Szerző Téma: Kuchiki Sayuri  (Megtekintve 1037 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Kuchiki Sayuri

Eltávozott karakterek

Kidoushuu

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 67

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 4 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Gyerekegylet

Reiatsu szín:
Világos rózsaszín

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#E3A2AD | #993355


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Kuchiki Sayuri
« Dátum: 2015. Szept. 14, 19:27:28 »
Engedély: Karakter átalakítására, rokonságra, nemességre megvan
 
~ Adatok

Név: Kuchiki Sayuri
Nem:
Kaszt: Shinigami
Kor: 0 (néhány hónapos)
  • Emberként: 0
  • Lélekként: 0 (néhány hónap)


~ Kinézet

Hat év körülinek kinéző kislány, nagyjából 110 centi magas, vékony, törékeny testalkatú. Hosszú, derékig érő fekete haja, és meleg barna szemei vannak, melyek hangulattól függően olykor aranybarna színben játszanak. Hajszínét édesanyjától, míg szemeit apjától örökölte. Öltözékét - kivéve, ha egyenruhában van - többnyire világos, vidám színek uralják. Kedvencei a rózsaszín ruhácskák, annak bármely árnyalatában, de nem veti meg a másmilyen, de szép színű darabokat sem. Kedveli a tradicionális japán, de a kifejezetten kislányos, fodros ruhákat is. Haját szinte mindig kibontva, szépen kifésülve hordja, kivéve, ha valamelyik felnőttet sikerül rávennie, hogy valami különösen szép - és macerás -, hercegnős frizurát készítsen neki. Szeret különböző díszeket – csatokat, szalagokat, virágokat viselni a hajában.

~ Jellem

Kíváncsi, mint általában egy kisgyerek. Korából adódóan a világ még meglehetősen ismeretlen számára, ám minden nap szorgosan igyekszik pótolni hiányzó ismereteit. Általában udvarias - leginkább azzal, akit arra érdemesnek tart-, csendes kislány, aki igyekszik megfontolt felnőtt módján viselkedni. Ennek ellenére megesik, hogy minden igyekezete ellenére, hogy a felnőtteket utánozza, megfeledkezik magáról. Ha valami oknál fogva előbújik belőle a kisgyerek, akaratossá, hisztissé és követelőzővé lesz. Érzelmei még nem mozognak túl széles skálán, azok megértése és főleg kordában tartásának megtanulása is előtte áll. Amiben viszont már most biztos, hogy egy kis sírással elég sok mindent elérhet és bár nem túl gyakran, de előfordul, hogy ezt ki is használja. Legalábbis megpróbálja. 

~ Szeret, nem szeret

+ Nyuszikat
+ Szép ruhákat
+ Édességet
+ Virágokat
+ A figyelem középpontjában lenni
- Cicákat
- Ha piszkos lesz a ruhája
- Ha megérintik, ha túl közel állnak hozzá
- Ha nem az van, amit ő akar
- A Mami főztjét


~ Előtörténet

Furcsán szép volt ez az erdő. Szép és álmodozó. Olyan, amitől önkéntelenül is valami megfoghatatlant, kicsit szomorút érzett. Talán a füvek tetején lassan, komótosan úszó kékes ködök tették. Talán a bambuszok közt hol éles sugarakban áttörő, hol settenkedő hideg holdfény. De csupán első pillantásra tűnt így, valójában mégsem volt szomorú az erdő. Barátságosan hajoltak fölé a bambuszok, csalogatóvá lettek a lába alatt kergetőző puha ködfátylak. Szomorúból valami egészen más lett, ahogy bentebb haladt és egy patakocskához közeledve meghallotta annak vidáman csilingelő csobogását. A hűvös képű telihold is csak elsőre tűnt fenséges, de rideg, távolságtartó uralkodójának az égnek. A forrás hangja nyomán járva az égen trónolót egész a vízhez követte, s mikor az kísérőjétől - tőle átvette, a patakocska egészen csodát művelt vele. Ahogy a kristálytiszta vizű keskeny ezüstszalag fölé hajolt leskelődni, így tett a Hold is, hogy megcsodálja magát az illanó tükörben. Kékesfehér fénye huncut mód csillogott, táncolt a felszínen. Egészen a víz peremére merészkedve követték a lustán vánszorgó páragomolyagok is, hogy alászállva versenyt fussanak a holdfénnyel a patak felett. Egészen megbabonázva figyelte játékukat, hosszan, belefeledkezve. Addig-addig incselkedtek vele, nem tudott ellenállni a kísértésnek. Eleinte félve, elrontja e törékenynek tetsző csodát, óvatosan érintette kezét a vízhez. Majd látva, ezzel nem tesz tönkre semmit sem, mosolyogva tenyerelt rá a vízfelszínre. Épp csak, hogy megcsiklandozzák kezét a sima, kerekre kopott kövecskéken átbucskázó fodrok. Mesebeli volt a hely. Ugyanilyennek álmodta minden éjjel.
Mire kijátszotta magát a vízzel, holdfénnyel, gyermeteg ködökkel, elunva ezeket az egyik éjszakán már nem csupán a vízpartig merészkedett. Lépteit számára láthatatlan, sötétben villogó, sárga szempár kísérte, olykor fehér árny suhant el mögötte. A kicsi patakot elhagyva az őt kísérő ködfátyol, mintha utat mutatva gomolygott volna léptei alatt, s előtte, idővel egy eldugott tisztásra vitte. Csak ekkor tűnt fel neki valami nagyon különös, ahogy ott állt egymagában. Hosszan, csendben állva próbált rájönni a furcsaságra. Ahogy egyre tovább várt lassan, nyomasztóan telepedett rá a felismerés. Szép volt az erdő, nagyon szép. De üres. Nem motosztak a sűrűben apró állatok, mókusok, pockok, ahogy denevérek sem zajongtak az égen kergetőzve. A patakban nem úszkáltak halak, mint náluk, a kerti tóban. Se madarak, se tücskök nem voltak. Igen, ezeknek egy erdőben lenniük kellett volna, a Mami mesélt róluk. Hiába állt és várt, fülelt kitartóan, mély volt a csend körös-körül. A patak sem hallatszott már el hozzá. Ez a bizonytalan hangulat mégsem lelt maradást nála. Mindez talán meg kellett volna rémítse, mégsem érezte úgy, hogy így kéne lennie. Nem volt egyedül. Ahogy megfordult, a tisztás másik végében ott állt valami. Hosszan nézték egymást, kíváncsian tanulmányozva a másikat, de egyikük sem moccant. Az erdőre telepedett, kettejük közt feszülő csendet végül a kislány törte meg.
- Sayuri tudja ám mi vagy! Látott a Papa állatos könyvében – úgy is volt, emlékezett a szépséges könyvecskére, amiben csudamód gyönyörű kézzel készült képek voltak festve. Egy csomó mindenféle állatot ismert már, sokat tanult belőle. De ami előtte állt, annak a neve nem jutott eszébe. - Egy kutyus... – elbizonytalanodott, töprengéséhez minden mimikáját beleadta, amivel a képeket kereste, a hozzájuk tartozó névvel. A tisztás végében álló állat türelmesen várt, arany fényű szemeiben kíváncsiság csillogott.
- De nem… Nem lehetsz kutyus – sóhajtott. Hiába tudta, nem kutyával van dolga, nem emlékezett a névre. A fenséges szép állat pedig, hiába várta volna, nem árulta el magát. Ő pedig minden áron tudni akarta. Elillant az állat képe, maszatos lett a holdfény, szertefoszlott az erdő. Felébredt.

Igen, egész biztosan ébren volt, saját szobájában. Noszogatni se kellett, bújjon ki az ágyból, egyből lerúgta a takarót magáról, hogy a Papához siessen. A polcról levéve magához ölelte a képeskönyvet, amiben a szebbnél szebb állatok voltak, csodaszép festményeken. A Papánál senki nem tudhat többet az állatokról, Ő biztosan meg tudja neki mondani, milyen különös kutyát látott. Csak valamivel később, ahogy kikereste könyvéből a képet, amit mutatni akart vett észre valami szokatlant. Furcsák voltak a fények. Bizonyára korán volt még, hisz senki sem érkezett az ébresztésére. Szólni, hogy készen van a reggeli. Hogy felöltöztesse és megfésülje. Mindezek persze a roppant fontos kérdése mellett, amit magával hurcolt, alig zavarták. Majd ha megtudta, amit akart, visszabújik az ágyába, és előröl kezdhetik a napot. Óvatosan, lábujjhegyen tipegett át a szülői hálóba. Még a végén fellármázna valakit.
- Papa! Papa, alszol? – suttogta alig hallhatóan. A Mamit igazán nem szerette volna felébreszteni emiatt, próbált minél csendesebb lenni. - Paaa-pa! Alszol? Papa ne aludj! – váltott taktikát, ezúttal kicsit határozottabban szólva hozzá.
- Sayuri kérdezni akar valamit – feküdt mellé könyvét szorongatva. Roppant komoly arcot vágva pislogott rá nagy, barna szemeivel. Nem lelt nyugtot, míg meg nem kapta az áhított figyelmet. Hiszen a hercegnőket nem lehet csak úgy semmibe venni! Márpedig ő nagyon is az volt, a Papa is mindig így nevezte. Nagy nehezen végül sikerült kikergetnie az álmot a másik barna szempárból is, mi még így is kissé álmatagon nézett vissza rá. De végre feltehette az oly nagyon fontos kérdést, amiért még az apját is muszáj volt felébreszteni. Kinyitva a könyvet a képre mutatott, a kutyára, amiről tudta, mégse az. A Papa szokatlan korai ébresztés ellenére is készséggel felelt, ahogy várta, hisz mindig így tett. Igaz, mintha mormogott volna olyasmit, hogy „A macska rúgja meg”, de ő nem cicákért jött. Farkas, mondta végül. Azt is, hogy farkasok hasonlítanak a kutyára, ebben nem tévedett, csak épp ők az erdőkben élnek, vadabbak is, és nem hozzák vissza a botokat. A kislány pedig beérte ennyivel, ez minden kíváncsiságát kielégítette. Ha a Papa nem mondta, hogy veszélyes, nem kell félnie tőle. Legfeljebb majd nem fog játszani vele, ha nem szeretnek, de ez nem keserítette el. Kis csomagként elvackolva aludt még vissza egy keveset, már nem álmodva újra erdőről, patakról, farkasról.   
De álmodott a következő éjszakán. És az az utáni éjjel. Szinte minden éjjel. Mindig ugyanazt, mégis mást. Minden álom ugyanott lelte – a bambuszerdő lett álmainak állandó helye. Hol a hűvös vizű, kristálytiszta patak partján, hol a tisztáson töltötte az éjszakát. Már nem volt egyedül, soha többet. Bármerre is járt az álomban, vele volt a farkasa. Fűben, puha ködök ölelésében, a farkas mellett, vagy épp hozzá bújva heverészett, neki, vagy épp a csillagtalan égen fénylő örök teliholdnak mesélve. Mesélt, minden éjjel. A farkas pedig türelmesen hallgatta, kíváncsian lesve a kislány szavait. Remek hallgatóságnak bizonyult, hiszen a farkasok nem beszélnek. Mesélt, sok mindenről. Olykor valódi meséket, amiket a felnőttektől hallott, idővel pedig, mikor elfogytak, azokat összegyúrva költött sajátokat. De leggyakrabban csak azt mondta el, mik történtek vele aznap. Hogy miket tanult. Ezekből volt talán a legtöbb, hisz minden nap tanult valami újat. És a farkas sosem hagyta faképnél, mert unta volna a történeteit, sosem nézett más felé, úgy téve, mintha figyelne, míg valójában fél füllel sem hallotta meg. És főleg, sosem vágott közbe. Hiszen a farkasok nem beszélnek. Nem olyan volt, mint a felnőttek.     
Az egyik álom alkalmával azonban nem hallgatta meg. Nem vackoltak el patakparton, nem pihentek meg a réten. Hiába kérte, nem állt meg neki, csak addig, míg bevárta, majd ment is tovább. Ha épp nekifogott volna mondókájának, a farkas hátat fordított, csalva egy ismeretlen hely felé. Még ha nem is értette az állat viselkedését, a kislány idővel feladta, hogy szóval tartsa és feltartóztassa, csak csendben követte egy új, addig sosem használt ösvényen haladva. Az erdő szélére érve egy sziklafal húzódott, az út pedig abban folytatódott. A sziklaüreg nem volt túl nagy, a barlang bejáratából is át lehetett látni az egészet. Bár talán a szobája belefért volna háromszor is. Sötét sem volt odabenn, kékes fényerek futottak a sziklák repedéseiben, a plafonon pedig elszórt pontokban, mik halvány bevilágították az egészet. Hát ide költöztek az égről a csillagok! Ebben biztos volt. Az egyik oldalfal tövében leheveredve várta kísérője. Mellé lépve a falon levő hézagokban derengő kékes fény írássá állt össze. Tudta, hogy amit lát, azok nem csupán véletlenül rendezett vonalak, szavak voltak. Csak épp nem ismerte őket.
- Sayuri nem tud olvasni – hiába nézte hosszasan, félrebillentett buksival az írást, ha az állat azt várta volna tőle, hogy megértse az előtte fénylő szavakat, úgy csalódnia kellett. A farkas tévedett, még nem volt itt az idő. Lesunyta fejét a kislány előtt, majd ismét véget ért az álom.
 
Hiába próbált visszaemlékezni a fényekre a falon, nem tudta felidézni, miféle volt az írás, amit látott. Pedig, ha legalább le tudta volna rajzolni, a felnőttek biztos meg tudták volna mondani, hogy mit jelent. Napok teltek el, mire újra találkoztak. De ebben a viszontlátásban valami nem volt szokványos. Furcsán feszült volt a levegő, az erdő pedig még a szokásosnál is csendesebb. Még a patakocska is csupán osont, ahol kicsiny zúgókon tört meg a víz, estében nem csilingelt hangos, vidám csobogással, lopva folydogált csupán. Játékos páragomolyagok helyett komor kísértet-ködök úsztak a felszínen, szürkén, alattomosan masíroztak a föld felett. Sosem érezte hidegnek, vagy melegnek a helyet, akkor fázni kezdett. Ez sem tántorította el, hogy útnak induljon az erdőben. Az alattomban terpeszkedő csend egyre mélyült körülötte. Feszült és várakozó volt ez a némaság, zavaró volt benne minden szívdobbanása, saját lélegzetének hangja. Szólította volna a farkast, de nem merte megtörni az erdő hallgatását. Ha szerette volna is magához hívni, akkor sem tudta hogyan tegye. Hiszen korábban sosem kellett, mindig ott várta már, mikor megérkezett. Nem lett volna képes megmagyarázni az érzést, ami kerülgette. Félelem ereszkedett alá az erdőre, a lányka vállaira nehezedve, sürgetve lépteit. Megfoghatatlan, sehonnan sem eredő, mégis minden fűszál alá elérő.
Szaporázva követték egymást léptei, ahogy átvágott a bambuszerdőn, annak széléhez közel érve pedig már át is látott növények közt. Fehér foltot vélt kivenni, s a tisztásra érve, az erdőből kilépve meg is bizonyosodhatott róla, nem csupán képzelete játszott vele. Valóban, farkasa állt neki háttal. Ugyanakkor korántsem tűnt alkalmasnak a helyzet, hogy üdvözölje, vagy kérdőre vonja az állatot, vajon az miért nem sietett elé. Földbe gyökerezett a lába a rét peremén. Eddigi rossz érzését beigazolta, s tetézte azt az elé táruló kép. Egy maréknyi szürke farkassal álltak szemben, immár ketten. De azok nem olyanok voltak, még csak nem is hasonlítottak az övére. Szürke bundájuk durva és csapzott volt, pofájukat eltorzította veszett vicsorgásuk. Vérfagyasztón villogó, éles fogaikkal egyébként is elég félelmetesnek tűntek, és csak még ijesztőbbé tette őket mélyről törő, torokhangú morgásuk. Szándékuk felől alig voltak kétségek, szinte biztos lehetett - kiolvasta a rájuk szegeződő sötét szempárokból. Bántani akarták a farkasát! Ő pedig rettenetesen félt tőlük. A szürkék testtartása várakozó és alattomos volt, ahogy lesunyt fejjel, fülüket hegyezve méregették őket. Pattanásig feszültnek tűntek, ugrásra készen, mintha bármelyik pillanatban kitörhetnének. A fehér pedig morgásukat viszonozva, füleit hátracsapva, behúzott farokkal állta fenyegetésüket. Talán meg kellett volna védenie a farkasát, az idegen falka elé, közéjük állni. Elkergetni a szürkéket. Vagy legalább próbát tenni rá. Rettegése tehetetlenné, kővé dermesztette, közelíteni, de elfutni is képtelen lett volna. Látni sem akarta őket, elbújni inkább.
- Sayuri haza akar menni… – nyöszörögve szűrődtek a szavak sírásra görbült ajkai közül, míg szorosan lehunyt szemeit eltakarta kezeivel. Nem szerette már az erdőt. Rideg lett a holdfény, gonoszak lettek az árnyékok, ijesztőn suttogott a szél, ahogy füvek, bambuszok közt játszott. És egyszerre, mintegy varázsszóra vége lett. Felébredt.

Rémálma után napokig nem mert elaludni. Ha mégis elnyomta az álom, percek múlva felriadt. Mindig jöttek a szürke farkasok, amint lehunyta a szemét. Senkinek nem mert szólni róla. Néhány nap után nagyon, nagyon fáradt volt már. De végre mikor elaludt, már nem jöttek a farkasok. Nem álmodott az erdővel, alhatott. Sokáig nem is jöttek vissza, olyannyira, hogy már szinte kezdett megfeledkezni róla, milyen rossz is volt olyan nagyon félni. Csak a fehér farkast hiányolta néhanapján, mikor valami fontos történt vele. Nem volt kinek elmesélje. Pedig tanult, sokat. És milyen sokat nőtt, mióta utoljára látta! És persze tanult. Tanult, nagyon sokat. És már azt is tudja, hogy shinigami lesz, mint a felnőttek! És ő is mennyire nagyon szeretne felnőtt lenni, mert így senki sem veszi komolyan. Pedig sokkal erősebb már! Napról napra erősebb. Na, nem mintha fel tudná mondjuk emelni a Papát, de már egész ügyesen tudta kezelni a lélekenergiáját, ami nem ártott, hisz igen fiatal kora ellenére meglehetősen sok volt belőle. Így is lehet, hogy már csomó varázslatot tanult a Papától! Naomi-santól pedig még annál is többet. Minden nappal egyre ügyesebben tartotta kézben a kidoukat, és mikor már eggyel elég ügyesen bánt, mindig tanulhatott újat. Igaz, hogy máshoz még nem igen értett, de rengeteg sok mindent tanulhat még. Például a Mamival és a kardozással egyáltalán nem jöttek ki. Mármint, hogy a Mami szerette volna megtanítani neki, de a kardozás sehogy sem akarta megtanulni őt. A verekedésnek – kileste, mások ilyesmit is gyakorolnak- pedig a közelébe se ment. Elvégre a hercegnők ugyebár nem pofozkodnak. Inkább másokat kérnek meg rá.
És ezt a sok-sok mindent nem volt, akinek elújságolja. Mindenki csak úgy csinált, mintha érdekelné, amiket mesél, de nem volt, aki tényleg, igazán odafigyelve meghallgassa. Pedig mindig lett volna mit! Hogy megtanította a Maminak, hogyan kell hercegnős frizurákat csinálni. Hogy milyen hangosak és ijesztőek voltak a gyerekek, mikor a birtokra szabadult a Gyerekegylet apraja-nagyja. Hogy a Naomi-sannal töltött idő alatt nem csak kidokat tanultak, de sokat jártak a kertben is, ahol számtalan virágról és növényről megtanult tőle rengeteg dolgot. Az egyedüli olyan alkalmak voltak a kertben töltött órák, mikor nem bánta, ha szép, hercegnős ruhája összepiszkolódik. Hogy egy csomószor elkísérte a Papát dolgozni, és Ő mindig hagyta, hogy valamit segítsen neki. És még sok mást. Hiszen még csak nem rég kezdte felfedezni a világot, minden új és érdekes volt, minden napra jutott valami tanulnivaló és kihívás. Nem volt igazán senki, akivel mindezt megossza. 

Hosszú, nagyon hosszú idő után, számtalan nyugodt éjszaka után viszont megint álmodott. Ugyanazt. Újra csak a farkasok közt találta magát. Már nem is annyira félt, mint elsőre. Persze továbbra is tartott tőlük, de sírás már nem kerülgette a rémülettől. Most valami más lett. Történt valami. Egy darabig csak állt tétlenül, még mindig ugyanott, ahol legelőször kilépve földbegyökerezett a lába, mindig ugyanonnan nézte ugyanazt a képet. Akkor gondolva egyet végül előre lépett. Egyet, bizonytalanul. Majd még egyet. Újra, és újra, egyre határozottabban tartva farkasa felé. Mellé lépett és legszívesebben megölelte, hozzábújt volna, de nem vehette le tekintetét az acsargó szürkékről. Azok talán csak az alkalomra vártak. Végigsimított farkasa fején, ahogy újabb lépést téve mellőle elé lépett. A falka és közé.
- Rossz farkasok, hagyjátok őt békén! Menjetek el! - vágta csípőre egyik kezét, míg másikkal dorgálón a közelítő farkasokra mutatott. A szürkék vagy nem értették, vagy nem akarták tudomásul venni szavait, nem tágítottak. Lassan araszolva, pofájukon fenyegető vicsorral, morogva zárták egyre szűkebbre körülöttük a kört. Hatástalan fellépése egy pillanatra elbizonytalanította, visszahátrált egy lépésnyit. Ha nem hallgatnak rá, mit tegyen? Nincs semmije, amivel felvehetné ellenük a harcot.
- Sayuri nem engedi, hogy bántsátok – emelte fel karjait két oldalra, takarva, védelmezőn állva fehér előtt. A szürkék mintha a végtelenségig csak közeledtek volna, mindig csak közelebb araszoltak, a távolság viszont mintha sosem csökkent volna. Fenyegetésük persze ettől mit sem enyhült, a köztük levő néhány métert könnyű szerrel átugorhatták volna. De volt még egy kevés ideje, míg ténylegesen elérték volna őket. Újabb ötlete támadt. Gyerekarca eltorzult, ahogy a farkasokat utánozva összeráncolta szemöldökét, felhúzta orrocskáját és vicsorogva kivillantotta rájuk fogacskáit. Hogy tökéletes legyen a feléjük tartott tükör, előbb halkan és ügyetlenül, meg-megbicsakló hanggal, majd egyre mélyebben, magabiztosabban kezdett morogni rájuk. Igyekezett minél fenyegetőbben a falka fölé tornyosulni. Mire egészen belejött volna, már véget is ért. A szürkéket persze egy vicsorgó, morgós kislány aligha tántorította el. Egy, az eddigieknél magasabb, erélyesebb morranás hallatszott a falka felől. Előbb szélről az egyik, szemvillanással később pedig az összes farkas elrugaszkodott a helyéről. A rájuk támadó falka ellen tehetetlenül, jobb híján, hogy mása nem volt, sebesen hátrafordulva farkasára kuporodva ölelte át a nyakát, hogy megvédje a nyakukba zúduló fenevadaktól.   
És egyszerre a farkasok ködszemcsékre bomlottak körülöttük. Sosem értek célt. Elfújta őket egy gyenge szellő. A felhők, - a szürkék - visszakúsztak világának egére, mintha a szégyenlős, sápadt telihold vonta volna maga elé őket. Farkasa egyetlen, megfejthetetlen pillantást vetett a kislányra, majd elindult a barlang fele. Belépve a barlangba, ahogy megálltak a kékes fényű vésetek előtt, rá sem nézve a falon tündöklő írásra fordult értetlenül a farkashoz. Hiszen már egyszer megmondta neki. Nem figyelt volna?
- Sayuri nem tud olvasni – megrázta a fejét széttárt karokkal, ám a farkas nem tágított az írás mellől. Türelmesen ült és várt, sárga szemeiben várakozás tükröződött. Az álom ezúttal nem ért itt véget, mint legutóbb, mikor ezeket a szavakat mondta. Aztán lassan valami kezdett megváltozni, valami más lett. Nem értette a falra vésett jeleket, mégis kezdte sejteni, mit jelentenek. Úgy, mint ahogy Mamival mesét olvasnak. Húzza az ujját az írott sorokon, szavakon, és mondja. Nem azt, amit a sorok, szavak valóban jelentenek, hisz nem olvas, mert olvasni nem tud, de annyiszor hallotta már a mesét, hogy tudja kívülről is. Ez is épp olyan volt. Nem tudta, mit írnak a falra vésett jelek, mégis ismerte a jelentésüket. Egyszerűen csak tudta. Mintha mindig is így lett volna. Igen, mintha valaki sokszor, nagyon sokszor felolvasta volna már neki, de elfelejtette és csak most kezdett volna emlékezni. A hangra, s a szóra, amit mondott neki.
Ahogy ajkait elhagytak a soha ki nem mondott, mégis oly ismerős szavak, a fehér farkas köré köd gyűlt és felkavarodott. Sziluettje a barlang kék fényétől ölelve felderengett, alakja felegyenesedett és megváltozott.
- Ügyes voltál, Himeyuri* – hajolt meg előtte az ismeretlen lány, aki még az imént a fehér farkas volt. Nem sokkal volt magasabb a kislánynál. Hófehér haja rövid volt, feje búbján bolyhos fülecskék jártak kíváncsian, fehér farkincája izgatottan járt a háta mögött. Arcát farkasfej-forma, vörös mintákkal díszített, fehér maszk fedte.
A maszkot félrehúzva kislányos arc tűnt fel, ajkain furcsa mosoly játszott, sárga szemei pedig, akárcsak korábban, várakozón csillogtak, ahogy a lánykát nézte. Ellenállt a kísértésnek, hogy jutalmul, dicsérete jeleként megsimogassa a kislány buksiját. Kissé bizonytalanul lépett közelebb, tartva a karját, hogy a másik belé karolhasson, így kísérője lehessen.
- Mesélj még, Hercegnő – majd kivezette a barlangon kívülre, ki a ködöktől puhának tetsző holdfényes rétre. Mese helyett azonban előbb csak kérdezett. Sokat, szinte szünet nélkül sorolta kérdéseit. Csak, mikor hirtelen kifogyott belőlük hagyott alább lendülete, várta a választ egyszerre mindegyikre, ahogy feltette őket. A maszkos lány előbb kinevette, majd bocsánatot kért tőle, s belekezdett, hogy kielégítse a kicsi végtelen, gyermeki kíváncsiságát. Így se felelt meg minden kérdésre, volt, aminek még nem látta elérkezettnek az idejét. Ezeket ügyesen megkerülve tért át mindig egy következőre. Ahogy megválaszolta a kislány kérdéseit, engedélyt kért tőle, hogy újra farkas alakot öltsön. Nagyon sokáig az utolsó alkalom volt, hogy emberi alakjában látta, későbbi találkozásaik alkalmával mindig csak a szótlan fehér farkasként jelent meg előtte. Nem beszélgettek, farkasa mindig csupán hallgatott, ahogy korábban is tette. Hallgatta a kislány történeteit. Így tett aznap éjjel is, hiszen a lánykának rengeteg sok mindent kellett bepótolnia, mióta utoljára látta, hiszen sok dolog történt vele, amit nem mondott még el neki.
- Sayuri! Sayuri, ébresztő. Kincsem, ideje felkelni – hallotta a Mami távoli hangját. De még nem akart felkelni. Nem, nem, nem! Esdeklő pillantásokat vetett farkasára, majd hozzá bújva átölelte a nyakát.
- Sayuri hagy maradjon még! Annyi mindent kell még mesélnie neked! –  kéz simogatta fejecskéjét, újra a nevén szólították. A farkas néhány szívdobbanásnyi időt kivárt, mielőtt kihátrált a kislány öleléséből, s hátat fordítva neki előbb páragomolyaggá, a ködfelhő eloszlásával pedig semmivé vált. Hiába tudta már, hogy bármikor visszatérhet, mégis maradni akart. Hisz odakinn senki nem hallgatta meg, senki nem vette komolyan. Sírásra görbült a szája, ahogy könnybe lábadt szemekkel nézett farkasa hűlt helyére.
A puha kéz tovább cirógatta haját, arcocskáját, megcsiklandozta az orrát. Hatalmas sóhajjal, csalódottan törölgette le hiábavaló könnyeit, azok nem hatottak meg senkit. Végül hagyta magát elszakítani a bambuszerdő képétől. Hunyorogva, alig látva pislogott rá a vakító sárga reggeli fényben úszó szobácskára és a fölé hajoló alakra. Mosolygós-szürke szempár nézett vissza rá, mire válaszul a lányka morgolódva, - valódi morgást hallatva - kukacmozgással közelebb araszolt és elvackolt anyja ölében. Nagyot sóhajtott, s mosolyogva felpillantott.
- Mami, a farkas! A farkas neve ….!

* Himeyuri – //Lilium concolor (morning star lily)//





~ Zanpakuto

Neve: 竜田姫 Tatsutahime (Ősz istennője)
Típusa:  köd / víz
Shikai parancsa:  Hanase Aki no Koe, Tatsutahime! (Hallasd az ősz hangját, Tatsutahime!)
Kinézete: Alapjáraton egy egyszerű kodachi, halványkék – ezüst színekben. Feloldás után a kard egy díszes, színeiben a kodachit idéző legyezővé válik.
Passzív képesség: shikai aktiváláskor minden esetben néhány méteres körben (1000LP/méter) leszáll egy halvány talaj menti köd, ami egy újfajta érzékelést ad neki. Összeköti azokkal, akik belelépnek a ködbe, és így anélkül, hogy közelebbről megnézné őket, fel tudja mérni a fizikai állapotukat (például érezné, hogy ha megsérültek és ez a sérülés nagyjából milyen súlyos). Ennek az állandó ködnek semmiféle hatása nincs a benne állókra, csupán a használó kap egy képet arról, hogy vannak. A használó kidoura tett pontjaitól függ, képes-e felismerni a ködben ellenséget, barátot. **



Shikai képességek:

1. 朝靄  Asamoya (Hajnali köd):
Csaknem teljesen áttetsző, fátyol-szerű köd (szinte egyáltalán nem akadályozza a látást), mely gyógyító erővel bír. A ködben levő sérültek gyógyítása függ a sérültek számától, valamint sérüléseik súlyosságától; mindezeket a zanpakutoura tett pontok határozzák meg.  A gyógyítási folyamatnál a sérülések mértéke határozza meg a prioritást, mely a passzív képességen keresztül mérhető fel.

2. 夕霧  Yuugiri (Éjjeli köd):
Közepesen sűrű ködöt (látótávolság a ködben legfeljebb 1-2 méter) idézve elrejt a sajátjait az ellenfél elől. Az ellenség számára úgy tűnhet, alakok mozognak a ködben, amik elterelik a figyelmet az igaziakról, de a mozgó alakok valójában csak általa létrehozott ködformák. A használó pontosan tudná, hová kell irányítsa az illúziókat, mivel a passzív képességen át ismerné a ködben tartózkodók pontos helyzetét.
A megidézhető ködformák száma megegyezik a zanpakutoura osztott pontok számával.

3. 夜長 Yonaga (Hosszú őszi éj):
Átláthatatlan (a látótávolság szinte nulla), sűrű ködöt idéz, ami olyan erővel nehezedik az ellenfélre, mintha több méter mély víz mélyén lenne. Fokozottan nehezíti a mozgást és a légzést is, gyengébb ellenfelet akár teljesen képes volna megbénítani, a légszomjat akár ájulásig fokozni – ezen a ponton azonban az ellenfél kikerülne a technika hatása alól. Minél erősebb az ellenfél, a köd annál kevésbé, vagy már egyáltalán nem gátolja a mozgásban, ekkor már legfeljebb a köd sűrűsége lehet zavaró a látásban.  //Még nem tudja használni!//


**Kiegészítések a képességekhez

Zanpakutou1-6 pont7-12 pont13-18 pont19-24 pont
Könnyű sérülés1-12 ember13-20 ember21-39 ember40-50 ember
Sérülés1-6 ember7-10 ember11-15 ember16-20 ember
Komoly sérülés1-3 ember4-5 ember6-10 ember
Súlyos sérülés1-2 ember3-5 ember
Kritikus sérülés1-3 ember
Halálos sérülés1 ember

Sérülések osztályozása:
Könnyű sérülés: kisebb felületi sérülések
Sérülés: zúzódások, rándulások, kisebb égési sérülések
Komoly sérülés: törések, mély vágások, nagyobb felületű égések
Súlyos sérülés: olyan sérülések, amik nem veszélyeztetik az egyén életét, de maradandó károsodást okozhatnak
Kritikus sérülés: azok a sérülések, amik közvetetten, de veszélyeztetik az egyén életét
Halálos sérülés: Az életet közvetlenül veszélyeztető sérülések

Barát /ellenség felismerése a ködben (kidoura tett pontok alapján):
1-6 pont: nem tud különbséget tenni
7-12 pont: halványan sejti, merre lehetnek a hozzá tartozók
13-18 pont: már egészen jól tudja érzékelni kik tartoznak hozzá
19-24 pont: pontosan képes elhatárolni barátot az ellenségtől
« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 14, 19:37:29 írta Kuchiki Sayuri »

Karakterlap

Neliel Tu Oderschvank

Moderátor

*

Hozzászólások: 204

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 1 721 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Staff *3*

Mottó:
"Omlik az ég, egy mesére zuhan... Na és akkor most mi van?"

Post szín:
2BCCFC


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Kuchiki Sayuri
« Válasz #1 Dátum: 2015. Szept. 19, 07:06:17 »
Üdvölet! ^-^

Ez valami szuper cuki lett, szóval le is csapok rá, mielőtt megelőznek, és elfogadom! :3

Osztag: Kidoushuu
Szint: 1. szint
Lélekenergia: 5000 LP
Kezdőtőke: 7000 ryou


A pontozást már ismered: Indulásként kapsz minden képességedre 1-1 pontot, ezen kívül pedig szabadon eloszthatsz 14 pontot (az LP-d után, SS-hez tartozás, és nemesség végett) a képzettségeiden, amik a következők:
  • Zanjutsu
  • Hakuda
  • Kidou
  • Shunpo
  • Zanpakutou
Elosztott pontjaidat itt jelentsd le, majd válassz szintednek megfelelő 10 canon shinigami technikát!
Jó játékot! ^-^

« Utoljára szerkesztve: 2015. Szept. 19, 07:09:14 írta Neliel Tu Oderschvank »