Szerző Téma: Yazen I. – A titkok nyitja  (Megtekintve 1192 alkalommal)

Description: Magánküldetés

0 Felhasználó és 1 vendég van a témában

Karakterlap

Ichimaru Gin

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 62

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Yazen I. – A titkok nyitja
« Dátum: 2016. Febr. 08, 11:41:52 »
Résztvevők post sorrend szerint:
Amatsuji Youko Miu
Amatsuji Shinri
Ueno Mitsuyuki



  Ueno és Shinri, miután megérkeztetek a Getsureihez és Youko által beinvitálást kaptatok az ereklyéket őrző építménybe, egy gyors nosztalgikus történetfelelevenítésben részesültök az Amatsuji család kapcsán. A kellemes bevezetőt követően végül Shinri kezébe került a díszdoboz, melyre talán nem is emlékszik. Sőt, ahogy egyre tovább nézegeti, csupán annyit tud levonni a tárgyról, hogy ez egy egyszerű, semmit nem érő tartóedény, mely fizikai erőnek egyáltalán nem hajlandó megadni magát.
  Shinri, miközben kezedben forgatva a dobozkát azon tanakodsz, hogyan is nyithatnád fel, ösztönösen eltűnődsz a ráírtakon. Emlékeidben egy hang elevenedik fel, ismeretlen, mégis ismerős hangszólam, ki ugyanezeket a szavakat mondva nyújtotta át neked ezt a dobozt. Nem tudod kivenni emlékeid sűrűjéből az arcot, ki a tartóedény őrzésével bízott meg. De az emléket rögtön egy újabb követte, még mélyebbre ásva a látottakban, a doboz nyitja…
  Gépies mozdulatokkal helyezed rá mutató és középső ujjadat a lakatra. Koncentrálsz, s reiatsudat belevezetve érzed az egész zárszerkezet felépítését. Csak arra gondolsz, hogy kinyitnád, és a doboz engedelmesen kattan fel. Te magad ugyan nem érzékeled, de a környezetedben lévők annál inkább ki voltak téve az óriási energiának, mely a tartóedényből áramlott ki. A dobozkából feltörő, szemet bántó fényességre hunyorítanod kell. Majd próbálod a hirtelen jött fényviszonyok ellenére kivenni a benne rejlő dolgot. Azonban, ezzel egyidejűleg a tárolóból nagy erejű erőhullám tör fel és taszít hátra. Csupán az éles csattanás hangja jut el hozzád, amely a kezedből kiesett doboztól származott.
  Ueno, elképzelhető, hogy egyáltalán nem így tervezted a mai napodat, hogy más terveid voltak mára. Akárhogyan is, végül te magad is a Getsureiben kötöttél ki. Végighallgatva a formális párcsevejt, végül a kellemesnek indult társalgás egyik pillanatról a másikra feje tetejére állt. Kiélezett figyelmednek köszönhetően ugyan előbb érzékeled Shinri felől a bajt, viszont megállítani te sem tudod a cselekvésben. A doboz teljesen felnyílt, elöntötte az egész szobát a belőle áramló fény és energia, mely ólomként nehezedett vállatokra. A lökéshullám, miután téged is elért és levett lábadról, már ösztönösen számítanál a mögötted húzódó szekrénysornak való nekiütközésre, de az ebből származó fájdalom nem érkezik el.
  Lebegtek, az ürességben... Mintha megszűnt volna körülöttetek minden létező, és egy téren, illetve időn kívüli világban ragadtatok volna, ahol nem láttok mást csak az egyre csökkenő ragyogást, melyet felvált az üresség érzete.

Karakterlap

Amatsuji Youko Miu

Tsukimisou Benkan

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Mizushima-ház testőrségének vezetője

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 000 / 45 000

Hozzászólások: 90

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 13 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
holdezüst éjkék elszíneződéssel a peremén

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
A kapcsolat a kötél. A szeretet hurok a végén.

Post szín:
#1c97a5 // #5dc3cf


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yazen I. – A titkok nyitja
« Válasz #1 Dátum: 2016. Febr. 08, 11:53:53 »
  Kora délután volt, amikor a testőrség rendezését átadtam Ayanénak és Kagura-obahant megkértem arra, hogy felügyelje Juunichit. Különleges vendéget vártam mára, vagyis inkább hazatértét lestem szüntelenül. Shinri-bácsi 12. osztagban tett elhatározása után nem voltam rest mielőbb alkalmat adni arra, hogy a Getsureiben látogatást tegyen. Sajnos az előkészületek miatt személyesen nem mehettem el érte, így Mitsuyukit kértem meg arra, hogy kísérelje el az Amatsuji-birtokra Shinri-bácsit.
  Türelmesen vártam mindkettőjüket a Getsurei erőterének szájában. Kellemes kora őszi idő volt. Már nem volt olyan nagy kánikula, mint ami nyári nappalokon kínozza a halálisteneket. Kellemes szellő cirógatta a már enyhén sárgában játszó leveleket. Madarak csivitelése töltötte be a fákkal és egyéb dísznövényekkel tarkított udvart. Az idilli környezet hatására megengedtem magamnak, hogy csak egy pillanatra lehunyjam szemeimet. Érzékeimet így nagyobb távolságokra tudtam kiterjeszteni. S ennek köszönhetően már a birtokra lépésük előtt éreztem Shinri-bácsiék közeledtét. Lélektükrömet ekkor ama pontra fókuszáltam, ahonnan lassacskán érkezniük kellett. Egyetlen ösvény vezetett ide a birtokról, így másik utat aligha választhattak.
  – Shinri-bácsi! – lépek elé, amikor megérkeztek, hogy egy öleléssel köszöntsem. – Örülök, hogy eljöttél – halvány mosollyal az arcomon lépek el mellőle. Mitsuyukinak egy biccentés keretein belül köszönöm meg, hogy kérésemre elkísérte ide Shinri-bácsit.
  – Várj, Mitsuyuki – szólok rá, mielőtt nagyon sietősen távozóra fogná a dolgot. – Azt szeretném, ha te is velünk tartanál – fűzöm hozzá, majd mielőtt ágálhatna, elindulok az erőtér elé. Egy kőoszlop keresztezi az utat, rajta gondosan faragott két kígyóval, melyek egy kékes színben játszó kristályt fognak közre szájukkal. Alattuk kankalinok motívuma csavarodik. Itt megálljt intek, mielőtt Shinri-bácsi véletlenül nekiütközne az erőtérnek, mely láthatatlanul öleli körbe a Getsureit.
  Tenyeremet ráhelyeztem a kristályra, majd reiatsut vezettem bele. Az erőtér, mely eddig láthatatlanul vette körül a helyet, most lélekenergiám színéből kölcsönzött ezüstös fénnyel felragyogott, majd, mint holmi homokszemcsék, lepergett előttünk. Szabaddá vált az átjárás.
  – Nem tudom, hogy emlékszel-e a kinyitására – nézek rá Shinri-bácsira, annak reményében, hogy emlékei ügyében talán a pajzs deaktiválásának látványa is ért el hatásokat. – Ha most nem is emlékszel erre, majd előbb-utóbb minden bizonnyal fogsz. Erre még te tanítottál meg – idézem fel magamban a kellemes múltbéli képeket.
  – Ez a Getsurei – mutatok rá az építményre, amikor Shinri-bácsi erről érdeklődik. – Az egykori családtagok emlékeit őrizzük itt – mikor odaértünk a kívülről nem túl nagynak tetsző épülethez, feltártam az ajtaját. Odabent tágasabbnak tűnt és egy lépcső vezetett lefelé a szoba közepéről. Belépésünkkor falra aggatott fegyverek és képek díszelegtek. Az ajtóval szemközti falon pedig egy asztal pihent, rajta kardtartón két katana foglalt helyett. Óvatos léptekkel mentem oda az ott pihenő fegyverekhez.
   – Ez családunk alapítója, Amatsuji Shin egykori zanpakutoui: Jougenkawa – mutatok rá az ezüstfehér színben játszó fegyverekre. – Azt meséltétek róla, hogy pengéje ugyanolyan fehér volt, mint a tokja és amikor Shin-hiohji forgatta úgy fénylett a penge, mint a telihold – emlegetem fel a régi mendemondákat róla, melyet felmenőink mondtak el egy-egy Kangetsukai alkalmával. Noha már az is nagyon elismerésre méltó, hogy a pengék maguk még mindig itt vannak és elődünk elhunyásával nem tűntek el.
   – Ez pedig Amatsuji Renri esküvői ruhája volt, állítólag egy évig készült egy híres rukongai mester által, aki csakis holdvilágkor varrta – mutatok rá a hófehér kimonóra, melyen ezüstös színben kacskaringózott a testőrséget jellemző kankalinok. – Ez pedig Amatsuji Shirou lábnyoma az utolsó csatájából. Egyedül volt hatszoros túlerővel szemben, és a halálos sérülések ellenére is kiválóan küzdött – mutatom meg neki a kivágott földdarabot, amiben remekül látszódott a cipőlenyomat. Ezzel lezárom a történeteket, majd egy polchoz lépek, ahonnan leveszek egy fekete színű, lelakatolt dobozt, melyen ezüst minták ékeskednek, rajta őseink egyik híres intelmével: „Ha tudod valaki titkát, hatalmad van felette. A titok az ember gyöngéje.” – A tanulságos sorok finom vonásokkal íródtak rá.
  – Valójában emiatt vagyunk itt – nyújtom át neki a díszdobozt. – Ódákat zengtek róla családunkban, hatalmas erő rejtőzik benne. Szükségem van arra, ami benne van. Feljegyzések szerint, állítólag ez segíthet megtalálnunk elveszett családtagjainkat – osztom meg vele tudásomat. Habár mindez vajmi kevés, Shinri-bácsi egykor sokkal több tudással rendelkezett a szépen mívelt dobozzal kapcsolatban. – Egyetlen problémám, hogy csak te vagy képes a kinyitására – miután átvette tőlem a dobozt, karjaimat összefonom mellkasom előtt. Pár pillanatig elnéztem, míg tanulmányozza a tartóedényt. Majd lassan Mitsuyukihoz fordultam, míg Shinri-bácsi a doboz felnyitásán ügyködik.
  – Szeretnék adni neked valamit – jelentem ki, miközben átmegyek a szoba túlfelére, hogy az apróságokkal teli polcról levegyek egy éjszaka kékjének színében játszó, puhatapintású anyagot, hogy átnyújtsam azt Mitsuyukinak. Az anyagra finom kézmunkával egy éjszakai mező látképe volt belehímezve, amelyet a telihold világított meg. Kétségem se fért hozzá, hogy felfedezi benne Hahaue művét, hiszen annakidején ő készítette. Ha kinyitja öt és tíz centiméter között mozgó, éles tűket láthat bennük. 
  – Már régóta oda akarom adni. Hahaue adta Chichiuénak, biztos vagyok benne, hogy ő is azt akarná, hogy a tiéd legyen – mondom, majd felemelem a kezemet, mielőtt tiltakozásba kezdene. – Ragaszkodom hozzá! Megtanítalak a használatára.
  Tekintetemet családunk legidősebb tagjára vezetem, amikor látom, hogy a kezében lévő doboz váratlanul fényleni kezd. Értetlenül állok a helyzet előtt, sosem láttam még az ereklyetartót működés közben. Ennek ellenére aggodalommal töltött el a nagy mennyiségű energia, mely előtört belőle. Mindez során felmerül bennem a kérdés, hogy valóban így kell-e ennek működnie?
  – Shinri-bácsi, jobb lenne, ha leten… – nincs időm végigmondani a figyelmeztetést, miközben Shinri-bácsi felé vettem az irányt. A doboz felől óriási erőhullám tört ki, mely, ha jól vettem ki, levetett lábunkról. Nem voltam biztos a látottakban, a vakító fényáradat sok rejtelmet őrzött magában. Az utolsó emlékem mégsem a fájdalom volt, hanem az üresség érzete, mintha megszűnt volna körülöttem a világ… létezni.

(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinri

Minamotonagawara Shinrikiyoru Waotaka

Shinigami

3. Osztag

*

Sanbantai 7. tiszt

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
16 000 / 30 000

Hozzászólások: 52

Hírnév: 14

Infó

Tárcában: 12 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
halvány szürkéslila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#817679


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yazen I. – A titkok nyitja
« Válasz #2 Dátum: 2016. Febr. 08, 19:07:41 »

Leeresztett szemhéjakkal róttam a köröket az amfiteátrumban. A napsugarak lanyhán nyaldosták a talajt, harsány falevelek zizegtek a fuvallatoktól – tökéletes idő a testmozgással egybekötött elmélkedéshez. Nekem pedig éppen erre volt szükségem: egy nagy dózis edzésre és töprengésre. Kétszáz év lemaradását kellett bepótolnom. Ahányszor az előttem álló feladatra gondoltam, összerándult a gyomrom a pániktól, és azt kívántam, bár visszapörgethetném az időt.
Ha arra az osztagtársamra nem jön rá a hasmenés, ha akkor nem éppen Ueno Mitsuyuki ül a mögött az asztal mögött, ha visszatérve az osztagomhoz, nem Wang Shui Long-san előtt rogyok össze, vagy ha ő nem reagálja túl a helyzetet, ha nem riadóztatja rögtön Yamasaki fukutaichout, ha csak egyetlen tényező kiesett volna a láncolatból, minden teljesen máshogy alakult volna. Ebben biztos voltam.
Sosem hittem a végzetben, azt vallottam, az ember a saját sorsának kovácsa. A végzet csupán egy kapaszkodó, amit nehéz helyzetben megragadhatunk. Csakhogy a közelmúltban túl sok különös egybeeséssel szembesültem ahhoz, hogy megcáfoljam: létezik valamiféle predesztináció. Hiába kerestem más magyarázatot arra, miért éppen most futottak össze a szálak, nem találtam. Talán elérkeztem oda, ahol nekem is szükségem volt arra a bizonyos fogódzkodóra; a megnyugvásra, hogy a Minamotóval való találkozásom nem egy elfuserált véletlen műve, hogy igenis jelentést hordozott.
Sokadik köröm végéhez közeledve ismerős jelenlétre lettem figyelmes. A halálisten sajátos, enyhe gőggel átitatott méltóságteljességet sugárzott magából, fekete tincsei kis túlzással a bokáját verték. Ueno Mitsuyuki a kifogástalan megjelenést láthatóan többre értékelte a praktikusságnál.
Felkaptam a földre hajított törölközőmet, és felitattam vele homlokomról az izzadtságot.
– Ueno – biccentettem a jövevénynek. Az udvariassági formulákat mostanra elhagytam. Abban reménykedtem, a közvetlen hangnem segítségével könnyebben visszarázódom majd az egykori kerékvágásba. Bár ez alapján a férfit a Yuki vagy Mitsuyuki megszólítás illette volna. Emlékeztem, hogy annak idején így neveztem őt, arra viszont nem, miért. Momentán eszem ágában sem volt az indokolatlan becézgetésemmel idegesíteni.
– Mi járatban? – sétáltam oda mellé. Közel tíz centiméterrel magasodott fölém, legalább ennyi évvel idősebbnek látszott nálam, ráadásul sütött róla a komolyság. Ezt a halálistent tényleg én mentoráltam volna? Az elképzelés nem csak abszurdnak, egyenesen nevetségesnek hatott.
Mitsuyuki szűkszavúan nyilatkozott, pusztán annyit osztott meg velem, hogy Youko az Amatsuji birtokra rendelt. A meghívás apropóját vagy nem ismerte, vagy nem szándékozott megosztani velem.
Gyáva alak vagyok – konstatáltam, ahogy a cél felé közeledtünk. Nem mertem megvizsgálni a környezetemet, mert attól tartottam, újabb nosztalgia-rohamot idézne elő. Emlékezni akartam. A felszínen megfogalmazódott az elhatározás, gyökeret azonban nem eresztett. Belül még mindig a félelem uralkodott.
Óvatosan követtem Mitsuyukit, tekintetemet a két lapockája közötti pontra szegeztem a fényes hajzuhatag közepén.
Nem érdemeltem meg az ölelést, amellyel Youko üdvözölt, éppen ezért fájt annyira viszonoznom azt. Mintha becsaptam volna, mintha azzal hitegetném, létezik a Shinri bácsi, akit bennem keres, noha ebben egyre jobban kételkedtem. Próbáltam kordában tartani a vonásaimat, legalább egy kedvetlen mosolyt kipasszírozni magamból, de még ez a mosoly is fájt.
Tényleg gyáva egy alak voltam. Ahelyett, hogy a saját gondjaim megoldásával foglalkoztam volna, a Youko és Mitsuyuki közötti interakciókat elemeztem. A kettejük kapcsolata egy matrjoska babára emlékezetett, melyet évek múltán emeltem le a polcról: gyanítottam, mi rejlik a felső rétegek alatt, mégis szerettem volna újra meggyőződni róla a saját szememmel.
A viselkedés-elemzőt játszva kis híján visszapattantam egy láthatatlan erőtérről. Youko az utolsó pillanatban kiadta a figyelmeztetést, majd a faragott kígyók közé ékelt kristályra tapasztotta a tenyerét. A blokád ezüstösen felragyogott, és elporladt.
A nő kérdésére megráztam a fejemet. Józan paraszti eszemre hagyatkozva kikövetkeztettem, mi ment végbe előttem: ükükük… szóval, unokahúgom reiatsut irányított az ékkőbe, a részletes mechanizmusról ellenben fogalmam sem volt.
– Szóval, hova is tartunk? És miért is tartunk oda? Mitsu… Ueno – helyesbítettem – volt olyan rendes, és meghagyta nekem a tudatlanság áldását.
Besorjáztunk az épületbe, melyről kiderült, valamiféle Amatsuji múzeumként funkcionál. Youko nyomban belefogott a tárlatvezetésbe, a családalapító – homályos ismereteim alapján dédnagyapám – lélekölőjének bemutatásával indított. A hófehér pengéjű kard jobban lekötött, mint a következő körben elénk tárt speciális esküvői ruha. Csupán akkor fordítottam el figyelmemet a fegyvertől, mikor eljutott hozzám a következő portékához fűzött kommentár. Nem hittem a fülemnek. A lábnyoma? Egy ősük lábnyomát őrizgették? Nagyon reméltem, hogy ez már tényleg az Amatsuji-fanatizmus legteteje; nem örültem volna, ha előkerül valahonnan egy régi alsónadrágom. Épp hogy megfogalmazódott bennem az aggály, Youko elém tárta jövetelünk célját, egy ládikát, rajta kissé poros felirattal: „Ha tudod valaki titkát, hatalmas van feneke. A titok az ember gyöngéje.”
Meghökkenten meresztettem a szememet. Hatalmas feneke? És a családunk erről dalolt dicsőítő énekeket? Mi a fene rejtőzhetett a dobozban? Ugye nem…
A folytatás lelohasztotta a kétségbeesésemet. Amennyiben az ereklye a rokonok előkerítését szolgálja, leginkább egy iránytűre számíthattam, és nem valami intim jellegű csecsebecsére. Szerencsére.
A szelencét forgatva elkentem a vésetet eltorzító koszfoltot, így olvashatóvá vált az eredeti szöveg. A pátosszal teli hangulat, amely Youkót körbelengte, végre értelmet nyert.
Egy családi örökség, és kizárólag én voltam képes kinyitni. Azt hiszem, a mai fiatalok erre mondják azt, hogy pech. Azért adtam magamnak egy esélyt; tovább bogarásztam a fekete felületet, közelebb emeltem magamhoz, végigsimítottam rajta. A világ lelassult körülöttem, megbabonázva silabizáltam a mondatokat.
– Ha tudod valaki titkát, hatalmad van felette. A titok az ember gyöngéje – visszhangzott az emlékeim között, a szavak mellé egy elmosódott arc társult. A rövid filmszakadást újabb jelenet követte. Ujjaim maguktól mozdultak, összezárultak a lakat fölött, lélekenergiámmal térképeztem fel annak szerkezetét, és egy röpke kívánság elég is volt: kattant a zár. A doboz belsejéből világosság zúdult rám, kis híján kiégett tőle a retinám. Feleslegesen erőlködtem, nem bírtam meghatározni, mit rejt a tartó. A környezet színes pacákra esett szét, vibráló foltok ugrándoztak mindenütt. Egy erőhullám mellbe vágott, és hátrébb lökött. A ládika drámai véglegességgel és nagy robajjal csapódott a padlónak.
A láthatatlan energia messzire taszított. A mély, mégis sekély és határtalan semmibe. Légüres térben lebegtem, úsztam súlytalanul a fokozatosan elhaló ragyogásban. A fény pislákolt egyet búcsúzóul, mielőtt teljesen kialudt. Sötétséget vártam, mindent bekebelező feketeséget, ám ennél sokkalta rosszabb ölelt magához: a puszta üresség. Az űr úgy nehezedett rám, akárha a mellkasom közepén tátongana, akárha része lennék, és ő az én részem. Cikázó tekintetem nem lelt támpontot, nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt, mindössze gondolatban ordítottam. Mitsuyukit hívtam. Youkót. Furihimét. A névtelent, aki rám bízta az ereklyetartót. És a tiszta kiáltások között elhaló sikolyként Minamotót.

Karakterlap

Ueno Mitsuyuki

Eltávozott karakterek

1. Osztag

*

Tsukimisou teikan

Szint: 1.

Lélekenergia:

60% Complete
6 500 / 15 000

Hozzászólások: 23

Hírnév: 7

Infó

Tárcában: 10 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
Bordó

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Mottó:
"Ez a vezérség terhe: döntést hozni, amikor nincs jó döntés."

Post szín:
#B72E48


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yazen I. – A titkok nyitja
« Válasz #3 Dátum: 2016. Febr. 09, 22:20:25 »
A szabadnap sokak szerint isten adta ajándék, vagy privilégium, melyet minden munkás ember megérdemel. Az én szótáramban a szabadnapot ennél sokkal vészjóslóbban magyarázzák. Szabadnap: Két élű fegyver, a bölcs kihasználja, a balga elherdálja. Saját magamat mindig inkább a korábbi kategóriába soroltam, így a szabadnap végső soron nem is tér el olyan erősen a munkanapoktól. A különbség csupán a munka elvégzésének helyszíne és jellege. Nincs is annál kellemesebb, még egy órával korábban felkelni, megelőzve a nap első sugarait, és a fényében gyönyörködni, míg a valódi ébredésem ideje el nem jön. Megtehetem, hiszen a szabadnapom van. Egy kellemes tea társaságában pedig ez a röpke óra még kellemesebben telhet. Általában papírt fogok, és feljegyzem magvas gondolataimat, melyek az arany égbolt hatására törnek rám. A napnak ezen szaka a kedvencem, a magány, a csend és a nyugalom órája ez, mikor senki sem zavar.
Eddig minden hétvégém így telt, vagy kétszáz évig, de aztán minden megváltozott, mikor a kék tenger megáradt, és a türkizkék zuhatag elárasztotta életemet egy hatalmas tsunami képében. A víz egy távoli szigetre sodort, ahonnan ugyan láthatom otthonomat, de pont olyan messze van, hogy ne érhessem el, és ne úszhassak vissza. A víz visszavonhatatlanul is közém és hazám közé állt. Elvéve életem csekély örömét és kioltva a derűt az életemből.
Most pedig a kék zuhatag egy újabb áldozatot követel életemtől. Az utolsó mentsváramat ostromolja. Szobám ajtaján kopog békességem óráján, hogy a kelő napot is kioltsa. Nem is késlekedik, a szent napra fittyet hányva eláraszt feladataival. A feladatok ráadásul a legkevésbé kedvemre való helyszíneket foglalják magukba. De ahogy a rizsföldeken dolgozó farmereknek nincs hatalma a víz fölött, úgy nekem sincs.
A harmadik osztag felé kedvem egyre komorabb arcom pedig egyre zordabb külsőt kölcsönöz nekem. Ez látható néhány rémült pillantásból, melyet visszajelzésként kapok, mikor a harmadik osztag kapujához érek. Felnézek a feliratra, de szemem előtt csak egy felirat lebeg. "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel." A pokol kapuja, az ördög tanyája, a búzamező hajú kaszás otthona. Valószínűtlen, hogy valaki ilyen figyelmetlen, felelőtlen, szétszórt létére ilyen korán fent legyen, de még ennek tudatában is vonakodva lépek be.
Miután közlöm célomat, azonnal az edzőteremhez kalauzolnak. Egy halovány mosoly ül ki az arcomra. A régi szokások nehezen vesznek ki a lélekből. Az a Shinri, akit én ismertem is így töltötte a szabadnapját. Még mindig távolságtartóan kezelem a férfit, aki oly nagyon hasonlít egykori mesteremre és barátomra, de ezekben a pillanatokban feléled bennem a remény, hogy egyszer azt a tekintet látom viszont a lila szempárban, amit kétszáz éve. Ha a tengert már sosem láthatom ugyan olyannak, békésnek, boldognak, csupán örvénylő szomorúságnak és fenyegető jelenlétnek, legalább az akác hadd maradjon meg magának.
- Shinri-dono - Hajolok meg enyhén az Amatsuji őshöz lépve. - A Benkan kívánja látni az Amatsuji birtokon. Azt kívánja, hogy minél hamarabb induljunk, sajnálom, hogy meg kell szakítsam a napi rutinját. - Válaszolom gépiesen, érzelemmentes hangon. Nem is várazok tovább, minél hamarabb szállítom le Shinrit a birtokra, annál hamarabb térhetek vissza a napi rutinomhoz.
Incidens és különösebb csevegés nélkül érkezünk meg a birtokra. Örömmel tölt el, hogy Shinri legalább annyit tud rólam, hogy nem szeretem az energiáimat pazarolni felesleges társalgással. Vele pedig ebben a formában igen kevés témát tudnék felhozni. Ezt a férfit, aki a sarkamban kullog, s mint egy rémült kisfiú, a lapockámat fúrja át tekintetével ahelyett, hogy az utat figyelné, nem ismerem régóta, s azon rövid ismeretségünk alapján is inkább olyan embernek mutatja magát, akivel nem szívesen töltenék időt. Talán nem is keresném a társaságát ha Youko nem parancsolná meg. Túl sok a nehéz emlék, a fájó gondolat, melyet meg sem tudok osztani régi barátommal.
Youko már a kapuban áll, talán amióta távoztam. Elképzelem, ahogy egyik lábáról a másikra nehezedik türelmetlenül toporzékolva, akár gyermekkorunkban, mikor apánk.. mikor a mestert vártuk vissza vagy éppen Shinri-t.
- Akkor én most távozok. - Hajolok meg kínosan, miközben Youko átöleli a szemmel láthatóan nem túl lelkes férfit. Miért is lenne az. Mindketten tudjuk, hogy ő nem az a férfi, akit megismertünk. Ő sosem dugná a fejét gyáván a porba. Nem tűnt volna el, hanem végezte volna a kötelességét! Átvette volna a ház irányítását, mint Amatsuji, nem hagyta volna, hogy egy illetéktelen kezébe kerüljön a ház. Nem hagyta volna, hogy ez történjen velem, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ez csak egy héj, egy üres test, egy zavart elmével a közepén.
Megtorpanok, mikor Youko hozzám szól. Velük kell tartanom? Miért? Hogy még egyszer láthassam az Amatsujik hősi ereklyéit? Hogy a Benkan kegyelméből beléphessek valahova, ahol semmi keresni valóm? Hálát kéne tehát éreznem, hogy az Amatsujik lábnyomában kulloghatok, vagy éppen szememet emelhetem egyre? Kegyetlen játékot űzöl tenger, de meddig teheted? Az ember igába hajtotta már a földet, minden lényével és gyümölcsével. Mennyi még, mire a tenger is szolga lesz? Tán szolga most is, csak nem az emberé.
A történetek, melyek elhangzanak jelenlétemben már őrületbe kergethetnének oly sokszor és oly részletesen hallottam őket. Nem egyet Shinri maga mesélt el nekünk számtalanszor a tábortűz körüli összejöveteleken.
Nem egészen értem, mit keresek itt. Youko is úgy viselkedik, mintha láthatatlan lennék. Talán pont ezzel a céllal hívott ide, hogy legyen kin átnéznie. Kissé lemaradok tőlük, míg valami "hatalmas Amatsuji örökséget" nyújt át Shinrinek. Az a doboz nem az ő tulajdona, hanem a barátomé, a mesteremé, aki meghalt.
Youko felém fordulása kissé meglep. Olyan határozottan és elszántan pillant rám, hogy már-már úgy érzem, tűt fog a szemem közé dobni. Bizonytalanul követem a polcig, ahonnan kisebb keresgélés után.
A kék anyag, mellyel kezében felém fordul azonnal rég eltemetett érzéseket kelt bennem. A komoly, lelketlen kissé irritált arckifejezés egy pillanat alatt hull le, s válik egy régi, régen elfeledett tekintetté. A szemeim olyan mély bánatos szeretet sugároznak, ahogy a kelmére nézek, mint amilyenek Hahaue temetésén voltak. A könnyek akkor sem jöttek, most sem. Csak szívem rí, szakad meg a hímzés láttán, mely az anyagot még értékesebbé teszi. Nem azért, mert igazi selyem, hanem azért, mert olyan kezek készítették, melyeknél kedvesebbet, gyengédebbet azóta sem látott a világ.
Habozva veszem át a csomagot. Óvatosan fedem fel, nehogy a ruhadarab megsérüljön. A kelme tűket fed fel. Zavartan pillantok Youkora. Milyen kegyetlen játékot űzöl velem? Azt akarod, hogy megszakadjon a szívem, s ne verjen tovább? Hiszen a tűk a te fegyvereid. Nem tudom elfedni gondolataimat. Youko pedig azonnal szabadkozni kezd.
- Ez valami tév... - Hangom rekedtes, kissé megtört. Talán a hosszú hallgatástól, talán a pillanattól. El akarom hinni. Azt akarom hinni, hogy ez engem illet. Hogy édesanyám, hogy a mesterem így akarták. Mégis, minél jobban szeretnék hinni, a szavaknak, akármennyire is szeretnék teret adni vágyaimnak, nem vagyok Amatsuji. A tény, hogy ezt nem adták át nekem, míg élek pedig azt jelenti, hogy nem akarták. Nem akartak. A fájdalom úgy mar belém, akár egy veszett kutya, s úgy fertőzi meg testemet a keserűséggel, mintha kórság lenne.
Bárcsak vége lenne, bárcsak el tudnám zárni, a fájdalmat, a gondolatokat, az emlékeket. Bárcsak képes lennék felejteni, úgy ahogy Shinri.
Behunyom a szemem, érzem, ahogy a fény elnyel, ahogy semmivé válok.  Lebegek, a pillanat megfagy, nincs szükségem levegőre. Talán meghaltam? Tán a zanpakutoum könyörült meg rajtam. Nem az első alkalom lenne, hogy a semmibe taszít, hogy elviselhessem a létezést. Akkor kétszáz éve is elnyelt az üresség.
x x x

(click to show/hide)

Karakterlap

Ichimaru Gin

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 62

Hírnév: 1

Infó

Tárcában: 4 300 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yazen I. – A titkok nyitja
« Válasz #4 Dátum: 2016. Febr. 11, 23:54:35 »
Shinri:

  Mielőtt megtörik az üresség, újból magad előtt látod indulásod helyszínét. Ismét lejátszódik előtted a jelenet, hogy mégis miképpen kerültél ebbe a sötét, kietlen világba. Mintha csak változtatni lehetne rajta… Hiszen minden ott van, az ereklyékkel teli ház, a dobozból kiáramló ragyogás, az az átok, ami idevezetett. Mégsem vagy képes megakadályozni, hiába próbálod figyelmeztetni magadat. Ami történt, megtörtént. Uenot és Youkot a szemed láttára szippantja be a vakító fény. Fogalmad sincs hová tűnhettek, hogy mi lehet velük.
  Ez az egész egy szörnyű rémálomra emlékeztet téged, melyből mindenáron ébredni akarsz és felejteni, amiért nem tudod helyrehozni, amit elrontottál. Nem kellett volna kinyitnod azt a dobozt – ostorozhatod ezzel magadat. De már késő…
  – Shinri – a rémképek közé beférkőző hang újra és újra téged szólít. Az ismerős, kellemes csengésű szólam kivezet a sötétségből, amiből szabadulni akarsz. A gyöngéd rázogatás, mely válladat éri, győz meg arról, hogy valóban ébren vagy már. A lány, ki föléd magasodik, mégse emlékeztet arra, akit először hangja alapján hozzákötöttél volna. Álmaid mezején a hangfoszlányokból talán Youkoval azonosítottad őt, azonban ez a Tsukimisou egyenruhát viselő hölgyemény aligha hasonlít rá. S olyan apróságokon leakadni, mint hogy közel egy magas az emlékeidben élő állítólagos nőrokonoddal, vagy, hogy majdhogynem egyhosszú a hajuk, elenyésző hasonlat. A lány arca élettel telibb, kisimultabb. S ibolya lila szemei, miközben aggódva vizslat téged, még így is különleges energiát sugároznak.
  – Szinte tudtam, hogy el fogsz aludni – jegyzi meg olyan hangnemben, mintha ez mindennapos tevékenység lenne részedről. Kezét eközben homlokodra teszi, pár másodpercig tanakodik, mielőtt elhúzná onnét kacsóját. – Hogy érzed magad? Szerintem csak egy kis hőemelkedésed van, az nem súlyos a körülményeket tekintve. Azért próbáld meginni – mutat az ágy melletti tálcán lévő pohár tartalmára. Annak fehéres színével még nem lenne gondod, de az orrfacsaró szagával…
Ha körülpillantasz a szobában, az egyszerűen van berendezve. A közeli kisasztalon pergamenek hada sorakozik, aki legutóbb olvasott belőlük, kissé rendetlenül hagyta ott őket. A sarokban egy erhu árválkodik. A szoba ablaka résnyire nyitva van, a nap fénye besüt rajta, enyhe szellőt engedve keresztül magán az otthonos lakba. A hangszert érő szélmozgás időnként megbúgatja húrjait. Az ablak mellett, mindkét oldalán, egy-egy gyönyörűen festett kép díszeleg. Az egyiken bonyolult ecsetvonásokkal bölcs mondást látsz visszaköszönni: „Elég, ha említed s ott terem árnyéka.
Hogyha Uenoról és Youkoról, vagy a dobozról kérdezősködsz a lánytól, ő értetlenkedve pillant rád. Lerí róla, hogy elképzelése sincs miről vagy kikről beszélsz.
  – Biztosan csak a lázálom láttatta ezt veled, Shinri… Shin-oyaji szerint az Eikyo-higi járhat ilyen mellékhatásokkal. – Nagy tanácstalanságában ennyivel tudja le az egészet.
  – Ne totojázz! Idd meg, aztán öltözz fel, különben elkésünk! – Ha megérdeklődöd, hogy mégis hol van jelenésetek a lány hitetlenkedve néz feléd, miközben lerakja ágyad szélére a gondosan összehajtogatott testőri ruhát. Már látványa is nosztalgikus érzéssel tölt el téged, a régi időket idézi fel benned.
  – Ne mondd, hogy elfelejtetted a szertartást! – A lány megcsóválja a fejét. – Ryuuno-otohji sejtette, hogy nem jó ötlet egy nappal az ünnepség előtt megcsinálni a 7. fázist. Biztos, hogy jól érzed magad? – Megteheted, hogy kínosan eltereled a témát, vagy előhozakodhatsz azzal, hogy még a nevére sem emlékszel. Hiszen az általa megnevezett személyek között is tanácstalanul tapogatózol. S lehet nem ártana tisztázni ezt az egész kavarodást.
  Ha az utóbbit választod, akkor a lány arcára komoly aggodalom ül ki, és azt tanácsolja, hogy a ceremónia után mindenképpen beszélj erről Shin-oyajival. Mellékesen a nevét* is elárulja neked.

  A kínos téma után, vagy bölcsen elkerülve azt, végül a lány távozik a szobából arra az időre, míg összekészülődsz. Úgy tájékoztatott, hogy 10 perc múlva a ház bejáratánál találkoztok.
  Az öltözködés idejére a pavilon mögé húzódsz, amaz takarásában egy kis szekrényre helyezett tükröt is látsz, melybe belenézve érhet az első sokk itt léted alatt: ha lehet, legalább 4-5 évvel fiatalabbnak festesz. Habár korod miatt amúgy se kellett panaszkodnod. De az ékszereid hiánya igencsak szembetűnőek. Azonban nem húzhatod nagyon az időt a különbségek keresgélésével, hiszen a rendelkezésedre álló percek rohamosan telnek. S a lány szavaiból levontad, hogy nem lenne túl szerencsés lekésni a nagy áhítattal emlegetett rítust.
A szobából kilépve eleinte idegennek ítéled a folyosót, melyen mész. Lassacskán pedig tudatosul benned a ház mibenléte. Az ősi Amatsuji-kúria, ahol tenmagad is élted a gondtalan gyermekéveidet. Az alsó szintre érkezvén, a bejáratnál valóban ott vár téged a lány, izgatottan toporog, míg észre nem vesz téged.
  – Éppen időben! Ha elkésünk, megnézhetjük magunkat. Shin-oyaji biztosan kitér a hitéből és nem kímél minket a legközelebbi edzésen! – Megragadja kezedet, hogy ezzel késztessen arra, hogy villámtánccal gyűrjétek le azt a távolságot, melynek megtétele valószínűleg kétszer annyi időbe tellett volna. A közlekedés eme módja miatt kevésbé tudod megfigyelni környezetedet, de az elmosódott foltokból úgy-ahogy meg tudod határozni, hogy valóban az Amatsuji-birtokon lehettek.
A Getsurei melletti nyílt tisztáson állapodtok meg, ahol már nagy a nyüzsgés. A fehérhajú kavalkád között alig-alig láttok el. Azonban a veled lévő lány tudja a dolgát, bravúros taktikával megkerülitek az egész tömeget, hogy az üdvrivalgás fókuszához minél közelebb kerüljetek. Egy nálad bő egy fejjel alacsonyabb, díszes kimonóba bújt fiú mögött álltok díszfalat. Az alig 13 év körüli gyermek lopva pillant hátra rátok.
  – Késtetek. Mi tartott ennyi ideig?
  – Valakinek hosszú éjszakája volt – a lány válaszolt helyetted, fejével enyhén feléd biccentett. A fiú csak némán bólintott. Ekkor figyeled meg jobban, és veszed észre jobb szemét keretező égési sérülés nyomait, mely miatt éles fájdalom mart mellkasodba. Ezt kísérően megelevenedett előtted az égő épület. A föléd magasodó férfi határozott hangon utasított ki eme fiúval a lángoló helyről, akkor sokkal kisebb volt ő is, akárcsak te. Ifjú suhanc voltál. Már csak dacból is vonakodtál. Nem akartál menni, nem akartad hátrahagyni a férfit, kihez érzed, komoly kötelék köt, még úgy is, hogy nem látod tisztán az arcát. Habozásod okán ez az előtted álló fiú majdhogynem…
  – Shinri, minden rendben? – e kérdés rángat ki az emlékek sűrűjéből. – Nagyon elsápadtál. – A melletted álló lány arcán látod, hogy komolyan fontolgatja, hogy elkísérjen innét, hogy lepihenhess. Nem látod magad, de ha ennyire aggódik, bizonyos, hogy nem tréfál. Visszautasíthatod ezt a kedves gesztust, habár mint utóbb kiderül, nincs is más választásod. Ugyanis nevedet hallod a fiútól, ki miatt az imént a messzi múltba keveredtél.
  – … Az első Benkan parancsomként ezennel magam mellé szólítanám Amatsuji Shinrit – a határozottnak szánt szavak a fiú ajkaiból éles kontrasztot alkottak megjelenésével. Éppen csak mutáló hangjával mégis képes volt valami tekintélyszerűt belevinni hangtónusába, mely lenyűgözte a színes vendégsereget, kiket csupán most tudsz szemügyre venni. A jelenlévők között láthatsz testőröket és díszes öltözetbe bújt személyeket egyaránt. Talán nemesek lehetnek? Azonban nem totojázhatsz sokáig. Még a lány is meglök óvatosan, hogy elindulj végre. Nem is mernéd megváratni a Benkant, de az első lépések egy ilyen helyzetben a legnehezebbek…
  Miközben a fiú mellé igyekszel, beléd mar a felismerés, hogy belementél a környezeted által követelt szituációkba. De nem is igazán tudod már eldönteni ezen a ponton, hogy mi az igazság. Az álom, melyből ébredtél, vagy ez az egész, amibe hirtelen belecsöppentél?

(click to show/hide)

Ueno & Youko:

  Üresség…
  Sötét és kínzó. Nem hallotok semmit. Nem láttok semmit. Egyszerűen hátborzongató… láthatatlan béklyóként fonódik körétek, megragad és nem ereszt titeket. S magatehetetlenségeteket kihasználva különböző mély érzéseket elevenít fel bennetek ez a hangtalan űr.
A feketeség otthonában pislákoló fény ütötte fel a fejét. Meglehetősen apró volt, egyetlen színfoltja az egész jelenségnek. Ebből távoli hangfoszlány jut el hozzátok. Mindketten egy számotokra fontos személy* segélykérő szólongatásában azonosítjátok amazt. Érthetetlen módon csupán neveteket ismétli. Hogy miért? Ha kérdezitek, sem tudjátok meg, nem válaszol.
Nem voltatok biztosak benne, de remélhettétek, vagy csupán feltételezhettétek, hogy a fénylés lehet innét a kiút. Persze az is felmerülhetett bennetek, hogy ez nem más, mint egy borzalmas játék, egy csapda, amit megközelíteni nem bölcs, sőt öngyilkosság. Viszont a kíváncsiság, a rettegés szülte menekülési kényszer, vagy a segíteni akarás vágyából, de végül engedtetek a gaz csábításnak. Eldobtátok magatoktól az ész érveket, csak a fénylésre és az abból kiszűrődő hangra összpontosítotok. Megkíséreltek közelebb menni hozzá, csakhogy eme különleges helyen nem igazán érzitek saját valótok jelenlétét. Úgy mozogtok, hogy nem érzitek testeteket. Nem érzitek, mikor megtesztek egy lépést előre, mely még inkább irtózatossá teszi ezt a kísérteties helyet, ahová belecsöppentettek.
  Mikor a ragyogás közelébe értek, nyújtózkodtok, próbáljátok elérni ezt az aprócska jelenést, hogy magatokhoz vegyétek. S ekkor…

*Az illetőnek nem muszáj élőnek lennie, lehet egy, a karakter múltjában fontos szerepet játszó személy is a múltjából kiragadva.


  Ekkor tértek magatokhoz. Az üresség, mely eddig körülvett titeket: megszűnt. Akárcsak egy álom, egyszerűen elillant. Azonban a hang tulajdonosát ki kétségbeesetten szólongatott titeket, nem látjátok sehol. Csupán ti vagytok ezen a ködös, mocsaras helyen.
  A körülöttetek lévő növényzet magasra nyúlik, a fák sűrű lombkoronái eltakarják a fényt. Néha madárszerű szárnycsapásokat hallotok, vagy éppen apró furcsa rovarok vészjósló kórusát. Olykor-olykor pedig kisebb termetű élőlények mozgását pillantjátok meg a sűrű aljnövényzetben.
Az egyik pillanatban hangos vonyítás kíséretében, egy denevérre emlékeztető, ugyanakkor farkas fejjel rendelkező lény röppen el fejetek felett, mely arra késztet titeket, hogy lehajoljatok. Hacsak nem akarjátok a hajatokba beakadva látni a szokatlan figurát.
A sárkányfejű sólyom vészjóslóan csiripel le rátok, majd száll tova az is egy számára tetsző pillanatban. 
A szakállas macska vernyogva üldözi patkányszerű prédáját, ezt még egészen elfogadhatónak tituláljátok. Csak éppenséggel megpillantjátok az űzött vad orrát, mely elefántokéhoz hasonló ormányban végződik. Riadalmában pedig olyan vészjelzést ad le vele, hogy tőle visszhangzik az egész hely. 
Amikor feleszméltek a szokatlan fauna keltette döbbenetből, megpróbálhatjátok összedugni fejeteket azzal kapcsolatban, hogy mégis mi ez a hely, miképpen kerültetek ide, illetve mindközül a legfontosabb: hová lett Shinri?
Tanakodásotok lassacskán éles vitába csap át. Az ismeretlen térség okozta páni félelem, a helyzet érthetetlensége és a tudat, hogy úgy komolyabban egyikőtök sem vágyik a másik társaságára, komoly frusztrációt jelent mindkettőtöknek. Emiatt pedig képtelenek vagytok uralkodni magatokon. Vagy valójában a hely váltja ki mindezt belőletek?
Nem merengtek el éles szóváltásotok miértjén egészen addig a pontig, míg olyan dolgokat nem vágtok a másik fejéhez, melyet valójában nem akarnátok kimondani. Azonban már túl késő visszaszívni a bántást. Nincs is lehetőségetek szusszanni, hogy tiszta fejjel, felnőtt módjára beszéljétek át a helyzetet. Ugyanis egy roppant barátságtalan lény vet árnyékot rátok…
Youko, mivel te állsz szemben az újdonsült társasággal, így te látod meg először az ocsmány rémséget. Nagyjából 3 méter magas pókszerű lény, széltében dupla akkora, mint magassága, amelyet többnyire a szélesre kitárt, testéből kijövő fullánk vagy éppen ollószerű veszedelmekben végződő végtagjai tesznek ki. Hosszúságát a potroha fokozza, mely így nagyjából az 5 méterhez közelít. A már termeteiben is barátságtalan lény csáprágóit kattogtatva furcsa nyálszerű ragacsot csepegtet Ueno vállára, hogy ezzel hívja fel magára a férfi figyelmét is.
Vörös szemei világítanak a sötétben, ráadásul hosszú, izmos lábai mellette dolgoznak. Gyors mozgást kölcsönöz neki és nem jelent neki kihívást felszaladni egy közeli fa törzsén, hogy aztán a növényvilágot kihasználva elrejtőzzön előletek és egy általatok nem várt pillanatban újból lecsapjon.
Ueno, szerencsétlenségedre a szörny első csapása elől nem tudsz kitérni. Hiába figyelmeztet társad a lény jelenlétére. Egyik ollóban végződő csápját kegyetlenül oldaladba szúrja, úgy szalad át rajtad, mint kés a vajon.*
Youko, téged éppen csak súrolt egyik fullánkban végződő lábával, ugyanis sikerült úgy fordulnod, hogy jobb karodon felületi sérülést okozzon csupán.
Amikor a szörny egyértelműen ártó szándékát látva fegyvereitekhez nyúlnátok, azt kell, hogy tapasztaljátok: nincsenek nálatok zanpakutouitok. Ueno, téged nem foglal le annyira az ebből származó esélycsökkenés, mint társadat. Youko, te viszont kifejezetten stresszként éled meg a zanpakutou hiányát. S mikor elkezdesz tűnődni azon, hogy lehetsz képes a látásra nélküle, lassacskán azt veszed észre, hogy szemeid előtt eltűnik a világ. Ez idő alatt éppen, hogy sikerül elkerülnöd a szörnyeteg újabb csapását, de amaz látva kiszolgáltatott állapotodat nem habozik tovább sorozni téged, míg le nem terít. Ennél a pontnál látásodat teljesen elveszíted. Nem tudsz védekezni ellene, a lábadat ért találat miatt pedig mozogni sem tudsz.
Ueno, habár fegyvertelen vagy, egészen jól kezeled a helyzetet, azonban mikor varázslatok segítségéhez folyamodnál, azt kell, hogy tapasztald: hatástalan. Ha jobban szemügyre veszed környezetedet, akkor találhatsz hosszú, vastag botot, mely pótolhatja a fegyver hiányát, azonban nem tart ki sokáig. A fenevad könnyedén roppantja szét. Viszont volt alkalmad megfigyelni a szörnyeteget, így rájöhetsz, hogy csapásai sorozatszerűek, és minden ötödik után hagy egy nagyobb lélegzetvételnyi szünetet. Mely egyre nő, ahogy tovább és tovább hadakoztok egymással, tehát a lény is képes elfáradni.
  Bár megfontolandó, hogy megpróbáljátok itt helyben legyőzni, vagy inkább a taktikai visszavonulás mellett döntötök. Mindketten sérültek vagytok, a szörny pedig határozottan erőfölényben van. Mit választotok?

*A támadása nem ér komoly szerveket, azonban a későbbiekben a vérveszteség miatt számíthatsz szédülésre és ebből adódó egyéb rosszullétre.


(click to show/hide)

(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Youko Miu

Tsukimisou Benkan

Eltávozott karakterek

12. Osztag

*

Mizushima-ház testőrségének vezetője

Szint: 8.

Lélekenergia:

60% Complete
40 000 / 45 000

Hozzászólások: 90

Hírnév: 4

Infó

Tárcában: 13 500 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
holdezüst éjkék elszíneződéssel a peremén

Egyéb hovatartozás:
Shinigami Nőegylet

Kapcsolat cimke:
Özvegy

Mottó:
A kapcsolat a kötél. A szeretet hurok a végén.

Post szín:
#1c97a5 // #5dc3cf


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yazen I. – A titkok nyitja
« Válasz #5 Dátum: 2016. Febr. 14, 01:55:33 »
  Nem értettem ezt a körém fonódó álnok sötétséget. Hessegethettem, de próbálkozásaim reménytelen kudarcba fulladtak. A sötétség rám telepedett és azt a kétszáz szenvedésekkel teli évet idézte, ami miatt, ha tehetném, kitépném a mellkasomban ütemesen dobogó fájdalmat.
  Gyűlölöm a sötétséget. Ebből születendő félelem miatt szemeimet is alig merem lehunyni egy-egy éjszaka alkalmával. Minden egyes eljövetelekor attól rettegek, hogyha legközelebb felébredek, akkor ismét megszűnik létezni előttem a világ, s újból vakságom rabja leszek.
Habár tudtam – helyesebben szólva: reméltem – ez más, ez nem az a sötétség, melytől éjszakánként félek álomra hajtani fejemet. Mégis ott lapult lelkemben a rettegés. Éreztem, hogy a pánik kezd eluralkodni rajtam. 
  Youko. – Döbbenten kapom fel a fejemet, mikor a nevemet hallom. Bár sokkal inkább a hang miatt, akihez kötni tudom. Mikor megismétli a nevemet, megbizonyosodok arról, hogy nem képzelődtem. Bár mindenképpen hihetetlen már csak egy magában is, hogy ő lehetne az, hiszen ő akkor… aznap
  – Hiroshi? – kiszáradt torokkal fordulok a hely egyetlen pislákoló fénypontja felé.
Itt vagyunk, és annyi mindent kérdeznék tőled… Szeretném látni az arcodat és bocsánatot kérni tőled, amiért nem voltam elég erős, hogy megvédjelek titeket. De… te miért nem mondasz semmit?
Ahogy Hiroshi szavai egyre kétségbeesettebb segélykérés hangját öltik fel, miközben nevemet ismételgeti, észre se veszem magamon, hogy elindultam. Lábaim maguktól vittek előre a fény irányába. Holott botorság azt feltételeznem, hogy azon túl találkozhatok Hiroshival, hogy megbeszélhetjük az elmúlt kétszáz évet. Talán csapda, talán nem is kijárat, talán nem is fog történni semmi sem, amikor odaérek a ragyogáshoz. Mégis hagytam, hogy az ésszerű gondolkodást legyűrje az érzelem, mely sebezhetővé tesz mindnyájunkat. Érzelem… az a veszélyes fegyver, melyet magában hordoz a lélek, s ha egyszer elérte azt, bilincsként köti magához a rabul ejtett szívet.
Viszont nem engedhettem spontán spekulációknak! Nem tudtam, hogy hol vagyok, meglehet, csupán egy álom ragadott magába, és amikor végre elérem a fényt, felébredek és minden visszakerül a normális kerékvágásba.
  Hiroshi, kérlek, várj egy kicsit, mindjárt segítek…

  A vörös telihold képe aggodalommal töltött el. Hiába adtam le a testőrségen belül használt kézjelet, nem kaptam segítséget.  Riadtan kerestem tekintetemmel Hiroshit és a többieket. A föld tocsogott a vértől, a tömény vas illata elszédített. Megfordult körülöttem a világ. Hevesen kalapáló szívvel kerestem őt. Ott feküdt, mozdulatlanul…
  – Hiroshi! – szapora légvétellel riadok fel. A rémképek lassan tovatűnni látszódtak. Mikor meggyőződöm arról, hogy nem ellenség és semmiképpen sem Hiroshi az, ki mellettem van, ülő helyzetbe kényszerítem magamat. Bal tenyerembe temetem arcomat, miközben igyekeztem korrigálni légzésemet és mindenekelőtt lenyugodni.
  – Hol vagyunk? – teszem fel a kérdést, amint sikerült visszanyernem lélekjelenlétemet.
Miután álló helyzetbe parancsolom tagjaimat, körülvezetem tekintetemet az ismeretlen helyen. Nem igazán tudom eldönteni, hogy mi lep meg jobban, a sárkányfejű madár, a farkas fejű denevér, ami elől kénytelen kelletlen el kellett hajolnom, vagy a szakállas macska, amely ormányos patkányt kergetett. Megdörzsöltem szemeimet, mintha csak a látásommal akadnának problémák. De miután a furcsábbnál-furcsább élőlények nem tűntek el, kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy nem káprázik a szemem. Ez pedig cseppet sem nyerte el tetszésemet.
  – Hol van Shinri-bácsi? – szegezem Uenonak a kérdést, ahogy végigjárattam tekintetemet az ismeretlen erdőrészleten. A keresett felett sehol se találtam. A szokatlanabbnál-szokatlanabb élőlények pedig semmi bíztatót nem őriztek magukban. A gondolat, hogy bácsikám itt van valahol, tőlünk távol, határozottan aggodalommal töltött el.
Ueno reakcióját eleinte meglepettséggel fogadom. Nem tagadom, megelégedtem a megfigyeléssel, és hogy láttam, egyben van. Tehát egyértelműen következtettem ebből: bizonyosan jól van. Nem láttam okát azzal fárasztanom, hogy megérdeklődjem tőle, hogy s mint érzi magát. De amikor olyan szavakat vesz ajkaira bácsikámmal kapcsolatban… a mentoráról! Emiatt valahogy már az se érdekelt, hogy esetleg kezét törte, vagy asztmás. :|
  – Remélem is, hogy jobban vagy! Hogy beszélhetsz így Shinriről?! Azt hiszed, tehet az állapotáról?! Növessz egy kis gerincet és légy együttérzőbb! – felemelem hangomat, miközben nem tetszésemet fejezem ki meggondolatlan szavait hallva. – Ne felejtsd el, hogy a mentorod volt, részben neki köszönheted, hogy ide jutottál! – idegesen szorítottam ökölbe kezeimet. – Nézz rám, amikor hozzád beszélek! – förmedek rá. Ki nem állhatom, ha valaki nem mondja őszintén a másik szemébe, amit mond.
  – Azt mondtam, ne merj így beszélni róla! – rivallok rá a hellyel való tekintett nélkül. Nem érdekelt, hogy felzavarom ezzel az erdő szokatlan népét. – Rendet teremteni… Nem tűntél el?! Igen? – ezúttal visszafogva hangerőmet, izzó tekintettel, fogaim között sziszegem előbbi szembesítő kérdéseimet. – Hol voltál, amikor megtámadtak minket?! Hol voltál, amikor egyértelmű jelét adtam, hogy erősítésre van szükségem?! Hol voltál, amikor Hiroshit megölték?! És hol voltál amikor… – lenyeltem a kimondani kívánt szavakat. Annak az ártatlan léleknek az elvesztése túlságosan fájt ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben szóvá tegyem. – Bolond! Hogyan is érthetnéd meg Shinri, Akira, vagy akár az én veszteségemet, hiszen soha nem is voltál igazi Amatsuji, hiába hitegetett vele anyánk! – kimondott szavaimmal magamnak okozok meglepetéseket. Már túl késő őket visszavonni, pedig annyi ostobaság hagyta el ajkaimat.
Annakidején sose értettem meg igazán, hogy miért ragaszkodtak ennyire Mitsuyukihoz szüleim. De akkor ostoba voltam még, gyermek. Mégis elfogadtam, hogy így legyen, nem bántam, hogy a fiú, ki sose volt testvérem Amatsuji legyen, mert szüleink valami olyat láttak benne, amit én nem adhattam meg nekik. S talán az önző remény is közrejátszott benne, a vágy, hogy szabadon élhetek, hogy nem kell kötelezettségeknek megfelelnem többé, mert Mitsuyuki, majd ő lesz a Benkan és... Hol romlott el? Most már tudom, hogy egyikünknek sem ezt az utat szánták. Hiába volt ott öcsém és Mitsuyuki, valami különös oknál fogva Őseink mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy én járjam végig ezt a fájdalmakkal kikövezett utat. Chichiue, olyan könnyű lenne minden, ha most itt lennél… Miért nem készítettél fel rendesen? Miért titkolóztál előttem, ha azt akartad, hogy a nyomdokaidba lépjek?
Zavartan sütöm le szemeimet, ahogy felrémlenek Hahaue kedvesen csengő szavai, emlékeztetve a testvéri kötelékre, amit sohasem fogadtam el igazán. Noha Hahaue akkor arra is figyelmeztetett, hogy egy vita épp olyan fontos, mint a másik fél vigyázása. Ez az emlék, ezek a kellemes szavak térítettek észhez és hessegették el a bosszantó beszélgetés foszlányait lelkemben.
  – Mitsu, vigyázz! – remegő hangon intem óvatosságra. Ezzel egy időben rugaszkodom el én is a szörny fullánkjától. Ahogy végigszántotta ruhám anyagát és enyhén a bőrt felkaromon, parancsoltam tudatomat, hogy koncentráljak. Nehezen ment
Szerettem volna azt mondani Mitsuyukinak, hogy az előbb nem úgy értettem. Ezt… ezt nem én mondtam, nem is értem mi történt velem. Nem gondoltam komolyan. Kettőnk közül mindig is ő volt az Amatsuji, nem én. S hiába vágytam olyanná lenni, mint atyánk volt, sose tagadhattam le, hogy Yazawa vagyok. Erre Kagura-obahan és édesanyánk is rengetegszer emlékeztetett. De ezek csak nevek! Miért kell elszakítania minket?
Miközben kitérek a szörny újabb csapása elől, reflexszerűen nyúlok zanpakutoum után. Általában hátamon viselt penge azonban nincs ott, csupán a levegőben kapkodok kezemmel.
  – Tsukuyomi – földbe gyökerezett lábakkal állok egyhelyben. Lélegezni is megfeledkezem egy pillanatra. Hova lett Tsukuyomi… és hogy lehet az, hogy látok nélküle is? Én ezt nem értem, mi ez a hely, mi történik velünk. Fel akarok ébredni
Szakaszos mozdulatokkal térek ki a szörnyeteg támadása elől, érzem, ahogy csáprágója fülem mellett halad el. Rettenetesen kiszolgáltatottnak érzem magam ebben a helyzetben, Tsukuyomi nélkül. Ahogy folyamatos meghátrálásra kényszerít a fenevad, azon kapom magamat, hogy látásom fokozatosan romlik. Próbáltam betudni a riadalomnak, melyet a zanpakutou hiányából éreztem. Parancsoltam elmémet, hogy elkergesse a baljós gondolataimat, hogy figyeljek és meglássam a lény gyöngepontjait. Azonban a fenevad a bal szemem sarkából érkező csapásával teljesen meglep. A földre esek miatta, miközben vérző karomra szorítom másik kezemet. Hangos nyekkenéssel érkezem a talajra. Összeszorított fogakkal néznék fel a szörnyetegre, hogy lássam, mire készül, de… nem látok mást csupán a sötétséget. Lélektükreim elől újból eltűnt a világ. Miért kínoztok ezzel dicső Amatsujik? Miért bűntettek most, mikor más élete is függ tőle?
Fájdalmasan szorul össze mellkasom, elmém kiürül, a félelem, a reménytelenség teljesen megfagyaszt. Holott a józanész azt diktálja, hogy fussak, meneküljek…
Fájdalom. Nem tudok a bátor Amatsuji lelkekkel azonosulni, nem tudom leplezni, hogy nem érzem. Fáj, kínozz, ahogy a szörnyeteg fullánkja húson és csonton tör át. Könnyek gyűlnek a szemembe, teljesen a földre szegezz hideg fullánkjával a szörnyeteg. Az éhező fenevad leheletét magamon érzem. Megpróbálom kezemet kitartani magam elé, hogy a Hat Rudas Fénybörtön parancsát elrebegve védjem meg magamat, de nem jutnak eszembe a rímes sorok.
Egyetlen gondolat vígasztalt ebben az abszolút veszett helyzetben, hogy Mitsuyukinak van lehetősége menekülni. Remélem, a vitánk ellenére megkeresi Shinrit és hazaviszi.
Fájdalmasan nyögök fel, amikor a lény kirántja fullánkját lábamból. Mikor a távoli hangok elérnek hozzám, ahogy hallom a fenevad idegesen toporgó lábait, Mitsuyuki zaklatott légvételét, miközben hadakozik vele. Mit művel?!
  – Mitsuyuki… menekülj te idióta – próbálom olyan hanggal mondani, hogy ő is hallja. De a fájdalom, mely lábamban lüktetett, nem csak érzékeimet tompította. A beszédemet is megnehezítette. Még ő szavalt hősködésről, akkor ő most mit művel?! Nem ideális erre az idő. Menjen és keresse meg Shinri bácsit, menjenek haza… Engem hagyjon itt, hagyjon magamra, majd megoldom.
Megpróbálok ellenkezni, amikor fel akar venni. Erőtlenül tiltakozom ellene, próbálom jobb belátásra bírni, hogy menjen egyedül, hagyjon hátra. Mert ennek így semmi értelme, ez öngyilkosság. Még a Benkanságot is eszébe juttatom, bár gyűlölök a testőrségen belüli rangkülönbséggel érvelni…
Legalább csak most ne hallgass Mitsuyuki. A vakság rosszabb a halálnál. Tudom, hogy haragszol, tudom, hogy nem beszéltük meg. Nem kérem, hogy bocsáss meg, ehhez nincs jogom. Gyűlölj csak tovább, de kérlek, jelezd valamivel, egy szóval, egy halk pisszenéssel, hogy nem haltam meg, hogy te is itt vagy.   
Mellkasom elnehezült, rettegtem a sötétben, hiába kívántam vissza a régi időket, amikor Hahaue mécsest gyújtott a szobámban, hogy elkergesse félelmeimet. Mikor altatót dúdolt, hogy tudassa velem, nem vagyok egyedül.
  Könnyek törtek fel belőlem, megállíthatatlanul patakzottak le arcomról. Gyűlölöm a tehetetlenséget, gyűlölöm a veszteség érzetét, gyűlölöm, hogy nem nézhetek utoljára Mitsuyuki szemébe, hogy elmondhassam: hibáztam, megint.

(click to show/hide)

Karakterlap

Amatsuji Shinri

Minamotonagawara Shinrikiyoru Waotaka

Shinigami

3. Osztag

*

Sanbantai 7. tiszt

Szint: 3.

Lélekenergia:

60% Complete
16 000 / 30 000

Hozzászólások: 52

Hírnév: 14

Infó

Tárcában: 12 200 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Gotei 13

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Reiatsu szín:
halvány szürkéslila

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló

Post szín:
#817679


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yazen I. – A titkok nyitja
« Válasz #6 Dátum: 2016. Febr. 14, 17:09:36 »
Feladtam. Gondolatban sem harcoltam már. Engedtem az ürességnek. Vártam, mikor fulladok bele, és szűnik meg a nyomás. Mikor érkezik el az áldásos pillanat, mely két évszázaddal ezelőtt megmentett a szenvedéstől, a szakadás saját realitásom és mások valósága között. Én magam invitáltam a feketeséget. Tegye a dolgát, töröljön ki a létezésből. A fájdalmammal együtt.
A körvonaltalan világ egyszer csak átalakult, a Gatsurei belső tere öltött formát előttem. Ott álltam, a dobozból kiáramló ragyogás sárgásfehér fátyolba vonta Youkót és Yukit. A jelenet láttán felvillant bennem egy gondolat: talán ez lesz az utolsó kapcsolatom a saját múltammal, talán teljesül a kívánságom, és magába olvaszt a feledés. A gondolat nem keltett megnyugvást.
Emlékezni akartam. Leróni a tartozásaimat. Ezúttal tényleg.
Megkíséreltem levetni a béklyóimat, teli tüdőből üvölteni, kiütni a ládikát a saját kezemből. Mind meddő próbálkozás. Youkót és Yukit elnyelte a fény, és ismét magamra maradtam.
Elbaltáztam. Az egész az én hibám. A gyávaságomé, a meggondolatlanságomé. Ha nem nyitom ki azt a dobozt, ha nem menekülök el, ha nem elégszem meg a könnyebb úttal, ha egy kicsit erősebb vagyok…
Egy hang a nevemen szólított. Minamoto – követte a hasztalan reménykedés, és egyetlen röpke másodpercre felhőtlenül boldognak éreztem magam. Minden rendben volt. Minamoto visszatért hozzám, vissza az életbe.
Shinri – csendült fel újból. A képzelgésem szertefoszlott, és ahogy elkezdett kitisztulni az elmém, a női orgánumban valaki mást ismertem fel, nem Minamotót. A felhőtlen boldogság örömmé szelídült, de ezzel is beértem. Legalább Youko nem hagyott itt. Legalább az ő kezét megragadhattam, hogy együtt keressük meg a kivezető ösvényt. Követtem hát a hangot, a bórúban parázsló tiszta világosságot.
Tagjaimban felengedett a bénultság, karomat vékony ujjak szorították. Nehezen nyitottam fel ólomsúlyú szemhéjamat. Először sziluettek derengtek fel, a háttérben bútoroké, előttem hosszú hajú lányé.
– Youko… – mormoltam. A szó a torkomat karistolta, alig volt több rekedt sóhajtásnál. Nehezen vettem levegőt, nyelvem hozzátapadt száraz szájpadlásomhoz. Lassan, nagyon lassan pislogtam párat.
A kép kiélesedett. Döbbenten farkasszemeztem az ismeretlen lánnyal. Fiatalabbnak tűnt Youkónál, az ő arcára nem véstek halovány nyomokat a megpróbáltatások, ibolyaszín íriszeiben életteli csillogás tükröződött az aggály mellett. Szinte éreztem a tekintetének simogatását.
Megkíséreltem felegyenesedni. A zsibbadás ezernyi tűként hasított az izmaimba. Az a benyomásom támadt, még az ereimben csordogáló vér is darabos és sűrűbb a szokásosnál. A hőemelkedést, melyet a lány diagnosztizált, erős szépítésnek találtam, a felkínált gyógyital bűze pedig csak súlyosbította a tüneteimet. Bátortalanul kortyoltam bele a folyadékba. Először kellemesnek hatott, aztán teret nyert a keserű utóiz. Fintorogva eresztettem lejjebb a poharat, közben körbekémleltem a puritán berendezésű szobában. Kíváncsiságomat először a sarokba támasztott hangszer ragadta meg, melynek húrjain szelíd fuvallatok játszottak. A falon egy-két festmény díszelgett, az egyiken a mesteri ecsetvonások közül egy mondat bontakozott ki. Valahol bennem rezonált a jelentése, de definiálni akkor és ott nem tudtam volna.
– Youko és Mitsuyuki? – érdeklődtem halkan, pillantásomat a szövegen tartva. Zavart csend telepedett közénk, a lányt nem felelt. Mikor végre ránéztem, tanácstalanságot fedeztem fel rajta. Lázálommal magyarázta a számára érthetetlen kérdést.
Rámarkoltam a pohárra, és belemeredtem a fehéres lébe. Belecsöppentem egy idegen világba, és fogalmam sem volt, miként evezzek ki a partra, vagy kutassam fel az áramlatot, mely előrébb visz.
Nem ismertem ezt a helyiséget. Nem ismertem ezt a lányt. Nem ismertem semmilyen Shin-oyajit, se ezt az Eikyo-higit meg a mellékhatásait. És nem ismertem magamat sem. Ezt az énemet, akiről betegség idején ilyen gyengéden gondoskodnak, semmiképp.
Igaza lehet – töprengtem el –, talán tényleg lázálom.
A lány utasítására kelletlenül ugyan, de az utolsó cseppjéig lehajtottam a gyanús löttyöt.
– Elkésünk? Honnan? – Nem vettem fel a szemkontaktust vele, helyette az összehajtogatott öltözetet bámultam. A sötétkék anyagon félholddal határolt kankalin fehérlett. Viseltem már ezt a szimbólumot a szívem fölött. Mind viseltük. Youko, Yuki, Kiyoru, Nagawara és Waotaka is.
A nevek láncolata lavinát indított el bennem, mely egészen távoli, szétfoszló képsorokig vezetett. Először Yukinál láttam a gyakorló kardot, hallottam saját hangomat, amint instruálom őt. Aztán következtek a többiek, egymás után. Fehér fejecskék a tábortűz körül, az edzőteremben, a réten. Végül a saját markomban szorongatott bokken, az erős kéz a vállamon, és a határozott utasítások.
A lány válasza térített vissza a jelenbe.
Ryuuno-otaji… hetedik fázis… szertartás… Minden annyira ismerősen hangzott, mégsem tudtam hová tenni a kifejezéseket. Mint az álom, ami ébredés után ott úszkál körülötted, melynek jelenetei fel-felbukkannak, de hiába kapsz utánuk, addigra elsüllyednek, csak a hangulatuk telepedik le rád.
Nem. Nem éreztem jól magam, ám azt sem állítottam volna, hogy rosszul vagyok. Belesüppedtem egy furcsa, valósággal hátborzongató kedélyállapotba. Az ismeretlen és az ismerős határmezsgyéjén billegtem előre-hátra.
– Semmi bajom – nyugtattam meg a lányt. – Majd a… a ceremónia után beszélünk.
Amint távozott a szobából, feltápászkodtam, és elvonultam átöltözni. Gépiesen mozogtam.
Ki kellett derítenem, mikről és kikről beszélt a lány, hogy hol vagyok, és legfőképpen, hogy miért vagyok itt. A talányok sora a paraván mögött újabb taggal bővült: milyen évet írunk?
Mióta az eszemet tudom, sosem néztem ki húsznál többnek, és akkor, a képmásomat szemlélve rájöttem, hogy fiatalabbnak sem láttam magam ezelőtt – jobban mondva nem emlékeztem rá. Nehezen azonosítottam be a tükörből visszameredő srácot; maximum tizenhatnak festett, a haját viszonylag rövidre vágatta, ráadásul se a fülében, se a szemöldökénél nem aranylottak ékszerek. Csodálkoztam még néhány percet, mielőtt összeszedtem a maradék lélekjelenlétem, és felhúztam a kikészített egyenruhát.
Az összkép hatására hasogatni kezdett a fejem. Emlékek igyekeztek előfurakodni, ám félúton megrekedtek. A halántékomat masszírozva, hunyorogva kóvályogtam ki az ajtón. Muszáj volt sietnem – a lány aggodalmaskodása alapján arról a bizonyos ünnepségről fővesztés terhe mellett sem késhettem el.
Odakint megtorpantam, értetlenül fordultam körbe. Majd az értetlenséget fokozatosan elűzte a bizonyosság: ez az otthonom. Itt nőttem fel. Ezeken a folyosókon kergetőztem, ezekben a szobákban bujkáltam egy-egy csínytett után.
Az apró részletekre koncentráltam, a foltokra a falon, a karcolásokra a padlón. Mindet elraktároztam a felfedezésre váró történetek mellé, melyeket magukban őriztek. Előbb-utóbb vissza fogom idézni őket.
A ház előtt a türelmetlenül toporzékoló lány felé indultam, már nyitottam a számat, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és ekkor rádöbbentem: nem kérdeztem meg a nevét. Valószínűleg jobb is így. Nem szerettem volna még jobban felzaklatni.
A lány végül megneszelte a jelenlétem, és kéz a kézben elszáguldott velem, nehogy ez az ominózus Shin-oyaji „kitérjen a hitéből”. A nagy sebesség miatt nem nyílt alkalmam megvizsgálni a környezetet, pusztán sávokba olvadt épületeket és növényeket különítettem el egymástól.
Gyanúm, miszerint az Amatsuji-birtokon tartózkodtunk a Gatsurei melletti tisztáson igazolódott be. Nem is a helyszín, hanem a fehérhajú gyülekezet hatására. A lány zavartalanul elnavigált a tumultus mellett, és besorjáztunk egy – ahogy Furihime fogalmazna – „roppant impozáns” kimonójú gyermek mögé. Ő és kísérőm váltottak pár szót, fel sem fogtam, miről. Kizárólag a fiú arcára bírtam fókuszálni, pontosabban az azon éktelenkedő égésnyomra. Kiszaladt a levegő a tüdőmből, és éles fájdalom szorított satuba. Biztos voltam benne, hogy pillanatok kérdése, és összeroppanok.
Az épületben lángok táncolnak, felkúsznak a falakon, szenes, fekete csíkokat mázolnak rájuk, pirosban és sárgában fürdik a világ. Érzem a forróságot a bőrömön, a füst, a szén szagát, a homlokomon pergő izzadtságcseppeket. A fények között sötét árnyékok borítják a fölém tornyosuló férfit. Igazi óriás hozzám, a sihederhez képest. Reszket a térdem. A férfi azt parancsolja vigyem a fiút, és menjek. De nem hagyhatom őt itt. A perzselő csóvák felénk törnek, körbevesznek, reccsenések, pattogás, sercegés zúg a fülemben. A férfi tovább noszogat, erélyesen. Nem tűr ellentmondást. De nem hagyhatom őt itt. A levegő nem enyhíti már a légszomjamat, túl forró, túl sűrű, túl nehéz. De nem hagyhatom őt itt. Fontos nekem. Megvetem a sarkam, makacskodom, habozom. És megfizetem az árát. A tűz, akár egy tünékeny ragadozó ugrik a fiúra. Miattam… Megint miattam…
Lebámultam a talajra, és ráharaptam az ajkamra, hogy visszazökkentsem magam. Nem válaszoltam a lánynak. Egy szó sem jött ki a számon. A perszelés nem szűnt meg teljesen, a füst tovább fojtogatott, a rettegés mélyen belém itta magát.
Vontatottan emeltem fel a fejemet. A fiú engem hívott, kijelentését határozottság hatotta át – ismerősen ismeretlen, akárcsak ez az egész helyzet.
Óvva sandítottam jobbra, majd balra. A felcicomázott és uniformisba bújtatott vendégek csodálattal, tisztelettel figyelték a fiút, aki Benkannak nevezte magát. A lány finoman előre lökött, és én tettem egy bizonytalan lépést, aztán még egyet.
Mi volt az a múltbéli látomás? Ki ez a fiú? Miért szólított maga mellé? Mi ez az egész?
A lábaim maguktól vittek előre, tekintetem összekapcsolódott a fiúéval. És akkor, a betetőző káosz közepén, ebben a különös álomban, dimenzióban vagy bármi is legyen, egy belső sugallat évek, évtizedek, sőt századok óta először üzente azt: a helyes úton járok. Még rendbe hozhatom. Még vállalhatom a felelősséget. Még nem késő…
« Utoljára szerkesztve: 2016. Febr. 14, 17:12:38 írta Amatsuji Shinri »

Karakterlap

Ukitake Juushirou

Eltávozott karakterek

Hozzászólások: 212

Hírnév: 5

Infó

Tárcában: 1 899 700 ryou

Technikatár
Ajándék küldése


Hovatartozás:
Független

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Egyéb hovatartozás:
Nincs

Kapcsolat cimke:
Egyedülálló


  • Profil megtekintése

Nem elérhető Nem elérhető

Re:Yazen I. – A titkok nyitja
« Válasz #7 Dátum: 2017. Máj. 31, 19:41:54 »
Üdvölet! :hippy:

A mesélő kérésére lezárnám a küldetést. Két körre sajnos LP-t nem tudok adni, a jutalmak a következők:
Amatsuji Youko és Amatsuji Shinri: 1000 ryou
Ueno Mitsuyuki: 500 ryou

További szép játékot!