Szerző Téma: Könyvtár  (Megtekintve 1239 alkalommal)

Description:

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Shiranui Naomi

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Könyvtár
« Dátum: 2016. Jan. 31, 23:24:38 »
~ A leírás szerkesztés alatt ~

Karakterlap

Shiranui Naomi

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Könyvtár
« Válasz #1 Dátum: 2016. Jan. 31, 23:37:54 »
Nem tudtam mire vélni az utóbbi napokat, nagyon feszült voltam Tenkai miatt, a kicsi, és az osztag miatt is. Egyetlen szabad percem sem volt, az új hadnaggyal mindent végig kellett venni, s bár élveztem a munkát, sokszor elfáradtam. Hasamon pihentettem kezemet, amit egyre gyakrabban csináltam, önmagamról megfeledkezve. Mintha csak testem, és hormonjaim önálló életet élnének, számtalanszor kaptam magam nevetgélésen, vagy épp ellenkezőleg, síráson, valami triviális dolog miatt.
Az orvosok szerint minden rendben volt, bár jobban örültem volna, ha találkozhattam volna Kikyo~channal, azonban erre nem volt lehetőségem. Mindenképpen beszélni szerettem volna vele, főleg a szülésről, bármennyire is erőltette a kapitányt Tenkai, bizonyos hogy nem kívántam vele egy helyiségben világra hozni a gyermekemet. Ma megkérdezték, hogy tudni szeretném-e, mi lesz, de inkább a jövőre bízom, úgy lesz csak az igazi. :3
Dudorászva indultam el a könyvtár felé, késő délután volt, ilyenkor már csak kevesen tartózkodtak itt. Az ajtó csukva volt, de ez korábban sem akadályozott meg a bejutásban, talán nincs éjjel-nappal nyitva, azonban a kapitánynak még se kellhet egy ilyen rendhez igazodnia. Elhúztam az ajtót, de senki sem tartózkodott bent, ami érdekes, Shizuo~kun könyvtárosként volt szolgálatban. Bent pedig égtek a fények, nem hagyhatta így, biztosan csak valami dolga akadt.
Levettem egy vaskosabb kötetet, amiben a lélekenergia áramlásáról fejtegette hosszan a szót az író. Érdekes volt, teljesen belemerültem, bár a halk éneklést nem hagytam abba. Ringattam magam a zene ütemére, mintha csak már a kezemben lenne a kicsi, és altatni próbálnám. Teljesen ösztönös volt, így nyugtattam magam, sokkal jobban esett, mintha csak mantráznék, bár az is hatékony volt. Fel sem tűnt, hogy már nem vagyok egyedül, ilyenkor sosem figyeltem a körülöttem lévő lélekenergiákra, biztonságban éreztem magam a könyvtárban.
Visszatettem a helyére, és egy újabbat vettem le, ha már itt voltam, némileg jobban utána akartam olvasni a pecsétek alkalmazásának. Ryuu továbbra sem került elő, pedig jó lett volna minél előbb a nyomára bukkanni, mert mit magával vitt, az különösen veszélyes volt, főleg rossz kezekben. Megfeszült a hasam, így automatikusan oda kaptam, elejtve a könyvet, ami hangos csattanással hasalt le a padlóra. Apró simogatásokkal próbáltam enyhíteni az összehúzódást, pont ezt akartam elkerülni, a feszültség nem tesz jót a növekedő gyermeknek, azonban képtelen voltam kibújni a bőrömből.
- Sajnálom, hogy megijesztettem, nem akartam eldobni azt a könyvet. – Néztem bűntudatosan a sietve felbukkanó Shizuo~kun felé. – Nem volt zárva az ajtó, így azt gondoltam, hogy olvasgatok egy kicsit. ^w^ - Próbáltam kedves mosolyt küldeni felé, bár úgy éreztem, hogy kissé rosszallóan néz rám. – Nem szükséges testőrként felettem állnia, csak olvasok, nem erőltetem túl magam. >///> - Fújtam fel némiképpen durcásan arcomat, pont olyan érzést keltett, mintha a bátyám lenne, vagy ilyesmi, holott fiatalabb volt, mint én, ez igazán frusztráló.
Újra neki futottam a soroknak, de már az is elég érthetetlen volt, ahogy különböző osztályozásokat használtak, talán újra neki kellene futnom a kidou tanulmányaimnak, mert egyre kevésbé értettem, amit olvastam. Aztán elhomályosultak a szemem előtt az írásjelek, és hatalmas krokodilkönnyek rugaszkodtak el, némileg megnedvesítve az öreg papírlapokat. Felnyúltam, hogy megtöröljem a szemem, de egyre csak csorogtak, mintha nem akarnának abba maradni. Shizuo~kunra pillantottam, aki valamiért nem akart visszatérni helyére, és még mindig körülöttem tett-vett.
- Olyan… olyan szomorú a reishik közötti kötés felbomlása. Úgy ragaszkodnak egymáshoz, mégis szükség van az elválásra, hogy a kidout el lehessen lőni. T////T – Szipogtam egy nagyot, majd becsuktam a könyvet, meg ne rongáljam. – Mért nem mehet mindegyik részecske együtt, hogy ne kelljen egyedül maradniuk? Shizuo~kun, ez annyira… annyira… - Képtelen voltam visszatartani a sírást, pedig próbáltam. Azok a fránya hormonok. >////>

Karakterlap

Dansouko Tsukito

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 250 / 30 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 13 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#AAF0D1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Könyvtár
« Válasz #2 Dátum: 2016. Febr. 14, 23:59:05 »
Sorok között

A korábbi hadnagy távozása óta a megszokottnál jóval unalmasabban teltek a napjai. Bár nem mondhatta volna, hogy eseménytelenül. A kapitány különböző ténykedéseiről hol hallott, hol maga is szemtanúja volt különös viselkedésének. Persze, tudott az állapotáról, azt nehéz lett volna tagadni, bár arról lövése sem volt, ki lehet a gyerek apja. Ez amúgy érdekelte volna, de nem volt olyan tiszteletlen, hogy meg is kérdezze. Nem érezte úgy, hogy rá tartozna, és ameddig a kapitánya a magánéletét nem akarta kiteregetni az osztaga előtt, ezt tökéletesen tiszteletben is tartotta. Valamint meg is értette a dolgot, bár neméből adódóan ő ilyen helyzetbe sosem keveredhetett volna.
De nem is akart ezzel különösebben foglalkozni. Elvolt ő a tekercseivel, amikből kénye-kedve szerint tanulgathatott – kivéve, amikor épp azt kellett kiadnia egy vendégnek, osztagtársának. Ilyen esetekben nem volt túl lelkes, de nem volt előjegyzése a darabokra, és könyvtárosként a többiek igényeit kellett elsődlegesen kiszolgálnia. Ám az ilyesféle esetek ritkán fordultak elő, kevesen jártak ennyire rendszeresen a könyvtárba. Még túlzottan élt mindenki emlékezetében, mennyire sokat kutatott a könyvtárosuk a korábbi hadnaggyal. Hiányolta is azokat az időket, ám nem panaszkodhatott. Tudta, hogy a fiú jó helyen van, és megérdemelte az előmenetelt, hisz látta is a fejlődését. Ez nem változtatott a tényen, hogy hiányzott neki.
Aznap délelőtt mondjuk a szokásos forgalom fölött fordultak meg a könyvtárban. Senkitől nem kérte, hogy vigyék is vissza a tekercseket vagy könyveket a helyükre – ő amúgy is jobban tudta ezek helyét, így úgy gondolta, nem lesz probléma számára, ha később, szabadidejében ezeket ő maga helyezi vissza a megfelelő polcokra. Ebben az esetben legalább biztos lehetett abban, tényleg rendben lesz minden. A terv pedig működött, a délután kései óráiban pont volt is akkora üresjárat, hogy félbehagyva az olvasást elinduljon az asztalán felhalmozott anyagokkal rendet tenni a kis birodalmában. Szerette ugyanis ha minden flottul megy, és a saját polcán, jól megérdemelt szomszédai mellett helyezkedik el. Bár a papírmunkájában is ilyen precíz lett volna!
Ezt a kérdéskört elhessegette és inkább szorgosan keresgette címek szerint, minek hol lenne a helye, és azokat oda vitte, méltó pódiumukon lehessenek. A csendben és nyugalomban persze nem volt nehéz felfülelnie az ajtó surrogására, ahogyan kinyílt, ahogyan kisebb koncentrációval az ismerős lélekenergiát is könnyűszerrel kiszúrta. Gyorsabbra fogta hát a pakolását, nem szerette volna, ha a Daikidouchou elveszik a polcok és sorok között. Ahogy fülelt, hallotta a kapitány dudorászását is. Egész kellemesnek találta a halk hangot, mely a fából készült tartóelemek között pattogott el hallójárataihoz. Végül az utolsó tekercset is helyére rakta, s visszaindult a helyére, ahol a kapitányt is sejtette. A komoly nőt, aki nem volt rest felrobbantani egy iroda ajtaját. :| Ezek után jobbnak látta nem megvárakoztatni, pláne jelenlegi szeszélyes mivoltában.
A hirtelen csattanást hallva inkább futásra váltott, bár nem rajongott ezért a helyváltoztatásért kis birodalmában, de jobbnak látta ellenőrizni a nő hogylétét. Amint látta, külsőre nincsen komolyabb baj, és nem a kapitánya esett el, odalépett a közelébe és letérdelt elé, hogy összeszedje a könyvet. A szabadkozást hallva felnézett és felvonta szemöldökét. Nem emiatt akarta számonkérni, amit kérdezett volna, az viszont túlzottan is személyesnek hatott, így inkább konokul hallgatott. A könyvvel a kezében állt fel, és adta vissza a nőnek.
– A könyvtár ilyenkor még bőven nyitva áll a tanulni vágyóknak, Daikidouchou – felelt ittlétének magyarázatára. Az, hogy nem volt a helyén, nem jelentette azt, hogy a nőnek tilos lenne kutatnia bármilyen neki tetsző témában. Sehol nem volt arra szabály, hogy csak az ő felügyeletével tehetné ezt meg bárki is. A nő viszont kimondatlan kérdésére is válaszolt. Ennek hallatán sóhajtott, eddig komor arcvonásai némiképp megenyhültek. – Azért jobban örülnék, ha ezt látnám is, Kapitány – jegyezte meg sóhajtva, majd picit távolabb lépett, hogy rendet tegyen saját asztalán. Így tűnt helyesnek, nem szerette volna a nőt zavarni saját kutatásában. Ugyanakkor az iméntiek után túlzottan eltávolodni sem mert tőle. Nem óhajtott még egyszer szívbajt kapni attól, netalántán a terhes kapitány az ő kis könyvtárában talált összeesni. A-a, ilyet nem akart játszani.
A szipogásra úgy fordult meg, mint akit kidouval találtak el. Nem merte volna bevallani, mennyire kapott frászt ettől a hirtelen hangulatváltástól. Sóhajtva túrt bele a hajába és lépett közelebb a kapitányához. Nem igazán tudta, mit kezdhetne vele... Azt biztosan tudta, ki nem állhatja, hogy a nőt sírni látja. Már csak a saját múltja miatt sem állhatta, ha valaki sír mellette. Sosem bírta különösebben jól. A pityergés okát hallva kis híján padlót fogott, de igyekezett nem különösebben nyilvánosságra hozni megrökönyödését, és csak vett egy mély levegőt, majd átkarolta a nőt. Kivette a kezéből az összecsukott könyvet és visszahelyezte a polcra.
– Ez a dolgok rendje, Kapitány. A kidou használatához elengedhetetlen – nem gondolta volna, hogy a lélekszemcsék különösebb érzéssel viseltetnek a dolog iránt, de felettese jelenlegi érzékeny állapotában ezt inkább nem merte kimondani. Helyette óvatosan elkezdte terelgetni a nőt a saját asztala felé, hogy leültethesse a székébe. Jobbnak látta, ha most pihen egy kicsit. – Bizonyára a lélekszemcsék is tudják, mi vár rájuk, és örülnek, hogy egy nagyobb energia részesei lehetnek – ezzel a kidoukra célzott, és igencsak ostobának érezte a magyarázatot. De valahogy meg akarta nyugtatni a nőt, akit finoman, de határozottan a székre ültetett. Nem engedte el, arra képtelen volt, ameddig pityeregni látta, helyette inkább a hátát simogatta. Nem igazán tudta, mit mondhatna, vagy mit kezdhetne a helyzettel. Csak nem akarta magára hagyni, ameddig meg nem nyugszik.
« Utoljára szerkesztve: 2016. Febr. 15, 00:11:34 írta Ukitake Juushirou »

Karakterlap

Shiranui Naomi

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Könyvtár
« Válasz #3 Dátum: 2016. Febr. 29, 23:55:46 »
Furcsa volt az egész szituáció, sosem szerettem, ha segítségre szorultam, az ágyban töltött éveket igyekeztem kizárni a tudatomból. Most már tudom, hogy nem az én hibám volt, vagyis, az óvatlanság igen, azonban nem megbetegedtem, mint ahogy azt sokáig hittünk. Az, hogy most mégis mások óvása leng körbe, arra emlékeztet, amikor tehetetlen voltam, és ezt tartással tudtam csak kezelni.
Úgy tűnt, mintha Shizuo~kun kérdezni akarna valamit, de végül még sem tette. Kezdtem azt hinni, hogy valamiféle különleges tapintat miatt nem jegyzi meg, hogy jobban kellene vigyáznom a könyvekre, vagy, hogy a kötet értékes, ezért óvatosabban bánjak vele. Nem szerettem volna, ha kivételezne velem, azért mert állapotos vagyok, nem leszek túlérzékeny, vagyis ilyesmi miatt bizonyosan nem haragudnék meg! Az egy dolog, hogy a kapitánya vagyok, de attól még nem vonatkoznak rám más szabályok, legalábbis nem volna helyes, ha valaki így vélekedne. A megjegyzése azonban visszazökkentett, úgy tűnt, hogy ilyesmiről szó sincs.
- Láthatja, nem táncikálok nehéz kötetekkel, csak egy egészen aprócska mozdulat volt, és váratlanul ért! >w> - Grimaszoltam sértetten, hiszen én magam voltam az, aki a leginkább igyekezett odafigyelni a bennem növekvő kis életre. – Néha úgy ficánkol, mintha máris unatkozna odabent. ^w^ - Mosolyodtam el hirtelen, és végigsimítottam dudorodó hasamon, tudtam, hogy érzi, mennyire szeretem, ezért mocorog ennyit.
Már a korábbi terhességem alatt is számtalan könyvet olvastam, bár az akkori írások nagyon kezdetlegesek voltak, nem foghatóak a mostaniakhoz. Szerettem mindig felkészült lenni, viszont előre látni azt, mi hogyan fog történni, senki sem képes. Ezt tudtam, mégsem akadályozott a tervezésben, abban, hogy elképzeljem a közös életemet a kicsivel. Örültem, hogy a családommal is megoszthattam az örömöm, mondjuk azt is tudtam, nagybátyámnak egyáltalán nem tetszik, hogy egyelőre elutasítom Tenkai közeledését.
Megráztam a fejem, mindig akkor volt a legnyugtalanabb a kicsi, ha férfiakra gondoltam, talán pont azért, mert kisfiú lesz, és nem szeretné, ha a mamája rajta kívül más fiúkkal is foglalkozzon. Elmosolyodtam, és figyelmem egy újabb könyvnek szenteltem, ha már itt vagyok, kihasználom az alkalmat, nem sokszor adódik, hogy ennyi szabadidőm lenne. Arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, milyen reakciót vált majd ki belőlem az elolvasott sorok egyike.
A szívem mélyén tudtam, hogy nem kellene ilyen hevesen reagálnom, a lélekrészecskék bizonyosan nem tudatosak, nem érzékelik így ezt a változást. Ez azonban szemernyit sem használt, egyre hullottak csak a könnyeim, mintha muszáj lenne elsiratnom a reishiket. Némileg összerezzentem Shizuo~kun érintésére, nem voltam hozzászokva, hogy így közeledjenek felém, tőle pedig különösen összezavaró volt, általában, mintha nagyon távolságtartó lett volna.
- De… attól még nekik ez nem biztos, hogy jó. T///T – Szipogtam némileg már nyugodtabban. – Nem a reishi használ kidout, és mégis, számunkra olyan természetes. T///T
Valahogy magamra emlékeztetett, hogy mindenki számára egyértelműen csak az jöhetett szóba, hogy menjek hozzá a gyerekem apjához. Miért? Semmi közös nem volt bennünk a gyermekünkön túl, aki még meg sem született. Túl nagynak éreztem a nyomást, mintha mindenhonnan csak fürkésznének, vajon mikor adom be a derekam.
Ahogy a kezem elengedte a könyvet, furcsa üresség járt át, mintha muszáj lenne valamibe kapaszkodnom, így újra hasamra fektettem kezemet. Tudtam, hogy az odabent lakó csöppnyi lénynek mit sem számít, hogy kapitány, feleség, vagy csak egyszerű lélek vagyok. Biztonságban érzi magát, ha én is nyugodt vagyok, a szíve együtt ver az enyémmel, és ennél többre nincs is szükség.
- Köszönöm a segítséget, már jobban vagyok. ^///^ - Igyekeztem megnyugtatni gondoskodó tisztemet, és kedvesen megveregettem a kezét. – Bár nem hiszem, hogy a lélekszemcsék bárminemű érzelemmel viseltetnek aziránt, hogy kidoukká formálják-e őket, vagy sem.
Jó, korábban talán éppen én voltam, aki valami hasonló butaságot feltételezett, de én terhes voltam, a hormonok miatt néha olyasmi is kiszalad az ember száján, amit nem gondolt előtte át. Shizuo~kunnak viszont nincs ilyen mentsége. :roll: Éreztem, ahogy meleg keze a hátamat simogatja, így mélyeket lélegeztem, már sokkal jobban éreztem magam, mintha tényleg teljesen megnyugodtam volna.
- Sosem tudom, hogy ilyenkor bocsánatot kellene-e kérnem, vagy csak köszönetet mondanom. >////< - Pillantottam fel rá némileg zavarban. – Nem akartam feltartani a munkájában, bizonyára szeretne mielőbb végezni, én pedig csak útban vagyok… - Sütöttem le szemem, sosem szerettem a lazsálást, vagy ha valaki a másik terhére van, erre én vagyok az, aki miatt képtelen valaki haladni. Kapitány létemre ez igen nagy szégyen. – Miattam nem kell aggódnia, ez természetes állapot, nézze csak, nem jár tényleges fájdalommal. – Fogtam meg a kezét, és a hasamra húztam, hogy érezze a kicsi mozgását, aki megérezve ösztönösen arra mozdult. Jó, kicsit furcsa, és feszítő érzés volt, de a fájdalommal összehasonlíthatatlan. – Érzi? Most különösen eleven időszakában van. ^w^ - Mosolyogtam lelkesen, büszke voltam. Még nem tudtam, mi lesz belőle, de azt biztosan tudtam, szeretni fogom, feltétel nélkül.

Karakterlap

Dansouko Tsukito

Eltávozott karakterek

11. Osztag

*

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
15 250 / 30 000

Hozzászólások: 26

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 13 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#AAF0D1


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Könyvtár
« Válasz #4 Dátum: 2016. Jún. 30, 23:44:25 »
Sorok között

Esze ágában sem volt ítélkezni a kapitánya fölött. Kivételesen nem zavarta az sem, hogy egy értékes kötet a földre került. A nő testi épsége miatt kapott alig néhány pillanattal korábban kis híján szívinfarktust. Nem csak azért, mert ha valami történne vele, az az egész Kidoushuura kihatással lenne – ezt nagyon is jól tudta –, sokkal inkább az állt a dolog hátterében, hogy lénye legrejtettebb emlékeiben valahol még derengett neki, milyen volt az emberi életében, mielőtt a kishúga megszületett volna. Távoli, ködös emlék, amiből a családi otthont eluraló érzelmek voltak azok, amik felderengtek előtte. Természetesnek tűnt, hogy aggódik a nőért, és egyből a legrosszabbra gondol, ha valami tompa zajt hall, ami akár baj is lehetne. Hiszen az osztag nagy része kíváncsian várta, mi lesz majd néhány hónap múlva. A másik része meg reménykedett benne, hogy gyorsan elillan az a visszalévő néhány hónap, a hölgyemény kiszámíthatatlansága okán. Néha Shizuo sem igazán tudta, most éppen melyik csoportba is sorolandó. Az biztos, hogy nem akart rosszat a kapitányának – sokkal békésebbnek tűnt minden, ha a nő mosolygott. Jelen pillanatban azonban grimaszolt, aminek az okát ugyan nem értette, de annyit biztosra tudott, hogy ez nem sok jót sejtet. A folytatásra azonban még ő is elmosolyodott.
– A Kidoushuu kapitányának gyermeke, amint unatkozna, ha a mamája a kidoukról olvas? – elképzelhetetlennek tartotta. Tanulni kiváltság, a legjobbaktól tanulni pedig különösen. Számára legalábbis mindig annak tűnt. Ezért élvezte nagyon, amikor Shiranui kapitány elődje őt bízta meg a könyvtár vezetésével. Végre korlátlanul hozzáférhetett ahhoz a tudásanyaghoz, amivel korábban csak kevesebbet foglalkozhatott, egyéb teendői lévén.
Nem akarta zavarni a nőt az olvasásban, éppen ezért inkább a saját asztala felé fordult, hogy rendet tehessen. Talán volt benne némi félsz is, nehogy a kapitány csalódjon a könyvtárosában, amiért az képtelen rendben tartani a saját asztalát. Az általa olvasott iratokat igyekezett összeszedni és megfelelően elrendezni az asztalon, hogy a feljegyzéseket, jelentéseket, és egyéb adminisztratív papírokat takaros kis kupacba rendezhesse. Mielőtt még rásütik, hogy rendetlen, és azt sem tudja, hol kavarognak a jegyzőkönyvek az osztagépületen belül – ez egyébként a korábbi kapitány alatt egyszer-egyszer (ha nem is túl sűrűn) megesett. Szerencsére Shiranui Naomi kapitánysága óta ilyesmi nem fordult vele elő. Nem is merte volna a nővel eljátszani.
A szipogás, pityergés váratlanul érte, még önmagához képest is tétován, esetlenül tudta csak kezelni. Nem tudta, mit mondhatna a nőnek. Válasza hallatán abban sem volt biztos, hogy továbbra is arról beszél, mint ami az elpityeredésének tárgya volt. Vagy amit annak állított be.
– A shinigami lét velejárója, Kapitány. Ha nem lenne kidou, számomra nem is lenne megfelelő osztag – ő is tudta, hogy ez nincs egészen így. Tanulni biztosan tudott volna máshol is. Az Akadémián meg is jegyezték az oktatói, hogy a pusztakezes harcművészetekhez kimondottan akad tehetsége. Mégsem vonzotta soha, az elme pallérozását sokkal szívesebben űzte. A kidoukat ennek kivetülésének tartotta: önkontroll, koncentráció. Illetve számára rengeteg előzetes tanulás, hogy pontosan értse a működését és minél kevesebb hibát vétsen, ha valamit használni szeretne. Pont ezt a részét élvezte annyira, hiába került több erőfeszítésébe, mint annak, akinek isten adta tehetsége volt a démonmágiához.
A könyv letétele és a kapitány leültetése után megpróbálta összerendezni azokat a dokumentumokat, amiket a korábbi hirtelen fordulata miatt sikerült ismételten tökéletesen szétterítenie az asztalon. Nem bánta, bár az ehhez hasonló pillanatokban akadtak ellenérzései a kapitánya szeszélyességével kapcsolatban. Azt semmiképp sem mondta volna, hogy a kiszámíthatatlanság megkönnyíti a szolgálatban töltött idejét. A nő szavaira kissé felkapta a fejét, megjegyzésére fáradtan fújta ki a levegőt.
– Én is tudom, de úgy tűnt, önnek megnyugtatásra van szüksége... – motyogta szinte csak magának. Végülis pillanatnyilag nem a saját méltóságáról volt szó – annak tulajdonképpen mindegy is volt, a nem létező jó híre már akkor elszállhatott a kapitány szemében, amikor először találkoztak. Annál emlékezetesebb első benyomást akarva sem tehetett volna, és azóta is igyekezett inkább meglapulni és ha más nem, csak minimális késéssel beadni a saját jelentéseit, nehogy okot adhasson a neheztelésre vagy negatív véleményekre.
A folytatás még ennél is váratlanabb volt számára. Eszébe sem jutott volna, hogy valamiért, ami számára természetesnek tűnt, a kapitánya szabadkozni kezdjen. Nem is várta volna, hiszen ő maga is csak azt tette, ami épp eszébe jutott, hogy megnyugtassa. Ez nem volt sem lovagias, sem dicsérendő – legalábbis az ő szemében.
– Nem szükséges mentegetőznie, Kapitány. Nem tart fel semmiben, ami fontos lenne – még ha nem is így lett volna, mert volna a kapitányára panaszt tenni? Valójában azonban tényleg nem tartották fel semmiben, a nőnek viszont, úgy tűnt, jót tesz a társaság. Noha ő magát nem tartotta épp a legmegfelelőbbnek erre a célra. Tisztában volt vele, mennyire nem felemelő társaság, ha valakinek beszélgetésre, vagy vidámságra van szüksége. Kevés dolog érdekelte, azokról is nehezen találta meg a közös témát másokkal. A varázslatok kapcsán kötött barátságot a korábbi hadnaggyal is.
A nő ezt követő lépésére viszont köpni-nyelni nem tudott, csak hagyta, hogy Shiranui kapitány olyan helyre vezesse az ő tenyerét, ahova szerinte a kicsi apjának kellett volna érnie. Ő maga mérhetetlen zavarában nem is érzékelte, mennyire elvörösödött ettől a gesztustól. Valamiért mindig úgy hitte, a terhes nők nem szeretik, ha a pocakjukhoz nyúlnak. Legalábbis idegenek. Azt azért gyanította, hogy a saját családtagjaikkal más a helyzet. Azonban ők nem voltak rokonok. Lassan bólintott a feltett kérdésre. Érezte, valóban. Az apró élet mocorgását a megannyi réteg ruha alatt. Azt valamiért mégsem értette, miért mutatja meg ezt a nő neki. Éppen neki, aki nem több az életében, mint egy beosztott. Abból is a problémás fajta. Tudta magáról.
– Ne haragudjon, nem akartam tolakodó lenni – húzta vissza a kezét, amint rájött, hogy már nem tartja ott semmi. Úgy érezte, a kelleténél jóval több idő kellett neki ahhoz, hogy ezt felfogja, így inkább visszatért a dokumentáció rendezgetéséhez – továbbra is vörös arccal. Elvégre ő úgy gondolta, ez most elég intim pillanat volt. Olyasmi, ami kapitány és beosztott között nem megszokott. Azonban igyekezett rákényszeríteni magát, hogy ne gondolkodjon ezen túlzottan sokat. Biztosan csak az áldott állapot volt az oka az egésznek. Semmi több. Bár nem tudta, mi mást kezdhetne a helyzettel, vagy mit kellene mondania. Hiszen az illendőnél jóval tovább pihentette a kezét olyan helyen, ahol nem kellett volna.
– M-mondja, van valamilyen kötet, amit keresett? Szívesen idehozom önnek, ha szeretné – legszívesebben a tenyerébe temette volna az arcát. Jobb ötlete nem volt a  – saját – feszültség oldására, de így kimondva tökéletesen érzékelte, hogy ettől csak kínosabb lett az egész szituáció. Ezen a ponton adta fel, hogy kicsit is menteni próbálja a helyzetet. Már úgyis mindegy volt.

Karakterlap

Shiranui Naomi

Shinigami

Kidoushuu

*

A Shiranui-ház 4. feje

Szint: 7.

Lélekenergia:

60% Complete
36 000 / 45 000

Hozzászólások: 74

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 11 000 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Könyvtár
« Válasz #5 Dátum: 2016. Júl. 31, 22:39:27 »
Különösen képes volt zavarni, ha kivételeztek velem. Nő vagyok, a terhesség pedig egy természetes állapot, amiben a mozgás kissé nehézkes, sőt olvastam, hogy némiképpen a gondolkozást, és az emlékezést is befolyásolja. Ettől azonban nem kell úgy bánni velem, mintha semmire sem volnék képes egyedül, vagy mintha minden percben veszélyben volnék. Vigyázok, senki sem aggódik a bennem növekvő élet miatt jobban, mint én magam. ^w^ Ez viszont nem jelentheti azt, hogy korlátozzam önmagam, legalábbis nem ilyen dolgokban.
- Nem biztos, hogy szeretni fogja a kidoukat, csupán azért mert az én gyermekem. – Simogattam meg a hasamat ott, ahol korábban a rúgást éreztem. – Abban sem vagyok biztos, hogy shinigami szeretne-e egyáltalán lenni. Különös dolog az, mikor ilyesmin gondolkodik az ember, de semmiben nem lehet biztos.
Mintha csak az időjárást próbálná megjósolni egy zárt szobából, amin nincs ablak. Tud dolgokat, hall, és tapasztal, egyértelműnek még sem mondható semmi, kijelenteni sem lehet, hogy márpedig ez lesz. Az idő az egyetlen megmondhatója, mi fog bekövetkezni, nekünk pedig ki kell várni. Hosszú évszázadok állnak előttem, hogy lássam miként cseperedik fel a kis jövevény, és élete milyen irányt vesz majd. Nem akarom előre eldönteni, hogy neki mit kell majdan csinálnia. Tudni fogja, ahogy régen én magam is tudtam.
- Lehet, hogy inkább tudós lesz, vagy nagy harcos, esetleg a legkiválóbb kertész. – Néztem le gömbölyödő pocakomra. -  De nem számít, amíg boldog és egészséges, igaz? ^-^ - Pillantottam fel mosolyogva a férfira.
Furcsa lehet, hogy vele beszélgetek erről, nem ismertem túl jól, vagy túl régóta, viszont kiváló hallgatóságnak bizonyult. Szinte beszéltette az embert, ahogy ránézet, így csak magának köszönheti! ˘w˘ Ha nem tetszik neki, majd leállít, vagy csak valamiként jelzi.
Úgy tűnt, hogy mégiscsak dolga akadt, bár nem bántam, nem szerettem gyengének látszani. Újbóli felbukkanása meglepett, azonban már nem volt mit tenni. Bizonyos szempontból talán jobb is így, legalább hamarabb megnyugszom, ha tudom, hogy valaki van a közelemben. Ha jobban belegondolok, igazából nem is értem, mitől szomorodtam el, egyszerűen csak elöntöttek az érzéseim. Ehhez nem lehet hozzászokni, bármit is írnak a terhességről a könyvek, mindig van valami még meglepőbb, mint annak előtte.
- Szerintem kifejezetten kedves shinigami vagy, bizonyosan lett volna megfelelő hely számodra. – Válaszoltam könnyes szemekkel, majd igyekeztem összeszedni magam, nem lehetek ilyen hebehurgya.
Kedves gesztus volt tőle, hogy igyekezett megnyugtatni, de nem voltam gyerek, nem kell ilyesmit kitalálnia miattam. Elhelyezkedtem a széken, ami meglepően kényelmes volt, másra számítottam. Megtöröltem szemem sarkát, majd felpillantottam rá, zavaróan magas volt most, hogy ültem, mintha csak el próbálna rejteni a világ elől. Tudtam, hogy ez nem igaz, de attól még ilyesféle érzést keltett bennem. >w<
- Ne legyen rám mérges, nem akartam megbántani. T////T – Fogtam meg egyenruhája ujjának szélét pakolás közben. – Néha nem tudok uralkodni a nyelvemen, de igazán igyekszem… - Már-már úgy éreztem, hogy újra kicsordulnak könnyeim, de azt nem szerettem volna.
Nem szomorú voltam, csak rosszul éreztem magam amiatt, hogy esetlegesen megbántottam, pedig egyáltalán nem szerettem volna. Szó mi szó, szeszélyes lettem az utóbbi hetekben, de ezt a legtöbben megtanulták kezelni, inkább elkerültek, ha látták, hogy kitörni készül a vulkán. Shizuo~kun azt hiszem képtelen elmenekülni az ilyesféle dolgok elől, bár innen amúgy se nagyon mehetne máshová. Elfoglaltam a búvóhelyét. :S
Örültem, hogy legalább a munkában nem tartottam fel, eleddig nem volt gondunk egymással, már ami a jelentéseket, és feljegyzéseket illette. Sose érkezett rá panasz, sem a beosztás, sem késések miatt. Ez az első találkozásunk után előbb meglepett, azonban úgy vettem később észre, ahogy Nara~kun, úgy ő is inkább estek a rossz időzítés, és az adminisztráció ördögi csapdájába. Onnan pedig kimagyarázni magukat szinte lehetetlen is lett volna.
- Ennek örülök… - Igazgatta, meg kósza tincseimet, csapzottnak éreztem magam a korábbi jelent miatt.
Vöröslő arcát csak később értettem meg, hogy talán nem kellett volna ilyen közvetlennek lennem. Nem tehettem róla, különös öröm töltött el a kicsi mocorgása miatt, ezt pedig szerettem megosztani másokkal is. Seiun~san például kitűnő örömmel vette mindig tudomásul, ha újdonságot meséltem a kicsiről, épp ezért azt hittem, ez másoknál is így lehet. Persze, ő a gyermekem nagynénje, erre is gondolnom kellett volna. De ez csak a hasam, amiben egy kis élet mocorog, nem olyan, mintha felajánlkoztam volna Shizuo~kunnak! Ugye… ugye nem érti félre? O//////O
- É… én is sajnálom, nem szerettem volna kényelmetlen helyzetbe hozni, csak… tudja… öhm… - Nem tudtam volna megmondani, mivel kellene befejeznem a mondatot. Csak meg akartam mutatni?
Igazából nagyjából ez volt a helyzet, semmi más, de ez mégiscsak zavarba ejtően hangzana. Annak ellenére, hogy semmi olyan nem járt a fejemben, ami miatt tényleges zavart, vagy kompromittáló lenne. Egyszerűen tettem azt, amit pillanatnyilag szerettem volna. A terhesség, és a hormonok lehet, hogy már a szégyenérzetemet is kissé eltompították…
- Tessék? O////O – Pillantottam rá vöröslő arccal, bármennyire tudtam, hogy semmi sem történt, ezt a vérkeringésem nem vette tudomásul. – Semmi konkrét nem volt… - Feleltem elfúló hangon. – De nem kell mellettem ácsorognia, ha feszélyezve érzi magát, megértem. >////< - Néztem le ölembe ejtett kezeimre. – Nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe hozni, sajnálom! T///T – Pillantottam ismét fel, a könnyek csak úgy maguktól gyűltek fel. Utálom ezt az állapotot, mintha nem lennék ura önmagamnak. >w>