkerülném, odakúszik a kötés, és körbefut rajta, majd egy egységes fekete fűzőszerű ruhaanyag keletkezik rajta. Egy kicsit ez védi is az égett részt. Ha nem, akkor gőgjére hivatkozva csak vállat vonok.
- Ebben a világban bőséggel megtalálsz mindent, amit valaha elítéltél. Örökké itt maradunk, ha elveszítjük tartásunk, és nem őrizzük meg szívünkben azt az aprócska fényt, amit szentnek hittünk még odafönn, és jóságnak hívják- nem párosítok arckifejezést mind e mellé, hiszen baromira fájt minden mosoly, minden szó. Mikor elfordulok átmozgatom az állkapcsomat, hogy legalább hozzászokjak a fájdalomhoz, de a szemem kimutatta azt, hogy nem élveztem ezt sem kifejezetten. Mikor megjelenik az inas, hogy mutasson nekünk utat, kissé kellemetlenkedőn válaszolok.
- Jó hogy mondod, én máris megbántam, hogy eljöttem… Gyűlik a számla Nocturnnek ám! Ez egy külön pont lesz a listán[/i]- ekkor döbbentem rá hirtelen, hogy a többiek ezt most nem érthették, hiszen a démonok anyanyelvét használtam Beliál dialektusában. Észre sem vettem. Mintha sötét énem sokkal könnyedebben törne elő, csak egészen más részletekben. Most nem érzem a gyilkosság feszélyezését, csak egyszerűen van bennem egy érzés, amitől otthon érzem magam. No nem biztonságban, ez egy teljesen másik otthon. Amikor „hazatér” egy gyermek abba az otthonába, ahol a család többi tagja csak bántalmazni tudja őt, és inkább elszökne, de tudja, hogy úgysem élne meg sokáig ezek után. Lehunyom a szemem, és karjaimat arányosan mozgatom levegővételemmel. Elővettem a Tai Chi tudásom nyugtató oldalát. Egy pár másodperc alatt összeszedem akaraterőmet, céltudatosságomat, és a fájdalmat elkönyvelem a mérleg másik oldalának, ami kibillenteni szeretne engem. Mellette ott trónol még ez az egész hely, a Pokol, a nyomasztó érzés, hogy itt vagyok. Mayának még elhintek valamit útravalóul, mert tartok attól, hogy közös múltunk terhe ma is meg fog nyilvánulni.
- Maya, bárhogy is legyen, haza kell térnünk. Nocturn miatt, Rei nem veszítheti el a szüleit világos? Ígérd meg, hogy túléled. Engem köt a hűség Aihoz, én túl fogom élni ezt bármi áron- azzal bevetettem magam a sötétségbe. A döglesztő hatás azonnal rám nyomta terhét, és szépen lassan elveszítettem minden fényt. Teljes sötétségben botorkáltam, és már abban sem voltam biztos, hogy a többiek még mögöttem vannak. Megállok, és megpróbálom bemérni őket reiatsu alapján. Itt voltak mellettem, de mégsem hallottam őket. Ez igazán furcsa.
- Yuke húzzunk innen a francba, nagyon nem tetszik ez nekem!- zeng föl a fejembe Paragon hangja, de én nem igazán éreztem úgy, hogy most kéne megfutamodni. Persze már most is eléggé nehéz károkat sikerült magamra róni, de eltekintve ettől a kis apróságtól, komolyabb egyelőre még nem történt.
~ Nyugodj meg Zanpakutou. Csak egy kis fény kell~ azzal kezeim közül világító szentjánosbogarak százai röppentek ki, amik gömb formációt vettek fel, majd kezem alatt kavarogtak, mint egy lámpás. Egész tisztességes fényt sikerül csiholnom, csak éppen arra kellett rádöbbennem, hogy egyedül maradtam. Hát a többiek hová lettek? Nézek ki a fejemből igazán meglepetten, majd kissé rémülten kiáltom el magam.
- Maya! Hisuteri-fukutaichou! Conan, vagy hogy hívnak?- nem érkezett semmilyen válasz, ezért félre fordítottam egy picit a fejem- Hmm… Szép. Úgy érzem mégsem jobbra fordultak, miután kétszer balról kerültem azokat a fákat, a kis bokrok után, amit rögtön azután találtam, hogy egyenesen keresztbe mentem- vonom meg a vállamat, majd valami furcsa ösztön arra sarkalt, hogy menjek tovább. Ne törődjek velük, nem érdemes. Ha eltévedtek, így jártak. Vagy negyed óra magányos baktatás után, mikor elmém a magányban tördeltnek tűnt, már ostoba viccekkel szórakoztattam magam, és bizony én jókat nevettem rajta. Dúdolásztam, dalolásztam, danolásztam, és mindent, ami további szinonimája ugyanannak az unaloműző pótcselekvésnek. Ekkor viszont meglátok egy kis fényt valahol nem messze. Elmosolyodom, majd lopakodó üzemmódba kapcsolok, és átsurranok a fák és bokrok között, majd betoppanok a tábortűz elé.
- Eltévedteteeeeek… Hát te ki vagy?- kezdtem neki dallamos hangon, aztán hamar rádöbbentem, hogy csak egy csuklyás alak üldögél egy farönkön, és böködi a szikrákat. Érdekesség, hogy amint levette a takarást, fellobbant a tűz. Hosszú fehér haja volt, és emiatt megriadtam egy pillanatra. Beliál volna? Akkor nem sokat gondolkodok. Karddá alakítom sétabotom, és hirtelen termek ott, hogy levágjam a fejét. Furcsa perverzió arra ösztökélt, hogy még egyszer az arcába nézhessek. És az utolsó pillanatban a penge megállt a nyaka előtt.
- Manazzo?- szólítom meg idegenként édesapámat, akinek semmi keresnivalója sincs itt. Felnéz rám teljesen értetlenül, mint aki pontosan tudná, hogy mi történik itt, majd megpaskolja maga mellett a farönk üresen álló helyét, hogy üljek le oda.
- Úgy hiszem volna néhány dolog, amit meg kell beszélnünk- hát meghiszem azt, de jelen pillanatokban kötve hiszem, hogy itt az idő. Elméletileg mindezt megtárgyalhatjuk a Lelkek Világában is, akkor hát nem értem, hogy miért kellene pont most erre időt szánnunk. Leülök mellé.
- Mit keresel itt?- tettem fel az első kérdést, majd ő csak elmosolyodik.
- Mielőtt kérdezel, nem gondolkodsz. Ami szíveden, a szádon igaz fiam? Nem sokat változtál- kuncog is egy kicsit, bár kissé érdekesen hat, hogy fiának szólít, pedig ő is eléggé fiatalos úgymond. Tulajdonképpen hümmög egyet, majd folytatja- Tényleg ez volna az egyetlen kérdésed? Ez az első kérdésed? Mert ha igen, akkor ülj még egy kicsit, hiszen ez az erdő sosem fog elereszteni addig- mosolyodik el. Most, hogy mondja valóban számtalan kérdés van, megválaszolatlanul, és mikor a táncoló lángra pillantok, sóhajtok egyet. Akkor most ücsörgök egy kicsit még valóban. A tűz nem adott forróságot, csak gyászt, amivel nagyon is könnyedén tudtam azonosulni. Nagyon sok halál lakozik a szívemben.
- Ostorral vertél, mindent elkövettél, hogy szenvedjek, a hatalmadat azonnal rajtam statuáltad, de egy kérdés akkor is megmaradt. Miért rejtetted el Hanazot? A szégyen miatt?- megcsóválja a fejét, majd a kezembe ad egy farönköt. Eléggé nehéz volt, nem értettem, hogy ő hogyan tudta csak az ujjaival megtartani. Egészen lehúzta a karomat.
- Minden kérdéseddel dobj egyet a tűzre, hogy ne legyen más belőle csak füst és hamu. Mint láthatod, én nagyon sok kérdést tettem már fel, és most itt vagy, hogy válaszolj rájuk- megteszem hát, amit kért, majd érdeklődön fordulok felé, hogy tényleg oszlassa el a kérdésemet- Hanazot az anyja rejtette el, nem pedig én. Kimito Misa néven új személyazonossággal az orrom előtt volt, mégis el voltam tiltva tőle. Édesanyád tudta, hogy te mindent elkövetnél, hogy megtaláld, és képes is lettél volna rá, akkor viszont tőlem már nem védte volna meg- ezzel nem magyarázott el mindent, éppen ezért az arckifejezésemből láthatta, hogy nekem ez még így nem volt elég.
- Nem hamvadt el a rönk- mutattam a tűzre, majd ő csak elégedetten megvonta a vállát- Miért kellett tőled megvédeni Hanazot?- megcsóválta a fejét, majd a homlokomra tapasztotta az ujját hirtelen, és fejembe beleáramlott egy régi feljegyzés, amit már én is olvastam. Házunk egy újabb titka. Egy véreskü, ami szüleim házasságát jelentette, és az ára valakinek, akit már jól ismerek. Beliál üzleti ajánlata. Édesapám nemzőképtelen volt, és így nem tudta ellátni a feladatát. Természetesen ikertestvérének ebből az átokból nem jutott, ezért nyilvánvaló volt, hogy ő lesz az igazi örökös nagyapám után. Ekkor az ajánlat a következő volt. Két gyermeke lesz. Egy fiú és egy lány. A fiú gyermeket Beliál utódjaként jelölte meg, és a tér hajlításának képességét adja neki, hogy erős legyen, hogy képes legyen átvenni a démon hatalmát, ha szükséges. Cserébe lesz egy egészséges lányuk. Ha inkább a fiút választják, akkor viszont ölje meg a lányt!
- Bármennyire is kerültünk utánad minden nemi érintkezést, Beliál egy éjszaka ajzószereket csempészett be hozzánk, és megtörtént Hanazo fogantatása- ekkor én megértettem a történteket.
- Végül elveszítettél engem, és a húgomat is. És ha ez nem elég, az életedet is- a végét kicsit morgósabban mondtam, és Manazzo erre már csak ciccegni tudott.
- Akkor most én kérdezek. Megérte? Mindaz, amit tettél… valóban úgy volt helyes?- összehúzom ajkaimat egy pillanatra, és szemem is tűnődésről mesélhetett. Valóban ez nem egy egyszerű témakör, hiszen alig emlékszem azokra a napokra, azokra a részletekre. Nem értem már utólag magam, hogy mit miért tettem.
- Daitenshi lettem, egy hős, és most erősebb vagyok a Gotei Juusantai több, mint 90 százalékánál. Az út, amit megtettem, amiatt lettem ilyenné! Fölösleges azon merengeni, hogy a múltat hogyan változtatnám meg. Én elégedett vagyok a jelennel, és bizakodó a jövővel kapcsolatban- válaszoltam egyszerűen, majd Manazzo megcsóválta a fejét, és egyszerűen csak a tekintetét az enyémbe fúrta. Egészen megilletődtem sötét lesújtó pillantásától. Másodpercekig levegőt is elfelejtettem venni, mintha valami gyermekkori trauma éledne ismét fel.
- Valóban?- hangja egyszerű volt, és most mintha a tűz egy kicsit haloványabb lenne. Megijedek attól, hogy sötétben maradok, és hirtelen megérzem azt is, hogy ha kialszik a tűz, akkor valóban úgy lesz. Ezért egy rönköt görgeteg a parázsra, és megpiszkálom, hogy fellobbanjon ismét a tűz. Úgy fest vele kell beszélgetnem, és kérdéseket kell feltennünk, illetve válaszolnunk.
- Most én jövök!- mutattam bólogatva a lángoló farönkre, mintha attól várnám az igazolást- Mindig is alkalmatlannak találtál a nemességre, mindig ügyed volt közölni velem szégyenkezésed miattam. Most főnemes vagyok, egy elismert hős…
- Jobb ha fel se teszed a kérdésed Yukezo!- vág bele erősen a szavamba- Egy gyilkos vagy, ráadásul gyermeked van attól a nőtől, aki azonnal elfordult tőled, amint megtudta, hogy mit tettél! Becsületed nincs, főnemes is csak úgy lettél, hogy eladtad a házad, hatalmad is csak úgy, hogy eladtad a lelked. Igazságot kaptál azzal, hogy a családodat megölted?- csattant ki, és kifakadása most akkora erővel bírt, hogy egészen hátraestem. Felállt, és lenézett rám, a lobogó tűz mögötte sötétre festette az arcát, mint valami lidércnyomás félelmetes ellensége- Eszedbe jutott valaha, hogy ha követed a szavaimat, akkor sosem kellene nap, mint nap szembe találkoznod a megvető pillantásokkal? Nem ölnél ártatlanokat, nem szenvednél? Kapitány lehettél volna, hiszen az volt minden álmod. Békét teremthettél volna, de te csak halált hoztál mindenhová! Szerelmednek szólítottál egy olyasvalakit, aki inkább elfordult, minthogy tettei súlyával megütközzön, elvekért harcoltál, amiket én tanítottam neked, de ahelyett, hogy inkább összefogtunk volna a megvalósításukért, te megtaláltad az unokatestvéred, és hagytátok, hogy testembe rozsdásodjon a saját kardom!- kiabált, aztán egészen elém lépett, felkapott, és egy fához szegezett. Óriási ereje volt, nem is tudtam ellenkezni. Magasan megtartott, majd a dühroham, ami most szemben állt velem, mindenkori félelmem volt. Nem tudtam szinte szólni sem, ellenkezni pedig pláne nem.
- Válaszolj! Megérte az a sok pusztítás, az a sok fájdalom? Nélküled a világ szebb hely volna, és ezt minden nap érzed. Nem tettél semmi különlegeset érte, egy pótolható figura vagy mindenki életében. És most még a feleséged életét is csak megnyomorítod ezzel az idétlen felfogással, ami igazándiból ostobaság, az ép elméd szöges ellentéte. Nem vagy te hős, csak egy flepnis, aki saját nyomorát próbálja eltitkolni gyalázatos cselekedeteivel! Valóban úgy gondolod, hogy jó ötlet volt megölni engem?- majd lehúzott a fáról, és előre dobott. A térdemre estem, és mentem támaszkodnom is kellett. Szemem előtt egyből lepergett a momentum, hogy hasonlót mennyiszer kellett már megélnem. Jön az ostorcsapás. Felvillan a szemem, és kiáltva fordulok meg. Shunpoval kapom el a torkánál, a fához szorítom, és öklöm lendült felé. Egyenesen az arca felé, de mielőtt még elértem volna, a mögötte lévő fát sikerült lezúznom.
- A lehető legjobb ötlet volt, azért tettem meg. Felüdülés volt elfelejteni téged, és anyát. A lelkiismeret tett ilyenné, és a ti véreteket is a kezemre szárítottam. Otthon napról napra nem merek a szemedbe nézni, a régi festményeket elégettem, csak hogy ne kelljen elviselnem a lehető legélesebb pengét. De nem érte meg… Ezt akartad hallani? Most félelem az osztályrészem, de van ott szerelem is. Bár hiába mondogatom az öröklét ígéretét, úgyis el fogom veszíteni Ait. Átkozottá lettem, és igen az első lépés talán te voltál, talán ott kellett volna neked igazat adnom, és akkor most minden máshogy lenne! Megöltelek, majd utána eldobtam egyszerűen a házat, cserben hagytam mindenkit, aki valaha számított rám. Nem esett jól, és mind máig nem tudom mit csináljak azzal a teremmel, amiben anyám felkötötte magát. Jelenlegi létem egy büntetés, hiszen már rég feláldoztam magam egy olyan nőért, akit szintén csak szerettem. Ő volt az én kísérő angyalom, aki ismét elfordult tőlem- ezután csak hogy érezze a törődést, megragadtam Manazzot, és földhöz vágtam. Szememben harag volt most főképp- Itt kéne rohadnom már réges-régen, démonná kellett volna lennem, de gyáva vagyok, és ostoba, hogy ragaszkodom shinigami mivoltommal. Inkább magamba döföm százszor a lelkiismeret kését, és forgatom meg magamban, minthogy itt ragadjak- szemem sárgásan izzott, majd egyszerűen csak kilépett valaki a fák mögül. Arany páncélja volt, és az csörgött minden lépésekkor. Paragon volt az, aki futó pillantást vetett Manazzora, majd leült a farönkhöz, és dobott a tűzre most ő is.
- Számtalan ember ha elveszít valakit, sok-sok dolgot megtesz azért, hogy enyhítse a veszteséget. Gyilkosok próbálnak kárpótolni, áldozatok bosszút állni, de egy valami sosem változik. A halottak nem támadnak fel. Te viszont azon szerencsések egyike vagy, akiknek kárpótolni kellene, mert édesapád feltámadt. A kérdésem Yuke a következő. Észrevetted, hogy egyszer sem szólítottad „Apám”-nak? Ő nincs itt a pokolban… Csak mi vagyunk itt… akkor kire is vagy dühös?- szavai után kitisztultak a szemeim, majd lerogytam a földre. Arcomat a kezeimbe temettem, még úgy is, hogy nagyon fájdalmas volt, hiszen a szívem jobban fájt. Félek, és dühös vagyok. Ez a legrosszabb kombináció. Félek, hogy elveszítem Ait, és dühös vagyok, hogy még mindig nem sikerült megállítanom magamat ebben a műveletben. Pontosan tudom, hogy Apám halála óta mélyrepülés az életem, csak néha volt egy-két fellendülés.
- Igen, sajnálom! Bánom már, hogy megtettem az első lépést a lejtőn! Hiányzik a békés életem, hiányzik az, hogy önfeledten csak shinigami lehessek, egy független nemes. Saját magam okoztam mindezt magamnak, és ha már kifőztem, meg kell ennem. Az elmém megtört, a tekintélyem, és becsületem szilánkosra tört, és ha megtudnák rólam az igazat, azonnal levadásznának, mert én vagyok a közellenség. Nincs már visszaút, csak maradt a bűnbánat, ami engem többé fel már nem oldhat, mert Démonná lettem!- fakadok most már én ki, és összekuporodok a földön, ahogyan a mély kétségbeesés hulláma utána, egy hirtelen erős démoni kisugárzás mellett, egészen sátáni üvöltést engedtem meg magamnak. Éreztem, hogy az elmém kezdte feladni a lélekjelenlétet. Hogy menekülhessek végre ettől a kíntól, ami a szívembe beférkőzött. A megbánás, és a bűntudat, ami amúgy is megőrjített, most elemi erővel csap le rám. Talán az volna a legjobb, hogy ha itt maradnék örökre… megérdemlem.


Karakterlap

Yamasaki Shizuka

Kaijin

Eltávozott karakterek

Shinigami

3. Osztag

*

Sanbantai Fukutaichou

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
39 400 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 21 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
Narancssárga

Egyéb hovatartozás:
Karakuraizer

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Yamasaki Shizuo

Post szín:
#FF7F00/#FFA500


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Örökké tartó mélység
« Válasz #16 Dátum: 2015. Okt. 20, 12:49:24 »
A jótékony szalagok biztonságot adóan csavarodnak mellkasom köré, s már érzem is ahogy kellemes melegséggel járnak át, ahogy a sérülésemet gyógyítják. Néhány pillanat telik el, mire rádöbbenek, ez a forróság nem pozitív mellékhatása a folyamatnak. Fájdalmasan kiálltok fel, miközben megszüntetem a kidout. A ruhám alatta füstöl, s néhány ponton kilyukad, még szerencse, hogy felkészülten indultam el, s van alatta egy testhez álló réteg, ám a szalagok a szabad testfelületemen, a hátamon és az oldalamon enyhe égési sérülést hagytak. Értetlenül állok a történtek előtt, váratlanul ért az esemény. De legalább már tudom, hogy gyógyító kidoumra itt nem számíthatok. Borzalmas egy hely ez. A történtekről inkább nem beszélek a többiekkel, nem is lenne miről, a helyzet igen egyértelmű. Lehajolok és felmarkolok egy adag jeget, majd az égő bőrfelületre teszem.
Az almát kezembe véve egy pillanatig csak gyanakvóan méregetem. Ha a gyógyítás fájdalmat okozott, akkor talán az étel sem az, aminek látszik. A szörny azonban nem sokáig marad nyugton, így kénytelenek vagyunk tovább indulni, habozva kapom be a gyümölcsöt, majd megrágás nélkül nyelem le, reménykedve, hogy nem halok meg.
Egy pillanat alatt kerülünk el egy újabb, ismeretlen helyre. A jeges terek hidegek ugyan, de szépek voltak, ezt az új környezetet viszont nem kecsegtet semmi jóval. Kezemet a derekamra erősített, hátamon keresztbe átvetett kardom markolatára teszem. Mintha nehezebb lenne, habár ez nem zavar különösebben, amúgy is egy apró wakizashi, másfelől ennél jóval strapabíróbb vagyok.
- Megbánás erdeje? Nem nevezhetnénk valami barátságosabbnak? – Teszem fel a költői kérdést, miközben frusztráltan a gyanús alak felé fordulok. Állandóan eltűnik, ráadásul annyit tud a helyről, hogy az már önmagában is gyanús.
A nyomasztó energiák aggodalommal töltenek el. Nem az a típus vagyok, aki egy kis sötétségtől berezel, de amivel itt találkozok, az talán minden eddigi élményemnél erősebb, még kardom szelleme is kifejezi rosszallását, pedig az elmúlt egy évben ritkán szólt közbe.
- Különös, hogy ezt éppen te mondod. – Válaszolom kurtán Yuke mondatára. Sem fényt sem hitet nem láttam a tekintetében, mikor először találkoztunk. Ez itt a pokol, itt minden hamis, ő sem kivétel, csak a lelkiismeretünkre próbál apellálni, s csak azért olyan készséges, mert élve ki akar jutni, nem emberbaráti szeretetből teszi amit tesz. Bizonytalanul teszek egy lépést távolodva a férfitől, miközben ő egy nagyon különös nyelven szólal meg. Ugyan nem értem, mit mond, de az ösztöneim azt súgják, hogy távolodnom kell tőle.
Zavartan fonom karba a kezemet, ahogyan Yuke megpróbálja felidézni magában és barátjában. Milyen magasztos célok, micsoda akaraterő. Nekem vajon miért kell visszatérnem? Magamért? A barátaimért? Ha itt meghalok, kíváncsi lennék, ki jelenne meg a temetésemen odahaza, pontosabban, hogy ki jelenne meg önszántából és nem kötelességből, vagy hivatalból. Azonnal bátyámra gondolok, egy pillanatra örömmel, de örömöm, mintha hamuvá válna, ahogy visszaemlékszek, arra a rideg szakadékra mely közöttünk tátong, igen ő biztosan csak illemből jelenne meg…
Magamra sem ismerek, ezek a gondolatok, olyan borúsak, olyan idegenek tőlem, ezt sosem mondanám ki magamtól. Biztosan a hely teszi, ez a szörnyű zord, sötét, komor erdő. A hideg futkározik a hátamon tőle.
- Nincs mást hátra, mint előre! – Felkiáltással veszem át az irányító szerepet. Egyenesen indulok el félelem és aggodalom nélkül. Távozni akarok erről a helyről, nem akarok tétlenül állni, ki akarok jutni, meg akarok szabadulni ezektől a gondolatoktól.
- Most először voltál őszinte a bátyáddal kapcsolatban. – Egy egytónusú halk hang szólal meg a fejemben. Igazán nem a legjobb pillanat, hogy kardszellemem is rázendítsen a maga kis nótájára.
- Hallgass. – Mondom ki hangosan, hogy nyomatékosítsam akaratomat. Mikor ezt kimondom, mintha csak az én kívánságomra, az egész hely sötétségbe borul. Néma csend borul az erdőre. Az orromig sem látok, így ügyetlenül kezdek tapogatózni. Egy pillanattal ezelőtti lendületem semmivé lesz, s félve kapkodom a fejem körbe, hogy megpillantsak valakit, bárkit. Akár még annak a mocsok Yukénak is örülni tudnék ebben a helyzetben, na jó ennyire azért nem eshetek kétségbe. Nincs nálam sem fáklya, sem öngyújtó.
- Az isten szerelmére, shinigami vagy rémlik? – Csattan fel a fejemben enyhén emelt hangon kardszellemem. Legalább ő még itt van. Ugyan hanghordozása sértőnek hangzik, én tudom, hogy csak azért szólalt meg, hogy némiképp megnyugodjak, hogy nem vagyok egészen egyedül.
Mély levegőt veszek és a shakkahou nevű kidoumra gondolok, de módosítok rajta egy picit. Szerencse, hogy edzettem a lélekenergia irányításomon, így képes vagyok egy shakkahou szerű lángot létrehozni, anélkül, hogy felrobbanna. A vörös láng bevilágítja közvetlen környezetemet, ám ahogy körbe fordulok, nem látom útitársaimat.
- Valaki? – Teszem fel bizonytalanul a kérdést, de nem jön válasz. A szemem sarkából egy pillanatra mozgolódást érzékelek, így azonnal odakapom a szemem, de senkit sem sikerül megpillantanom. Ebben a sötét erdőben tévelygek, még az idő és irányérzékemet is elvesztve, nem tudva, hogy hova tartok, hogy honnan indultam, vagy hogy valaha is kijutok. A pozitív gondolkodás csak egy bizonyos pontig tud segíteni, egy ilyen helyzetben.
A távolban egy alakot vélek fölfedezni. Megkönnyebbülten indulok el felé, miközben azon gondolkodok, miféle szavakkal fogom leteremteni az illetőt, hiszen ki más ehetne, mint egyik társam, senki más nem jött át velünk.
- Hé várj már meg! – Minden alkalommal tovább indul, nem törődve a hangommal, mintha csak bosszantani próbálna, biztosan az a bunkó az! Nagy nehezen érem utol, megragadom a vállát. A ruhája egy shinigamié. haja sötétbarna, nem ismerős számomra.
- Figyelsz te rám? – Mikor megfordul, gyűlölet ül a szemében. Ösztönösen lendülök hátrább, s nem is ok nélkül, kardját felém lendíti. Nem ismerem ezt a férfit. Könnyedén kerülöm el, de a fák közül újabb alakok válnak ki a sötétségből. Némán, ugyanazon gyűlölettel közelítenek felém. Az arcaik ismeretlenek, egy közös jellemzőjük van, mindannyian shinigami ruhában vannak. Hátrálni kezdek, miközben megpróbálok beszélni velük.
- Hogy kerültetek ide? Titeket is belerángatott valami fura figura ebbe az egészbe? –
- Mi miattad vagyunk itt. Te kárhoztattál minket erre a létre. –
- Hiszen nem is ismerlek titeket! – Körbevesznek, teljesen körülzárnak. Felmérem a helyzetemet, e olyan sokan vannak, hogy ránézésre már megbecsülnöm is nehéz. Mind karddal állnak előttem, s szemmel láthatóan tűpárnát készülnek csinálni belőlem.
- Shinigamik vagytok! Elég legyen, én a harmadik osztag hadnagya vagyok, és most azt parancsolom, hogy azonnal lépjetek hátrébb! – Tiszteletet parancsoló hangom valamelyest hasonlít Kapitányoméhoz. Ez azonban senkit sem hat meg. Három személy válik ki a tömegből.
- Mi is harmadik osztagosok vagyunk, de te nem vagy az! Hazudsz! – S nekem rontanak. Értetlenül állok a helyzet előtt, csupán kikerülöm csapásaikat, nem támadok vissza. Áttörök a gyűrűn, mely körbevett, öklömmel néhány shinigamiba csapva, majd berohanok az erdő sötétjébe. Egy fa mögött találok menedéket.
A shinigamik szervezetten kezdenek a keresésembe. Taktikájuk megegyezik az Akadémián elsajátítottakkal. Nem tűnnek magas rangú tiszteknek, de hogy hogyan kerültek ide, vagy miért üldöznek engem ilyen megszállottan.
Egy férfi halad el a fa mellett, ahová elbújtam. Lopva vetek rá egy pillantást, s ekkor csap belém a felismerés. Tudom ki ő. Még a második osztagban szolgált, mikor én voltam a névtelen osztag parancsnoka. Egy kétes alak volt, aki egy küldetés során veszélyeztette a társait, hogy saját önös érdekeit érvényesíthesse. A negyvennyolcak tanácsa ítélte halálra, az ítéletet pedig, mivel nem egy magas rangú tisztről volt szó, a névtelen egység hajtotta égre.
- Én voltam, aki a parancsot kiadta. – Mondom ki döbbenten.
- Így igaz parancsnok. – Kardjával a nyakam felé vág. Szerencsre éppen időben hajolok el, a kard pedig a fába áll. – Miattad van itt mindenki. Mindenki életét te tetted pokollá. –
- Csak parancsot teljesítettem! – Fakadok ki idegesen. – Nem volt beleszólásom ki hal meg, csak egy katona vagyok a sok közül. –
- Kifogások, mentségek, hárítás! Sokan közülünk bűntelenül végeztetett ki miattad, mert nem vizsgáltad ki az ügyeket elég átfogóan! Lelkekkel játszottál, s minden alkalommal úgy hajtottad álomra a fejed, hogy nem rajtad múlott! Most nem dughatod homokba a fejed! – Kiszabadítja kardját, s ismét felém csap. A dulakodás hangja pedig a többi lelket is körénk vonzza. A menekülés nem megoldás. Innen nem jutok ki talán soha. Megoldást kell találnom.
- Nyugtasd meg a lelküket. Érd el, hogy békében tudjanak nyugodni, hogy megbocsássanak neked. Bocsáss meg magadnak. - Sen no Kijo szavai visszaadják tartásomat. Igen, nem menekülhetek örökre. Nem menekülhetek előlük, nem menekülhetek magam elől.
A fogócskának egyszer véget kell vetni, nincs tovább, ha most nem ölnek meg, akkor megölnek mikor majd a kimerültségtől összesem. Nem tudom mennyi idő telik el, mire erre a következtetésre jutok. Megállok, s hagyom, hogy ismét körbe vegyenek.
- Nem tudom visszaadni az életeteket, de vezekelhetek a hibáimért. – Lihegésemet megpróbálom elnyomni, és büszkén kihúzom magam. – A döntésem talán nem voltak mindig megfelelőek, de vállalom a felelősséget. Aki úgy érzi, hogy igazságtalanul került ide, sújtson le, rántson magával a pokolba. – A tömeg ordítva indul felém, kivont kardjaikat szúrásra emelve. Érzem, hogy ez fájni fog, talán eddigi összes sérülésemnél jobban, de ha ezzel lelkük békés lehet, ha ezzel megbocsájtást nyerhetünk mind, akkor nem hiábavaló a fájdalom és a szenvedés.
- Te ostoba! Nem úgy értettem, hogy dobd el az életed! -
Ahogyan kard távolságon belül érnek tőlem, behunyom a szemem, mély levegőt veszek, talán az utolsót életemben. A testvéremre, a barátaimra, a kapitányomra gondolok. Hiába fognak visszavárni. Többet nem térek haza…
(click to show/hide)

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 160

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 741 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Örökké tartó mélység
« Válasz #17 Dátum: 2016. Júl. 02, 01:56:06 »
Üdvölet!

Kéréseteknek megfelelően jöttem, hogy lezárjam a küldetést. Látjátok, csak nem tartott örökké! :3

Tamachi Yukezo: 2000 LP és 2500 ryou
Yamasaki Shizuka: 1500 Lp és 2000 ryou
Chizuki Maya: 1500 Lp és 2000 ryou
Konoe Karen: 1500 Lp és 2000 ryou