Az Amatsuji-ház urai

[Meiou Toshizou]

  Éppen a konyhában tettünk-vettünk Anikivel, nem hiszem el, hogy Youko-nee elrejtette az utolsó palackokat abból a roppant zamatos szakéból! Hogy orrolhatott meg ránk ennyire? Hiszen mi mindig kitettünk magunkért, hűen helytálltunk és tettük, amit nevünk megkövetelt: ápolgatjuk kicsi öcsikéjét, míg ő maga a Mizushima-házban éldegél. Ezzel teljesen elhanyagolva kisebbik testvérét, nem is beszélve rólunk! Így tehát igazán megérdemlünk ennyi jutalmat, vagy legalábbis egy csésze szakét bizonyosan.
  – Hogy haladsz, Aniki? – kérdezem vállam felett hátra tekintve ikremre, ki javában a szemközti konyhafiók sorba ásta bele magát, hátha megleli arra az eldugott szakésüvegeket. Csalafintán cseréltem ki mindeközben a késeket és a tűket, illetve a szárított növényeket egymással. Nehogy Akira-chan legközelebb unatkozzon, amikor a konyhában jár. – Én sem találtam egyelőre semmit! ^^ – jegyzem meg gyorsan, hogy hangommal elnyomjam az evőeszközök csörömpölését.
  – Úgy hiszem, ezt nem hagyhatjuk annyiban! – szólalok fel újabb pár perces reménytelen keresgélés után. – Melyikük szobáját dekoráljuk ki? – fordulok sarkon sértetten, tenyeremet dörzsölve a rendkívüli gondolatok hatása alatt, melyek felötlenek bennem. Egyik jobb, mint a másik, és szinte biztos vagyok abban, hogy a legtöbbje megegyezik bátyám fondorlataival. De mielőtt nagyon belemerülne Aniki az általa felötlött tervek ecsetelésébe, heves gesztikulációval hívom fel figyelmét a váratlan jövevényre. Ezeket a kézmozdulatokat csak ő érthette meg, még mi találtuk ki őket ártatlan korunkban. Mindeközben kezembe ragadom a szárított virágot, melyet éppen áthelyezni kívánkoztam egyik helyről a másikra, mielőtt bosszút kezdtem volna forralni ikremmel. Amazt gyorsan hátam mögé rejtettem, oldalammal lökve vissza a helyére a kihúzott fiókot.
  Biztonság kedvéért azért odalépek ikrem mellé, hogy szabad kezemmel szembefordítsam az ajtóval, ha esetleg ő maga még nem járt volna utána, minek csápoltam eszeveszett őrülten felé. Ami valljuk be, nem kimondottan szokásom, ha csak a helyzet úgy nem kívánja! Ráadásul titkos nyelvezetünk praktikáihoz nyúltam, melynél feljegyzendő, hogy nem ártana haladni a korral és tovább fejleszteni olyan változatra, ami fél kézzel is kivitelezhető.
  – Hanabi-chan! – köszöntöm húgunkat, miközben elé megyek, hogyha Aniki el tudja tűntetni a rosszban való sántikálásunk még cseppet sem kihűlt nyomait, ha kellene. Miután meggyőződtem arról, hogy a terep biztosítva van, átkaroltam húgom vállát és úgy vezetem beljebb a konyhába. Eközben hátam mögött rejtegetem továbbra is a szárított növényt, amit az egyik polcon találtam és még nem leltem hozzá neki illő helyet, ahová elrejthetném!
  – Mi szél hozott erre? – tudakolom tőle áratlanul, hogy megtudjam, mégis mi járatban van erre, ahol még a ház lakói vagy Ayane-és Shiki-chan se jár?

   

[Meiou Tokiya]

Igencsak galád dolog volt Ane-santól, hogy ennyire eltüntette előlünk annak a jó minőségű sakénak a további palackjait, pedig biztosan tudom, hogy a múltkor láttam még belőle a vitrinben! Ha kettő elfogyott, még akkor is kell lennie néhánynak. Nem maradt más választásunk Otoutoval, mint átkutatni a házat, ameddig a két jómadár Amatsuji szolgálatban van, pontosabban egyiküket Oni-chan kisajátította aljas módon. >.> Ikeröcsémtől tanulva a nagy keresgélés közben időnként egy-két konyhai holmit kicserélek egymással, hogy a háziak érezhessék törődésünket, elvégre miféle látogatás lenne részünkről a mai, ha utána megtalálnának mindent? Na, ugye.
– Sehogy – morranok fivérem kérdésére, miközben épp a sakéspoharakat cserélem ki néhány borosdugóval és sushi felszolgáláshoz való tálcával. – Nálad van valami, Otouto? – kérdezek vissza, miközben az evőpálcák helyzetét cserélem fel az egyik nagyobb késeket tartalmazó készlettel. Igazán nem mondhatják, hogy nem hagyunk szép rendet magunk után.
Ikeröcsém felkiáltására akadok meg a nagy szekrény-nyitogatásban ismét. Lassan fordulok felé, miközben sunyi mosolyra húzom a számat, és máris tenyereimet dörzsölgetem a fenomenális gondolatokra, melyek többsége valószínűleg mindkettőnk elméjében megfordult az imént.
– Mit szólnál kedves kígyószerű barátunkéhoz? Arra az esetre, ha Mitsu-chan vissza óhajtana költözni ide. Még mindig nem köszöntük meg neki eléggé, amit kedves Hanabi-chanért tett annak idején - azt hiszem, még egy darabig emlegetni fogja azt a sok évtizeddel ezelőtti esetet, főleg ha Youko-ane is megadja neki, ami jár. Nem bocsátom meg, hogy megríkatta nővérünket! Mindazonáltal elgondolkodom, mivel is lephetnénk meg az idősebb piócát, akit annak idején szintén a Mizushima házra állított rá Shuu-jii, nem is értem, miért. Totál hasznavehetetlen a fazon, de legalább célpontnak még tökéletes. – Azért hogy ne maradjunk sokáig hoppon, mit szólnál, ha... Oh – szakítom meg gondolatmenetemet Otouto heves gesztikulációját látva. Kicsit nehezen értelmezem az általa formált kézjeleket, ugyanis nem tudja tökéletesen mindkét kezét használni. Ami azt illeti, nem értem, miért ragaszkodik ehhez a verzióhoz, mikor úgy másfél évszázada tökéletesítettük a félkezes, továbbfejlesztett változatot. :/ Ezt majd okvetlenül meg kell érdeklődnöm tőle. – Nem értem... Kicsoda? – kérdezem jól érthetően, hátha esetleg a mögöttem álló is megszólalna végre. Olyan mulatságos csalódást okozni az ilyen esetekben azzal, hogy egyáltalán nem ijedek meg tőlük. Azonban erre nem kerül sor, mivel ikeröcsém szembe fordít drágalátos húgaink egyikével, egyetlen és legkedvencebb középső húgunkkal.
– Áh, Hanabi-chan – köszöntöm a leányzót, miközben megtámaszkodok a pulton, hogy kevésbé legyen feltűnő, mikor leteszem az egyik alátétet egy cseppet sem neki való helyre. Ha már kedves testvérem volt oly kedves, hogy elém lépett, kiveszem az ő kezéből is a szárított növényzetet, az imént láttam errefelé egy vázát, amiben friss virágcsokor díszelgett – gyanítom, Akira-chan jóvoltából. Miközben Otouto a váratlan jövevénnyel van elfoglalva, kicserélem a száraz kórókat gyógynövényeket a frissekkel, utóbbiakat pedig beteszem a fiókba, egyenesen az evőpálcikák tetejére, vagyis a konyhakések helyére. Azt hiszem, ez egy zseniális megoldás a problémánkra.
– Tudunk segíteni valamiben? Zaklat valaki? Vagy netalán Rena-chant? Hozzánk bármikor fordulhatsz ügyes-bajos dolgaitokkal, Hanabi-chan – lépek idősebbik fogadott húgunk másik oldalára jómagam is, hogy elterelhessük a figyelmét az iménti szituációról, amiben talált. Persze, erre is van tökéletes magyarázat: mi csak besegítettünk Ane-sannak egy könnyed kis rendrakással.

[Mizushima Hanabi]

Kisebb meglepetéssel ér fel, mikor a Meiou birtokon kiderül, hogy egyik Nii-chan sincs ott. Ez nem jó. Mármint nem azért nem jó, mert beszélni akarok velük, hanem azért, mert akkor biztosan bajt okoznak valahol . De hol is lehet az a "valahol"?  Gondolkodjunk, ha nálunk nem voltak és itt sem, akkor igazából már csak egy helyen lehetnek, amit nem néztem meg és közel van. Az  Amatsuji birtokon. Végül is a múltkori hollow vadászós küldetésen Shinri úgy is meghívott, bár nem hiszem, hogy erre gondolt. Mondjuk, megfordulhatna az is a fejemben, hogy az ikrek nem azért vannak ott ketten (!), hogy valamit csináljanak de… de ez egyáltalán nem lenne életszerű. Tehát jobb, ha közel hatvan év tapasztalatából indulok ki, nem pedig képzeld ideákból, vagy az éppen hogy létező optimizmusomból.
A birtokot viszonylag könnyen megtalálom, ám a rajta való eligazodás okoz némi problémát, de pár percnyi bolyongás után meglelem a házat, melyet a főbejárat felől közelítek meg. A küszöb előtt pár pillanatig elgondolkozom azon, hogy vajon tényleg jó ötlet e így bemenni, tulajdonképpen mások házába. Ám végül azzal próbálom magam nyugtatni, hogy csak nem lenne rám senki mérges, én csak a jó ügy érdekében cselekszem.
- Hahó! - tolom félre az ajtót, miközben óvatosan bepillantok. - Van itt valaki? - teszek fel egy kérdést is, hátha valaki válaszol, de semmi. Már azt hiszem, hogy rossz helyen járok, mikor valami motozást hallok bentről. Ennek embernek kell lennie, ha csak nem valami állat, ám ezt kétlem, mert mintha beszédfoszlányok is társulnának a hangok mellé. Remek! Tehát van itt valaki. Vagy valakik. A hangokat követve megyek szobáról szobára, míg nem a forrás ajtajában az ikrek egyike fel nem bukkan. Na, tudtam én, hogy jó helyen járok .
- Toshi-nii-chan mi… - akarom kérdezni, ám még mielőtt szóhoz jutnék, a fiatalabbik - legalábbis nagy gyanúm, hogy ő az - iker átkarol. Valahogy furcsák nekem ezek ketten. Miért akarják elvonni a figyelmem? De ami fontosabb. Komolyan azt hiszik, hogy most jöttem le a felvédőről? Ennek már százhatvan éve. - Titeket kerestelek igazából és otthon, mármint nálatok otthon nem voltatok, meg nálunk se igazából. Ez a volt a második tippem, a harmadik pedig a Gotei, de ez most mindegy is. A fontosabb, hogy TI mit csináltok itt? - nézek egyikükről a másikukra, remélhetőleg olyan pillantásokkal, melyek olyasmit üzennek, hogy „átlátok rajtatok, nekem nem füllenthettek”. - Egyébként, nem zaklat senki. Miért tenne ilyet bárki is? - Valamint szerintem valaki előbb harapná le önszántából valamely végtagját, minthogy Renát zaklassa. De ez most részletkérdés. - Amúgy, csak el akartam nektek mesélni pár dolgot. Például azt, hogy a múltkor találkoztam Shuu-val, meg küldetésen is voltam, meg hasonlók. De ha nektek más dolgaitok vannak, akkor nem is zavarok tovább ˇoˇ - hívom fel a figyelmük arra, hogy akármit mondtak, ismerem őket. Azt ugyan nem tudom, hogy mit, de valamit biztosan csinálnak, csináltak vagy csinálni akartak itt. Valami turpisságot. Amit persze úgyis megbocsájt utána az ember lánya vagy fia. Ezt pedig ők is nagyon jól tudják. Ezért olyan igazságtalan ez az egész, velünk, áldozatokkal szemben >.<.

[Meiou Toshizou]

  – Aniki, nekem is pontosan ez fordult meg a fejemben! – adok pontot ikerbátyámnak, amiért tökéletesen leírta gondolataimat. Éppen ideje volt, hogy felfrissítsük a dolgot, hogy Mitsu-chan is lássa, mennyire „hálásak” vagyunk még mindig a múltbéli cselekedeteiért.
  Jó lett volna e percben megbeszélni a részleteket, hogy mielőbb beszerezzük az eszközöket, ami ahhoz a röpke dekoráláshoz szükséges. Persze egyikünk sem számította bele az egyenletbe kedves Hanabi-chant. Sajnos Aniki valamiért pont most döntött úgy, hogy nem óhajtja megérteni titkos kézjelzésünket. Pedig igazán forró volt a talaj, a lebukás közelében álltunk! Egy másik helyzetben természetesen nevettem volna ezen. De most okkal nem tehettem meg.
  – Oh, Oyaji megint kidobott minket otthonról. Pedig nem is tettünk semmit! – panaszos hangsúllyal mondom az alábbit. Noha nem egészen írta le a valóságot. Mégiscsak önszántunkból jöttünk el Oyaji újabb, „Hogyan is viselkedjünk felelősségteljesen” – órája közepette. Még a vacsoránkat is félbe kellett szakítanunk emiatt! T3T – Szóval most átmeneti szálásunkon kicsit besegítünk a házigazdáinknak a rendrakásba. – Nem teszem hozzá szívfájdalmamat annak kapcsán, hogy Hanabi húgocskánk megvádolt minket. Pedig igencsak lelkembe taposott ezzel. T^T De biztos voltam benne, hogy Aniki is ugyan úgy érzi ezt a szavakkal tett szíven döfést, mint ahogyan én, és nem hagyja szó nélkül a dolgot! Keltsük csak a bűntudatod kedves és aranyos Hanabi-chanban, amiért ilyen rosszat feltételezett ártatlan bátyjairól.
  – Ki tudja, Hanabi-chan. Manapság a lelkeket nem lehet megérteni – vonok vállat zaklatókkal kapcsolatban. – Tudnék egy-két érdekes példát mondani! Például szegény Taichou-chan ellen is mennyiszer követnek el merényletet. Habár rajta vagyunk már az ügyön, jó pár illetékest sikerült fülön csípnünk.
  – Oi, oi, ne ilyen hirtelen Hanabi-chan! Hiszen már vártuk, hogy jöjj. – Ha kérdezné, mégis honnan tudtam, hogy keresett minket, egyszerűen a bátyói megérzésre hivatkoztam.
  – És milyen volt Oni-channal találkozni, kaptál tőle virágot? – érdeklődöm, Oni-chan nevét nem túl szívélyesen hangsúlyozva. Amennyiben nem kapott szeretett Hanabi-chanunk ajándékot, felháborodva mondom, hogy „Látod? Mi megmondtuk, hogy egy démon! Mégis, milyen testvér az ilyen?” – közben pedig odaaraszoltam a pulthoz. Emlékszem, hogy láttam ott egy vázát, benne szép virágcsokorral. Pontosan kitűnő ajándék lesz imádott középső húgunknak, hiszen nem maradhatunk le Oni-chan mögött. Így hát kihalásztam onnét a növényeket, hogy rögtön át is nyújthassam Hanabi-channak a csokrot. Csak miután átnyújtottam, akkor láttam, hogy valami száraz kórót sikerült magamhoz vennem. Legyezővel rejtem el tanácstalanságomat ez láttán, hiszen nagyon ismerősek voltak ezek a szárított gazok. Nem is olyan rég az egyik fiókban találtam, s az imént hárította el a veszélyeket ikerbátyám, amit ez a pár növénymaradvány okozhatott volna. Hát ez roppant kellemetlen fordulat. Lopva pillantottam Anikire, bíztam abban, hogy valami frappáns dologgal tud előállni ebben az igazán zavarba ejtő szituációban.

[Meiou Tokiya]

Elégedetten nyugtázom, hogy a telepátiánk működik, és Otouto is pontosan ugyanarra gondolt az imént, mint jómagam. Bár ez csak természetes, hiszen mindig is tökéletes szinkronban voltunk, amikor pedig nem, akkor is kiegészítettük egymást, tehát végső soron az agyunk egy rugóra jár.
Nagy kár, hogy nem tudunk belemenni a részletekbe, és ráadásul még ahhoz is kódfejtő kellene, hogy megértsem ikeröcsém félkezes mutogatását, mikor a jelrendszerünk tökéletes volt mindig is. Nem értem, miért keveri a kétkezes verziót az egykezessel, így nem lehet érteni semmit. Direkt az efféle esetek miatt csináltuk meg annak idején egy kézre is. :/
– Yare-yare, Hanabi-chan, hiszen már meséltük, hogy ez a második otthonunk. Még saját szobánk is van itt, mert Ane-san olyan figyelmes! – folytatom ikeröcsém megkezdett mondandóját, miután a veszélyt sikerült hárítanom a gazzal kapcsolatosan. Nem is tudom, miféle szárított gyógynövény lehet az, de valamire csak jó. Majd ha érdekel is, biztosan megkérdezem! – Igazán nem hibáztathatsz minket, amiért besegítünk a házimunkában, ameddig Youko-ane nincs itthon. És mivel Akira-chan is szolgálatban van, valakinek meg kell főznie a vacsorát – tárom szét kezeimet ártatlanul. Végülis nem hazudok... akkorát. A remete-korszaka alatt nem egyszer főztem én Ane-sanra, és Otoutoról is tudom, hogy házas évei alatt remekelt a konyhában. Azt nem tudom, azóta milyen, elvégre odahaza nem kell magunknak megoldanunk a kosztot, azt kapjuk. De a nemesi életnek ez egy igen szép velejárója, amiről nem is kívánnék lemondani. Kivéve, ha Ane-san megközelítené a konyhát. Akkor inkább felcsapok mesterszakácsnak, csak ne kelljen megennem, amit főz!
– Otouto jól mondja. Sosem lehet tudni, ki a titkolt elmebeteg – bólogatok ikeröcsém szavaira, hiszen ebben a témában egy percig sem ismerünk tréfát. - Szóval ha valaki csak picit is gyanús, vagy gyanúsan kedves, azonnal szólj – kérem kedves kishúgunkat biztató mosollyal az arcomon, elvégre nekünk bármikor bármit elmondhat! Aztán majd mi eldöntjük, az udvarló alkalmas-e egyáltalán arra, hogy szóba elegyedjenek egymással. Ezen még az a tény sem változtat, hogy áthelyezték a 12. osztagba, hiszen remek kapcsolatokkal rendelkezem és rendszeresen látogatom azt az egységet.
Nincs is mit hozzáfűznöm Otouto mentéséhez, tökéletesen egyetértek minden részletével. Idősebb testvérekként mindig tudjuk, merre találhatjuk a húgainkat, és még arra is csalhatatlan szimatunk van, hogy elkapjuk az illetéktelen suhancokat, mielőtt a lányok egyáltalán megneszelnék, hogy valaki szemet vetett rájuk.
– Ha Oni-chan csúnyán viselkedett, megígérem, hogy megemlegeti – mosolygok azonnal kishúgunkra, miközben Otouto megfelelő ajándék után kutat. Hanabi-chant átkarolva szabad kezemmel mutogatom is ikeröcsémnek, merre találja a virágot. De valamiért egyáltalán nem hajlandó tudomást venni a jeleimről, pedig ketten fejlesztettük ki a kódnyelvet! Mivel igencsak gyanús lenne, ha homlokomra csapnék, erről lemondok, és inkább folytatom megkezdett beszélgetésünket.
– Akira-chan kérte, hogy ha erre járnál, adjuk oda neked. Szárított gyógynövények, remélte, hogy örülsz majd neki. Otoutoval segítettünk neki kiválasztani őket, de sajnos a nevükre már nem emlékszem ^^” – nem is ferdítek akkorát, az ilyenekből egész zsákkal tartanak idehaza, és még valami füveskertben termesztenek is, szóval biztosan nem bánják, ha Hanabi-chan megtart egy csokorra valót belőlük. Őt ismerve talán még jobban is díjazza, mint a friss növényeket, bár sosem lehet tudni.
– De hol is tartottunk? Miféle küldetésen jártál? Merem remélni, hogy rendesen vigyáztak rád, mert ellenkező esetben elbeszélgetek a küldetés vezetőjével – fogadkozom azonnal, hiszen akárhova is ment, a megfelelő védelméről gondoskodni kellett volna, elvégre főnemes. Ha ez elmaradt, kénytelen leszek újabb tételt írni Mitsu-chan számlájára, és felírni a listámra egy újabb nevet a küldetésük vezetője képében.

[Mizushima Hanabi]

Besegíteni a rendrakásba, hát persze. Én pedig a Dalai Láma vagyok… Mindenesetre inkább nem firtatom a dolgot, azt hiszem, hogy így mindenki jobban jár. Én is, ők is.
- Hogy mitek? - vonom fel a szemöldököm. Oké, azt mindig is tudtam, hogy sokat élősködnek… akarom mondani: pihenek, bujkálnak és hasonlókat csinálnak itt *<*””. De azt soha sem gondoltam volna, hogy Youko külön szobát adott nekik. Bár ebben is van valami logika, hiszen ha tényleg minden második nap itt vannak, talán tényleg jobb, ha van egy hely, ahol aludhatnak és nem mindig a vendégszobákat foglalják el.
Aha, szóval vacsorát készítenek. Ezt nem hiszem, nem csak azért, mert egyáltalán nem érzek ételszagot, hanem azért sem, mert mikor lábujjhegyre állok, hogy jobban belássak a mögöttük lévő helységbe, azt kell észrevennem, hogy sehol egy serpenyő, alapanyag, készétel vagy hasonló. Tehát főznek a semmivel, a semmiből semmit. Ez teljesen hihető végül is .
- A lelkek mindig is furcsák voltak. Ki akarja megtámadni a kapitányodat és miért? És ugye te nem vagy veszélyben? - az első kérdés igazából csak formalitás, úgy érzem, hogy illik megkérdeznem, a második azonban halálosan komoly. Az én bátyám ne nyomozzon semmi olyan után, ami veszélyes lehet számára, mert nem engedtem meg, hogy baja essen ˇ^ˇ. - Rendben, szólni fogok Tokiya-nii-chan - ígérem meg, majd egy pillanatig elgondolkozom, hogy panaszkodom valakiről, vagyis inkább valakikről, de inkább elvetem az ötletet. Ahhoz valakinek tényleg valami nagyon rosszat kellene tennie, hogy rászabadítsam az ikreket.
Arra, hogy márt vártak szintén nem mondok semmit, csak megrázom a fejemet. Hát persze. Miért hiszik azt, hogy én most jöttem le a falvédőről TwT? Ismerem már őket egy ideje. Olyan százhatvan éve és pár napja.
- Virágot ? Nem de… - a mondatot, azonban nem tudom befejezni, mert a szemeim felcsillannak a szárított növénycsokor láttán, melyet Toshi-nii-chan nyújt felém. - Szárított kamilla *w*! Ez kiváló megfázásokra és gyulladásokra és pont ki fogytam belőle. Nagyon szépen köszönöm *o*! - ölelgetem meg az ikreket. Bár igaz, hogy még van pár növény a csokorban, de én a fent említettnek örülök a legjobban. Nekem vannak a világon a legjobb testvéreim! - Egyébként Shuu főzött nekem, mert az éjszaka közepén találkoztunk és éhes voltam. Finom volt. Egyébként egészen jól elbeszélgettünk. Azt hiszem, hogy vele jobban hasonlít a személyiségünk, mint Renával - teszem hozzá, bár ezen egészen idáig én se gondolkoztam. Rena az édestestvérem és imádom őt, mégis olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. A kinézetünket leszámítva semmi hasonlóság nincs bennünk. Ez persze nem baj, csak érdekes.
- A küldetés egészen elment. A vezetőnkön látszott, hogy nagyon zöldfülű hadnagy, meg halálisten is, szerintem ő még gondolatban sem volt, amikor én már az akadémiára jártam. De az egész küldetés alatt nagyon igyekezett, hogy jó vezető legyen - talán kicsit túlságosan is rágörcsölt a dologra. Valamint a humorát le kéne cserélni . Halállal viccelődni... Az igazat mondom, ám olyan részleteket elhallgatok, hogy kissé előítéletes, hirtelen haragú és hasonlók. Elég ha ezeket csak én tudom, meg Rena, akinek természetesen be fogok számolni az egészről, ha éppen nem dolgozik és lesz rám pár szabad perce.
- Szóval egészen rendben volt - ismétlem meg magam. - Jaj, a résztvevők között volt egy Amatsuji Shinri nevű férfi. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk - igazából neki köszönhető, hogy nem kezdtem el a hajamat tépni az első öt perc után, de ezt az ikreknek szintén nem feltétlen kell tudniuk. - Ismeritek esetleg?

[Meiou Toshizou]

  Helyeslően bólogatok Aniki szavaira, jelképesen még oda is megyek a konyhaszekrényhez, hogy némi ételszerűt kerítsek elő. Az előbb találtam zöldségeket, ott hagytam a helyén, hiszen éppenséggel csoda valami ehető ételt találni itt az Amatsujiknál, már ami eláll és tényleg ehető. Hiszen dunsztosüvegek éppenséggel akadtak, nem is egy. De azok tartalmában eléggé kétséges, hogy valóban ehető anyagot tartalmaznak-e. Szóval óvatosan kellett eljárnom.Eszem ágában sem volt kedvenc második legidősebb húgomat megmérgezni óvatlanságom miatt!
  – Pont most akartunk nekiállni Hanabi-chan! Tudtuk, hogy érkezel, ezért a kedvencedet akartuk elkészíteni – igyekszem elhessegetni kedves húgunk kételyeit.
Meghatódottságomban elmorzsolok egy könnycseppet szemem sarkából.
  – Nem kell féltened húgocskám, habár igazán szívmelengető aggódásod! – fordulok felé, abbahagyva a konyhapultra való mindenféle kipakolását. – Sokkal nagyobb veszélyben vannak a merénylők, ebben biztosíthatlak. – Részletekről nem fecseghetek, de ezzel kapcsolatos nyugtalanságát elkergethettem. Így talán nem tűnik fel számára, hogy elhallgattam az apró kérdésére a választ: miféle lelkekről van szó. Nem tagadom, hogy testvéri óvatosság vezérelt erre. Így elkerülhettem, hogy utánuk járjon és bajba keveredjen emiatt. Még csak az hiányzik, hogy kedves húgocskám is bajba keveredjen.
  Aniki mentése kellően elegendőnek tűnt, hogy Hanabi-chan gyanúját elhessegessük a virágok terén. A kínos helyzetben Amatsukazéval takartam arcomat. Érzelmeim túl sokat árultak volna el. Ezt pedig nem engedhettem meg Aniki nagyszerű gondáthidalása után. A végén még miattam vesztette volna el hitelességét a történet.
  – Főzött? És te elfogadtad? Hanabi-chan, semmit nem szabad elfogadni idegenektől – aggódva lépek közelebb húgomhoz. – Nem kifogás, hogy Oni-chan a bátyád! Hol volt akkor, amikor megszülettél, hol volt az elmúlt 160 évben? Oni-chan csak ne próbálkozza lekenyerezni a mi kedves húgunkat ilyesmivel. Te nem olyan lány vagy, aki lefizethető! – kezemet homlokára helyezem óvatosan. – Nem tűnik betegnek... – Anikinak címzem megállapításomat. – Aggódom Aniki, szerintem Oni-chan tuti beleszórt valamit az ételbe, hogy Hanabi-chanmaga a démon pártját fogja! – legyezőm mögé bújok. Komolyan aggódom Hanabi-chanért, hiszen a húgom! S mi másért beszélne ilyesmit Oni-chanról, ha nem efféle külső tényezők, mely ezt kiválthatták belőle?
  Ismét lepillantok húgocskámra.
  – Hanabi-chan, te sokkal több vagy, mint azaz álnok Oni-chan! – Így lealacsonyítania magát! Ezt nem engedhetjük Aniki!
  – Ne tovább, eleget hallottam! Aniki, nyomás főzni – hessegetem bátyámat a pult irányába. Lehet, hogy az Amatsujik a méregtudók, de mi tudjuk az egyetlen ellenszert az Oni-chan kór ellen!
  – Hehe, Shinri-bácsiról tudnánk mesélni – nosztalgikusan révedek el. – Kora ellenére nem semmi az öreg! – kuncogok fel. – Talán nem néznéd ki első beszélgetésetek után, de rettegésben tartotta a hajdani rémhírű 7. osztag kapitányt!
  Alaposan oda kellett figyelnünk Anikivel. Shinri-bácsi a húzásaival már-már majdnem veszélybe sodorta hírnevünket! De tettei szigorúan a 7. osztag kapitánya őrületbe kergetési akciójára korlátozódott. Így utólag pedig elismerjük próbálkozásait és képességeit, ami nagy szó. Kevesen érdemlik ki ezt. Igaz, most úgy csinál, mint aki nem is emlékszik ezekre a pillanatokra, talán túlságosan is próbál jófiú arcot vágni hozzá. De minket nem ver át! Tudjuk, hogy ott lappang benne is a tréfa ördöge.
  – Hanabi-chan, segítesz a zöldségek előkészítésében? – lépek oda a pulthoz jómagam is, ahol Aniki remélhetőleg már serényen nekikészült az étel előállításának. De hiba lenne mindent rá hagyni, mikor mi is itt vagyunk. Húgocskánk pedig igazán konyhatündérkedhet nekünk, ha már megtisztelt bennünket az imádott társaságával. – A késekkel vigyáz, mert nagyon élesek! – figyelmeztetem, mielőtt beütne a baj. A konyhakések rendeltetésében időnként akad kivetnivalóm. Egy-kettő közöttük van olyan éles, melyre elég csak ránézni, s rögtön megvág!

[Meiou Tokiya]

Bravúros mentés, Otouto, magam sem reagálhattam volna szebben húgocskánk gyanakvó ábrázatára! Bár ami azt illeti, lövésem sincs, van-e ahhoz minden? Ez nem elhanyagolható kérdés, főleg most, hogy nem is saját terepen alkotunk, és nem mi vásároltunk be a kamrába! Na persze, ezt otthon amúgy se szoktuk, de az egy teljesen másik kérdés!
– Most így belegondolva, milyen figyelmetlenek vagyunk! Hiszen már ideértél, így el is mondhatod, mihez lenne leginkább kedved – lépek azonnal húgocskánk másik oldalára, hogy ameddig ikeröcsém pakolászik, ne maradjon egyedül. Ezért vagyunk mi jobbak bárkinél: akkor is vele tudunk lenni, ha egyikünknek dolga van!
– Minket nem kell féltened, húgocskánk, nagy fákba vágja a fejszéjét, aki egyikünknek is ártani akar - próbálok társulni ikeröcsém által mondott nyugtató szavakhoz. Elvégre eddig csak egyetlen személy tudott igen komolyan keresztbe tenni nekünk, és ő is csak azért, mert nem adott rá okot, hogy igazán komoly ellenfélnek tekintsük. De kezd betelni az a bizonyos pohár, legalábbis részemről. Abban az ügyben Otoutonak kell kimondania a végső szót, elvégre ő a fő sértett fél, én pedig a szárnysegéd.
Már kezdtem félni, hogy a szárított gazok nem nyerik el imádott húgunk tetszését, de szerencsére zsenialitásunk most is kihúzott minket a csávából! Elégedetten viszonzom középső húgocskánk ölelését, és kicsit meglapogatom a buksiját.
– Hát azt gondoltad, kihagynánk egy alkalmat, hogy elkényeztessünk? – ez még feltételezésnek is abszurd! Természetesen életünk három kicsi virágszálát ápolgatni kell, amennyire csak lehet. Máskülönben sosem bocsátanának meg egy-egy leütött magaslabdát! Az idősebbekkel szerencsére nincs is nehéz dolgunk ilyen téren, ugyanis felettébb kellemetlen lenne évtizedekig könyörögni a kegyeikért. Nem is szoktuk annyira átlépni a határokat, hogy ilyen problémával szembesülnünk kellene.
Otoutoval együtt hördülök fel démonbátyusunk aljas megvesztegetési akciójáról hallva, és bőszen bólogatok ikeröcsém minden egyes mondatára. Maximálisan igaza van, Hanabi-chan ennél sokkal több, nem holmi olcsó nőszemély, akit bármilyen jött-ment alak megvásárolhat. Akkor sem, ha történetesen vérrokon az illető. És nem, nem bátyja, ahhoz nem csak közös felmenő szükségeltetik, hanem jelen is kell lenni! Öcsém példabeszédét hallgatva magam is közelebb hajolok húgocskánkhoz, és gyanakodva méregetem, bármiféle árulkodó jel után kutatva ábrázatán. Hátha már látszanak rajta mérgezés tünetei, amit még észre sem vett!
– Egyetértek, nekem is gyanús – helyeselek testvérem ténymegállapítására, majd aggodalmasan kedvenc középső húgunk felé fordulok. – Mit etetett veled az álnok? Nem volt benne semmi gyanús? Eléggé odafigyeltél, miket kotyvaszt össze? Lehet, hogy ami szemeten ő élt az elmúlt időszakban, neki megfelel, de te sokkal igényesebb vagy nála, szerencsére – érdeklődöm, színtisztán testvéri aggodalomból, majd egy lépéssel hátrább is ugrok a szentségtörő megállapításra, melyet húgocskánk magára aposztrofál.
– Ezt a gondolatot verd ki a fejedből! Te is, és Rena-chan is úgy vagytok tökéletesek, ahogy vagytok, és nem kell összehasonlítanotok magatokat – folytatom azonnal Otouto megkezdett gondolatmenetét. Mindkét lány messzemenőkig jobb, mint Oni-chan, ez tagadhatatlan és cáfolhatatlan tény. – Nem kell kétszer mondanod, Otouto, rajta vagyok! – lépek azonnal a konyhapulthoz, hogy szemrevételezzem a már előhordott holmikat. – Szóval, Hanabi-chan, mit is ennél? – fordulok még vissza húgocskánk felé, elvégre ha van valami konkrét kívánsága, annak megfelelően egészítem ki az alapanyagokat az Amatsujik kamrájából. Elvégre akkor már 5 főre kell főzni minimum, és Oni-chanról meg a kígyóról sem lehet tudni soha, mikor óhajtanak behullani váratlanul... a vénasszonyról már nem is beszélve. Szóval igazán nagy főzőcskének nézünk elébe!
– Remélem, nem sodort bajba a zöldfülű... Mint bátyád, megengedem, hogy ha látványosan ostobaságot csinál a felettesed, ne kövesd az utasításait – jelentem ki, már az edényzet előpakolása és az elsődleges alapok tűzre tétele közben. Az ismerős név hallatán nosztalgikus mosoly kúszik az arcomra. Hát igen, sokáig kellett küzdenünk, hogy egészen egyedi titulusunk legyen a tréfa koronázatlan uraiként, köztük azzal a bizonyos öreg ördöggel is!
– Shinri-jii nagy tréfamester volt annak idején. Az új Amatsuji-generáció sokat tanulhatna tőle! Sajnos most nem tudna regélni kalandjairól, mert épp amnéziásat játszik, de remélhetőleg egyszer te is elsőkézből hallhatod majd azokat a legendákat – mesélem húgocskánknak a nagy öreg egykori hírnevét. – De persze, a mi tetteink és módszereink híresebbek, bár ettől még elismerjük a méltó konkurenciát – teszem azért hozzá, csak a mihez tartás végett.
Kicsit megrettenek, hogy Otouto ily könnyedén kéri fel húgocskánkat segédkezni. Nem csak azért, mert ő is Amatsuji nő, amiért már önmagában a konyhától távolabb lenne a helye, de még éles kést is a kezébe merne adni? Erre jobb lesz odafigyelni, mert ha megvágja magát, máris rohanhatunk az elsősegély-dobozért – azt amúgy hova is pakoltuk el az imént? Mintha valami kötszeres ládikó a kezembe akadt volna néhány perccel ezelőtt, mielőtt Hanabi-chan meglepett volna bennünket... Jobb lesz, ha gyorsan eszembe jut, mert inkább féljünk feleslegesen, mint megijedjünk, ha beüt a baj.
– Ha úgy érzed, nem megy, vagy csak inkább néznéd és beszélgetnél, szólj nyugodtan. Mi feltételek nélkül szeretünk – biztosítom húgocskánkat, hogy semmi esetre sem kell feleslegesen megerőltetnie magát, ha nem érzi magában a megfelelő erőt a feladathoz.

[Mizushima Hanabi]

Az ikrek tényleg azt hiszik, hogy ennyire könnyen átverhetnek ? Még az sem győz meg, mikor Toshi-nii mutatólag odamegy a pulthoz és elővesz pár zöldséget, vagy valamit ami annak néz ki.
- Honnan tudtátok, hogy érkezem? - kérdezem kissé furcsállva a dolgot, mert ha azt még el is hinném, hogy valóban főzni készültek, azt már nem venném be, hogy tudták jövök. Ez csak kétféleképpen lehetne valóban így. Ha látják a jövőt, vagy érezték, hogy jövök. De mind a kettő lehetetlen . Mindenesetre, mikor Tokiya-nii azt mondja, hogy arra kíváncsi, mit szeretnék, már majdnem azt válaszolom, hogy semmit, de meggondolom magam. Éppen most ajánlották fel, hogy főznek nekem, nem fogom visszautasítani. Nem ejtettek kiskoromban a fejem.
- Tésztát. Tésztát szeretnék enni. Lehet, ugye ? - nézek rájuk a táramból hirtelen előkapható legaranyosabb, húgosabb nézéssel. Nem mondom, hogy a legjobb a dolog, de azért remélem, hogy az ikrek értékelik. Ha nem, akkor erről nem tehetek, én mindent megtettem az ügy érdekében.
- Ha ti mondjátok - felelem, bár szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban. Ők is ugyanolyan lelkek, mint én. Attól, hogy nagyon erősnek és sértetlennek hiszik magukat nem azok. - Azért vigyázzatok magatokra >w<! - fűzök még hozzá ennyit. Innentől kezdve az ő dolguk, de tényleg nem igazán szeretném, hogy valaki más miatt sérüljenek meg T-T. Meg úgy egyáltalán... ne sérüljenek meg!
A szárított virágok nagyon tetszenek*w*, el is terelik a figyelmem a korábbi problémáról. Inkább csak azt nézegetem, hogy milyen kiválóan vannak kezelve és megcsinálva ezek a növények. Ki sem néztem az ikrekből, hogy ilyesmire is képesek, de most sikerül kellemesen csalódnom.
Nem értem, hogy miért baj az ikreknek, hogy Shuu - is - főzött nekem. Komolyan, olyan szintű drámát csinálnak belőle, mintha egy ismeretlentől fogadtam volna el valami mérget, vagy ehhez hasonló szert. Egy szó, mint száz. Kicsit - nagyon - túlzásba viszik . Attól, hogy Shuu nem volt itt kétszáz évet ugyanúgy a bátyám, mint ők. Apa fia, csak nem ártana nekem.
- Pedig finomat főzött, nem éreztem, vagy láttam, hogy belerakott volna bármit is. Amúgy… miért hívjátok Oni-channak? Én azt tapasztaltam, hogy nem olyan rossz, mint egy démon. Velem kedves volt. - Tényleg nem értem a miértjét, gondolom valami régi történet, ami még a születésem előttre vezethető vissza. De ha ez így van, akkor ideje annak, hogy elmeséljék nekem, elvégre nincs múltba látó képességem. - Én nem hasonlíthattam, csak tényeket közöltem .
Tokiya-nii szavaira nem mondok semmit, csak sejtelemesen mosolyogva megvonom a vállam. Az engedélye nélkül is pontosan ugyanezt csináltam, szóval nincs itt probléma. Tényleg ismerik Shinirt, akivel azon a lidércölős küldetésen futottam össze. Bár… az elmondásuk alapján nem vagyok benne biztos, hogy ugyanarról a személyről beszélünk. Ugyanis azt, akivel én beszélgettem nem úgy definiálnám, hogy tréfamester. Ennél sokkal kifinomultabbnak tűnt.
- Valóban nem gondoltam volna, hogy térfamester volt. És konkurencia? Vagyis ő is olyan ízléstelen poénokkal szórakoztatta magát, mint ahogyan azt ti teszitek ? - ezt egyszerűen nem tudom kinézni abból a férfiból, akivel korábban találkoztam. Bár, az amnézia elég sok mindenre magyarázatot ad, hiszen, ha a lélek nem emlékszik a korábbi életére, akkor könnyen megváltozhat az egész személyisége, legalábbis ezt olvastam valahol. Tapasztalni még nem volt szerencsém. És van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném . - Amúgy mennyi idős? Úgy beszéltek róla, mintha már olyan sokat élt volna, pedig a kinézete alapján nem sokkal lehet öregebb nálatok. - Bár a szavaik alapján valóban van egy olyan sejtésem, hogy idősebb, mint aminek látszik, illetve mint amire én gondolok.
- Persze, szívesen segítek - lepődök meg a felkérésen, hiszen nem számítottam rá, hogy a bátyáim ilyen feladatot adnak nekem, de azért örülök is, mert ez talán azt jelenti, hogy bíznak bennem. Legalábbis Toshi-nii. - Pár zöldséget azért még fel tudok szeletelni, szoktam a kísérleteimhez meg a mérgeimhez is növényeket vágni ˘-˘ - felelem, hiszen mégsem arról van szó, hogy főzzek meg egy teljes menüt. Na, az nem menne, de ezt az apró feladatot még meg tudom oldani. Legalábbis múltkor, éjszaka Shuuval sikerült.
- Egyébként… akárhogyan is tagadjátok, látszik, hogy Shuuval rokonok vagytok, ő is arra kért meg, hogy segítsek neki zöldséget szeletelni - mondom, miközben igyekszem az előttem lévő ételre és késre koncentrálni, nehogy véletlenül a kezemet vágjam el. Az nem lenne túl jó és van egy olyan érzésem, hogy az ikrek is túl aggódnák a dolog. A végén még úgy viselkednének velem, mintha halálosan sérültem volna meg, nem csak egy apró késsel vágtam volna meg magam .

[Meiou Toshizou]

* A vastagított, dőlt betűs részt a párbeszédnél Tokiya mondja. A szöveg előzetes egyeztetésen ment keresztül, ez úton köszönöm az IC-t Mei-channak!

  – A bátyáid vagyunk, Hanabi-chan. Ezt nem lehet megmagyarázni, egyszerűen csak érezzük – rejtélyesen mosolyogtam le húgocskámra. Muszáj volt valamit mondanom, mielőtt a végén kidobhatjuk az ablakon előbbi mentésünket! Fent kell tartani a látszatot! Mellékesen pedig Anikivel felírhatjuk napirendi pontnak a testvéri megérzés mielőbbi elsajátítását.
  – Akár kaviárt is, ha ahhoz van kedved! – vágtam rá szemrebbenés nélkül Hanabi-chan bizonytalanságára a választott menü terén. – Zöldséggel jó lesz a tészta? Úgy néz ki vendéglátóink fontosnak tartják a vitaminbevitelt. Nem ferdítek, még paszternák is van, ki fogyaszt ilyet manapság? – meglepetten vontam fel a szemöldökömet az emlegetett zöldség láttán. Reméltem, semmi sem mérgező abból, amit előhalásztam. Nem szándékozom családtagjaimat kitenni semmi toxikus anyagnak, ezt a hobbit meghagytam a népes Amatsuji famíliának.
  Oni-chan főzési tehetségében határozottan kételkedtem, ez arcomról is lerítt. Nem is próbáltam tagadni! Komolyan aggódtam, hogy Hanabi-channak valami baja lehet a közeljövőben attól, amit Oni-chan megetetett vele. Pusztán Oni-chan érdekében ajánlom, hogy ne így legyen.
  – Úgy érzem többször meg kellene látogatnunk Oni-chant, Aniki – legyezőm takarásában jegyeztem meg sokatmondóan az alábbit bátyámnak. Nem fűztem hozzá különösebb magyarázatot, tisztában voltam vele, hogy tökéletesen megérti, mit is gondolok rokonlátogatás címszó alatt.
  – Elmondjuk? Attól tartok, hogy nem hinnél nekünk, tulajdon bátyáidnak, miután Oni-chant szent léleknek tartod! – szomorúan tekintettem oldalra. – De úgy igazságos, ha te is tudod… Nem kis bűne volt Oni-channak a múltban, mivel kiérdemelte ezt a nevet – mély levegőt vettem, majd Anikire pillantottam. Némán bólintottam, biztos voltam benne, hogy tudja, mi vár ránk: elmesélni az anekdotát Oni-chan nevéről! – Tisztán emlékszem, egy hűvös őszi nap volt, majdhogynem olyan fagyos, mint maga Oni-chan. Oh, akkoriban még mi is ma született báránykák voltunk, sosem feltételeztünk volna róla oly rémségeket, mily iszonyat. Igen, Hiroshi leleplezte előttünk Shuuichi-chan valós természetét, ha nem teszi, talán sosem tudjuk meg róla az igazságot, pedig ez idáig naivan hittünk és bíztunk benne. De amit elkövetett, olyasmit shinigami, Mizushima, de legfőképpen testvér nem tesz az ellen, akit a testvérének nevez, jól mondom, Otouto? Így van Aniki, egy fivér nem követne el oly’ rettenetes dolgot, mint amit ő tett, szabályos hátbatámadás volt… Shuuichi-chan – képtelen voltam folytatni, arcom elé kellett emelnem kezemet, hogy mély levegőt vegyek. Még most is elborzaszt ez a régi történet az okról, ami miatt a mai napig hivatalos titulusként viselheti Shuuichi-chan az Oni-chan jelzőt általunk. Bizonyára összeomlottam volna, ha nem érzem Aniki támogató jelenlétét. – Shuuichi-chan... ő... Borzalmas, koholt történeteket eszelt ki Oanikiről [Hiroshi], melyek hatására a testőrség ifjabb tagjai szabályos rettegésben éltek! Képzelheted, mennyire nem sajnálta a fantáziáját, ha imádott Ane-sanunk sem merészelt a közelébe osonni, sőt, egyenesen sikítva elmenekült, ha közelített hozzá, vagy csak a birtok egy távoli szegletéről rámosolygott, netán intett volna! És ez nem volt elég neki! Ezeket a meséket tovább terjesztette, a végén mind a Tizenhárom Őrosztag apraja nagyja ismerte a hamis históriákat Oanikiről. Még a 46-ok Tanácsa is félte nevét – kitártam a karjaimat. – Hát mi ez, ha nem ördögi cselekedet! A saját testvére volt és bemocskolta a nevét valótlan történetekkel! S mikor ezt megemlítetted neki, átment igazi ármányos démonba! Hosszú haja csak úgy lobogott az arca körül, miközben a szemei vörösen izzottak! Neked nyilván a békésebb oldalát mutatja, de ha akar, fertelmesebb tud lenni, mint a históriák mészáros onijai. Hát innen a neve ^^ – zárta le a históriát Aniki. Jómagam bánatos arcomat Amatsukaze mögé rejtettem. Takarásában nyugodt lélekkel megejtettem egy félmosolyt a szám szegletében. Csupa fül voltam, alig vártam, hogy megtudjam, mit szól Hanabi-chan a világ legnagyobb démonjáról.
  – Ízléstelen? – szívemhez kaptam kezemet, mikor hallom Hanabi-chan szigorú megítélését a mókás megnyilvánulásainkról. Sok mindent el lehetne mondani tréfáinkról, de ez a legborzalmasabb kritika valaha! Nem jutottam szóhoz hirtelenjében, ezért bíztam abban, hogy Aniki leleményessége áthidalja a problémát.
  – Azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy Shinri-jii egy Amatsuji őskövület. Szóbeszédek szerint majdnem egyidős a testőrséggel! Nem tudom ebből mennyi az igazság, de nem kételkedem benne, tekintve, hogy Shinri-jii már akkor halálisten volt, amikor a mi drága vén Oyajink [Tenka] megszültetett. Pedig valljuk be, Oyaji sem mai lélek már! – feleltem a vén róka korát illetően. Igazán sajnálatos, hogy emlékvesztős játékot űz, bizonyára tudna izgalmas dolgokat mesélni.
  – Jut eszembe, sikerült beilleszkedned a 12. osztagba? – kaptam fel a fejemet a kísérlet szót hallva. Sajnos sokkal kevesebbszer fordulok meg ott Anikival ellentétben. Főleg most, hogy már nem ott teljesít szolgálatot, még ritkábban fordulok meg arrafelé.
  – Hanabi-chan, megkérhetlek, hogy kevergeted a vizet, hogy ne ragadjon le a tészta az aljára? – léptem mellé kedves mosollyal, leplezve a felháborodást, hogy Oni-chan mégis mire kérte meg drága húgunkat. Mielőtt Hanabi-chan tovább fűzné a gondolatot és még több közös pontot keresne köztünk (ami biztos vagyok benne, hogy nincs), inkább áttereltem a fazékhoz, amelyben a tészta készülődött.

 

[Meiou Tokiya]

– Nem hallottad még, hogy a lélek megérzi a számára fontos személyek közeledtét? – tódítom hozzá ikrem szavaihoz, Hanabi-chan meggyőzése érdekében. Meg persze ott van az a másik felem által annak idején oly gyakran hivatkozott lélekenergia dolog, amiben sajnos pillanatnyilag egyikünk sem tökéletesen penge. Azt hiszem, illő lenne magamra vállalnom a feladatot, hogy kettőnk helyett kiképezzem magam ezen a téren, legközelebb ne lephessen meg minket váratlan érkező, mert már a birtok túlfeléről pontosan tudni fogjuk, ki merre mocorog! Nahát.
– Remek kérdés, Otouto, de ha itt van, akkor biztos jót tesz. Egyébként ha szeretnéd, húst is kerítünk neked, Hanabi-chan, egészen biztos, hogy remek minőségű van itt valahol, nem is olyan rég találkoztam vele, amikor felmértük, milyen alapanyagokból rittyenthetünk pompázatos vacsorát kedves Ane-sannak – teszem azért hozzá a zöldséges tészta ötletéhez, mert azért fontos az a bizonyos fehérje, és az részletkérdés, hogy némelyik zöldségben is van. Azt hiszem, ismételten túl sokat bújtan kedves Yuko-chan orvosi könyveit, de mit tehetnék, ha egyszer azokat adja oda? Természetes, hogy ha már hozzám kerültek, elolvasom őket.
Kétkedő arckifejezéssel vizslatom húgunkat Oni-chan főzési tudományát hallgatva. Hogyne... Látta valaki az itteniek közül, milyen szemeteket esznek odaát az emberek? És kedvenc démonbátyusunk ezek között élt az elmúlt két évszázadban, cseppet sem lepődnék meg, ha maradandóan károsította volna egészségét emiatt, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg rossz szokást szedett magára az ételkészítés terén is! Már ha volt valaha valami értékelhető tudása – ami szerintem elég vakmerő feltételezés! - az mostanra biztosan elkopott odaát!
– Számból vetted ki a szót, Otouto – bólintok közel hajolva hozzá, hogy a legyező zajzáró hatásait minél jobban kihasználjuk. Pontosan tudom, hogy ugyanaz jár a fejében, mint az enyémben, mégpedig nem holmi zeneórával egybekötött teadélután.
Hanabi-chan kérdésére szerencsére Otouto átveszi a beszélgetés irányítását, miközben én megmosom az előszedett zöldségeket. A világért sem tennék bele semmi olyasmit az ételbe, ami nem teljesen tiszta, ettől még egy kiadós pucolás is vár rájuk. Ikrem kérdésére hátra fordulok, és nagy komolyan bólintok, hogy Hanabi-chan is érezze a mese súlyát. Mert ez bizony nem tréfadolog!
Történetünk elején azért a nosztalgia kifejezése kúszik arcomra, de nem sokáig maradhat ott, hisz oh borzalom, túl hamar eljutunk a rettenetes, sötét részekig. Súlyos, gonosz, alávaló és aljas részletekig, melyek átlépik a testvéri rivalizálás határát. Ez utóbbit mondjuk sosem értettük, hisz mi ketten vagyunk egy csapat, nem teljesen világos számomra, hogyan lehet komolyan keresztbe tenni a shinigami tulajdon bátyjának. Még a zöldségek pucolása közben is érzem, hogy másik felem számára ez a rész már túlzottan is sok és lelkileg megterhelő. A hámozót letéve lépek mellé és helyezem vállára a kezem, hogy síri hangon folytassam a történetet.
A história végén még gyászos arckifejezéssel megpaskolom ikrem vállát, mielőtt visszafordulnék az előkészítéshez, hogy kedves Hanabi-chanunknak legyen mit szeletelnie. Kisebb csörömpölés jelzi, mennyire szíven ütött kommentárja tréfáink minőségével kapcsolatosan, még a pultban is meg kell kapaszkodnom miatta.
– Lázas vagy, Hanabi-chan? Miféle rettenet ültette el fejedben ezt a gondolatot? – masszírozom szívem fölötti részét öltözetemnek, hátha azzal elkerülhetem a szívinfarktus rettenetes következményeit. Biztos vagyok benne, hogy e tragédia szele már megütötte fiatal valómat!
– Nos igen, ráadásul Shinri-jii és a hetedik osztag egykori kapitányának, Sachiaru Masaki-channak csatározásai legendásak. Nem kis képességeket tudott megmozgatni, hogy a kapitányának borsot törjön az orra alá. Kár, hogy nem éltél még akkoriban, egyszerűen öröm volt nézni – elmorzsolok egy meghatódott könnycseppet, ahogy visszagondolok azokra a mítoszokba illő időkre. Hát igen, akkoriban még akadt igazi riválisunk – de még milyen! Oh, időnként visszakívánom fiatalságomnak azon ártatlan és jóságos évtizedeit.
Érdeklődve hallgatom a beszélgetést, büszke vagyok Otoutora, hogy helyettem is megérdeklődte, hogyan boldogul kedves középső húgunk az új egységében. Bár kétlem, hogy ne állná meg tökéletesen a helyét, hiszen csudatehetséges kis hölgyemény. Csupán a kommentárra kapom fel a fejem.
– Úgy véled, Hanabi-chan? – mosolygok húgunkra kedvesen, de a következő adag zöldséget már kérés nélkül is másik felem felé nyújtom, miközben ő a fazékban főlő tésztához irányítja utánozhatatlan kishúgunkat. Szerencsére az ilyen mentéseket ennyi év rutinnal már meg sem kell beszélnünk, bár beszélnünk sosem kellett, mindigis elég volt egy-egy pillantás! De ha ezek nélkül is megy, akkor minden rendben. Már kezdtem megijedni, amikor Otouto félreértelmezte félkezes jeleimet korábban.
- Nagyszerűen csinálod, kis gyakorlással biztosan meg tudnád csinálni nélkülünk is - dicsérem ifjú rokonunkat a tésztával való meglehetősen ügyes mozdulataira. A végén még leköröz minket ennek az ételnek a művészetében!

[Mizushima Hanabi]

Toshi-nii-chan és Tokki-nii-chan szavaira csak bólogattam és reméltem, hogy az arcom is pontosan azt a szkepticizmust tükrözi, amit legbelül éreztem. A lélekenergia érzékelésen kívül semmi tudományos magyarázat nem létezett arra, hogy honnan tudhatták volna, hogy jövök, szóval nem, ezt még fenntartásokkal se voltam nekik hajlandó elhinni. Persze, az, hogy van testvéri megérzés, az bizonyított tény volt, de jellemzően csak ikrek között volt jelent, nem pedig vértestvérek között. Amik, halkan megjegyzem: nem voltunk, de ez alapvetően nem sokat számított. Az elmúlt majdnem kétszáz évben a bátyáim voltak, azután is azok lesznek és ennyi ^w^.
- Persze jó lesz szeretem a zöldséget és ezt ne mondd így. Igen is helyes, hogy sok van, az egészség nagyon fontos. De… mi is az a paszternák, az nem fehér répa nálad? - nézek furcsán Toshi-nii-re és a kezében tartott zöldségre, ami állítása szerint nem petrezselyem gyökér volt. Egyáltalán, Toshi-nii honnan ismerte ezt a zöldséget? Igen, azt hiszem, hogy ez jelen esetben sokkal relevánsabb kérdés volt, mint az, hogy mi az a paszternák. Utóbbit a lélekmobil segítségével egy pillanat alatt is kideríthetem, előbbit azonban nem. - Nekem mindegy, hogy mit raktok bele, gyakorlatilag mindenevő vagyok, csak finom legyen ^_^ - mosolygok a fiúkra, hátha ezzel leplezni tudom a tényt, hogy tulajdonképpen lövésem sincs arról, mit és hogyan kellene belerakni a tésztába, hogy finom legyen. Azt persze eltudnám mondani, hogy mi mennyi vitamint tartalmaz és az mire jó, de nem érzem, hogy ez alapján igazán finom ételt lehetne főzni. Inkább csak tápanyagban és vitaminokban gazdagot, de az az egészségünknek egészen biztosan jót tenne, ha meg tudnánk enni.
- Hé, ne nézzetek így :/ - dobom meg őket az első kezembe kerülő dologgal, így mind a ketten kapnak egy-egy paradicsomot, pech, hogy pont ez volt a közelemben. És bár nem vagyok túl jó a fegyverekkel, de ez egy zöldség és az ikrek is közel vannak. Elég jó esélyekkel indulok az eltalálásukra. - Ha mondom, így van. Talán meg szeretnétek hazudtolni ^.^? - hajtom oldalra a fejem, miközben a pultra teszem a kezem és összekulcsolom magam előtt az ujjaimat. Hiszek benne, hogy nem szeretnének semmi ilyesmit, de azért meghagyom neki a lehetőséget, hogy ezt ők maguk mondják el nekem :3.
Kérdésem nyomán érdeklődve várom, hogy milyen történetet is mesélnek arról, miért is adták Shuu-nak az Onii-chan becenevet. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy papírt és tollat veszek elő, hogy leírhassam, amit mesélnek. Azt persze nem tudhatom előre, hogy mennyi igazságtartalma lesz, de abban egészen biztos vagyok; izgalmasan lesz előadva, hogy így mondjam. De persze nem teszek ilyet, inkább csak jó kislány módjára ülök a pult mögött és hallgatom őket.
- Sajnálom, hogy rám hárul ez a sanyarú feladatot, hogy el kell mondjam, de sose voltatok ma született bárányok - fűzök közbe egy apró megjegyzést, miközben felpillantok a plafonra. Nagyon remélem, hogy nem szakad ránk, ekkora lódítás után. A történet további részébe nem szólok bele, csak hallgatom őket, hol meglepve, hol pedig küzdve magammal, hogy ne nevessek bele a történetbe. Félreértés ne essék, nagyon, nagyon szeretem az ikreket és a kreativitásukat - kivéve, ha az ellenem irányul, akkor nem szeretem, akkor inkább átkozom azt -, de most… nem tudom, egyszerűen megdöbbentettek.
- Szóval - rázom meg a fejem, mikor végre sikerül szóhoz jutnom a döbbenettől, amit ez a „valós” történet okozott -, hadd foglaljam össze, amit az imént mondtatok. Shuu valótlanságokat állított Hiroshiról, akit én nem ismerhettem. Ezért mindenki, még a 46-ok Tanácsa és Youko is félni kezdtek tőle. Aztán, mikor ördögi terve sikerült, vörös haja lebegett a szélben, szeme pedig szintén vörösen izzott az éjszaka. Így lett ő a legdémonibb démon. Igaz? - kérdezem határozottan komolyan. Majd várok pár másodpercet, hogy helyeseljenek, mert abban egészen biztos vagyok, hogy jól foglaltam össze a történteket. - Komolyan, miért nem mondjátok mindjárt azt, hogy szárnyakat növesztett, melyekkel alá szállt a Megbánás Tornyának Tetejéről, hogy Hiroshi nevének bemocskolásával rettegésben tartsa egész Seireiteit? - kérdezem magam előtt összefont karral és tagadhatatlanul olyan arckifejezéssel, amiről le lehet olvasni: egy szavukat sem hittem el. Persze, azt sem állítom, hogy az egész hazugság, ezt nem tudhatom, lehet vannak benne igaz elemek, mint a pletykák terjesztése, de egészen biztosan nem ilyen mértékben. Jó próbálkozás volt Tokki-nii-chan és Toshi-nii-chan, de ez most határozottan nem jött be, már nem vagyok gyerek, de azért mókás történet volt. - Szóval most elmesélitek az igazi okát is ?
Azt hiszem, hogy a szívfájdalmas megjátszásnál jön el az a pont, ahol már nem bírom tovább és elnevetem magamat. Tényleg imádom az ikreket, mikor éppen nem az én megtréfálásomra használják a képességeiket. Lehet, sőt biztos, hogy nekik nem ez volt a céljuk, de most ezzel a kiselőadással és a korábbi történettel tényleg sikerült igazán megnevettetniük. Nem is tudom felidézni, hogy mikor volt ilyen utoljára. Túl régen, azt hiszem.
- Köszönöm - lépek oda az ikrekhez, majd minden magyarázat nélkül megölelem őket. Vagy rájönnek, hogy miért kapják ezt, vagy nem. Ha nem, akkor nem fontos, nem feltétlen kell tudniuk, elég ha én tudom hármunk közül. 
- Értem. És akkor ő is testőr, vagy csak simán Amatsuji? - kérdezem, mert ez még nem teljesen tiszta a történetében. Mondjuk ha jobban belegondolok, akkor eddig még nem láttam a testőrök között, de ez még nem jelent semmit, hiszen nem vigyáznak rám olyan sokan - azt hiszem -, ha pedig mégis, akkor még nem találkoztathatok mindegyikkel. Akkor túl könnyű lenne megszökni előlük.
- Igen, nagyon szeretek ott lenni *w*! A tisztek nagyon kedvesek és Yoriko-taichou is nagyon segítőkész és a munkakörömnek köszönhetően is nagyon érdekes kísérletekkel találkozom. Örülök, hogy áthelyeztek. Azt hiszem, hogy ez volt a legjobb dolog, ami velem történt mióta halálisten lettem - mosolyogtam igazán lelkesen az ikrekre. Szerettem tizenkettedik osztagos lenni és erről is szerettem beszélni, még akkor is, ha voltak dolgok, amikről az osztag szabályzata és a titkosítások miatt nem beszélhettem. De ez nem volt baj, nem kellett mindenkinek mindent tudnia.
- Ohh persze - lépek a fazékhoz, majd óvatosan megkevergetem a benne lévő tésztát. - De remélem sejtitek, hogy még sose csináltam ilyet, így annak esélye, hogy elrontom statisztikailag nem kevés - figyelmeztetem őket erre, a szerintem nem kicsit elhanyagolható tényre. - Nem vágtam jól a zöldségeket, hogy most hirtelen feladatot kellett cserélnem >w>? - kérdezem kíváncsian, mert azért hirtelen váltás volt ez így.