Szerző Téma: Társak egy cipőben  (Megtekintve 7099 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Yoshida Yuko

3. tiszt; Megfigyelőrészleg vezetője

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Nőegylet elnökhelyettese

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
16 000 / 20 000

Hozzászólások: 25

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
hamuszürke

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
A Tudománnyal

Mottó:
A tudomány nem a szentimentálisaknak való.

Post szín:
#B1DCBD // #ECFEF1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Társak egy cipőben
« Dátum: 2015. Szept. 12, 15:34:14 »
Engedély: Shihouin Yoruichitől

  A mai nap sűrűbben vizsgáltam át a számítógépen írt program beállításait, mint normál esetben. Onodera-san feltételezése, miszerint lámpalázam lenne egyszerűen abszurd volt. :| Efféle érzelmek sosem gátoltak ez idáig, s most sem fognak. Tökéletesen nyugodt voltam a kutatás gyakorlati részének levezetéséhez.
  Yoriko-channal külön úton egyezkedtem a kutatással kapcsolatban, amivel a halálistenek és a zanpakutouk közötti kapcsolatot tanulmányozhatom át. Részletesebb információk miatt várható volt, hogy a felmérés során eljutok erre a pontra, hogy a Gotei 13 több halálistenének segítségét kérem. Noha ezúttal nem egy Lélektovábbképző Akadémiának elkészített eszköz miatt. Sokakat meghívás formájában értesítettem az e nap koradélutánjára kiírt gyakorlatra. Ugyanakkor az osztagok hirdetőtábláján is feltüntetettem a kapitányok és hadnagyok segítségével ezt, egy felhívás formájában. Illetve lélekölőkardjukat ismerő Akadémistáknak is engedélyeztem a megjelenést. Minél szélesebb körben gazdálkodhatok az információkkal, tanulmányom annál alaposabb lesz. ^ v ^
  A gyülekezést az osztag kapujában rendeltem el, ahonnan a pontban délután 15:30-kor megjelent halálisteneket Onodera-san vezette őket a szimulációs terembe. Ez egy speciális eset volt, így nem kellett leadniuk a zanpakutouikat a kíséretnek köszönhetően, holott az osztag szabályzatban külön előírás van erre. Ebből kifolyólag a késők könnyűszerrel lemaradhatnak az egészről. Ki nem állhatom a későket! :|
  Miután Onodera-san mindenkit bevezetett ide, közelebb mentem hozzájuk. A szimulációs teremben már futattam egy alap kinézetet. Egy végtelen mezőnek tetszett most a hely, hogy ne legyen túl barátságtalan a résztvevők számára a szoba. Noha bizonyára nagy meglepetés lehetett számukra egy zárt folyosóról egy napfénnyel bevilágított mezőre belépni.
  – Üdvözlöm önöket – köszöntöm a társaságot, miközben ellépek három, nagyobb szürke doboztól, amit az osztag tisztjei segítségével hozattam el ide. – Bizonyára mindannyian tudják, hogy mire vállalkoznak ittlétükkel. A felhívásban nem volt lehetőségem ecsetelni a kutatás részleteit, eléggé hosszú deskripció lett volna. Ez még így, szóban is órákig eltarthatna. Szóval igyekszem önöknek csak a lényegét összegezni.
  A kutatásommal a halálistenek és zanpakutoujuk közötti viszonyt elemzem, különféle szituációkban. Tesztelném az együttműködésüket, a megoldó képességüket, az egymás közötti kapcsolatot, más halálistenekkel való és kardszellemekkel való együttműködést és egyéb dolgokat, melynek részletezésébe most nem mennék bele
– köhintek egyet, majd a szavak mellett kézzel is jelzem, hogy jöjjenek bátran közelebb a dobozokhoz. – Jöjjenek egy kicsit közelebb, máris demonstrálom a kutatás kulcsfontosságú elemét – az egyik tároló doboz tetejét felnyitva kiveszek egy bilincsre hasonlító eszközt, majd a jelenlévők felé fordulok.
  – Ez a Yuurei-hojoin – mutatom fel, hogy mindenki láthassa. – A könnyebb kezelés érdekében a fő végén két gomb helyezkedik el. A nagy, zöld gombbal kapcsolják be az eszközt. A kisebb, fekete a műszer vészleállítását teszi lehetővé, amennyiben nem működik megfelelően. Leszögezném, hogy az eszközök laborkörülmények között már tesztelve voltak, így nem akadhatnak problémák. Inkább tekintsék óvintézkedésnek. Szóval, a karperec gombokkal ellátott részét a gyöngébbik kezükre kell felhelyezniük – a széles bilincset felcsatoltam a jobb kezemre, majd a 12. osztagos egyik tisztnek intettem, hogy odaadja a zanpakutoumat. – A bilincs másik végét zanpakutoujukra kell csatolniuk, a keresztvas alá közvetlenül. Amint ezzel megvannak, és megbizonyosodtak róla, hogy a bilincsek rendesen lezáródtak, a zöld gombbal aktiválhatják az eszközt – beszédem közben rögzítettem a zanpakutoumra a bilincs másik végét, majd amint odáig értem szavaim során, megnyomtam a csuklómon lévő végét a szerkezetnek, mely hamuszürke színű reiatsum színében fénylett fel, majd vezette át azt a láncon keresztül. Lélekölőkardom felragyogott, majd a fénylés lassan egy humanoid alakot öltött magára.
  – Ő itt Undertaker – mutatom be a hosszú, ezüstfehér hajú, kalapos társamat. – A zanpakutou szellemem. Légy rendes és köszöntsd a jelenlévőket – kérem meg lélekölőkardom szellemét az udvariassági formák betartására.
  Undertaker fülig érő vigyorral (mely általános vonásai egyike) integetett a társaságnak.
  – Mint láthatják, a Yuurei-hojoin abban segít, hogy zanpakutounk szelleme vagy szellemei alakot ölthessenek a mi világunkban is. Az eszköz kölcsönzi némiképp a mi lélekenergiánkat is a működéshez, de ez nem követel különösebb energia bevetést. Illetve, mint azt is láthatják, a lánc, a bilincsek között egy méter hosszú lett a belefektetett reiatsunak köszönhetően. A bilincs másik vége a zanpakutou felvett alakja szerint idomul. Ezt a gyakorlati részben nem lehet eltávolítani, a kutatás végéig összekötve maradnak zanpakutouik megtestesülésével – magyarázatom lezárásával körülvezetem pillantásomat a társaságon. – Bátran tegyék fel a kérdéseiket a kutatással kapcsolatban. Lehetőleg ne vágjanak egymás szavába. Igyekezzenek ezt jelentkezés formájában kiszorítani – várakozva nézek a jelenlévőkre, türelmesen megvárva esetleges kérdéseiket, melyek válaszra várnak. A jelentkezőket sorjában szólítom fel.
  – Nyugodtan jöjjenek ide a dobozokhoz. A segédjeim segítenek önöknek kiválasztani a megfelelő karperecet önöknek – bíztatom rá őket, amint a kérdéses részeken túl voltunk.
  A három dobozban különböző méretű bilincsek vannak elhelyezve, így elég csekély a valószínűsége annak, hogy valakinek nem lesz a méretében. Ha esetleg kevés lenne, segédjeimet újabb dobozokért küldöm, nehogy bárki kimaradjon a kutatásból, ha már megtiszteltek jelenlétükkel. ^ v ^
  Illetve az eszközök kiosztása során a tisztjeim folyamatosan rögzítették a halálistenek neveit és a hozzájuk tartozó zanpakutou megszólítását, illetve egy aláírást kértem tőlük, amellyel titoktartásukról tesznek tanúbizonyságot. Nem szeretném, ha a jelenlévők úgy éreznék, bármiféle információt engednék kiszivárogtatni róluk és lélekölőkardjukról. ^ v ^ Ez nem történhet meg, nagyon bizalmasan fogom kezelni az információkat és remélem a résztvevőknél is számíthatok erre.
  Figyelembe vettem, hogy a Gotei 13-ban nem mindenki túl talpraesett a mechanikai eszközök kezelésében, így a továbbiakban azon voltam, hogy azoknak nyújtsak segédkezet, akik nem boldogultak a műszer beindításával.

Határidő: 2015. szeptember 19. 11:00 óra

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 12, 15:37:11 írta Yoshida Yuko »

Karakterlap

Fujiwara Hanae

Eltávozott karakterek

4. Osztag

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 100 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világos zöld

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra.


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #1 Dátum: 2015. Szept. 15, 22:01:20 »
Elég korán keltem, ahhoz képest, hogy igazság szerint csak délután lenne programom. Persze alapjáraton, is felkeltem volna, fél nyolc kor, de azért még csak negyed hat lesz, és én máris ébren vagyok, bár meg is látszik. Kicsit nyűgös vagyok, és elég sokat ásítozok, jelezve, hogy még aludni kéne. Épp a párnámba nyomva a fejemet próbálok még egy kicsit szundizni mindhiába, amikor is megzavarja valami a csöndet.
~ Feküdj vissza Hanae! Fontos dolgunk lesz máma! – hallom fejemben a zanpakutom vékonyka, tündérien aranyos hangját.
- De nem tudooook! – hallatszódik a válasz tőlem, persze a párna eléggé deformálta a szavakat.
~ A Kapitány úr nagyon dühös lesz, ha szégyenbe hozod az osztagát, hogyha elalszol a kísérlet közepén. – folytatja az érvelést picinyke társam.
- Tudod, hogy nem tudok… - ásít - … visszaaludni, ha már felkeltem.
 ~ Akkor csinálj valami hasznosat! Úgy emlékszem nem szeretsz lustálkodni.
- Jó, jó…
Végül nyújtózkodva, nagyokat ásítva felülök az ágyból, és legördülök az ágyról, majd még gurulás közben magamhoz veszem kardomat. A konyha felé kezdtem el indulni, ám menet közbe előhúzom a kardomat.
- Ragyogj fel Tündérkönny. – kérlelem a kardomat.
~ Máris, drága. – kuncogja a Namida.
A kardom máris átalakult a jól ismert „mágikus” botommá, persze egy jó adag levél kíséretében. Mivel ez minden napos volt, így nem volt vele gondom, úgyis fel fogom takarítani, mielőtt indulok. A konyhába érve az asztalra fektetem a botot, majd mellé rakom a csészét.
~ A szokásosat? – hallom meg a tréfás kérdés.
- Mi mást? – felelem én is nagy mosollyal.
Így nagyjából 10 perc múlva, egy szelet pirítóst majszolok egy kis rántottával, a kezemben pedig a speciális foszforeszkáló teám.
~ Azért kicsit sértő rám, hogy csak te iszod a teánkat. Ez olyan, mintha olyan rossz lenne…
- Jaj ne butáskodj Nami tudod jól, hogy az emberek nem szeretik a különleges dolgokat. Én szeretem annyi a lényeg.
~ Igazad van, bocs… csak annyira kíváncsi vagyok mások véleményére.
A teának és a kis reggelinek köszönhetően hamarosan máris megteltem energiával, így miután lezuhanyoztam, máris rendet raktam gyorsan a szobámban. A megbeszélt időpontig persze továbbra sem lazsáltam, hanem szépen besegítettem osztagtársaimnak, majd persze pontos „vendégként” a találka előtt fél órával, máris a kijelölt helyre indultam el, bár mire odataláltam elment egy jó negyed óra. Társam persze izgatott volt, hisz egyikünk sem tudta mi lesz itt most egészen pontosan, de mikor mára többiek is megérkeztek és a helyszínre is elvezettek, szinte minden aggályom elillant. Elég érdekes volt a környezet, de amit eddig hallottam az osztagról ez most vagy csak kivetítős izébizém vagy teleportációs izébizé volt. Persze nem akartam semmi butaságot mondani, így türelmesen hallgattam végig a kiselőadást, és próbáltam minden részletét komolyan megjegyezni. Kicsit fellelkesültem, mikor a csapatfeladatokról beszéltek. Imádtam csapatban dolgozni, és most a csapattársam a saját Tanpakutou lelkem lesz. Ez olyan izgalmas. Nami is izgult. Kíváncsiságtól csillogó szemmel néztem, ahogy szavai közben rögzíti a bilincs elemeit, majd miután aktiválta és pár pillanaton belül mellette ott ált egy kicsit sunyinak tűnő személy, szintén meglincselve. Egy halk woaw hagyja el a számat, miközben a nő tovább magyaráz, és én máris alig bírtam magammal. Mikor végre eljutott az idő a teszt valódi pontjához, amint kikaptam a szerkezetet, a megfelelő felét csatoltam a bal kezemre, majd a másik felét a kardhoz rögzítettem, pont, ahogy kell. Majd gondolkozás nélkül nyomtam is meg a gombot. Halványzöld színben kezdett el szivárogni a reitsum, majd az előzőnél sokkal rövidebb ideig tartó, és jóvalta kisebb fénysugár lepi el a kardomat, majd végül egy apró fénylő kis tündérke marad a levegőbe. Legalábbis próbál a levegőben maradni. nami erőlködő arccal próbál nem lesüllyedni a lánc súlya alatt, és én egy ”hopsz” kíséretében utána nyúlik, és elkapom, majd tenyerembe fektetem szegénykét. Elfelejtettem, hogy Nami ilyen apró, de ő sem emlékeztetett, szóval azért annyira nincs lelkiismeretem, bár azért bánom a kapkodásomat. Kis pírral az arcomon lépek oda hozzá, majd kezemet felé emelem, amelybe társam csücsül elég kényelmetlenül, hisz lényegében a mellkasán lévő béklyóból rögtön egy nagyjából a testének a felével megegyező lánc  lógott rajta.
- Amm… ez így normális? A láncoknak nem kellett volna zsugorodniuk? – kérdezem kicsit zavarba
- Mindjárt leszakad a hátam ettől súlytól, Hanae csinálj valamit. – nyafogja a kardom, pedig tudhatná, hogy most nem tudok semmit sem tenni ez ellen.



____________
Kard kinézete:
https://animeaudiolog.files.wordpress.com/2013/02/mondaiji_ep07_faerie_rattenfnger_thumb.jpg?w=644&h=364

Hangja:
https://www.youtube.com/watch?v=er_LmRFvrvI

Karakterlap

Shinozaki Amine

Hadnagy

Shinigami

13. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 600 / 30 000

Hozzászólások: 72

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 20 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Türkizkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #2 Dátum: 2015. Szept. 16, 15:41:07 »
Ha belegondolok, hogy a kiírt időpont miatt valami gyorsan elkészíthetőt akartam összedobni ebédre, és ebből lett a currys rizs. Ez se valami bonyolult, de nem is olyan, ami öt perc alatt kész van. Még az a szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy jó korán nekiálljak előkészíteni a hozzávalókat, így még pont időben fejeztem be ahhoz, hogy a magam tempójában, jó ízűen meg tudjak ebédelni, mielőtt indulnom kellene.
Még a minap láttam a faliújságon a 12. osztag hirdetését, valamilyen kutatással kapcsolatban. Bár az értelmét még mindig nem tudom, de mivel a zanpakutokkal kapcsolatos, illetve a velük való kapcsolatról, felkeltette az érdeklődésem. Nem mintha ez olyan meglepő lenne velem kapcsolatban.   
Úgy osztottam be az időm, hogy meglegyen a kellő edzésszám a mai nap kiesésével is. Heti négy kötelező alkalomnál nem nehéz szabaddá tennem magam, ha esetleg a mai napon a délutáni órákban lenne ez aktuális. A másik, aminek örültem, hogy nem ütközik az időpont a beosztásommal, különben futkoshattam volna Nara-taichou után, és legrosszabb esetben ki kellett volna vernem a fejemből az egész kutatásos dolgot. Amúgy is kíváncsi voltam már belülről is a 12. osztagra, a gond csak annyi, hogy értelemszerűen még sose jártam ott. Abból indultam ki, hogy biztos mások is mennek oda, és még ha útközben nem is futok össze velük, észre fogom venni, hogy hol alakult ki egy kisebb tömeg, és szerencsére így is lett. Ha már a 12-es szám nem szúrja ki a szemem, akkor a kapuban az a néhány várakozó biztosan. >.> Korábban érkeztem, így még egy ideig várakoztunk, amíg a többiek is megjöttek, innen mentünk tovább. Frissen végzettként hirtelen deja vu érzés fogott el, mintha csak egy tanulócsoport vonulna.
Ahogy megérkeztünk, és a folyosóról beléptünk a terembe, nekem elállt a lélegzetem.
- Mi a…? – pislogtam körbenézve. Közben már üdvözöltek is minket, így inkább felé fordultam. Reméltem, hogy itt fogunk maradni a teremben, mert nagyon kíváncsi lennék, hogy a kinézet ellenére a falak vajon a helyükön vannak-e.
Közben figyeltem az eligazításra is. Főleg akkor kezdtem jobban ráfókuszálni, mikor előkerültek a bilincsféleségek. A működése nem tűnt túl bonyolultnak. Két gomb, amik nemcsak hogy a méretükben is különböznek, de még színben is. Ahogy rögzítette a kardra, mutatva, hogy nagyjából hogyan kell, nekem már semmi kérdésem nem maradt jelenleg a használatával kapcsolatban. Ahogy a zanpakuto alakot öltött, nekem széles mosolyra húzódott a szám. Ez az egész eddig Nagyon tetszik. ^^
Amikor a simán undertakernek kinéző figura mosolyogva felénk integetett, jókedvűen viszonoztam. Hogy a többiek közül volt-e, aki hasonlóképpen cselekedett, nem tudom, nekem mindenesetre szórakoztató figurának tűnt.
Amikor a kérdésekhez értünk, felraktam a kezem, türelmesen várva a soromra, ha másoknak is lennének kérdéseik.
- Mi a célja ennek a kutatásnak? Mármint mire akarják majd felhasználni az itt megszerzett adatokkal? – szólaltam fel, amikor rám került a sor. Erről még nem igazán volt szó, hogy mi célból akarják a shinigamik, és zanpakutoik közti viszonyt felmérni. Mindennek oka, és célja van, főleg amiket a 12. osztagosok csinálnak, ez sem hobbifelmérés gondolom.
Miután megkaptam a kérdésemre a választ, és a többiek is, én is a dobozok felé veszem az irányt. Jó kérdés, hogy hozzám melyik méret passzol, de ezt majd ők eldöntik. Közben az adminisztrációs részét is le kellett bonyolítani. Én gyorsan bediktáltam a nevet, a zanpakutom megszólítását, majd a titoktartási nyilatkozatot is aláírva, félre álltam az útból.
Nem sokat bénáztam a bilinccsel, amint megvolt gyakorlatban is, hogy hogy lehet rákapcsolni a bal csuklómra, kikaptam a kardom is, és ahova előzetesen a lány mondta, közvetlen a keresztvas alá rögzítettem. Elméletileg jól csináltam, de csak remélni tudtam, hogy valóban így is van, és csinálni fog valamit, ha megnyomom a zöld gombot. Volt egy kis aggodalmam, hogy fogja magát, és nem fog csinálni semmit, aztán piszkálhatom majd, hogy hol és mit rontottam el, de szerencsére azonnal felfénylett a reiatsum kék fényében, ami átszivárgott a kardomba, mire Yoru is emberi alakot öltött.
- Na helló! – tartottam fel fülig érő mosollyal a kezem.
- Hehe, üdv! – nevette el magát jókedvűen, belecsapva a tenyerembe. Az ő nagyjából 185 centije mellett elég alacsonynak éreztem magam. A vízben ez sose tűnt fel ennyire. Tengerkék tincsei viszont még így is borzas maradt, aminek nagyon örültem.
Közben, amíg ő birizgálta a bilincs láncát, kapva kaptam az alkalmon, hogy végignézzek a többieken is egy futó pillantás erejéig, hogy kinek milyen alakot öltött a zanpakutoja.
- Útban van ez a lánc. – ahogy visszafordultam felé, láttam, meg éreztem is, hogy finoman húzogatja a láncot, majd hirtelen rántott rajta egy hatalmasat, csak az a gond, hogy maga felé, tehát az én kontómra. Meglepetten felkiáltva buktam előre, de legalább pont őfelé, így kénytelen volt elkapni.
- Mit művelsz?! – mordultam rá, ahogy sikerült végre ismét a saját lábamon megállnom.
- Zavar! – reagálta le egyszerűen, mintha misem történt volna.
- Örülök, de ne csináld! Nem tudod elszakítani, de ha még el is tudnád, valószínűleg rögtön visszaváltoznál.  – ez úgy tűnt elég indok neki, hogy befejezze a próbálkozásait, viszont ezek után úgy tűnt, elkezdi feltérképezni a területet. Ettől tartottam, előtört belőle az unalom, így nagyon remélem, hogy hamar közlik velünk hogy ezek után mi a teendő, különben Yoru meg fogja oldani magának, így gyorsan én is elkezdtem forgatni a fejem, hátha látok egy ismerős arcot, akihez odarángathatom.
Hát, nagyon remélem, hogy nem fogócskáznunk kell majd, vagy hasonlók, mert egy ilyen nagy térnek látszó helyen el nem tudok képzelni túl sok lehetőséget.
Pont észrevettem egy ismerős szőkeséget, mikor hirtelen ismét húzást éreztem a láncon.
- Most meg mit művelsz? – figyeltem unott grimasszal, ahogy Yoru gondol egyet, és lefekszik a földre. Még elég lett volna talán az az egy méter lánc, ha nem tette volna a feje alá a kezeit, így választhattam, vagy begörnyedek, vagy én is leülök. Az utóbbi nem hangzott annyira kellemetlen póznak, így inkább én is letelepedtem mellé.
- Amíg ismerkedős időszak van, pihenek. – jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Te mikor nem pihensz? >< - mérgelődtem mellette, de ezt már elengedte a füle mellett, így én is inkább visszafordultam a többiek felé.
- Hanae~chan! – kiáltottam végül oda felé, integetve, ha eddig nem jött volna ide hozzánk, vagy nem vett volna észre. Hogy idejön-e hozzánk, vagy csak visszainteget, az az ő döntése, ettől függetlenül én mindenképp köszönni szerettem volna neki.

Karakterlap

Kagami Ai

Eltávozott karakterek

Shinigami

3. Osztag

*

Kagami-ház XVIII. feje

Szint: 14.

Lélekenergia:

60% Complete
71 300 / 100 000

Hozzászólások: 127

Hírnév: 9

Infó

Tárcában: 19 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
Ezüst

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Házas

Kivel áll kapcsolatban?:
Tamachi Yukezo

Mottó:
Mindenki jó valamire. Ha másra nem, hát elrettentő példának.

Post szín:
#66E882


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #3 Dátum: 2015. Szept. 17, 17:42:49 »
(click to show/hide)


Felvont szemöldökkel fogadtam Eisuke-dono levelét, amit e kora délutáni órákban küldött nekem egyik szolgálójával. – Tegye le. – Jelzem a nőnek, aki a döntésemre vár; s majd befejezem a hiraganák festését. Ezúttal rendkívülien hosszú levelet kezdtem el írni egyenesen Kensei-dononak szánva. Szükségem lesz új kimonok beszerzésére, valamint elrendelem Mai ruháinak megvarratását is. rengeteg a teendő mindennap a birtokon, ahogy az osztagban is. Bár a Kagami birtok még mindig nem készült el, a Tamachi birtok igazgatása az otthoni és osztagbéli építkezések egészen lekötik a figyelmemet a kislányom mellett. Amint végzek a levél megírásával, díszborítékba illesztem és elküldetem a címzettnek. Ezután magamhoz veszem apám által írt levelet. Gondosan kibontom a papírost, s majdan figyelmesen elolvasom a benne leírtakat. Olybá tűnik, apám figyelme lankadatlan az irányomban. Mint mindig, most is sikerült kifigyelnie zavart alváskultúrámat, amely hetek óta kísért. Talán harmadik napja már, hogy Fuhaku Yashival komolyabb problémáink akadtak. Eddig zavartalan volt a kapcsolatunk, ám úgy tűnik a kastély óta valóban történt valami, aminek még nem sikerült utána járnom. Most viszont úgy tűnik, mégis csak módomban állhat csak is a lélekölőmmel foglalkozni; ekképpen meggondolandó a felhívás. Noha igen kényes volna önön zanpakutom lelkét ilyen dolgoknak kitennem, mindenképpen érdekes lehet egy ilyen kutatás. Magam is sokat foglalkoztam más shinigamik lélekölőjével; talán most alkalmam nyílik új nézőpontból megfigyelni az eseményeket. Felállok hát az asztaltól, s úgy döntök, ideje felöltenem magamra shinigami egyenruhámat a haorival együtt. Tradicionális vörös obival kötöm össze viseletemet, melyen ezüst festéssel jelenítették meg a Kagami klán címerét. Kétségtelenül a Kagamik jelzése is legalább annyira impozáns, mint bármelyik másik főnemesi házé. Indulásom előtt még elköszönök gyermekemtől, majdan oldalamra rögzítem a zanpakutomat.
Gyorsaságomnak köszönhetően, nem tart sokáig elérnem a Juunibantai berkeit, bár nem sokszor jártam valaha is erre. Némiképpen azon osztagok körébe tartozik, amelyet nem is igen lehet látogatni. Yoriko taichouval ápolt kapcsolatom némivel pozitívabb a semlegesnél, de egyikőnk se hagyatkozik a munkán kívüvi kapcsolatra. Nincs is miért, hiszen kettőnk világa élesen különbözik. Látva a tömeget, hogy mégis mennyien figyeltek fel a felhívásra, elgondolkodom azon, hogy visszaforduljak-e. A múltban, s talán a jövőben sem áll szándékomban mások ajkainak játékává tenni a lélekölőmet, viszont, ha visszalépnék, akkor nem jutnék előre. Ha másért nem is, hát pusztán önzésből végig kell csinálnom a Juunibantai által kérteket. Habár a kérések még el sem hangoztak, tehát lehetőségem még mindig meg lesz a távozásra. A Sanbantai Taichoujaként egyenesen azon shinigamik irányába orientálódom, akik neves osztagom tagjai. Tekintetem talán megakadhat néhány kapitányon, akiknek esetlegesen egy bólintással köszönök. Külön beszélgetésbe értelmetlen volna kezdenem, hiszen nekik is hasonló okuk lehet a jelenlétre, mint jó magamnak. Egyikőnk sem lehet tökéletes zanpakuto forgató; éppen ezért enyhe kellemetlenséget okoz nekem itt létem. Több shinigamit mentoráltam már a lélekölőjükkel kapcsolatban, minthogy le kellett volna ülnöm jinzen meditálni. Most mégis ide jutottam, s úgy tűnik egy darabig még itt is leszek. Még nem sikerült kiderítenem, hogy Yashi vagy éppen Fuhaku mit szeretne, de előbb vagy utóbb sikerrel fogok járni. Talán éppen ma jött el annak a napja, hogy meglépjük a szükséges lépéseket a tovább jutáshoz.
- Fegyelmezzétek magatokat, shinigamik! :| - Nagyjából ezzel a mondattal állok az osztagom elé, akik bizonyára sejthetik, hogy ezúttal megint nyomás alá fognak kerülni. Voltaképpen hozzá szoktak már, hogy a jelenlétemben a teljesítményük maximalizálását várom el; s ez nem csupán az erejüket értve, hanem a viselkedésükre való tekintettel is. A Sanbantai nem holmi csürhe, és nem is képzetlen shinigamikból álló osztag. Magasra raktam a mércét, így a magasabb tisztségben álló shinigamik egyértelműen nem tevődhetnek össze frissen végzettekből. Megállok mindük elé tehát, ha pedig valamelyik hadnagyom vagy magasabb tiszte megjelenik, annak kiadom a parancsot, hogy sorba rendeződjenek a feladat elhangzásáig. Utána ki mit kezd magával, az már nem igazán tartozik rám; azonban elvárom, hogy legalább az elején viselkedjenek. Yoshida sanseki szavait nem csupán végig hallgatom, de egyben értelmezem is. Ezek szerint a Juunibantai olyan eszközt fejlesztett ki, amire eddig még bizonyosan nem volt példa a Tisztalelkek Városában -vagy az információ nem áll a birtokunkban -. Egy zanpakuto lélek sosem léphetett materiálisan bizonyos szint alatt (bankai alatt) a mi síkunkra. Mint félig meddig szakértő, jelzem Yoshida sansekinek, hogy kérdésem támadt. Nem hívom külön a tisztet, hiszen, akár másnak is elgondolkodtatóak lehetnek szavaim.
- Jól látható, hogy a kutatásuk sikeres, mégis támadt egy kérdésem Yoshida sanseki. Mennyire teszik elérhetővé a kutatásuk anyagát? Személy szerint nem kívánnám közzé tenni az eredményeket, ahogyan egész biztosan akadnak még hozzám hasonló véleményen levőek is. Továbbá; ezen rendkívülien veszélyes kutatást ki engedélyezte Yoriko Taichoun kívül? Láthatnánk a 46-ok tanácsának engedélyét, hogy a Yuurei-hojointot kísérleti alanyokon kívül máson is alkalmazhatják? Tévedésbe ne essék sanseki, csupán érdeklődésem mellett óvatosnak óhajtok lenni. – Nyilván való tény, hogy bizonyára ezekre a rendkívülien fontos dolgokra néhányan nem gondoltak. Engedély nélküli közkutatás akár még szankciókkal is járhat akár a Juunibantai, akár a résztvevőkre való tekintettel. Amennyiben kézenfogható válaszokat kapok a sansekitől, úgy magam is oda megyek a segédekhez. Természetesen a zanpakutomhoz senki nem nyúlhat hozzá, csak is magam. Olyannyira még értek a technikához, hogy két bilincset helyezzek a megfelelő helyre. Mégis még egy kérdésem támadt, ami szintén fontos. Így hát újra a sanseki felé fordulok.
- Kardforgató kezünkre illesszük a bilincset vagy a kutatás szempontjából nem lényeges? – Én legalább is fontosnak találnám, hogy melyik kezemre illesztem az eszközt, hiszen a kapcsolat is változhat annak fejében, hogy melyik kezemben van többször a katana. Tehát, feltételezem, hogyha a jobb kezem csuklójára illesztem, akkor instabilabb lehet a kapcsolat; mintha a bal kezem csuklójára illeszteném, amelyben többször foglal helyet a zanpakutom. Amint erre is kapok választ, úgy az utasítás szerint cselekszem; ha pedig nem befolyásoló tényező a kéz, akkor abban az esetben saját elképzeléseim szerint cselekszem. Felcsatolom a kezemre, aztán hátrább állok. Ildomos kicsit félre húzódnom, mivel jelenleg nem tudom mire számíthatok a lélekölőmet illetően. Elfoglalom a helyemet, majd bekapcsolom a zöld gombbal a szerkezetet, miután a bilincs másik felét a keresztvas alá illesztem. A gomb lenyomása után Fuhaku Yashi pillanatok alatt materializálódik. A két bilincs közti lánc eléggé megnyúlik ahhoz, hogy a továbbiakban kényelmesen mozoghassunk. A kardom szellemei pedig mondhatni a maguk két és fél méteres nagyságukkal igen csak fölém magasodnak némelyest. Fuhaku Yashi ebben a tekintetben igen csak érdekes, hiszen egyáltalán nem azaz általános két lélekkel rendelkező lélekölő. A két lélek ugyanis egybe olvadt már, ami leginkább a küllemi jegyekben mutatkozik meg. A zanpakuto Yashi fele ugyanis szénfekete színű, vörös írisszel és fehér angyali szárnnyal, míg Fuhaku hófehér színe, kék szeme és fekete szárnya teljesen ellentétes a másik lélekkel. Izmos, szálkás testet pedig egy egyszerű ezüstözött kimono fedi, amelynek ujját szinte egyből leszakítja Fuhaku.
- Üdvözöllek, shinigami! – Jellegtelen, surrogó hanggal üdvözöl Yashi. Gondolataimba meredve pillantok a zanpakutora, akinek kisugárzása egyre zavarosabb. Mióta Yashi magába szívta Beliál emlékeit, azóta Fuhaku fénye egyre jobban halványodik. A sötétség, mely most is a lélekölőmből kíván kitörni, ismét meglep. Keserédesen elmosolyodom, míg a kardszellemem lélektükreibe pillantok. – Ezúttal más shinigamik is hallanak és látnak téged. – Egy pillanatra megvillan Yashi tekintete, de aztán olyasmit tesz, amihez eddig feloldásra volt szükségem. Megragadja a kettőnk közötti láncot, majd némi hőt vezet abba, hogy a bankai szintemhez igazodó tekintetemet idézze fel. Jó magam szemei ekképpen ezüstös derengésbe vált.
- Nincs olyan forgató, kinek szemei úgy láthat, mint tiéd. A lelkedből születtem, halálodig kísérlek; nem kételkedem. – Mondatának utolsó felénél egészen közel hajol hozzám, hogy csupán nekem suttoghassa mindezt. Napok óta először hallom tisztán a hangját, így megnyugvással tölt el, hogy probléma nélkül jelent meg. Megsimítom arcának élét. – S én pedig halálomig téged forgatlak, felesküdtem Fuhaku és Yashi. – Ezután persze kipillantok oldalra, miközben hátrább állok a kardszellememtől. Tekintetemmel olyas valakit keresek, akivel ezen a téren egész különleges viszonyban vagyunk.
- Hyozanryuut keresed? – Visszapillantok a lélekölőmre, aki úgy szint felfigyelt már Shiroichi Taichou zanpakutojára. – Valóban őt keresem; rég találkoztatok már. – Talán az egyetlen kardszellem, akivel valaha is jó kapcsolatot ápolt a kardom. Fuhaku ugyanis tudni lehet, hogy amolyan magának való, komoly és nemes lelkületű lélekölő. Akárcsak én, ő maga sem szeret felesleges szavakat pocsékolni és a két lélek között egyértelműen nincs meg az egyensúly. Mindig is Fuhaku volt a domináns, míg Yashi agresszívebb, harcra ittasabb volt. Bárhogyan is, hosszú idő után végre lehetőség nyílik ki próbálnom a lélekölők közti csapatmunkát. Egy test, de két lélek. Vajon Yashi mennyire fogja bírni, hogy Fuhaku irányít? Fuhaku mennyire fog engedni Yashinak? Tényleg Fuhaku fog irányítani? Oly’ sok kérdést szeretnék feltenni, de hogy ezeket igazán képes legyek kideríteni; ahhoz leginkább a kutatásra kell koncentrálnom.
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 17, 21:04:35 írta Kagami Ai »

Karakterlap

Amatsuji Youko Miu

Tsukimisou Benkan

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Mizushima-ház testőrségének vezetője

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 000 / 45 000

Hozzászólások: 90

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 13 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
holdezüst éjkék elszíneződéssel a peremén

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
A kapcsolat a kötél. A szeretet hurok a végén.

Post szín:
#1c97a5 // #5dc3cf


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #4 Dátum: 2015. Szept. 18, 00:06:41 »
  Még nem is szolgáltam a 12. osztag kötelékében, amikor Yuko különleges kéréssel állt elém, mikor egyik nap meglátogattam Yorikot az áthelyeztetéssel kapcsolatos ügyekben. Igazán megfogott kutatásának anyaga, nem láttam kifogást abban, hogy ne híreszteljem a közeljövőben megrendezésre kerülő nyílt napot a Juunibantaiban. Már ekkor eldöntöttem, hogy meglátogatom a tudomány céljából rendezett eseményt. Amiért kapcsolatom Tsukuyomival egyáltalán nem a régi. Sokat változtunk mindketten, és az új énjeink megismeréséhez tudom, hogy szükséges olyan szituációkat teremteni, minek folytán megnyílhatunk egymásnak. Nem igazán tudtam, hogy itt, a kutatást elősegítő napon, ez mennyire lesz előnyünkre. De úgy ítéltem, egy próbát megér. Tsukuyomi hallgatott, mikor véleményét kértem ki ezzel kapcsolatban. Így hát önszántamból tettem meg ezt a lépést.
  Távollétem ezúttal nem volt gond a testőrségben Ayane helyettesített minket. Akirát pedig megkértem, hogy ügyeljen Juunichire, nehogy Shuut túlságosan elragadja az apai szeretet és meggondolatlanságra késztesse.
  – Hanabi – szólítom meg távoli rokonomat, amint a folyosó végén megpillantom. – Csak nem te is Yuko edzésére mész? – érdeklődöm tőle, amennyiben helyeslő választ kapok, felvetem neki, hogy menjünk együtt a laborig, ahol jelenésünk volt.
  A kutatás színterén érdeklődve vezetem körbe tekintetemet. Valójában lenyűgözött a hely, azonban elképzelni se tudtam, hogy tudták ezt megvalósítani a 12. osztagon belül. A végtelenségig nyúló tisztás látványa kellemes érzéssel töltött el. Roppantul érdekelt, hogy ez a környezet miképpen lesz összefüggésben a kísérlettel.
  Mikor a Gotei 13 más osztagaiból is megérkeztek a résztvevők, szinte azonnal megpillantom közöttük Kagura-obahant.
  – Velem jössz Hanabi? Köszönök valakinek – mondom a lánynak. Ha nem tart velem, akkor egyedül megyek oda Kagura-obahanhoz, hogy üdvözöljem.
  – Kagura-obahan, örülök, hogy te is itt vagy és látom Mitsuyukit is elhoztad – tekintek a férfira és egy apró biccentéssel köszönök neki szavak helyett. – Shinri-bácsi nem csatlakozott hozzátok? – kérdezem tőlük, minek köszönhetően megtudom, hogy a 3. osztagos tisztek között van, amiért kapitánya is jelen van és utasítást adott ki nekik.
  – Hanabival már biztosan ismeritek egymást – mutalok a mellettem álló leányzóra, amennyiben velem tartott. – Annak a részlegnek a vezetője, ahol Yoriko biztosítani tudott nekem egy helyet – mondom el Kagura-obahannak a dicséretre méltó eredményét.
  Yuko magyarázatát figyelmesen hallgattam végig, az eszköz használatával kapcsolatos instrukcióknál kifejezetten ügyelve arra, hogy mit, miképpen csinál. A 12. osztagban már rengeteg dolgot pár gomb megnyomásával oldanak meg. Az osztagban töltött első napjaimban olyan fejlettség fogadott itt, hogy hosszú ideig csak az eszközök működését magyarázták, mikor megfordultam az osztagban. Használatuk bár elsőre furcsa volt, egészen hamar fel tudtam zárkózni. Persze a hagyományaink megőrzése rendkívül fontos, de bizonyos műszereket igazán át lehetne vezetni más osztagokba is a gyorsabb és hatékonyabb munka érdekében.
  Mikor az érdekes szerkezettel Yuko megidézte zanpakutouja szellemét köreinkbe, meglepetten vonom fel szemöldökömet. Erre elég kevesen képesek, s akik fizikai formát tudnak adni lélekölőkardjuknak, azok a halálistenek különleges kapcsolatot ápolnak lelkük társával. S Yuko mindezt képes volt egy gomb nyomásával áthidalni. Hihetetlen.
  – Akinek a zanpakutouja két fegyver alakját vette fel, ott melyikre kell helyezni az eszköz másik végét? – teszem fel a kérdésemet, amennyiben még nem hangzott el.
  A másik kérdés, ami még felmerült bennem, azt személyesen egyeztettem inkább Yukoval, amint az érdeklődök, akiknek megfogant valami az elméjében, kifejtették a 3. tisztnek. Nekem az eszközzel kapcsolatban nem volt ezeken kívül további kérdésem. Noha rövid ideje mozgok a 12. osztagon belül, annyira már átláttam a rendszert, hogy tudjam, Yoriko óvatosan kezeli a kísérleteket. Talán abban az érdekes dimenzióban tett kirándulásunk is közre játszott a fokozott biztonság kialakításához és a rengeteg szűrőhöz, amin egy-egy kísérletnek át kellett esnie, mielőtt megvalósulhatna.
  Miután megtudtam, hogy látásomra nem lesz kihatással, mikor az eszköz segítségével fizikai testet adok Tsukuyominak eme világban, magam is a sorba álltam egy eszközért. Majd amint a hivatalos procedúrán túl voltam, egy kevésbé zsúfolt helyre álltam félre, ahol felhelyeztem a jobb kezemre a műszert, majd a Yuko által mondott kardra a másik végét. A gépezet működésének ismeretében egyszerűen aktiváltam azt a zöld gomb lenyomásával. Ezüstös, éjszaka kékjével keretezett reiatsum gyorsan szaladt végig a láncon, hogy testet adhasson Tsukuyominak… Vagy ha pontos szeretnék lenni, Yorunak és Mirunak. Szokatlan volt még így látnom Tsukuyomit. Noha tisztában voltam vele, hogy én sodortam ebbe az állapotába, ahol elfeledett önmaga lenni, s tudata kétrét szakadt. De hiszek abban, hogy idővel ismét az a Tsukuyomi állhat majd előttem, ki gyermekként megismerhettem. De ha nem, az se baj, szeretném azt hinni, hogy így is képesek vagyunk az együttműködésre.
  – Youko! – lelkes üdvözléssel fogadott zanpakutou szellemeim fiatalabbikja. Alacsony volt, alig ért fel a derekamig, egy kisgyermeket idézett megjelenésével. Az ő kíváncsi és érdeklődő viselkedése sokkal közelebb állt az egykori Tsukuyomihoz, mint Yoru dacos és morcos modora. Most is láttam az arcán a fintort, ami a bilincs idézett elő rajta, amikor Miru váratlan mozdulata hirtelen érte, enyhén meggörnyedt és előre kellett hajolnia, hogy kisebbik társa kivitelezni tudja ölelését, melyet üdvözlésemül szánt. Óvatos fejsimogatással ajándékozom meg kedvességét. – Már annyira vártam, hogy hívj!
  – Chh, és MIÉRT? Hogy részt vegyünk egy ilyen ostoba – körülnézett, kereste a megfelelő szavakat Yoru. – Komédián – zárta le undorodó fintorral az arcán gondolatait.
  – Yoru, ne kiabálj, hallunk így is – mondom a nálam legalább egy fejjel magasabb zanpakutou szellememnek, miközben Miru lelkes meséjét hallgatom arról, hogy Belső Világomban egyre több minden tér vissza eredeti állapotába és már nagyobb a mozgásterük egy apró földszegletnél, melyen eddig kénytelenek voltak osztozni.
  – Ne ugrálj már ennyit! – förmed rá kisebb társára, miközben közelebb lépett hozzánk. – És figyelj rám SHINIGAMI, ha hozzád beszélek! – fogai fehérjének megmutatásával és öblös hangjával próbálta meg felhívni magára a figyelmet. Fáradtan sóhajtottam fel, hiszen Yoru dühe teljesen alaptalan volt. Azonban nem engedtem haragjának, arcizmom és tartásom meg se mozdult, amikor fölém tornyosult.
  – Hallottam, amit mondtál, Yoru, ezért nincs okod mérgesnek lenni. Kérlek, nyugodj meg – próbálok meg szép szavakkal hatni rá. Tsukuyomi, eme részét nehéz volt kezelnem. Tsukuyomi mindig nyugodt és békés lelkületű volt, sose emelte fel a hangját, vagy bántott másokat. Nem is értettem, miből jöhetett létre Yoru. Az elfojtott indulataira tudok csak gondolni, hogy talán az lehet a háttérben. De eddig akárhányszor próbáltam, nem sikerült megnyílnia felém. Majd talán a kísérlet alatt…
  – KÉRLEK?! – szinte köpte a szavakat. – KÉRLEK?! Most bezzeg képes lennél könyörögni is! De amikor…
  – Yoru, nézd! – csontjaimban éreztem, hogy mire fog haragja utalni, amikor Miru a szavaiba vágott. Gyöngéden meghúzogatva a béklyó végét, mely közte és Yoru között húzódott. Yoru kénytelen volt megfordulni, kisebb társa irányába, felemelte azt a karját, mellyel közös lánccal osztoztak. Már előre léptem volna, hogy megakadályozzam, hogy meggondolatlanságot tegyen. De nem volt rá szükség. – Ugyan úgy össze vagyunk kötve, mint a Belső Világban, látod? – emelte fel bal karját, hogy Yoru figyelmébe hívja, hogy ez a lánc különbözik attól, mely Yoru és köztem van. Az ő láncuk egy vékony fonál volt, holdsarlókkal ékesítve, mint amivel kard alakjukban is össze vannak csatolva.
  Habár Miru arcát jórészt maszk rejtette, bizonyos voltam abban, hogy majd kicsattan az örömtől (ha nem más, hát a fülig érő mosolya elég árulkodó volt). Yoru képtelen volt bármit is szólni erre, az enyhén sértettnek csengő morranással fordította el oldalra a fejét. Sajnáltam, hogy hosszú haja eltakarta az arcát, kíváncsi lettem volna mimikáira. Miru képes volt valahogy zavarba hozni idősebb társát.
  Figyelmemet lélekölőkardjaim megtestesüléséről a jelenlévőkre vezetem. Körültekintek, hogy lássam ki, hogyan boldogult, és akiknek sikerült az eszközt beüzemelni, ők miképpen reagálnak társaikra, vagy azok őrájuk. Meglepetten fogadtam, hogy Kagura-obahan mellett még nem állt ott Moujuutsukai.
  Arra felé vettem az irányt, egy pillanatra megfeledkezve a kötelékről, mely Yoruval kötött össze, így lendületes indulásom közben váratlan megállásra kényszerültem. Oda fordultam a zanpakutou szellemhez, ki makacsol állt egy helyben. Szerencsére szavak nélkül is értette kérésemet, így nem fulladtunk újabb veszekedésbe.
  – Most hova megyünk?
  – Segítünk Kagura-obahannak – válaszolom meg Miru kérdését és az ezután feltetteket is, melyekkel elárasztott, amíg a nagynénémhez nem értem. Ott rikkantva üdvözölte őt. – Nem boldogulsz vele? – kérdezem Kagura-obahantól. – Hol akadtál meg?
  Válaszára haloványan elmosolyodok, majd átveszem tőle az eszközt.
    – Nyújtsd ki a bal kezed – amint így tett, rácsatoltam a bal csuklójára az eszközt, majd a kezében tartott ostor fogó része alá helyeztem a másik végét. – A fegyverek felépítése nagyon hasonló, reméljük, így is működik, de ha nem, akkor majd szólunk Yukonak – mondom, majd arra ösztönzöm, hogy bátran nyomja meg a zöld gombot a kezére csatolt műszeren. Ha sikerült, és Moujuutsukai testet öltött nagynéném mellett, kedvesen üdvözlöm a hiperaktív szellemet, miután megakadályoztam, hogy Miru lendületből a nyakába ugorjon. Mellyen nagy valószínűséggel kellemetlenséget okozna Yorunak, hiszen az előbb is felbőszült Miru elevensége miatt. Jobb lenne elkerülni ezzel kapcsolatban a veszekedést.
  Eközben láttam meg, hogy Shinri-bácsi sem igazán boldogul az eszközzel. Mellé megyek, kicsit nehézkesen, amiért Yoru morgolódva ad hangot annak, hogy mennyire bántja, amiért nem maradok én sem nyugton.
  – Shinri-bácsi – szólítom meg. – Örülök, hogy te is eljöttél, már azt hittem, meggondoltad magadat – még mindig hiszem, hogy a kutatás kifejezetten előnyére válhat az emlékei visszaszerzése terén. – Már alig várjuk, hogy lássuk KatengetchitMiru örömujjongással ismételte el utánam a zanpakutou nevét. – Segítek – ajánlom fel magamat az eszköz működésre bírásának terén, ha igényli. Harmadjára már könnyedén ment a beüzemeltetése. Lelkemben gyerekes izgalommal vártam a zanpakutou szellem felbukkanását, aki… egyáltalán nem hasonlított Katengetchire. Döbbenten néztem a materializálódott szellemre, nem igazán jutottam szóhoz, tanácstalanul pillantottam bácsikámra, hátha ő választ tud adni értetlenségemre.
  – Yoru, ne csináld, éppen beszélgetek – szólom meg a zanapkutou szellemet, amikor erős húzást érzek kezemen.
  – ROHADTUL nem én tehetek róla :x – sértetten pillant le rám, miközben próbál ellen tartani a túl végen. Homlokomat ráncolom, hogyha nem ő, akkor mégis… Valahogy féltem megtudni rá a választ.
  Enyhén előre dűltem, hogy kilássak Yoru mellől. Miru éppen szándékozott Mitsuyuki haját… befonni? Oh, Őseim, most segítsetek meg...
  – Nézd, nézd, Youko! Olyan szép hosszú a haja, mint Yorunak – hívja fel figyelmünket erre az apróságra. Bár ne tette volna, így talán nem vonja ránk Mitsuyuki figyelmét. Ha Yoru nem vonja keresztül számításaimat, könnyedén maradhattam volna rejtekében teste rejtekében. De nem óhajtott falat játszani, ami mögé elrejtőzhetek. Utolsó mentsváramként Shinri-bácsira néztem… vagyis a hűlt helyére. Mikor enyhe kétségbeeséssel keresni kezdtem, hová lett. Egészen hamar megleltem rá a választ, a furcsa zanpakutou szellem karon ragadva őt vitte egyre messzebbre. Enyhén megemeltem szabad kezemet, Shinri-bácsikám után nyúlva, mintha csak elérhetném és visszahúzhatnám. De már több méteres távolság volt már közöttünk.
  Mélyről jövő sóhajt tört fel belőlem. A sors kegyetlen játékot űz velem.
  – Segítsek? – teszem fel a kérdést Mitsuyukinak. Oldalra nézek egy pillanatra, Yoru tekintetét kerestem, ki igyekezett nem ügyet venni az egészről. Pedig igazán segíthetne Mirut leszerelni, ki nem igazán akart nyugodni Mitsuyuki körül. Nincs erőm magyarázkodni, úgy sem lehetne. Elég hosszan tartana kifejteni Tsukuyomi új megjelenését és viselkedését. Helyette megpróbálok hatni Mirura, hogy lelkesedéséből kicsit visszavegyen.
  Azt hiszem, mégse voltam felkészülve erre Tsukuyomival.
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 18, 00:08:34 írta Amatsuji Youko Miu »

(click to show/hide)

Karakterlap

Hatakeyama Momo

Eltávozott karakterek

Shinigami

9. Osztag

*

Szint: 4.

Lélekenergia:

60% Complete
20 000 / 30 000

Hozzászólások: 138

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 22 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Hideg rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Aoyama Shouta

Post szín:
#e25355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #5 Dátum: 2015. Szept. 18, 20:04:06 »
Pár órával korábban egy meglehetősen érdekes szórólappal futottam össze az osztag területén. Ez több szempontból is furcsa volt. Először is azért, mert egy papírról beszélünk, mely megmaradása csodának számít, másodszor pedig azért, mert egy tizenkettedik osztagos kísérlethez kerestek kísérleti nyuszikat. A rövidke leírás alapján érdekesnek tűnt a dolog, főleg mivel a kardok és shinigamik kapcsolatáról szól a dolog. Már akkor tudtam, hogy én erre el akarom menni, még akkor is, ha ehhez be kell merészkednem az „ellenség” területére. Mindenesetre nem vagyok hülye, tudom én, hogy egyedül ilyen helyre nem megy az ember, így egyből azon kezdtem gondolkozni, hogy kit rángassak el magammal, Először az osztagtársaimra gondoltam, ám ezt az ötletet gyorsan elhessegettem. Sokan sajnos túlságosan is komolyan veszik a Juunibantai elleni kis háborúnkat, ha egy ilyet szólítok le, az nem túl szerencsés. Szóval osztagon kívülről kellett valaki. Itt hárman jöhettek számításba. Kyoko, aki még akadémista és nem ismeri a kardját. Kanayo, akinek a kardja alapból póttestben van. És végül, de nem utolsó sorban Mina, a nyolcadik osztag hadnagya. Kizárásos alapon pedig ez utóbbit választottam.
Szóval így eshetett meg az, hogy most éppen egy teljesen ismeretlen, találomra leszólított tisztet követek, aki a hadnagy irodájához vezet. Meg kell mondjam nagyon kedves volt velem, nem esett nekem egyből, hogy egy másik osztagból vagyok, sőt még azt is megkérdezte, hogy miben segíthet *w*. Mindenesetre mikor az iroda elé érünk, egy pillanatra elbizonytalanodom. Végül is Mina fontos ember, egy hadnagy.  Biztosan rengeteg munkája van, és ha meghallgat, akkor is visszautasít. Hirtelen nem is tudom, hogy mit keresek itt.
~ Istenem te kretén! Látszik, hogy nem vagy túl szemfüles jellem ~ hallom meg Jégmadár szemrehányó hangját. ~ Nem fogok magyarázni, csak annyit mondok, hogy kopogj és menj be. Fél szárnyamat teszem rá, hogy minden munkát félredob a kedvedért ~ mondja. Én  sajnos nem vagyok ennyire optimista, még akkor sem, ha kissé kuncogok éppen. Mondjuk ez a kardomnak köszönhető, aki szerintem észre sem vette, hogy a fél szárnyát, nem pedig a fél karját adná az igazáért. Mindenesetre én hiszek neki, így csinálom azt, amit mond.
Mikor benyitok az irodába, ahol a keresettemen kívül nem találok mást. Hála az égnek, biztosan frászt kapok, ha farkasszemet kell néznem egy ismeretlen shinigamival, vagy akár magával a kapitánnyal. Túl hirtelen lett volna a dolog >.>.
- Szia - köszönök neki, miközben behúzom magam mögött az ajtót, majd az asztalához lépkedek. - Hallottál erről? - teszem elé a papírt, melyet még az osztagtól mentettem meg. Gondoltam ez jobban elmagyarázza, mint én, bár biztos ide is raktak ki, de se baj. Mina a múltkor nagyon elfoglalt volt, lehet hogy még nem is látta. - Engem érdekelne, csak nem igen szeretnék egyedül menni, így gondoltam megkérdezlek, hátha van kedved. Szóval, eljössz velem kísérleti nyuszit játszani a tizenkettedik osztaghoz? - nézek rá kissé jobbra hajtott fejjel. Persze, ha nemet mond, akkor azt is elfogadom, ám természetesen az igen számomra az ideális válasz. Szóval, ha ezt kapom, akkor mikor feláll a székből, hálám jeléül boldogan megölelem, miközben azt hajtogatom, hogy „Köszönöm, köszönöm, köszönöm”.
A múltkor Karakurai kiruccanás során Mina már rájöhetett, hogy nem tájékozódom jól, így a vezetést értelemszerűen neki adom át. Talán így is teszem jól, mivel meglehetősen hamar, bő tíz perccel a kezdés előtt megérkezünk a lapon megjelölt helyre. Nem mi vagyunk az elsők, már vannak ott páran, ám ahogy futólag körbekémlelem a társaságot, nem fedezek fel egyetlen ismerős arcot sem. Mondjuk, nem ismerek annyi embert, így ez nem is csoda.
- Sikerült már berendezkedned a nyolcadik osztagnál? - kérdezem a kísérőmet. Válaszát, mely remélhetőleg nem két mondatból áll, érdeklődve hallgatom végig, majd ha esetleg kérdez, akkor arra én is lelkesen válaszolok.
Ahogy a lélekmobilomon az a percmutató a harmincasra vált be is engednek minket az épületbe. Megmondom őszintén, ez kicsit megijeszt, mivel az egész arra hasonlít, mint mikor az állatokat viszik a vágóhídra. Legalábbis az emberek valami efféle dolgot mondanak rá. Igaz, sajnos nem tudom, hogy mi az a vágóhíd, de majd kiderítem :o.
Mindenesetre az osztagon belül egy szobába visznek minket, melyben fű van és napsütés. Mikor először meglátom ezt a meglepődöttségtől majdnem elesek a saját lábamban. Mindig is sejtettem én, hogy furcsa, a természet rendjének ellentmondó dolgokat tartanak itt, de ilyesmire álmomban sem gondoltam. Mégis hogyan sikerült nekik bezárni egy napot egy szobába? Már éppen Mina felé fordulok, hogy feltegyem ezt a roppant fontos kérdést, a nő, aki már akkor a szobában volt, mikor mi odaértünk, megszólal. Minden bizonnyal ő a kísérlet vezetője. Ez szavaiból is meglátszik, mivel beszél ugyan, de én a felét nem tudom értelmezni a mondandójának, mivel olyan furcsa szavakat használ :|. Hihetetlen, hogy a tizenkettedik osztagosok már emberi nyelven sem tudnak rendesen beszélni. Mondjuk, a lényeget azért felfogom a bilincsről és hasonlókról. Még meg is döbbenek, mikor a demonstráció következik és a nő mellett egy számomra kissé sunyi vigyorú, fehér hajú férfi jelenik meg. Ez után megint egy kis szakzsargon következik, melytől már a feláll a hátamon a szőr is. Komolyan nem lehetne ezt érthető, emberi nyelven megfogalmazni?
Miközben a körülöttem lévő halálistenek kérdeznek, én inkább a tájat kutatom, mivel még mindig nem hiszem el, hogy sikerült egy napot és hasonlókat becsempészni ebbe a szobába. Szinte biztos vagyok benne, hogy itt valami turpisság van a dologban. Legalábbis remélem, hogy az van, mert ha nem, akkor… akkor nem tudom mi van, de abban szinte biztos vagyok, hogy az égvilágon semmi jó.
- Szerinted ez teljesen biztonságos? - kérdezem Minától, mert bár én rángattam ide, kicsit kezdek parázni. Mégis csak az ellenséges osztag területén vagyok, nem tudhatom, hogy ők mennyire veszik komolyan azt, ami a két osztag között van. Bár, mondjuk nem hiszem, hogy tudják ki vagyok, de azért a félelem nagy úr. Mindenesetre mikor a zöld hajú nő felszólít minket, hogy menjünk a szerkezetekért rövid tétovázás után én is csatlakozom a sorban állókhoz. Ha már eljöttem idáig, akkor végig is csinálom, nem fogok szégyent hozni a tizedik osztagra.
A segítők mindenesetre meglehetősen kedvesek, mikor sorra kerülök egészen addig válogatnak a bilincsek között, míg nem találnak egy olyat, mely tökéletesen nem illik a csuklómra. Mint kiderül, az előbb említett testrészem meglehetősen vékony, mivel a legtöbb pánt nagy rá.
Mikor pedig megvan a megfelelő méret egy mosollyal az arcomon köszönöm meg, majd kicsit távolabb állok, ahol bevárom a shinigami társamat, aki velem jött. Amennyiben pedig ő végez előbb a megfelelő bilincs kiválasztásával, megkeresem őt. Valahogy jobban fogom érezni magam, ha Jégmadár nem csak előttem ölt alakot, mert akkor talán visszafogja magát.
~ Biztos vagy te ebben :roll: ? ~
Nem, nem vagyok. Most pedig, hogy ezt így, kissé már kárörvendő hangon kérdezte abban sem vagyok teljesen biztos, hogy akarom ezt az egészet. Immáron nem a korábbi félelem tartana vissza, hanem a kardom leendő viselkedése. Valahogy semmi kedvem ahhoz, hogy mások előtt is oltogasson. Mindenesetre innen már nincs visszaút, így az elhangzottaknak megfelelően helyezem el az eszközt, ám előtte egyszer megfordulok a tengelyem körül, hogy lássam a többiek szellemeit. A felhozatal meglehetősen vegyes. A hatalmas, absztrakt lényektől a pici tündérekig minden van itt. Olybá tűnik, nem sokáig húzhatom az időt, mivel ha mindenki megvan, akkor gondolom, folytatjuk a kísérletet. Lemaradni pedig nem szeretnék, így egy nagy sóhaj kíséretében meg nyomom az én karomon lévő pánt gombját. Hát jöjjön, aminek jönnie kell! Jöjjön Kawasemi!
A lánc a saját, kissé ezüstös rózsaszín lélekenergiám fényében kezd fényleni, majd a lélekölőm elkezd alakot ölteni. Eleinte csak homályosan látom, majd olyan valóságos lesz, mintha csak itt állna mellettem. Várjunk csak, tényleg itt áll mellettem! Mikor ránézek majdnem pontosan olyan, mint a lelkivilágomban. Haja hófehér és a derekáig ér, szeme pedig kéken csillog. Bőrének tónusa szintén fehéres, ám nem annyira, hogy egészségtelennek, esetleg halottnak tűnjön. Az egyetlen dolog, meg még ismeretlen rajta az a hosszú, hófehér ruha, melyet visel. Szó se róla, igazán jól néz ki és jobban is áll neki, mint a másik, melynek kék felső része van, de hirtelen nem igazán tudom hová tenni ezt a változást. De igazándiból nem ez az, ami a leginkább meglep, hanem a kedves és barátságos mosoly, mert az arcán található. Mintha ő egy igazán jó kislány lenne, akiről elképzelhetetlen, hogy valami rosszat csináljon.
- Sikerült! - emelem fel örömömben mind a két kezem, észre sem véve, hogy össze vagyok kapcsolva a kardommal. Bár Jégmadár tesz róla, hogy ez feltűnjön, mivel a bilincses karom olyan hirtelen húzódik le, hogy köpni-nyelni nem tudok. - Mi…? - nézek oldalra és ez az a pillanat, mikor konstatálom, hogy mi is történt.
- Idióta! Óvatosabban az ilyen mozdulatokkal, mert a végén még kirántod a kezemet - mondja immáron a tőle ismert kioktató hangnemmel - , ez a lánc nem elég hosszú a te hülyeségeidhez. Egyébként miért is ne sikerült volna? Egy minimális intelligenciával rendelkező lélek is meg tudná ezt csinálni. Vagyis még egy, a te szinteden lévő embernek is érthető dolog.
[/b]Eh… és én még egy pillanatig azt feltételeztem, hogy moderálni fogja magát mások előtt. Hát, tévedtem, mert ez esze ágában sincs. Gondolom most az lett az életcélja, hogy a shinigami társaim előtt alázzon porrá. Ebben pedig az egyedüli baj az, hogy minden bizonnyal sikerülni is fog neki :S.
- Egyébként miért is nem kérdeztél meg engem arról, hogy én akarom-e ezt a kísérletet? Végtére is rólam van szó, nem? Persze, eddig oké, hogy a te lelkedből születtem és hasonlók. De azért egy kérdést igazán megereszthettél volna - mondja kissé sértődött hangon, mire sóhajtok egyet.
- Először is: neked is szia, jó látni téged. Másodszor: sajnálom, tényleg megkérdezhettelek volna, de már ismerlek és szinte biztos voltam benne, hogy igent mondasz, így feleslegesnek találtam, valamint ha annyira nem akartad volna, akkor azt már tudnám.. Esetleg javíts ki, ha tévedek - nézek a szemeibe, mire nem kapok választ, csak egy vállrándítást. Remek, ezt én igennek veszem, vagyis annak, hogy beleegyezett volna. - Szóval mi lenne, ha kihasználnánk a helyzetet, hogy más is lát téged és hasonlók? - [/b]kérdezem mosolyogva, mire mintha gondolkodóba esne, majd már egy általam jól ismert, kissé gonosz vigyor kúszik az ajkaira. Ajaj! Én már ismerem ezt az arckifejezést. Többnyire akkor használja ezt, mikor a közös kis edzéseink végéhez közeledünk és tudja, hogy most istenesen el fogja látni a bajomat. Ugye most nem itt, mindenki előtt akar harcolni velem? Mint kiderül a kérdésemre a válasz nem, mivel egy „Eperke maradj a lehető legtávolabb!” elindul Mina irányába. Hirtelen nem tudom, hogy mit szeretne a hadnagytól, meg is teszem az első lépéseket feléjük, ám végül mégsem megyek közelebb. A lélekölőm azt mondta, hogy maradjak, így talán jobb is, ha azt teszem, amit mond. Nem akarom tudni, hogy milyen az, mikor mindenki előtt mérges rám.
Mindenesetre, amit csinál, az hétköznapinak kicsit sem mondható, mivel megáll a fiú előtt, pár pillanatig farkasszemet néz vele, majd lábujjhegyre áll és a füléhez hajol. Sajnos én pont oldalról látom a jelenetet, így még ha akarnám, sem tudnám leolvasni a Kawasemi szájáról, hogy mit is mond.
- Remek, akkor ezt megbeszéltük - mondja immár hangosan miközben eltávolodik Minától és a vállára csap. Az arcán ugyan egy kedves mosoly ül, ám a hangja és a szemei olyan hidegséget árasztanak, melybe az emberek többsége beleborzongana. - Remélem, tartod magad hozzá, mert hidd el, nem szokásom viccelni. Ezt Eperke tanúsíthatja - pillant rám, mire reflexszerűen bólintok, majd hirtelen leesik, hogy másodszor szólított az általa adott gúnynevemen nagy nyilvánosság előtt.
- Ne szólíts így, ha mindenki hallhatja >.< - mondom neki, mikor visszaér mellém -, kissé megalázó.
- Ugyan kérlek, meg tudod te alázni magad nélkülem is, szóval ez a legkevesebb - feleli nem törődöm hangon, mire megrázom a fejem. Néha komolyan nehéz elhinnem, hogy Jégmadár nő, nem pedig férfi, ugyanis a szarkasztikus stílusa inkább illene az erősebbik nem képviselőihez.
- Egyébként mit mondtál neki? - intek Mina felé, aki éppen a saját kardjának a szellemével van elfoglalva.
- Ezt komolyan kérdezed? Ha azt akarom, hogy halld, akkor minden bizonnyal nem suttogok és mondom azt, hogy maradj távol. Nincs igazam?
Tusé. Ezzel sajnos nem tudok mit kezdeni, mivel igaza van. Utálom, mikor kifog rajtam az ilyen dolgaival. Tudja, hogy milyen kíváncsi vagyok, most egészen addig fogja fúrni a csőrömet a dolog, míg meg nem tudom. Ez pedig akkor lesz, mikor Jégmadár ismételten a fejemben mozog. Mondjuk azt már csak remélhetem, hogy Mina nem fúj vele egy követ és elmondja nekem a kis titkukat, mert az igazán nem járja, hogy egy barátomnak és a saját lélekölőmnek titkai legyenek előttem. Komolyan, ez milyen nonszensz lenne >.>.

Karakterlap

Raimaru Minashaku

Eltávozott karakterek

Shinigami

8. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 100 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 10 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Vörös

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#4343E0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #6 Dátum: 2015. Szept. 18, 23:09:51 »
Csoda történt. Hatalmas csoda, melyben nem volt részem, mióta világ a világ, vagyis hadnagy a hadnagy. Elfogyott a papírmunka. Dermedten ültem az asztal fölött, szinte sokkolt a tény, hogy elfogyott a munkám. Egyszerűen megfagytam, nem tudtam, mihez kezdjek. oldalra sandítottam, és észrevettem, hogy a kapitány nincs mellettem. Ránéztem az órára, és észrevettem, hogy felettem is eljárt az idő: a kapitány ebédszüneten volt, ahogy nekem is ott kellett volna lennem. Talán ezért szólt nem is olyan régen? Pár perce? Negyed-vagy félórája? Volt az egy is? Vagy már tegnap volt? Nem tudtam, begépiesedtem a sok munkától. Kinyújtóztattam kicsit a tagjaimat, majd visszaültem az asztalomhoz, és elkezdtem a kevés ottani dolgot rendezgetni. Néhány üres lap volt ott a hirtelen kért írásoknak, egy tartóban pár írónád egy másikban tinta. Pár pillanaton belül mind pedánsan helyezkedtek el a megüresedett asztalon, kényelmes távolságban tőlem, mintegy karnyújtásnyira, hogy bármikor elérhessem, amikor szükség van rá. Éppen az utolsó simításokat végeztem, amikor kopogást hallottam. Kíváncsian felnéztem, hogy ki az, és megláttam Momo-t. A szívem egyből sebességverseny-győztes kovácsot megszégyenítő módon kezdett kalapálni, az arcom megint vörös lett, de szerencsére nem nagyon vehette észre, mert nem volt az egész iroda tökéletesen megvilágítva. Úgy tettem, mint aki nagyon elfoglalt, és egy nádat a tintába mártva gyorsan elkezdtem írni a papírlapra. Volt időm levegőt is venni, meg lenyugodni, mert ez ürügyet szolgáltatott arra, hogy csak később vegyem észre.
– Szia!
Köszöntem vissza kedvesen. Meglepve szemléltem a plakátot, amit elém tolt, A kérdésére megráztam a fejem, miközben elolvastam, és felcsillant a szemem, pár tizedmásodperc után pedig rá is kérdezett, arra, ami már megfogalmazódott a fejemben. Fölemeltem az addig olvasás miatt leszegett fejemet, és egy mosollyal arcomon válaszoltam:
– Persze, szívesen elmegyek.
Fel is álltam rögtön az asztaltól, ő pedig nekem ugrott, és megölelt. Nem nagyon tudtam vele mit csinálni, szerintem a szívem is kihagyott két ütemet, reméltem, hogy ezt a nagy ölelgetésben nem hallja meg, és rémül halálra, hogy mi történt.
– Egy kis kitérőt még tennünk kell, mert a kardom a lakásomban van, de utána természetesen mehetünk.
Mondtam, majd gyorsan befejeztem az elkezdett szöveget:
„Elmentem, ma már nem hiszem, hogy jövök, de megcsináltam minden munkát, akármi vár rám a korai elmenetelért, várhat holnapig? Halaszthatatlan dolgom akadt! Köszönöm, Mina”
Gyorsan odatettem a lapot a kapitány asztalára, és intettem, hogy jöjjön. Kényelmes tempóban odasétáltam a lakásomhoz az iroda bezárása után, és kinyitottam az ajtót, majd bizonytalanul hátrafordultam:
– Ő, bejöhetsz, ha akarsz, de szerintem célszerűbb, ha itt kint vársz meg, mert csak a kardomat kapom fel, és már megyünk is.
Mondtam, és ezzel bementem, és valóban csak felkaptam lélekölőmet, majd utána kijöttem, és becsuktam az ajtót. Mázlim volt, hogy Hatare nem ébredt fel, mert akkor magyarázkodhattam volna már megint, és azt nem úgy akartam megtenni, hogy várnak az ajtóm előtt. Be is csuktam az ajtómat, és rámosolyogtam Momo-ra.
– Akkor hajrá, vár a tizenkettedik osztag!
Nagyjából már tudtam, hogy merre kell menni, így el is indultam célirányosan a tizenkettedik osztag épületegyüttese felé.
A megszokottnál kicsit lassabban is haladtam, hogy minél több időt tölthessek Momoval, azonban ennek ellenére is elég korán odaérkeztünk. A kérdésére egy kicsit meglepődtem.
– Fogjuk rám. Az ülőmunkát utálom, úgyhogy nem kellemes minden hétköznap bent görnyedni órák hosszát, és csak papírokkal foglalkozni, miközben semmi mást nem csinálhatok körülbelül. Mióta hadnagy vagyok egyébként, ma fordult elő először, hogy elfogyott a munka. Amikor bejöttél, már csak rendet raktam… vagyis megcsináltam még azt, amit kellett, szóval pont jó időben jöttél.
Összegzem a gondolataimat.
– Arról már eleget hisztiztem, hogy nekem mik a bajaim a rangommal. Most visszafordítanám a kérdést, ha nem bánod: Te hogy szoktad tölteni a napod a Tízedik osztagnál? Gondolom, nincs olyan unalmas, mint amit nekem kell csinálnom naponta. Vagy tévedek?
Tényleg érdekel, hogy mivel tölti a mindennapjait, főleg így, hogy perpillanat vannak gyengédebb szándékaim is az irányába >.>  mindegy, majd kiderül, lehet elmúlik, lehet megerősödik, ki tudja?
Ha akart, válaszolt, ha nem, akkor nem, mindenesetre pontosan a kijelölt időpontban kinyíltak a kapuk, mi pedig bementünk rajta a többiekkel együtt. Nem is nagyon figyeltem, ki van ott, csak Momo-ra koncentráltam, amennyire csak lehetett a feltűnésmentesség határain belül mozogva, így mikor beléptünk, és megbotlott egy pillanatra, rögtön felé kaptam, és megtartottam, hogy el ne essen. Amint visszanyerte az egyensúlyát, rögtön el is engedtem, és kedvesen rámosolyogtam.
– Nana, csak óvatosan.
~ Ez az, tapizd csak, hátha megharagszik ~ Hallottam a gunyoros hangot a fejemben. ~ Csönd van ~ Mondtam hidegen, bár ebben a pillanatban halálra rémültem. Mi fog történni, ha beköp? Momo előtt nem hagyhatom azt se, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Majd megnevelem.
Közben elmondták, hogy minek kell történnie, amire én nagyokat néztem, mert nem nagyon értettem, hogy mi hangzik el, szerencsére a vizuális bemutató a segítségemre volt, így nagyjából leesett, hogy minek is kellene történnie. Nem szenteltem túl sok figyelmet a megjelent szellemnek, mert az kevésbé volt lényeges, inkább arra fókuszáltam, hogy lebeszéljem a zanpakutoummal, hogy ne szúrjon ki velem. Egy közepesen hosszú vitázás után nem jutottunk dűlőre, azonban fel kellett függesztenünk a beszélgetést, mert kellett szerezni egy karperecet, így erre az időre tűzszünet köttetett. Momo hamarabb járt sikerrel, mint én, mire odaértem, már örvendezett is a sikerének. Az ő zanpakutou szelleme ugyan szép volt, de kevésbé kedves szavak hagyták el a száját, mire vészesen elsötétült a tekintetem. ~ Nem rossz, egyáltalán nem..~ Mondta Rairyuu.  Erre nem mondtam semmit, el voltam foglalva azzal, hogy ne mondjak semmi rosszat. Meglepetésemre az ő zanpakutou szelleme elkezdett felém jönni, és a fülembe suttogott:
– Ha megbántod, kicsinállak. Meg fogom találni a módját, ebben biztos lehetsz.
Meglepődtem először, de mikor ott akart hagyni, szintén suttogva, vészjósló hangsúllyal válaszoltam neki:
– Sokadik vagy azon személyek listáján, akiktől félnem kellene, ha őt megbántanám, amire sosem fog sor kerülni, és ezek szerint nyilván tudod, hogy miért. Azonban szeretném, ha visszafogottabb lennél Momo-val szemben, egy ilyen tündéri lány nem ezt érdemli.
~ Tetszik a kislány. ~ Hallottam megint a hangot. ~ Nekem is, csak a használója.~ Mondtam. ~ Akkor enyém az egyik, tied a másik, oké? ~ Először kicsit megijedtem ettől, de azután eszembe jutott valami. ~ Tudod mit? Megpróbálok tenni valamit ügyed érdekében, ha te ma csöndben maradsz. ~ Próbálkoztam. ~ Megbeszéltük! ~ Vágta rá. Magamban gúnyosan elmosolyodtam, hogy sikerült így meggyőznöm. Ugyan én próbálkozhatok, de ettől neki nem lesz jobb, mindketten csak kardba zárt lelkek, alapesetben. Ezen kuncogtam egy ideig, majd felcsatoltam a jobb csuklómra a karperecet, másik felét meg a keresztvas alá, ahogy a feladat szólt, és megnyomtam a nagy, zöld gombot. Vörösen fénylett fel a lánc, ahogy lassan, de biztosan átkúszott alánon, beborítva a kardomat, ami elkezdett ragyogni, és összeállt belőle egy tinédzser. Fekete, zsíros, rendezetlen haja volt, bőrdzsekije, szakadt farmerja. Arcán nemtörődöm kifejezés ült, barna szeme fénytelenül foglalt helyet a szemgödrökben.
– Szevasz!
– Na mi van, hiányoztam? Rég voltál nálam, tán csak nem rossz vendéglátó vagyok? Ó, dehogynem, hát ki látna szívesen magánál egy ilyen kis nyomit?
Erre kicsit paprikásan reagáltam, de leesett, hogy tulajdonképpen mit is akarna, így csak színlelt rosszkedvvel válaszoltam:
– Szerintem nem így kellene kezdeni. Ha csak velem beszélnél így, az még hagyján lenne, de van itt két szép teremtés is, akiknek köszönni kellene!
Mutattam meg Momo-t, és a kardszellemét.
– Ő itt Hatakeyama Momo, a legkedvesebb lány, akivel eddig találkoztam, ő pedig a kardszelleme….. Jégmadár? Jól emlékszem?
Kérdeztem bizonytalanul, tényleg nem tudtam biztosan, hogy hívják. Ami viszont ezután következett, attól legszívesebben kirohantam volna a világból. Ugyanis Rairyuu fogta magát, és nemes egyszerűséggel oda akart menni nyúlkálni Momo kardszelleméhez.
– Szia szépsé… Te meg mi a tetvet csinálsz?
Kérdezte szitkozódva, mikor visszarántottam a bilincsnél fogva.
– Ilyet nem csinálunk egy lánnyal.
Közöltem kemény arckifejezéssel, és erős késztetést éreztem, hogy orrbavágjam a tettéért a kardszellememet. Egyáltalán nem erről volt szó.
– Mit csinálsz, újra kérdezem? Beszéljek?
Kérdezte dühödten.
– Szöveg elfelejtve, bocsánatot kér. – Közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. – Most. Így senkivel se viselkedünk, pláne nem első találkozáskor, pláne nem ilyen helyzetben.
Keményen tartottam a láncot, eszébe ne jusson valamit akciózni. Ha a vezető elkezdett valamit mondani, egy erélyes „Odafigyel!” hagyta el a számat, amit a zanpakutoumnak címeztem. Ne csináljon belőlem hülyét.


Karakterlap

Shiroichi Anao

Kavicskapitány

Eltávozott karakterek

Shinigami

10. Osztag

*

Szint: 11.

Lélekenergia:

60% Complete
58 500 / 65 000

Hozzászólások: 115

Hírnév: 8

Infó

Tárcában: 23 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Reiatsu szín:
ametisztlila fekete csíkozással

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
PonPon *O*

Post szín:
#8A5FB1 // #BC55C8


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #7 Dátum: 2015. Szept. 18, 23:11:49 »
  Nagyon nehezen sikerült megfejtenem a 12. osztagtól kapott papírost. Tokki és még sokan mások is majdnem lebuktattak, amikor a fejtörővel játszottam. Azt hittem, hogy valami tréfa Yukkocchantól, mert hát természetesen ő címezte, és mire sikerül megfejtenem és rádöbbentem, hogy ez nem is ártalmas senkinek és semminek se, kárpótlásul olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, kifüggesztettem a hirdetményt a megfelelő helyre az osztagon belül, nehogy lemaradjanak róla. Talán okosabb lett volna nem egy nappal az esemény előtt kihelyeznem ezt. Annyira röstelltem a mulasztásomat, hiszen szinte megfenyegetett Yukkocchan a levelében, hogy kötelező kiraknom a hirdetményét. :( Mindezt Tsucchin nélkül meg se tudtam volna. Most már picit bánom, hogy eddig haboztam felkeresni azért, hogy megkérjem, olvassa fel nekem a levelet. De igazából ez főleg Yukocchan hibája! Miért írta tele buta kanjikkal az egész üzenetét? >.> Ha én lennék a Soutaichou kötelezővé tenném, hogy mindenki hiraganával írjon! Így igazából nem is az én hibám! ˇ ^ ˇ
  De mégis, éjszaka annyira nem nyugodtam emiatt, hogy elhatároztam kárpótlásul elmegyek rá. Nem próbáltam meg keresni senkit sem, aki velem tartana esetleg az osztagból, hiszen mégis csak az ellenséges területre kell hozzá belépni! :S Ha Rikkocchannal lenne találkám, én sem rettegnék ennyire most az egész kísérletesdi maszlagtól. Biztonság kedvéért azért írok egy végrendeletet, hátha Yukkocchan alávet valami rémséges kísérletnek, nem csak, amiről írt és talán nem is én fogok visszatérni, hanem egy robot, ami csak úgy néz ki, mint én! O_O Szent fazék, én nem akarom, hogy ez megtörténjen! T-T De még a Gyémántsárkány se tudja, hogy akkor mégis mit keresek én itt a tömegben és mi végett várakozok arra, hogy beengedjenek.
  ~ Kérem szépen, én tudom, hogy mit keresel itt, és a válasz igazán egyszerű rá. Várj, várj egy kicsit, máris mondom! ... Még mindig ostoba vagy, Kiscsillag ~ a sárkány aljas nevetése visszhangzott a fejemben. Én csak kellemetlen mosollyal az arcomon álltam és próbáltam eltűnni a kisebb seregletben, ami idetódult, mindeközben a földet szuggeráltam. Pont most nem kellett volna kinevetned Hyozanryuu, időnként igazán lehetne szíved. :/ Kedvem támadt visszavonulni és nem engedni a bűntudatomnak, de ahogy megfordultam kétségeim újra felelevenedtek. Muszáj részt vennem rajta, ha már ilyen mulasztást tettem… :S Ha nem teszem, Yukkocchan kifüstöli a 10. osztagot!
  Szinte észre se vettem, mikor mindenki hirtelenjében megindult és már-már az utolsó shinigamik tűntek el a kapuban. Gyorsan fel kellett zárkóznom, mielőtt kihagynának az egészből. Noha igazából totojáztam egy keveset, azon morfondírozva, tényleg akarom én ezt? Aggódtam, hogy mi lesz akkor, ha Yukkocchan meglát, vagy még rosszabb, ha megtudja, hogy az utolsó pillanatban függesztettem ki a hirdetményét! Érzem, hogy meg fogok halni…
  A hely, ahova elvezetett minket Onocchin olyan hihetetlen, hogy jó pár pillanatig megkövülten állok, majdhogynem az ajtóban (még éppen be tudnak jönni mellettem) és szinte tátva maradt a szám döbbenetemben. Mi a szösz ez a hely? Oké, a 12. osztagról eddig is tudtuk, hogy sok titkot tartogat, de azért mindennek van egy határa! Vajon, ha Rikkocchant megkérem, tudna nekem csinálni ilyet a szobámba? Csak csillagosat? *o*
  Annyira leköt a hely furcsasága és szépsége egyben, hogy félúton azon kapom magamat, hogy Yukkocchan kint áll az érkezettek előtt és valamit naaagyon magyaráz. Fejemet vakarom tanácstalanságomban, miközben próbálok úgy helyezkedni, hogy egyáltalán ellássak a többiek mögött, de azért Yukkocchan észre ne vegyen. A végén megtalálna felrobbantani egy szabad percében.
  Ugyan figyelmemet nem tudtam sokáig rajta tartani, inkább azt vettem szemügyre, hogy kik vannak itt. Amikor megláttam Hattacchant, lelkesen araszoltam felé, hogy üdvözöljem. Mindkét oldalán állt valaki, ezért közte és a szőke fiatalember közé furakodtam be, a srácnak intézve egy „bocsit” – mellé. Biztos megérti, hiszen fontos mondanivalóm van Hattacchannak, ami nem tűr halasztást. Ráadásul férfiként úgy illik, hogy előre engedi a gyerekeket és nőket is.
  – Hattacchan, olyan boldog vagyok, hogy te is itt vagy – mondom fojtott hangon. – Nem hittem, hogy lesz bárki is a 10. osztagban, aki bátorkodik megugrani ezt a kísérletet! Attól tartok, hogyha Yukkocchan megtudja, hogy a tízesektől is vannak itt tagok, mi már nem térünk vissza. Szóval olvadj bele a környezetedbe, ne kelts feltűnést. Mondjuk, valld azt, hogy 3. osztagos vagy, oké? – suttogom el neki jó tanácsomat, majd gyorsan körüllesek, hogy vannak-e itt még az osztagból, hogy őket is elhalmozzam tippjeimmel, mire is figyeljenek, míg itt vannak. Mindeközben veszem észre a srácban a hasonlóságot azzal az illetővel, akiről még Hattacchan mesélt. A felismerés során rábökök és még Hattacchan ruháját is meghúzogatom szabad kezemmel, hogy rám figyeljen és kérdezni tudjak tőle.
  – Ez… ízé ő az, aki elvitt téged kirándulni az Emberek Világába? – kérdezem tőle halkan, és ha helyeslő a válasz, megpróbálok mosolyogni (bár csak vicsorgásra telik tőlem). – Hali, A Nao vagyok, Hattacchan barátnője ^-^ Aki szintén el akarta volna vinni Karakurába >.> – rázok vele kezet, hangomban pici sértettség hallatszik. Tudom, nem kellene emiatt haragudnom rá, meg Hattacchan tök jól érezte magát a meséje alapján. De akkor is megígértem neki, hogy körbevezetem odaát, mikor megismerkedtünk! T^T Sajnos kapitányként kicsit nehéz szabadidőt szakítani ilyesmikre, mert legtöbbször itt kell lenünk Seireiteiben. No meg a szabadidőkérésemet rendszerint visszautasítják az 1. osztagból külalak probléma miatt. T_T Pedig minden alkalommal kicsinosítom…   
  Mikor mindenki mereven figyelte Yukkocchan előadását, én is odanéztem és meglepetten hőköltem hátra, mikor láttam micsodát csinált azzal az eszközzel. Ezzel fog helyettesíteni minket! O.o Már nem szájborgerekben utazik!
  Nem is értettem, miért nem menekültem, mikor még volt rá lehetőségem. Oh, hogy ne is volt erre lehetőség? Szóval, amikor mindenki úgy rendeződött a ládákhoz, hogy olyan mütyürhöz jusson, amivel Yukkocchan is akciózott, én vonakodtam beállni a libasorba. De ha nem mentem volna oda, akkor tuti, hogy észrevett volna Yukkocchan. Ráadásul az se volt mindegy melyik sorba állok! Ugyanis az egyiknél ott volt Kagura-sama is! :O.O:
  Majdnem padlót fogtam a sors csúnya játéka miatt, amit velem űzött. Ugyanis volt egy-két papír elmaradásom, amit még nem nyújtottam be. Nem azért, mert nem volt kedvem hozzá vagy elhajtogattuk, hanem mert egyszerűen nem jöttek a szavak a megírásához. Egyikkel valójában már ötször megpróbálkoztam, de mindegyik el lett utasítva. Szerintem engem kiszemeltek az 1. osztagnál és szándékosan nem fogadják el sohase azt, amit küldök…
  Annyira azon voltam, hogy ne vegyenek észre, hogy amikor sorra kerültem, a karperecet szinte kikaptam a shinigami kezeiből, hogy elrohanjak vele. Valami fedezék félébe, ahol senki se vesz észre! De mielőtt elrohantam volna, gyorsan megkérdeztem, hogy mit is kell ezzel csinálni. *>*” Szerencsére a halálisten mindent szépen elmagyarázott, és ha netán a haorimról érdeklődött volna, erélyesen tagadtam, hogy én valaha is jártam volna a 10. osztagban. A kellemetlen vizek után viszont tényleg felszívódtam előle, egy fehér hajú illetőt kispécizve, aki mögött el tudtam rejtőzni.
  – Mi fehér hajúak fogjunk össze – mondom neki halkan, miközben mögötte ügyködni kezdtem azzal a vacakkal. Meg is feledkeztem arról, hogy én festem a hajamat… – Csak jó tanács, jobb, ha vigyázol a 12. osztagosokkal, főleg Yukkocchannal. Egyszer nem figyelsz és kicserél egy cyborgra, hogy aztán titkos információkhoz jusson – megakadok. – Hol is szolgálsz? – mikor felvilágosít ezzel kapcsolatban, hozzá is teszem, hogy „Nos, na ott!
  Körülbelül ekkor sikerült aktiválásra bírnom a szerkezetet, amit bal kezemre csatoltam fel, majd a másik végét Hyozanryuura, ahogy a halálisten is mondta az előbb. Mit ne mondjak, eléggé lehidaltam, amikor a Gyémántsárkány teljes valójában megelevenedett előttem. Mármint, nem sárkányként, a-a, hanem nálam jóval magasabb emberként. Egyedüli, ami sárkány alakjára emlékeztetett, az a hátán elhelyezkedő félszárny volt, mely kristályokból állt és a vörös szemei. Hát erről nem volt szó!
  – Csukd be a szádat Kiscsillag, különben berepülnek rajta a legyek – fintorogva tesz kommentárt reakciómra. Ami ténybe tény az volt, hogy eltátott szájjal, nagy szemekkel meredtem rá.
  – Khe? Inkább menj vissza a kardodba, most nem érek rád! – felfújt arccal reagálok rá, szavai kellőképpen észhez térítettek a meglepettségből.
  – Eszem ágában sincs! Fenségességem sose szalasztana el egy ilyen lehetőséget. Szóval ülj a tomporodra és várj, míg kiélvezem a szabadság ízét, talán még ma visszajövök – sarkon fordult, hogy szavai szerint tegyen és távozzon.
  – Nem kell visszajönnöd! >.> – vágom a fejéhez sértetten, mindeközben összefonva karjaimat mellkasom előtt. Ekkor vettem észre a kellemetlen apróságot, ami még a sárkánynak se tűnt fel. Noha alig tett két nagy lépést, már egészen közeledett, mellyel egészen közeledett a megvilágosodáshoz, de először én mentem utána. Pár akaratomon kívül tett ügyetlen lépés után megvetettem a lábamat, így pedig Hyozanryuu megálljra kényszerült. Eléggé felbőszülten reagált arra, hogy korlátoztam a szabadságát. Ha sárkány alakjában lenne, bizonyosan most harapna ketté. Oh, vagyis nem, olyankor egy kezes bárány, de így, mintha kicserélték volna! :x Egy félméteres óriásként, miközben egy csöpögős szappanopera főhősét próbálja alakítani, hát ilyenkor egyszerűen rémes, és cseppet sem fenséges, ahogy ő szokta mondani magára!
  – Engedj el! – förmed rám.
  – Én szívesen megtenném sárkányok legvaksibbja, de nézd! – emelem fel a kezemet, hogy jól szemügyre vehesse a bilincset, amely összeköt minket. Most rajta volt a sor, hogy megdöbbenjen. Noha eléggé felkapta a vizet a tényre, hogy nélkülem egy tapodtat se képes tenni. Nem mintha én örülnék a kialakult helyzetnek. Alig pár éve, hogy Gyémántsárkány visszaállt a normálisba, egyre elviselhetetlenebbé kezd válni (megint).
  – Nem elég, hogy a gyönyörű mindennapjaimban is kullancs vagy a hátamon és ostoba gondolataiddal folyton-folyvást tönkreteszed békés sziesztázásomat, de még itt is! – csattan fel. – Akkor gyere, csak kímélj az értelmetlen fecsegésedtől, mert már fáj tőle a fejem! – hogy szenvedését megmutassa nekem, szavai mellett jelképesen masszírozta hozzá halántékát.
  – Öhm, csak úgy megjegyezném, egy kutatásból, egy kutatásból vagyunk itt és nem kéne elcsászkálni mindenfelé – próbálom meg felhívni erre az apróságra a figyelmét. Habár valójában csak nem akartam növelni annak az esélyeit, hogy Kagura-sama vagy Yukkocchan észrevegyen.
  – Pff, mi vagyok én szerinted, egy kísérleti nyúl? Hogy gondolod, hogy ilyesmit hagyni fogok bárkinek is? Nem érhet hozzám senki sem, csak az, akinek én, ismétlem, én megengedem! – látszott rajta, hogy volt még mondanivalója a kísérlet témakörrel kapcsolatban, de mégse folytatta. Felkapta a fejét és mintha ismerős jelenlétet érezne, kereste a forrását. Úgy tűnik meg is találhatta, ugyanis váratlanul elindult csak úgy, se szó, se beszéd nélkül. Én pedig követtem, ha nem akartam, hogy vállam ugorjon ki a helyéről, esetleg feltörölje velem a padlót.
  – Rózsaszál~ <3 – majdnem sikerül elesnem a saját lábamban, mikor meghallom Hyozanryuu finom, csilingelő hanglejtéssel tett szavait. Pontosan tudom, mikor csinálja ezt! Amikor hízelegni, kedveskedni próbál valakinek és elég kevesen vannak, akiket ilyen kegyben részesít. Amikor összeszedem magam és kinézek Gyémántsárkány mögül, sejtelmem be is igazolódik, Ai áll előttünk. Megörülök ennek, hiszen ő talán végre ráncba tudná szedni ezt az ostoba félnótást a bilincs túl végén!
  – A~ - már szóra nyitnám a számat, mikor a sárkány nagy marka lenyomja a fejemet, a föld irányába, hogy egy mukkot ne tudjak kimondani.
  – Rózsaszál! Olyan régen láttalak, kérlek, fogadd el ezt tőlem, és ha megkérhetném gyönyörűségedet, megszabadítanál ettől a bolhától itt a jobbomon? – nyújt át egy lilás színű kőből álló rózsaszálat Ainak. Velem miért nem ilyen kedves sose Hyozanryuu? Ez nem ér!
  – Ne is hallgass rá Ai, csak birkózószőnyegen aludt ^^” – veregetem hátba a sárkányt, hogy érezze törődésemet. >.> Vagyis inkább sértettségemet, amit viselkedése miatt éreztem. De a negatív érzések nyomban elillantak belőlem, amikor megpillantom Fuhakut. Atyaég, de régen láttam, és gyönyörű, mint mindig, még ha picinykét változott is!
  – Fu-Fuhaku! *.* – tárt karokkal megyek felé, hogy ölelésben részesítsem. A mozdulat kivitelezésében azonban a csuklómon lévő lánc akadályozz meg, jobban mondva, az annak túl végén lévő sárkányrém, mert visszarántott. Hát kérem szépen, milyen dolog ez?! – Hé! – adok hangot nem tetszésemnek. Sajnos elég hangosra sikeredett, ezért behúztam a nyakamat. Ijedten lestem körbe, remélve, hogy se Yukkocchan, sem pedig Kagura-sama nem hallotta meg ezt. Hyozanryuu arcán ekkor valami nagyon gyanús jelent meg, a mosolya… semmi jóról nem árulkodott.
  – Imádott shinigamim megint rosszban sántikál – a lánc segítségével von magához, hogy szembe tudjon állítani Aival. A vállamra helyezi szabad kezét, miközben minden alaptalant elkezd összehordani. – Íratok leadásában késlekedik és meggyőződése, hogy leleplezze a 12. osztag összeesküvés elméletét, illetve… – határozott „nemeket” – szajkózva szakítom félbe Hyozanryuut, mielőtt teljesen besározna Ai előtt, csupa szemtelen állításokkal.
  – Ne higgy neki, az iratokkal csak azért kések, mert folyamatosan visszaküldik őket külcsín okok miatt! T_T Pedig mindig kipingálom nagyon szépre… – halkan teszem hozzá a végét. – És a 12. osztag mindig összeesküvés elméletet szövöget! Ai, Hyozanryuu folyton gonoszkodik velem, miért nem tud olyan rendes és aranyos lenni, mint Fuhaku? Pontosan, tessék példát venni róla, hallod, Hyozanryuu?! Hyozanryuu? – értetlenül nézek rá, hogy mégis mit művel, mi okból nem jő fennhéjázó válasz a részéről. Ráadásul már kezét sem érzem vállamon.
  – Ez egy kivételes ajánlat most tőlem. Akár örökre a tied lehet, nem kérem vissza, de akár egy hónapnak is nagyon örülnék Rózsaszállal, mit szólnál hozzá? Annyira nem is elviselhetetlen, mint aminek látszik – bök rám lezseren. Elképedve hallgatom cselszövését Fuhakuval, nem is próbálja leplezni, hogy ismételten elpártolna tőlem. A mákos tésztába már, követelem vissza a cuki és aranyos Gyémántsárkányt, akit annakidején megismertem!
  – Csak hogy tud, ha lehetne, örömmel kicserélnélek Fuhakuval, mert ő hűséges! – hívom fel erre a figyelmét a sárkánynak. Bár kétlem, hogy Ai megválna a zanpakutouk főnyereményétől.

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 18, 23:30:15 írta Shiroichi Anao »

Karakterlap

Urufu Yashuhiro

Shinigami

11. Osztag

*

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 750 / 45 000

Hozzászólások: 66

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 26 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Vérvörös

Egyéb hovatartozás:
Egyéb

Kapcsolat cimke:
Eljegyezve

Kivel áll kapcsolatban?:
Zenko Sakura

Mottó:
私 の 家族 の ために! (Watashi no kazoku no tameni! | A családomért!)

Post szín:
alap, #c1c2bd, #4f6fb0


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #8 Dátum: 2015. Szept. 18, 23:22:45 »
(click to show/hide)
Érdekes napnak néztem elébe, Sakura úgy tudta, hogy az esküvővel kapcsolatos dolgot fogunk intézni a nap második felében. Viszont nem egészen volt így, mert nem olyan értelemben vetten kapcsolódik az esküvőnkhöz a délutáni elfoglaltságunk, mint ahogy általában gondolni lehetne. Szerettem volna, hogyha kedvesem teljesebb lelki egyensúllyal rendelkezne, hogy a zanpakutouja és közte valamennyire jobbra fordulna a kapcsolat, és úgy véltem, hogy a 12. osztag kísérlete erre megfelelő lenne.
 - Yashuhiro, miért megyünk a tizenkettedik osztaghoz? - Még tisztán nem is volt látható a tudományos osztag kapuja, szerelmem máris átlátott rajtam.
 - Szeretném, ha részt vennénk egy eseményükön. - Többet nem mondtam, mert igazából sokkal többet én sem tudtam, de nem is kellett, hiszen ő is olvasta a felhívást, így már tudta, hogy hova tartottunk, így nem kérdezősködött tovább, és ez azt is jelentette, hogy nem ellenezte, hogy a kísérleten ott legyünk, mint alanyok.
Túl sok ismerőst nem láttunk, csupán az osztagunk tagjait, kiknek köszöntünk is, mint ahogy a kapitányunknak is, de természetesen neki sokkal tiszteletteljesebben. A parancsára, ahogy elvárta, úgy rendeződtünk mi is. Az eligazítást figyelmesen hallgattuk, és igazából csak egy kérdésem volt, ami eléggé személyes jellegű volt, amit nem akartam mindenki füle hallatán feltenni, mivel olyan témát érintett, ami miatt nem csak rám, hanem osztagomra és családomra, az Urufukra is negatívabb fény esett volna, s a jelenlévők közül csupán jegyesem és a kapitányom felé éreztem akkora bizalmat, hogy minden részletet tudjanak, de bizonyos mértékig a sansekit is be kellett avatnom, mert emiatt talán nem vehettem részt az eseményen, így én is feltettem a kezem, hogy jelezzem, kérdésem van, reméltem, négyszemközt, vagy a bizalmamat viselő személyekkel együtt legfeljebb nyolcszemközt.
 - Elnézést, hogyha lehetséges, akkor szűkebb körben, négyszemközt tenném fel a kérdésem. Csupán én vagyok érintett benne. - Reméltem, hogy lesz annyira megértő, hogy külön tehettem fel, hiszen tényleg csak engem érintett, mert tudtommal csak én voltam, legalábbis a jelenlévők közül vagy valószínűséggel az egyetlen, aki a Bűn Ágának egyik hordozója voltam. A kérdésem is ehhez kapcsolódott, hogy ez mennyire befolyásolhatja a kísérletet, vagy egyáltalán Ohkamiotoko megjelenítését, mert a Düh Útja, mit hordozok megbénítja, meg láncolja a zanpakutou lelkemet. Szóval, hogyha nem tehettem fel a kérdést külön, hogy a választ csak én haljam, akkor inkább visszaléptem a kérdezéstől, hogyha nem kellett, akkor a következőképpen kérdeztem rá: - a zanpakutoum mellett van egy másik... is, honnan erőt meríthetek, és hasonló kapcsolatom van vele, mint Ohkamiotokoval, viszont a másik korlátozza társamat. A kérdésem, hogy ez túlzott mértékben kihatással lehet a kísérletre? Senkit se szeretnék ezzel veszélybe sodorni. - Még én magam se voltam teljesen tisztában a Bűn Ágának természetével, csupán annyit tudtam, hogy zanpakutoum erejét lekorlátozta, az erejének második szintjéhez egyikünk se juthatott hozzá, és miután előhívtam a Düh Útjának erejét Ohkamiotoko erejét nem hívhattam segítségül.
 - Urufu Yashuhiro, Ohkamiotoko. - Diktáltam be a nevünket a tisztnek.
 - Zenko Sakura, Orchidea. - Adta meg a saját és zanpakutouja nevét az egyetlenem.
 - Nem csak a kapitányunk, de én is elvárom, hogy végig csináld, hogyha már ide rángattál. - Mosolygott rám miután ezt a bilincs ketyerét átvettük egy tizenkettedik osztagos által.
 - Érted bármit. - Válaszoltam, s már fel is csatoltuk a bal kezünkre a ketyere megfelelő részét, s a másikat a zanpakutounkra, ahogy az kérve volt. A zöld gomb megnyomása után meg is jelentek mellettünk a társaink lelke. Sakura mellett Orchidea, némi lángnyelvek kíséretében és Sakura, a bilincs ketyere és felém küldött megvető pillantásokkal. Mellettem is megjelent társam, Ohkamiotoko, aki a másik kezén üresen, de mégis zártan lógó bilincsre nézett értetlenül, míg én őrá, mert, hogyha nem lett volna biztos, hogy ez a bizgentyű őt idézi meg, fel se ismertem volna.
 - Ez a valami nem csak engem rángatott ki? - Erre most mit mondhattam volna, én aztán nem értettem a ketyerékhez.
 - Hülye egy zanpakutou lehetsz, ha tőlük vársz bármire választ. - Vetette Ohkamiotoko felé lenézően Orchidea, mire társam válasza általam már jól ismert morgással válaszolt csak, míg Sakura meglepetten nézett rá, aminek következtében újabb megvető pillantást kapott tőle.
 - Legalább most már tudom, nem némultál meg. - Egy felsőbb rendű "hümm"-mel válaszolt erre csak és felhúzott orral elfordította felőle a fejét.
~Legalább kommunikáltak egymással valamennyire.~ Futott át a fejemen a gondolat, mivel nyugtáztam, hogy ez a kisérlet már is valami olyan eredményt is produkált, ami miatt idehoztam szerelmem.
 - Nőstények. - Legyintett feléjük Ohkamiotoko, mire én egy "kicsit jobban kontrolláld magad" tekintetet küldtem felé, mire ő csak megrántotta a vállát. Ezután már csak az volt, hogy megtudjuk, hogy mi is a kísérlet következő lépése.
(click to show/hide)
(click to show/hide)

Karakterlap

Mizushima Hanabi

Shinigami

Shinigami - rangjelző

*

Szint: 17.

Lélekenergia:

60% Complete
85 500 / 90 000

Hozzászólások: 135

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 38 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
sötétlila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A különbség gyógyszer és méreg között gyakran csak a dózis."

Post szín:
#BB8EAD


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #9 Dátum: 2015. Szept. 19, 00:17:27 »
Érdekes dolog a tizenkettedik osztag tagjának lenni, többek között azért, mert itt mindig történik valami izgalmas. Persze, erről sokszor az egyszerű lelkek nem tudnak, csak mi, akik itt dolgozunk. Ma mindenesetre egy olyan nap van, mikor különböző osztagokból csődülnek ide az emberek, hogy segédkezzenek Yoshida Sansekinek egy meglehetősen érdekes kísérletben. Néhány nappal ezelőtt hallottam a mai kísérletről, mely, ha jól értelmeztem egy osztagtársam szavait, akkor a shinigami és lélekölője között kapcsolatot fogja felmérni. Eleinte nem akartam rá elmenni, lévén a kapcsolatom Tomboval kifejezetten jónak mondható, ám végül ma délután meggondoltam magam. Az okot még most se nagyon tudom. Azt hiszem, hogy hajt a kíváncsiság, no meg egy új lehetőség felfedezése.
- Youko - nézek hátra meglepve, mikor egy ismerős hang a nevemen szólít. Remélem nem merültem bele annyira a gondolataimba, hogy sokadik szólítása volt ez. - Szia. De, oda megyek. Gondoltam érdekes lehet egy ilyen kísérlet - nézek távoli rokonomra. Már az ajkaimon van a kérdés, hogy ő is oda megy-e, ám végül nem teszem fel, mivel ha nem oda tartana, akkor nem úgy kérdezte volna, ahogy. Mikor felajánlja, hogy menjünk együtt és csak mosolyogva bólintok, majd csatlakozok hozzá.
- Ez lenyűgöző, nem? - kérdezem Youkotól, mikor belépünk a megfelelő helységbe.
Még a lélegzetem is eláll, ahogy körülnézek. Egyszerű és nagyszerű a táj, melyet a harmadik tisztünk összehozott. Gondolom, ennek pszichikai célja van. Elvégre, ha az ember részt vesz egy hasonló kaliberű kísérleten, akkor egy kellemetlen, barátságtalan laborra és sok-sok gépre számít. Erre tessék, itt van egy napsütötte rét. Persze, az már részletkérdés, hogy ez mind-mind csak a szoba illúziója. Ezt talán még a Gotei legkisebb intelligenciával rendelkező tisztje is sejtheti.
Mikor megérkeznek a többiek is érdeklődve figyelem őket, hátha felbukkan valami ismerős is. Mondjuk az ikrek. Bár… nem vagyok benne biztos, hogy kettejüket kifejezetten jó ötlet lenne-e beengedni a tizenkettedik osztag területére. Van egy olyan érzésem, hogy ha ez megtörténne nem biztos, hogy minden épségben maradna :|. Mindenesetre emiatt nem kell aggódni, mert sem őket, sem pedig a húgomat nem vélem felfedezni a tömegben. Kicsit csalódott vagyok, hogy Rena nem jött el, mert külön szóltam neki, hogy lesz ez az esemény, de hát ha nem ért rá, akkor ez van. Neki is meg vannak a saját teendői, a saját osztagában.
- Persze - válaszolom szinte gondolkodás nélkül a mellettem álló nőnek. Ahogy körülnézek megállapítom, hogy túl sok itt az ismeretlen, ahogy pedig ez eszembe jut, elfog egy kisebb émelygés. Szerencsére az elmúlt években már megtanultam kezelni a hasonló helyzeteket, így nem kapok pánikrohamot, de mégis. Mindenki, aki nem valamilyen nemes a szememben potenciális arra, hogy megtámadjon. Oké, most már tisztán tudom, hogy miért nem szerettem volna eljönni erre a kísérletre.
- Eddig személyen még nem volt szerencsénk találkozni - mondom Youkonak, majd az idősödő nő felé fordulok. - De az ikrektől igazán sok jót hallottam önről - oké, ez nem teljesen igaz, mert sokat hallottam arról a bizonyos pipáról, mely jobb, ha nem koppan az ember fején. De azt mégsem mondhatom el neki :|. - Igazán örülök, hogy végre személyesen is találkozhattunk - hajolok meg enyhén a nő felé. Igaz, ha a rangokat nézzük, akkor én vagyok a magasabban, de az ilyenek nem sokszor érdekelnek, már bajom is volt belőle. Szóval ha tehetem, akkor titkolom. Valamint úgy gondolom, hogy az idősebbeknek meg kell adni a nekik járó tiszteletet, már csak a bölcsességük és a tapasztalatuk miatt is.
Yoshida sanseki magyarázatát érdeklődve hallgatom végig. Ám sokakkal ellentétben próbálom értelmezni is a hallottakat. A szerkezet, rendes nevén Yuurei-hojoin igazán érdekes és figyelemre méltó találmány. Ha pedig valóban sikerül használni, akkor a Sanseki minden bizonnyal áttörést ér el a zanpakutou kutatás terén, aminek most mi is a részesei lehetünk. Kitágult pupillákkal nézem, ahogy az osztagom harmadik tisztje demonstrálja, hogy hogyan is kell használni. Mikor megjelenik mellette a férfi hatalmas izgalom és egy kis kétely is úrrá lesz rajtam. Izgalom, mert ez valami olyasmi, amit előttünk eddig nem nagyon csináltak. Kétely pedig azért, mert nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom mindenkinek mutatni Tombot. Ő az ÉN kardszellemem, nem érzem úgy, hogy bárkinek bármi köze is lenne hozzá.
Mindenesetre azért a részletes tájékoztatás ellenére is marad bennem kérdés, így megvárom, míg Kagami kapitány és Youko felteszik a maguk kérdéseit. Igazán érdekes és elgondolkodtató dolgok hangzanak el, mely minden jelenlévő számára fontosak lehetnek. Mikor ezekre érkezik válasz, várok pár pillanatot, majd mikor senki sem szólal meg, akkor jövök én.
- Yoshida Sanseki, fő a biztonság, így megkérdezhetném, hogy mi történik, ha az egyik Yuurei-hojoin na adj Isten hibás. Miben nyilvánul meg az hiba? Vannak-e maradandó hatásai? Ha igen, akkor megtudhatjuk, hogy mik ezek? - sokak számára a kérdéseim talán ijesztőek lehetnek, de mindenre fel kell készülni. Én magam nem szeretek úgy nekimenni a dolgoknak, hogy nem tudom az esetleges árnyoldalukat. Amint erre megkapom a választ, már jön is a következő. -  Köszönöm a választ. Még egy dolog érdekelne. A testet öltött kardszellemekre mennyire hatnak a mi világunk törvényei? Gondolok itt arra, hogy mennyire sebezhetőek és fáradékonyak. Illetve mennyi a maximum idő, melyet a zanpakutou a világunkban tölthet ezzel a szerkezettel?
Ha erre is megkapom a választ bólintok, majd megint megköszönöm az információt. Ha esetleg valakinek van még valami kérdése azt is türelmesen végighallgatom, majd én is sorba állok a szerkezetért. Mikor megszerzem, visszatérek Youko közelébe, mert valahogy biztonságban érzem magam, ha ő, vagy valamely közeli ismerősöm is ott van. Talán azért is voltam csalódott, mikor láttam, hogy Rena nem jött el.
A lánc használata első ránézésre nem tűnt nehéznek és valóban nem is az. Olyan, mint egy bilincs, melynek egyik oldalát a saját csuklómra csatolom, a másikat pedig a kardomra, mely nem is kard. Mikor előveszem a kis tantot inkább nem nézek a körülöttem állókra, mert nem akarom látni az arcukat. Vagyis inkább azt a kérdő kifejezést, mely ilyenkor szokott az emberek arcára kiülni. Hát ez van, nekem nem kard a zanpakutoum rendes alakja.
Mindenesetre mikor megnyomom a zöld gombot, a lánc körül el kezd megjelenni a sötétlila lélekenergiám. Mindig mikor látom, meg kell lepődjek, hogy milyen sötét, már-már feketének is nézhető.  Sokkal jobb lenne, ha valami szép, világos szín lenne >.>. Mondjuk ezen nincs időm agonizálni, ugyanis  Keganin Tombo szépen, lassan alakot ölt mellettem.
Megjelenésében nem kell csalódnom most se. Közel két méteres magasságával sokak fölé emelkedik, talán még pár tekintetet is magára vonz. Ruhája még most is kissé koszos és szakadtas, ám ami talán a legjobban zavar az a hosszú kötés, mely a bal karját fedi. Ahogy ezt meglátom, automatikusan bal vállamhoz érintem a kezem, melyen a tenyérnyi nagyságú elszíneződés található. Sokszor gondoltam már arra, hogy a kettőnek köze lehet-e egymáshoz, ám eddig még nem sikerült neki feltennem ezt a kérdést.
-  Üdvözöllek Keganin Tombo - fordulok felé, hogy köszöntsem őt a mi világunkban. Mikor a szemeibe nézek értetlenséget és érdeklődést vélek benne felfedezni. Tegnap ugyan már beszéltem vele erről a lehetőségről és azt mondta, hogy ő áldását adja a dologra, így ha szeretnék, akkor nyugodtan eljöhetek.
- Én is téged Hanabi - biccent felém a maga stílusában. Sokaknak ez talán hidegek és kimértnek tűnhet, ám ők biztosan nem látják azt a mosolyt, mely a lélekölőm szemében lakozik. Örül, hogy azt választottam amit. Tegnap ő maga nem mondta el a véleményét, sosem befolyásolna egy ilyen döntésben, még akkor sem, ha róla is szó van. - Érdekes világ a tied. Kicsit hasonlít az enyémre - mondja, miközben lassan próbál megfordulni a tengelye körül, ám hirtelen megtorpan, mikor a kezünket összekötő lánc megfeszül. Mikor rá néz, arckifejezéséből látom, hogy nem tudja hová tenni a dolgot.
- Sajnálom, ez a kísérlet velejárója. Tudod, ennek a láncnak a segítségével tudsz alakot ölteni ebben a világban. Ha megsérül vagy elszakad, akkor minden bizonnyal nem alakul ki megfelelő kapcsolat, így te visszakerülsz a lelkivilágomba - magyarázom neki, bár az utolsó mondataimban nem vagyok teljesen biztos, mégis úgy gondolom, hogy jobb, ha így kezeljük a dolgot.
Természetesen miközben Keganin Tomboval társalgok, nem kerülik a figyelmemet a körülöttem történő dolgok sem. Így látom, hogy megjelennek távoli rokonom kardszellemei, kikkel láthatóan vegyes a viszonya. A kisebb - és meglátásom szerint aranyosabb - fiú mosolyogva köszönti, míg az idősebb, hosszú hajú férfi kissé furcsán reagál a dolgokra. Mintha nem is kedvelné a mesterét. Talán kicsit gonosz dolog, de az ilyeneket látva mindig örülök, hogy nekem kiegyensúlyozott viszonyom van a kardommal. Nem mászik bele a fejembe, ha nem muszáj, mert tudja, hogy nem szeretem. Cserébe, ha éppen nem dolgozom, akkor ránt be a saját világába egy kis beszélgetésre, mikor azt ő szeretné. Ha visszaemlékszem ismeretségünk eddigi hatvan évére, azt kell mondanom, hogy még egyetlen durva, vagy hangos szó sem hagyta el egyikünk száját. Tabutémák sincsenek köztünk, neki arról beszélek, amiről csak szeretnék. Nem ítél el, egyszerűen csak meghallgat, ha pedig arról van szó, akkor tanácsokkal lát el.
Mikor kifogyunk a beszédtémából - egyikünk se túlságosan beszédes -, akkor csak szemügyre vesszük a körülöttünk lévő shinigamikat és kardjaikat. Ez a sokszínű kavalkád mely körülöttünk van, bizonyítja, hogy ahányféle ember, annyi féle lélek. Talán most egy picit irigylem is Yoshida Sansekit, hogy ilyen érdekes témával foglalkozik, ám ez egészen addig tart, míg eszembe nem jut a kémcső, melyet az asztalomon hagytam. Ebben pedig egy meglehetősen érdekes méregkoncentráció található, ami ha nem is jelent áttörést, de még igen jó szolgálatot tehet a Gotei 13-nak. Szóval nekem se lehet okom panaszra. Mindenesetre mikor a tömeget pásztázom, igen érdekes dolgon akad meg a szemem.
Youko egy meglehetősen ismerős férfival beszélget, aki már láttam párszor életemben, elvégre, ha nem csalnak az emlékeim, az előtte álló nő előtt ő volt a testőrség parancsnoka. Így pedig szinte biztos, hogy a nevét is tudom, igazából itt is van a nyelvem hegyén, ám csak nem akar beugrani. Mondjuk a dologban nem ez a legfurcsább, hanem az távoli rokonom reakciója, olyan mintha bujkálna előle. Ezt a műveletet, pedig kardjának magasabb szelleme hiúsítja meg. Gondolom meg van az oka erre a cselekedetre, melyhez nekem talán vajmi kevés közöm van, mégis úgy érzem, hogy oda kell mennem. Meg is teszem az első lépéseket, mikor egy kéz kulcsolódik a csuklómra. Normális esetben összerezzennék, ám most nem teszem, mivel már az érintésből is tudom, hogy ki az.
- Biztos vagy te abban, hogy ez a helyes döntés? - kérdi a lélekölőm, miközben lila íriszeit az enyémekbe fúrja.
- Nem, nem teljesen. De innen távolról úgy tűnik, hogy Youko nem érzi jól magát annak a férfinek a társaságában. Mi több, nem is szeretne vele beszélni. Úgy hiszem, ezt kell tennem - mondom a szemébe határozottan, mire bólint. Ez azt jelenti, hogy meggyőző volt számára az indokom, ami jó, nagyon jó. Szerencsére a célpontjaink nincsenek messze, így csak pár emberen kell átvágnunk, ám őket a kardszellemem távolítja el az útból, hogy nekem ne legyen gondom velük.  Mikor odaérünk a két emberhez egy pillanatig elfog a kétely érzése, miszerint biztosan jól csinálom-e azt, amit teszek. Talán nem kéne beleszólnom, mivel nem az én dolgom, de… de valami hetedik érzék azt sugallja, hogy tegyem meg.
- Elnézést a zavarásért - szólalok meg halkan, ám ez annyira elég, hogy ők ketten meghallják a hangomat. Ha rám néznek, akkor láthatják a mögöttem álló férfialakot, aki üdvözlésképpen enyhén meghajol előttük. - Esetleg probléma van a Yuurei-hojoinnal? - hajtom kissé oldalra a fejem érdeklődve. - Yoshida Sanseki azt mondta, hogy egy csomó van belőle, biztosan ki lehet cserélni - nézek egyikükről a másikukra. Remélem, nem sejtik, hogy a kérdéseim kissé hazugok - melyek miatt nem kicsit érzem magam rosszul, de szeretném elhitetni magammal, hogy a jó ügy érdekében tettem -, mivel szinte biztos vagyok benne, hogy az eszköz jó, nem kell kicserélni, elvégre eddig mindenkinél működött.

Karakterlap

Amatsuji Shinri

Minamotonagawara Shinrikiyoru Waotaka

Shinigami

3. Osztag

*

Sanbantai 7. tiszt

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
16 000 / 30 000

Hozzászólások: 52

Hírnév: 14

Infó

Tárcában: 12 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
halvány szürkéslila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#817679


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #10 Dátum: 2015. Szept. 19, 14:15:28 »
Furihime furcsán viselkedett. Ami Furhiménél tulajdonképpen teljesen természetes. Csakhogy az utóbbi napokban egyre gyakrabban hagyta el megszokott különcségeit és pótolta őket újakkal. Megmozdulásait mostanság új keletű paranoiai hajtotta.
Nem tudtam, mi váltja ki a pánikrohamait, és mi készteti rá, hogy a legabszurdabb helyzetekben sikítson fel a tudatomban, elterelve figyelmemet a külvilágról. Aztán ráakadtam az összefüggésre. Zanpakutoum szelleme az alábbi jelenségekre reagált így: hosszú, fekte hajú férfiak, kék frizurás hölgyek és minden más, ami összefüggésbe hozható az Amatsujikkal.
Előbb is ráébredhettem volna, miben sántikál. Hamar leleplezte magát azzal, ahogy első találkozásunkkor Ueno Mitsuyukit és a testőr klánt rágalmazta. Akkor szemet hunytam a hazugsága felett, félresiklott jó szándékot sejtve mögötte. Tévedtem.
Furihime félt, egyenesen rettegett. És én tökéletesen megértettem őt, mivel mélyen legbelül ugyanezt éreztem. Kerülgettük a forró kását. Ő nyíltan, jó magam titokban, mialatt a felszínen próbáltam megoldást keresni. Valójában, noha neki nem ismertem be, ugyanaz volt a célunk; a múltnak kizárólag azon momentumait akartuk felfedni, melyek egyikünknek sem ártanának. Csak Furihimével ellentétben én felfogtam, hogy ez egyrészt lehetetlen, másrészt se rajta, se rajtam nem segítene.  Szembe kellett néznem az igazsággal. Szembe a kétszáz éve történtekkel, szembe a rokonaimmal, és legfőképp egykori önmagammal, Amatsuji Shinrivel. Ehhez viszont nem ártott először a Furihime-problémát orvosolnom. Megfogadtam tehát Youko-san tanácsát, és elhatároztam, részt veszek a 12. osztag kísérletében. A legutóbbi, hasonló kezdeményezésről pozitív tapasztalatokkal távoztam, így bizakodva indultam neki.

Néhány osztagtársamhoz csapódtam, valamivel mögöttük haladva közelítettem meg a helyszínt. Ujjaimat kardom markolatára fontam, hátha ezzel lenyugtatom Furihimét. Negyed órával a meghirdetett időpont előtt érkeztünk meg. Alig bírtam kordában tartani lélekölőmet; az alatt a tizenöt perc alatt legalább száz különböző indokot sorakoztatott fel előttem, miért nem szabadna itt lennünk. Valami azt súgta, ez egy hosszú nap lesz.
Pontban fél négykor vezettek be minket az épületbe. Pár másodpercre gyökeret vert a lábam, mikor megpillantottam a napsütésben tündöklő fűtengert. A mező végtelennek hatott, a terem ugyanakkor nyilvánvalóan nem lehetett az. Felmerült bennem, mi történne, ha valaki túl messze kóborolna. Vajon frontálisan ütközne a fallal?
Észbe kaptam, és arrébb léptem, hogy ne tartsam fel a többieket. Ekkor tűnt föl a kapitányi haorit viselő lány, aki szintén ámulatba fagyott mellettem. Szobrozott még az ajtóban egy darabig, miután én elsiettem.
Kagami taichou hírnevéhez méltón, szigorúan vezette az osztag jelenlévő tagjait. Engedelmeskedtem a parancsoknak, közben igyekeztem lapítani. Az elmúlt időszak túlzsúfoltsága miatt nem adódott alkalmam hivatalosan a színe elé járulni és bemutatkozni, voltaképp szolgálatra is csupán Shizuka fukutaichounál jelentkeztem ez idáig. Mentségemre szóljon, nem mindennap döbben rá a hálálisten, hogy valójában hétszáz – igen 700 – éves és egy kisnemesi család patriarchája…
Figyelmesen végighallgattam a sanseki magyarázatát, majd a résztvevőket. Nem lepett meg Kagami kapitány hozzáértő kérdése, a vörös hajú leányzóéra azonban felkaptam a fejemet. Lényeges pontokra tapintott rá, melyek engem is érdekeltek, szavaiból kivételes intelligencia csengett ki. A lány Youko-san és egy idősödő, szerfelett ismerős shinigami társaságában állt, őt magát azonban nem láttam még korábban, legalábbis nem emlékeztem. Ami valljuk be, esetemben semmire sem garancia.
Beálltam a sorba átvenni a karperecet, és lediktálni a kért adatokat, ezután félrevonultam az eszközzel. Lopva Youko-san felé kémleltem. A korosodó nőnek segédkezett felcsatolni a szerkezetet.
Vajon őt is ismertem? – töprengtem, szórakozottan forgatva kezemben a Yuurei-hojoint. Egyelőre nem terveztem felhúzni, még készültem lelkileg Furihime műsorára.
A korábbi, haoris úttorlasz egyszer csak beosont mögém a semmiből. Úgy látszott, bujkál valaki vagy valami elől, ezért óvatosan fordultam felé, nehogy lelepleződjön. Pislogtam kettőt lila tincseire, míg előadta nekem a fehérhajúak összetartásáról meg a 12. osztag összeesküvéseiről szóló elméletét.
– A harmadik osztagban – feleltem, mire megerősítette, hogy igen, pontosan belőlünk tervez titkos információkat kicsikarni az álnok juunibantai. Élénk fantáziája dacára a kishölgy mégiscsak kapitány volt, és egyébként is, szimpatikusnak találtam a maga hóbortos módján, szóval udvariasan, mosolyogva szóltam hozzá.
– Értem. Köszönöm a figyelmeztetést; mindent megteszek, nehogy Yukkocchan – idéztem őt – kicseréljen engem vagy valamelyik osztagtársamat egy száj… szájborgra…? – az utolsó kifejezést enyhe kérdő hangsúllyal ejtettem ki. Nem mertem megtudakolni a jelentését.
A lánynak közben sikerült működésbe hoznia a kütyüt, és formát öltött az oldalán egy roppant lenyűgöző, kristályszárnyas alak. Én is lesandítottam a saját példányomra. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy aktiválni akarom. Aggasztott Furihime. Kard állapotában is képes volt az agyamra menni és galibát okozni – gondoljunk csak a felfordulásra, amit Ueno-san irodájában okozott! –, kirázott a hideg, ha elképzeltem, mire lehet képes hús-vér formájában.
Youko-san észrevette a tanácstalanságomat, és segítségemre sietett.
– Shinri-bácsi – mormoltam magam elé. Nem szoktam hozzá, hogy így hív. Talán soha nem is fogok.
Zavartan elvigyorodtam. Súlyos gondokkal küzdöttem az Amatsujikkal való kommunikáció terén. Hogy nevezzem őket? Tegeződjek-e vagy magázódjak? Mit illik és mit nem? Kivel milyen kapcsolatban álltam egykor? És milyenben állok most?
– Köszönöm, hogy szóltál erről a tesztről, Youko-san. A legjobbkor jött a lehetőség. – Következő mondatától elakadt a lélegzetem, egyetlen mukkot sem tudtam kipréselni magamból.
Katengetchi, a hold fényében nyíló virág – idéztem vissza, lelki szemeim előtt ezüstös csillogás, szétmosódott körvonalak villantak fel.
Youko, míg én bambán meredtem a semmibe, felszerelte csuklómra a masinát. Furihime, mihelyt materializálódott, nyomban akcióba lendült. Kihasználta, hogy a nő figyelmét elterelték a saját zanpakutou lelkei, és karon ragadva elráncigált onnan. Útközben kis híján hasra estem miatta egy shinigami lányban és a földön fekvő nyakigláb kardszellemében. Sűrű szabadkozásba fogtam, tekintetem egy idő után a mellettem némán duzzogó díszpintyre siklott.
– Furihime, kérj elnézést!
– Elnézést. – Épp megbocsájtóan bólintottam volna, ám ekkor hozzáfűzte: – Amiért a gazdám ekkora pojáca, és nincs tekintettel másokra.
– Furihime! – mordultam rá tőlem szokatlan, fenyegetően mély hangon. – Még egyszer bocsánatukat kérem! – Meghajoltam a sértettek előtt, és arrébb cibáltam őt. Sokan tartózkodtak a helyiségben, de valahogy sikerült találnom egy pontot, ahol két-három méteres körzetben nem lézengett más halálisten.
Furihime karba fonta a kezét, nyakig cicomában, ábrázatán gőgös, elégedetlen grimasszal tornyosult fölém.
– Beszélnünk kell – jelentettem ki –, köntörfalazás nélkül.
– Miről, Shinri? – Megszólaltak bennem a riasztók. Nem Bogárkámnak hívott, ami rossz előjel. Nagyon rossz. – Arról, mennyivel nagyszerűbb társad volt az elődöm? Arról, mennyire szeretnél visszatérni a múltadba, és lecserélni, elhajítani, elfelejteni engem? – Elcsuklott a hangja, arany szemében könnycseppek égtek.
Tehetetlenül dülöngéltem egyik lábamról a másikra. Végül közelebb araszoltam hozzá, és finoman megveregettem a hátát. Furihime lekonyuló ajakkal, várakozóan mustrált engem, kezével nedves arcát törölgette.
– Oka van annak, hogy most te vagy mellettem, és nem… az elődöd. – Nem mertem kimondani a nevét. Youko említette előttem, és pontosan élt bennem a megszólítás, valamilyen babonás félelemből mégsem mertem kimondani.
Nagyot sóhajtottam, és letelepedtem a gyepre, megpaskolva magam mellett a helyet. Furihime szipogott még párat, majd rettentő kecsesen leereszkedett a bal oldalamra.
– A részem vagy, nem? – motyogtam törökülésbe hajtott lábaimat bambulva. – Azért te születtél meg a lelkemből, és nem más, mert rád volt szükségem. Oka van annak, hogy nem… a másik zanpakutou bukkant fel, és én úgy hiszem, ez az ok nem pusztán az amnéziám. Hiszen Waotakát, Kiyorut és Nagawarát sem felejtettem el teljesen, ergo valahol, eldugva a korábbi lélekölőm is tovább élt bennem. Mégsem ő felelt a hívásomra, hanem te. Szóval, függetlenül attól, mire jövök rá a jövőben, és mivel kényszerülök megvívni, neked muszáj lesz mellettem maradnod. Ezért tartalak – böktem oldalba tréfásan a könyökömmel. Ahogy felnéztem rá, arcomra dermedt a vigyor.
– Furihime, ne… – kérleltem suttogva. De Furihime nem bírta zabolázni magát. Jó hangosan, jó fülsüketítően felrikkantott, és a nyakamba borult, ledöntve a földre.
– Bogárkám! – vinnyogta. Én csak nyögdécseltem a súlya alatt. Hagytam, hadd élje ki magát, majd ötpercnyi fuldoklást követően lehámoztam magamról.
– Most végre hajlandó vagy kulturált lélekölő módjára bemutatkozni az Amatsujiknak? – Furihime a szája szélét rágcsálta, és a körmei alól piszkálta ki a nem létező koszt. – Hajlandó vagy?! – ismételtem erélyesebben, pillantásomat az övébe mélyesztettem. Eltökélt kifejezés bontakozott ki rajta.
– Természetesen! Prezentálom azoknak a nemesutánzatoknak, milyen az igazi illem és kellem. El fogják felejteni, hogy egyáltalán létezett előttem másik zanpakutoud, Bogárka.
– Ez a helyes hozzáállás! – Igazából nem volt teljesen az, de nem akartam letéríteni a fejlődés útjáról. Szóval, talpra pattantam, és felsegítettem őt.
Magasba tartott orral, kimérten vonult mellettem előre Youko-san, Ueno-san irányába. Mikor eléjük értünk, megköszörülte a torkát, és könnyedén meghajolt előttük.
– Furihime vagyok, Shinri lélekölőkardjának szelleme. Örvendek a találkozásnak. – Noha az „örvendekből” csak úgy áradt az ellenszenv és az ajka csücskében is megrezzent egy fintor, azért büszkén mosolyogtam rá.
– Furihime úgy döntött, támogat az amnéziából való kikúrálódásban – osztottam meg Youko-sannal. – Így, ha még nem késő, szeretném igénybe venni a korábban felajánlott segítséget. Szívesen találkoznék a család többi tagjával és az egykori ismerősökkel.
Amennyiben Youko-sanon és Ueno-sanon kívül más is jelen volt a teljes nevemen és rangomon ismertettem magam mint Minamotonagawara Shinrikiyoru Waotaka, a harmadik osztag hetedik tisztje, alias Amatsuji Shinri, az Amatsujik legvénebbje.

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 30, 09:10:00 írta Amatsuji Shinri »

Karakterlap

Shihōin Yuuken

Kaminari no Kami

Eltávozott karakterek

Shinigami

6. Osztag

*

A Shihōin-ház XXIII. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
35 500 / 45 000

Hozzászólások: 102

Hírnév: 2

Infó

Tárcában: 12 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Férfiegylet

Reiatsu szín:
Arany

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:

A hatalom nem jutalom, meg kell szerezned. A hatalom nem pajzs, hanem fegyver, forgatnod kell. A hatalom nem menedék, vár az, amit védened kell. A hatalom erő, ami összezúzza a gyengéket…

Post szín:
#DADA00


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #11 Dátum: 2015. Szept. 20, 17:42:46 »
Könnyed alapállást felvéve várakozott az edzőterem közepén, szemeit egy sötét színű kendő takarta, amelynek köszönhetően látása teljesen korlátozva lett. Nem viselt kosodét, ennek hála láthatóvá váltak a felsőtestét borító forradások tucatjai, melyek mind-mind egy elrontott gyakorlat vagy félresikerült küldetés emlékeztetői voltak. Természetesen ismert olyan képzett gyógyítókat, akik jelenlegi formájukban is képesek lettek volna eltüntetni a hegeket, ráadásul a legtöbbet egy újonc is el tudta volna látni, azonban Yuukenben továbbra is a régi idők büszkesége munkált, az effajta segítségkérés pedig a gyengeség jelének számított véleménye szerint. Akinek a fizikuma és szelleme együttes ereje sem képes felülkerekedni egy adott sérülésen, az meg is érdemli, hogy belehaljon a csatában elkövetett baklövése miatt! Mélyen, egyenletesen lélegzett, miközben óvatosan körbefordult és fülelt. Legalább féltucatnyian tartózkodtak rajta kívül a helyiségben, mindannyian testőrségének tagjai. A feladat meglehetősen egyszerű volt, meg kellett támadniuk Őt, míg számára a kihívást ezen csapások vakon történő hárítása jelentette. Egyetlen elvétett lépés elegendő volt a szőke főnemes számára, miszerint bemérje az ügyetlenkedő testőr pozícióját. A hang és a légmozgás nagyon sok segítséget nyújtott, a Nibantai Sansekijeként eltöltött évek alatt, amikor rengeteg rajtaütést végzett éjjel, vaksötétben igencsak megtanult odafigyelni a környezetére. Hirtelen minden felgyorsult, ütések és rúgások érkeztek több irányból is, edzőpartnerei feltehetőleg úgy gondolták, nagyobb esélyük van a győzelemre, amennyiben megpróbálják lerohanni és kihasználni túlerejűket. Legnagyobb megrökönyödésükre azonban tévedtek, a Shihōin-ház vezetője könnyedén táncolt el közöttük, egy-egy kemény ütést mérve olyan pontokra, amik azonnali mozgásképtelenséget eredményeztek.

- Nos, ez meglehetősen kiábrándító volt… - jegyezte meg elégedetlen szusszanás kíséretében, miközben szemkötőjét az egyik fájdalomtól fetrengő férfira dobta. – Akkor sem tudnának megvédeni, ha vakon próbálnék merényletet elkövetni magam ellen. A következő alkalommal több odafigyelést várnék el, egy ivóban tanultak verekedni netán vagy az Onmitsukidōban? A teljesítményük alapján az előbbi valószínűbbnek tűnik!

- Nagyuram! – hallatszódott személyi titkárjának hangja a dojo bejáratából, aminek küszöbén nem lépett át, hanem a kinyitott ajtóban várakozott. – Pontosan ötvennyolc perc múlva kerül sor a kísérletre a 12. osztag területén, a szervező direkt kifejezte azon irányú kérését, miszerint a résztvevők időben érkezzenek, máskülönben a beléptetési procedúra hosszúsága miatt lemaradnának róla. A Rokubantai néhány tisztje a birtok előtt vár Önre.

Egy biccentéssel jelezte, hogy megértette az elhangzottakat, majd nem túl sietős, de azért hosszúra nyújtott léptekkel indult meg személyes halókörlete felé. Ugyan meg sem izzadt az edzésnek koránt sem nevezhető balett-előadás közepette, mindazonáltal forró fürdőt vett, eközben a szolgálók kikészítették ruháit. A shinigamik szokásos shihakushōja helyett egy ugyancsak fekete, ellenben sokkalta drágább selyemkimonót választott a mai napra, amelynek szegélyeit aranyozott spirálminták díszítették. E fölé a kapitányi haori került, valamint legutolsóként a háza címérével ellátott tekkok is elfoglalták szokásos helyüket. Rövidesen már beosztottai élén vágott át a városon, továbbra sem zavartatta különösebben magát a határidő miatt, a késés kifejezetten nagy illetlenségnek tartotta, részéről kizárólag akkor várakoztatott meg bárkit is, hogyha ezzel az illető tudtára akarta adni mennyire jelentéktelen is számára az adott találkozó valójában. Ez jelenleg viszont nem így volt, meglehetősen kellemes kapcsolatot ápolt a Juunibantaijal, nem egy expedíciójukat finanszírozta, ráadásul az osztag hadnagyával közösen részt is vett egy kutatásban, ami a dimenziók közötti átjárókat vizsgálta, habár leginkább vendégként, illetve megfigyelőként volt jelen, semmint tudományos munkát végzett akkor. Laikusnak mutatta magát, ámbátor céljai elérése végett meglehetősen nagy ismeretekkel rendelkezett az átjárókat illetően. Elmélkedése közepette be is futottak a megbeszélt helyszínre, kicsit korán is érkeztek, öt egész percet kellett várniuk, mire végre beengedték őket! A tisztekkel nem foglalkozott, könnyed intéssel köszöntötte a megjelent kapitányokat, mosolya mögött azonban az öröm szikrája sem volt felfedezhető. A gyermekkapitánnyal kapcsolatban nem rendelkezett különösebb ellenérzésekkel, neveletlensége feltehetőleg származásából adódott, nem mindenkit tanítanak meg az illemre, ezt rengetegszer tapasztalta a Gotei Juusantai soraiban. Kagami Aijal korábban még nem találkozott, a vőlegényével annál inkább, aki légből kapott hazugságaival kifejezetten nevetségessé tette önmagát Yuuken szemében.
Egy terembe vezették őket, ami meglepő módon belülről egy mező képét öltötte fel, kétségtelenül barátságosabbnak tűnt a környezet, mintha egy neonnal megvilágított laboratóriumban kellett volna ücsörögniük. Figyelmesen hallgatta végig a harmadik tiszt magyarázatát, halk hümmentéssel adta a tudtára az elért eredményeket illető elismerését. Néhány kivételes személy önerőből is képes volt megidézni lélekölőjének szellemét a materiális világba, azonban ehhez évszázadok tapasztalata és gyakorlata szükségeltetett, amit egyszerűen csak úgy neveztek: bankai. A 6. osztag kapitánya több, mint kétszáz éve érte el ezt a szintet, de magánéletének kedvezőtlen alakulása miatt úgy döntött, felhagy a halálisteni hivatással, zanpakutōját pedig elzárva tartotta a fegyvertárban. Egy egész évszázad is eltelt, mire újra a kezébe fogta, a kapcsolat kétségtelenül meggyengült, korábbi erejének töredékét volt képes előhívni. Ugyan megfordult a fejében a kérdés, mely szerint az mit csináljon, akinek nincs gyengébbik keze, ám ezt végül elvetette és a baljára rakta a szerkezetet, mivel kardforgatásra a jobbját használta. Titoktartásai nyilatkozat, s mi egyéb, a bürokrácia fárasztó elemei. Éppen nevének kanjijait kanyarította az egyik lap aljára, amikor megütötte fülét az egyik feltett kérdés, aminek köszönhetően értetlenül ráncolta össze homlokát.

- Ne haragudjon a közbeszólásért, Sanbantaichō, de amennyiben nem járul hozzá a kutatásban kapott adatok felhasználásához, akkor mégis miért jelent meg körünkben? - tette fel a kérdést valós érdeklődéssel a hangjában. - Nem tartom magam tudósembernek, ettől függetlenül véleményem szerint éppen azért kerül sor ezen felmérésre irányított körülmények között, hogy a kapott eredmények alapján biztonságosnak nyilváníthassák az eszközt és alkalmazhassák a kísérleti alanyokon kívül más személyeken is. Máskülönben mi értelme a kontrollcsoportnak, ha már nagyobb körben egyébként is használják? - szúrta hozzá további szavait mintegy kiegészítésként, ezt követően pedig témát váltott. - Ami Engem leginkább érdekelne, az a Yuurei-hojoin gyakorlati felhasználásának lehetséges területei, amennyiben Yoshida-san ezekről is tudna mondani pár szót, azt kifejezetten megköszönném. :)

Elegáns mozdulattal húzta elő különleges lélekölőjét, ami lepecsételt formájában sem nyújtott hétköznapi látványt. Az acél fénye lilás színben pompázott, a tsuka és a tsuba pedig valamilyen ismeretlen eredetű állat gerincoszlopát idézte. Amikor a segítő rákattintotta a pengére az eszköz másik bilincsét, hirtelen úgy tűnt, semmi sem történik, csupán arra lehettek figyelmesek a főnemes körül állók, mintha a hangok némileg tompábban jutottak volna el hozzájuk. Sötét füstből, az árnyak közül lépett elő a robusztus alak, aki legalább egy fejjel magasabb volt birtoklójánál, ezzel elérte a két métert is. Harcoshoz méltó termetén egyszerű  anyagból készült köpeny lógott, homlokát pedig vaskorona szegélyezte. Vonásai az ismeretlenbe vesztek, habár Yuuken tisztában volt valódi kinézetével. A férfi vonásain nem mutatkozott semmilyen érzelem, a két alak másodpercekig meredt egymásra, mígnem végül a zanpakutō-lélek unta meg a szótlanságot.

- Rég láttuk egymást, fiú! - a hang gúnyosan csendült, köszöntését némi kuncogással is megtoldotta. - No lám, változnak az idők, újabban a köznéppel vegyülsz, ifiúr?

- A Seireitei előrelépésének érdekében néha áldozatokat kell hoznunk... Pont Neked kellene megmagyaráznom mit is jelent áldozathozatal? - vágott vissza metszőn, hangja úgy süvített, akár a fagyos téli szél. - Mindketten tudjuk, ki uralkodik és ki az, aki szolgál, így hát egyéb utasításig parancsolom, hogy hallgass és működj együtt, Ouhitogoroshi!

Válaszként a Királyölő arctalan fejéből hangos nevetés tört ki, örömtelen, gúnyos kacaj, ami lassacskán végül elhallgatott. Nem egy összecsapásuk volt az évek során, mindaddig, mígnem száz éve eltette, s akkor úgy gondolta, sosem fogja kezébe venni újra a katanát. A közöttük feszülő lánc kétségtelenül a kettejük közötti kapcsolatot hívatott szimbolizálni, igazándiból azok a láncszemek sokkalta hosszabbak, viszont vékonyabbak és gyengébbek lennének, egy gyermeknek sem esett volna nehezére elszakítania a valóságban. A lélek azonban a smaragdzöld íriszek fagyos pillantása alatt meghunyászkodott, ám tartotta magát gúnyolódó attitűdjéhez és egy túljátszott meghajlással vette tudomásul a kapott parancsot.
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 20, 21:33:10 írta Hirako Shinji »

Karakterlap

Hino Kagura

Eltávozott karakterek

1. Osztag

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
14 500 / 15 000

Hozzászólások: 34

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 12 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #12 Dátum: 2015. Szept. 20, 20:23:46 »
A minap összefutottam egy hirdetéssel, valami 12. osztagos kísérletről. El is sétáltam volna mellette, ha nem tűnik fel a zanpakuto szó a papiroson. Mintha idősebb leányom emlegetett volna korábban egy kísérletet, melyen szeretné, ha bizonyos beosztottja – szegény húgom, ha ezt hallaná – szintén tiszteletét tenné. A nevezetes dátum elérkezésével nem óhajtottam a gyermek megjelenését a véletlenre bízni, így éppen a szokásos ebédidő után kopogok át az irodájába – mióta az új hadnagy rám sózta a 3. tiszti pozíciót még csak azt sem mondhatja, hogy magasabb rangban van nálam.
– Ideje volna elindulnod arra a 12. osztagos kísérletre, Mitsuyuki fiam :| - jegyzem meg azonnal, amint belépek az ajtón. Azt már ekkor felmérem, hogy nincs épp indulásra készen. Ej, ha már ő is a gyenge hivatalnokbagázshoz óhajt csatlakozni, akkor itt komoly gondok vannak. Merem ajánlani neki, hogy ez csak egy megkésett serdülőkori lázadás legyen, vagy mi a szöszre utalgatnak ezek a mai fiatalok oly gyakran... A nevét illető sápítozásáról nem vagyok hajlandó tudomást venni, míg a birtokon éltem sem hívtam másként, így ezen aligha fogok változtatni. Inkább odamegyek mellé és megvárom, hogy rákanyarítsa gyöngybetűit valamely elé került papirosra, s mikor nem tehet kárt sem az ecsettel sem mással a beérkezett kérvényekben, nemes egyszerűséggel fülön csípem a mihaszna kölyköt. – Nincs semmi „de”, kisfiam, ha egyszer azt mondták, részt kell venned a feladaton akkor jössz és punktum. Nem nyitok vitát :| - ha a fülénél fogva kell átrángatnom nagylányom egykori osztagához, akkor az lesz. Azért arra odafigyelek, ne tegyek a fiúban komoly kárt. Ilyesmiért kapnék a fejemre egyetlen lánytestvéremtől, márpedig az ő emléke az utolsó, amit meg kívánnék sérteni. Amennyiben Mitsuyuki fiam hajlandó a továbbiakban önerőből közlekedni, hajlandó vagyok elengedni, azzal az aprócska megkötéssel, hogy szökési kísérlet esetén a pipámmal térítem jobb belátásra. Ez utóbbit ekkor veszem elő, hogy ameddig odaérünk, kellemesen elfüstöljek egy adag jó minőségű pipafüvet.
A 12. osztaghoz érve örömmel konstatálom, hogy a korai madárkák között vagyunk, ebből kifolyólag azonban jobb, ha szemmel tartom kedves unokaöcsémet, mielőtt még kereket óhajtana oldani valamerre. Ha ezzel kísérletezni merészel, nem vagyok rest egy jól irányzott taslit lekeverni neki kedvenc pipámmal. Szinte reflexből markolok rá Mitsuyuki fiam karján öltözetének anyagára, hogy biztos legyek benne, ő is jön velem, mikor bevezetnek minket az edzésre kijelölt terembe. Hát ezen a ponton hálát adok, hogy időben álltam neki a dohányzásnak és már hamu sincs a pipámban, mert most esne ki a számból. Kár lenne a jó dohányért. :| Mindenesetre egy benti napsütötte mezőre még a 12. osztagnál sem számítottam. Majd meg kell kérdeznem nagylányomat, miféle technikai újításokról maradtam le, és hogy ő ezen kiigazodik-e. Mindig gyorsan tanult így nem kétlem, hogy máris jóval többet tud, mint én, ám remélhetőleg azért nem én leszek az egyedüli aki leragadt a múlt századokban. Mindenesetre beljebb citálom kedves unokaöcsémet is, mégse maradjunk ott az ajtóban, a végén még feltartanánk a sort.
– Áh, Youko lányom! – köszöntöm az elénk érkező ichibantai-dezertőrt. Bár nem lep meg, hogy visszatérését kérvényezte egykori osztagához. Úgy nézem, mostani állapotában is jól érzi itt magát. – Azt mondtad, kötelessége itt megjelenni, hát nem hagytam, hogy mulasszon. Jól mondom, Mitsuyuki fiam? – pillantok oldalra, kezemben kedvenc fegyelmező eszközömmel, melyet belépésünkkor még el akartam tenni. Azt hiszem, jobb ha ez kéznél marad, ki tudja, milyen szemtelenkedők adódnak errefelé. – Shinri bácsi? – kérdezek vissza gyanakodva, elvégre ezt a nevet sem hallottam egyiküktől sem, immáron kétszáz éve. Picit elmerengek a múlton, amikor még az a gyermek is gyermek volt csupán... Egy másik élet, más Amatsuji generációval. Annak a kiváló triónak a hiánya még sokáig fogja kínozni lelkemet. A régi barátok, ifjú éveim állandó társai... S a vén ravaszdi, ki apám helyett gyakran apám volt. A letűnt évszázadok helye sajgó űr, mely talán örök életemre kínozni fog.
– Még nem volt szerencsénk egymáshoz – cseppet felvonom szemöldököm, mikor a komisz duó szóba kerül. Valahogy nem hinném, hogy csak szépet és jót meséltek ifjú rokonuknak. – Részemről a szerencse, Hanabi lányom. Gratulálok elért eredményedhez. Aztán ne hagyd, hogy a két neveletlen mindent elhitessen veled – teszem még hozzá gyorsan a bemutatkozáshoz, elvégre volt már alkalmam látni, milyenek akcióban. Kölyökkoruk óta olyanok, mint két pokolbéli démon, ha unatkozni találnának. :| És a legrosszabb, hogy mindenhol találtak hozzá partnert vagy áldozatot! Oh, drága Michiru lányommal mennyit vitatkoztak, mikor Akira fiamat szemelték ki állandó céltáblának! Hajdan volt szép idők...
Yoshida sanseki magyarázatait érdeklődve hallgatom végig, bár akad magyarázatában néhány kifejezés, melyeket nehezemre esik követni. A bemutató azonban ezeket a kisebb értelmezésbeli problémáimat képes áthidalni, bár mit ne mondjak, ledöbbenek azon, ahogy zanpakutoja szellemét képes a mi világunkba hozni. Hm, azt hiszem, hagyatkozhatok ösztöneimre, melyek megsúgták, tartsam kezemben fémből készült dohányzási kellékemet. Amennyiben Moujuutsukait sikerül megidézni köreinkbe, szükségem lesz rá. :|
– Mondja csak, Yoshida lányom, az eszköz nem befolyásolja a kapcsolatot lélekölőnkkel, jól sejtem? Másként szólva nem kell semmiféle mellékhatástól tartanunk, ugye? – teszem fel kérdéseimet magam is, miután az előttem lévők megkapták a választ sajátjaikra. Ezután beállok az egyik láda előtt felsorakozók sorába. Szemem sarkából veszem észre a 10. osztag kapitányát. Megint nagyon sunnyog, amiből arra következtetek, hogy igen komoly adminisztrációs elmaradásai lehetnek. :| Egyelőre azonban szemet hunyok efölött, ugyanis saját nevem, valamint zanpakutom megszólítását kell lediktálnom a juunibantaios tisztnek, aki valami papirost dug az orrom alá aláírásra. Gyorsan végigbogarászom, majd odakanyarítom nevem kanjijait, miközben kikeres nekem egy megfelelő méretű eszközt. Miután ezzel is megvagyok, megpróbálok visszaorientálódni nagyobbik kislányom közelébe, de persze tisztes távolságba, nehogy megzavarjam lelke társával történő kommunikációját. Csak ekkor tűnik fel, mennyire előrehaladott a technika még egy ilyen szerkezet kialakításában is. A zöld gomb megnyomásával bizonyára nem lesz gondom, ha rájövök, miként kell ezt az ördögi szerkezetet kinyitni, hogy felvehessem. Ha nem láttam volna Yoshida lányomat, mérget vennék rá, hogy az ikrek egyik trükkjével állok szemben. :|
– Az én időmben még nem így néztek ki a bilincsek, édes lányom – felelem meg Youko lányom kérdését, mikor mellém lép. Sajnálatos módon igen komoly elmaradásaim vannak már a mindennapi eszközök terén is. Sürgősen jelentkeznem kell valamiféle továbbképzésre. Megkönnyebbülten adom át neki a ketyerét, miközben jobbommal leoldom vállamról az ostort. Egy ilyen gyakorlaton igazán különös belegondolni, egykori atyám mennyire lefigymálón beszélt lélekölőm megtestesüléséről, hisz mindigis a katanákat és a kardok egyéb válfajait preferálta. Akkoriban már csak saját dacomból is kitartottam a fegyver szépsége és szeretete mellett. Bár néhanapján megfordul már a fejemben, nem volna-e egyszerűbb dolgom szabványos társsal. Erről már késő volna alkudozni, azt hiszem. Szerencsére Youko lányom azt a problémámat is megoldja, hogyan csatoljuk fel az eszköz másik felét az ostorra, így egy utolsó mély lélegzetvétel – és pipám jobb kézbe való visszavételezése – után megnyomom a zöld gombot. Reiatsum tűzre emlékeztető színe beborítja a láncostort, melyből kisvártatva megjelenik a nálamnál magasabb, vörösen ragyogó szemű ifjú. Hosszú, aranyszőke tincsein most is kifogástalanul áll a fémszálakból szőtt, koronára emlékeztető fejék, s a vékony, aranyszín páncélzat díszítő mintái most is elgyönyörködtetnek.
– Kagu-chan~ – megrökönyödve paskolom meg a körém fonódó, páncélozott férfikart. Nem szoktam én ehhez hozzá, hogy Moujuutsukai így üdvözöljön. Általában valamelyik nagymacska alakjában kísérel meg rám ugrani, s többnyire inkább az ő feje bánja. Erre a mostani reakcióra köpni-nyelni nem tudok, ami így 800 évnyi partnerség után nagy szó. A gyors ölelés után végre ismét látom mosolyában és tekintetében azt a jól ismert, vadállatokra emlékeztető kisugárzást, mellyel Youko lányom kisebbik zanpakutou szellemét méregeti. Már készülnék leosztani neki egy taslit a kezemben tartott pipával, mikor észreveszem, hogy csak megsimogatja a prücsök kobakját. – Mi az, kölyök? Áh, az ifjabbik Miu-chan. Így élőben még jobban hasonlítasz arra a... – na ezen a ponton látom jobbnak, ha a pipával hallgattatom el zanpakutom cseppet oktondi szellemét. Sajnálatos módon ezt be kell tudnom az állati butaságának. Fejét simogatva mordul rám és kezd nyavalygásba arról, hogy ő már meg sem szólalhat. Nem igazán figyelek rá, leköt a fehér hajú fiatalember, akinek nagylányom segítséget nyújt. Mintha Saburo-kun fiát látnám ismét, pedig úgy tudtam, kétszáz éve elvesztettük őt is.
– Are? Kagu-chan? Vénlányságodra már ennyire elveszel a nosztalgiázásban? – erre a szövegre azért felkapom a fejem. Csak most veszem észre, hogy a fenevad mennyire a személyes szférámba tolta a képét, miközben ő maga is arrafelé figyel. Mik vannak ma itt? :|
– Inkább az elkalandozás, mint a gyerekes kifakadásaid – felelem lemondóan sóhajtva. Kivételesen nem az ő hibája, hogy más felé koncentráltam, így kegyesebbnek tűnik, ha inkább nem rajta vezetem le az egészet. Kettőnk közül ő az, aki mit sem változott az évszázadok alatt, így aligha van jogom a szemére vetni, ha rajtam számon kéri a gyökeres fordulatokat. A tasli elmaradását következő mondatánál már meg is bánom.
– Bezzeg annak idején még felnéztél rám, és az én vállamat kerested, ha sírni akartál, még akkor is, amikor ott volt az az A... – ezen a ponton ismét félbeszakítom egy koponyájára mért ütéssel.
– Megköszönném, ha nem hoznád fel mindenki előtt, lökött macska – pufogását ezúttal is figyelmen kívül hagyom, s inkább a többi shinigami és zanpakuto párosát figyelem. Titokban reménykedem, hogy elcsípem valahol a távolban a juubantai kapitányát és lélekölőjét is. Sajnos tagadhatatlanul felkeltette az érdeklődésemet a kislány, amikor megtudtam, miféle fegyvert is forgat. E merengésemben észre sem veszem, hogy a szőkeség mellettem megindul a saját feje után és a bilincsnek hála én is követem. Csak akkor kapok észbe és fékezem meg a veszedelmes vadállatot, mikor már sikerült valamelyest eltávolítania a többiektől, és bevonni látómezőnkben a keresett leányzót.
– Hm? Szóval ő lenne az, akinek hasonló típusú zanpakutoja van, mint Michi-channak? Még így sem értem az érdeklődésedet irányába, Kagu-chan – nagyon nem tetszik nekem ahogy az ifjú kapitányt és társát méregeti. Pedig mindeddig úgy tudtam, nem emberevő fenevad kedves partnerem, s mégis olyan ábrázattal néz a szárnyas zanpakutoszellemre, mintha megtalálta volna a vacsoráját. Cöhh, ostoba vadmacska. Az a példány ott kapitányi szintű, nem éppen az ő súlycsoportja. :|
– Nem is kell értened. Na, menjünk szépen vissza a többiekhez, mielőtt olyat nézel madárnak, akibe beletörik a fogad :| – egy erélyesebb mozdulattal meghúzom a kettőnk közti láncot, hogy kénytelen legyen követni. Hallom a zsörtölődő morgást részéről, hogy ennyire szigorúan fogom, de ismerem már annyira, hogy tudjam: ez szükséges rossz. Azon ritka alkalmakkor, mikor engedtem neki, elkomiszodott és nem igazán óhajtott engedelmeskedni. Tudom jól, hogy akadnak mazochista hajlamai és csak műbalhéból nyafog, ha ő kapja a taslit. Így évszázadok alatt már megszokhatta volna, hogy a macska alakjával sem állok le birkózni, és pontosan tudom, honnan számíthatok rá.
Megnyugvással tölt el, hogy a több nagymacskából összegyúrt vadállattal végre visszatérek véreim köreibe. Itt legalább nem kell azon aggódnom, hogy vadászni kezd, vagy ha mégis, legalább mindenki tudja fegyelmezni a saját példányát, és nem kell azon aggódnom, hogy kicsúszik a kezeim közül az irányítás. Bár ezzel a fenevaddal így sem lesz egyszerű, de azon nem szükséges izgulni, hogy a másik zanpakutoszellem esetleg félreértené Moujuutsukai megmozdulását és szétszedné.
– Are? Akkor ő most tényleg Shinri-chan? – a fehér hajú fiatalemberre mutat, ki az imént mutatkozott be a különös zanpakutojelenség után. Lénytelen vagyok pipámmal ráütni a neveletlen macska kezére és szigorú pillantással jelezni neki, miért is kapta az iméntit.
– Elnézést. Ő Moujuutsukai. Mint látható, ami a szívén, az a száján. Jómagam Hino Kagura vagyok...
– Vagyis Yazawa. Özvegyasszonyként miért nem tértél vissza az eredeti családnevedhez, Kagu-chan? – ezen a ponton csak sóhajtok. Már a bemutatkozás végighallgatása is problémát jelent neki? Ma a szokottnál is elevenebb, bizonyára az új környezet és új személyek miatt. Meg mernék esküdni rá, most zavarja, hogy nem veheti fel egyik nagymacska alakját sem. Hah, ezúttal kénytelen leszel emberi küllemedben maradni, oktondi barátom!
– Mint említettem, a nevem Hino Kagura. Örülök a viszontlátásnak, Shinri fiam – sajnos a második mondatnál már kénytelen vagyok zanpakutoszellememre figyelni és inkább mellvértje elé tenni a kezemet, mielőtt túlzottan is közel merészkedne a Furihime nevezetű zanpakutohoz. Sajnos még én sem tudom, mire kellene tőle számítani a többi lélekölővel szemben, így jobb elejét venni a lehetséges problémáknak. Oh, elhunyt rokonaim, most adjatok erőt ehhez a gyakorlathoz!

Karakterlap

Fon Seiran

A Fon-ház VIII. feje

Eltávozott karakterek

2. Osztag

*

Kanritai (檻理隊) gundanchō

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
17 500 / 30 000

Hozzászólások: 10

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 8 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Onmitsukidou

Reiatsu szín:
Kék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Kapcsolatban

Kivel áll kapcsolatban?:
Shihouin Nadeshiko


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #13 Dátum: 2015. Szept. 21, 16:35:04 »

Oda fent már nappal lehet jócskán, én pedig még mindig a Ujimushi no Su kellemesnek éppen nem mondható, földalatti rendszerében tevékenykedek, mint Godancho. Mióta Kaito felszívódott, a munka utáni elhivatottságom csak még inkább rosszabbodott. Amíg nem volt az osztagnak se kapitánya, sem pedig hadnagya, osztagedzéseket tartottam, papírmunkákat intéztem. Nem volt semmi pihenős, és ez sokat segített a feszültségemen. Most pedig, nos az egyetlen tevékenységem csupán a megfigyelés és internálás lehet. Jelenleg néhány korlát mellett egy függő folyosón ülök cigarettám társaságában. Tekintetemmel bolondok, józanok, romlottak és ártatlanok haszontalan időtöltéseit figyelem. Noha, időnként a kártyajáték nálunk az egyetlen elfoglaltság, de az idejük nagy részében szinte semmi nem történik. Ilyenkor mindig egy közös térre engedik a rabokat, hogy némi szocializáció alatt állhassanak. De ebben sem részesülhet mindenki, hiszen, akik beleőrülnek a fogságba, azokat még mélyebben egy külön rendszerben tartjuk elzárva. Időnként őket is meglátogatom, mert bár esélytelennek tűnik, mégis lehetséges lehet a rehabilitációjuk. Kijutni innen senki nem fog, annak ellenére, hogy volt már precedens; nem is egy. Jó magam néhány személy szabadulását egész biztosan nem hagytam volna jóvá, de akkoriban csupán csak tagja voltam a Kanritainak. Manapság minden sokkal csendesebb, sötétebb, mint egykor. Utolsókat járom cigarettámban, amikor az egység egy tagja oda lép hozzám, és átad egy rendkívülien fontos listát. Napokkal ezelőtt ugyanis, tanulva az elmúlt időszakokban, megbíztam néhány tehetséges kanritaiost, hogy járjon utána esetleges személyeknek. Az ezzel kapcsolatos listát éppen most nyújtják át nekem, amit rögvest meg is bontok. A fehér papiroson titkosírással, bonyolult kriptográfiai elemekkel vannak feltüntetve azok a neveket, akik irányába feltétlen szükség lenne komolyabb megfigyelést kezdeményezni. Ezzel egyetemben eszembe is jut a Juunibantainak a mai kora délutánon tartott zanpakuto edzése. Ha nem is Fenrir miatt, de egyes shinigamik feltérképezése nyomán feltétlen látogatást kellene tennem. A shinigamik legjava egyébként sem sejtheti, hogy mely szakaszból származom, hiszen pusztán szakmai előzékenységből kevés kapcsolatot létesítek az osztagon kívül. Egyedül viszont egy ilyen eseményre meglehetősen botor dolog lenne elmenni, tekintve, hogy ismerek valakit, akire szintúgy ráférne már egy edzés a lélekölőjére való tekintettel. Ekképpen megemelem kezemet, és jelzek a hozzám legközelebbre álló shinigaminak, hogy Nadeshikot kerítsék elő. Mint mindig, most is gyors és hatékony az üzenet továbbítás; többek között ezért is kedvelek ide lent tartózkodni napjaim nagyobb százalékában. Nem kell semmit sem kétszer elmondanom, hogy megértsék. Szűkös határidőn belül, mikor megérkezik a nő, rögvest egy akrobatikusabb mozdulattal talpra kényszerítem a testemet, majd a cigaretta csikket a kihelyezett hamutálba dobom. Jól látható lehet számára, hogy egy papirost a ruhám alá helyezek, amit be is cipzárazok a belső zsebembe.
- Készülj, menyünk a Juunibantaiba. Van néhány név nálam, akiket meg kellene figyelnünk és kategorizálnunk a protokoll szerint. A te neved Minamoto Shinri, sanbantai nanaseki; jelentések szerint furcsán viselkedik. Meg ha már ott vagyunk, lepacsizunk a zanpakutonkkal is. ;) – Kacsintok a nőre finoman, azt hiszem érteni fogja a célzást, mivel amennyire tudom, neki sem szokása a kardját túl sokszor használni. Ezt nem csupán a pozíciója miatt mondom, hanem egyszerűen eddig ezek a tapasztalataim a terepen is. Nem időzök tovább, hiszen idő szűkében is állunk. – Rövidített úton kell mennünk. – Jelzem neki, hogy értse, most az általánosan bevetett Nibantaios közlekedést kell alkalmaznunk, illetve átöltözésre sincs időnk. Abba kell mennünk, amiben éppen vagyunk, tehát tudva levő lesz, hogy mely osztagból érkezünk a helyszínre. Mikor elérjük a fenti részleget, átveszem a zanpakutomat aztán kiadok néhány parancsot arra az időre, míg távol leszünk mind a ketten. Az osztag elhagyásához szükséges szakaszon még elszívok egy cigit, de utána, amint kiérünk, megragadom a nőt a kezénél fogva.
- Nadeshiko, a bevetésünk után beszélnünk kellene valamiről. Lesz néhány perced, amit rám szánnál? – Érdeklődve pillantok felé, habár ez arcomon kevésbé látszik meg. Seireiteien belül ugyanis nem tudom és nem is akarom magamat olyannyira elengedni, főleg nem az utcákon, hogy egyszerű gesztusok megmutassák másoknak a gondolataimat. Ő már megszokhatta, hogy csupán egymás között vagyok hajlandó valamennyit enyhíteni feszítettségemből, de erre ritkán van lehetőségünk. A mai nap eléggé kemény volt, tekintve, hogy két shinigamit is behoztak, akiket el is kellett helyezni.
- Hogy ment az A4398-al? – Én már nem is nevezem nevükön, holott szinte az összes olyan arcra emlékszem, akik a Féregbolyban vannak. Több, mint nyolc évtizede már, hogy e szakasz tagja vagyok, ennyi idő alatt sok-sok dolog ragadhat meg bárkin is. A továbbiakban csendben maradok, de kezét el nem engedve vezetem el a Juunibantaihoz. Az utolsók között érkezünk meg, így még hallótávolságban, de a háttérben állok meg. Tekintetemmel felmérem a jelenlévőket, s mikor meglátom Shihouin Yuukent, akkor elengedem a nő kezét majd rápillantok.
- Ha hátráltatna, akkor elmehetsz. Amennyiben maradnál, kerüld a feltűnést, ez nem családi esemény. – Majd elmosolyodom. – De ha gondolod szólhatok neki, hogy itt vagy ám! :twisted: - Úgy hiszem, kimondottan értékelné a főnemes, hogy az egyik rokona is jelen van, jelét mutatja annak, hogy pallérozza a tudását. Mindenesetre sok már illetőt is megpillantok, olyanokat is, akik a listán vannak. be kell vallanom, azért nem arra számítottam, hogy egy kutatás keretében majd egy vérfarkast fogok áthozni ebbe a világba, amikor éppen megfigyelésen vagyok. :| Még szerencse, hogy ma nem telihold van, különben halasztanom kellett volna, ami ebben a szakmában egyáltalán nem helyén való; főleg, hogy gyűlölök halasztani. Na tehát, amint elmondják, hogy mi ez az eszköz, meg hogyan működik és még láthatjuk is a zanpakuto szellemét, azért beállok Nadeshiko elé és a hátam mögött mutatok neki néhány kézmozdulatot. Jobb, ha ezt nem mondom ki hangosan. 
- Kíváncsi leszek, hogy ez az eszköz hány shinigaminak fog addikciót okozni. Megint egy indok az őrületre. – Megindulok ezután, hogy átvehessem én is a bilincseket. Megjegyezendő, hogy az általános Juuniji hikaku benjo arcot eltakaró részét most nem vettem fel, így egész nyugodtan felismerhet az, akivel találkoztam már vagy van összeköttetésem. E mellett azért koncentrált figyelmemen is észrevehető, amikor a Fon-ház tagjaként minden további nélkül elhaladok Yuuken mellett anélkül, hogy köszönnék vagy akármi. Nem tud olyannyira lekötni a főnemes jelenléte, hogy külön figyelmet szenteljek rá; ő nem szerepel a listán. Egyszer, ha felkerül a listára, akkor egész biztosan nagy körítést fog kapni, de addig szolgálatban nekem csupán egy kapitány.  Magamhoz veszek egy bilincset tehát, majd elsétálok egy irányba, ahol viszonylag kevesebben vannak. Mindenféle ismeretlen, „névtelen” személyek társaságába kerülök, de távolról tekintetem időnként Shiroichi Anaora, Kagami Aira vagy éppen Urufu Yashuhirora téved. Kezdek aggódni testvérem iránt, ám akkor sem fogok elmenni ilyen dolgok mellett. Egyszerűen azt kell észre vennem, hogy a Nibantai megfigyeléseiben egyre többször kerül toplistára a Sanbantaiban található tisztek egyiket. Noha, ha már itt volnánk, a Juunibantaiban is vannak olyan jelenlevők, akikre kíváncsi vagyok. Mielőtt elragadtatnám magam, és elfelejteném tartani magamat az edzéshez, előhúzom a sarló alakú fekete, hosszabbított tőrömet és a markolata alá illesztem a bilincset. A bilincs másik felét a gyengébbiknek mondható csuklómra illesztem, aztán aktiválom a technikát. Mindössze némi morgolódást hallok a hátam mögött ezután, ami miatt Fenrir felé fordulok. tekintetem egy pillanatra el is változik, de viszonylag hamar visszafolytom ezt. Fenrir magassága pontosan kétszer akkora, mint az enyém. Izmos, testes vérfarkas alakja; kiélezett karmai a lábán félő, hogy károkat okozhat a teremben, ha itt komolyabb munkát kellene végre hajtani. Megforgatom a szemeimet, aztán karjaimat magam előtt összefonva pillantok Nadeshikora.
- Ő itt Fenrir, a kardom. – Éppen csak kimondom ezt, a zanpakutom szelleme fogja magát és a méretes jobb karjával felülről szeretne rám csapni, minden előzetes jel nélkül. A csapást bevitele előtt megragadom a karját, majd kicsapom oldalra. Fenrir ettől csak megbolondul és újra rám támad, ami miatt fejlett pusztakezes technikám és erőmnek segítségével a földre küldöm. Talpammal egyenesen a nyakára gyakorlok akkora nyomást, hogy meg kell fognia a lábfejemet, ha nem akar fájdalmat érezni. Hideg, lesújtó tekintettel nézek le a farkasra.
- Nem a farok csóválja a kutyát, érthető? Nyughass, Fenrir! – Ezután leveszem róla a lábamat, míg a lélekölő feltápászkodik és becsukja a szemét. – Ideje, hogy kitörj végre onnan. Ha kijössz végre, akkor majd békén hagylak, shinigami. – Hátra fordítom arcom egyik felét és elmosolyodom. – Még mindig beszélsz? Nem vagyok kíváncsi az ostoba anekdotáidra; maradj csendben és maradj veszteg! :| - Utasítom újfent, majd a nőre pillantok, aztán a zanpakutora. – Szóval te vagy Nadeshiko zanpakutoja, örvendek. Hogyan szólíthatlak?
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 21, 16:36:44 írta Fon Seiran »

Karakterlap

Nekomata Hachirō

Hadnagy

Shinigami

4. Osztag

*

4. osztag Hadnagya

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
13 000 / 15 000

Hozzászólások: 25

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 2 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Kardok és Rózsák egylete

Reiatsu szín:
Narancssárgás

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#FF9968


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Társak egy cipőben
« Válasz #14 Dátum: 2015. Szept. 22, 00:11:29 »
Éppen a legutolsó gyógynövénykenőcsöt fejeztem be mára, de még koránt sem volt vége a mai munkanapnak. Ezután az osztályomra mentem, ahova magammal is vittem az elkészült kenőcsöket, hogy elrakjam az egyik szekrénybe, ahol bárki megtalálhatja. Jó előre felkészülni az ilyenekből, ki tudja, hogy mikor lesz nagyobb mennyiségre szükségünk. Jobb, ha nem vészhelyzetben kell gyorsan megcsinálnunk több adagot.
Még eligazítottam pár tisztet az osztályon, majd ezután indultam el a 12. osztag felé, ahol valami zanpakutous kísérleten veszek majd részt. Egy kicsit meg is lepődtem, amikor megérkezett az üzenet a kapitánynak, hogy hirdessük ki a hirdetőtáblán. Icipicit fel is kelltette az érdeklődésemet, hogy vajon mit is találhatott ki ezúttal a 12. osztag, ezért hát úgy döntöttem, hogy részt veszek ezen az alkalmon. Ráadásul 4. osztagosként szeretek segíteni másokon, így ha jelenlétemmel segíthetek a 12. osztag kutatásán, akkor ott van a helyem.
- Fujiwara-chan konnichiwa. Te is a kísérletre jöttél~nya? - a 12. osztaghoz érve, észreveszek egy ismerős arcot a tömegben, ezért odamegyek hozzá és köszöntöm. Nem gondoltam, hogy mások is itt lesznek az osztagból, bár tény, hogy nálunk mindenki nagyon segítőkész és nincs is min meglepődnöm.
- Akkor menjünk beljebb~nya. - szólalok meg, amikor elérkezett a gyülekezés tényleges időpontja és egy tiszt beinvitált minket az osztagon belülre. Még nem igazán jártam a 12. osztag területén belül, így kíváncsian nézelődtem, miközben vezettek minket befelé.
Beérve annak ellenére, hogy az épületen belül voltunk, egy zöld mezőn találtuk magunkat, ami elég kellemes érzéssel töltött el. A kísérlet is lassan elkezdődött a magyarázattal, ami elég érdekesre sikeredett, így figyelmesen hallgattam a 12. osztagos mondandóját.
- A bankai elérésében is segíthet ez a szerkezet~nya? - tettem fel kérdésemet, ami megfogalmazódott a fejemben. Számomra legalábbis egyből ez jutott eszembe, hogy valami köze biztos lehet a bankaihoz, hiszen a bankai elérésének egyik lépése, hogy a zanpakutounk lelke materializálódjon a mi világunkban és ez a szerkezet pont ezt teszi.
Furcsán néztem Kagami taichoura, aki egyszer csak elkezdett engedélyeket kérni Yoshida-santól, amit nem nagyon tudtam mire vélni. Bizonyára minden rendben van a hivatalos procedúrákkal, biztos nem veszélyeztetne minket illegális kísérletezéssel. Vagy Kagami taichou csak azért jött volna ide, hogy elrontsa ezt az egész összejövetelt? Szerencsére Shihouin taichounak sem nyerte le tetszését a kötözködő kapitány társa és felszólalt. Bár nem szeretem a konfliktusokat, de azt még jobban, ha valaki szándékosan hátrálni akar másokat.
Kezdetét vette az eszközök kiosztása, amint sorra kerültem, elhelyeztem a jobb kezemen a szerkezetet, mivel Kagami taichouval ellentétben, én figyeltem, hogy a gyengébb kezünkre kell raknunk. Miután helyesen elhelyeztem magamon és a kardomon is, bekapcsolás után meg is jelent a zanpakutoum szelleme. Ezután az arra kijelölt tiszteknek lediktáltam a nevem és a kardom nevét, majd arrébb álltam, míg nem kaptunk további utasítást, mit is kéne csinálnunk.
- Elég rég nem beszéltünk már, nem gondolod Hacchi? - szólalt meg zanpakutoum szelleme, akivel immáron egy lánccal voltam összekötve. Jogos volt kérdőre vonása, nem állított valótlant, nem is terveztem, hogy mentegetem magamat.
- Akkor használd ki ezt az alkalmat, most még fizikai alakot is kaptál~nya. - válaszoltam egyszerűen, ahogy közeledtünk vissza Fujiwara-chanhoz. Nincs annyira sok időm, hogy a zanpakutoummal sokat tudjak beszélgetni, a 4. osztagban elég mozgalmasak a napjaim. Annyira nem is bánom, az a kicsi idő is elég, amit a zanpakutoumra szánok.
- Szép kishölgy. - szólalt meg ismételten kardom lelke, majd pukedlizett egyet Fujiwara-chan előtt. - Nibai Ikkyō a becses nevem. Fogadd el ezt a virágot. - bemutatkozás után, odanyúlt Fujiwara-chan hajába és egy piros virágot húzott elő onnan és nyújtotta oda a lánynak. Mindig is szerette az ilyen trükköket.