Szerző Téma: Yumisawa Játszótér  (Megtekintve 4535 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Fuun Kotarou

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Yumisawa Játszótér
« Válasz #15 Dátum: 2014. Nov. 28, 21:39:29 »
>>Rumi & Kota<<
Úgy tűnik nagyon beleéltem magam a mesélésbe, meg abba, hogy végre van valaki akivel elüthetem az időt, meg érdeklődik is. A gondolkozó arcát félrenéztem figyelőnek, és csak még jobban belementem a saját agymenésembe. Aztán így a nézelődésére tett magyarázata valamennyire visszaránt.
-Öhm, szóval... Tudok szerencsés is lenni, csak olyan balszerencse lohol a sarkamban, mintha megátkoztak volna...
Foglalom össze amennyire tudom. A következő hasonlat egy kicsit megkuncogtat. Vicces lány. Ahogy gondolkozom hogyan is adjak választ, már jön is egy újabb kérdés. Nos, úgy tűnik még sem sikerült annyira agyonbonyolítani, hogy semmit se értsen meg belőle.
-Jahogyja... Nos, de csak akkor, ha titokban tartod.
Tartok egy kis szünetet. Valószínűleg akkor is elfecseghetném, ha ezt nem kértem volna tőle, de így talán jobb, mégsem rohangálhatok a homlokomon egy táblával, hogy héhó: csodabogár vagyok. Aztán a válasza után folytatom.
-Szóval, van egy-két trükk a tarsolyomban. Nem vagyok varázsló, vagy ilyesmi, de azért több mint átlagosak. Ami meg ezeket a katasztrófaszerű eseményeket illeti, többé kevésbé maguktól jönnek, vagy a rosszkor rossz helyen esetek is előfordulnak. Őszintén szólva néha már nagyon bosszantó tud lenni, de most örülök neki. Különben nem biztos, hogy átjöttem volna, és összeismerkedtünk volna...
A végére kicsit elszáll a lendület és belepironkodom, de azért még érthető. A zavarba jövetel, meg hát noh... nem számítottam rá, hogy ilyen helyzetbe kerülök, hogy egy aranyos csajjal fogok kettesben csevegni, meg minden. Úgy tűnik ő is emésztgeti a dolgot, bár nem tűnik úgy, hogy zavarban lenne. Egész emberi reakciónak tűnik az, amire én már csak vállat vonok.
-Ugye? Hihetetlen.. de magától tette..
A kérdésnél megint kicsit nehezen indult a dolog, de csak sikerült kihozni valamit belőle. Amikor meg jön a visszakezes kérdés csak bólogatok. Szélesedett a mosolyom, amikor belekezdett, aztán a szuperhősös bugyinál megakadtam, de olyan szinten, hogy fogtam magam és meglepettségemben lefordultam. Jó nagyot tompán puffantam, ahogy egy az egyben érkeztem mindenféle pozícióváltás nélkül. Aztán a további részek már túl gyanúsak, és abszurdak, szóval leesik, hogy valamilyen szinten, ha nem teljesen csak ugrat. Nem sokkal később jön is a pontosítás. Kiterülve hallgatom tovább, ha aggódna, akkor egy minden oké kézjellel válaszolok.
-Hm..- Pattanok fel a földről, majd leporolom magam. -Szóval a sütizés... Van egy két főre vonatkozó kedvezményem, a közeli sütizőbe. Amíg odaérünk meg a kérdés.. Hm.. hogy ne kuszáljak össze mindenfélét... Mesélnél magadról?.. Mármint kedvenc szín, zene, ilyesmi...
Pontosabban egy egyszeri 10%os kedvezményem van, de az már részletkérdés, hogy hány főre... Per pill kettőre... Kicsit ugyan belepirulok a kérdésbe, de megindulok a sütiző felé. Két lépés után egy kis tócsának tűnő valamibe léptem bele. Nem rá, mivel vagy térdig elsüllyedtem... Kellett nekem Rumit bambulni...
-Eh... ennél rossz.. hopp ezt majdnem elszóltam...
Kászálódok ki a szűk lyukból, majd egy kicsit kicsavarom a nadrág szárát. Amennyiben megpróbálkozna az előbbi elszólással, mármint az „ennél rossz...” teljes kiejtésével, nagy tellegetések között intem le, hogy ez rossz ómen, s csak reménykedem benne, hogy nem mondja ki, mert az eddig törvényszerűen valami balszerencsét hozott a fejemre... Így is kezd borús lenni az idő, észre se vettem, mikor gyűltek ide a felhők.
(Ez esetben a kimondás után 3 másodperccel mellé csapna be a villám. Rumitól távolabbik felén.)

Karakterlap

Shinomiya Rumi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
4 300 / 15 000

Hozzászólások: 37

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 1 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#99CC33


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Yumisawa Játszótér
« Válasz #16 Dátum: 2014. Dec. 07, 11:09:17 »
Baj, baj hátán
Rumi & Kota


Felcsillant a szemem, hogy most valami topsecret dolgot fogok megtudni. Bár arról lövésem sincs, mi alapján bízik meg bennem, hogy ezt elkotyogja nekem, tiltakozni biztos nem fogok ellene.
- Hivatásos titoktartó vagyok – bólogattam irtó komoly képet vágva, közelebb is hajoltam, hátha csak súgva lesz a titok, nehogy más is meghallja. Aztán…! Ennyi? Egyértelműen kiábrándult, már-már fancsali ábrázattal hümmögtem egy sort, az alattunk levő kavicsost bámulva. Semmi szupertitkos cucc, se nem vagány mutáns képesség, vagy földönkívüli szuperhősség, semmi olyan, amit vártam. Ehhez képest még az én nem normális dolgaim is nagyobbat szólnak. Jobb is, hogy nem mutattam neki semmit, mert még tényleg elijeszteném, vagy rám hívná a nem is tudom kiket, akik az ilyenekkel foglalkoznak, hogy aztán bedugjanak valami megfigyelős, kísérletezős bázisra.
- Átlagosnak lenni amúgy is baromi unalmas lehet… – hát ha csak ennyi, legyen ennyi, azért sértegetni nem akarom azzal, hogy belekötök abba, amije nincs. Vagy nem akar róla beszélni, vagy csak én képzeltem bele többet, mint amennyi valójában bujkál benne. Talán csak kicsit túlpörögtem a dolgot, mint általában, ahogy legtöbbször lenni szokott. Az is lehet, hogy túl sok filmet nézek, attól van tele ennyi marhasággal a fejem, majd jelzem is a kinevezett felnőttemnek, hogy alaposan elbarmolta a nevelésem ezekkel.
Túltéve magam a csalódottságon nagy levegőt vettem, hogy feldolgozzam a további infokat. Ha jól vettem ki, úgy lehet, talán nélkülem is megesett volna a baleset, csak a totális véletlenen múlt, hogy nekem is benne volt a kezem. Ami felőlem nézve ugyan irtó nagy simlisség, ha ő természetesnek veszi, hogy megtörtént, nem kezdem el vágni magam alatt a mászókát azzal, hogy árulkodok a bénázásomról.
- Fura vagy... – állapítom meg nem először és gyanítom, hogy nem is utoljára. Igaz, ezúttal nem is a magyarázatára reagáltam, hanem saját kis eszmefuttatásom végeredményének adtam hangot.
- Más épp azt tartaná balszerencsésnek, hogy velem találkozott – fejtem ki valamivel bővebben, ezúttal miért is gondolom annak. Az is igaz, hogy ő még nem tudja, amit én igen. Lehet, hogy úgy már kevésbé örülne neki, hogy megismerkedtünk. Talán jobb is lesz még egy darabig elsunnyogni a dolgot, még a végén fogná magát és ijedtében elszaladna, ha rájönne, mekkora sorscsapás vagyok már önmagamban is. Nem kell ahhoz extra pechsorozat, hogy katasztrófa üssön be mellettem. Vagy épp miattam. Így tényleg furcsa, valamiért pozitív dolognak találja, hogy összefutottunk. Se a lelencesek, se az ottani kölykök, de még Shun sem örült nekem az első találkozásra, és talán okkal, így kicsit nem tudom hova tenni, hogy ezt valaki mégis jó dolognak tartja.
- Szóval ma én vagyok legkisebb rossz, ami ma veled történhet? – bár lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, erős kétségeim vannak efelől. Vagyis, hogy bárkinek is szerencsés dolog belém botlania. Talán még én sem örülnék saját magamnak, ha szembe jönnék az utcán, bár én annyi előnnyel indulok, hogy tudom, irdatlan nagy bajkeverő vagyok. Még ha nem is mindig szándékosan csinálom.
Érdekes, hogy még csak nem is feltételezi, hogy bolondgombát reggeliztem volna, ahogy válasz gyanánt egyre-másra hordtam kazalba neki a hülyeségeket. Habár valami mégis kicsaphatta nála a biztosítékot, mert érthetetlen módon leborul a mászókáról.
- Aucs… – kommentáltam helyette is a földet érést, ahogy láttam, hallottam, az egy kicsit nekem is fájt. De legalább ennél lentebb már nem igen eshet, meg látszólag baja sem lehet nagy, csak-csak befejeztem, amit elkezdtem. Letudva a rettentő unalmas tudósítást a nap eddigi részéről, lemásztam én is a magaslesről, és bár kevésbé látványosan értem földet, nekem ez is megteszi.
- Süti, süti – bólogattam rá, és ahogy feltápászkodott, besegítettem neki egy kicsit a porolgatásba, megpaskoltam a hátát, mert ott még jócskán koszos maradt, de kis segítséggel így a végére már egész tűrhetően festett. Kíváncsian lestem, hogy milyen kérdéssel hozakodik elő, ugyanakkor saját reakcióját furcsálltam a folyamatra, ahogy lassacskán kinyögte, mit is szeretne tudni. Kicsit gyanús, hogy folyton változtatja az arcszínét, úgy lehet beteg, lázas talán, már a mászókán is furcsa tüneteket produkált. Egyszerű a kérdés, úgyhogy igazából gondolkoznom sem kell rajta, nem értem, ő miért nyögte ki olyan nehezen.
- Piros, és… – mivel mutatni egyszerűbb, mint elmagyarázni a válasz másik felét, matatni kezdtem a kabátzsebemben, amikor ismeretlen körülmények közt egyszer csak elteleportált mellőlem.
- Basszus, gondolkoztál már rajta, hogy ki se kéne másznod reggelente az ágyból? – néztem végig rajta elhűlve, ahogy kikecmergett a kráterből, amibe elmerült. Aztán, érezve, hogy kissé túldramatizáltam a dolgot, még mielőtt totál elrontanám a kedvét, hirtelen ötlettől vezérelve, hátha elfelejti az előbbi megszólalásomat, én is beletrappoltam a lyukba. Halkan felnyekkentem, mert tényleg nem túl jó érzés, aztán belecsimpaszkodva, kisebb segítséggel én is partra evickéltem, térdig megfürödve. Már ha ezt lehet fürdésnek venni.
- Áh, nem is olyan vészes – erőltettem vigyort a képemre, holott amúgy semmi kedvem nem volna hozzá, mert undi, hideg és vizes lettem, a cipőmben is saccra olyan tíz liter szutykos lé lötyöghetett. Ha többet nem is tehettem az ügyért, hogy jobban érezzem magam, fél lábra gólyázva lekaptam a cipőmet, hogy kiborogassam belőle a vizet. Sok minden persze nem jött ki belőle, a zokni-harisnya kombó úgy látszik elnyelte az összeset. Sóhajtottam egy nagyot és fintorogva visszahúztam a tornacipőt, mintha amúgy mi sem történt volna.
- Na, majd én vigyázok rád – belekaroltam, mert komolyan is gondolom, majd nézek én előre, hátra, a lába elé is helyette, ha kell. Bár Shun magyarázott valami privát micsodáról a múltkor, a megvigyázási szándék biztos kivétel az alól, ami részemről most hót komoly, úgyhogy nem különösebben foglalkozok vele, hogy egy tizes skálán vajon mennyire zavarja a dolog.
- Hol tartottunk? Ja, persze – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle, de gyorsan be is ugrott, ahogy hangosan kimondtam, egyből nyugtáztam is a felismerést. Újra matatni kezdtem a zsebemben és előcibáltam a korábban is keresett fülesemet, aminek egyik végét a sajátomba, a másikat pedig kérdés nélkül az ő fülébe tuszkoltam, de csak annyira, hogy lehetőleg ne szakítsam át a dobhártyáját.
- Most épp
ez – süllyesztettem vissza a szabad kezem a zsebembe, gombnyomással lejátszásra bírva a benne kuksoló ketyerét, amin szerencsére keresgetnem nem kell, napok óta az az egy szám van ismétlésre állítva rajta, amit mutatni akarok. Ahogy ez is megvan, elsőként, ha már én vezetem, arrébb húztam oldalra két lépéssel, hogy ezzel nagy ívben elkerüljük újra a tócsát, aztán alaposan körülnéztem. Se tank, rinocérosz csorda, gyereksereg, azonosítatlan repülő tárgy nem tartott felénk, így akár óvatosan el is indulhatunk. A sütiig mindenképpen épségben kell eljutni, más nem számít.
« Utoljára szerkesztve: 2014. Dec. 07, 14:14:58 írta Shinomiya Rumi »

Karakterlap

Fuun Kotarou

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Yumisawa Játszótér
« Válasz #17 Dátum: 2014. Dec. 15, 23:36:52 »
>>Rumi & Kota<<
Meglehetősen csalódottnak tűnt, amikor válaszoltam a kérdésére, de egyelőre így láttam jónak. Valójában voltak keményen esper szintű képességeim, de nem tudom mennyire tudta volna megemészteni. Nem sokkal később hangot is adott ennek, igazándiból válaszolhattam volna rá, hogy dusztom sincs milyen átlagosnak lenni, mert már csak a balszerencse áradása is meglehetősen elüt az átlagostól, aztán még ott vannak azok a fura trükkök, meg a képességem is. A „Fura vagy.” kijelentésre elkacagom magam, valóban aranyos, bár helytálló észrevétel. Ezt mondjuk húsz méterről is le lehet szűrni a kinézetemből, de valóban nem vagyok egy egyszerű eset.  Kérdőn fordítom oldalra a fejem arra a megjegyzésére, hogy mások balszerencsének tartanák azt, hogy találkoztak vele. Nem igazán tudom hova sorolni ezt a hozzáállását, először azt gondoltam, hogy csak poénkodik, meg hasonló. Aztán elhatároztam magam, hogy tudatosítom benne az én véleményemet.
­Egyáltalán nem balszerencse, vagy kisebb rossz. Szerintem tényleg jó, hogy találkoztunk, szóval inkább hagyjuk is a negatív témát, én örülök neked.
Mosolyogtam rá. Egy „köszi”-t elmormogtam a porolgatás közben, majd, mintha semmi sem történt volna indultam tovább. ~Szóval piros…~ Majd matatni kezdett a zsebébe, talán a csúzlit keresi? Amíg boldogan kiélvezhettem, hogy zavarba jövetel nélkül vehetem szemügyre alaposabban, addig a baj megszőtte gonosz tervét, és már támadott is. A újfent helyes megállapítását hóbortosan kommentáltam le.
 ­Igazából megfordult már a fejemben, de akkor a baj jönne hozzám, és a szobámat meg féltem, mert van benne pár holmim, amit nehezebb lenne pótolni, mint egy telefont, vagy elbánni vele, mint egy félig csuromvizes nadrággal.
 Elkapom, ahogy belelép a gödörbe, de sajnos már későn. Ő is alaposan megfürdette a lábát, és nagyon nem tetszett neki. Segítek neki talpon maradni, amíg elintézi a nadrágszárat, meg a cipőjét.
­Ejj, nem poénkodtam, tényleg olyan mély az a vacak…Vészesnek meg az… A végén még megfázol.
A karolásra elakadt a szavam. Igazán jó érzés volt, de nem ezt akartam gondolni! Vagyis, mi? Öhm… Csak bólintok egy kicsit megszeppenve a kijelentésére. Aztán a zenére csak mosolyogva bólogattam, hogy igen, ez már valami. Nagyon jó ízlése van, tetszik ez a szám, bár rengetegszer hallgattam már, sosem tudtam megunni. Kicsit furcsa érzés volt, ahogy így egymásba karolva indultunk el, de két-három lépés után már teljesen kiélvezhettem a társaságát. ~Meg tudnám szokni..~ Futott át az agyamon a dolog. Egy dolog motoszkált az egyik szélső sarkában az agyamnak. Az, hogy nem tudom miket gondoljak bele a helyzetbe. Lehet, neki nem sokat jelent ez az egymásba karolás, de lehet hogy kedvel, vagy … inkább hagyom is a dolgot. Ahogy elértünk az útkereszteződésig kicsit betartottam a tempónak, mert ilyenkor szokott jönni a baj. Körülnézve nem láttam semmit sem jönni, mondhatni egész csendes lett a környék, csak mögülünk jött egy-két szirénahang, meg zaj. Átérve azon újra körbenéztem, bár ezúttal nem szakítottam meg a menetet, jobbra-balra, hátra, fö… Gyors határozott mozdulattal húztam egy nagyobb lépést vissza Rumit, ahogy félúton felfelé nézés közben meghallottam egy „jaj” kiáltást, szinte azonnal a manőver után arra a helyre csapódott be egy vastag cserepes virág, ahol épp lettem volna, de itt nem volt vége.  Folyamatosan felfelé nézve átvettem a vezetést, és ismét egy méretes lépés Rumi irányába, majd még egy, és még egy.  Ahogy sorra csapódtak be a növények a hűlt helyemre. A sorozatvető után nem kellett sokat kutakodni, egy macsekkal harcolt fent egy már annyira nem fiatal nő, bár nem is volt mondható középkorúnak.
­Ez közel volt, ez tuti hagyott volna egy kellemetlen púpot. Ah, de süti…
Ezúttal már további probléma nélkül térhettünk be az üzletbe, és foglaltam helyet magunknak a bal hátsó sarokban, ahol körülöttünk nem voltak emberek. Nem igazán tetszett az a pár huligán kinézete, akik bent voltak. Az étlapot bújva erősen reménykedtem benne, hogy talál magának* valamit ami megtetszik neki. Már egy ideje terveztem idejönni, szóval sokat nem kellett gondolkodnom. Ahogy kiér a felszolgálólány először hagyom Rumit rendelni.
­Nyugodtan válassz, ne fogd vissza magad.
 Picit kíváncsi voltam, hogy miket kedvel, mit fog kérni, noh meg minél többet rendel, annál tovább maradunk, és tudunk csevegni. Azonban valamit ki kell találni, hogy mit kezdünk a vizes ruhájával, mert meg fog fázni, ha így megy ki az utcára. Az ábrándozásból a hozzám intézett kérdés rántott ki, hogy mit is rendelek.
­Oh, igen. Nekem egy Csokis Parfait lesz, és három deci gyömbér.
 Amíg várjuk a kihozatalt, addig is el lehet ütni az időt, először hagyok egy kevés időt, hátha most ő is szeretne kérdeni, vagy mondani valamit, aztán, ha végzett, és nem arra válaszolok, vagy üt el a dologtól, akkor már egy kicsit magabiztosabban az előzőekhez képest én is kérdezek.
­Amúgy, mivel szoktad eltölteni a napjaidat? Mármint csúzlizáson kívül van-e hobbid, meg ilyesmi…
 
*Meguma reta hitobito (A kegyeltek) Jelenlegi szinten: "...A véletlenek kis mértékű alakítása..." A következőn lenne a személyekkel kapcsolatos dolgok, de gondoltam megpróbálkozok vele :P .
« Utoljára szerkesztve: 2014. Dec. 16, 11:39:11 írta Fuun Kotarou »

Karakterlap

Shinomiya Rumi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
4 300 / 15 000

Hozzászólások: 37

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 1 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#99CC33


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Yumisawa Játszótér
« Válasz #18 Dátum: 2014. Dec. 28, 12:32:29 »
Baj, baj hátán
Rumi & Kota


Egy kézmozdulattal letereltem, elhessentve az aggódós, felnőttes dumáját holmi megfázásról. Nem is akartam ennél többet foglalkozni vele, elvégre marhaság az egész.
- Ugyan már, lerúgom az összes bacit, ami rám akar mászni – egyrészt romlásig zabálom magam mindenféle vitaminokkal, amik a kakaóban, csokiban meg néhány zöldségben vannak, meg amúgy is elég erős meg fiatal vagyok én ahhoz, hogy ne nyomjon le valami piti nátha. Aztán, hogy tényleg nem volt már ezen mit túltárgyalni, le is szakadtam a témáról. Épp elég nekem otthon Shun felnőttes marhaságait hallgatnom, nem kell hozzá még valaki, aki ilyenekkel tömje a fejem. Amúgy is ez volt a legutolsó téma, amiről kedvem lett volna dumálni, vagy épp vitát nyitni. Ezeket meghagyom inkább nyugdíjas koromra, nehogy akkorra totál kifogyjak a beszédtémákból, ez a nyafi meg pont oda való, közvetlenül az „öreg csontjaim…” meg a „bezzeg az én időmben” utánra.
Tovább magyarázkodnom viszont nem kellett, tökéletesen sikerült elterelni a témát, meg lekötnöm a fülébe gyömöszkélt zenével. Suttyomban sapi alól fellesve rá semmi oda nem való fintort nem láttam felfedezni az arcberendezésén annak hallatán, sőt, úgy tűnt, tetszett is neki, úgyhogy nem szorult külön átnevelésre. Különösképp robbanok, ha ráadásul meg is szólják, hogy épp mi üvölt a fejemben két felől, de ilyen morculásra most semmi okom nem volt, úgyhogy elégedetten, immár előre nézve slattyogtam tovább mellette, némi zavaróan cuppogó hang kíséretében, amit a lábbelim produkált kéretlen aláfestésként a fél fülünkben játszó dal alá.
A kereszteződésnél bár lassítottunk, meg körül is nézett, nem is jött semmi, azért én még egy kicsit betartottam neki álldogálást adva parancsba, mielőtt rendesen le nem csekkoltam a terepet, ne császkáljon nekem elfele felelőtlenül. Kicsit már talán túljátszva, jócskán előre- és kihajolva a takarásából alaposan, gyanakodva körbelestem, de egyik irányból sem akartak minket elgázolni, úgyhogy végül engedélyt adtam a továbbhaladásra. Csak a rendetlenség őrei igyekeztek a tér túlvégén gatyába rázni az általam okozott felfordulást.
- Mondtam, majd én vigyázok… – épp testőrködési szuperképességeim fényezésébe kezdtem volna, ha épp majd’ el nem harapom a nyelvem, amikor minden előzetes nélkül hátra lettem rántva, holott én határozottan előrefelé szerettem volna haladni. Olyan gyorsan pörgött minden, hogy alkalmam sem volt számon kérni, mégis mi a franckarikát művelődünk. Még a kérdés el se jutott az agyamig, hogy fel akarom tenni, már meg is válaszolta saját magát egy légitámadás képében. Rakéta helyett szerencsére csak egy virágcserép zúgott elénk, de így sem bántam, hogy épp nem álltunk alatta. Mégsem maradt ennyiben a bombázás, nem hátra, hanem ezúttal oldalra lettem toligálva előle, kérdésem ezúttal viszont nem igen volt a miértekkel kapcsolatban, ahogy viszonylag gyors egymásutánban puffantak korábbi helyünkön a cserepek.
- Huh, ez tök jó volt! – felnézve az orvtámadó macskára, amint befejezte a tüzelést kényszeredett vigyorral tettettem némi lelkesedést a történtek iránt, ügyesen leplezve, hogy az elsőnél lábon kihordtam egy infarktust és majdnem magam alá… Pedig már évek óta totál szobatiszta vagyok! 
- De ne csináljuk még egyszer, oké? – valamikor két lépés közt irtóra megszorongattam, úgyhogy eresztettem egy keveset a szorításon, mielőtt eltörtem volna a karját. Békülékenyen meg is lapogattam egy kicsit szabad mancsommal, hogy ne vegye magára, amiért ijedtemben olyan durván túszul ejtettem a karját.
További gubanc nélkül végül csak sikerült elkeveredni a célig, belépve lekaptam a sapkát és dúrtam némi extra kócot a sörényembe, mert ennél hurrikánsújtottabbul már amúgy sem nézhetem volna ki, igazából mindegy is volt, hogy teszek-e ellene. El viszont már csak akkor engedtem végleg, amikor a kiszemelt helyre csüccsentünk, de a biztonság kedvéért még itt is alaposan körülnéztem, nem reped-e felettünk a plafon, nem lóg-e róla gyanúsan himbálózó csillár, valamint kicsit fészkelődve ellenőriztem, hogy az asztalunk, meg amin ültünk is elég strapabíró-e. Semmi extra katasztrófa nem nézett ki a környezetünkben, úgyhogy végül nagyjából megnyugodtam, itt egészen minimális esélye lehet annak, hogy valami történni fog. Igaz, hogy a korábbiakkal sem számoltam volna egészen addig, míg azok meg nem történtek, itt alig nézett ki bármi, ami meglepetést okozhat.
Megkaparintva az étlapot először kicsit tanácstalanul nézelődtem a sok mindenféleség közt, aminek legalább, ha nem több mint a feléről azt se tudtam micsoda. Nem volt szokásunk ilyen helyekre mászkálni, az édesség iránti igényeim nagy része pedig némi gumicukorral és csokival fedezhető volt otthoni szinten is. Szerencsére némileg megkönnyítette a dolgomat a megjegyzésével. Hogy ne fogjam vissza magam? Ez teljesen új megvilágításba helyezte az egészet. Azt persze nem vághatom rá, hogy mindenből kérek, pedig a legjobb az lenne, csak félő, hogy miután végigkóstoltam az összeset, ki kéne bontani nekem egy kicsit az ajtó melletti falból is, hogy kiférjek. A saját érdekem volt, hogy ne zabáljak össze mindent, így alaposan meg kellett fontolnom, kik lesznek a szerencsés néhányak, akik ma nálam végzik. Feltartott mutatóujjal türelemre intettem a kívánságomat leskelődő csajt. Elég nehéz volt így a feladatomra koncentrálni, de igazán nem akartam annyira bunkó lenni, hogy elzavarom a szemközti sarokba, már csak ne kukkoljon, míg válogatok. Nem volt kis feladat, totális nyelvkinyújtós, szemöldökráncolós koncentrálást igényelt, de a végére mégis én győztem a választék felett.
- Egy ilyet szeretnék – a nyakamba lihegő lány felé tartva a lapot böktem rá egy fehér tortaszeletre, aminek eper volt a tetején. - Meg egy ilyet – hogy tutira ne tévessze össze ezt se semmivel, mutattam egy hatalmasnak tűnő csokis kekszszerű sütire. Átkukucskáltam a papiros fölött Kotaroura lesve, de semmi tiltakozást nem láttam, sőt, meglehetősen passzív fejjel állt a valójában fel sem tett kérdésem elé, hogy itt most be kéne-e fejezzem a válogatást, úgyhogy még egy utolsót dobtam rajta.
- Meg ebből is – választottam utolsóként egy meghatározhatatlan zselés miazmát, ami földönkívülisége, meg a zöld színe ellenére is baromi jól nézett ki. Vagyis minden olyasmit összeválogattam, amit eddig még nem sikerült megkóstolnom, de hát egyszer élünk, annak a végére meg illik mindenből enni egy kicsit. Hogy már így is garantált volt az édességmérgezés, meg az is, hogy ezek után egy hétig kajára sem bírok majd nézni, letettem a válogatós lapot. Aztán ahogy ő is rendelt magának még gyorsan közbevágtam, mielőtt a csaj elhúzta volna mellőlünk a csíkot.
- És vizet! – még jó, hogy kért magának valami innivalót, máskülönben eszembe se jutott volna, és itt pusztulok szomjan, miután kiütöttem magam ezzel a sok mindennel. Csak eztán, kicsit lassan kapcsoltam, hogy tulajdonképpen ennyi mindent egyszerre még Shuntól se volna pofám kérni. Pedig vele aztán elég sok mindent megengedek magamnak, meg azt is tudom, hol van a határa az első nyaklevesnek, amíg ezt húzhatom, de azért ez itt most mégis más. Még a végén valami elkényeztetett libának néz, aki ki akarja forgatni a zsebpénzéből. 
- Várj, meggondoltam magam. Bocsi. Én is csak egy olyan valamit kérek, amit ő. Meg vizet… – motyogtam a legártatlanabb képpel rámosolyogva a felszolgálólányra, mielőtt kitalálná, hogy undok válogatós csibepalánta vagyok, aki megérdemli, hogy leckéztetés gyanánt legalább egyszer beleköpjenek a rendelésébe.
- Az előbbit még meg se köszöntem – böktem az utca fele, hogy mire gondolok. - Ha rajtam múlik, simán agyonüt a kamikaze növényzet. Pocsékul sikerült megvigyázzalak. De te tök jó vagy ebben, úgyhogy lehet legközelebb fordítva kéne rámondanunk, úgy még igaz is lenne – belül kicsit morogtam ugyan a történtek miatt, hogy bár nem az atomhasadásról kellett volna kétszáz oldalas leckét írnom, még ennyivel sem birkóztam meg, ez alig-alig volt érzékelhető, inkább csak üresben duruzsoltam minden puffogó felhang nélkül.
- Semmi különössel. És semmi normálissal – böktem oda nagyvonalúan semmitmondó kusza válaszomat a kérdésére, míg összekapartam magam egy épkézláb feleletre. Tulajdonképpen ez is meglehetősen jól összefoglalta az egészet, hiszen önmagában nem volt egy nagy dolog, ám a korombeliek, a lányok meg főleg nem igen szoktak ilyesmivel szórakozni, úgyhogy talán mégsem ártott ennél pontosabb magyarázattal szolgálnom.
- Kacatvadászok, gyűjtögetek és szerelek. Főleg valamiből valamiket csinálgatok, de ha valami csak kicsit van elromolva és menthető, akkor megjavítom. Avagy csinálok belőle valami egész mást – hangosan kimondva ez elég hülyén és főleg értelmetlenül hangzott, de ennél jobban elmagyarázni elég nehéz lett volna anélkül, hogy látná, miről beszélek.
- Inkább megmutatom – gyulladt fel a kis villanykörte az agyamban és rövid ideig a táskámban kotorászva gyorsan megtaláltam a keresett dobozt, amit letettem elé az asztalra. - Csak vigyázz rá – vettem le a néhai ékszeres doboz tetejét, hogy megnézhesse magának, mi lapul benne. A fekete puhasággal bélelt kuckóban a legújabb szitakötőm várta az első repülőleckéjét, amire magammal hoztam. Persze a szerkezet önmagában röpképtelen jószág volt, kellett volna némi trükközés hozzá, hogy azt csinálja, amit akarok. De a dolog ezen része egyelőre más napra és leginkább csak rám tartozott, a bemutatótól el kellett tekintsek annak nemnormálisságából kifolyólag, úgyhogy egyelőre csak a mozdulatlan, semmire nem jó, de egész pofás kis kacatrovart láthatta benne.
- Hogy csúzli? – belefeledkezve a nagy magyarázásba meg mutogatásba csak kicsivel később kapcsoltam és némileg elhűlve pislogtam az asztal másik végébe, hogy ezt mégis honnét kotorta elő. Azok után, hogy kemény erőfeszítésekkel próbáltam elsikálni a kis balesetemet, számításaim szerint sejtelme sem kéne legyen az efféle időpocsékolásomról. Arról meg pláne nem, hogy mit sikerült ma alkotni vele. Erős szájzárat kaptam a visszadobott kérdés után, nem akarva feleslegesen és pláne nem túl sokat elkotyogni, előbb inkább az ő verziója érdekelt, mennyire van képben a történtekkel.

Karakterlap

Fuun Kotarou

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Yumisawa Játszótér
« Válasz #19 Dátum: 2015. Febr. 02, 23:35:11 »
>>Rumi & Kota<<
Egy enyhén erőltetett rövid nevetést toltam a kemény megnyilvánulására. Nagyon nem akartam erősködni, de akkor sem jó, kemény csaj vagy sem, attól még megfázhat. A kis cuppogó léptei meg még aranyosak is voltak. Amikor fellesett rám, elkaptam a tekintetem, s el is pirultam picit. Talán nem kellett volna ennyire nyilvánvalóan nézni őt. A kereszteződésnél először meglepődöm, aztán hagyom had játssza a védelmezőt, talán rám is fér a mai nap. Azonban sosem lehet elég óvatos az ember. A kis akciófilmbe illő jelenetet egész jól vette, s kicsit el is kuncogom magam a reakciójára. Valóban egész izgalmas tud lenni az ember mindennapja, ha ilyesmikkel zsúfolják tele. A kérésre, meg hogy ne csináljuk még egyszer, elgondolkodok, meg bólintok egyet.
-Rendben, de nem ígérhetek semmit, nem direkt csinálom az ilyet, csak valahogy mindig megtalálnak. Minden rendben?
Kérdezem meg a végén, ahogy érzem, hogy enyhített a szorításán, észre se vettem mikor kapaszkodott belém ennyire. Nem sokkal később én álltam meg mellette, s tartottam fel így akaratlanul is. Résnyire nyitott szájjal néztem rá egy pár pillanatig, majd megköszörültem a torkom, és indultam tovább. Azért halkan megjegyeztem neki:
-Igazán szép hajad van...
Egyáltalán nem látszott semmi hátsó szándék rajtam, sőt egy picit el is pirultam. Nem is emlékszem, hogy mikor dicsértem meg utoljára egy csajt így, talán alsó gimiben... Bakker, hogy mennyi csajozást hagytam ki.
Mosolyogva néztem, ahogy mindenre gyanakvóan néz, és kétszer is csekkolja a környezetet. Annyira mondjuk nem meglepő, ha belegondolok, hisz normális emberi reakció azok után, amit eddig látott. Annak ellenére, hogy még csak most kezdődött gyakorlatilag a nap.
Úgy tűnik a megjegyzésem fején találta a szöget, mert alaposan beleásta magát a választékokba. Mosolyogva néztem végig, ahogy megküzd az étlappal, majd leadva a végső támadást. Kicsit el is bambultam, amiért újra kicsit zavarban érzem magam, de gyorsan sikerül túltennem magam rajta. Mielőtt távozhatott volna a lány véleményt változtatott... Gyorsan fontolóra vettem a dolgokat, és mindössze két Parfait nem túl sok, meg azt sem tudom, hogy miért gondolta meg magát.
-Ah, ne húzza ki, akkor én azt kérem, amit ő diktált.
Mosolygok rá a lányra, mikor már a tolla hegyével tart a papír felé. Ugyan nem tudom mire reagált így, de a kezét a szája elé emelte, és elkuncogta magát, majd vidáman nyugtázta a dolgot, és már sietett is hátra. Az iménti kis macskaincidensért meg mit csinál? Ráztam meg a fejem.
-Ugyan dehogy, velem mindig történnek ilyenek, tökéletesen vigyáztál rám, köszönöm.
Mosolygok rá, hisz gyakorlatilag miattam került egyáltalán ilyen helyzethez közel. A kérdésemre meg egész különös választ kaptam, először nem is tudtam mihez kezdjek vele, de szerencsére jött a folytatás. Most meg elég sok infó volt benne, bár már kezdett körvonalazódni miről is lehet szó, lévén a totálkáros telefonomat szinte kincsként kezelte. Kíváncsian hajoltam közelebb a megmutatom dologra, mivel tényleg érdekelt, hogy mit is akar mutatni. A kérésre meg bólogattam. Szoktam sérülékeny dolgokkal macerálni, szóval tudok is vigyázni az ilyenekre, feltéve, ha tőlem "független" baleset miatt történik valami.
-Woa
Adok ezúttal hangot is a csodálkozós szájtátáshoz. Ilyen széppel még én is vért izzadok, ez tök jó. Alaposan körberajongom, majd felugrálok, hogy minden szögből lássam.
-Igazi remekmű! Nagyon ügyes vagy.
Mondom végül ki a lényeget abból amire gondolok. A csúzlira meg visszakérdez. Ejnye, biztos félti, végül is nagyon szép darab volt. Kicsit megvakartam a fejemet, amikor gondolkodtam rajta, hogy hogyan is fejtsem ki. Kicsit fura lenne, ha azzal nyitnék, hogy "téged bámultalak..." Megmentésemre érkezik a felszolgáló... vagy mégsem? csíkba rendeződik a szám, és annyira van még időm, hogy tegyek egy passzív kijelentést.
-Nahbakker...
S már repült is felém az egész tálca, ahogy megbotlott szegényem. Egy-két sütemény rajtam landolt, néhány a földön, de az innivaló se hagyhatta ki a rohamot, és egyenesen mellbe kapott. Nagyot sóhajtottam, amíg a lány bocsánatkérések közepette hajlongott. Az arcomon landolt Parfait nagy részét egy ujjammal lehúztam és megkóstoltam. Hm.. nem is rossz.
-Ahm, izé. Ne rágódj rajta... Mindjárt jövök.
Mutattam a férfi mellékhelységre, miközben jeleztem Ruminak, hogy megyek ezt letisztítom magamról. Amíg a lány összeszedte, és feltakarított, rutinos gyorsasággal tüntettem el a főbb foltokat, amik meg nem jöttek ki, azokkal majd otthon elbánok. Mire visszaérek az innivalók már minden kikerült rendesen az asztalra. Bár az arcomon még maradt egy kevés Parfait, amit nem vettem észre.
-Hol is tartottunk? Jha igen, csúzli. Láttalak még a játszótér túloldalán a járdáról vele. Igazán szép darab, megnézhetem?
Mosolygok rá szín tiszta kíváncsiságból, amikor kicsit lesokkolódok az asztal közepére helyezett kehelytől. Ránézek a lányra, majd rámutatok Rumira, magamra, ő meg csak kacsint egyet, s mire megszólalnék már el is viharzott. Hát öhm... úgy sem tudtam volna értelmeset szólni a szív alakú dupla szívószálas finomságra. Most már egyértelműen sok volt ez picit, és tehetetlenül zavarba jöttem.

Karakterlap

Shinomiya Rumi

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
4 300 / 15 000

Hozzászólások: 37

Hírnév: 3

Infó

Tárcában: 1 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#99CC33


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re: Yumisawa Játszótér
« Válasz #20 Dátum: 2015. Ápr. 09, 09:54:40 »
Baj, baj hátán
Rumi & Kota


Nem gyanúsítgatásnak szántam ugyan, úgy tűnt mégis magára vette, hogy ráfognám a virágcserepes támadást.
- Gondoltam, hogy nem sok közöd van a gyilok kedvű macska akciójához – amennyiben nem tört korábban borsot pont ennek a jószág az orra alá, mondjuk kergette át a városon, és nem egy bosszúszomjas cicóval állunk szemben, aminek elég kicsi volt az esélye, úgy tényleg nem hibáztathattam érte.
- Persze, minden okés, csak egy kicsit hozta rám a frászt. De már elmúlt – bizonygattam ezt azzal is, hogy már nem úgy csimpaszkodtam a karjába, mint aki az életéért kapaszkodik.
A loboncomra tett megjegyzésre, ahogy megszabadultam a sapkámtól, kissé gyanakvón pislogtam rá, hogy ezt most minek is kéne vennem. Nem voltam benne biztos, hogy valami különös oknál fogva tényleg tetszik neki, vagy csak gúnyolódik-e rajta. Legyűrtem a késztetést, hogy nyomban kerítsek valami tükörnek való alkalmatosságot és kiderítsem, mennyire lehet viharverten csupa kóc a fejem, hogy szóvá kellett tennie.
- Öhm… Köszi. Neked is – motyogtam bizonytalanul, teljesen összezavarodott ábrázattal, mert nem igen tudtam mit kezdeni a szituval, meg azt se, hogy az ilyesmire hogyan is kéne normálisan reagálni. Abban sem voltam biztos, hogy lehet egyáltalán, de valamit mégis csak mondanom kellett.
Ahogy ezen túllépve bombabiztosnak ítéltem a helyet, már semmi akadálya nem volt, hogy helyet foglaljunk, és alig később, némi kavarodás árán a rendelésen is sikerült végül túlesni. Nem akartam belekotyogni a dolgába, hogy talán egy kicsit sok lesz, amit rendeltünk, és a magam részéről nem véletlen sztornóztam az előbbit, ha egyszer magának kérte ki őket, már nem az én saram volt, úgyhogy inkább nem szóltam érte.
Nem sűrűn fordul elő, hogy bármiért is megdicsérjenek, így megvigyázási képességeim elismerésére büszkén kihúztam magam. Épp csak a napszemcsi villogtatós menőzés hiányzott, de ennek legfontosabb kelléke híján letettem a további arcoskodásról. Ha egyszer az ember jó valamiben… Minden esetre felírtam magamnak, hogy be kell szerezzek egy vagány napszemüveget, elvégre a titkosügynökök meg a testőrök sem dolgozhatnak anélkül, tehát nekem is kelleni fog egy ilyen. Ráadásul a továbbiakban is jól jött volna ahhoz, amit mutattam, mert attól csak még hatásosabb lett volna a megmutogatott kincsem belépője. Tovább is húztam volna magam kifelé a szitakötőre büszkülve, de félő volt, hogy gerinctörést szenvedek, úgyhogy felfüggesztettem az ez irányú próbálkozásomat.
A csúzlis témát szerencsére, vagy szerencsétlenségre nem kellett egyből kifejtenem, ahogy a pincérlány megjött, hirtelen a csúzlim érdekelt legkevésbé bárkit is. Nem bámészkodtam sokáig a minden irányba repkedő cukorbombákat, legfontosabb mentenivalóként a szitakötőre vetettem magam, hogy megóvjam az esetlegesen őt megtámadni akaró ragacsos dolgoktól. Igaz, erre valójában semmi szükség nem volt, hiszen Kotarou volt, aki felfogta az összes felénk száguldozó édességet, így a szitakötőre, de még rám sem jutott belőlük.
- Szép fogás – néztem végig rajta faarccal és feltartott hüvelykujjal, igen ügyesen hárította az egyébként nem szándékos támadást. Ugyanakkor intettem, spurizzon nyugodtan, hogy privátban elmaszatolhassa a göncein landolt fél étlapot. Bár meglehet, jobban járt volna, ha kompletten, ruhástul beállna a zuhany alá, de az itteni mosdóban ilyet biztos nem tartanak.
- Várj, segítek – pattantam fel a pincérlány mellé guggolva, hogy segítsek összeszedegetni a földön heverésző cuccokat és minél hamarabb eltakaríthassa a romokat. - Ezek tényleg rajtunk röhögnek? – súgtam oda a lánynak a sarokban ülők felé bökve, mire ő mosolyogva, de látszólag tanácstalanul vállat vont. Még ha ez őt látszólag különösebben nem is zavarta, én azért megjegyeztem magamnak a dolgot. Mire Kotarou visszaért, sikerült felszedegetni mindent és a lány szépen el is takarította a kis baleset nyomait, mintha mi sem történt volna. Gyors fordulóval az előbb elhajigált cuccokat is újra kihozta nekünk, ezúttal egészben sikerült eljuttatnia az asztalunkig mindet. Egyedül Kotarou ruhája és az arcán maradt valamicske izé árulkodott az előbbiekről.
- Maszat – ennyit fűzve hozzá kérdés nélkül fogtam és nyomtam egy szalvétát a képére, oda, ahonnan a maradékot kellene letörölgetnie magáról. Ha azt hittem volna, a kis baleset tökéletes elterelés volt az előbbi témától, csalódnom kellett. Úgy tűnt, semmiképp nem úszom meg a magyarázkodást. Nem akartam durván falhoz állítva kérdőre vonni, mi a fenének bámészkodott a tér túlfeléről, azzal lehet mindkettőnket feleslegesen ciki helyzetbe hoztam volna. Egy percig haboztam felelni a kérdésre, megnézheti-e, végül úgy döntöttem, abból nagy bajom már nem lehet, ha vet majd rá egy pillantást. Ha látott, úgy is tudja már, hogy az én saram volt a karambol. Csak mielőtt átadtam volna, volt még egy kis dolgom vele.
- Aha, mindjárt - a rajtunk szórakozó bagázst elnézve jött az elhatározás, hogy ezt azért mégse kéne hagynunk, ahogy az is, hogy majd én teszek ellene. Az övtáskámba nyúlva suttyomban elővettem a csúzlimat es valami lövedéknek alkalmas dolog után tapogatóztam. A máskor erre használt csavarok túl durvák lettek volna most ide, egy papírgalacsin pedig el sem ment volna odáig. Jobb híján megszabadultam az agyoncsócsált rágómtól, arra mar úgy sem lesz most szükségem. Az asztal alatt ügyködve helyére illesztettem a rágót és gondosan becéloztam, hova szánom. Míg kotorászással és a csúzli körül matatással voltam elfoglalva, a szívecskés kelyhes közjáték egyáltalán nem jött át. A nagy másfelé figyelésben és szorgoskodásban épp csak asztaltársam felejtettem el beavatni a tervbe. Fel sem merült bennem, hogy nem gondolatolvasó, ennél fogva bizonyára sejti, mire készülök, s ha így, már hevesen tiltakozna, hogy ne keverjem bele ilyesmibe.
- Fedezz - motyogtam, fejjel oldalra biccentve jeleztem Kotarounak, pár centivel húzódjon balra, ha lehet. Úgy meg pont elmenne mellette, de onnan már nem látnának rá a merénylet tárgyára. Ellenőrizve és biztosra menve, hogy eltalálom, amit kinéztem, útjára is engedtem a rágógumim, ami az egyik figura sérójában landolt. Ha a baj nem jön házhoz, majd én megyek és megkeresem. Pont, ahogy terveztem, de úgy tűnt, gaztettem senki másnak nem tűnt fel. Később biztos alaposan meglepődik majd, mikor került oda a makacsul ragacs cucc.
- Ne fordulj meg - sutyorogtam, alig láthatóan küzdve vele, és csak kicsinykét fuldokolva, hogy ne törjek ki röhögésben. Közelről ismertem már ezt a bestiális cuccot, azt később már csak ollóval tudja majd kiszedni a hajából. Vagy ez, vagy engem rendesen átvertek, mikor egyszer egy egész tincset nyisszantottak le a loboncomból. Hogy elsőre és továbbra is úgy tűnt, senki nem vette észre, mit rosszalkodtam, látszólag nem volt okom tovább sunnyogni. Utolsó ellenőrző körülpislogás után cinkosan vigyorogtam át az asztal túlfelére.
- Most már megnézheted - azért mégse akartam a terhelő bizonyítékot mindenki arcába tolni, ha mégis rajtakaptak volna, így csak óvatosan, az asztal alatt csúsztattam át neki a csúzlit. Dolgom végeztén pedig, bár nem volt meg pontosan mikor is került oda, kicsit közelebb húztam az érthetetlen módon szív alakú kehelyben elénk rakott édességet, hogy elérjem a felém kandikáló szívószálat és nekilássak. Elvégre ezért jöttünk.
« Utoljára szerkesztve: 2017. Márc. 07, 09:20:48 írta Neliel Tu Oderschvank »

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #21 Dátum: 2015. Aug. 03, 00:22:37 »
Játszótér az éjben

Sok hely közül ezt ismertem a legjobban. A szüleimmel kézen fogva jöttünk ide mindig. Én voltam középen, és meglepő távolság lett közöttük, amint megrohamoztam a legközelebbi mászókát. Mosolyogva figyelték, ahogy egyre magasabbra törekszem. Végül viszonozom, és integetek nekik a távolból – általában már a játék tetején csücsülve. Szomorú emlék ez, de nem azért, mert rossz lenne. Egyedül a boldogság az, ami hiányzik, ez okozza a fájdalmat a szívemben.
Mindezek ellenére sűrűn visszajártam ide, éjszaka, mikor senki nem jár erre. Akkor lehetett a legjobban nosztalgiázni, vagy elmerülni a gondolatokban annyira, hogy abszolút kikapcsoltam. Csak le kellett ülnöm egy padra, és beszívni a friss levegőt. Valószínűsíthető, hogy ettől ma sem akartam eltérni. Hű fegyveremmel azonnal befoglaltam egyet, levéve hátamról az íjat. A lábaim közé állítva fogtam.
Szerelmes párok járnak ide esténként. Nem tudják, mi a romantikus! Éjjel jobb, akkor látszódnak igazán a csillagok. Egy nyári napon akkor van a legjobb idő. És akkor érezni a legkevesebb fájdalmat. Az én esetemben.
Lepillantottam a kezeim közt fogott faeszközre. Most is furcsa volt tartani, mintha bűntudat fogott volna el, ahányszor csak erre gondoltam. Néha már azt hiszem, megőrültem. Sóhajtva az égre néztem. A csillagok milliárdnyi fehér pontként tündököltek, akár egy fekete terítőre kiborított kristálycukor csomag. Közöttük volt a Hold, ami pásztorként őrizte őket.
- Borzasztó ez a távolság. Olyan hatalmasnak érzem, akárcsak a célt, hogy Quincyként elérem a csillagokat – erről nem írtam a naplómba, inkább megtartottam magamnak. Ezt akkor fogadtam meg, mikor apa tanítani kezdett, és szivacsként szívtam magamba a tudását. Nem gondoltam rá, amióta...
- Szörnyűnek találnátok ezért! Vagy lehet nem, mert minden butaságom megmosolyogtatott titeket, illetve anya, te még ki is nevettél. De én néha annak látom magam – a hozzájuk intézett szavak olykor könnyítettek a lelkemen. A hely, idő számított, s most alkalmasnak tűnt erre. Bátran álltam neki, meg sem állva.
- Itt van ez az íj, amit hét évesen kaptam. Rég nem mondhatom el, hogy ne tudnám használni. Akkor viszont pont otthon hagytam, mikor titeket kellett volna megvédenem vele – elhallgatva az ajkamba haraptam. Igyekeztem visszatartani a fojtogató sírást, lehunytam a szemeimet, és nagy levegőket vettem. A beszéd már nem ment.
Ha most megszólalok, biztosan előtörnek a könnyeim, mert hiányoztok. 3 éve érzem magam töröttnek, és bárhogy próbálkozom, nem tudok túljutni ezen. De csak nem kéne úgy elbuknom, mint Quincy! – még ha azt is jelenti, hogy a klánomból én maradtam a legutolsó. Apa meséiből tudok olyanról, akinek legalább egy szülője megmaradt, vele mégsem jött ki jól. Helyette a mesterével paktált le, tőle tanult meg mindent, most meg.. roppant erős lehet. Az erőre, fejlődésre pedig magam is vágyom.
Fehér-piros kimonóm bő ujjával letöröltem néhány kibuggyanó könnycseppet.
- Örülnék, ha nem ülnék itt egyedül... - furcsa, ám valahogy kedvem lett volna társalogni mással. Többek között a visszahúzódó jellemvonásomat utáltam. Alig maradt, akivel beszélgetni szoktam, akik meg egy koron a barátaim voltak, elhagytak, mert nem tartottam velük a kapcsolatot.
« Utoljára szerkesztve: 2018. Ápr. 01, 20:32:49 írta Shirei Tenro »

Karakterlap

Konoe Karen

Lélekboszorkány :D

Fullbringer

*

Főállású Anya

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 900 / 35 000

Hozzászólások: 110

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 1 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tkékes és fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Post szín:
Cadetblue


  • Profil megtekintése
  • Accel World frpg

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #22 Dátum: 2015. Aug. 05, 15:19:43 »
"Csillag" nézőben


Akachi ma igen aktívan kezdte a napot. Mondhati az ébresztő órám se csinálhatta volna jobban, bár valószínűleg neki eszébe sem jutott volna, hogy az ágyamba vetődjön hangos kiáltással megfűszerezve. Így aztán a reggelt már egy térdel a gyomromban kezdtem, hála ennek a roszcsontnak. Még Aisa-chan is kinevetett, csak sajnos neki nem tudtam egy ˝kedves˝ reggeli sallert adni emiatt. Bár ahogy elnéztem Akachit sem nagyon törte le a dolog. Teljesen be volt zsongva az este miatt. Ez is a születésnapi ajándéka miatt volt. Mostanában ugyan is a csillagok kötötték le a figyelmét, így ennek okán kapott egy teleszkópot, majd megígértük neki, hogy egyik nap elvisszük, egy olyan helyre ahol tudja is használni. Végül is hiába élünk mi a külvárosban, attól még elég sok a fény és erre még a közeli belváros esti fényei is hozzáadnak egy adaggal. Ennek okán nem tudta rendesen kihasználni az eszközt.
Mivel ikrekről van szó, vagyis inkább klónokról, de ebbe most ne menjünk bele. Na, mivel ikrekről van szó az ajándékozásból Youko sem maradhatott ki, aki egy gyönyörű sötétkék yukatát kapott hold és csillag motívumokkal.
Szerencsére a ma esti csillagnézés hallatán Akachi egy kicsit visszább vett a nyaggatásunkból, de még így is elég idegesítő volt.^^” Ezek után már nem lepődtem volna meg, ha az indulás előtt már bealszik. De nem így lett…
- Akachi, ne rohangálj össze vissza a teleszkóppal, csak összetöröd. – szólok rá a fiúra, de mind, aki meg se hallja, továbbra is hurcibálta magával. - Inkább vedd fel a cipőd.
Míg én a kis ördögfiókával foglalkoztam, Kurisu felsegítette Youko-ra a yukatát majd egymás kezét fogva sétáltak le az emeletről.
- És a gyönyörű hercegnő megérkezett! – jelentette ki Kurisu Youko-ra vonva a figyelmet, akinek az arcán egy kis mosolyt véltem felfedezni.
- Nahát, nagyon jól áll rajtad, kincsem! – léptem közelebb hozzá a dicséret közben, majd megfogtam az egyik kezét, míg a másikat meg Kurisu.
- Akkor, indulás!
Az utcákon elég sok volt az ember. Valószínűleg ők is kihasználják az esti hűvös időt, ha már napközben nem bírják a lég kondi nélkül. Persze ahogy haladtunk az úti célunk felé már sokkal kevesebben lettek, ami érthető is, mivel a vakáció idején nem sokan járnak az iskola környékén, este meg aztán pláne.
- Akachi, ne szaladj messzire! Várj meg minket! – a fehér hajú energiabomba, máris a játszótér bejáratánál állt erősen lehagyva minket. Nem igazán féltettem, őt hisz nem egy átlagos emberi gyermekről van szó, egyszerűen csak kiszúrtam egy ismeretlen lélekenergiát, így jobb volt biztosra menni. Habár ma eszem ágában sincs harcot kezdeményezni, így nagyon reméltem, hogy a másik fél is így gondolta. Főleg mert most Kurisu is itt volt és féltem, hogy akkor nem marad sok a játszótérből.^^”
Viszont amint elértük a játszóteret, egy újabb aggodalomra okot adó dolog történt. Észre sem vettük és Youko kicsusszant a kezünk közül.
- Youko? – a szemünk még nem szokott hozzá az utcai lámpáktól szegény fényviszonyokhoz, így már csak akkor veszem észre a kis leányzót mikor az ismeretlen lélekenergiát birtokló nő ruhájába akaszkodik.
- Úgy néz ki megkedvelt… – szóltam az ismeretlen felé egy mosollyal az arcomon, de azért készenlétbe álltam, hogy ha használnom kellett volna a Bringer Light-ot.

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #23 Dátum: 2015. Aug. 16, 00:08:59 »
Játszótér az éjben

Apró léptekre lettem figyelmes. A padnak támasztottam az íjat, a hang irányába fordultam, és megpillantottam valamit. Vészes sebességgel közeledett. Lelkes kutyának hittem, aki ide akar rohanni, hogy aztán rám ugorjon. Türelemmel vártam, mikor ér ide, s ahogy egy lámpához ért, kirajzolódott egy kislány alakja.
-  Helló! - üdvözöltem, majd tágra nyílt szemekkel fogadtam, amint a ruhámba markol - Mit keres itt egy gyerek ilyenkor?
Nem telt el sok idő, felbukkant egy tőlem idősebbnek látszó nő. Neki biccentettem, aztán visszapillantottam az apróságra. Elég erősen fogta a kimonóm alsó részét. Értem... Vele jött.
Aprón elmosolyodtam, a társaság különösen jól esett. A kijelentés volt az, ami megdöbbentett pillanatok alatt. Három perce, hogy idejött ez a csöppség, erre azt kapom, megkedvelt. Visszakérdeztem, hátha rosszul hallottam, nem nézve fel rá. Kicsit gyors kijelentés a részéről, de a furcsa ábrázatot hamar gondtalanabbá varázsolta, és halkan fel is kacagtam. 
– Megeshet – bólintottam végül. Olyan.. boldognak tűnt. Feltételeztem az anyja is ilyen. Ebben a sajátomra emlékeztetett. Hmm, az arca már nem rémlik, viszont a mosolya feledhetetlen. Apám szerint tőle örököltem a sajátomat.
- Hogy hívják? Felvehetem? - mutattam le a törpére. Ennyi kérdésből átjöhet talán, hogy nem akarom megenni. A harcot sem kedvelem, főleg éjjel. Csak egy átlag feletti nő vagyok, aki a szüleihez szeretett volna nyugodtan beszélni, aztán kiborult. Most meg magát meghazudtoló módon társalog.
- Uhm... Egyébként Shirei Tenro vagyok – mutatkoztam be kicsit halkabban, majd elcsendesültem. Bemutatkozhat, vagy azt mondhat, amit akar. Érdeklődve vártam a válaszait, de kicsit tartottam attól, mi van, ha nekem ugrik. Lassan eljutok addig, hogy senkiben sem bízom meg. Mindez a 3 éve tartó belsővívódásaimnak volt köszönhető. A gyászon mindig hamar túlléptem, halt már meg nagyszülő, nagy bátyus, unokatestvér, aki fontosnak nevezhető. A szüleim elvesztése más. Mélyebb. Az utána maradó űr pedig maga a pokol. Ezért nem tudom, képes lennék -e rá. Egyedül.. kötve hiszem.

Karakterlap

Konoe Karen

Lélekboszorkány :D

Fullbringer

*

Főállású Anya

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 900 / 35 000

Hozzászólások: 110

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 1 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tkékes és fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Post szín:
Cadetblue


  • Profil megtekintése
  • Accel World frpg

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #24 Dátum: 2015. Aug. 16, 16:57:03 »
"Csillag" nézőben


Ahogy egyre közeledtünk a célunk felé, még inkább kivehető volt számomra a lélek jelenléte a játszótéren. Nem volt ismerős, így fogalmam se volt róla, hogy ellenség e vagy barát. Az ugyan megnyugtatott, hogy nem halálisten, vagy épp hollow. Mart azok általában mindig megtámadnak – kivéve mikor én provokálom őket. Ma semmi kép nem szerettem volna harcolni, már azért sem mer ismerve a kedvesem, biztos nem hagyná ki ő sem. Pedig mostanra már igazán rám hagyhatná az ilyen dolgokat. Persze néha ha az ideje engedi szokott még edzeni, hogy a harcművészeti képességei ne merüljenek feledésbe, és ha kell, bármikor harcra képes legyen, de ezzel szemben a pirokinetikus képességei már mióta nem mutattak fejlődést – habár még így is pusztító -, ahogy a lélekenergiája is az itteni viszonylatban az átlagost-szintet éri csak el, ami aligha mondható jónak. Gondolatmenetemből végül Kurisu zökkent ki.
- Drágám… – a nő Youko után nyúl, aki hirtelen kicsusszant a kezeink közül és egyenest az azonosítatlan lélekenergia forrása felé vette az irányt elhaladva a testvére mellett. Még arra sem reagált, hogy utána kiáltottam. Még ha egy homunkuluszról is volt szó, nem tudtam nem félteni a testvérével ellentétben, így kézen fogva kedvesemet, szaporázni kezdtük a lépéseinket.
Mikor megpillantottam kettejüket, egy pillanatra elállt a szavam. Youko nem sokat mosolyog, pedig nagyon jól állna neki. Akkor és ott viszont tiszta szívéből mosolygott a Miko öltözéket viselő lányra. Nem is csoda, hogy azt mondtam neki, hisz valóban megkedvelte, bár viszonylag elég hamar.^^
- Youko. – jegyeztem meg neki, mikor a lány neve felől érdeklődött. Végtére is nem egy hadi titok, és jól láthatóan a nő sem tűnt veszélyes egyénnek, így kicsit visszább vettem a harci készültségből.
- Ha, nagyon szeretné… nyugodtan. – jegyezte meg a bal karomat átkaroló szőke szépség.
- Értem, szóval Shirei-san. Engem… Konoe Kurisu-nak hívnak. – még egy kicsit habozott mikor bemutatkozott. Látszik, hogy nem gyakran használja teljes nevét, pedig már elég sok idő eltelt azóta, hogy itt élünk és ezen a néven. Youko-chan persze engedi, hogy a lány felvegye, már csak azért is, mert így szemügyre vehette a ruhája felsőbb részeit is. Végtére is nagyon szerette a tradicionális japán ruhákat. - Ő pedig a feleségem… – ekkor felém tekintett jelezve, hogy mutatkozzak be.
- Konoe Karen. Örülök a találkozásnak. – hajoltam meg felé enyhén, miközben Kurisu integetve próbálta meg Akachit oda hívni hozzánk, ám nem sok sikerrel.- A homokozó közepén álló fiúcska, pedig a fiunk Akachi. – jegyzem meg, miközben a teleszkóp felállításával bajlódó kisfiút néztem.
- Na és Shirei-san, mondja csak mi dolga erre felé? – figyelmemet Kurisu vonta magára a kérdésével. Arcán ugyan mosoly húzódott, de látva hogy a tekintete a nő íjára irányult, érezhető volt a hangjában, hogy nem örült annak, amit látott. Habár szerintem egy íj nem tartogathat túl sok veszély nyilak nélkül, amikből viszont egyet sem láttam.
- Mi éppenséggel csillagokat jöttünk, nézni. Ha szeretnél, csatlakozz hozzánk. Youko is biztos örülne. – szólalok fel én is kedvesebb hangnemben, mint a párom.

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #25 Dátum: 2015. Aug. 29, 10:50:25 »
Játszótér az éjben

A lány elmosolyodott, amint karjaim finoman köré fonódtak és felemelték aprócska testét. Gyengéden ültettem az ölembe, viszonozva az előbbi gesztust.
- Youko, igazán szép neved van, és szép a ruhád! - szóltam hozzá, nehogy egy percig is kirekesztve érezze magát. Ugyanakkor valóban szépnek tartottam, ám nem csak a hófehér öltözet miatt. Egészen világos bőre, rövidke, világos haja angyalivá varázsolta. A belőle kiáradó melegség megnyugtatott. Mintha tényleg egy angyal lenne a karjaim között.
Karen pillantottam, ekkor jöttem rá, hogy nincs egyedül. A balján egy másik nő állt, hosszú szőke hajjal. Azt hittem csupán szorosan egymás mellett álló barátnők, míg be nem mutatkozott. Akaratom ellenére kiült az arcomra az értetlenség. Micsoda?! Konoe Kurisu? De hiszen a másik is ezt a vezetéknevet használta! A testvériség volt a második, ami eszembe jutott. Többször végigmértem őket – óvatosan, nehogy gyanút fogjanak, vagy bizalmatlannak véljenek –, viszont nem hasonlítottak egymásra egy kicsit sem. Jut eszembe, nemrég hallottam valami „Drágám...!”-ot, ami meglepő erővel, s nőiességgel szólt. A játszótéren rajtunk kívül nem volt senki.
- Örvendek a szerencsének! - feleltem vidámságot erőltetve magamra, miután leesett a tantusz. Ehehehee, ők egy pár! … Semmi baj, nem fogok látványosan kiakadni. Nem lesz gond. Csak természetesen. Erősen tartani fogom magam, hiszen éreztetni szerettem volna, minden rendben van velük, nincsenek problémáim, amik miatt elítélném őket. Csak meg kell hagyni, nagyon ütött, hogy először látok egy a kapcsolatát nyíltan felvállaló női párost.
Az illem meghajlást követelt volna, de nem volt szívem letenni a kislányt, aki így végigmérhette a piros hakamát, s a felette levő fehér kimonórészt, a vállain bevágásokkal. Trükkösen egyenletesnek tűnnek, pedig aszimmetrikusak. Imádom az ilyen cseles darabokat! No meg ami nem túl színes. A Miko öltözet azért a kedvencem, mert épp beleesik ebbe a kategóriába. Egy része semleges, míg a másik csak annyira feltűnő, hogy észrevegyenek. Elég az embereknek hátrafordulnia, és látják, hogy nem a ruházat az egyetlen, ami figyelemfelkeltő., jutott eszembe az íjra pillantva. Kurisu mosolyogva megkérdezte, mi dolgom itt, közben észrevettem a fegyverre szegeződő szempárt. Ezzel gondom se lett volna, ha közben nem üti meg fülemet a barátságtalanság, a nem tetszés. Remélem csak furcsállja, de nem gondolja, hogy veszélyt jelentenék rájuk. Tény, elég nehezen magyarázom ki az emberek körében, miért nincsenek nyilaim, és komolyan eltöprengtem pár beszerzésén. Arra a kérdésre válaszolni, „Miért hordasz magadnál íjász cuccot?” már sokkal könnyedebb válaszokat adhatnék.
- Én is épp a csillagokat néztem - mondtam végül. Igazából Karennek szegeztem, kettejük közül ő tűnt barátságosabbnak. Ettől függetlenül a párjának sem kell idegeskednie, veheti úgy, hogy kettejüknek szólt.  Felegyenesedtem, karjaim közt Youkoval, így előttük álltam.
- Igazán örülnék neki. Köszönöm – letettem egy kis időre. Illedelmesen meghajoltam, majd a hátamra vettem az íjat, és a pad mögé sétáltam.
- Várod már a csillaglesést? - kérdeztem lelkesen, az angyalka fölé magasodva. Próbáltam a jelenlétével elterelni a figyelmem Kurisu díjazhatatlan hangneméről. Kezdhettem fontolgatni, meddig szándékozok itt maradni. Remek! A végén még faggatóznának, nekem meg a kérdés áradat hiányzik a legkevésbé. Nem akarok pont egy család előtt lebukni. Hogyan fogadnák azt, ami vagyok? Talán rögtön gúnyt űznének belőle?
„Nahát Quincy! Mondhatni szerencsés egy olyan fajba tartozni, ami kihalófélben van!” Tudom, a történelem rajtunk hagyta a nyomát. Megcsappantunk, Shinigamikból meg már túl sok van. Alig tudom elképzelni, mennyire zsúfoltak lehetnek az osztagok, s mennyire roskadozik az akadémia az újoncoktól. Apa nem keveset mesélt. Sokat tudott, az egyik gyerekkori haverja is közéjük tartozott. Fogalmam sincs él -e még, marha kicsi voltam, amikor láttam. Mindegy, egyelőre a jelenre fogok koncentrálni. Míg Youko válaszát vártam, legalább megvolt az a kis csend, amire most szükségem volt. Cikáztak a gondolataim, jobban, mint a fürge méhek egy napos reggelen.

Karakterlap

Fuun Kotarou

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 3 600 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #26 Dátum: 2015. Szept. 02, 04:21:27 »
>>Rumi & Kota<<
A hajamra tett vissza bókra kicsit elpirultam, és megigazgattam a hajam, ami totálisan ugyanúgy nézett ki, mint előtte. Aranyos volt, ahogy kihúzta magát, s a mosolyt már le se tudtam volna vakarni az arcomról. A pincérnő akaratlan támadásának viszont sikerült. Amin a „szép fogás” is csak egy enyhe zavarba jött kuncogást tudott kihozni.
Szerencsére sikeresen végződött a mosdó akció, és alig észrevehető foltok tarkítottak csak. Egyet leszámítva, amivel alaposan zavarba is hozott. A „maszat” és a felém közeledő Rumi alaposan rátett egy lapáttal az előttünk heverő kehelyre, ám a szalvéta egy csöppet megtörte a varázst. Kínos kuncogás, vörös arc, és sírásra görbülő szemek közepette letöröltem a maradék sütit. Aztán visszatértem a témához, ami érdekelt. Egészen örültem a válasznak, s boldogan figyeltem, hogy mit babrál. Biztos valamit igazít rajta, mielőtt megmutatja. A „fedezz” meg a fejbiccentésre csak alaposan oldalra döntöttem a fejemet, mert nem értettem, hogy mit akar ezzel, s így általában mindent mindig könnyebben megért az ember nem? Kicsit eltátottam a számat, amikor elzúgott mellettem valami. Aztán kezdett összeállni a kép.
­Az ugye nem…
Befejeznem már nem kellett a kérdést, mert a válasza egyértelművé tette. A mögöttünk lévő barmokat lőtte meg. Aztán amikor mondta, hogy már nézhetek, akkor lassan hátrapillantottam, néhány másodpercnyi szünet utána viszont kifakadtam, és egy jóízűt kacagtam. Visszafordultam, majd az asztal alatt átvettem a csúzlit, és elkezdtem megnézni. Eközben Rumi láthatta, hogy a csávók egymásra néznek tanakodnak, majd amelyiket eltalálta megtalálja a hajában a rágógumit. Hangos szitkozódások, és szóváltások. Bele se gondolva mit csinálok épp a nézegetés közben odahajolok a szívószál felém eső szárához, és én is belekóstolok. Teljesen nyugodtan befejezem a nézegetést, aztán visszatolom neki az asztalon.
­Igazán szép darab. Te csináltad ezt is?
A mozgolódásra azonban már csak egy sóhajt eresztek el. Ahogy valami fémeset hallok pedig azonnal felkelek az ülőhelyről, s szembefodulok az érkező „delinquensekkel”. A nagy és erős lázadók..., noh meg az ócska fém baseballütőjük. Hozzanak egy kamiont és még meg is ijedek egy pillanatra. Már nyitotta volna az egyik a lepénylesőjét, de belevágtam, és könyörtelenül én szólaltam meg elsőnek.
­Most elmondom mi fog történni. Szépen megfordultok, és kisétáltok innen, majd többet nem látjuk egymást, és ha még egyszer akárcsak rossz szemmel is néztek rá, akkor a következő otthonotok a korház lesz.
Sajnos úgy tűnik a kőagyúaknak nem éppen volt felfogható az értelmes szó, és egy abszurdul eltorzított nyögés mellett már lendítette is az ütőt, miközben a másik kettő mögötte meg nyomta a „hóó”-t, mintha fehér karácsonyt várnának. Természetesen nem szeretek megsérülni, akkor sem, ha hozzá vagyok szokva, mert ettől függetlenül még mindig piszkosul tud fájni. Az egyetlen tanult kifejezetten hatásos harcművészeti technikához fordultam, hogy mind megállítsam a támadást, és elvegyem a kedvüket a továbbiaktól. Az Ikkotsu-val egyenesen beleütöttem, így alapos görbület keletkezett benne, az ököllenyomatomat nem is mondva.
­Emlékeztek arra, hogy mit jósoltam az imént?
Megelégedtem volna egy igennel, de még egy bólogatás is elég lett volna, de ezek inkább kirohantak. Nem értem a fajtájukat, ha legalább elkezdtek tökösek lenni legalább valami tartásuk lehetne, még ha az eszük nem is jön meg. Visszaülök, majd egy bárgyú mosoly ül ki az arcomra.
­Bocsika, az ilyenek nem értik a viccet. Pedig meg kell hagyni szép találat volt. Ah! Ez igazán finom, szeretnéd megkóstolni?
Mutatok rá az egyik édességre, és a kehely mellé tolom. Aztán eszembe jut, hogy én is tudnék neki mutatni dolgokat, csak sajnos egy sincs nálam.
­Öhm, izé. Nekem is vannak holmik, amiket csináltam. Az egyik éppenséggel egy motor, szeretnéd majd megnézni őket egyszer?
Vakarom meg egy zavarba jött mosoly mellett a nyakam oldalát, csak hogy kicsit csökkentsem a hirtelen jött érzések hatását. Igazából nem is tudom, hogy valakinek mutattam-e már meg a dolgaimat, a motort is csak egyszer-egyszer láthatta valaki véletlenül használat közben. Meg aztán nem tudom miért, de igazán jól érzem magam mellette, szóval szívesen lógnék vele többet is.

Karakterlap

Konoe Karen

Lélekboszorkány :D

Fullbringer

*

Főállású Anya

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
31 900 / 35 000

Hozzászólások: 110

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 1 400 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
tkékes és fehér

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Post szín:
Cadetblue


  • Profil megtekintése
  • Accel World frpg

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #27 Dátum: 2015. Okt. 06, 13:15:20 »
"Csillag" nézőben


- Ezt igazán jó hallani… Sokat gondolkodtunk a neveiken. – jegyeztem meg egy mosollyal a lányunknak érkezett dicsérő szavakra. Jó érzés hallani, ha valaki a gyerekedet dicsérni. Ugyan akkor egy jóízűt kuncogtam, mikor láttam a lány arcára kiülni a meglepettséget. Valóban nem sűrűn futhat az ember leszbikus párokba, akik nyilvánosan felvállalják a kapcsolatuk így aztán szeretem látni az emberek reakcióját, mikor kiderül a dolog.
- Remek, akkor ezt meg is beszéltük. – felelem egy mosollyal az arcomon, próbálva oldani a feszültséget. Kedvesem nem túl kedves mosolya ugyan is úgy tűnt kicsit megsértette az érdekesnek ígérkező beszédpartnerem, ami persze érthető az ő szemszögéből, de így magyarázat nélkül a velünk szemben álló lány számára biztos nem az. Azt pedig végképp nem szeretném, ha emiatt elszalaszthatom a remek alkalmat egy eddig még nem ismert energiákkal rendelkező egyén megismerésével.
- Sajnálom, tudod Youko ne egy beszédes fajta, sőt még az is furcsa hogy ily módon ragaszkodjon egy idegenhez. – hívtam fel a lány figyelmét arra, hogy ne lepődjön meg, ha a lányunk nem szól hozzá. Viselkedése már így is figyelemre méltó azonban úgy tűnik szűkszavúságát még így sem hagyta el, így egyszerűen csak félénken bólintott egyet a lányra tekintve. - És hát Kurisu… ő meg sajnos egy agresszív anyamacivá változik, ha azt hisz, hogy a gyerekek veszélyben vannak. Szóval léccin ne nagyon haragudj rá, rendben? – még egy bocsánatkérő mosolyt is küldtem az irányába miközben a szemem sarkából Kurisu reakcióját figyeltem. Szerencsére vagy talán szerencsétlenségemre(?) nem lett dühös, helyette úgy tűnt inkább, hogy vette a lapot és a tarkóját simogatva szólalt meg.
- Talán kicsit túlzásba vittem… de a tény az tény…
- Ez valóban igaz. Mégis miért hordasz magaddal egy nyilak nélküli íjat? Kicsit hasonlítasz Nyuluknyura akivel abban a kocsmában találkoztam… eh, várjunk ezt most honnan szedtem… na mindegy… – vágtam gyorsan közbe, még mielőtt Kurisu rosszul megfogalmazott kérdést tehetett volna fel ezzel teljesen értelmetlenné téve a bocsánatkérését. Habár meglehet hogy mondandóm végével sikerült kissé megzavarni a lányt ahogy kissé magamat is, ezzel a furcsa párhuzammal, amit a nem is valóság inkább egy nemrégiben történt üveg mélyére nézés emléke hozott elő belőlem.^^”
- Nem furcsa ez egy kicsit? Arról nem is beszélve, hogy ez a tárgy fegyvernek minősül, így a rendőrök is megbüntethetnek. – igazság szerint nem igazán tudok másra gondolni csak arra, hogy az említett fegyver a képességének tárgya, habár természetesen nem olyan módon, mint nálam. Mert képtelenség hogy ez a lány is egy legyen a fullbringerektől, hisz az ő lélekenergiájából nem érezni semmi hollow szerű kisugárzást.

Karakterlap

Shirei Tenro

Futár (Fox)

Quincy

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
19 300 / 30 000

Hozzászólások: 143

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 11 900 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Azúrkék

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
Törött porcelánként is lehetséges ragyogni.

Post szín:
Mistyrose


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #28 Dátum: 2015. Okt. 31, 10:17:21 »
Játszótér az éjben
-  Megértem. Én is annak a híve vagyok, hogy nem egy perc után születnek a legjobb nevek – fogalmam sincs, a szüleimnek mennyi időbe telt kiölteni a sajátom, de fogadni mernék rá, hogy nekik is sokáig tartott. Az ő mondatukon, s ezen az apró gondolaton egyszerre mosolyogtam, bár elég visszafogottan tettem.
Nem akartam többet mutatni az érzéseimből. Láthatták rajtam, hogy most boldog vagyok, és ezt elégnek tartottam. A mélyebb dolgokból, mint a vele együtt fellépő hiányérzet, jobb, ha mit sem sejtenek.
- Úgy hiszem magam is – válaszoltam bizonytalanul Karen-san szavaira. Rendben van, megértem a bizalmatlanságot. Láttam ennek fényét a szőke hölgy tekintetében, de a mosolya furcsára sikeredett, hogy nem tudom mire véljem.
Mintha az előző párja a gondolataimban kutatott volna, elmagyarázta barátságosabb modorban a dolog lényegét.  Így rögtön tudtam, hova helyezzem Kurisu-san érzéseit.
- Nálam az a különös, milyen erősen tudok hinni perpill két idegennek – préseltem ki fogaim közt, amit rögtön meg is bántam. Bakker! Most megsérthettem őket, és ha eddig nem utált volna az egyik eleve, a másiknál biztosan elérek hasonlót!
Zavartan lehorgasztottam a fejem, mint egy gyerek, aki rosszat csinált. Kevés van az értelmesen hozzám szólni tudókból. Hmm, az apró angyalka még meg se mukkant, ám igazuk lehet. Tényleg ragaszkodhat hozzám. Nagy kár, mert így képtelen vagyok lelépni. Azokból még kevesebb van, akik ilyen nyitottsággal rendelkezve, nem törődve testi épségükkel azonnal felém ugranak… Olyannyira, hogy ő az első.
- Én is, sajnálom… – hajoltam meg udvariasan, szemem sarkából a fehérbe öltözött lánykát méregetve. Korábbi kérdésemre aprót bólintott. Jó jelnek vettem.
Ám ahogy az lenni szokott mindenkinél, a klassz dolgokat általában valami rossz követi, ami hullámvölgyé teszi nem csak az életet, hanem a bennük adódó helyzetek megélését is.
A fekete hajú hölgyeménynél rá se mertem kérdezni arra, ki az a Nyuluknyu. Helyette nagyra nyílt szemekkel bámultam, mint borjú az új kaput, majd lassan az íjamra vezettem tekintetem.
A fegyveralap sötétbarna, különlegesen kezelt, lakkozott ébenfa, melynek ideg – lövő – része hófehér drótból készült. Markolatát hófehér fásli jelzi, ami a stabilabb fogást biztosítja. Nincs hozzátartozó fanyilam, pedig a beszerzésén gondolkodtam már.
A fajtámról hallgatnom kell, jegyeztem meg magamban, mikor felmértem a terepet. Átjött, hogy ők sem átlagosak, ezért is vagyok tartózkodó részben.
- Van hozzá engedélyem, szóval a rendőröktől nem félek. A nyilakat meg kölcsön adtam egy bénának a városi íjász klubban – álltam elő biztosan a kifogással. Eszem ágába sincs a céljaimat ecsetelgetni! Különben sem kell mindent az orrukra kötnöm.
De az is lehet, hogy másképp gondolom később. Igazából csak azért viselkedtem magam szerint ennyire kiszámíthatatlanul, bizalmatlanul, mert aggódtam a kilétem felfedése miatt. Viszont belegondolva ez a saját hülyeségem, nyilakkal már jóval egyszerűbben menne a magyarázkodás. Ők fogalmam sincs mit gondolhattak most rólam. Az egyetlen dolog, ami megfordult a fejemben a lejáratás, majd felpillantottam, s megláttam a felettünk elterülő hófehér pontokat.
- Lassan szerintem mással is tölthetnénk az időnket - váltottam témát, rendezve vonásaimat.

Karakterlap

Hoshi Tomomi

Eltávozott karakterek

Időutazó :3

Szint: 6.

Lélekenergia:

60% Complete
33 000 / 45 000

Hozzászólások: 53

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 16 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Orgona lila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Bonyolult

Post szín:
MediumVioletRed


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yumisawa Játszótér
« Válasz #29 Dátum: 2017. Máj. 02, 00:56:34 »
Hosszú léptekkel haladt végig a kanyargós utcákon, hosszú haját gondosan egy divatos, laza sapka takarta, szemeit pedig egy hatalmas napszemüveg. Magabiztosan haladt célja felé, előfordult, hogy megfordultak utána, vagy összesúgtak a háta mögött, de senkivel sem foglalkozott, egyenes háttal, könnyedén lépkedett. Az öltözéke könnyed volt, élénk színekkel, és mintákkal, jelezve, itt a tavasz, minden virágba borul.
Megállt az iskola épülete előtt, s néhány percig csak szótlanul bámulta, egy évvel ezelőtt, még ő maga is ide járt. Vagyis, vannak fel-felbukkanó képek, amik ezt mutatják, azonban nosztalgikusérzés nem járta át, csak bámulta a fehér falakat, és próbált valamilyen érzést párosítani hozzájuk. Maga sem értette, miért jött el ide, mit is akar igazából, ez így túl kockázatos. Egyelőre semmit sem szeretett volna elsietni, az utóbbi hónapokban annyi minden történt, hogy nehéz lenne egyszerre, mindenkinek elmagyaráznia. Mégis itt volt, mintha csak azt üzente volna a bent tartózkodóknak: nézzetek ide, és vegyetek észre!
Elfordította a tekintetét, és tovább indult, mintha semmi sem történt volna korábban. Fejben már számtalanszor lejátszotta, mit kell tennie, mit mondhat, és mit nem. Semmit nem tiltottak meg neki, azonban a helyzete különleges volt, bizonyos szempontból, így saját szabályokat hozott, hogy megvédje önmagát. Szeretett volna néhány dologgal tisztába jönni, ehhez pedig időre volt még szüksége. Mélyet sóhajtott, s megállt a játszótér mellett, ahol még jó pár gyermek boldog örömmel merült el a játékban. Igen, ez a hely tökéletes lesz.
Letelepedett egy padra, és elővette telefonját, hogy a délután hátralevő részét elüsse, amíg eljön a megfelelő idő. Nem lehetett benne teljesen bizonyos, jó napot választott ki, de ha nem, majd visszajön holnap, és holnap után, már semmit nem számít ez a néhány nap. Közben óvatosan körbenézett, lassan kezdett kiürülni a hely, az anyukák kézen fogták csemetéiket, és haza indultak, szürkületre járt az idő. Eltette a telefont, és felállva kémlelte az utcát, egy apró alakot keresve tekintetével. Biztos volt benne, hogy élénk hajzuhatagáról egyből megismeri, olyan éles volt még a kép róla.
Amikor megpillantotta, egy pillanatra megfeszült, majd el is engedett, most nem vétheti el, ezúttal gyorsnak, és szinte láthatatlannak kell lennie. Túl sok minden múlik rajta ahhoz, hogy félvállról vegye, a legutóbbi akciója nem sikerült túl jól, épp ezért most sokkal jobban fog figyelni. Megvárta, hogy a lány néhány lépéssel elhagyja a játszótér ajtaját, körül nézett, s mikor senkit sem látott a közelben, a szájára szorította a kezét, és behúzta az üres térre.
Apró termete miatt könnyedén mozdította arrébb a testét, mintha csak egy babát emelt volna meg, valószínűleg a meglepettség volt az oka, hogy eleinte nem is védekezett. Egyik karja a derekán fonódott keresztbe, míg a másikkal igyekezett megakadályozni, hogy ne kiabálhasson, nem szerette volna felhívni magukra a figyelmet. Érezte a szapora szívverését, mintha minden porcikája pánikolt volna, ezt nem akarta, viszont jobb ötlete nem volt. Igyekezett szorosan, és biztosan tartani, de egyáltalán nem okozni fájdalmat, nem ez volt a célja. A már némiképpen kapálózó lányt behúzta az egyik kis fa épületbe, amiben korábban a gyerekek játszottak, a nagy igyekezetben fejéről lecsúszott a sapka, így hosszú, fekete tincsei szerteszét repkedtek.
- Nozomi… én vagyok. – Suttogta csendesen, reménykedve benne, hogy a másik megismeri a hangját, és elengedheti. – Elveszem a kezem, és elengedlek, csak kérlek, ne kiabálj! – Mondta, és azzal lassan le is csúsztak kezei, némiképpen hátrébb is lépett tőle, nem akarta tényleg ennyire megijeszteni. – Sajnálom, nem küldhettem üzenetet, és féltem, hogy valaki meglát… – Hajolt meg felé bűnbánóan.
Aztán csak bámult rá, nem tudta, mit kellene mondania, ez most valóságos volt, nagyon is valóságos. Összekuszálódtak a gondolatai, képek bukkantak fel, halványan, rövid foszlányok voltak csupán. Képek egy boldog időszakból. Olyan jól kitalálta már korábban, mit fog mondani, hogyan közli a lehető legérthetőbben, amit szeretne, most mégis gombóc volt a torkában, és nem volt képes megszólalni. Kinézete nem változott túl sokat, egyedül a sötét haja, és talán valamivel soványabb, de belül… belül még minden kusza.
- Ne haragudj, hogy ilyen hirtelen bukkantam fel, de… szükségem van a segítségedre! – Ült le a bent kialakított kis fapadra, és felvette sapkáját a földről, bár a fejére nem húzta vissza. – Szívesen válaszolok a kérdéseidre, biztosan számtalan van, azonban szeretném, ha utána meghallgatnád a kérésem. Egyelőre nem beszélhetsz rólam Umi~jiinek, vagy Ryo~niinek. – Csendes határozottsággal jelentette ki mindezt, majd a másik szemébe nézett, készen arra, hogy valóban megválaszolja a felmerülő kérdéseket.