Szerző Téma: Aki másnak vermet ás...  (Megtekintve 1034 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Layla Alese Wagner

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 10 000

Hozzászólások: 34

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
zöld

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#00b359


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Aki másnak vermet ás...
« Dátum: 2015. Nov. 23, 22:15:04 »
(click to show/hide)

Ahogy testnevelés óra után belépek a terembe, minden normálisnak látszik. A diákok egymással beszélgetnek és a következő órára készülnek, esetleg a hétvégi programokat egyeztetik. Egy átlagos péntek. Ahogy leülök a helyemre, engem is megtalál a jobbomon ülő lány, aki a hét elején hiányzott és a jegyzeteimet szeretné elkérni, leginkább Japán irodalomból. Kedves lány, egészen jól el lehet vele beszélgetni, így természetesen igent mondok neki, majd kérek pár perc türelmet, hogy kikeressem a táskámból a fent említett füzetet. Amíg ez a művelet zajlik, megüti a fülem Masa hangja, aki valami jól kinéző lányról, meg valami ajándékról beszél, amit Milo kapott. Először nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget az egésznek. Miért is tenném? Egy középiskolában vagyunk, ahol a lányok naponta vallanak szerelmet vagy hagynak ajándékot a számukra tetsző fiúk asztalán. Nem egy ilyet láttam már az itt töltött közel két hetem alatt.
A fiúk persze nagyban poénkodnak a dolgon valamiért, a nevetésüket még akkor sem tudom figyelmen kívül hagyni, mikor egy kedves mosoly kíséretében átnyújtom a füzetet az osztálytársnőmnek. Már majdnem rájuk szólok, hogy lehetnének egy kicsit halkabbak is, elvégre nem csak ők vannak a teremben, ám akkor furcsa dolgot veszek ki a szavaikból. Azt hogy fehér, pezsgőtabletta és ajándék. He?? Nem kell zseninek lenni, elég ismerni a húgomat ahhoz, hogy elég komoly gyanú ébredjen bennem. No meg elég visszaemlékeznem a reggeli jelenetre, mikor is Loryt a quincy felszereléseinket tartalmazó szekrények előtt találtam. Akkor még nem volt gyanús, de most…
- Mit kapott Milo? - fordulok hátra, feltéve végre a kérdést a két jómadárnak. Erre egy újabb nevetést kapok válaszul, majd gyerekkori barátom felmutatja a fehér tablettát. Amint megpillantom, szerintem egy ütemet biztosan kihagy a szívem, de lehet, hogy van az kettő is. Azt hiszem, hogy Masa talán vázolja nekem is a helyzetet a barnás hajú lánnyal és az ajándékkal, amit ők pezsgőtablettának tituláltak és talán még azt is hozzá teszi, hogy csak ő látta, mert még mindenki öltözött, mikor bejött a terembe. Nem tudom, hogy Milo tisztában van-e azzal, tulajdonképpen mit is fog a kezei között, de ennyi ember előtt nem világosíthatom fel. Veszélyes lenne és sokat kéne magyarázkodni. Túl sokat.
- Megnézhetném esetleg azt a tablettát ^w^? - kérdezem visszanyerve a nyugalmam, elvégre addig nincs baj, míg az a fehér korong el nem törik, legalábbis akkor, ha a gyanúm igaz. Szerintem Milo nem érti, hogy miért is akarom megnézni az „ajándékát”, de azért odaadja. Vagyis adná, ha az egyik idióta osztálytársunk nem robbanna be kettejük közé és ugrana olyan lendülettel a két álló fiúra, hogy azok majdnem hanyatt essenek. Ezzel még nem is lenne baj, egy rendes helyzetben elkönyvelném, hogy ilyenek a hímek. Azonban, mikor Milora nézek, látom, hogy nincs a kezében a tárgy. Már éppen feltenném a kérdést, hogy hol van, mikor Masaru kijelenti, hogy a pezsgőtabletta összetört. Véletlen rátaposott.
Hát, ha eddig nem hordtam ki lábon egy szívinfarktust sem, akkor most többet is sikerül. Komolyan, ha nem ülnék, akkor szerintem biztosan elájulnék. Pedig most - még! - vér sincs a közelemben >w>.
Oké! És most be kéne fejezni a hattyú halálát, mert hamarosan egy rakat lidérc jön ide és erről Milo nem is tud, Lory pedig nem hiszem, hogy véletlen nem törte össze a csalit. Vagy nem volt ideje, vagy azt akarta, hogy Milo magára hozza a baj, vagy nem tudom. De ennek hála most az egész suli veszélyben van. Köszi Húgi :|!
- Milo, gyere! - ragadom meg a kezét, majd minden magyarázat nélkül húzom ki a teremből, ellökve az útból néhány osztálytársat és az éppen bejönni készülő tanárt is. Bocsánat Sensei, ez most fontos!
Amint kiérünk, nem tudom, mit tegyek, hogyan tegyem. Én még sosem voltam ilyen helyzetben. Kéne ide mein Fater vagy mein Mutter, de őket nem hívhatjuk. Abból botrány lenne, nem is kicsi. Nem tudom, hogy Loryt bele akarom-e keverni a harcba. Vagyis de, tudom, hogy nem akarom, de a helyzetet tekintve nincs választásom. Kell az ő tudása is.
- Most nincs időm magyarázkodni - kezdem el gyorsan hadarni. Ez a válaszom arra, ha esetleg tett volna fel kérdéseket a hirtelen történtek miatt. - Menj fel a tetőre és… és lőj le minden lidércet és bármi, amit nem oda tartozik >w>. Ígérem, ha túl vagyunk, ezen mindent megmagyarázok. Jaj, és vigyázz magadra, én is hamarosan csatlakozom! - szólok még vissza gyorsan, majd elszaladok pont az ellenkező irányba. A másodikosok termei felé. Csak remélni tudom, hogy Milo nem néz hülyének és megy vissza a többiekhez, mert Loryval, ketten nem biztos, hogy el tudjuk intézni a dolgot. A háromban is csak reménykedek.
Ahogy közeledek a húgomék terme felé, hirtelen nem tudom, hogy milyen kamu indokkal fogom onnan kirángatni őt. Azonban ebben - ha másban már nem - ma mellettem van a Fortuna, ugyanis mikor feltépem a termük ajtaját, nem egy tanórát találok ott, hanem beszélgető diákokat, akik a tanárra várnak.
- Van egy "kis" gond! - nézek rá nyomatékosan, mikor sikerült őt megtalálnom. Szerencsére ez elég ahhoz, hogy otthagyja a helyét és kijöjjön hozzám. Ha tehetném, sok mindent mondanék neki, de erre nincs idő. Semmire sincs TwT. - Egy Hollow Bait? Ez komoly? A szakadék jobb ötlet volt >.<. Mindegy, most nem ez a fontos, hanem, az hogy sikerült eltörni osztályon belül - vázolom a helyzetet, miszerint itt most már nem csak bosszú hadjáratról van szó, hanem emberéletekről.
A termük és a tetőre vezető lépcsők közötti távot hirenkyakuval tesszük meg, úgy a leggyorsabb. Ha valaki meglát, maximum büntetést ad, és/vagy be akar majd protezsálni az iskola futócsoportjába. De ez most mind nem számít. Jelen pillanatban semmi sem számít! És nem, nem vagyok hisztérikus hangulatban, kicsit sem :roll:!
- Készítsd elő a kereszted, kelleni fog - nézek hátra, bár nem vagyok benne biztos, hogy ezért külön szólni kell, de jobb félni, mint megijedni. Ahogy kinyitom az ajtót pontosan az tárul elém, amit reméltem, hogy látni fogok. Milo, amint kinyír egy lidércet. Hála az egének, nem hagyott cserben. Azonban a megkönnyebbülésre nem sok időm van, mivel amint a húgommal megjelenünk a színen mi is potenciális célpontokká leszünk. Gyorsan kell cselekedni, ha nem akarjuk lidérckajaként végezni.
Első ránézésre nem is tudom, hogy hányan lehetnek. Ha tippelnem kéne, akkor húsz és negyven közé tenném valahol a számot. Azt elnézve, hogy milyen könnyű elintézni őket azt kell mondanom, hogy nem az erősebb fajtából valók, ami kifejezetten jó. A mennyiség azonban már kissé aggasztó. Gintou technikát mondjuk, alkalmazhatunk, ha arról van szó, de azok sem határtalanok. Nálam jelen pillanatban van hét darab, Lorynál is van talán ugyanennyi, Milonál meg az a kettő, amit én adtam neki a beszélgetésünk során. Az tizenhat. Végül is, nem is olyan rossz arány.
- Rendben - lövök ki egy újabb lidércet. - Van valakinek valami világmegváltó ötlete? Mert nem hiszem, hogy hosszútávon működik: a lövünk és lövünk taktika, mert még az előtt kifáradunk, hogy befejezhetnénk >w< - dobom be a közösbe a dolgot. Remélem, a húgom és Milo nem most akarnak egymásnak esni. Talán erre nem ez lenne most a legaktuálisabb pillanat. Ha fölös energiájuk van, akkor találjanak ki valamit! 

Karakterlap

Milo Volke

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 400 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Zöldes árnyalatú

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#98c749


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #1 Dátum: 2015. Nov. 24, 01:11:40 »
A mai az egyetlen nap, amit nem kezdek külön edzéssel, lévén tesi az első. Jobban élveztem volna, ha fogadott tesóm is velem van, de így kicsit unalmas volt a dolog. Persze Masa egy tökkelütött balfék, hogy volt képes otthon belelépni egy üvegszilánkba?! Megérdemelte azt a tetanuszt, esküszöm. Amúgy meg biztosra veszem, hogy ő vagy a nővére törtek össze valamit, mert ők ketten azok, akik vagy elsumákolják a dolgokat, vagy rövid időn belül teljesen megfeledkeznek, esetleg nem végeznek elég alapos munkát. Az eredménye pedig látható.
A kispadról szurkol a maki az osztály fiú részének, akikkel együtt jómagam is focizni kezdtem. Nem vagyunk elegen két teljes létszámú csapathoz, de azért a hat-hat fő is izgalmas. Sajnos Masánál nincsen jobb kapusnak való az osztályban, meg is érzi a csapat rendesen. De közben meg így egyenlő a létszám :| 
A lányokra alig pár pillantást vetek csak. Még mielőtt megpillanthattam volna Laylát, azonnal el is vonja valami csillanás a figyelmemet. A kerítés irányából láttam, de annyira messze van tőlem, hogy nem tudom kivenni a bokrok között, hogy mitől származik. 
"Vigyázz!!!" Hallom, de már későn szólnak. A foci labda fejen talált, és aztán egészen az óra végéig magamhoz se térek. Nem az én napom ez a mai, az egyszer biztos... 
Mikor felébredek, az öltözőben találom magamat, egy padon kiterítve. A sok tesztoszterontól tengő kan szaga járja be az öltözőt, ami kicsit sem kellemes így hirtelen a kinti friss levegő után. Legalábbis én érzem csak a kontrasztot. Amúgy sem szeretem azokat, akik ennyire igénytelenek magukra, hogy egy tusolást nem ejtenek meg, vagy legalább használhatnának dezodort. 
Hallom a jelzőcsengőt, és rá kell hogy jöjjek, nekem sem marad már időm a tusolásra. Szégyen! 
Éppen, hogy a rendes kicsengőre át tudok öltözni, majd sajgó halántékkal felvonszolom magam a terembe, mire kajánul vigyorgó hímek várnak. 
"Teee nőcsábáász~" Pördül mellém Masa - nem fáj a lába?  :scratch: -, vállba vág teljes erővel. "Volt benn, egy angyal és ajándékot hagyott neked!" Amikor ezt mondja az összes hiéna az asztalomra mutat. Némelyik sír, némelyikük irigyen tekint rám. 
"… Mi?..." Teljesen értetlenül álltam a dologhoz. "Mégis ki?" Odasétálok az asztalomhoz, előtte már ott társalog Layla az egyik lánnyal, úgyhogy ő kizárt, hogy lett volna, amit Masa leírása is megerősít.
"Egy barna hajú tünemény!" Bök könyökkel oldalba a haverom, és valami derengeni kezd, de nem tudom teljesen felidézni, így aztán csak kellemetlen érzés marad az agyam hátsó tekervényeiben. Felveszem a kezembe a levelet, ami tele van szívecskékkel, meg benne egy pezsgőtablettával, és kissé esetlen japán betűkkel és szavakkal van beleírva a következő:

"Két dolgot szeretek a világon: a narancslevet, és téged. Neked adom a narancskapszulát, mert téged jobban bírlak :$" 

Persze név nélkül kaptam mondhatni, sajnos a három X-el nem mondott semmi többet az illető. Nem tudtam mire vélni a tartalmat, de a pezsgőtablettával valamelyest értelmet nyer az egész. Még így is kicsit abszurd a szituáció, közben persze Masa akkora hangerővel beszél, hogy zsong a fejem, és felfogni sem sikerül. 
Valami rémlik azzal kapcsolatban, hogy a lányok valahogyan így mutatják ki a vonzalmukat, de az érzés nem jött át. A körülöttem lévő összes srác azonban be van zsongva, le sem lehetne állítani őket, így meg sem próbálkozom vele. Szerencsére ekkor állít elénk Layla, ami azért elég furán hat, pláne a hirtelen kacajjal, ami az érkezésére feltör. Ezek szerint Masa valami pletyit terjesztett az osztályban már, habár várható volt azután, hogy mi ketten együtt lógtunk óráról :|
" Megnézhetném esetleg azt a tablettát ^w^? " Meglepően aranyosan kérte, amire nem gondoltam volna sosem, hogy képes. Le is esett az állam, amit gyorsan helyreteszek, mielőtt át akarnám nyújtani a kapszulát.
Ekkor ront be az egyik srác, aki akkora hévvel ugrik a nyakunkba mindannyiónknak, hogy a pezsgőtabi kirepül a kezemből, kitudja hol áll meg... ><'
Csak Masa közli valamivel utána, hogy hopsz, összetört. Affene, pedig vissza akartam volna valahogy adni a lánynak, mert nem terveztem viszonozni bármiféle érzelmet is táplál irányomban. Pánik fut végig Laylán, és valami rossz érzés önt el engem is, közvetlen azelőtt, hogy kivonszolna a teremből.
" Ehh? Mégis...? " Nem tudom befejezni, mert egyből hadarni kezd, utasítást ad, aztán elszalad, én meg csak állok és bámulok, mint bárány az újkapura.
" Jó, jó... tető... kell nekem  egy tető. " Kapom össze magam, és szépen lassú tempóban megindulok afelé, amerre sejtem, hogy szabad a tetőre való kijárás. Remélem tényleg nyitva találom majd, mint ahogy azt a srácok már annyiszor mesélték, mikor a barátnőikkel odafent romantikáztak. ~ Vajon Layla is azt akar? Kéééétleeem ~ Gyorsan le is sikerül beszélnem magamat róla, elvégre esélytelen. Elszaladt, úgyhogy jobb esetben is egyedül maradok a tetőn. 
Alig értem el a lépcsőig, felocsódva fordulok hátra.
" LIDÉRC?! " Mi a manó? Ez eddig miért nem jutott el a tudatomig? 
Szaporázom a lépteimet, és kettessével, meg hármassával veszem a lépcsőfokokat. Még csak elfáradni sem jut időm, azonnal megrémít a látvány, ami a tetőről fogad. Szépen lassan egymás után jelennek meg a kisebbnél kisebb hollowok, némelyik a tetőn, némelyik messzebb a földön. 
Ügyes vagy Volke, csak így tovább... még egy gintout sem hoztam. Álmodni sem mertem volna arról, hogy ilyen előfordulhat. Az egyetlen szerencsém, hogy a keresztjeim állandó viseletnek számítottak, még a Leples időszakban is legalább az egyik. Nem telik túl nagy erőfeszítésbe - a korábbiakhoz képest -, hogy megformáljam az íjat. A vesszők sem telnek túl nagy erőfeszítésbe, viszont a célzásom a lélekenergiából álló vesszővel igencsak gyatra, Vagy két lövést el is pazarolok, mielőtt ráeszmélek, hogy ismerek olyan technikát, amivel javítható a pontosság. Alig engedem el, és terítem le vele az első négylábon mászó hollowt, mikor mögöttem kicsapódik az ajtó. Valami vérfagyasztó démoni jelenlétet érzek hirtelen magam mögül, hátrafordulok hirtelenjében, azzal a lendülettel pedig felhúzok egy vesszőt a húrral.
Layla az és... egy másik szőke hajú lány, démoni vigyorral az arcán. 
" Csak nem... ? " Lényegében annyit akartam kérdezni, hogy csak nem az, akitől óvva intett Layla, de befejezni nem maradt alkalmam, mert mögöttük a lépcsőház tetején megjelent egy kígyószerű hollow, akit muszáj voltam kiiktatni azzal a vesszővel, amit a szőke lánynak tartogattam, aki nem az, mint Layla. Hú de bele fogok zavarodni @.@
 
« Utoljára szerkesztve: 2015. Nov. 24, 01:42:26 írta Milo Volke »

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #2 Dátum: 2015. Nov. 24, 17:50:54 »
Nem szeretem a történelem órát. Régen szerettem, de itt nem. Olyasmit tanulunk, ami engem nem érint. Teljesen máshogy oktatnak minket, mint otthon. Az iskolával is vannak fenntartásaim, pedig a tanulást eddig élveztem. A múlthéten pedig behívattak a tanáriba, mert nadrágban voltam. Az új osztályfőnököt nem érdekelik az emancipációs törekvések, vagy csak nem értette, amit mondani akartam. Ezt a szót még otthon tanultam, japánul nem ismerem. Azt mondták, hogy legközelebb behívják a szüleimet, ha ilyen történik. Nem értem, hogy miért, apa úgy se értené, amit mondanak neki.
Ma szoknyában jöttem. Layla szerint ugyanúgy szót kell fogadnom az itteni tanároknak, mint otthon. Kicsit úgy érzem, hogy ő már beletörődött abba, hogy itt fogunk élni. Nem akarok beletörődni. Itt élni sem akarok. De nem hagyhatom gyedül Laylát sem, mert újra felbukkant, akit nem nevezünk nevén. Még mindig nyápic. Már kitaláltam, mit fogok tenni ellene. A tervem tökéletes, könnyen kivitelezhető. Csupán annyi kell, hogy pár percre hozzáférjek apa szekrényéhez. Fogadok, hogy arra még nem emlékszik, hogyan működik a Hollow Bait.
Layla meglátott, de nem gyanakszik. Könnyed mosollyal üdvözlöm, semmit sem kérdezett. Örülök, hazudni nem szeretek. Milo megérdemli, amit kap. Csak magának köszönheti, ő bántotta a számomra legfontosabb személyt! Ha képtelen vállalni a felelősséget, nyápicnak is kevés. Akkor ki kell találnom majd egy új jelzőt. Nehéz a japán, minden szó, ami hasonlít egymásra, mást jelent. Nem akarok olyat mondani neki, amit dicséretnek vehet. Az is elég rossz, hogy itt felbukkant. Biztos követett minket. Azt mondta Layla, hogy már egy ideje itt él. Akkor is!
Nem szeretem a történelem órát, nem mentem be. Nem csak azért, mert nem szeretem. Más dolgom volt. Az első órájuk testnevelés, olyankor nincsenek bent a teremben. Egy bokorból figyeltem őket. Apa távcsöve volt nálam, nagyon vigyáztam rá. Mindig ügyelnünk kell mások dolgára, ahogy a sajátunkra. Majdnem meglátott. Gyorsan buktam le, ne vehessen észre. Kiütötték egy labdával. Igazi nyápicként dőlt ki. Nevettem, de csak halkan, meg ne halljanak.
A szekrényemből elővettem egy barna parókát, felkészült voltam. Kölcsön kaptam, de azt hiszem senki sem sejtette, mire is használnám. Nem szerettem volna, ha felismerne bárki is. Már otthon megírtam a levelet. Sokat gondolkoztam rajta, de szerintem jól sikerült. Egyértelmű volt, és romantikus. A japánok furcsán állnak a szerelemhez. A képregényeikben pirítóssal szaladnak a lányok, és ebédet készítenek a fiúknak. Ebédbe ne rejthettem, így annak álcáztam, aminek kinézett. Szerintem úgy is működnie kell, hogy vízbe teszi. Ha nem pezseg, úgyis eltöri. Remélem, nem mindenki előtt próbálja meginni. Nem a felsülés miatt, azt megérdemli, de nem volna jó, ha miatta más is bajba kerülne.
A padján hagytam. Valaki bejött, sokat sejtetően vigyorgott rám. Nem értettem. Azt hiszem, a fiúk mindig ilyen furák. Kifutottam a teremből, mielőtt még többen visszajöttek volna. Senki más nem láthatott meg. Se Layla, se ő. A következő óránk matek volt. Szerettem a matekot, az mindenhol egyforma. Jó tanárunk volt, bár kicsit fiatal. Minden óráról elkésett. Most is.
Amíg várunk, mindenki beszélget. Velem is megpróbáltak a lányok, de nem érdeklődöm a divat iránt. Azokat a bandákat nem ismerem, akiket szeretnek. Sok szavukat nem értem, pedig anyu kicsi korom óta tanítja a japánt. Azt mondta, csak dacból teszek úgy, mint aki nem tudja őket. Nem dacos vagyok a költözés miatt, hanem szomorú. Rámosolyogtam a lányra, aki hozzám fordult. A matekkönyvemet akarta, hogy ellenőrizze a leckéjét. Odanyújtottam, tudtam, hogy az enyém tökéletes. Ezt az anyagrészt már vettem.
Layla tűnik fel az ajtóban. Egy pillantás is elég. Baj van, tudom, hogy baj van. Ezernyi gondolat száguld végig agyamon. Anyu. Apu. Felpattantam, és gyors léptekkel kisiettem hozzá. Remélni mertem csak, hogy nem annyira súlyos a helyzet, mint elsőre tűnik. Ha velük lett volna gond, akkor egy tanár jött volna. Otthon mindig a tanárok mondták a rossz híreket az igazgatóiban. Most egy tanárt sem látok. Nincs is rá szükség.
- Hegy… :/ - Húztam el számat. Értetlen tekintetére bővebben kifejtem. – Nem szakadék, hegy.
Tudom, hogy ennek nincs itt az ideje. Mindig jobb egyértelműnek lenni, és kijavítani, ha tévednek. Laylának is jobb, ha nem hangoztat téves megállapításokat. Vele ellentétben nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy itt törték el. Amíg ő itt van, nem eshet baja. Más nem számít, őket nem szeretem. Milo egy nyápic. Az ő hibája, ha nem képes megvédeni magát. Nagyot sóhajtottam. Nincs választásom, mennem kell vele.
- Nem fogom megvédeni, előre leszögezem. – Mondtam németül. Senki másnak nem kell értenie, akkor miért erőltessem a japánt? – Csak miattad megyek.
Gyors voltam. Gyorsabb sokaknál, de most még inkább kellett sietnünk. Hirenkyakuval másodpercek teltek csak el, ahogy lerövidítettük a távot. Nem értem, hogy minek a kereszt. Nem vagyok jó célzó, és ő sem. Engedelmesen elő kotortam zakóm zsebéből. Már nem hordtam, csak megszokásból hoztam el. Biztos, ami biztos alapon. Meg reggel, ha már a szekrénynél jártam, felpakoltam néhány dolgot.
Volt nálam négy Seele Schneider, bár kilőni nem szándékoztam. Apa mindig leszidott, hogy nem úgy használom, ahogy kell. De vívásban jobb vagyok, mint a nyilak kilövésében. Lassan felértünk a tetőre. Miért pont oda megyünk? Az udvar jobb hely lenne, könnyebb fogadni a támadásokat. A kinyíló ajtó másik oldalán már áll valaki. Ő mért van itt? Aztán lassan megértem. Első sorból nézzük végig, ahogy megöleti magát. Vagy a magas helyre csalta volna Layla? Még mindig szomorú lehet miatta. Nem csoda, támadólag lép fel felénk.
Rögtön aktiváltam az egyik Seele Schneidert. Kék fénnyel ragyogott fel, de a nyíl nem felénk száguldott el. Úgy látszik nem csak nyápic, de béna is. Nagyon sok lidérc tartott felénk, ha nem láttam volna, akkor is érzékelném. Layla is kilő egyet, de nem Milot. Mért nem? Aztán rá kell jönnöm, egyelőre szükségünk van rá. Majd utána. Utána biztosan lelökhetem majd. Azt mondta, az jó ötlet volt.
- Nálam van jó pár ginto. – Mondtam, majd elő halásztam egy nagyobb zacskónyit, amit elővigyázatosságból tettem el. – Csak nem mi? Beszélni se tudsz már?
A terv tökéletes volt. Abban bíztam. Milo volt nyápic. Benne nem bízhattam. Ha valami elromlik, azért ő a felelős, egyértelműen. Senki más nem volna ilyen könnyű célpont. Senki más nem törte volna el egyből a lidérccsalit. Senki más nem kockáztatná a nővérem életét a sajátja megmentésért. Milo egy nyápic. Nem szeretem.
- Előre megyek, megritkítom őket, fedezzetek. – Dobtam Laylának a zacskót. Benne bíztam, hogy el is kapja.
 Milo felé lendültem, hirenkyakuval gyorsítva magamon. A fegyverem magam mellett lógattam, könnyebb így siklani. Felugrottam mellette a korlátra. Reméltem, hogy némileg megijedt. Elrugaszkodtam a korlátról, a levegőben haladtam tovább. A légsiklás különleges technika, apától jól megtanultam. Túl sokáig nem tudok megmaradni idefent, de ahhoz elég lesz az idő, hogy pár lidércet levágjak. Nem szerettem nyilakat lőni. Vívni szerettem.
A Seele Schneider könnyedén siklott végig egy hollow testén. Nem állhattak ellen ilyen technikának. Nagy erőt vittem bele. Minél többel végzek, mielőtt elérik az iskolát, annál kevesebbet kell Laylának harcolnia. Itt se szabadna lennie. A nyápic hibája. Biztosan ki fogom lökni, ha visszaérek. Ahogy érzem, hogy bizonytalanná válok, visszafordulok. Leereszkedhetnék az udvarba, de már mindegy. Inkább nem hagyom egyedül Laylát Miloval.

(click to show/hide)

Karakterlap

Layla Alese Wagner

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 10 000

Hozzászólások: 34

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
zöld

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#00b359


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #3 Dátum: 2015. Nov. 25, 00:09:45 »
Nem értem a húgomat. Milyen hegy? Ez most miért fontos? Emberéletek vannak veszélyben! Persze, aztán megmagyarázza a dolgot. Értem, tehát nem szakadékba akarta lökni Milot, hanem egy hegyről a mélybe. Hát nem tudom, szerintem nem sok különbség van, már ha a végeredményt nézzük. A delikvens ugyanúgy leesik egy magas helyről. De ez most akkor sem téma. Nem is értem, hogy miért is áldozok rá több gondolatot :|.
- Nem őt kell megvédened, és nem is engem, hanem magadat, az osztálytársaidat és mindenkit ebben az iskolában, akinek lövése sincs arról, hogy milyen is a világ valójában - váltok én is németre, valóban így a legkényelmesebb.
Számomra meglepően sok magas lélekenergiával megáldott ember található ebben az iskolában, meg igazából úgy az egész városban. Azonban még így is több az olyan ember, akinek minden bizonnyal elképzelése sincs arról, hogy mi is zajlik a "háttérben". Néha, például az olyan eseteknél, mint a mostani, én is szeretnék átlagos lenni, aki csak órán ül és nem sejt semmit. Szép álom.
Ahogy kilépünk a szabadba és húgom arcára nézek, hirtelen nem vagyok benne olyan biztos, hogy ez jó ötlet volt. Sőt. Felhoztam egy tetőre. Egy olyan tetőre, ahol a temérdek lidérc mellett Milo is ott van. Gyakorlatilag tálcán nyújtottam át neki azt, amire vágyott. A tető végül is hasonlíthat egy hegyre.
- De - felelem Milonak, mert a húgommal ellentétben értem a kérdését. Ide hoztam azt a személyt, akitől alig négy nappal korábban óva intettem. De nem volt más választásom, ketten nem bírtuk volna. Főleg úgy nem, hogy Ő csak a képzés alapjait kapta meg. Így legalább van némi esélyünk. Azt, hogy a fiú nem hoz fel semmilyen tervet a zavarodottsága számlájára írom. Legalábbis szeretném ezt tenni. Ezzel ellenben Loryra lehet számítani, mint mindig és még Gintou is van nála. Ez az én húgom! Ha most nem egy ilyen helyzetben lennénk, akkor minden bizonnyal megdicsérném, de nem teszem. Végső soron az ő hibája, hogy itt vagyunk. Nem kellene Hollow Baitokkal játszania. Inkább keressen egy hegyet!
Nem szívesen engedem el a szörnyek közé, de nincs más választásom, így csak bólintok a tervére, miközben kilövök egy újabb nyilat, ám ez csak súrolja a lidércet. A fenébe! Lehet, hogy jobban rá kéne feküdnöm a célzásra, mert az szép és jó, hogy hogy a fegyvert létre tudom hozni, de célozni is tudni kéne. Ha ezen sikeresen túl vagyunk, akkor lehet, hogy továbbképzéseket kérek mein Fatertól.
- Lory! - kiáltok utána, miután sikeresen elkapom a felém hajított zacskót és a madzagjával mint egy karkötőt felveszem a bal csuklómra, a kereszt elé. Jobb ha kéznél vannak. - Ezek még jól jöhetnek - dobok neki kettőt a nálam lévő három Seele Schneiderből. Egyet megtartok a biztonság kedvéért. - Milo - nézek most a harmadik quincyre -, ha nálad van az a két gintou, amit a múltkor adtam neked, akkor ne legyél rest használni, ha a szükség úgy hozza! - adom még egy gyors tanácsként, mert nem igazán tudhatom, hogy mire is emlékszik a múltból. Istenem, add, hogy nála legyen >w<!
Miloval együtt csinálom azt, amit Lory mondott, fedezzük őt annyira, amennyire az erőnkből telik. A lidércek magas száma nem mindig teszi lehetővé, hogy a húgomat tartsam szemmel, azt is figyelnem kell, hogy engem ne kapjanak el. Ebből kiindulva Milo sincs könnyű helyzetben sőt, igazából pontosan ugyanolyanban van, mint én.
Nem mérem, hogy a húgom mennyi ideig van a levegőben, de nekem egy fél életnek tűnik, így megnyugvással tölt el, mikor talajt ér. Még sosem voltunk ilyen szituációban, így nem tudom, hogy hogyan kéne viszonyulnom a dolgokhoz, mit kéne csinálni, vagy mondani. Talán az ösztöneimre kéne hallgatni? Elvileg vannak olyanjaim. Egyáltalán miért próbálom irányítani a dolgokat?
Miközben a Schraubenflügel technika segítségével megsemmisítek egy korábban elvétett lidércet csapatunk férfi tagja felé pillantok, látom, ahogy a nyila elmegy egy hollow mellett. Ez még nem lenne olyan nagy baj, azonban az már nagyobb, hogy ő arra figyel, ami előtte van, nem pedig a mögötte. Én nem vagyok elég közel, nem tudok segíteni, a húgom meg azt mondta amit, de…
- Lory! - kiáltok neki mégis, majd mikor rám pillant, a tekintetemmel mutatom, hogy mit is kéne tulajdonképpen csinálnia. Akármennyire is meg akarja ölni a húgom Milot - vagy legalábbis ezt mondogatja, de remélem azért nem tenné meg - tudja, hogy jelen helyzetben szükségünk van az erejére, így talán van egy halovány reményem afelől, hogy leszedi a mögötte lévő lidércet. Azt még, látom, hogy mozdul, ám a végét már nem tudom, megnézni, mivel nekem is a magam dolgával kell(ene) foglalkoznom. Vagyis azzal, hogy amíg én másért aggódom, addig engem támadnak meg pontosan úgy, ahogy azt a mást. Hátba. Bár szerencsére nem belém harap, hanem csak ellök, melynek köszönhetően kis híján leesem a tetőről, mivel az egyik kedves hollow nagy sittségében „kiszedte” az ott elhelyezkedő védőhálót. Ha pár centivel magasabb lennék, akkor nem maradnék fent. Azt hiszem, hogy hirtelen nagyon szeretem a magasságom. Ahogy lepillantok a mélybe, látom, hogy az udvaron is lidércek gyülekeznek. Majdnem pont alattam vannak, így ez eddig a karomra akasztott zacskóból kikapok négy darab kapszulát, majd kinyitom és elhajítóm őket.
- Tilt the goblet to the west - Emerald Grail! - idézem meg a Wolke technikát, melynek köszönhetően egy robbanás rázza meg az udvart, mely leginkább földrengéshez lehetne hasonlítani. Azok meg egészen gyakoriak itt Japánban, legalábbis mein Mutter szerint. Mondjuk, talán a diákok kissé megijednek, de ez kis ár ahhoz képest, hogy így sikerült kiiktatni a lent lévő szörnyek nagy részét. Azt pedig merem remélni, hogy a kapszulák elég messzire mentek ahhoz, hogy ne törjenek be egyetlen ablakot sem.
Ahogy felállok, sikerül megállapítanom, hogy a lidérclökés elég szépen felhorzsolta a térdeimet, mázli, hogy a saját vérem nem vált ki belőlem hányingert >w<. Mikor körbekémlelek, hogy felmérjem a helyzetet - és ismét eltévesztek egy lidércet :/ - örömmel állapítom meg, hogy egészen jó munkát végzünk. Már határozottan kevesebben vannak, mint korábban, olyan harmada lehet már csak jelen. Ez azt jelenti, hogy jók vagyunk *w*, még akkor is, ha van közte olyan, ami esetleg elmenekült. 
Ez egy pillanatnyi örömmel tölt el, ám ez nem tart sokáig, mivel gyakorlatilag a semmiből több apró, pirosas-lilás gömbdarab kezd záporozni az égből, hihetetlen nagy sebességgel. A találatok nem kímélnek semmit és senkit. Se lidércet, se quincyt. Mire véget ér a gömbzuhatag a kis házszerű építmény - ami végül is összekötött minket az iskolával - romokban kever, a felületet magát pedig kisebb-nagyobb bemélyedések, néhol pedig egyenesen lyukak tarkítják. Mikor végre elmúlik az építmény lerombolása okozta törmelék füst, a velem szemben lévő oldalon sikerül kivennem két alakot. Hirenyakut használva egy pillanat alatt ott vagyok előttük.
- Jól vagytok? - kérdezem tőlük, miközben gyorsan végigfuttatom rajtuk a tekintetem. A húgommal kezdem, elvégre miatta aggódom a legjobban. Megkönnyebbülve állapítom meg, hogy azon kívül, hogy a törmeléktől kissé koszos lett semmi baja. Azonban mikor Milora pillantok, szörnyülködve és kissé hányingerrel küszködve állapítom meg, hogy ő nem volt olyan szerencsés, mint a húgom, mivel a bal alkarján egy kisebb vérző seb található. A lehető leghamarabb kapom el onnan a tekintetem, miközben próbálok elég nagy levegőt venni. Mindenesetre, ahogy egy pillanatra láttam úgy hiszem, hogy csak súrolta egy olyan lövedék, így használni biztosan tudja a kezét. A kérdés csak az, hogy mennyire fáj neki >w<. Ha pedig az ismeretlen eredetű golyok egyike súrolta a kezét, az azt jelenti, hogy korábban Lory kiiktatta a lidércet, amiért szóltam. Az már más kérdés, hogy milyen kommentárt fűzött hozzá.
- Tudjátok mi volt ez valami az előbb? Mondjátok, hogy ti csináltátok >w< - nézek rájuk, ám nagyon jól tudom, hogy ez a támadás nem quincy technika volt. De hát a remény hal meg utoljára, még akkor is, ha már alapból nem is létezett.
- Amúgy van ötlet, hogyan jutunk le innen? - lépek kicsit közelebb a romokhoz, amiken a közel jövőben biztosan nem mászunk át. a kérdésre azonban a társaimnak már válaszolni sincs ideje.
- Lejutni? - kérdezi egy teljesen ismeretlen hang, melyről nem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen férfias, vagy nőies-e. Valahogy mind a kettő egyszerre. Aztán azt hiszem, hogy képzelődöm és megbolondultam, ám mikor a többiekre nézek, az arcukon ugyanazt a zavarodottságot vélem felfedezni, mint amit én is érzek. Tehát nem csak én hallom a hangot. - Ugyan kérlek - hangján érződik, hogy már a felvetést is nevetségesnek érzi -, azért lehettek még életben, mert szórakoztatónak találtalak titeket. Azt hiszem, hogy játszadozom veletek még egy darabig. Az előző valahogy untatott. Bár többet vártam tőle, de hát ez van. Remélem, ti jobbak lesztek.
Nem értem a szavait. Igazából semmit sem értek abból, amit mond. Nem azért, mert japánul van, a nyelvvel nincs baj. Azonban a hanghordozása és a szavai alapján nem fog el kellemes érzés, alapvető emberi ösztönként felébred bennem a menekülés vágy, de valamiért azt érzem, hogy nincs kiút. Ami viszont az egészben a legaggasztóbb talán, hogy fogalmunk sincs ki beszél nekünk. Miért nem mutatja magát >w<?

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Nov. 25, 03:38:24 írta Layla Alese Wagner »

Karakterlap

Milo Volke

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 400 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Zöldes árnyalatú

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#98c749


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #4 Dátum: 2015. Nov. 26, 00:54:17 »
A hollow, melyet eltaláltam, előbb összerogy, aztán lélekrészecskékre bomlik. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, aztán próbálok figyelni az érkezőkre, miközben fürkészem a többi hollowot. 
El sem hiszem, hogy voltam ennyire vak. Pedig régen mutattak nekünk hollowbaitet, emlékeznem kellett volna rá... Persze arról nem én tehetek, hogy valaki ennyire buta volt, hogy a sok pipogya ember közé csak úgy lerakjon egyet. Annyi annak a személynek is az esze, amennyi látszik. És én még naivan, képes voltam azt hinni, hogy valaki puszta kedvességből hagyta ott. Naná!
Az elmúlt egy hétben feszegetni próbáltam a határait a quincy képességeimnek. Próbáltam felidézni mindazt, amit az alig nyolc éves buksimba belevertek. Rá kellett jönnöm, hogy van még mit tanulnom, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy alig egy héten belül szükségem is lenne a tudásra. Lehetnék felkészültebb is, például hordhatnék magammal gintoukat, meg a seele schneidereket, amiket a padláson találtam Hugo cuccai között. Kész raktára volt odafenn, nekünk pedig sosem tűnt fel, hogy aktív quincy. Legalább lélekjelenlétem lehetett volna annyi, még akkor amikor Layla kirángatott a teremből, hogy magammal hozzam a seele schneidereket, melyeket a táskámban tartok.
Layla megerősíti a feltételezésemet, miszerint ez az a csaj, akire gondolt, mikor elővigyázatosságra intett még hétfőn. Aki veszélyt jelent rám... na szép, idehozta nekem. Most majd a hátamra is oda kell figyelnem... > <'
Az pedig, akit hozott, azonnal verbális támadásokkal bombáz, ráadásul németül. Úgy hiszem direkt olyan gyorsan, hogy még véletlen se értsem. A hálát ezek szerint csak köszönőviszonyból ismeri.
Úgy látszik, felpakolta magát, mintha állandó harci készültségben lenne, meg mintha csak napi rutinba kezdene bele a hollowírtással. Megiramodik felém, amit nem tudok hirtelen mire vélni, de bízom annyira a képességeimben, hogy el tudjam lökni magamtól kisebb sérüléseket szerezve csak, ha mindenek előtt engem óhajtana elintézni. Annyival nem lehet erősebb vagy gyorsabb, és akármennyire sem látszik úrihölgynek, azért talán még én vagyok kettőnk közül fizikailag is edzettebb.
Hiába álltam készenlétben, ő csak elviharzott mellettem, és a korláton kilendülve a levegőben kezdett neki egy seele schneiderrel írtani a hollowokat, miközben parancsba adta, hogy fedezzük.
Mondhatom mennyi kedvem akadt hozzá. Már csak azért is, mert hosszú távon kifizetődőbb lenne, ha ő eltűnne a képből, anélkül, hogy nekem a kisujjamat is mozdítanom kellene. Ellenben meg úgy látom, Layla igazán jóban van vele, így ez mégsem lenne annyira kifizetődő... a fene tudja mi volna jó.
Nevén nevezi a lányt, és rájövök hogy mi derengett az imént. Hát persze, mert én ilyen balfácán vagyok, hogy a gyerekkori barátokat se ismerem fel. ~ Tehát ő Loreley, Layla kishúga :| ~
Arra is rá kell, hogy jöjjek, hogy már korántsem baráti a kettőnk viszonya, és ezt Layla is nagyon jól tudja. Majd megérdeklődöm már tőle, hogy mit vétettem Lory ellen, hogy szinte a halálomat kívánja. Egyáltalán mit véthettem én, ami ekkora bűn? Van rá esély, hogy erre még mindig nem emlékszem? Hát üsse kavics egyelőre, most sookkal nagyobb problémával kényszerülünk szembenézni. 
Lali bíztat, hogy amit kaptam tőle gintoukat nyugodtan használhatom, én pedig a zakóm belsőzsebéhez tapasztom a kezem, mire rá kell, hogy jöjjek, hogy azokat nem tettem ki, meg még van mellettük valami más is... Belenyúlva rájövök, hogy egyetlen egy seele schneider volt nálam is. Egy olyan, aminek rövid a markolata, így könnyen hordozható.
"Zsír!" Vigyorodok el. Visszacsúsztatom a zsebembe, majd megidézem a jobb csuklómon lévő keresztből az íjamat. Kecses, vékony testű íj az. Kiszemelem az egyik hollowt Lorytól alig másfél méterre és gyors egymásutánban két nyílvesszőt eresztek útjára. Az egyik sikeresen maszkon találja, míg a másik valami csoda folytán csak a vállába sikerül. Ez a két sérülés viszont elég ahhoz, hogy a korábbi lidércekhez hasonlóan elporladjon. Mindeközben magunk mögül is érzem az egyiknek a lélekenergiáját, így a lehető leggyorsabban fordulok meg, megcserélve az íjnak használt csuklómat, így a bal keresztemét, egy viszonylag rövid, de erős íjat használok most. A másodpercek, amiket a lélekrészecskék koncentrálásával töltök szinte óráknak tűnnek, közben pedig a lehető legközelebb engedem a hollowt magunkhoz. Külső szemlélő talán azt is hihetné, hogy egyáltalán le sem akarom lőni. Két méterre sincs már tőlünk, amikor belé eresztem a vesszőt, amely a dreifachspalt technikának hála három részre bomlik. Az egyik majd derékszögben lő ki a baloldalam irányába, és találja el a lidérc combrészét, ami éppen Lalira akarta volna vetni magát a távolból. Layla éppen Lorynak kiáltott, talán valami testvérek között ismeretes jelbeszéddel kommunikáltak, vagy telepátiával, mert én semmit sem értettem belőle. A szerencsém amúgy itt ki is fullad, mert elég gyorsan nem tudok következő vesszőt idézni, ellenben a lidérc nem porladt el, és meg is löki Laylat, úgy, hogy az majdhogy leessen a tető széléről. Azonban nem jut időm a segítségére sietni, mivel Lory félrelök, avagy kábé felrúg engem, hogy a mögöttem ólálkodó lidérc szemei közé döfhesse a fegyverét. 
"Danke." Vágom hozzá kicsit szarkasztikusan is meg hálásan is, miközben szinte felpattanok a földről, de már csak arra, hogy hatalmas robbanás rázzon vissza térdre. ~ Ez Layla volt? ~ Pislogok meglepetten, miközben egy lidérccel találom szembe magam. Túl közel, ahhoz hogy a leggyengébb nyílvesszőt se legyen időm megidézni, ahhoz viszont elég messze, hogy még a zsebemből a seele schneidert előhalászhassam. Nem vagyok valami jó kardforgatásban, de biztos nem sokkal nehezebb, mint a konyhában aprítani! °^° 
Felém lendül én pedig oldalra vágódok, miért is ne kicsúszik a kezemből a seele schneider - Baka Milo!!! - a lidérc pedig szempillantás alatt felém kerekedik. Mielőtt belém mélyeszthetné a fogait, felé nyújtom a kezemet, szinte belebökök a mellkasába vele, nemsokkal a lidérc lyuk mellett. A mutató és középső ujjamat erősen rajta tartom, a hüvelykujjammal pedig ellövöm a technikát, miközben kimondom a nevét. 
"Reiatsuohzutsu!" Nem sikerült ugyan túl erősre feltölteni, azonban ilyen közelből egész hatásosnak bizonyult még így is, és még egy lyukat ütött a lény testébe.
Ezután nyílik csak alkalmam jobban felmérni a terepet. Mindhárman megvagyunk, ami jó jel, azonban lidérc is akad még bőven, ezáltal dolgunk is. Nem tart sokáig az öröm, ugyanis ismeretlen forrásból vöröses-lilásas árnyalatú gömblövedékek zúdulnak ránk a magasból. Nem kimondottan mi vagyunk a célpontjai, ugyanis elég nagy szórást produkál, azonban a karomat eltalálja egy, mikor már a porfelhőtől nem látok semmit sem. Hosszában horzsolja fel, lényegében egyáltalán nem mélyen. Mondhatni felületi sérülés az egész, ellenben mégis sokkal rosszabbnak néz ki, mint amilyen valójában.
Mikor elszáll a porfelhő, végre esélyem van körül nézni. Meglepetten ér, hogy a lépcsőház kijárata a tetővel vált egyenlővé. A lányokat hálistennek sértetlenül találom; tőlem nem túl messzire Lory, Layla pedig abban a pillanatban terem csak mellettünk.
Lali kérdésére bólintok, és vissza is dobom a labdát.
"Veled minden rendben van?" Kicsit közelebb is lépek, hogy szemügyre vegyem. A térdét lehorzsolta, de azon kívül úgy tűnik kutya baja.
"Tudjátok mi volt ez valami az előbb? Mondjátok, hogy ti csináltátok"
"Bárcsak... Ezek nem lidérc cerok voltak, ugye?" Egyáltalán nem volt magabiztos a kérdésem, elvégre sosem láttam még élőben cerot. Könyv grafikákon elvétve még gyerekkoromban, viszont ahogy a korábbi helyzet adta, nem nyílt alkalmam évekig tanulmányozni őket. Megpróbálom elvetni az ötletet, mert ha ennyi cero került volna terítékre, akkor a szakács nem lenne más, mint egy lehetetlen ellenfél. Miért jönne egy hollowbaitre egy főmufti? Vagy... vagy shinik... Jobb bele sem gondolni, úgyis rájövünk x.x
Layla alig, hogy megérdeklődi, szerintünk hogy jussunk le, azonnal félbe is szakítja a gömblövedékek feltételezhető forrása. Értetlenül tekintek erre arra, de sehol sem látom azt, aki beszél. Mégis ki ő, és miért hiszi azt, hogy a kegyeire vagyunk bízva? Úgy beszél, mintha ő maga tehetett volna a hollowbaites incidensről is, pedig az majdhogy ki van zárva. Ésszerű magyarázatot nem tudok rá adni ebben a minutumban, de biztosra veszem, hogy lehetetlen hozzá kötni. Így van és kész!
Ha valaki itt állna velem szemtől szemben, és így mondaná azokat, amiket ő mondott, mindenbizonnyal megfejelném, vagy legalább visszaoltanám, de így hogy késztetést érzek a levegővel veszekedni, ami nem is kell mondanom hogy fölösleges, muszáj vagyok visszafognom magam. Csak morgok helyette, és úgy döntök, passzív maradok a dologban, nem fogok kezdeményezni harcot, akármennyire ki akarná provokálni. Egyszerűen nem.
Ha továbbra is az a terv, hogy lejussunk az épületről, akkor felajánlom az éppen nálam felejtett ezüst drót köteget, hátha azzal tudnánk valamit eszkábálni. 
Viszont ha nem, akkor továbbra is passzívan figyelem az események alakulását.
 


(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Nov. 26, 00:56:31 írta Milo Volke »

Karakterlap

Shimizu Saori

Ember

*

Szint: 2.

Lélekenergia:

60% Complete
12 000 / 15 000

Hozzászólások: 35

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 12 800 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #5 Dátum: 2015. Nov. 28, 09:30:47 »
Nehéz megértenem Laylát. Régen nem így volt, osztoztunk a szobánkon, és a gondolatainkon. Most már nincs így. Nem hiszem, hogy csak a külön szoba az oka. Neki megfelel az ittlét, azt hiszem, lassan megszokja. Könnyű, megtalálta Milot. Milo egy nyápic. Nem szabadna örülnie annak, hogy előkerült. Régen is csak bántotta. Nem érdemli meg. Kell találnom egy magas helyet.
- Meg kellene tanulniuk megvédeni saját magukat. – Jelentettem ki. Nem megoldás, hogy nem vesznek tudomást róla.
Mért titkolózunk? Ezt se fogom soha érteni. Apa szerint büszkének kell lenni a származásunkra. Senki sem tudja az iskolában, mi az a quincy. Még mi se nagyon értjük, mit kell ennek jelentenie. De miért nem lehet elárulni? Erősebbek vagyunk, mint az emberek. Erősebbek, mint a lidércek. Ha most shinigamik jönnének, azoknál is erősebbek lennénk! Már nem félek tőlük. Gyerekként ijesztőnek gondoltam őket. Már majdnem tizenhét vagyok, nem hiszem, hogy az ágyam alatt egy is elrejtőzne. Mindenkinek magát kellene védenie, úgy igazságos.
- Még csak nem is kedvelem őket… - Halkan jegyeztem csupán meg.
Senkit se ismertem túlságosan. Nem is akartam. Nem kellettek új barátok, voltak régiek. A változás nem rossz dolog. Japán volt rossz. Anyát szerettem, de ezt a helyet nem. Nem éreztem az otthonomnak. Vagy olyannak, ahol szívesen lennék. Agnes szerint idő kell, hogy átálljak. Nem sírt, szomorúnak sem láttam. A barátom volt, és egyszerűen csak elfogadta a helyzetet, mint Layla. Neki mért megy könnyebben?
Vajon mit kellene éreznem? Milo az én barátom is volt. Már akkor is nyápic volt. Ő sem tudott célozni. Emlékszem, hogy sokat játszottunk. Bújócskában verhetetlen voltam, mindig megtaláltam őket. Fogalmam sem volt, miért bántotta meg Laylát. Semmi rosszat nem tett neki, apáék miatt költöztünk el. Ő a fiú, harcolnia kellett volna érte. Most már nem tehet semmit. Elszalasztotta az esélyét. De nekem van egy újabb. A tető jó hely. Jó magas.
Úgy beszélgetnek, mintha nem teltek volna el évek. Nem vágok közbe, nincs miért. Úgyis sor kerül majd a leszámolásra. Akkor mondhat pár szót, mielőtt lelököm. Sírni fog. Megérdemli. Legalább annyira kell, hogy fájjon neki, mint Laylának fájt. Neki pedig nagyon rossz volt. Talán el is törné valamijét. Nem lenne annyira kár.
- Utána beszédünk van. – Jelentettem ki. Semmi kérdés nem volt. Tiltakozhat, értelme annak úgy sincs.
Nem féltem a lidércektől. Ismertem a saját képességeimet. Nem tudok túl jól célozni. Nem szeretek nyilakat lőni. Vívni szeretek. Mindent meg kellett tennem, amire képes vagyok. Ha ez abban merül ki, hogy közéjük ugrom, akkor azt. Layla számíthat rám. Milo meg itt volt, nem megy messzire. Elkaptam az újabb Seele Schneidereket. A nővéremre mosolyogtam. Mire újra előre néztem, ez nem látszott. Milonak nem jár mosoly. Ő egy nyápic.
Nem olyan nehéz a dolgom. Tartanom semmitől se kell, védik a hátam. Egyetlen dolgom, hogy minél több lidérccel végezzek a közelemben. Ennek nagy elánnal teszek eleget. Szeretem a kiegyenlített küzdelmeket, attól fejlődik az ember. Ez azonban nem ilyen volt. Céltalan öldöklésnek is tűnhetett volna, de célja éppenséggel volt. Életben maradni. Másokat is életben tartani. Könnyedén forgattam a fegyverem. Sokkal jobban vágott, mint egy egyszerű kard.
Az új iskolában szakkört kellett választanunk. Aiadot választottam, a kendon sokan voltak. Nem barátkozni akartam, tanulni. Ebből a szempontból jó volt a hely. Az itteniek távolságtartóak. Mindenkivel. Egymással is. Még a gyerekeken is látszik. Ahogy néznek. Addig nincs baj, nem barátkozni akartam.
Nem itt tanultam mindent, de annak is hasznát vettem, amit igen. Ismertem néhány reiatsun alapuló technikát is, de azoknak nem vettem a levegőben hasznát. Talán majd később. Felemeltem a jobbom, oldalra vágtam. Egy. Száznyolcvan fokban elfordultam balra, közel volt. Előbb csak hárítottam. Lendületből döftem felé, felordított. Még mindig élt. Levegő beszív, benntart. Kifújás közben vittem be a végső találatot. Kettő Éreztem, hogy gyorsabban fáradok. Elhajoltam. Nem engedtem, hogy elérjen bármelyik is. Jobbomba átvetem a fegyvert, lendítettem. Három. Nem kellene számolnom. Nem szabadna vakmerőnek lennem. Itt lenni se kellett volna. Érzem, hogy a határaimat feszegetem. Az jó.
Lassan fújok visszavonulót. Nem siettem el. Útközben is tennem kellett a dolgom. Ez afféle magamnak számító kötelesség. Milora nem bízhatom. Ő egy nyápic. Minél kevesebb lidérc marad, annál nagyobb biztonságban lesz Layla. Ez számít. Milo nem. Eleve neki szántam őket. Férfiasan viselnie kellett volna a tette következményeit. De nem tette, mivel nem az.
Semmire sem figyel. Layla hangjára felkaptam a fejem. Milo felé pillantott, egyből észleltem a bajt. Nem szívesen segítettem neki. Megfordult a fejemben, hogy nem teszek semmit. De megkértek rá. Mély sóhajjal iramodtam neki. Nem voltam gyengéd, de idő se lett volna rá. Nemes egyszerűséggel oldalba rúgtam, hogy arrébb penderüljön. A lidércbe mártottam a reishi pengét. A fiúnak kijárt volna még egy rúgás. Amiért bénázott, most Layla szenvedett.
Nem foglalkoztam tovább vele, nővérem mellé futottam. Kezet nyújtottam, hogy segítsek neki felállni. Megsérült. Ez is Milo hibája. Listát kellene vezetnem. Szerettem a listákat. Szépen rendezettek voltak, könnyen követhetőek. A fiú hibái is. Mindet megjegyeztem. Korábban Layla is egyetértett velem, talán ezután belátja, nem véletlen. Előre lendülök, újabb lidércek érkeztek. Milonak egyedül is boldogulnia kellett volna. Mint egy férfinak. De nem az. Ezért nem ment.
- Vigyázz! – Layla felé kiáltottam.
Magamnak is így kellett tennem. Nem tűntek barátságosnak az aláhulló dolgok. Golyóra emlékeztettek. Az eltűnő lidércek nem töltöttek el bizakodással. Nem, mintha zavart volna, hogy eltűnnek. Csupán nem akartam a sorsukra jutni. Óvatosan kerülgettem a lövedékeket. Fedezéket kerestem. A lejárat jó lett volna. De már nem is állt, a földdel volt egyenlő. Olyan hirtelen állt el a hullás, ahogy érkezett. Érthetetlen volt az egész.
- Sértetlen vagyok. – Poroltam le magam Layla kérdésére. Egyetlen karcolás nélkül megúsztam.
Követtem tekintetét. Milo nem volt ennyire szerencsés. Bizonyos értelemben ez várható is volt. Se nem elég ügyes, se nem elég gyors. Mozdulataiból tisztán látszott, régóta nem volt dolga lidérccel. Mit csinált egész eddig? Lógatta a lábát? Semmi felelősségtudat, semmi fegyelem. Várható volt. Érthető.
- Ha sírva fakad, én letagadom. – Mondom rezzenéstelen arccal. – Ennek még csak hege sem marad szerintem.
Az emlékeztetné arra, amit tett. Bár semmi említésre méltót nem produkált. Mire emlékezhetne? Közelebb állok, hogy távolodnia kelljen Laylától. Túllépte a határt. Nem kellett volna. Türelmes vagyok. Egy ideig. Pattanásig feszült a helyzet, de az ismeretlen miatt. Értetlenül bámulok a nővéremre.
- Tudnád, ha képes lennék ilyesmire, Layla… - Csóváltam meg a fejem. Mindig együtt edzettünk. Mindig.
Milo ötlete nevetséges volt. Majdnem felnevettem. Visszafogtam magam. Nehéz volt, valószínűleg teljes mértékben nem is sikerült. Nem baj. Némileg jó is, ha érzi, butaságot beszél. Mély levegőt vettem a válaszhoz.
- A cero reiatsuból áll, energia sugár, vagy gömb. Nem rombol, inkább robbant. Egy szóval: nem, nem cerok voltak. – Magyaráztam lassan. Így talán ő is megérti.
Érthetetlen, miként merült fel benne. A cerot általában lőné is valaki. Nem érzékeltünk arrancart a közelben. Nem is láttunk. Oka sincs az ittlétre. Számtalan pontot végig vettem, ami cáfolhatja a dolgot. Csak az szakított félbe, hogy Laylára figyeljek. Aztán egy idegen hangra. Nem szerettem az arctalan fenyegetést. Nem titokzatos, inkább gyáva. Aki gyáva, az aljas dolgokra képes. Aki aljas dolgokra képes, az megtesz bármit. Az ilyen személyekkel rossz küzdeni. Hátba támadnak, mert azt hiszik, rájuk semmilyen szabály nem vonatkozik. Sportszerűtlenek. Nem szeretem, ha valaki ilyen.
- Leugorhatunk. Hirenyakuval fékezhetjük a landolást, csak jó időzítés kell.
Ezzel a technikával megállunk a levegőben. Képesnek kell lennünk leereszkedni is. A hang még mindig zavar. Lekezelő. Nem értem az okát. Nem szeretem, ha játszadoznak velem. A játékokat szerettem. A versenyeket is. De ez más. Most nagyon is zavart. Tudtam miért. Lebecsül minket. Nem jó döntés. Talán van egy nyápic közöttünk, viszont még ő is használható valamire. Elrettentő példának. Esetleg.
- Bújj elő, te sz@rházi! – Kiáltottam japánul. A fiúk tanították ezt az új szót. Azt mondták, hogy mondhatom, ha valakire mérges vagyok. Japánul beszélt. Úgy beszéltem hozzá én is. – Nem akarunk veled játszadozni, ha előjössz, pontot is tehetünk az ügy végére!
Az időhúzás a gyengék fegyvere. Érthető, hogy kivár. Előnyben volt. Ő látott minket. Mi nem láttuk. De vajon miért nem, ha fordítva működött? Nem vagyok olyan jó a reiatsu érzékelésben. Apu szerint gyakorolnom kell még. Laylára pillantok, neki ez jobban ment. Némán nem jelezhetek. Nem értené. Hangtalanul formálom az érzékelés szót. Németül. Azt biztos le tudja olvasni. Remélem.

Karakterlap

Layla Alese Wagner

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 500 / 10 000

Hozzászólások: 34

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 6 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
zöld

Egyéb hovatartozás:
Karakura High School

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#00b359


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #6 Dátum: 2015. Dec. 21, 22:07:52 »
Lory kijelentéseire nem mondok semmit. Nem lenne értelme. Nagyon is jól tudom, hogy a húgom nem szereti az életet, amit itt Japánban élünk. Tudom, hogy visszavágyik Németországba, látom rajta. Zavar, hogy nincsenek barátai, hogy bezárkózik. Az is zavar, hogy Milonak sem akar egy esélyt hagyni és meghallgatni őt. De a jelen pillanatban a legjobban az zavar, hogy a gyerekes bosszúvágya ilyen slamasztikába kevert minket. Vagy legalábbis nagyon erős a gyanúm, hogy ő volt. Mégsem tudok rá haragudni, elvégre tisztában vagyok vele, hogy miattam csinálja. Olvasta a naplómat, naplónkat. Abban minden benne van.
Azonban most térjünk vissza a helyzetünkre. Hollowokat látni minden hol. Azt hiszem, hogy viszonylag urai vagyunk a dolognak, mert azért fogynak a szörnyek, de még mindig vannak. Mielőtt észrevenném, hogy Milot hátba akarja támadni egy lidérc, enyhe lélekenergia kilengést érzékelek*. Mintha valami, a lidércekéhez hasonló jelenne meg, vagy nem is tudom hirtelen hová tenni a dolgot, de nincs időm foglalkozni vele. Nem is titulálom annyira fontosnak, elintézem a dolgot annyival, hogy biztosan egy nagyobb lélekenergiájú lidérc is van itt valahol. Majd sorra kerül.
A robbantásom jól sikerül és a húgom még fel is segít *>*. Bár magamtól is fel tudnék tápászkodni, azért a lehorzsolt térdeimnek jólesik, hogy nem kell erőlködnöm. Persze, nem lehetek nyápic, így egy köszönő mosoly után visszatérek a saját dolgomhoz. Vagyis a lidércek irtásához. Illetve térnék, de a húgom figyelmeztetése és az aláhulló furcsa gömbök megakadályoznak benne. Megölik a lidérceket, ez jó. Ám kicsit aggasztó is, mert ez azt jelenti, hogy valami nagyobbal kell szembenéznünk, ami erősebb azoknál a mezei rondaságoknál. Valamivel, vagy valakivel, aki nem mondható barátnak, mivel úgy lövi ki ezeket a valamiket, hogy mi is itt vagyunk. Ha nem vagyunk elég ügyesek, akkor biztosan vagy a golyók, vagy a törmelékek lapítanának össze minket :S.
- Hála az égnek - sóhajtok, mikor a Lory azt mondja, hogy jól van. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha úgy esne bármi baja is, hogy én is ott vagyok. - A térdeim lehorzsoltam korábban és kicsit koszos vagyok, de egyébként semmi komolyabb bajom nincsen.
A sírva fakadós mondatra csak megrázom a fejem. Nem hiszem, hogy most lenne itt egymás piszkálásának ideje >w<. Meg Milo egyébként sem úgy fest, mint aki sírni szeretne. Mindenesetre ezt a meccset inkább rájuk hagyom, ki akarok maradni a dolgaikból.
- Tudom, hogy tudnám, de azért neked is lehetnek titkaid és reménykedtem hátha… - Igazából én sem gondoltam teljesen komolyan, hogy Milo, vagy akár a húgom képes lenne ilyesmire, főleg úgy, hogy saját magukat és engem is bevonjanak a hatósugárba.
- Szerintem annyira nem is elveszett ötlet ez a cero dolog. Mármint nem az volt, mert azon kívül, hogy minden igaz, amit Lory mond a cero egy nagy energia nyaláb, nem pedig sok kicsi. De attól még lehetett ez valami magas fokú arrancar technika :o
A tetőről való leugrás ötletére csak a szélre araszolok, majd egy kicsit lenézek, így még pont láthatom, ahogy valamelyik osztály köröket fut az udvaron. Erre csak összeráncolom a szemöldököm. Ez kissé furcsa.
Már éppen meg akarnék valamit említeni a többieknek, mikor megszólal a fejünkben, a valóságban, a térben, az elképzelésem sincs hol az ismeretlen hang. Nem válaszolok neki, feleslegesnek érzem a dolgot. Nem fogok veszekedni a… a semmivel. Minden bizonnyal Milo is hasonló véleményen van, mivel ő sem szólal meg. Ezzel ellentétben Lory el kezd vitatkozni a támadónkkal (?). A szavai hallatán csak felvonom a szemöldököm, majd kérdően nézek rá. Kitől és hol hallott ilyen szavakat? Mintha csak érezné, hogy őt vizslatom, rám emeli a tekintetét. Jelez, mire bólintok. Tudom, mit szeretne.
Koncentrálok, megpróbálom a lehető legaprólékosabban „átfésülni” a közeli helyeket, hátha érzek valamit, amire eddig nem figyeltem fel. Már éppen feladnám, mikor ismételten feltűnik az a lélekenergia, melyet korábban véltem felfedezni. Most nem olyan távolról, bár továbbra is egészen gyengén. Mintha rejteni próbálná magát. Vagy nem, sokkal inkább olyan, mintha direkt szivárogtatná az erejét, hogy észrevegyük.*
- Balra?! - fordítom az előbb mondott irányba a fejem, ám megerősítést is várok a többiektől, első sorban inkább Milotól. Nagyon jól tudom, hogy Lory annyira nincsen otthon az ilyesmiben. Milo régen jó volt ebben, főleg a kis ismergetős játékunk miatt. Szóval most benne van minden reményem.
Mindenesetre, azért a megadott irányba fordítom a fejem és talán a saját magam legnagyobb meglepetésére is, de valóban igazam volt - vagy igazunk volt -, hiszen ott ül egy férfi. Zöldes szeme kifejezéstelen, már-már holtnak is mondható, hasonló színű haja, pedig kócosan áll a fején. Úgy fest, mint aki most kelt ki az ágyból arcának egy részét fehér maszk borítja, ruhája pedig fehér-fekete színekben pompázik, mint a legtöbb arrancaré. Az egyetlen furcsaságot megjelenésében a madárszerű lábai, a hátán elhelyezkedő fekete szárak, illetve a nyakánál és kézfejeinél található fekete tollak jelentik.
- Végre, már azt hittem, hogy sosem vesztek észre - áll fel a kövekről, melyeken eddig ült. - A szarházi olyan csúnya szó kishölgy- szegezi élettelen szemeit a húgomra. - Azt hogy Felség sokkal jobban szeretem, szerintem jobban is dívik hozzám és nemes fajtámhoz - jön egy lépést közelebb, mire én akaratlanul is hátrébb lépek egyet. A szavaiban és a kisugárzásában van valami iszonyatosan taszító dolog. Arról pedig inkább nem is ejtek szót, hogy egész lényéből süt, hogy felsőbbrendűnek képzeli magát nálunk. - Szóval kis mérges kisasszony, nem hiszem, hogy igazad lenne. Ti aztán biztosan nem tesztek pontot ennek az ügynek a végére, nem vagyunk egy súlycsoportban. De nem is baj, a ti alantas emberi fajtátoktól sem várom el, hogy ezt megértse és felfogja.
- Ami azt illeti, nem vagyunk emberek vagyis… - hirtelen nem tudom biztosan. Mert végül is emberek vagyunk. Élünk és meghalunk meg ilyesmi, szóval végső soron hasonlítunk az emberekre. De mi apa szerint quincyk vagyunk :o.
- Nem emberek? - hangjából egy pillanatra meglepődést vélek felfedezni, ám ez a következő mondatára már semmivé lesz. - Ez megmagyarázza, hogy miért is másabb a lélekenergiátok, ám a lényegen nem változtat. Egy ugyanolyan alantas faj tagjai vagytok, mint a halálistenek vagy az emberek.
Ugye ezt most nem gondolja komolyan? Ő néz ki úgy, mint egy rossz biszexuális alak, aki most lépett ki valamelyik hollywoodi produkcióból. Szóval erről ennyit >w<. Mondjuk abban valóban nem hazudik, hogy a lélekenergiája érezhetően nagyobb - főleg mióta nem leplezi - , mint az Miloé, Loryé vagy az enyém.* Talán ez lenne a legjobb ha elmenekülnénk. Ahogy mondani szokták, szégyen a futás, de hasznos.
- De ne csak álldogáljunk és beszélgessünk, ez u-nal-mas. Játszunk! A szabályok egyszerűek. Ti vagytok ellenem, én ellenetek. Aki először meghal, az veszít - a szavaiból süt, hogy komolyan gondolja, tényleg meg akar minket ölni. Vagy ő akar ennyire meghalni >w<?  Ez utóbbit mondjuk nem hiszem, a beszéde azt sugallja, nem gondolja komolyan, hogy mi ártani tudnánk neki. Bár az kifejezetten aggasztó, hogy az élet-halál harcot, csak egy játéknak veszi. Az pedig még inkább, hogy fel sem merül benne, esetleg elmenekülünk. Nem a mi dolgunk arrancarokat ölni, hanem a halálisteneké >w<. Hol is vannak ők most tulajdonképpen :|?
- Hogy lássátok nagylelkűségem - folytatja a beszédet. - Ti támadhattok először úgy, hogy én nem csinálok semmit, csak itt álok, nevetek rajtatok és szerencsétlenségeteken - mosolyodik el, ám mosolya pontosan olyan élettelen és ijesztő, mint a szeme. - És csak hogy tudjátok ki az, aki elhozza a halálotokat. A nevem Luca del Muerte. Most nektek is illene bemutatkozni.
Nem különösebben érdekel a neve, nem mutatkozom be neki. Hogy a többiek megteszik-e, az az ő dolguk. A nagy kérdés most azonban az, hogy most mihez kezdünk. Csak fogjuk magunkat és neki esünk, miközben reménykedünk a legjobbakban? Vagy menekülünk. Lory, Milo! Mit csináljunk >w<?

* a lélekenergiás történéseket az érzékeli, akinek 5 vagy annál nagyobb a gintou pontja

(click to show/hide)

(click to show/hide)
« Utoljára szerkesztve: 2015. Dec. 21, 22:18:02 írta Layla Alese Wagner »

Karakterlap

Milo Volke

Eltávozott karakterek

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
7 400 / 15 000

Hozzászólások: 18

Hírnév: 0

Infó

Tárcában: 100 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Zöldes árnyalatú

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#98c749


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #7 Dátum: 2016. Febr. 23, 15:53:08 »
Layla nem biztos abban, hogy kizárható a magasabb szintű hollow jelenléte sőt, feltételezhetőnek tartja, és hogy ő tehet a korábbi pusztításról is. Kicsit sem nyugtat meg ez az eshetőség, ugyanis az ellenfelünket még mindig nem látjuk, csak halljuk Avagy hallucináljuk. Kicsit kényelmetlenül forgolódok, miközben a lányokhoz próbálok a lehető legközelebb maradni, ha másra nem is vagyok jó, de  felőlem érkező támadásokat felfogni minden bizonnyal elég leszek.
”Egyáltalán nem kizárt, hogy az egyszerű ceroikat továbbfejlesztették az elmúlt években, amióta én nem rendelkezem up-to-date információkkal” Próbálok minél semlegesebben hivatalosnak tűnni, hogy Loreley ne gondolja, hogy ezzel őt titulálom butának. Lehet annak veszi még így is, ugyanis az én háttérsztorimat még mindig nem hoztam a tudtára, arra egyébként sem most jött el az idő. Majd egyszer, talán, nyugiban kettesben, de reményeim szerint legalább hármasban a nővérével, hogy legyen békebírónk is.
A hang forrásával egyébként az imént emlegetett személy leáll szájkaratézni, mindeközben a nővérével újból a külsős számára érthetetlen, néma jelnyelven kommunikál. Layla pillanatokon belül kiszúrja az energiaforrást, minden bizonnyal elég gyakorlott ebben ahhoz, hogy ne essen különösebben nehezére. Lali arcának változásai egy időben történnek azzal, hogy én magam is megérzek egy halovány lélekenergia kilengést, abban az irányban amit Layla hangosan kimond. Ezek alapján én is azt éreztem, amit vagy akit éppen keresünk.
Lali bíztatásaként csak bólintok, hogy igenis arra található az ipse, aki amúgy teljesen kényelmesen üldögél, míg mi feszülten figyelünk.  Egész érdekes jelenség a zöld komplexusával, arcának élettelen árnyalatot kölcsönöz, amit ha nem lennék tisztában a mivoltával a lénynek, még talán meglepőnek is találnék. A maszk mindent elárult számomra, még akkor is, ha testközelben soha nem találkoztam – a saját szerencsémre -, ezzel a létformával, ezzel a fejlettségi szintű lidérccel. Kicsit papagáj hangulatát kelti a szárnyas megjelenésével, de korántsem azt a fajtát, amelyik nyugodtan ücsörög valami hajóskapitány vállán sütit kéregetve, hanem inkább az amelyik a pallóra küldést rikácsolja.
Az első mondatait röhelyesnek találom. Felség még mit nem. :’D
”Khm..Ha itt bárki is nemes, akkor azok mi vagyunk.” Jegyzem meg halkan, németül. Tovább nem is méltatom az egoját a lidércszármazéknak.
Ennek a lidércnek egyelőre fingja sem volt, hogy mivel van dolga, pláne hogy a korábbi harcjeleneteket ő valószínű kényelemes páholyból nézte végig, és még úgy sem tűnt fel számára, hogy a képességeink meglehetősen egységesek, vagy hogy a lélekenergiánkból érezhető a különbség az emberekkel. Talán meg lehetne lepni, pont azért mert nem tudja mire számítson tőlünk. Viszont muszáj okosan kijátszanunk a kártyáinkat, jó lenne ha Loryt is visszafogná Lali, vagy valahogy annyira messze tudnánk kerülni ettől a lénytől, hogy legalább valami tervet kieszelhessünk. Hogy őszinte legyek, ha csak hárman maradunk ellene az egyetlen esélyünk az, hogy meglepjük :|

Háh, most tetteti, hogy feltűnt neki! Tuti észre sem vette!

Hallgatom a buta játékajánlatát, és azon kapom magam, hogy a lehetőségeinket mérlegelem. Lory meneküléshez ajánlott módszere, vagy nekimegyünk. Valójában együtt kellene a kettő… elfutni megbeszélni, visszajönni, fejbe kólintani, de ez talán nem is lehetőség számunkra. Sajnálom ám nagyon, hogy sose tudtam erre az alkalomra készülni, azt sem tudom, hogy mire vagyok képes, hol vannak a saját határaim, és nem egy élethalál küzdelem kellős közepén kellene leállnom feszegetni azokat. Nem tudom, hogy hogyan működjek együtt olyan quincykkel, akiknek módjukban állt akármikor gyakorolni, velem igencsak nagy ellentétben. Lévén alig néhány napja szereztem tudomást még a létezésükről is (ismét), így arról sincs halvány lila gőzöm sem, hogy ők ketten mire képesek. Érzem a lélekenergiájukat, és a legtöbb, amit ki tudok belőle találni, hogy nem egészen vagyunk egy súlycsoportban a lidérccsávóval. Még ha valami csoda folytán nyertesként keverednénk is ki ebből, akkor is nagy árat kellene érte fizetni, talán lenne olyan közülünk aki túl sem élné, ez pedig egy olyan ár, amit nem vagyok hajlandó megfizetni. Pláne ha a lányokról van szó. Ha erről a kettőről vagy a húgomról.
Ha Lory folytatta a szájkaratét, ráhagyom, de amint mozdulni látom támadásra hátra fogom rántani. Ő meg Lali húzzon csak el innen, én meg elterelem a figyelmét.

Még hogy mutatkozzunk be? Végül is… lehet vele húzni az időt éppenséggel.
„Milo Niklas Aron Volke-nak hívnak.” Döntök úgy, hogy nem adok elsőbbséget a lányoknak, és két lépéssel előrébb állok. Kihúzom a hátam, mögötte összekulcsolom a kezem, mintha nyújtóznék, közben persze integetek a lányoknak az egyik kezemmel, hogy tűnjenek el. Remélem azért ők értik, a lidérc pedig nem. Őrülnék, ha minél hamarabb cselekednének is.
Ezután magam elé veszem a karjaimat, kicsit nyújtok rajtuk, majd magam elé tartva mereven, a jobb csuklómon lévő karperecből idézem meg az íjamat. Az erősebb, és lassabb íj.  Egyenesen rá szegezem. Olyan sokáig pepecselek a célzással, hogy elvéteni egyenlővé vált a lehetetlennel. Az ideg erőszakosan feszül neki a vesszőnek, ami úgyszintén rezeg a lélekrészecskék túlkoncentráltságától. A legjobb vesszőm lesz ez, mióta újból tudom, hogy ki és mi vagyok.

Engedem, had menjen, szememet le sem veszem róla, ahogy a pillanat évezredeknek hat számomra. egyenesen a szíve irányába halad a vessző… és átmegy rajta. Mi a…?

Arcán kaján vigyor terül egyre szélesebben, ahogy láthatóan realizálódik bennem minden, amivel nekimehetnék, és minden egyes kihúzott technikával egyre lehetetlenebbnek érzem magam. Nem. Ez nem lehetséges. A quincyk nem voltak sosem ilyen gyengék, hogy egy vitális ponton eltalált ellenfélen csak úgy áthaladjon a támadásuk. Még ha tényleg gyenge is vagyok, a vesszőmnek le kellett volna pattannia róla, nem úgy átmenni, mint… mint egy illúzión, egy kép kivetülésen tette volna. Azon, amelyik most kicsit mégis idegesen a karját lendíti, de nem felém… Nem követtem a tollakat egyből, mert hosszú pillanatokig nem hallok mögülem semmit. Csak majd mikor libabőrt okozó sikoly magamhoz térít, akkor kapom arra a tekintetemet. Layla és Lory megsérült? Mindketten? Elég messze vannak ahhoz, hogy ne lássak mást csak ahogy még néhány toll végig karcolja őket, mások áthatolnak a testükön, de hatástalanul. Mint az én vesszőm korábban. Egy gintout kapok elő zakóm belsőzsebéből, majd megidézem belőle a falsches schwert nevű technikát, ami egyike azoknak a gintou technikáknak, melyek vágófegyvert adnak a quincy kezébe. Íjakon kívül nem igazán vagyok képzett harcos, gyermekkoromban is csak minimálisan edzettem velük, de most minden reményemet beletömörítem ebbe az apró tőrbe. Megindulok Luca felé hirenkyakuval, mikor karnyújtásnyira érek, fegyveremet szorosan markolva csapkodni kezdek vele. Figyeljen csak rám! Nem hagyom, hogy a lányokra még egy tollat is rá hajintson.
 
A korábbi gondolat még mindig ott kavarog bennem, mintha egy kivetülést próbálnék megsebesíteni. Mivel a támadásában volt ténylegesen fizikai is, így az eredeti Lucának is a közelben kell lennie valamerre. A saját jelenlétét viszont nagyon jól rejtegeti akkor, ami magyarázatot ad arra is, hogy miért engedi az illúziójából szivárogni a lélekenergiát. Csak abban bízok, elég időt nyerünk, hogy valaki másnak is feltűnjön.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Febr. 23, 16:11:49 írta Milo Volke »

Karakterlap

Shihouin Yoruichi

Főadmin

Developer :x

Adminisztrátor

*

Hozzászólások: 154

Hírnév: 12

Infó

Tárcában: 4 559 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése
  • Bleach szerepjáték

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Aki másnak vermet ás...
« Válasz #8 Dátum: 2017. Júl. 17, 16:37:17 »
Uffcsi~

Mivel Momo jelezte, hogy zárható a küldetés, ezért jöttem. :D
A három körös küldetésre, mivel szép, hosszú posztokat írtatok, az alábbi jutalmat tudom nektek kiosztani:


1000 LP és 1000 ryou

További kellemes játékot~ :3