Unalmasan teltek a percek, egyik fa után a másik. Nem volt túlságosan változatos az erdő, és így, éjszaka még talán némileg baljóslatú is volt. A sötétség, ami mindent elfed, elrejti az erdőben megbújó lényeket. Ki tudja, hogy mik rejtőzködhetnek a sötétben? Ártatlan szarvasok talán, vagy megvadult farkasok, akik csak egy kis figyelmetlenségre várnak, hogy lerohanják az áldozatukat, hogy végre megtömhessék a gyomrukat. Vagy talán nincs ott semmi, és csak a képzelete túl élénk, hogy ilyeneket képzel. Akármi is legyen a válasz, túlságosan is unalmas volt. De a vörös főnemesnek le kellett nyelnie ezt a kis kellemetlenséget, elég ha csak arra gondol, hogy ha minden jól fog haladni, akkor profitálhat ebből az egészből. Még hozzá nem is keveset, amivel közelebb fog kerülni a célja megvalósításához. Még ha nem is lesz szentesítve senki által, akkor is elég hatalma lesz, hogy ne kelljen tartania másoktól. Csak erős szövetségesekre lesz szüksége, és még erősebb kapcsolatokra a lelkekkel, amire már kezd körvonalazódni egy terv az elméjében. De mindehhez meg kell szereznie az első darabokat a kirakósból.
Reccsenés zaja rántotta vissza a valóságba. Megtorpant, és a hang irányába fordította a tekintetét, rámarkolt lélekölőjének markolatára, amitől kellemetlen érzések fogták el. Mintha egy hatalmas, kegyetlen árny ölelte volna át, szorosan zárta körbe, majd úgy tűnt el, ahogy jött, előjelzések nélkül.
~ Biztos csak képzelődtem. Vissza a feladathoz.- a jelek szerint megérkezett, vagy legalábbis elég közel került a találkozó helyéhez. Még szerencse, hogy korábban megszaggatta a ruháit, és némi porral koszosabbá tette őket. Így hihetőbb lesz a meséje, amit az itt jelenlévőknek ad majd elő. Elővette a fáradt, meggyötört arcát, amit nem is volt olyan nehéz, tekintve, hogy nem nagyon alszik mostanában.
- Végre, sikerült, ideértünk. Éppen idetartottunk, de egy csapat hollow támadt ránk, és ez lett az eredménye. Mi éltük túl csak, és sajnos az öreg barátomnak ez már túl sok volt.- ezzel megmagyarázhatja, hogy miért is viselkedik így, az öreg. Az elméje felmondta a szolgálatot. Elvégre egy öreg csont, akiben már nem sok élet volt, és az átélt borzalmak hatására átesett a peremen, ami a józanság, és az őrületet elválasztotta. S különösebben nem foglalkoztatta most az, hogy elhiszik amit mond, vagy se, hiszen a célját elérte, elindultak valamerre, feltehetőleg a toborzás helyszínére. Ha mégse, nos, nem tart attól, hogy ezek a lelkek kárt tudnának tenni benne. Elvégre kapitány volna, meg tudja védeni magát néhány egyszerű lélektől.
Meglepve figyelte a toborzásra szolgáló helyszínt. Kicsit máshogy képzelte el, nem ennyire hivalkodónak, nem ennyire feltűnőnek. Persze ha mélyen az erdőben van, akkor nehezebb megtalálni, de elég messziről észre lehetett venni. Fura, hogy még senki se vette észre, vagy ha mégis, akkor vagy megtértek a vallásra, vagy már nem éltek. De nem tud róla, hogy bármely más osztagból eltűntek volna, és ha így is lenne, akkor az aggodalomra adna okot. Elvégre ha képesek lennének arra, hogy shinigamikkal végezzenek, akkor talán magasabb körökben is van támogatottságuk.
- Igen…- csak most sikerült észrevenni a kopasz vénembert, aki a hogyléte felől érdeklődött. Valami vezető féle lehet, tekintve, hogy mennyire gyorsan mozgásba lendültek azok, akik eddig csak kísérték, vagy éppen felügyelték.- Kedves tőled, de azt hiszem, hogy sokat már nem tudtok érte tenni. A harc, amibe a hollowok kevertek minket, már túl sok volt a szervezetének. Az öreg Roshi megette már a kenyere javát, jó barátom volt, még jobb tanácsadó. De nincs már sok hátra neki, annyit kérnék csak, hogy valahol elszállásolhassam, hogy az utolsó óráit kényelembe tölthesse, még mielőtt megtér Mimihagi-samahoz.- gyászba borult a hangja, arcára kiült a fájdalom, amit egy barát elvesztése okoz, de amikor kimondta Mimihagi nevét, a fájdalom mellé némi boldogság is vegyült. Mintha jelezné, hogy boldog, amiért ez megtörtént, amiért a barátja végre jó helyre fog kerülni, amiért az Istenükhöz fog kerülni.- De benned kit tisztelhetek?- hiszen az öreg tudta, hogy kivel is áll szemben, annak ellenére, hogy Tenkai elég jól titkolta a kilétét és a létezését. Legalábbis a shinigamik közt. Persze a lelkek közt ismert volt, talán onnan tudhat róla az öreg. Aki remélhetőleg az, akit keresett.
~
Tsutomu torkát összeszorította a félelem, ajkai idegesen remegtek, egyre jobban folyt róla a verejték, csoda, hogy a hólyagjának tudott parancsolni, és nem vizelte össze magát. Nagyokat nyelt, és végre meg tudott szólalni.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Ki küldött? Nem tudod, hogy ki vagyok? Befolyásos barátaim vannak, akik nem vennék jó néven, ha bármi történne velem. Jobban jársz, ha még most eltakarodsz. Akkor talán elfogom felejteni ezt az egészet, és nem kereslek meg, és talán Isten is elfelejtkezik rólad.- próbált magabiztosnak látszani, fenyegető lenni, de a hangja félelemtől csengett, olyan férfi hangja volt, aki bátor, ha vannak vele mások is, de ha egyedül van, akkor bármit megtenne azért, hogy életben maradjon.
- Ne… nem hallod mit mondtam?- látva, hogy még mindig ott vagy, egyre inkább kezdett elszállni az a kevés magabiztossága is, ami eddig volt, és lassan hátrálni kezdett, miközben ajkai kiáltásra nyíltak, egyértelmű volt, hogy segítséget akar hívni.