Szerző Téma: Yumisawa Játszótér  (Megtekintve 4318 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Hoshi Sen Nozomi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 700 / 15 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 14 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bazsarózsa-vörös

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#C91C73 / / #D75175


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #30 Dátum: 2017. Máj. 02, 22:54:33 »
[[ Titkos találka ]]

  Kicsit tovább tartott a drámaszakkör, mivel nem csak a szöveget gyakoroltuk ma, hanem elkezdtük a koreográfia összeállítását is. Ráadásul ma voltak az első jelmezpróbák! Nagyon izgatott voltam, mert nem tudtam, hogy fog menni a hajamhoz a kék szín. De végül semmi probléma nem akadt vele. Ruka-chan is ott volt, meg is örökítette a mai napi eseményeket. Elkértem tőle néhány fotót, hogy otthon meg tudjam majd mutatni őket Umi-jiinek. Meg Ruka-chan plakát terveit is láthattuk! Azok is nagyon szépek voltak, én nem is tudtam választani közülük…
  Rápillantottam a telefonom képernyőjére, eléggé késő volt már. Általában négy óra körül legkésőbb mindig hazaértem. Még nem tudtam hozzászokni, hogy a szakkör miatt ilyen későn tudok csak hazamenni kedden és csütörtökön. Cseppet sem bántam! Nagyon szerettem, igazán izgalmas elfoglaltságnak találtam és úgy éreztem picit tényleg sikerül jobban megismernem a többieket és előlük nem bújok el rögtön Ruka-chan mögé.
  Megnéztem a telefonomon, hogy hány óra van, melynek hatására szaporáztam lépteimet. Legalább kétháznyi időm volt eldönteni, hogy levágjam-e az utat a játszótér felé. Viszont tartottam attól, hogy mi lesz, ha már nincsen ott senki… Láttam a tévében, hogy milyen ijesztők tudnak lenni az üres játszóterek. A gondolatra kirázott a hideg. De sok-sok percet nyerhetnék azzal, ha arra megyek!
  Mire a sok ellenérvet felsorakoztattam volna a buksimban, hogy ez miért nem jó ötlet, addigra már a játszótéren voltam. Szaporán szedtem a lábaimat. Tudtam, hogy nem lesz itt senki! És tényleg nagyon ijesztő így, emberek nélkül.
  Ijedten rezzentem össze a hirtelen érintésre. Legszívesebben sikítottam volna, de a számra tapasztott kéztől képtelen voltam segélykérő kiáltással tudatni a külvilággal, hogy bajban vagyok. A tehetetlenség miatt eluralkodott rajtam a pánik, lassan ébredező ösztönöknek hála kezdtem eszeveszett kapálózásba. Noha eredménytelenül…
  Döbbenten rekesztettem be a szabadulás műveletét az ismerős hangra. A szívem úgy éreztem, hogy a torkomban dobog. Lassacskán sikerült legyűrnöm a félelmemet és archoz kötnöm a hangok tulajdonosát.
  – Tomo-nee? – kérdeztem vissza hitetlenkedve. Már amennyire a tenyérrel a számon képes voltam a szavak megformálására. Hangja alapján nagyon úgy tűnt, hogy ő az! A fekete hajtincseket, azonban nem tudtam hová tenni. Félszegen lestem fel, hogy megnézzem a fogva tartóm arcát. A szívem ezúttal a meglepetéstől dobbant nagyot.
  – T-tomo-nee? Tényleg te vagy az? – rebegtem halkan a riadalom utónyoma és a döbbenet kettős hatása alatt. Nem volt álom, nagyon is valóságosnak tűnt az egész. Tomo-nee fekete hajzuhataga szokatlan volt nekem, de biztos voltam benne, hogy ő az. Ebben nem kételkedtem, felismertem!
  – Tomo-nee!! – öleltem át habozás nélkül, ezzel is meggyőződve, hogy nem álomkép. Tényleg Tomo-nee! A megkönnyebbülés, hogy ő az és a boldogság, hogy láthatom, könnyeket csalt a szemeimbe. – Úgy hiányoztál! – szipogva igyekeztem erőt gyűjteni magamon. Hiszen nagyon is boldog voltam, hogy láthatom. – Hol voltál? És kiről beszéltél az előbb? Ki nem láthat meg? Mi történt, Tomo-nee? – sorjáztam kérdéseimet, miután elengedtem.
  – Mi…? – elsápadtam Tomo-nee szavait hallva. – Nem értem… miért? – enyhén oldalra billentett fejjel, tanácstalanul toporogtam előtte. – Miért nem beszélhetek nekik rólad? Nekik is hiányzol! Nem hazajöttél? – görcsösen szorítottam a hátitáskám pántját. Nem igazán értettem, hogy Tomo-nee miért szeretné, ha elhallgatnám Umi-jiiék előtt, hogy találkoztam vele.
  – Talán… – léptem közelebb a padon ücsörgő Tomo-neehez – összevesztetek? – kérdeztem aggódó pillantások kíséretében. Emlékszem, hogy Ruka-chantól kölcsönkapott magazinok egyikében volt szó a családi kapcsolatok kríziseiről. Megborzongtam a gondolatra. Remélem, hogy nem erről van szó! Nagyon szeretem őket és olyan rettenetes lenne, ha valami nézeteltérés miatt nem akarnának többé beszélgetni egymással.
   
« Utoljára szerkesztve: 2017. Máj. 02, 23:02:59 írta Hoshi Sen Nozomi »

Karakterlap

Hoshi Tomomi

Eltávozott karakterek

Időutazó :3

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
33 000 / 45 000

Hozzászólások: 53

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 16 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Orgona lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
MediumVioletRed


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #31 Dátum: 2017. Máj. 09, 00:42:19 »
Mit felelhetett volna? A név furcsán ismerősen csengett, mintha milliónyi hang szólna egyszerre a fejében, és így hívnák, boldog pillanatokhoz láncolva. Mégis, ezúttal nem merülhetett el bennük, nem tehetett úgy, mintha mi sem történt volna, ennél mindannyian többet érdemeltek. Szívében régóta a kétely volt a leggyakoribb lakó, s most sem volt képes elűzni onnan. Tényleg készen állna?
- Én… azt hiszem felelhetek igennel. – Jelentette ki csendes zavarral.
Képtelen volt arra, hogy már most összetörje az örömöt, amit a viszontlátás jelentett a lány számára. Ha őszinte akart lenni magával, kíváncsi volt arra, milyen lesz majd az az érzés, mikor ismét találkozik valakivel, akit régóta nem látott. Hogyan is fogalmazhatná meg ezt az érzést? Meleg volt, puha, apró, amit meg kell őrizni, és óvni, remélve, hogy sose fakul meg. Először hívta valaki olyan a nevén, akit nem az utóbbi hónapokban ismert meg, egészen máshogy csengett, mintha egy másik személynek szólt volna, nem is neki.
Csak állt az ölelésben, mint akinek sose volt része ilyesmiben, és azon gondolkozott, joga van-e ehhez egyáltalán? Néhány másodpercig csak állt, majd kezeit Nozomi vállaira tette, amolyan tessék-lássék módon viszonozva az ölelést. Nem arról volt szó, hogy nem akarta, vagy zavarta volna a lány lelkesedése, egyszerűen még nemigen tudott alkalmazkodni a helyzethez. Már koránt sem volt biztos benne, eléggé megfontolta, hogy idejött…
- Sajnálom, fájdalmat okoztam? – Nyúlt előre, és ruhája ujjával megtörölte Nozomi szemeit, hangja aggódóan csengett.
Elgondolkodott, miként volna helyénvaló felelnie eme kérdésre, bár számtalanszor lejátszotta fejben ezt a jelenetet, valamiért sose így nézett ki. A végén egyedül állt a sötétben, és akiknek a képe olyan tisztán látszott, hátat fordítanak, és elsétálnak. Úgy érezte, most is így történhet, nem elég felkészült erre, bármennyiszer ismételte is el, hogy bárhogy alakuljon, úgy van elrendelve. Egy része szeretné, ha ez az eshetőség fent se állna.
- Tokióban voltam, csupán elvesztem kicsit az árnyak között. – Mosolyodott el némiképp szomorkásan, haját egyetlen mozdulattal túrta hátra az arcából. – Igazából senkinek se volna szabad tudnia, hogy itt vagyok, hogy én vagyok… Hosszú történet, annyi mindent szeretnék megmagyarázni, hogy tisztán láss! Azonban az elején kell kezdenem, hogy érthető legyen számodra is. – Mély levegőt vett, vajon hol is volt az eleje?
A következő kérdések kissé váratlanul érték, előre hajtotta fejét, hosszú tincsei elrejtették arcát. Haza… Hol van az, mit nevezhet annak? Az otthon nem helyhez, hanem emberekhez, érzésekhez kötődik, de benne minden annyira kusza még. Az emlékei haloványak, amik nem, azok pedig csak általánosságokat tartalmaznak, személyeket, hogy kik azok, egykoron mit jelenthettek. Miwa~san azt mondta, hogy ez minden bizonnyal csupán átmeneti, hinni akart neki, azonban az sem jelentene semmit, ha mindenre képes volna emlékezni. Képtelen magára ugyanúgy gondolni, mint amikor elhagyta ezt a várost, és az egyetemre ment.
- Nem, erről szó sincs… – Tiltakozóan rázta a fejét, az oka egészen más arra, hogy egyelőre még távol szeretne maradni tőlük. – Nozomi, Ryo mesélt arról, miket csináltunk a jövőben, hogy miként kerültem ide? – Képtelen volt az egykori becézést használni, úgy érezte, mintha azzal valami rosszat tenne, olyat, amihez nincs most meg a joga. – Mielőtt idekerültem volna, a rendszeralkotók elfogtak, de ez egy haditerv része volt, a lázadók szerették volna, ha ide küldenek engem, hogy némiképpen átírjam a jövőt. Gyanúsnak is kellett volna lennie, hogy olyan könnyen ment… – Sóhajtott, szerette volna minél egyszerűbben megmagyarázni, azonban úgy tűnt, ez teljességgel lehetetlen, a helyzet maga bonyolult volt, a szavak nem segíthettek ezen. – Azonban mindez előre el volt tervezve, a rendszeralkotók tudomást szereztek Ryo húgáról, és arról, hogy fel akarja ébreszteni, éppen ezért szerették volna már előre az ő oldalukra állítani, egy újraprogramozással, de elkéstek. A lány sose ébredt fel a rendszerből, tizenhat évesen meghalt.
Szomorúan csengett a hangja, hiszen sajnálta a történteket, annak ellenére, mik történtek a későbbiekben. Nem tehetett a haláláról, mégis átérezte, és megértette, hogy milyen melankolikus is úgy elhagyni a világot, hogy az ember igazán sose volt a része. Nem tapasztalt meg semmi valóságosat, csupán a virtuális valóság tarka, de műanyag világát.
- Amikor egy ember meghal, a lelke elhagyja a testét, ebben a valóságban a shinigamik ezután átküldik Soul Societybe, a jövőben azonban begyűjtik a rendszeralkotók. Nem történt ez másképpen akkor sem, mikor Ryo húga meghalt. Készítettek számára egy testet, felhasználva a rendszerben lévő Hoshik adatait és mintáit, genetikailag szinte a megszólalásig hasonlítót, majd belehelyezték a lelket. – Elhallgatott egy percre, várta, hogy a lány felfogja-e, mi az, amit mondani próbál neki. – Hoshi Tomomi 2908-ban meghalt, akit ugyan ebben az évben Hoshi Ryohei felébresztett, a hasonmás…
Hosszú ideig tartott neki is, míg megértette a történteket, amiket nem esett végül nehezére elhinni. A rendszeralkotók sosem játszottak tiszta lapokkal, és semmit sem tartottak tiszteletben, mért pont a holtakkal tennének így? Baljával megfogta a jobb könyökét, hogy visszatartsa a kitörni készülő indulatait, nem akart sírni, nem akart Nozomira kiabálni, pedig üvölteni lett volna kedve. Csak csendesen ült, mélyeket lélegezve, folytatnia kell a történetet, mert ez így még nem teljes.
- Hogy a terv tökéletes legyen, hagyták, hogy Tomomi lelke uralja az elkészült testet, de helyeztek bele egy úgynevezett alvó ügynököt, akinek egy bizonyos időben kellett visszavennie az irányítást, és ezzel együtt elvégeznie a feladatát. – Azt már nem volt képes hozzátenni, mi is lett volna ez, csak akkor mondja el, ha egyenesen rákérdez a másik. – Két dologgal nem számoltak: hogy a test genetikájából adódóan különleges képességgel fog rendelkezni, és ennek a természete hatással van a benne élő lelkekre, valamint, hogy az elkészített test már eleve rendelkezett lélekkel. Ennek a két dolognak, és Miwa~sannak köszönhetem, hogy most itt lehetek. – Észre sem vette, hogy könnyezni kezdett, ijedten kapott a szeméhez, pedig annyira nem akart sírni, megtörölte, és igyekezett mély levegőket véve megnyugodni. – Nem tehetem ki Ryot és Umit ilyesminek, míg nincs teljesen biztos válaszom arra, hogy ki vagyok… Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, téged se szerettelek volna, de szükségem van valakire, aki megnyugtatja őket. Nem akarom, hogy aggódjanak, és tovább szenvedjenek miattam. Még ha… még ha nem is vagyok igazán Tomomi, egy részem nem bírja elviselni a tudatot, hogy fájdalmat okozok nekik. – Képtelen volt megállítani a könnyeket, de ebben a pillanatban már nem számított.
Sok mindent nem mondott még el, fontos dolgokat, amiket meg akart osztani a lánnyal, hogy még jobban értse a helyzetét, de előtte meg kellett nyugodnia. Pulóverének ujjába törölte szemét, majd megütögette kicsit az arcát, hogy összeszedje magát. Ennek most nincs itt az ideje, nem tarthatja egész este fel Nozomit, aggódna érte, hogy későn ér haza.

Karakterlap

Hoshi Sen Nozomi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
9 700 / 15 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 14 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bazsarózsa-vörös

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#C91C73 / / #D75175


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #32 Dátum: 2017. Jún. 30, 19:37:00 »
[[ Titkos találka ]]

  Meglepődtem, amikor Tomo-nee hangjában bizonytalanságot véltem kihallani. Furcsán csengett a dolog, hogy nem tudja teljes magabiztossággal állítani valóban ő az. Illet volna megijednem, gyanakodnom. De nekem határozott meggyőződésem volt, hogy ő áll előttem, még ha más színű a haja, akkor is!
  – Jaj, nem, nem, dehogy! É-én boldog vagyok, de tényleg! Ne haragudj, hogy sírok, nem vagyok szomorú, csak nagyon-nagyon-nagyon örülök – magyaráztam meg könnyeimet, hogy elkergessem az aggodalmát. Nem szerettem volna ezzel kellemetlenséget okozni neki. Csak olyan keveset hallottam róla mostanság, nem tudtam tartani vele a kapcsolatot telefonon keresztül, pedig időnként igazán szerettem volna beszélgetni vele. Hiányoztak az esti csevegések a tévé előtt, nassolnivalók mellett. Ráadásul többiek se tudtak sokkal többet Tomo-neeről.
  – Milyen árnyak? – tanácstalanul tettem fel a kérdésemet, hangomban érezhető volt az aggodalom. Nem egészen értettem ezt a titokzatosságot. Miért ne szabadna tudnia bárkinek is, hogy itt van, hogy ő az? Nem értem… Mi történt Tomo-neevel? Nem úgy viselkedett, mint azelőtt, mikor elment arra az egyetemre.
  – Ryo-nii mesélt nekem néhány dologról. Az amnéziám miatt óvatos, de hallottam tőle egy-két dolgot – feleltem. – De legtöbbször szüleinkről és Gaberől mesélt nekem. Meg említette a droidokat, a bázisokat és az érzelemfalókat is – vázoltam fel nagyjából, hogy mennyi dolgot mondott el nekem Ryo-nii. Próbáltam felidézni, hogy említette volna Ryo-nii az ő vagy Tomo-nee időben való visszautazását vagy azt, hogy miféléket csináltak a jövőben. Megrökönyödtem tudatlanságomon, hiszen megannyi dologról képes voltam gondtalanul fecsegni vele, de ezekről semmit se tudtam. Pedig naivan azt hittem már, hogy kezdem megismerni, hirtelen megint óriásinak éreztem a távolságot, ami köztünk van. Ráadásul most rá kellett döbbennem, hogy Tomo-neeről se tudok sokkal többet! Mélyet szusszantottam.
  – Szóval nem. Nem igazán mesélt erről… De ha nem vesztetek össze, ha minden rendben, akkor miért így hívod Ryo-niit? – bizonytalanul kérdeztem rá erre az aprónak tűnő, de számomra fontos dologra. Tomo-nee mindig becézte Ryo-niit, legalábbis mióta itt vagyok sose szólította máshogy ez idáig.
  Magamban tartottam további kérdéseimet, amik a helyzet kapcsán merültek fel bennem, amiket nem értettem, mikor Tomo-nee mesélni kezdett. Figyelmesen hallgattam a történetet arról, hogy került vissza a múltba, hogy Ryo miként szabadította ki őt a rendszerből, és hogy a lázadók miként állították az oldalára Tomo-neet, aki…
  – Én ezt nem értem – szaladt ki belőlem kisvártatva. Le kellett ülnöm a padra, amiért egészen megszédültem a hallottaktól. – Azt akarod mondani, hogy te nem Tomo-nee vagy… vagyis nem az eredeti? – ismételtem el az általa mondottakat. – Miért hallgattál eddig róla? Most is a rendszeralkotóknak dolgozol? Miben módosítottad eddig a jövőt, azt is úgy csináltad, ahogy a rendszeralkotók utasították? – aggódva kérdeztem rá erre a részletre, hiszen elég nagy bajt jelenthet akkor a jövőre nézve.
  – Alvóügynököt? – szóltam közbe hirtelen. – És mi lett volna a feladata? Nem csak a múltat kellett átírnod? – homlokomat ráncoltam, miközben próbáltam követni a történetét. Lehet nem éppen a legokosabb tőlem, hogy minden új információ után megszakítom, de egyszerűen képtelen vagyok most lakatot tenni a számra. Teljesen össze vagyok zavarodva.
  – Akkor most három lélek volt a testben? Tomo-nee, az az alvóügynök és… – bizonytalanul pillantottam fel rá. Kicsit erős lett volna azt mondanom, hogy „te”, hiszen Tomo-nee volt az… vagy mégsem, vagyis már nem egészen tudom. Megköszörültem a torkomat. – És… és az, akié eredetileg a test volt? – próbáltam összerakogatni a részletdarabokat. – Azt megkérdezhetem, hogy ki ez a Miwa-san? És hogy mi történt ezzel az alvóügynökkel?
  Nagyot nyeltem. Nem is igazán tudtam, hogy most mit reagáljak erre. Majd megszakadt a szívem, hogy Tomo-neet sírni látom. Ölembe vettem a táskámat és kikerestem belőle a Hello Kittys papírzsepi zacskót.
  – Tessék, vegyél csak belőle. Gyógyító hatása van – próbáltam halovány mosollyal lelket önteni belé. Noha eléggé kusza volt nekem ez a történet. Átöleltem, hogy megvigasztaljam, bár attól tartottam észre fogja venni a bizonytalanságomat. Szó sincs róla, hogy ne hinnék neki, pontosan ellenkezőleg. Csak annyi kérdés kattogott a buksimban. Akkor most ő Tomo-nee vagy sem? Miért nem mondja el Umi-jiiéknak is? Ők tudnak róla? Mit kellene most mondanom? Annyira tanácstalan voltam…
  – De… – egészen meglepett a kérése. Szerettem volna azt mondani neki, hogy butaság, amit mond, hiszen ő Tomo-nee! De nem tudtam, mivel még ő sem volt meggyőződve erről. Nem hiszem, hogy pont az én bizonytalan szavaim erősítették volna meg ebben. Jaj, Umi-jii mit csináljak? – De… szerintem nekik is el kellene mondanod! Hiszen azzal csak jobban ártasz magadnak is és nekik is, ha nem mondod el nekik. Egyedül érzed magad, nem? – emeltem rá a tekintetemet. Én nagyon magányosnak érezném magamat, ha hosszú-hosszú ideig távol kellene lennem a családomtól, ráadásul a múltban. Főleg ha ilyesmiket kellene átvészelnem, mármint megtudnom, hogy nem az vagyok aki, de mégis.
  Szóval egy ilyen bizonytalan helyzetben eléggé fontos lenne, hogy a másik mellett álljunk, nem?
  – Bevallom, meglepett ez az egész és furcsa és… és nem is igazán tudom, hogy mit mondjak. De részben Tomo-nee vagy! Legalábbis nekem… és te is így érezheted, hiszen felkerestél… – elhallgattam. Rá kellett jönnöm, hogy éppen össze-vissza fecsegek, pedig alig értem át a helyzetet. Be kellett látnom, hogy üres szavaimmal semmit se segítek! Pedig úgy szeretnék, ahogy Umi-jii is tudja, egy-két szóval. De be kellett látnom, hogy elképzelésem sincs arról, hogy Umi-jii, hogy csinálja ezt. Viszont az a kérése, hogy ne beszéljek erről… úgy érzem nem fog menni.

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #33 Dátum: 2017. Júl. 31, 00:23:29 »
Vödörből csöbörbe

Képzeld el azt, hogy akikre a leginkább felnézel, nincsenek melletted. Képzeld el azt, hogy távoztak az élők sorából, te pedig magadat hibáztatod érte. Én vagyok a hibás! Tudom, hogy én tettem! Közbe kellett volna avatkoznom!
Pedig ennek több éve volt már! Mégis kísért, mert te erőlteted ezt, mint az öreg gramofonba tuszkolt poros lemezt. Az eszköz pedig minden nyomással tönkre menne kicsit, míg letörik a lejátszásra szolgáló karocska, a kopottas kurbli az oldalán... Pontosan így éreztem magam. Előttem volt ez mindvégig, de idáig észre sem vettem! Csak azután, hogy a gramofonhoz hasonlított lélek megtört, s éles sikításba kezdett, mely körbelengte elmémet egy délelőtti alvás alkalmával.
Izzadtam felültem ágyamon, ruhám szélével az izzadságom törölgetve.
- Megtörve - ismételtem halkan magamban a szót, és valósággal ízlelgettem, míg elmentem a fürdőszobába, hogy megmosakodjak. Hosszú hajam ki volt engedve most. Ahogy megnyitottam a csapot, előrehullott, és mikor a tükörbe néztem, úgy keretezte arcomat, mintha életem vászna előtt én lennék a gondterhelt festő. Nagyon ramatyul néztem ki sötét karikákkal a szemeim alatt.
- Kezd betenni, hogy két hete nem alszom rendesen! - csóváltam a fejem, majd a mellettem lévő kádra pillantottam, és úgy döntöttem, inkább oda szállok be.
Miután átjárta testem a meleg, tiszta ruhát öltve valamivel jobban éreztem magam. De még midig nem voltam az igazi. Ennek az oka egyszerű volt. Nagyon egyszerű.
Van az, mikor rájössz arra, hogy ami tönkretett, nem más ember volt. Nem is valami, aminek a történésébe amúgy lehetetlen volt beleszólni. Hanem csakis te magad. Én magam! Hosszú idő kellett, még Adrián után is, aki az első, és talán az egyetlen volt, akivel igazán mélyen átbeszélgettem ezt a problémát. Ám, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, vele mi lehet.
Arra tudtam csak gondolni, hogy talán a Másvilágban kóborol, végzi a dolgát, s egyszer eljön még, ha akar. Örültem. Annyira örültem, mikor emberként újra megjelent! Méghozzá nem is akárhol: az otthonom előtt! Azt se tudtam mit szóljak, jó formán makogtam, beinvitáltam őt, aztán elmerültem a pillanatban. Közben éreztem, hogy néz... Ez pedig valahol hiányzott. Nagyon hiányzott.
De ennyi. Azzal, hogy rájöttem, miért szenvedtem ennyire, miért maradtam tétlen, mikor nem kellett volna... kezemben volt a kulcs, hogy változtassak magamon. Amennyire lehet. Továbbra se lettem volna szószátyár. Továbbra se nyitottam volna ki lelkem kapuját annak, akit rá érdemtelennek találok. Ugyanakkor meguntam a tétlenül ülést. Így bár a szívem még mindig sajgott a sarokba dobott íj, és nyíltok látványától, már valahol az is jobban fájt, ha hosszabb ideig nem volt a hátamon. Végül magamra öltöttem, kiléptem az ajtón, a nosztalgia hullámain utazva.
Elmentem egy játszótérre. Yumishiwe? Yumisuwa? Valami ilyesmi lehetett. Ahogy elértem, a Yumisawa név fogadott, ami kis koromban egy színes kis birodalmat jelentett, sok hozzám hasonló gyerekkel. Nem értem, miért mostanság rohant meg ez a gondolat, hiszen felnőttként sem először jártam itt. Minden esetre eljöttem, és első dolgom volt ahhoz a nagy hintához menni, amit először lerohantam kisgyerekként.
Akkori énemhez hasonló lelkesedéssel futottam - már, amennyire a fapapucs engedte, majd a hátamon cipelt felszereléseket nekitámasztottam az egyik tartórúdnak, szemhez közel. Aztán ráültem a festett műanyagra, és lassan lökdöstem magam, az eget fürkészve. A Nap nem járt vészesen magasan, szóval tizenegy óra lehetett. Vagy csak egy picivel később. Fogalmam sem volt róla, nem néztem időt, mikor elindultam otthonról. Nem is érdekelt.
Csak élveztem a pillanatot, egészen addig, míg valakit meg nem pillantottam a játszótér mellett elhaladni. Nem lett vele volna bajom, de iskola uniformist viselt, és úgy tudtam, az iskola pont az ellenkező irányban van.
Őszintén? Az ilyet szó nélkül hagytam volna, és inkább a gondolataimba temetkezem, de egyszerűen olyan rossz volt ránézni a csajra, hogy kivételesen nem tudtam befogva tartani a számat. Újra magamra kaptam a cuccaim, és felé vettem az irányt.
- Hali! - ügettem oda hozzá - Hé!
Megközelítettem. Ha szerencsém volt, felfigyelt rám egyből, ha nem, a "hé"-t tán csak jobban hallotta! Utána volt nehezebb kiötleni mit mondjak, elvégre nem tartottam magam az anyjának. Így nem kezdhettem arról faggatni, hogy "bocs, minden rendben?". Ahogy közelebb léptem hozzá, éreztem, hogy valami van. Egyelőre viszont olyan homályos volt minden vele kapcsolatban, mint  a tükör zuhanyzás után. Azt sem tudtam igazán, mit mondhatnék, így improvizáltam.
- A suli nem a másik irányban van? - kérdeztem csípőre tett kézzel. Ennyit arról, hogy "nem az anyja vagyok".

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #34 Dátum: 2017. Júl. 31, 23:42:17 »


Reggel, mint az utóbbi napokban mindig, bal lábbal kelt fel. Olyan érzések kerítették hatalmukba, melyeket korábban nem ismert és körül sem tudott írni. Ha mindenképpen mondania kellett volna valamit, akkor az a „furcsa” lett volna, amivel Yuuna mindent jellemzett, amire nem tudott mit mondani. Tehát minden furcsa volt számára, úgy érezte, mintha nem is önmaga lenne. De nem tudta mi lehet ez az érzés és nem is akart foglalkozni vele.
Ahogy reggel, a fürdőszoba tükrébe nézett, abban sem volt biztos, hogy saját magát látja-e benne vagy mást. Bár az alap dolgok, mint a barnás fekete haj, a vörös szem és a fejforma stimmeltek. Azonban, ahogy visszanézett magára, úgy érezte, hogy egy idegennel néz farkasszemet. Megpróbált egy apró mosolyt varázsolni az arcára. Így már jobbnak találta a helyzetet, de koránt sem igazinak. Mosolyognia kellett, úgy érezte, ha ezt teszi, becsaphatja a világot, közöttük a bátyját, az ismerőseit és saját magát is, hogy minden rendben van. Minden szipi-szuper. De nem volt így, a karrierje darabokban hevert, az edzője pedig „szakított” vele. Ennek pedig még nem volt huszonnégy órája sem. És még fájt, mocskosul fájt, mind e mellett pedig valami furcsa és megmagyarázhatatlan ürességet is érzett magában. Ezt azonban már-már régi jó barátként köszöntötte, hiszen volt hasonlóban - egy pár fokkal rosszabban - része, mikor az autóbaleset után felébredt a kórházban, és megmondták neki, hogy a szülei nem élték túl azt, amit ő.
Mikor kilépett az utcára, enyhe fájdalom nyilallt a lábába. Megállt egy pillanatra majd lépett még egyet és megint egyet. Nem volt tökéletes, de az orvosok felkészítették erre. A mankó elhagyása és a láb újra maximális teher alá helyezése nem lesz egyszerű. Ő maga nem sokat értett abból, amit mondtak, csak bólogatott, és ha érthetőjapánul adták az instrukciókat, akkor megpróbálta követni őket. Most is azért hagyta otthon a mankót, mert a minap azt ajánlották neki: rövidebb utakra már nem szükséges, a buszmegálló, onnan pedig az iskola nem volt messze. Összesen öt perc gyaloglás. Legalábbis ennyi lett volna. Ahogy azonban leszállt a buszról és a távolból szemlélte az épületet, a befelé özönlő egyenruhás tömeget nem indult meg előre. Akart, de nem tudott. Soha, egyetlen egyszer sem lógott még az iskolából, de nem maga miatt, inkább Niichan miatt. A kezdeti - szerinte a mai napig jogos ˘w˘ - egyenruhás incidensei után igyekezett jól viselkedni, hogy minél kevesebb gond legyen vele, nem akarta a bátyját rossz színben feltüntetni. De ez most egyszerűen nem ment neki.
Rettentően szégyellt minden egyes lépést, ami egyre távolabb vitte az iskolától. De ez most nem ment, tegnap óta úgy csinált, mintha minden rendben lenne. Nem mondta el sem a  testvérének, sem másnak a Kentás dolgot, megtartotta magának. Ez is frusztrálta, hiszen minden fontosat elmondott Niichannak, de ezt akárhogyan próbálta tegnap este kinyögni, egyszerűen nem bírta. Akkor még valóságosabb lett volna annál is, mint amilyen volt. Ő legalábbis így gondolta; amíg nem beszélsz róla, addig nem is feltétlen valóságos. Addig bármi történhetett.
Nem tudta, hogy merre megy, vagy éppen merre jár, voltaképpen ilyenek nem is különösebben érdekelték, csak ment előre, amerre vitte az út, meg a fájós lába. Töprengő arcot vágott, de valójában pont azért igyekezett tenni, hogy még véletlenül se kezdjenek őrült táncba az agytekervényei. Az talán jobban fájt volna, mint a lába. Figyelmét egy nő hangja keltette fel, nem volt ismerős, bizonyos is volt benne, hogy nem neki szól, de azért felkapta a fejét. Ha eddig nem tudta volna, hogy ez nem az ő napja, most biztosan elkezdett volna derengeni valami hasonló gondolat, mert egy ismeretlen tartott felé. Feltehetően a hang tulajdonosa. Yuuna furcsa szerzetnek találta, annak ellenére, hogy ő sem volt éppen hétköznapi látvány a saját ruháiban. De mégse öltözött papnőnek és hurcolt magával fegyvereket :S. Szíve szerint futott volna, de ez a mozgásforma jelenleg nem, vagy csak igen korlátozva szerepelt a repertoárjában, és tudta, ha a nő akarja, könnyű szerrel utoléri.
- De >w> - felelte némi gondolkozás után a kérdésre. Minden normális ember azt válaszolta volna erre a kérdése, hogy nem. Esetleg kitalált volna valami kreatív hazugságot, de Yuuna most nem éppen volt abban az állapotban, hogy ilyeneket tegyen. - De magának ehhez mi köze? Nem is ismerem :/ - lépet egyet hátrébb. Nem volt más vágya, csak ott hagyni a őt, egyedül lenni és elmerülni az önsajnálat kellemesen meleg és selymes mocsarában. Tovább akart menni, azonban most mégis csak jól esett állnia, mi több. A térde inkább ülésért kiáltott, érezte ő, hogy sok volt ez a séta, de nem akart foglalkozni vele, csak menni akart tovább.

« Utoljára szerkesztve: 2018. Aug. 15, 22:55:45 írta Tachibana Yuuna »

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #35 Dátum: 2017. Aug. 04, 00:18:51 »
Vödörből csöbörbe

Nagy sóhajjal leeresztettem kezeimet,  merengőn az előttem állóra tekintve Talán ez mégsem volt olyan jó ötlet, futott át agyamon, de most már mindegy. Arckifejezését tekintve mondhatom, sikerült meglepnem őt a kinézetemmel. A viselkedésem viszont kire gyakorolt nagyobb hatást? No kérem, itt ütköztem falba!
Úgy éreztem, mintha nagy kő gördült le volna a szívemről. Mintha... bizonyos dolgok rendeződtek volna az életemben. Ettől ez a flúgosság? Felpörögtem volna? Vagy most hülyültem meg egész biztosan?
Az idő telt, ám hogy őszinte legyek, mindez nem volt fél perc sem a fejemben. Mikor pedig elég közel értem hozzá, megrántottam azt a bizonyos gyeplőt, mielőtt végleg elveszek. Különben is, volt mire felfigyelni a lány részéről.
Erősen élt bennem a sztereotípia, mi szerint a hozzá hasonlóaknak nagy a szája, és elmennek bármeddig, csakhogy nekik legyen igazuk. Szóval képesek a gyerkőcök feleselni, hazudni, meg talán ütni is. Ő ellenben meg se próbálkozott vele. Mi lelte vajon?
- Hmm, lássuk csak! - Gondolkodást színlelve megdörzsöltem az államat, az ég felé pillantva, mintha oda lenne felfestve a válasz. Aztán így szóltam:
- Lehet nem ismersz, viszont érezni benned valamit, ami lehúz az életről. Nem tudnám megmondani mi, mert nem vagyok agyturkász. Sorozatgyilkos sem - tettem hozzá, mielőtt további kellemetlenségeket okoz a kisugárzásom - Minden esetre érdekesnek talállak.
A sztereotípiámról akkor se mondtam volna le, ha lefizetnek. Ugyanakkor az érzések erősebben domináltak bennem, mint a józan ész, így valahol sajnáltam a gyereket. Meg alapból is, hiába voltam egy búskomor alkat, hiába nem voltam a szavak embere, valahol vágytam a társaságra, és gyűlöltem, ha valaki ilyen fanyar képet vágott előttem! Magamnak is elég a látvány, ha a tükörbe nézek....
- Az meg már a te dolgod, hogy mit kezdesz ezzel a helyzettel. Nem várom el, hogy egy idegennek mesélni kezdj az életedről. Viszont ha már itt vagy, abba szerintem egyikünk sem hal bele, ha megosztod, mi lehet "érdekesebb" a sulitól!
Tudom, hogy baromira megleptem, akárcsak magamat, hiszen nem vagyok egy laza beállítottságú emberke. Ezt ő is leszűrhette, mert miközben beszéltem, néha megfeszültek az izmaim. Nehezemre esett felengedni, és többször felötlött bennem: miért próbálkozom akkor vele? Főleg egy idegen előtt. A válasz egyértelműbb volt, csak idő kellett, hogy eljusson a tudatomig: humanitáriusság... Hehe. Engem előbb utálnak meg az emberek, mint én őket...  Mert nem beszélek mindig, és amikor igen, akkor se tudom teljesen, hogy mit mondhatnék. Nem vagyok biztos magamban. De ne ezen agyaljunk most!
Adott volt a mondatban a kérdés, amire vártam a választ. Közben észrevettem a lány arcán, hogy kényelmetlenné válhatott számára az állás, így megpróbáltam a kezemmel noszogatni egy pad felé.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Aug. 13, 18:42:45 írta Shirei Tenro »

Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #36 Dátum: 2017. Aug. 17, 19:59:00 »


Mély sóhaj hagyta el az ajkait, mikor a nő gondolkodni kezdett, vagyis tetette azt. Nem ismerte Tenrot, a nevét se tudta, most látta először, azonban lassan 17 évesen néhány felnőtt praktikát ismert. No meg, annyi gondolkodási kapacitása neki is volt, hogy tudja, na jó, ne túlozzunk, inkább sejtse, hogy egy felnőtt nő nem szólít meg csak úgy egy diákot az utcán ok nélkül. Ha mégis, akkor az zaklatásnak minősíthető ő pedig futhat egy rendőrhöz :S. Nos igen, a zaklatásban, mint olyanban, nagyon otthon volt.
Az indokra csak felvonta a szemöldökét. Hogy lehúzza valami az életről? Nem akart tiszteletlen lenni, főleg nem idegenekkel, de nagyon vissza kellett fognia magát. Szíve szerint megkérdezte volna, hogy miből következtetett erre a nő. A lábán lévő, „alig észrevehető” térdrögzítőből, vagy abból a világfájdalmas arckifejezésről, mellyel akkor szemlélte az őt körülvevő dolgokat, mikor egyedül volt.
- Remek :/ - kommentálta ennyivel, nem tudott és nem is akart többet hozzáfűzni. Kicsit komikusnak vélte, hogy egy idegen érdekesnek találta annyira, hogy megszólítsa és furcsaságokat hordjon össze. Ezzel ellenben az edzője, pont annyira találta érdekesnek, hogy kidobja, mint ahogy egy megunt állatot szokás. Ha azt hitte, hogy az élet nem csinálhat belőle nagyobb idiótát, akkor tévedett. Véleménye szerint most pontosan ebben a szituációban volt. Már abban, mikor az élet ott szívatta, ahol csak tudta :S.
Minél többet beszélt a nő, annál furcsábbak találta. Ha csak egy csepp józan esze - és két épp térde - lett volna, akkor minden bizonnyal fut. Yuuna azonban nem rendelkezett ilyenekkel, így csak csendben hallgatta, hogy mit is szeretnének tőle. De semmi értelmét nem látta, nem mintha bárminek is látta volna úgy általánosságban. Ez azonban akkor is nonsense volt. Ideállít elé egy vadidegen, összehord mindenfélét, majd közli, hogy meséljen az életéről. Éppen válaszra nyitotta a száját, de mondat már nem jött ki rajta, nem volt ideje, mert a következő lépésben a nő egy pad felé kezdte terelgetni. Az esze, már amennyi éppen aktívan szuperált, ellenezte a dolgot, még úgy is, hogy pár ember volt körülöttük. Leülni egy creepy idegennel egy padra, nem éppen festett jó ötletnek. A lába azonban ülésért kiáltott, nem véletlenül. Végül hagyta magát, de igyekezett a pad lehető, a nőtől legtávolabb eső részére ülni. Szinte maga előtt látta Niichan és Mamoru reakcióját arra, mikor ezt elmeséli nekik. Persze, külön-külön. És egyik sem éppen dicsérte a viselkedéséért.
- Miért mesélnék magának? - szólalt meg végül jó néhány percnyi néma csendben ülés után. Azonban nem nézett a nőre. Tekintetét a játszótéren, az ott játszó gyerekeken és az anyukákon pihentette. Őket elnézve hirtelen úgy érezte, hogy nagyon hiányzik neki a sajátja. Ezt azonban hangosan sose vallotta volna be. Félt, hogy visszajut Niichan fülébe, aki tényleg mindent megtett érte a szüleik halála után. Nem akarta ezzel megbántani. - Egyáltalán miért is érdekli az élettörténetem? Ez talán valami furcsa hobbi, hogy lógó diákokat szólít le és faggatja őket :S? - kérdezte ahelyett, hogy mesélt volna. Igazság szerint nem volt annyira izgalmas élete, hogy ne mondhatta volna el annak a történetét, úgy vélte, hogy semmi különösen extra nem történt benne. Egyszerűen csak nem akart egy idegennek panaszkodni. Mert ez, ami most kijött volna a száján határozottan annak hatott volna.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Aug. 15, 22:55:33 írta Tachibana Yuuna »

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #37 Dátum: 2017. Szept. 12, 23:00:14 »
Vödörből csöbörbe

Kezdtem rosszul érezni magam a gondolattól, hogy csakúgy megrohamoztam egy gyereket, aki a Miko ruhám és a fegyverem folytán azt hihette, valami rosszarcú idegen vagyok. Az előbbiek miatt ezt jogosan hihette, az igazság azonban mégis más volt. Szerettem segíteni az embereknek. Ha sokkal nem is tudtam, meghallgattam őket, amennyiben hajlandóak voltak valamennyire megnyílni. Nálam sose elvárás, hogy valaki kiterítse élete minden részletét, ezt szerettem volna a lánnyal megértetni. Szóval egyelőre nem adtam fel, a kétkedésből jövő kérdésáradatra sem.
Helyette akaratlanul is felkacagtam, főleg arra, mi szerint nálam ez „fura hobbi”.
- Mondhatjuk annak  – vontam vállat -, bár viccesen hangzik, hisz aligha mennék oda mindenkihez. Az életemről se mesélnék, de mindenképp kihasználnék egy helyzetet, amiben az illető se nem rokonom, se nem diáktársam. Leállnék vele beszélgetni, mert abból érdekes dolgok születhetnek. Amik akár jók is lehetnek - mondtam el szerény véleményem, miközben a lány példáját követtem. Figyeltem a minket körülvevők mulatozását, és megkönnyebbülten sóhajtoztam apró kacajaikon.
Eközben csendet teremtettem magunk közt, hogy legyen ideje megemészteni a mondanivalóm lényegét. Ami utólag visszagondolva tömény lehetett neki, de én tényleg fairül akartam játszani, nem kihasználni őt, vagy bántani. A továbbiak viszont függtek a válaszától. Ha tovább makacskodott, a következő lépésem alaposan meg kellett fontolnom, mert rossz lett volna tovább bonyolítani a helyzetet, vagy az ismeretlen emberke érzéseit.  Végső esetben megfordult a fejemben, hogy csak elköszönök, majd tovább állok, ez viszont később menekülésként visszhangzott a fejemben. Ezért kizártam a gondolataimból.
Ha hajlandó volt bármennyit is megnyílni, kicsivel talán könnyebbnek érezhette a helyzetet. Igaz, mit sem változtat ez a viseletemen, ami a komikumot adja a mai napban… De valamit csak megtudhatok így róla! Azon kívül, hogy gyanakvó, ami általánosságban igaz az emberek többségére.


Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #38 Dátum: 2017. Szept. 16, 14:57:50 »


Határozottan csak szarkasztikus akart lenni, mikor azt kérdezte, hogy a nőnek ez valami furcsa hobbija-e. Talán kicsit meg is akarta sérteni, arra azonban egyáltalán nem számított, hogy nagyjából helyeslő választ kap. Jó pókerarca volt, valamit konyított a színészkedéshez, hiszen a jégen rendszerint el is kellett adnia magát, nem csak robotként végrehajtani az elemeket. Most azonban ha akarta volna, akkor se tudja elrejteni azt a meglepődöttséget, ami kiült az arcára. Nem félt, csak kicsit, na jó nagyon creepynek találta a nőt. Hiszen komolyan, ki az, aki ilyeneket kérdezget fiataloktól :/?  A huszonegyedik században elég volt valakit bejelölni facebookon és már tudtad az egész életét. Yuuna ezt sokkal, de sokkal logikusabb lépésnek hitte, mint a kérdezősködést, ami szerinte nem mellesleg zaklatásnak is minősülhetett. Komolyan úgy gondolta, hogy a nőnek mázlija van vele és azzal, hogy nem rohant az első rendőrhöz, akit meglátott.
- Tényleg? - vonta fel a szemöldökét, mikor a nő azt mondta, hogy kihasználna egy helyzetet, mikor egy vadidegennek mesélhet. - Akkor meséljen! - mondta, bár ha teljesen őszinték akarunk lenni, nem a nő története érdekelte. Nem ismerte, nem jelentett neki semmit, így az élete is hidegen hagyta. Egyszerűen csak kíváncsi volt, hogy komolyan mondta-e azt, amit korábban mondott, vagy egyszerűen csak őt akarta ezzel beszédre bírni. Amit nem mellesleg még mindig nem nagyon értett. Komolyan, ha lett volna csak egy kis veszélyérzete, akkor elfutott volna, már régen, de nem sok ilyennel rendelkezett, ezt a helyzetet pedig nem ítélte kritikusnak. Az meg som fordult a fejében, hogy mit fog szólni ehhez a történethez nos... bárki, akinek elmeséli majd.
- Amúgy - szólalt meg végül halkan -, ha annyira érdekel, akkor keress rá az interneten, elég sok cikk van róla - vonta meg a vállát. Ő nem akart mesélni, tényleg nem akart. Az újságírók amúgy is remekül megtették helyette, sőt, még videó is volt fent, nem egy és nem két darab, elég szép megtekintés számmal. - Elég, ha azt írod be, hogy Tachibana Yuuna, baleset. Angol nyelven több találatot kapsz, de azért japánul is szép számmal vannak - tette ég hozzá, hiszen arra eddig is rájött, hogy a nő nem ismeri őt. Ezzel nem volt baj, voltak így ezzel több millióan a világon, de mivel éppen azt mondta, hogy keressen rá a neten a neve nélkül elég nehéz lett volna. Bár, egy apró pillanatra megfordult a fejében, hogy úgy hagyja, de nem volt olyan. Remélte, hogy a nőnek van valami okos készüléke, internettel ellátva, megmondom őszintén, csalódott volna, ha ez nincs így. Mert attól még, hogy valaki úgy öltözött, mintha most érkezett volna a középkorból, még érthetett a modern technológia vívmányaihoz.
- Egyébként - szólalt meg váratlanul, miközben tekintetével az égen úszó felhőket és a világoskék eget szemlélte. Gusztustalanul nyugodtnak és békésnek találta. Valahol, mélyen igazságtalannak gondolta, hogy ő itt szenved, az időjárás, pedig ilyen békés, mintha minden rendben lenne a világon. Na jó, talán a nagy kerek egészet nézve így is volt, az ő kis világát tekintve azonban már nem igazán. - Miért hord magánál nyilat és íjat, ha amúgy pikk-pakk tudna magának is csinálni? - kérdezte, mint egy mellékesen. Szó mi szó, érdekelte a válasz, de ha a nő esetleg nem mondja el, vagy ferdíti a dolgot, akkor ő eldöntötte, hogy nem fogja erőltetni. Annyira azért nem kellett neki a válasz, egyszerűen csak érdeklődött, olyan volt ez neki, mintha csak az időjárásról kérdezett volna, nem pedig burkolt célzást tett volna arra, hogy tudja Tenro micsoda.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Aug. 15, 22:55:24 írta Tachibana Yuuna »

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #39 Dátum: 2017. Okt. 14, 19:27:45 »
Vödörből csöbörbe

Mit érnek a karmok egy olyan lelken, aki ezelőtt ötvenszer erősebben és jobban esett pofára? Jól tudtam, hogy a lány mire akart kimenni. Komolyan azt gondolhatta, megsért majd? Olyan volt a próbálkozása, mint dühödt macska egy vasajtóval szemben. Valami... vagy valaki, aki hasonló reakcióval a világért sem tudna kibillenteni az egyensúlyomból.
Bármit is várt, őszinte válasz lett a jutalma. Meg egy kedves mosoly.
- Shirei Tenronak hívnak, 22 éves vagyok. A szüleim jó ideje halottak, így régóta egyedül élek - válaszoltam egyszerűen, szemrebbenés nélkül.
Tömör voltam, mert sejtettem, hogy a sok rizsa épp az ellenkezőjét váltaná ki belőle, és jobban bezárkózna. Vagy végül is a fene tudja! Kiszámíthatatlannak találtam a lányt, ugyanakkor hittem benne. Hittem, mert éltetett, amit az eddig megismertektől tanultam.
Erőt adott a csapatmunka, a sok kaland. Mizuki a hozzám hasonló öltözetével, lényével. Amarilla a maga gyerekes, de annál kedvesebb jellemével. Semafor azzal, hogy nevetség tárgyává igyekezett tenni minket egymás szemében, s bábokká, a maga szórakoztatására. Végül, ám korántse utolsó sorban ott leledzett bennem a vacsora. Erőt adott az, hogy újra találkozhattam az így kialakult társaság jó részét. Lerombolt, miképp néhányunk csatlakozott ahhoz... ahhoz a gusztustalan féreghez!
S eképpen erőt próbáltam most lehelni valakibe, aki talán annyira se hederített oda rám, mint ember a szemétre. Mert szerettem őket. Újra. Őszintén szerettem! Ez pedig többet jelentett, mint a mellettem ülő elképzelhette volna. Maximum egyre növő lángjára lehetett figyelmes, a szememben tükröződő szenvedély fényében. Már ha nyitott volt eléggé ahhoz, hogy erre felfigyeljen.
Amennyiben az előbbit nem is vette észre, pillanatnyi meglepettségem jobban kiült arcomra, mint gondoltam. Éppenséggel telefonom nem volt, tehát helyben képtelen voltam utánanézni annak, amit Yuuna mondott. Otthon azonban volt internetem, illetve laptopom, és az egyik német portál írt egy balesetről. Annak a főszereplője egy korcsolyaművész, aki azt hiszem eltörte a lábát, így egyelőre kerülnie kell a jégpályát.
A cikket több japán weboldal szerkesztője koppintotta, néhol pedig gyökeresen átalakították. Előfordult, hogy a hír végén a művész meghal. De miután itt ültem a lány mellett, erős gyanúm támadt az utóbbi kapcsán... S a szívbeli örömöt felváltotta a fájdalmas szomorúság.
- Tehát korcsolyaművész vagy - bólintottam, egy mosollyal palástolva keserűségem. Majd példáját követve tekintetem lassan az égre emeltem. Utólag megjelentek előttem a videók is, amiket tonnaszámra néztem meg róla. Micsoda ólomsúlyú dolog ezt viselni! Talán a felhőkéhez hasonlók. A szürkéké, amik fel akarnak emelkedni, hogy olyanná váljanak, mint bárányszerű társaik. De nem megy nekik egy könnyen. Ezért addig tettetik az érdektelenséget, míg végül egy nap eleresztenek. Akkor indul meg a lélekből eredő özönvíz.
- Mi?! - kérdeztem hisztérikusan. Jól hallottam Yuuna kérdését, de megijedtem egy pillanatra, hogy rájött a kilétemre. Biztosra akartam menni, hogy nincs így, ezért barna szemeimet azonnal az övéibe fúrtam. Úgy tűnt, érdeklődő... Rögtön szégyenérzetet közöltem felvont szemöldökeimmel, és egy bágyadt sóhajjal.
- Ne haragudj! Sokan kérdezték már, de mindig meglepődöm, mert olyan, mintha az íjászat kiveszni látszana Karakura életéből. Pedig én fontosnak találom. Viszont nincs kedvem a nyilakat magamnak kifaragni és megcsinálni, inkább megveszem őket készen, és ha tönkrementek, ugyanígy megjavíttatom, vagy kidobom. Egyedül az íjam az, amit saját kezűleg tartok karban, mert családi ereklye.


Karakterlap

Tachibana Yuuna

Ember

*

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 000 / 45 000

Hozzászólások: 126

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 21 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Pink

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"A question that sometimes drives me hazy: am I or are the others crazy?"

Post szín:
#FF4C74


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #40 Dátum: 2017. Okt. 22, 22:35:34 »


Meg sem próbálta leplezni a meglepetését, mikor a nő valóban mesélt. Na jó, mesének azért nem nevezte volna, inkább elmondta a saját paramétereit, hogy mit lehet tudni róla. Meg azt, hogy meghaltak a szülei. Yuuna nem mosolyodott el ennek hallatán, sose tett volna ilyet, tudta, nagyon is jól tudta milyen érzés az, mikor valakinek meghalnak a szülei. Most mégis ehhez lett volna kedve. Kicsit úgy érezte, hogy Tenro ettől többnek, különlegesebbnek érzi magát. Mert vele történtek rossz dolgok, így a baja biztosan nem vetekedhet ezekkel, esetleg lehet egyenrangú a baja. Hát, most tévedett.
- Tachibana Yuuna vagyok, tizenhat, lassan tizenhét. Az én szüleim is meghaltak, közel tíz éve, a bátyámmal élek - mondta legalább olyan tényszerűen, mint ahogy a másik közölte vele a dolgokat. Nem kívánta részletezni a miérteket és a hogyanokat. Igazából, ha jobban belegondolt, akkor azt sem értette, hogy ezeket miért is osztotta meg egy ismeretlennel. Senki sem mondta, hogy viszonoznia kell azokat az információkat, amiket a másik megosztott vele. Csak értetlenül megrázta a fejét. Nem igazán tudta, hogy mi történik vele és körülötte, minden, többek között ez a találkozó és a beszélgetés is zavaros volt neki. Nem tudta, hogy mi haszna, vagy értelme van. Egyáltalán, miért ment bele?
Nem értette a nő meglepődését, mikor közölte vele, hogy nézze meg a telefonján a dolgokat. Számára, a huszonegyedik század gyerekének számára maximálisan természetes volt, hogy mindenkinek van telefonja internet kapcsolattal. Már majdnem felajánlott az övét, mikor úgy látta, hogy a nő gondolkozóba esett, így inkább hagyta. Nem igazán tudta, hogy ez miben segíthet a helyzeten, ha csak az agya nem tudott kapcsolódni a világhálóhoz, de hagyta. Nem is érdekelte igazán, hogy őszinték legyünk. Tekintetét inkább ismét a játszó kislányra és az anyukájára vezette. Valahogy olyan békések és idilliek voltak, hogy amint őket nézte, hogy egy picit megfeledkezett a saját gondjáról is. Egészen addig, míg a nő meg nem szólalt.
Nem válaszolt neki egyből, inkább lehajtotta a fejét és a térdeit tanulmányozta. Az egyik egészséges volt, a másik pedig totálkáros. Járni is csak keveset tudott még vele. Kicsit olyan volt, mintha nem is a saját végtagját szemlélte volna. Mintha még elhitetethette volna magával, hogy ez csak egy rossz álom, amiből bármikor felébredhet és akkor minden rendben lesz.
- Ja, valami olyasmi - válaszolt végül, de továbbra se nézett a nőre. Időre volt szüksége, hogy legalább annyira összekaparja a lelkének és életének nevezett szilánkokat, mint ahogy eddig voltak. Ha csak egy kicsit jobban elengedi őket, nem biztos, hogy képes lesz a későbbiekben újra összerakni.
Felvonta a szemöldökét a nő reakciójára. Nem értette, hogy mi ez a hisztérikus hang. A lélekenergiájáról egyértelmű volt, hogy micsoda, egészen biztosan nem tévedett, hiszen Niichannak és a nagyszüleiknek is ilyen volt. A faragásos reakciójára pedig furcsább volt. Yuuna nem különösebben fogta fel, hogy miről is magyaráz neki a nő, csak az volt biztos, hogy nem egészen értették meg egymást :/.
- Nem erre gondoltam - eresztett meg egy sóhajt, miközben megrázta a fejét. - Arra gondoltam, hogy lélekrészecskékből is tudsz ilyeneket csinálni, minek fárasztod magad azzal, hogy ezeket hordod magadnál :o - mondta ki nyíltan a dolgot, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És tulajdonképpen számára az is volt. Azt hitte, hogy minden ember tud a quincyk, lidércek és mi egy más létezéséről, ezért nem is csinált belőle nagy ügyet. Talán említettek neki valami olyasmit, hogy titoktartás, ami be is tartott rendes emberek felé, de az olyanok felé, akik olyanok voltak, mint Niichan vagy Mamoru. És Tenro beletartozott az első csoportba.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Aug. 15, 22:55:13 írta Tachibana Yuuna »

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #41 Dátum: 2018. Márc. 04, 23:01:54 »


Szabadnap. Ez valami olyasmi, amiben régen volt részem utoljára. Valamiért, annak ellenére, hogy feltehetően a világ utolsó videótékájában dolgozom, a főnök nagyon ragaszkodik a rendes nyitva tartáshoz. Szóval ritka az, mikor délelőtt is tudok dolgokat intézni és nem késem el az iskolából. Remek lesz, egy nap, amikor már csak a korom miatt néznek ki. Komolyan, miért is bűn, hogy nem vagyok 36 éves besavanyodott anyuka :/? Mindegy, már nem bosszankodom ezen, elengedtem. Csak ez is olyan, hogy nem értem, miért kell a tanárnőnek minden egyes áldott nap a szememre vetni, hogy kések tizenöt percet. Nyilván nem direkt és szórakozásból csinálom, de nem tudok mást tenni, én is pénzből élek, ahogy ő. Amíg neki az a dolga, hogy a gyerekemet tanítsa, nekem az a dolgom, hogy napi nyolc órában unatkozzam a tékában. Persze, esetleg megbeszélhetném Shunnal, hogy tegyük át a váltást, de… ez az ötlet több sebből is vérzik, főleg abból, hogy szintén az iskola miatt nem tudnék korábban berni. Sokszor így is kicentizem. Bár tény, mostanában egészen jól kijövünk, de ettől még nem fogok odaállni elé és megkérni, hogy jöjjön be tizenöt perccel korábban. Sejtem mit válaszolna :/. Főleg úgy, hogy nem indokolnám meg a dolgot, pláne nem az igazsággal. Nyilván nem a munkatársam lesz az, akinek elmondom, hogy huszonnégy évesen van egy nyolcéves fiam. Még csak nagy matematika tudás sem kell, hogy Shun kiszámolja a dolgokat és bár nem volt az a nagy kérdéses ember attól még nem. Nope from nopeland.
Az iskola elé érve még van pár percem, így inkább a telefonomat nézem, mint sem a többi szülő tekintetét. Biztos vannak köztük még olyan kis naivak, akik valaki nővérének hisznek, de a szülőiknek köszönhetően a legtöbbjük tudja, hogy ki vagyok. Szerencsére nem kell ezen tovább agyalnom, ugyanis kinyílik az iskola ajtaja és egy sereg gyerek özönlik ki rajta. Nem kell keresnem, sejtem, hogy Yuuri nem az első gyerekek között lesz, akik gyakorlatilag kitörnek az ajtón. Nem tudja, hogy ma rendes időben jövök érte, de ez nem feltétlen baj. Főleg azért, mert az a mosoly, ami akkor ül ki az arcára, mikor meglát, felbecsülhetetlen. Komolyan, olyan gyorsan szalad oda hozzám, mintha maga is fullbringer lenne, nem pedig egy egyszerű ember. Amit nem bántam, örültem is neki. Sokkal egyszerűbb így az élete.
- Szia, prücsök :3 – simogatom meg a fejét, miközben kicsit hátrébb lép és már be sem áll a szája. Mondja, hogy mi történt ma az iskolában, milyen lett a dolgozta és hogy ki mit és miért csinált. Biztos nem tőlem örökölte ezt a beszédességet, de nem igazán zavart, örültem, hogy jól kijött az emberekkel és voltak barátai. Szóval, tulajdonképpen minden igazán tökéletes lett volna a mai napban, ha úton hazafelé, a helyett, hogy minden figyelmem a fiamra fordítom egy picit is figyelek az útra semmi baj sincs. De nem így történt., így pedig neki mentem valakinek. Nagy hirtelenjében volt benne valami ismerős.
- Bo… - léptem hátra, de ahogy ránéztem nem tudtam befejezni a mondatot. Ha létezik a szerencsétlenségnek rátája, akkor most biztosan magasan kivertem azt. – Basszameg – csúszik ki akaratlanul is a számon, amire a fiam egyből megrángatja a kezemet.
- Pont te mondtad, hogy nem beszélünk csúnyán ˘o˘ - mondja, mire akaratlanul elmosolyodom. Ha mást nem, legalább jó nevelést adtam neki még akkor is, ha pont én nem tartom be azt.
- Igen, igazad van, ezt mondtam :3 – sóhajtok, miközben Yuurira mosolygok, aztán Shunra nézek. Mert persze. Ki más állna velem szemben :/? Ki mást küldene rám a karma? – Sajnálom a történeteket, nem figyeltem ^w^ - mutatok jó példát a fiamnak. Mert igen, ez az egyetlen oka annak, hogy ezt mondom, nem pedig azt, hogy Shun figyelhetne a lába elé, annak ellenére, hogy én mentem neki. Na, nehogy már egy gyerekes nőnek kelljen egy önmagában sétáló férfival is foglalkoznia :/.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 10, 02:05:10 írta Watanabe Maaya »

Karakterlap

Yamane Iwao Shun

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
3 000 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 5 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Karamell színű

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Minden filmmel! *3*

Mottó:
Néha a legrosszabb hazugság az, amit magunknak mondunk...

Post szín:
#55CF72


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #42 Dátum: 2018. Máj. 11, 17:59:23 »

Az átlagos napok egymás után jönnek, és igazából csak a munkahely és az otthon közötti ingázás tette ki. Ritkán kellett az iskola közelébe mennem, szerencsére amennyire eleven volt Pukkancs, annyira tisztában volt vele, hogy van olyan hely, ahol kicsit vissza kell fognia magát. Nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, túlélési ösztön volt, nem valamiféle nevelési bravúr. Ha nem kell bemennem, neki nem kell lelencdébe mennie, ez ennyire egyszerű volt, mind a ketten tudtuk, hogy nem volna ott jó.
Azonban előfordultak olyan élethelyzetek, amikor nem lehet elkerülni, hogy az ember megmutassa magát egy osztályfőnöknek, és a mai egy ilyen volt. Magamhoz képest egészen kiöltöztem, és inget húztam, és még meg is fésülködtem, persze hatalmas sóhajtozások közepette, ahogy Rumi is szokott, előadva a hattyú halálát, hogy mennyi mindent meg nem teszek érte.
Sose szerettem a nyíltnapokat, már gyerekként sem, de így felnőttként olyan volt, mintha egy másik világba csöppentem volna. A szülők javarészt idősebbek voltak nálam, és fel nem foghatták, micsoda tinédzser lehettem, hogy már középiskolás lányom van, pedig harminc sem vagyok. Egyikükben sem merült fel, hogy a vezetéknevünk különbözősége nem csupán gyermeki lázadás a részéről, hanem indokoltan másmilyen kapcsolatban lehetünk egymással. Mindegy, már le sem álltam magyarázkodni, amúgy se terveztem szorosabb kapcsolatot kialakítani egyikükkel sem, a saját rokonaimmal se szoktam jópofizni, idegenekre fele annyi kedvesség jut. Jó, a tanárral muszáj, de senki más kegyét nem vagyok köteles elnyerni.
Úgy éreztem, mire a délelőtti kötelező dolgoknak vége lett, mintha áthajtott volna rajtam a hathúszas gyorsvonat, és ez valószínűleg az arcomon is meglátszott. Rumi szíve minden bizonnyal megesett rajtam, mert egy gyors iskolakör, és némi pénzadomány után kegyesen utamra engedett. Hazudhattam volna, hogy nem, én itt maradok, és csacsogok a többi zsebemberke felmenőjével, de egyikünk sem volt olyan megjátszós fajta. Így hát némileg megkönnyebbülten indultam útnak, hogy otthon töltsem el a nap további részét, ami egészen sok volt, főleg, hogy estig lesznek programok az iskolában.
Az egésznapos „nem lehet dohányozni az iskolában, mert a gyerekek fejlődése, egészsége, és amúgyis hogy néz ki már a szádban” után jól esett, hogy legalább három szálat elszívtam egymás után, míg elértem a boltig. Nem volt túl sok mindenre szükség, mióta felelős szülő, meg felnőttebb felnőtt lettem egy kis purgyé miatt, mindig fel volt töltve a hűtő, de úgy éreztem, hogy megérdemlek némi kárpótlást, és vettem jégkrémet. Ha nem nézett volna ki teljesen hülyén, megkérdeztem volna magam, hogy miért erre esett végül a választásom egy doboz sör helyett, amiért eredetileg indultam, de nem tudtam volna válaszolni. Igazából nem voltam oda az édesért. Se a jégkrémért. A jégkásával elvoltam, és évi egy-két fagylalt is belefért, de ez egy indokolatlan döntés volt. Mindegy, nem mentem már vissza, inkább újabb cigarettára gyújtottam, vagyis gyújtottam volna, azonban nem akart működni a vacak gyújtó, így hosszú percekig csak álltam, és mint egy ősember, próbáltam tüzet csiholni. Persze sikertelenül.
A védtelenségem használhatta ki így az a személy, aki nemes egyszerűséggel igyekezett átgázolni rajtam. Jó, nem vagyok egy kétajtós szekrény, több rajtam az elégedetlenség, mint az izom, de azért az átlátszóságtól messze voltam, mint Hulk egy bolyhos kiscicától. Mondjuk nem az fájt, hogy mellkason fejeltek, a legjobbakkal is megesik, hogy aznap nem nyitják ki a szemüket, azonban ennek következtében leesett a cigarettám. És aztán még rá is lépett. Alávaló nőszemély! Lepillantottam a káromkodóra, és arcomra kiült a világfájdalom, annyira szép is lehetett volna ez a délután…
- Hé-hé, előbb az udvarlás, egy kis virág, romantikus vacsora, nem olyan férfi vagyok, aki csak úgy odaadja magát bárkinek. :roll: - Vetettem oda foghegyről, majd kénytelen voltam tovább pillantani a lányon, akin egy kisfiúcska lógott, vagyis a kezéhez volt nőve. Felvontam a szemöldökömet, úgy néztem vissza Maayára. – Most sem… :/ – Megint a gyerekre pillantottam. – És kit tisztelhetek benned, fiatalember, aki nem beszél csúnyán? ^w^ – Vettem elő legszebb mosolyom, bizonyos voltam benne, hogy a lány nem fog válaszolni, sose érintettünk személyes témákat, de egy gyerekről csak szólt volna. Bár… azt hiszem én se vallottam töredelmesen Rumiról.
A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy az öccse, de vagy tizenöt év volt közöttük ránézésre, nagyon idősek lettek volna Maaya szülei. Akkor ez valami plusz munka? Valóban nem fizetett a legjobban a téka, de azért ennél rosszabb munkáim is voltak, és azok mellé sem kellett mellékes.
- Megölted a cigarettámat, Watanabe Maaya… mivel szándékozol kárpótolni? – Fordultam a gyerek után ismét a lány felé. Ha azt hiszi, hogy egy bocsánatkéréssel minden el van intézve, rossz embernek ment neki.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 30, 14:48:35 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Watanabe Maaya

Fullbringer

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
8 000 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 9 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
világossárga

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#f4df9e


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #43 Dátum: 2018. Jún. 10, 02:04:03 »


Miért, komolyan miért hittem egy rövid pillanatig is, hogy a Sors esetleg kegyes lehet velem? Már igazán megtanulhattam volna, hogy nem :/, én mindig a legrövidebbet és a legrosszabbat húzom, amit csak dobhat a gép. Komolyan, mennyi volt a valószínűsége annak, hogy Tokió több, mint kilenc - hadd ismételjem meg KILENC - millió lakosából pont Shunnak sikerül neki mennem? Szinte semmi, egy a kilencmillióhoz, és mégis így történt. Egyáltalán mit keres itt?
- Mert nyilván ez a célom, valós elképzelés Yamane Shun, valós… - reagálok, bár nem igazán foglalkozom a férfival, reménykedem benne, hogy ha így teszek, akkor hamar pontot tehetünk ennek az ügynek a végére és mindenki mehet a dolgára. Nem egészen így képzeltem el ezt a délutánt. Shun például egyáltalán nem szerepelt benne :/. - Tessék? Mi az a... csudáról beszélsz :/? - vonom fel a szemöldököm, mert elképzelésem sincs, hogy mire gondolhat. Még soha sem mentem neki és kávét sem borítottam még rá, véletlen-szándékosan, pedig minden egyes alkalommal késztetést érzek rá, mikor kávé van nálam, ő pedig kinyitja a száját. Most is, bár semmi folyadék nincs a közelemben. Ez egy szomorú tény.
- Watanabe Yuuri vagyok, Bácsi ^w^. És te kivagy :o? - Okos gyerek, nem hiába az én fiam! Így bemutatkozva Shun remélhetőleg arra fog asszociálni, hogy a testvérem. No, nem mintha szégyellném Yuurit, ő az egyik legjobb dolog, ami velem történt az életemben. Eleinte azért nem akartam elmondani a munkatársamnak, hogy mi a helyzet velem, mert tiszta lappal szerettem volna kezdeni, nem pedig szánakozó tekinteteket kapni. Miután pedig találkoztam vele, már azért nem mondtam el, mert nem szerettem volna, ha ezen élcelődik. Nem tudom, meg tenné-e, ha tippelnem kéne, nemet mondanék, de ettől függetlenül nem szeretném kipróbálni, hogy kiderül-e az ellenkezője. Az nem zavar, ha felemlegeti a késéseket, az első találkozásunkat, vagy majd később ezt az esetet, vagy bármit. Gond nélkül visszavágok, de ez egészen más. Ez... csak más. Azonban ettől függetlenül nem mehetek el a mellett sem szó nélkül, hogy a férfinek szép mosolya van. Azonban előbb vágom le a saját nyelvem, mint hogy ezt meg is mondjam neki.
Semmivel. Már ott volt a nyelvem hegyén ez az egy szó, miközben azért ellenőrzöm, hogy tényleg eltettem-e láb alól a cigarettáját. És igen, tényleg így van. Franc! Bármilyen más szituációban gond nélkül itt hagytam volna, megjegyezve, hogy hozzájárulok a tüdőtranszplantációjának kitolásához, ez azonban most egy egészen más helyzet volt. Most rendesen kellett viselkednem, példát kellett mutatnom Yuurinak, valami olyasmit, amit kevés, az életében szereplő felnőtt tett meg.
- Várj egy pillanatot - sóhajtok végül, miközben előhalászom a pénztárcámat a táskámból. Egy gyors fejszámolást követően, kiveszek pár jent és a férfi kezébe nyomom. - Tessék, remélem ezzel kvittek vagyunk és ha…
- Anya, anya! - húzogatja meg a ruhám ujját Yuuri. Köszönöm, fiam, pont most buktattad le drága Édesanyádat, de semmi baj kicsim, neked elnézem ^^”. - Bemehetek a játszótérre *w*? - kérdezi lelkesen, miközben hol rám, hol pedig a parkban található játékokra néz. Látom a szemében a vágyat, mint minden egyes nap, mikor hazafelé megkérdezi, hogy lehet-e. Általában nemet szoktam mondani, de a mai különleges alkalom és… talán jobb is, ha picit kettesben maradok a „kedvenc” kollégámmal.
- Persze ^^, de ne szakítsd el a megint az egyenruha nadrágod, nem szeretnék a hónapban egy harmadikat is venni - mondom, miközben elveszem az iskolatáskáját és a kabátját, amit reggel adtam rá, nehogy megfázzon. Lelkes bólintások közepette tesz nekem ígéretet, majd egy szia kíséretében int Shunnak és már ott sincs. Ahogy biztos vagyok benne, hogy hallótávolságon kívül kerül Shun felé fordulok - de fél szemmel, azért figyelem a fiamat is -, azt hiszem, hogy jobb, ha itt és most tisztázunk valamit.
- Ha lenne bármi megjegyzésed azt tartsd magadban - mondom hűvösen, hogy egészen biztosan érezze: ez itt és most nem vicc, ez most komoly - …kérlek - teszem hozzá, bár komolyan úgy érzem, mintha minimum a fogamat gyökér kezelnék érzéstelenítő nélkül, de azt hiszem, erre szükség van. - Bár, ha megengedsz egy kérdést. Azt már tudjuk én mit keresek itt - biccentek a játszótér felé -, de te mit csinálsz erre, szokásodtól eltérően tisztességes embernek öltözve, megfésülködve :/? - komolyan, szerintem még SOHA nem láttam így. - Egészen jól áll. Csak nem randira készülsz az egyik rajongóddal :roll:? - incselkedem, bár a hangomból érezheti, hogy ezt a kérdést azért nem gondoltam komolyan. Közel a harminchoz csak nem a tizenévesek az ideálja. Bár ki tudja, sok furcsa embert van ebben az országban. Túl sok. - És igen, tudom, ez már két kérdés volt :|.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Jún. 10, 02:36:34 írta Watanabe Maaya »

Karakterlap

Yamane Iwao Shun

Ember

*

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
3 000 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 5 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Karamell színű

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Plátói

Kivel áll kapcsolatban?:
Minden filmmel! *3*

Mottó:
Néha a legrosszabb hazugság az, amit magunknak mondunk...

Post szín:
#55CF72


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #44 Dátum: 2018. Jún. 30, 19:39:36 »

Mélyet sóhajtottam, bár igazából sírni lett volna inkább kedvem, ha az elveszett utolsó szál cigarettára gondoltam. Közel s távol sem sejtettem dohány automatát a közelben, hiszen egy játszótér, és több iskola mellett voltunk éppen… bár, ha jobban belegondolunk, itt lenne csak igazán indokolt, mióta szülő vagyok, bizonyosan többször gyújtok rá. Főleg, ha olyan kérdések kerülnek elő, amik a kompetenciámon kívül esnek, szóval nevelés kérdésében szinte minden.
- Én aztán nem tudhatom, milyen kicsavart ízlésed van, de így hangzott… :roll: – Forgattam szemeimet. – Szóval meglehet, hogy az a célod, hogy ágyba cipelj, aztán pedig leharapod a fejem. – Igen, az arckifejezése kifejezetten olyan volt, mint aki képes lenne hasonlóra. Bár talán az ágyba cipelés nem szerepelt a tervei között, egészen nagy voltam ahhoz, hogy csak úgy felkapjon, és talán nem az a SheHulk típus.
Visszakérdésére inkább nem mondtam semmit, nem volt egy kifejezetten szerencsés alkat, sokszor késett, és nem figyelt másokra. Jó, leginkább rám nem, de mivel nincs más megfigyelési alapom, lévén eddig a munkán kívül nemigen érintkeztünk, ebből tudok kiindulni. Szóval kifejezetten figyelmetlen leányzó volt, és kész.
- Khm… csak nem mást készültél mondani, CigiGyilkos~san? :3 – Mosolyodtam el negédesen, csak amolyan incselkedésnek szántan, pedig nem volt szokásom, hogy így kihasználjam a helyzetet.
Sőt, általában mindenfajta helyzetet kerültem, ami nem volt muszáj, de lehet még azokat is. Mit keresek én most itt, és mért bonyolódtam bele ebbe a hosszas beszélgetésbe? Már azt leszámítva, hogy kifejezetten cirógatta a lelkem, hogy egészen feszültnek tűnt Maaya. Nem hittem, hogy miattam, sokszor voltunk kettesben, és talán ha kevésbé unnám a létezést is, csiholhatnánk némi szikrát, azonban erre se vette egyikünk sem a fáradtságot. Akkor viszont egyetlen dolog lehet, mégpedig a gyerek.
- Hogy én? :o – Böktem magamra, majd leguggoltam, hogy nagyjából egy magasak legyünk. – Ne áruld el Maayának, de igazából álcázott szuperhős vagyok, a gyerekek megmentője, aki jégkrémmel harcol a hőség ellen! Yamane Shun~san, egyáltalán nem bácsi! – Suttogtam, bár nem olyan csendesen, hogy a mellettünk álló nő ne hallja. – Amikor álcázom magam, akkor vele dolgozom, de most küldetésen vagyok, szóval parancsolj! – Nyújtottam felé az édességet, legalább annak jó helye lesz a végére. – Maaya biztosan megengedi, igaz? ^-^ – Pillantottam fel, csak nem feltételezi, hogy megmérgezem a gyereket, de azért jobb, ha jóváhagyja, plusz így a megszólításából is kiderül, milyen kapcsolatban is állnak. :roll:
Amennyiben elvette végül a jégkrémet, lassan felegyenesedtem, és engem lepett meg a legjobban, hogy a nő nem kezdett párbajba. Gyorsan feladta, és nem tudtam biztosra venni, minek köszönhettem ezt az egyértelmű győzelmet, de minden valószínűség szerint a gyereknek. Nahát, lehet Rumi mellé is kellene egy, és akkor sose lenne közöttünk vitának helye, bizonyosan minden helyzetben igazam lenne. 8) Bár, ha jobban belegondolok, ő inkább összefogna vele, és közös erővel próbálnák a maradék idegrendszerem is elsorvasztani… vagy a végén napi négy dobozzal szívnék a koporsószögből. Engedelmesen tartottam a kezem a pénzért, aztán kénytelen voltam elmosolyodni, annyira próbálta titkolni, és aztán első adandó alkalommal lebuktatják… olyan szomorú. :S
- Kvittek… anyuci… :roll: – Kuncogtam, nehéz volt megállni, olyan arcot vágott, amit még hosszan el tudtam volna nézni.
Lelkesen integettem a kisfiú után, majd leengedve inkább Maaya fejét lapogattam meg, mellé lépve. Furcsa volt a hanglejtése, és kicsit fájt, hogy azt feltételezi, bármi megjegyzést tennék a gyerekére. Sóhajtottam, végülis tényleg nem volt a legkedvesebb munkatársi viszonyunk, de sose tettem rajta, és a tettein kívül másra megjegyzést.
- Miért? Lehet valami hihetetlenül kedveset akartam volna mondani. – Fejeztem be a fejének simogatását, igazából nem is értettem, minek kezdtem bele, ő nem Rumi. Fáradt vagyok, azt hiszem. – Hé, azt se tudod, megengedem-e azt a kérdést. ˘o˘ – Vágtam fancsali arcot, főleg az embernek kinéző részre, hát minek nyalnám ki magam éjszakára, egy videótékába? :/ - Az én őszhajtartalékfelelősömnek ma nyílt napja volt, így embernek kellett öltöznöm, és úgy tennem, mintha szeretnék más szülőkkel beszélgetni. Pedig esküszöm, némelyiket a saját gyerekéről is letiltanám. Nem illik ilyet mondani, mi? – Sóhajtottam, és már nyúltam volna a cigaretta után, amikor eszembe jutott, hogy az utolsó harcosomat a mellettem álló nő harcképtelenné tette egyetlen lábmozdulattal. Watanabe Maaya, sok van a számládon! – Ne üljünk le a padra? Akkor látod Yuurit, és nem vágsz olyan aggódó-kancsal anyuka fejet. :roll:
Biztos voltam benne, hogy a korábbiak után még lesz kérdése, és bár felmerült bennem, hogy egyszerűen tovább sétálok, kicsit úgy éreztem, sorstársra találtam benne. Amikor fiatalon lesz valaki szülő, egyszerűen másképp kezdi el kezelni mindenki, mintha ezzel élete hibáját követné el. A mi esetünkben ráadásul ez hatványozottan igaz, bár a magam részéről csak limitált időtartam óta vagyok a pletykák alapja.
- Jól áll? Tudtam, hogy ki akarsz velem kezdeni! – Ha tudtam volna, pirulást is mímelek, de sajnos ez még nem ment. – Rajongó? Milyen rajongó? – Soha életemben nem voltam híres, mégis miről beszélhet? :/