Felnézek a villanás irányába, de akármennyire várom, nem hallom a mennydörgést. Hiába tombol a tájfun és esik szinte vízszintesen az eső, hosszú, csípős szemekkel verve az ősi szentély falát, a vihar nem erre tart. A néha felvillanó villámok nem adnak túl sok fényt, csak a kevés szűrt napfény ad valamennyi világosságot, úgyhogy főleg a hatodik érzékemmel figyelem a harcot, amit az általam elkapott két shinigami vív Emilio ellen.
Teljesen véletlenül akadtam rá az öcsémre, aki talán az utolsó olyan lehet, aki még emlékszik rám emberként, még ha nem is voltunk sokkal többek tíz évesnél, amikor utoljára láttam. Az ereje ugyan nem olyan hatalmas, mint az enyém volt adjuchas koromban, és ha módot találnánk rá, hogy átváltoztassuk biztonságosan, sem hiszem, hogy Espada szintű lehet, de mégis boldog lennék, ha valahogy túlélné. Nem érzem benne azonban azt az elszántságot, ami bennem megvolt, amikor egyedül voltam. Talán pont én vettem el tőle akkor, amikor találkoztunk, és a maszk mögül leső héjaszemek felismerték bennem a régen elveszett testvért, rájött, hogy már nem kell egyedül küzdenie. Ő emberként sem ment keresztül annyi mindenen, csak csendben meghalt egy kegyetlenebb tél idején, miután beesett a folyóba és megfázott.
Nem mozdulok a tetőről, hagyom, hogy a két shinigami és a testvérem maguk között döntsék el, ki él és ki hal. Emilio nem harcolt évtizedek óta, csak azt a képességét használta ki, hogy képes repülni, és így az adjuchas csapatnak, ami vándorolt, mindig el tudta árulni, ha esetleg veszélyt lát. Így viszont nem lehet túlélni, látnom kell, hogy képes küzdeni, ha nincs segítség, képes-e elhinni, hogy nem avatkozok közbe, ha meghal sem. Már nem vagyok a bátyja, nem tudok vigyázni rá, mert az arrancarok között nincsenek gyerekek. Nem hagyhatok magamon egy ekkora sebezhető pontot, most, hogy Seth közelgő halálával hatalmi vákuum fog támadni közöttünk, és lesz, aki a saját érdekeit a népünk fölé helyezi. Felnő, vagy meghal.
Ahogy érzem a szintek változását, hogy a shinigamik lassan, de biztosan felülkerekednek, elönt a csalódottság. Megint hazudtam magamnak, elhitettem a bennem lévő emberrel, hogy visszatér még egy része a régi életemnek, amit akkor éltem volna le, ha nem megyek keletre, a háborúba. Az a fekete és fehér, vonagló lény, ami folyamatosan hátrál a felé csapó acélnyelvek elől, már nem is egészen az öcsém, talán neki is az a legjobb, ha megtalálja a megváltását.
Egy pillanatra elvonja a figyelmem a harcról, hogy megérzek egy erősebb reiatsut közeledni, egy újabb shinigamijét, és pont akkor, amikor visszafordulok, az adjuchas vörös ceroja beragyogja a hulló esőt. Mindkét shinigamit a földre viszi az energiasugár, de nem látom, hogy milyen sérüléseik vannak, csak azt tudom, hogy még pislákol bennük az élet. Nem járt sokkal jobban a testvérem sem, aki a földre kényszerült, levágták az egyik szárnyát, egy másik kard pedig markolatig szúródott centikre a hollow lyukától. Kitépi ugyan a csőrével, és verdesve-kúszva elindul, hogy felfalja a shinigamikat, de nem tudom, az segít-e rajta. Érzem, várja, hogy segítsek rajta, de nem fogok. Most ő mászik ki a fényre, vagy kijut, vagy meghal. Csak akkor mentem meg, ha sikerrel jár, különben meghal odaát, csak ellopok neki egy kis időt. Egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, teljesen mindegy, ha már úgyis halott vagy.
A szél megrezgeti a fejemen lévő csuklyát, ahogy felállok, kihúzódva a tető biztonságából, az eső pedig ostromol oldalról, miközben kihúzom a kardom a hátamon lévő tokból. Talán az lenne a legokosabb, ha elmennék, akár Emilioval, akár nélküle, de nem leszek hipokrata. Észrevettem már, hogy félek, ez pedig gyengévé tesz. Olyan rég nem volt közelben az elmúlás, olyan régen nem éreztem fájdalmat, hogy szinte elfelejtem néha, hogy már több vagyok. Ideje, hogy az öcsémhez hasonlóan én is emlékezzek rá, hogy képes vagyok harcolni az életemért.
