Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Shinozaki Amine

Oldalak: [1] 2 3 ... 6
1
Soul Society / Re:Mámoros szabadnap
« Dátum: 2020. Márc. 30, 18:38:26 »
Talán első sikernek könyvelhetem el, hogy csak sikerül valahogy Sachi-sant még azelőtt kirángatnom, mielőtt a személyzet, vagy bárki észrevenné a hóna alatt fickándozó állatot. Vagy legalábbis, nem hallottam a távolból ellenkező felkiáltásokat, összesúgásokat. Talán még nem lett veszve, hogy kérhessünk egy szobát.
Legalábbis, amíg Junko-sannak meg közben nem az jutott eszébe a távollétünkben, hogy egy lóval tarolja le a teljes fürdőt.
Kicsit úgy érzem magam, mintha egy béna western filmben lennék, de legalább ezt is kipróbálhattam, kötéllel elkapni, és megállítani egy lovat. Hitelesebb lett volna, amit ezekben a filmekben látni, ahogy pörgetik előtte a fejük fölött a kötelet, de én jelenleg örülök, hogy valahogy egyáltalán meg tudtam fogni, és állítani az állatot.
- De csak addig, amíg nem érzed magad rosszul. – sóhajtok fel Junko-san nyafogását hallva. Picit olyan érzésem van, mintha épp egy kisgyereket fednék meg, pedig ezt általában velem szokták csinálni. – Gondolj szegény pacira, mit érezne, ha még az is rákerülne a sörényére.
Ha mással nem, hátha a ló érzésével hatni tudok rá. Bár Sachi nem is maga lenne, ha nem még bíztatná is Junkot. Elengedem a fülem mellett az újabb nyafogást, hogy ő akar lovat, és Sachi-san felé fordulok egy féloldalas halvány mosollyal.
- Remélem úgy gondoltad, hogy mindhármunknak külön-külön egy.
Csak azért nem gyúl fel ismét a vörös lámpa, hogy nehogy Sachi most még több lóért akarjon elfutni, mert kiérzem, hogy csak az én vérem akarja ezzel szívni nagy valószínűséggel. De ne kínozzuk ezt a lovat, épp elég, hogy itt akarata ellenére töri be őt egy vadidegen, még plusz kettőt cipeljen a hátán? Mondjuk ha egy ló elkezdene galoppozni alattam… lehet én is hánynék.^^’
Azért még biztosan fogom az állatot a Hainawával, amíg Sachi-san lovakkal suttogót játszik. Nehogy a végén rosszul értelmezze a paci a nyugtatást, és azt higgye, menet van. Csak akkor engedem el, mikor átvenné már tőlem.
Futó ötlettől vezérelve már fordulnék is, hogy amíg ők pacigolnak, én elintézem a szobánkat, hogy annyival kevesebb dolgunk legyen, de mikor Sachi int, hogy kövessem őket, végül felsóhajtva indulok mégis utánuk. De csak hogy nehogy meggondolják magukat, Sachi-san is elcsábuljon, és egy teljes ménessel térjenek vissza.
- Szerintem hatvan kilométer per órás sebességgel sprintel, hogy a lehető legmesszebb kerüljön innen. – elkuncogom magam az orrom alatt. Tudom, hogy Junko-san nem engem kérdezett, de muszáj volt megjegyeznem, hogy az a szegény kacsa szerintem már árkon-bokron túl van.
Egy kérdő hümmentéssel pislogok fel Junko-sanra, mikor a nevem meghallom.
- Nem sokat. Csak egyszer-kétszer voltunk a… nevelőapámmal, és a bátyámmal. – na jó, talán egy-kettőnél többször, de még így is egy kezemen meg tudnám számolni hányszor. Volt, hogy csak ketten, volt, hogy hárman. Egyszer talán még itt is, de nem vagyok biztos benne.

2
Soul Society / Re:Mámoros szabadnap
« Dátum: 2019. Aug. 22, 00:40:31 »
Egy pillanatig muszáj elgondolkoznom Junko-san kérdésén. Van egyáltalán dopping? Jó ötlet-e a felpörgetés, mikor ilyen rossz most a gyomra?
- Hm… Kezdetnek egy jóóóó vacsora rengeteg menüvel, és választékkal. Az talán picit rendbe rakja a hasat. – szélesen elmosolyodok, már csak az étel gondolatára is. Lelki szemeim előtt megjelenik, ahogy bekopognak, és meghozzák az ételeket, az asztal pedig megtelik finomabbnál finomabb fogásokkal, hogy azt se tudjuk, miből válogassunk. Remélem hányás ide vagy oda, Junko-sannak is megjön rá az étvágya. Aztán csak lesz, ami felpörget minket. Ha Sachi-sanon múlik, biztosan.
Csak mosolyogva hallgatom Sachi-san magyarázatát, de mikor hirtelen gondol egyet, zavartan pislogok utána.
- Mi…? Vá… Várj, mit hozol? – kiáltok utána, és még a kezem is emelem, de feleslegesen, elviharzik. Fuh, remélem csak egy gumikacsát akar…
Döbbenten pislogok, mikor visszaérkezik. Ha nem hápizna hozzá, kezdenék gyanakodni, hogy más is volt azokban az italokban az alkoholon kívül, de még így is kell néhány pislogásnyi idő, mire felfogom, hogy az a verdeső valami Sachinál az, aminek látszik.
- Vá… Várj, Sachi-san, azt nem viheted… - elég csak elfordulnom a másik kisokostól, és Sachi-san felé mozdulnom, Junko-san, mintha csak erre várt volna, hirtelen élesen sipítva már el is viharzik. – Junko-san!
Döbbenten kapkodom a fejem hol az egyik, hol a másik irányba. Már ebben megszédülök, de aztán úgy döntök, kettejük közül Sachi-san esete a vészesebb, meg persze ő közelebb van. Körbe se nézve rohanok utána, hogy elkapjam, és szemek elől el tudjam gyorsan húzni a madarával.
- Sachi-san, ki fognak minket dobni, nem kapunk szobát ha behozol egy kacsát. És beleszarik a vízbe, amibe mi fürödni akarunk. – próbálom elmagyarázni neki egy nem nyelvnyújtás kíséretében, ha sikerül elkapnom. Nem is tudom, hogy a kidobás veszélye, vagy a kacsakakis víz gondolata az, ami jobban zavar, de gyenge kísérletet teszek, hogy sikerrel elvegyem azt a kacsát.
A dobogásra, és a hangos kiabálásra döbbenten pislogok, de az ajtóhoz érve lecövekelek.
~ Ilyen nincs!
- Lovunk is van? – egyáltalán honnan vannak lovak? Vannak lovak? Mi a fene? Hallucinálok? Igen, tuti a kocsmában fekszek… kacsa és ló egyszerre…? Már várom a rózsaszín elefántokat.
Nem néz ki ez jól, ha tovább fut az állat, belefuthat egy szimpla lélekbe, és azt le fogja tarolni. Nincs kedvem a legközelebbi munkanapom már a kapitányi irodában kezdeni, hogy számon kérjenek a most okozott károkról, rendbontásról, vagy lopott állatokról. Mert a ló tuti valakié...
Ha már shunpo… kissé kábán és kedvtelenül, de kicsivel a ló mögé shunpozok, és egy Hainawa kötéllel elkapom a lovat a nyakánál. Remélem egy egyszerű lovat van erőm megállítani, vagy legalábbis akadályozni a mozgásban. Legrosszabb esetben odaugrom és lerántom Junko-sant az állatról, de remélem megállítom az állatot.
- Junko-san, egyben vagy? Mássz le róla, mielőtt szegény pacit is lehányod. – ha már szédül, esélyes, és sajnálom ahhoz szegény lovat. Ha kissé lenyugodott, kap is némi simogatást, próbálva lenyugtatni… a gond csak az…
~ Francba, mi lett a kacsával? – van még egy tippem mit lehetne vele kezdeni legrosszabb esetben, ha ki akarnak minket hajítani, de annak a lányok nem fognak örülni.

(click to show/hide)

3
Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Törött szárnyak
« Dátum: 2019. Ápr. 20, 02:18:57 »
Idegesítenek. Az egész szituáció frusztrál, főleg mert egyik kérdésünkre sem érkezik válasz, sőt, még a figyelmeztetést is úgy néz ki, hogy egyáltalán nem értik. Ez nem normális. Az egész helyzet nem az, ami csak annyit jelent, hogy nem mehetek vissza és fekhetek le aludni. Persze ha nem találnánk semmit, akkor is legalább 12 órát ugráltatnának, míg rá nem jönnek, hogy felesleges, akkor pedig már hova vissza…? Most már biztos, hogy ha végeztünk, beszélni fogok a taichou-val. Szabadnapról volt szó, ez pedig nem volt az, tehát a holnapi napot kérem! Nem mellékesen, ha nem kapom meg, akkor is horkolni fogok, ha kell az irodában, de nem érdekel. Úgyis ritkán jár be hozzám, nem mintha szívbajos lennék, és érdekelne kicsit is, hogy rajtakap-e. Megérdemlem a pihenést, és biztos, hogy beszerzek olyan hálót az ablakra, ami kizárja a pokollepkéket, és ha átjutnak rajta, lefújom valami rovarirtóval.
Már én is hajlok afelé, hogy ez az egész egy rohadt nagy csapda. Viszont, hogy kioktatást kapok a beszédemért… Érdektelenül megvonom a vállam, és ez még a jobbik válasz a részemről. Akkor is leszarom, és senki se higgye, hogy azért beszélek így, mert kint vagyunk a külső területeken. Otthon is így beszélnék, ha egy csapat egyforma klón beleállna a személyes terembe. Azt pedig inkább nem jegyzem meg hangosan is, hogy rohadtmód mindegy, milyen a stílusom, ha ezek testközelbe érnek, és már nem lesz elég távolság a fegyveres harcra. Pedig nagyon rezeg a léc, és komolyan a kapitány legnagyobb gondja a beszédstílusom?!
Homlokráncolva figyelem, ahogy kétrét görnyed mind, a robbanásra, viszont már simulnak a vonásaim.
- Ez most valami vicc ugye? – inkább fájdalmasan unott az arcom, mint zavart, ijedt, vagy hasonlók. Nem vagyok jó a kidou-ban esélytelen lenne tennem ez ellen bármit is, és még ha shikait is bontanék, körülvettek minket, egy pillanat alatt képtelen lennék akkora víztömeget generálni, hogy minden oldalról biztos védelmet adhasson. Szerencsére úgy tűnik legalább egyvalaki képes egy pajzstechnikát használni, már csak reménykedhetek benne, hogy hatásos is lesz és sikerrel jár.
A taichou szavainak hallatán egy pillanatra felsínylik a remény. Ha valahogy előadnám, hogy nincs minden rendben, talán visszamehetnék…
~ Álomvilágban élek, első dolguk lenne a 4. osztaghoz kísérni kivizsgálásra. – gondolatban felsóhajtok. Bár ott is tudnék pihenni talán, aludni biztosan nem hagynának. Nem érné meg, és sajnos van ott mélyen belül az a büszkeségnek nevezett idegesítő valami, ami nem is hagyná, hogy ilyen szánalmasan lépjek ki ebből a küldetésből.
- Még harcképes vagyok. Véleményem szerint, a mentális állapotunkat nem befolyásolják ezek a klónok, ha mégis, megvan rá az esély, hogy nem vennénk észre, amíg nem mutatkoznak szédülés, vagy hasonló tompaság, zavartság jelei. – akit bedrogoznak se mindig veszi észre. Van, aki szimplán végezne egy tevékenységet, és teljesen úgy érzékeli, hogy olyan tempóban teszi azt, mint általában, miközben a három perc helyett eltelt már egy óra is. Ha valami a mentális képességeket, esetleg az érzékeket is komolyabban befolyásolná, hallucinálhatta volna csak mindenki az iménti eseményeket, nem biztos, hogy felfedezné azonnal bárki, hogy csak egy üres utcán ugrálunk, mint az őrültek.
Csak mellékesen veszem észre, és jegyzem meg magamnak, hogy Kaiya-san nem kifejezetten vette a fáradtságot, hogy az állapotáról bármiféle információt adjon a taichounak, ám ez nem az én problémám, ha őt nem zavarja…
A maradványok összeállását ismét egy unott grimasszal kísérem figyelemmel. Túl egyszerű lett volna csak egy ránk robbanó csapdát kihordani lábon.
A parancsot hallva készülődni kezdek, miközben Kaiya-sant figyelem, aki viszont úgy tűnik, azonnal akcióba is lendül.
~ Nem úgy volt, hogy csak ha a lény támadna? – lehet én nem figyeltem oda teljesen a parancs minden részletére. Ennek elég nagy az esélye, vagy tényleg történhetett valamiféle mentális támadás, és Kaiya-sannak oda a hallása, hisz már az állapotáról se mondott semmi megerősítést.
- Shinotsuke, Yoru no ragūn! – még az utasítás szerint nem támadok, csak elmormogom a shikai parancsot, és már aktiválom is az Elemi táncot. Nagy mennyiségű víz zúdul ki a pengék körül tekergő indákból, amit azonnal elnyel a föld. Pontosabban én vezetem mindet a talpunk alá néhány méterre. Gyűjtöm, sőt, elszívom a talpam alatti föld vízkészletét is, hogy amint akcióba lendülünk, lesből tudjak azonnal támadni bármit a föld alól, jelenesetben a parancs szerint az egyik lábát, vagy ha persze előbb támadna ő, legyen elég mennyiségű víz, hogy minél stabilabb és vastagabb pajzzsal, vagy más alkalmas mozdulattal megállítsam az ormányával, vagy egyéb részével indított támadást. Még ha csak pár pillanatig is leszek képes feltartani, ha ez elég lesz kitérni a támadás hatósugarából, mindenképp megérte.

4
Város / Re:Kumo Étterem
« Dátum: 2019. Ápr. 01, 15:50:51 »

Nem akarom kijavítani ezt az elképzelést, igazából jó, ha ez a kép él másokban rólam, pedig valójában csak és kizárólag azért ástam bele magam a papírmunkába amint betettem a lábam az irodámba és nyeltem le az utolsó falat reggelimet is, mert egyszerűen gyűlölöm, hogy ott vannak előttem, látom, kísért egész nap és amúgy se volt más dolgom. Ha pedig a polcokra, szekrénybe kerül, az életbe nem jut eszembe többet és nyúlok hozzá a taichou pedig imád olvasni, ha beleolvas a munkáimba, biztosan észrevenné a hiányt.
- Nem tudom sajnos, nekem pedig családi ügyekkel kapcsolatban nem volt dolgom papírmunkával, így nincs összehasonlítási alapom.
Az elején mindenki lelkes az új, magasabb posztjával kapcsolatban, én is lelkes vagyok, bár sima tisztként is az voltam, nem ez motivált a munkámmal kapcsolatban, meg időszakos, hogy mikor van több papírmunka és mikor szinte semmi.
- Csak felajánlottam, de ha kényelmetlen, nem kell magyarázkodni miatta, természetesen maradhat akkor a formálisabb. – nem kell magyarázkodnia, ha neki nem kényelmes, akkor nem muszáj. Én csak jobban szeretem a tegeződést, de semmi negatívumát nem érzem a formálisabb stílusnak, viszont ha neki már kényelmetlenebb, nincs itt mit magyarázni, csak egy ajánlat volt a részemről pont ezért, hogy nyugodtan tegezhet. Bár főnemes, kétlem, hogy ha az kényelmesebb lenne neki, megütné velem kapcsolatban ezt a mértékű illemet, nem tudom számítana-e a számára, hogy hadnagy vagyok.
- Ebben az esetben rossz szavam sem volt ellene. Ha nem zavarja, az a lényeg. – igaza van, valószínűleg egy újonnan belecsöppent illetőt zavarna, aki ehhez szokott azt nem, de biztosan vannak, illetve lehetnek olyan szituációk, amikor tényleg nem akar az ember plusz figyelő tekinteteket, lényegtelen milyen régóta van testőrökkel körülvéve. – Ilyen esetekben talán pont legtöbbször az az oka. – ez tény, viszont ha kijátsszák a testőrségét, önmagát kell megvédenie, és ha már odáig fajultak a dolgok, nem fogja hasznát venni a politikának. Ha tudja előre, hogy terveznek ellene valamit, és ezt kihasználva megszervezi a szükséges lépéseket, képes lehet talán a politika segítségével, ha eléggé körmönfont, elkapni az illetőket, de ha már felé mutat a penge, csak a saját képességeiben bízhat.
- Akkor nem muszáj erőltetnie, nem fogom magam kevésbé kényelmesen érezni, ha nem teszi. – megvonom a vállam, én sem mosolygok össze-vissza, mint láthatja, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen negédes, hamis mosoly zavaróbb, mintha olyan mogorva fejjel ülne, mint valami kőszobor.
- Ez egy elég bölcs hozzáállás szerintem, sok nemes tanulhatna Öntől. – még ha csak érdekből is tesz így, hogy ne a saját emberei öljék meg ezért, legalább azt állítja, törődik velük, és végső soron akár jóindulat, akár érdek, a végeredményen nem változtat. Hallottam már ezt-azt nemes, főnemes Urakról, és azon kívül, hogy ez a srác kábé kiveri a plafont a nagyképűségével, még viszonylag a normálisabb kategóriába sorolható. Legalábbis ahogy előadja nekem magát, mert hát az éremnek két oldala van. Viszont nyugodtan mondhatta volna eddig bármikor, hogy ne üssem bele az orrom, nem tartozik rám, vagy csak akkor fejtsek ki véleményt, ha ebben nekem is van tapasztalatom és tudom miről beszélek, ezt viszont még nem tette. Bár mókás volt látni, hogy kezd egyre mérgesebb lenni, azért nem az a célom, hogy megnézzem mikor robban fel a feje. – A mennyiségen van a hangsúly. – gondolkozok el hangosan, mert mindenki megad a másiknak valamennyi figyelmet, a kérdés csak az, hogy ez milyen mértékűt. A legminimálisabbtól kezdve, ahol kábé hajlandó tudomást venni a létezéséről és jelenlétéről, az elég nagymértékű figyelemig, ahol már elbeszélget gyakran és hosszan a másikkal, elég sok lépcsőfok van. – De ez nem az én dolgom, nem az én beosztottam, és semmi közöm ahhoz, hogy ki hogy bánik az embereivel, amíg ez rám semmiféle hatással nincs, és így nincs közöm hozzá, csak a gondolataimat osztom meg, nem bírálni akarok, kritizálni vagy ilyesmi. – még mielőtt úgy érezné ezt teszem, gyorsan azért megemlítem ezt, hogy teljesen általánosságban beszélek, csak azt már jobb hozzá se tennem, hogy amúgy egyáltalán nem érdekel, hogy hogy bánik az embereivel. Van valami megfogó, ha valakiből tényleg sugárzik a hatalom és felsőbbrendűség, de persze csak akkor, ha nyomós ok, hozzáértés és egy ehhez párosuló személyiség is hozzájárul. Meg persze az erő sem utolsó szempont sokszor.
- Sok férfi van vele így. Néha már nekem is annyira elegem van belőle, hogy direkt olyan könyvet keresek, ahol biztosan nincs ilyesmi. Ebben legalább szerelmi háromszög nem kifejezetten van, inkább a mondandója az, ami megfog, és nem egy érdekes személyiségű karakter van benne. – persze a sok idegesítő, visító, elkényeztetett kölyök mellett. – A régebbi regényeknek sokkal mélyebb gondolataik vannak, mint a mai kor szülötteiben. Önnek esetleg van nagy kedvence? – volt egy-két mostani író könyve a kezemben, hát… a szerkezet nulla, jellemépítés és fejlődés nincs, néha még kimondottan történni se történik jóformán semmi. Az író elúszik a sokkal érdekesebb történetszálak mellett, a silány, igénytelen és szegényes szókincsről már nem is beszélve. Ezekkel viszont nem igazán akarom fárasztani, biztosan nem az ezekkel kapcsolatos kirohanásaimat akarja hallgatni.
- Ez így van, de olvastam olyan műbe is, ahol már annyira „lényegre törő” volt az író, hogy kábé semmi cselekménye nem volt a történetnek. – nem billent ki a történet, legfeljebb a közepe után/vége fele minimálisan, nem volt bonyodalom, tetőpont, csavart és hasonlókat pedig már nem is volt érdemes remélni.
Nem igazán tudok mit mondani még, sajnos elég sötét időszak ez megint a számunkra, hogy ennyi magasabb rangú személy, a kapitányok nagyja és talán még több hadnagy tűnt el, vagy halt meg a quincy-k elleni harcban. És talán ránk, újakra is hamar az ő sorsuk fog várni, mert az ő helyüket vettük át, tehát a harcukat kell folytatnunk. Hát így belegondolva, nem nagyon van még kedvem meghalni, de még ha mondhatom magamról, hogy középtávú harcos vagyok a kardom képességeit figyelembe véve, nem sokat jelent ez, mikor a quincy-k nyilai repülnek felénk. Nem kell közel kerülniük ahhoz, hogy támadjanak. Meglátjuk, egyelőre inkább papírmunkára vagyok fogva, mint ismét terepre. Ráadásul már kétszer elég kellemetlen módon gyűlt meg a bajom azokkal az elfajzott íjász torzszülöttekkel. Mindkettőnél nagy volt a rizikófaktor, pedig egyáltalán nem volt tervben a konfliktus.
Csak amolyan szófordulat, automatikus illem, ha már valaki kinevezéséről beszél, vonja maga után a reflexszerű gratulációt. Nem is muszáj igazán átadnia, pont ezért se.
- Igen, egyetértek. Mindig vannak olyanok, akik elrejtőznek, de akkor nem hagyni kellett volna őket, hanem folytatni, vagy megismételni az akkori takarítást. Hogyan lehet kiirtani egy fajt, de mégsem? Ha tényleg ki akarták volna, akkor addig folytatják, míg tényleg egyetlen egy sem marad. – és mivel nem tették, lehetne újrakezdeni az egészet. Ha normálisan végigcsinálták volna, nem halt volna meg ennyi shinigami, akik közül biztos az akkori vezetőség egy-egy tagjának a fiai, unokái, dédunokái lehettek. Gratulálni tudok csak, hogy a nemtörődömségük, egyáltalán nem alapos munkájuk ennyi társuk életet követelte. Megkérdezném tőlük: Vajon megérte?
- Természetesen nagyobb beosztás, nagyobb felelősség. Azért nem olyan gyakran vannak éles bevetések. A terepmunka inkább az én asztalom, így szívesebben mennék ki egy megbízásra, minthogy az új irodám illatát élvezzem ki. Úgyhogy sajnos még így van, éles bevetésen hadnagyként még nem voltam. Jó páron tisztként részt vettem, de hadnagyként még nem. – most mondjam, hogy egy hét alatt csak akkor ütne be valami nagyon rossz, ha eszméletlenül rám jár a balszerencse? Nem kétnaponta vannak éles bevetések, főleg most, hogy Seireitei ennyire a feje tetejére van állva. Valószínűleg a legtöbb embervilági akció leginkább csak felderítői munka.
- Akkor szerencsés volt, amiért már megvolt egy szilárd alapja az elképzelésnek, hogy mire akar vállalkozni. Teljesen olyan, mint amire számítunk, csak elég kevésszer történik meg, de úgy gondolom az nagyon unalmas is lenne. – kedvesen elmosolyodok, mert eszembe jut az első napom, és hogy milyen idegesen érkeztem meg, aztán bolyongtam a 9. osztag területén, míg sikerült végre valakivel útbaigazítatnom magamat. Ha minden úgy történt volna zökkenőmentesen, ahogy azt elképzeltem, igencsak szürke nap lett volna, talán nem is emlékeznék már rá.
- Ebben az esetben, elég rossz emberekkel étkezhetett együtt. Szerintem ez az egyik legalapvetőbb dolog, ha társasága van az embernek. – nem is értem igazán a meglepettséget. Jól esik a bók, de biztos süthet az arcomról, hogy számomra ez tényleg magától értetődő illem, amit nem azért ejtek meg vele, mert egy főnemes, hanem mert természetes, hogy ennyi figyelmet megadok az asztaltársaságomnak. Egyáltalán nem olyan, ami dicséretet érdemelne, és rendesen megvan a véleményem azokról a bunkókról, akik eddig ezt nem tették meg, hanem azonnal hétpofára falni kezdtek, amint a tál az abroszra ért.
Souji-san szavaira felsóhajtok.
- Igen, sajnos ennek van pozitívuma és negatívuma is. Még ott a remény egy eltűnés miatt, hogy esetleg még visszatérhet, csak fogságba esett vagy hasonló, viszont emiatt ott az állandó bizonytalanság, amiért senki sem tud semmi biztosat mondani. – ott a remény, mégis emiatt az örökös kétely és bizonytalanság. A legrosszabb pedig, mikor a hozzátartozóknak maguknak kell eldönteniük, hogy hisznek benne, hogy még életben lehet, vagy saját maguknak kell kijelenteniük a halálát. Még ha ez Souji-kun kinevezését is jelentette a családfő szerepére, biztosan nagy veszteség a számára is. Igaz, hogy a főnemeseknél a hatalmi versengések miatt nem mindig jönnek ki a családtagok, az eddig elhangzottakból úgy érzem, itt ilyesmiről nincs szó. Vagy csak remekül játszik, mindenesetre ezért se szeretném firtatni ezt a témát. Ha már társaságban eszünk, legalább kellemes dolgokról kellene beszélgetni.
- Biztosan hamar lesznek lépések, legalább egy hadnagy kinevezésének erejéig, hogy az új kapitányig ő el tudja látni az osztagban a helyettesítést és az Ichibantai válláról ennyi gond lekerüljön. – mondanám, hogy sorban haladnak, bár ez biztosan nincs így, de egy hadnagyot biztosan hamar kapni fognak, hogy betöltse ideiglenesen mindkét szerepet, csak az eltűntnek nyilvánítás miatt kicsit hátrébb lett az osztag sorolva a fontossági listán, ennyi az egész.
- Ilyet sose gondolnék. – féloldalasan elmosolyodok, kis híja, hogy kicsit el ne nevessem magam. – A stagnálást nem szenvedhetem, előbb-utóbb ha már úgy érzem meg van hozzá a kellő tapasztalatom és erőm, hogy egy olyan komoly pozíció betöltésére alkalmasnak érezzem magam, mint a kapitányi rang, biztosan céljaim közt lesz, de egyelőre ez még a nagyon távoli jövő zenéje. Még a hadnagyi pozícióval ismerkedem csak. – nem jelentenék ki olyat, hogy most itt teljesedik ki a karrierem csúcsa. Mintha magamra zárnám az ajtót, és nem lenne tovább. Egyszer talán eljön a nap, mikor nem fogom borzasztóan fárasztónak és felesleges macerának érezni a kapitányi rangot, esetleg példát veszek a 10. osztagról és én is benti tábortüzet gyújtok, most még egyelőre hadd szokjak bele és ismerkedjek a hadnagyi ranggal.
- És Önnek? Egyelőre csak a shinigamivá válás volt a cél, vagy esetleg a nagybátyja nyomdokaiba szeretne majd lépni? – ambiciózus személyiségnek tűnik, könnyen kinézem belőle, hogy az lenne majd a későbbiekben a célja, hogy ne csak a házuk következő feje legyen, de az osztagban is a nagybátyja nyomdokaiba lépnek.

5
11. osztag / Re:Edzőtermek
« Dátum: 2019. Márc. 18, 00:24:25 »
Hajime

Unalmas… Minden unalmas társaság nélkül. Mi mással lehetne elütni az időt, mint valami könyvvel, rajzolással vagy hasonlókkal? Csakhogy séta közben egyikkel se lehet nagyon lefoglalni magam. A könyvvel talán, de azóta nem vagyok hajlandó séta közben olvasni, mióta Yoru beszólt nekem, hogy olyan vagyok, mint Belle a Szépség és a szörnyetegből. De most komolyan, reggeli, tea, vagy esetleg vacsora hogyan lehetne kicsit is jó, ha nincs kihez szólni? Még ha az étkezésre is koncentrálok, akkor is van tíz perc-fél óra holtidő, amíg az ételt készítik, mi mással lehetne lefoglalnom magam? Ide kintre kizárt, hogy a munkát kihozzam, lúdbőrzik a hátam is a gondolatra.
A mögöttem lévő trappolás hangjára, amint egyre közelről hallom, kíváncsian fordulnék is hátra, de a hang forrása már be is ért.
- Junko-chaaaan!!! – kiáltok fel örömömben, és már ölelem is át. Hogy tud mindig megtalálni, nagyon hamar botlunk egymásba, és akkor sose unatkozunk, az már egyszer biztos. A hányós és kacsás incidens jó élénken él bennem, majd lehet meg kellene ismételnünk azt a két napot, csak hát… pont hogy kacsa és hányás nélkül. A rengeteg nagyonra csak mosolyogva forgatom a szemem. Nem is volt az annyira régen, de igen, sajnos a kinevezésem óta sokkal kevesebbet vagyok a négy falon kívül. – Ó, oké… de milyen edzés, és hol? – egy meglepett kiáltásra futja csak a kérdésem után, mikor már húz is magával. Magamban kompromisszumot kötöttem, hogy majd legfeljebb helyben kiderül miről van szó, kezdésnek jó lenne, ha nem esnék ki zorimból.
Befutva Junko-chan osztagához, már értem ő miért tudja, hogy valami edzés lesz itt, és én miért nem. Már azon kívül, hogy néha akkor vennék csak észre bármi ilyesfajta kiírást, ha fejjel mennék neki annak a hirdetőfalnak, de ez pont hazai pálya Junko-channak, természetes, hogy ő első kézből értesült.
- Pont idetartottál, mikor belém futottál? Mi jót csináltál? – kíváncsi mosollyal pislogok Junko-chanra, miközben hagyom, hogy vezessen, pontosabban húzzon maga után. Amúgy se nagyon tudom, hogy itt mi merre van. És még jó is, hogy mögötte vagyok, mert majdnem félre is sodor valakit az útjából. Elég mulatságos látvány, ha nem én vagyok ennek az elszenvedője.
- Ó, Shuuichi-fukutaichou, örvendek! – mosolyogtam rá ismét felderülve, mikor felismertem. Nem volt nehéz, a vicces hadnagy, aki ha épp nem Pokemon Go-zik egy küldetés alatt, akkor ismeretlen, gyanús kinézetű folyadékokat akar magába dönteni. Végül is, ez a 11. osztag, gondolhattam volna, hogy ő is jelen lesz, de egyelőre nem foglalkozok ezzel tovább, sokkal inkább leköt egy fehér haori. Hátulról semmi gond, mikor viszont felénk fordul, háááát… ilyet még nem láttam, azonnal a szám elé kapom a kezem, hogy el ne nevessem magam hangosan.
- Taichou… izé… ez így nem lesz jó… azt hiszem kisebb igazítást igényelnének.
Mikor Junko-chan bemelegítésbe kezd, jókedvű mosollyal lépek oda Watanabe-taichouhoz, szó szerint még rá is mutatva, hogy hol itt a gond. Azért nagyon koncentrálok, hogy el ne kuncogjam közben magam. Majdnem jó, kis igazítás, némi borotva, egy előnyös hosszú hajas paróka és tökéletes lenne. De miért? Lehet, sőt tisztában vagyok vele, hogy semmi közöm hozzá, de hátha csak nem vette észre és meg szeretné igazítani őket.
Miután feldolgoztam a látványt, jut el csak a tudatomig, hogy Junko-chan letette a zanpakutou-ját, úgy kezdett bemelegítésbe. Ez az első gyanús jel, ezek szerint nem fegyverekre irányul az edzés, arról nem is beszélve, hogy még el sem kezdődött ez az egész, már ketten is menekülnének amint látszik. Görcsösen szorítva az oldalamon lévő kardot, egyre bizonytalanabb arccal bűvölöm és szuggerálom Junko-chant, hogy nézzen rám, néma fohászomat pedig hallja meg, pontosan mire rángatott ő engem?! De már hirtelen a fukutaichou fel is szólal, nekem pedig nagyobbra nyílnak a szemeim.
~ Önvédelmi edzés?! – miféle önvédelmi edzés? Azonnal hol a hadnagyra, hol pedig a kijárati ajtóra villan a szemem, de még a lelépésre való kísérlet előtt...
- Junko-chan, mire hoztál te engem? – szinte odaugrok hozzá pánikszerű arckifejezéssel, két vállára téve a kezeim, és azért próbálok minél halkabban beszélni, hogy csak ő hallja. Nekem a pusztakezes harc nagyon nem az erősségem, mit nem az erősségem, a kezdő szintet se ütöm meg!
Csak a hadnagy következő szavai szakítanak el Junko-chan arcától. A kacsintása kicsit se nyugtat meg, csak kicsit nagyobbra nyílnak a szemeim.
- Végem van… - motyogom az orrom alatt… bemelegítés? Rövid yukatás egyenruhában vagyok, deréktól fölfele be tudok melegíteni, attól lefele kizárt. A lényeg, nagyon nem vagyok jelenleg edzéshez öltözve.

6
Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Törött szárnyak
« Dátum: 2019. Febr. 28, 17:37:16 »
Nem kifejezetten érzek motiváltságot bárkivel is társalogni. Kaiya-san kimért beszédstílusába belealudnék, a taichou pedig a rokonaival beszél. Junko-sannak is csak intek. Csak legyen már meg az eligazítás, hogy hadd húzhassunk a dolgunkra! Pedig úgy érzem, ha már felöltöztem, összeszedtem magam és még kajáltam is, már annyira mindegy, hogy itt vagyok a levegőn vagy a szobámban, viszont érzem a közönyömön, hogy ezek szerint korántsem mindegy, és még mindig ki akarom nyírni azt, aki kitalálta a mai leosztást.
Az utat legalább viszonylag gyorsan letudjuk. Csak tényleg legyen bármi értelme, olyan legalábbis, amit én is elfogadhatónak tartok, amiért tönkre vágták az egy szem szabadnapomat. Be kellene szereznem valahonnan az ilyen napjaimra valamiféle pokollepke riasztót, akkor talán tudnék nyugodtan aludni.
Ahogy végre megérkezünk, szinte azonnal ráncba szalad a homlokom, munka szagot szimatolok. Nagyon nem tetszik a falu. Azokra a képekre csak rálestem, nem igazán érdekelt annyira, hogy meg is jegyezzem részletesebben a fejeket és mégis… túl ismerős itt sok arc. És ahogy hallom a többieknek is.
~ Ezek szerint mégsem fogunk gyorsan végezni… - kelletlenül grimaszolok, erősen morfondírozva azon, hogy ha megkísérelek körbefutni, levágva az összest, aki az utamba kerül, azzal lerövidíteném-e ezt az egészet.
- Bárki is kreálta ezt a helyzetet, biztosan nem az égiek voltak Kaiya-san. – csak foghegyről vetem oda, hátra se nézve. Pont most nincs kedvem nekem legalábbis ilyen hülyeségeket hallgatnom.
A taichou utasítására én is elhelyezkedem, de csak kissé hezitálva húzom elő először a kardom. Kettősérzés kavarog bennem. Egyrészt rohadtmód nincs kedvem ehhez az egész szarsághoz, másrészt viszont épp elég dühös vagyok, hogy bárkibe démoni vigyorral mélyesszek pengét.
- Leszarom, hogy lelkek, vagy illúziók, de túl közel jönnek, és túl sokan. – kicsit idegesebben morgom az orrom alatt a kialakuló helyzetre, olyan halkan, ahogy a 12. osztag kapitánya is beszélt, aztán hangosan elfüttyentem magam a tömegbe. – Személyes tér! Ismeritek ezt a szót? Húzzatok hátra! – üvöltöm el magam, mert bár még nem igazán vagyok valami jó a lélekérzékelésben, roppantmód zavar, hogy ilyen közelről se érzek semmit. De még ha illúziók is, azokat se szeretném, hogy az arcomba lihegjenek. Még a hideg is kiráz a gondolattól, vagy hogy esetleg mégis rejtett pengét engedjek testközelbe.
Közben várom, adnak-e a taichounak bármi magyarázatot, iránymutatást, bár nem sokban reménykedek. Fejben pedig számolom, nagyjából mikor is telik le az a fél perc.

7
Város / Re:Kumo Étterem
« Dátum: 2019. Febr. 17, 01:06:47 »

Mostanra egész jól ki tudtam szűrni, hogy mi is folyik körülöttem, így az esetleges kéretlen tekinteteket se nagyon veszem észre. Legalábbis amíg nem akarom, és akármilyen pozícióban is vagyok, nem nagyon szoktak csak úgy idegenek leülni mellém, úgyhogy az se újdonság, hogy nem jön egy se ide hozzám, épp az volt az, hogy ez a fiú viszont igen.
- Akad. De én már korán reggel belefúrtam magam, mert nem bírtam elviselni az asztalomon a papírok látványát, mostanra szinte teljesen megvagyok. Aztán lehet mire visszaérek innen, osztódtak a lapok, majd meglátom. – azt nem ecsetelem, hogy a kapitányom szereti a papírmunkát így még véletlenül se passzol át nekem azok közül, így talán még kevesebb is a munkám mint az átlagnak, persze a 10. osztagosokat kivéve. Ez viszont inkább úgy érzem osztagon belüli dolog, és nem kell külön hangoztatnom. Nem is akarom.
- Ó, gratulálok. – kedvesen elmosolyodom. Nem tudom, hogy visszatérő tiszt-e, vagy most végzett-e az akadémián, mindenesetre gratulálok a 6. osztaghoz neki. Örülök, hogy nem az én osztagomhoz tartozik, nem miatta, hanem eszerint nem én vagyok a hülye, hogy egy osztagba tartozunk de azért megkérdezem mert azt sem tudom kicsoda. Hálégnek véletlenül se áll fenn akkor ilyen helyzet.
- Rendben, ha úgy mégis kényelmesebb… - tényleg szeretem a közvetlenebb hangvételt és megszólítást, persze valószínűleg ha egy idióta kezdő hülye kezdene el pattogni és sértegetni egy komolyabb helyzetben, élből akarnám leütni, de általában nincs ilyen helyzet. Viszont ha neki kényelmesebb a formálisabb hangnem, nem akarom ráerőltetni.
Nem vagyok az arcmimika leolvasásának nagymestere, de olyan rosszul leplezi az indulatait, hogy még én is könnyen olvasok a reakciójából. Megfeszült arc, a tekintetében lobogó elfojtott düh, aztán beszéd előtt a nyelés, tippemre, hogy ne üssön meg éles hangot a mondanivalójával.
- Ó, hát az ha még elszökni se sikerül előlük, az elég zavaró lehet néha, hogy nem csinálhat semmit sem figyelő tekintetek nélkül, vagy nem maradhat igazán egyedül. A politika meg igaz, hogy hatalmas fegyver, ha valaki tudja, hogyan kell jól használni a saját előnyére, de sajnos gyakorlatban nem a politika szegez tört a másik hátába. – furamód semmit sem mozgatott meg bennem a mérge. Se félelmet, se haragot, se a zanpum féle kisördögöt, hogy na, akkor szórakozzunk még az idegein, hogy vajon mikor is pattannak el, de még azt se, hogy igazán bánjam a szavaimat. Elnézést, de így van. Egy kapitány rangú mellett, nem hinném, hogy érne bármit a szomszéd asztalnál ücsörgő fiú jelenléte, maximum annyit, hogy baromira útban lenne. Bár az ő erejéről se tudok sokat. Ha pedig derogál neki bármi amit mondtam, tegye szóvá, vagy bizonyítsa az ellenkezőjét. Amíg egyik se történik meg, nem igazán érdekel a mérgelődése.
Kezd kissé fura érzésem lenni ezzel Souji-kunnal kapcsolatban, de csak most, mert látom, hogy nem tetszett neki amit hall, mégse mond semmit. Ezt betudom udvariasságnak is, de miért mosolyog, ha nagyon erőltetett. Az arcizmokon látszik. A megjátszott mosoly csak a szája vonaláig terjed ki. A valódinál mosolyog a szem is.
- Mindannyiunknak van. Ha nem akar, nem kell mosolyognia. – nem fogom magam kellemetlenebbül érezni, ha nem mosolyog folyamatosan, és ha legalább hihetőt nem tud produkálni, végképp nem kell feleslegesen erőltetnie a dolgot, az inkább bántóbb, mint ha inkább hagyná a fenébe. Az legalább őszinte lenne.
- Tény, hogy ez így van, de ez csak akkor számít valamit, ha a másik belegondol, és érdekli a testőr helyzete és nézőpontja, ha viszont nem, akkor a másik szemszöge viszont az, hogy mondott valamit, amit nem tett meg a testőr. Ez elég sértő lehet, és akár alá is áshatja rossz időben egy meggondolatlan parancsmegtagadás az Ura tekintélyét. – képtelen fegyelmezni, és még annyira se erős jellem, hogy a saját szolgája azt tegye, amit mond. Ez más, az egekben hordott orrú kőbunkó seggfej nemeseknek vörös posztó is lehet, amivel végre ütést tudnának találni a társukon. Nem tudom miért jutottak most eszembe ilyen irányú gondolatok, talán mert a bátyám is jelenleg testőrként szolgál, nagyon sokat hallgattam tőle, hogy mennyire fontos a parancskövetés, legfeljebb akkor elnézendő, ha a védeni kívánt személy élete veszélyben van. És még akkor is nagyon esélyes a büntetés, még ha egy fokkal enyhébb is. Minden attól függ, milyen az adott nemes, de van ahol nagyon szigorúan nézik és elvárják az egyiktől, hogy márpedig tudja fogni és kezelni az embereit, a másiktól pedig, hogy tegye azt, amit mondanak neki. Nagyon dicséretes ha valaki olyan elkötelezett az Ura felé, hogy akkor is követi őt mindenhova, de ha a másiknak más tervei vannak, esetleg bármiféle megbízás, rajtaütés, mindent tönkretehet egy kotnyeles idióta, aki nem értette meg, hogy épp hol lenne a helye.
- A mű maga elég ismert, legalábbis névről. Romantikus regény, megértem, ha férfi létére nem ismeri, vagy nem ragadta meg. – barátságosan elmosolyodom, mert ez tényleg így van. Ezt inkább nőknek írták és nem férfiaknak, legalábbis ez az én véleményem. – Igen, de ez fordítva is igaz, bármilyen remek történetet, amiben rengeteg jó lehetőség lenne, nagyon könnyen tönkre lehet tenni a szegényes és nevetséges fogalmazásokkal, vagy hogy pont nem az érdekes részletekre összpontosít a mű. Illetve, ha túl van részletezve, vagy cifrázva. Például oldalakon keresztül csak a tájleírások. – na, előbbi nálam kiveri a biztosítékot, utóbbiba viszont belealszok, mielőtt bármi lényeges történne, vagy legalább a párbeszédek előkerülnének.
- Nagyon jól bírom, és nagyon szeretem. Ha csípős ételt rendelek, mindig külön kérés a részemről, hogy az eredetinél vagy kétszer csípősebb legyen. – nem lep meg annyira a kérdés, igazából nekem is csiklandozza az orromat, ha odáig elér az illat, nem nehéz megállapítania, hogy jó csípős az étel. Nem tehetek róla, valaki édesszájú, valaki imádja a kesernyés ízeket, én megőrülök a csípősekért. És tapasztalatból, míg mások a vízhez kapnak, én jóízűen falatozok probléma nélkül. Le tudnám törni egy-egy férfi büszkeségét ezzel, úgy gondolom.
- Igen, pont úgy, ahogy a hadnagyok kábé háromnegyede. – vagy inkább kétharmada? Ki tudja. Elég rossz ezt kimondani, és a vérfrissítés szó is rosszul hangzik, az egészben pedig a legelkeserítőbb, hogy még mindig vannak osztagok, ahol nincs még vagy hadnagy, vagy kapitány.
- Gratulálok a kinevezéséhez. – legalább most már tudom, hogy ki a 2. osztag hadnagya. Már csak azt kellene tisztáznom a fejemben, hogy ki lett a kapitány. De névre nagy eséllyel úgyse fogom tudni ki az, ha nem egy volt hadnagy lett. A fehér haori majd el fogja árulni.
- Hát igen… túl sokáig hunytunk szemet a quincy kérdés fölött, időt és esélyt adtunk nekik az elszaporodásra és megerősödésre. Hatalmas hiba volt. – és még finoman is fogalmaztam. Ez az én személyes véleményem. Mi értelme eleve egy faj kiirtásának, ha nem végeznek tiszta és alapos munkát, és miután rájönnek, hogy maradnak túlélők, nem nyugszanak addig, míg a maradék is el nem pusztul? De ez nagyon régen történt, és mostanában se lenne nekem túl sok beleszólásom, az pedig, hogy a taichoum hogyan vélekedik a quincy-kérdésről, még nem tudom.
- Hát, különbözik azért. – egy pillanatig muszáj elgondolkodnom, fejben összegezve, hogy kábé miben is. – Őrjáratok és hasonló terepmunkák nem igazán vannak, kevesebb a szabadidő és a változatosság kedvéért az iroda falai közt van a shinigami, hacsak nem hívják el valami miatt. – ezen kívül nem sok másban változik, és nem is mindig van papírmunka, vannak nyugis napok. Csak ha történnek dolgok, akkor van vele munka, ez is hullámzó, mikor sok, mikor szinte semmi. Bár eddig nem nagyon volt még időm ezt kitapasztalni. – És Önnek eddig mi a véleménye a shinigami létről? Ilyennek képzelte? – kíváncsian kortyolok bele a limonádémba. Visszaemlékezve nekem elképzelésem se volt, milyen lehet, bár próbáltam találgatni.
Érdeklődve figyelem milyen fejedelmi lakoma érkezik elé. Most eszembe juttatta, hogy homárt már egy ideje én is akartam próbálni, bár a kaviár az utolsó, amihez gusztusom lenne. Talán ha még belém fér, lehet egy rákkoktélt még kérek majd levezetésnek. Most kicsit meghozta a kedvem, a garnélákat meg imádom, itt pedig még jó szószt is készítenek hozzájuk.
- Nem, az elég illetlen lett volna, ha asztaltársaságom van. Ráadásul teli szájjal nem tudtunk volna beszélni. – nem szeretek mások előtt enni, úgy nem ha csak én eszem a másik meg nézi. Néha a látszattal ellentétben igenis szeretem betartani az alap illemszabályokat, függetlenül attól, hogy ki az asztaltársaságom. – Jó étvágyat! – mosolyodom el, és én is belekezdek a jóval egyszerűbben elfogyasztható ebédembe, amiért külön elégedett vagyok. Bár az első egy-két falat után kíváncsian oda- odapillantok, hogy hogyan is kell egy ilyen hatalmas dögöt kienni a páncéljából. Jó lesz az, ha nem magamtól kell majd ezt kitalálnom egyszer. Talán beszervezem a lányokat, legalább nem érzem majd magam kényelmetlenül ha ügyetlenkedem.
- Valószínűleg egyik osztag sem tündököl úgy, az új kapitányoknak sok dolga lesz szerintem. Hát, hogy őszinte legyek, eddig csak a 9. osztagról tudom én személy szerint biztosan, hogy nem történt sem új hadnagy vagy kapitányi kinevezés. Elég nagy most a fejetlenség, gondolom a 6. osztagot is intézik, de ha a taichou hivatalosan csak eltűnt, akkor emiatt biztos késlekednek az ügyek intézésével és az új kinevezésekkel. Elvégre egy eltűnt shinigami még előkerülhet, és nem lenne szép, ha esetleg úgy térne vissza, hogy hivatalosan már másvalaki ücsörög a székében. Nem mondtak Önöknek semmit az osztagban? Ideiglenes helyettes sincs a taichou posztjára? – elég nehéz kérdés, de amíg eltűntként van kezelve és nem halottként, biztosan próbálják nem elsietni a dolgot, és a 6. osztag hátrébb van sorolva a fontossági listán. Először oda kell új taichou, ahol biztosan sajnos meghalt az előző, utána az eltűntekhez. Azt se tartanám kizártnak, hogy amíg hivatalosan halottként nem kezelik, csak helyettest osztanának ki a helyére.

8
Küldetések Soul Societyben / Re:Foszlányok - Törött szárnyak
« Dátum: 2019. Febr. 14, 20:00:22 »
A legmélyebb álmomból egy éles parancsszerű hang ugraszt ki szó szerint. Félig alig hallom az egészet és fogom fel miről van szó.
- Ez a szabadnapom, te okleveles gyökér!!! – mintha a pillangó hibája lenne, de dühömben üvöltve próbálok utánakapni, aminek eredménye csak annyi, hogy ki is csúszok az ágyból. Ez van, bárki is találta ezt ki, gratulálok neki! Miért nem olyan hadnagyokat találnak meg, akik kivételesen nem aludhatnának addig, amíg akarnak?
Ez van, sajnos nincs mit tenni, nem úgy rémlik, hogy ajánlat vagy kérdés lett volna, hanem nyílt parancs. Kétlem, hogy fárasztanák magukat azzal, hogy ellenőrzik, ki dolgozik biztosan. Az erről információt adó papírt az ügyeletes napiparaszt torkán tuszkolnám le jelenleg legszívesebben.
Nagyot ásítva magamra kapom az egyenruhám, közben már a számban is a tegnap készített szendvicsem. Nincs kedvem sietni, de ahhoz még annyira sincs, hogy még le is teremtsenek ott helyben, amiért rám kellett várni.
A kardom felkapva, utolsó simítások közepette már indulok is. A szendvics maradékát meg félútig úgyis elpusztítom.
- Jó reggelt taichou! Igen, úgy tűnik. Ha már a kapitányokat is hívják, biztos komoly lehet az ügy. – ahogy a folyosón összefutok Mizushima-taichouval, kikapom a szendvicset a számból mielőtt megszólalnék. Próbáltam már így, nem igazán érthető, ismételni magam meg felesleges energiapocsékolás lenne. Érdekel is engem, hogy hadnagy vagyok, bele se gondoltam, de ha már Mizushima-taichou is jön, akkor gondolom nem egyszerű esetről lesz szó. Bár… nem mindig mérvadó ez, a 12.osztag irányítása alatt volt egy-két olyan feladat, ahol elő se kellett húznunk a kardunk. Azért nagyon remélem, hogy nem megint valami Sherlock Holmes-os baromság miatt keltettek fel engem a szabadnapomon.
Nem is igazán kérdéses, hogy a taichouval megyek-e tovább. Hogy máshogy mehetnék, és merre ha ugyanoda megyünk? Tegyek plusz egy hatalmas kitérő kört? Legfeljebb ha neki még van valahol dolga, természetesen nem fogok loholni utána rátapadva, hanem előremennék. Viszont mivel ez a helyzet nem áll fenn…
Amíg a taichou elmegy a családtagjait köszönteni, és beszélni velük, természetesen meg sem mozdulok, csak egy általam találomra kiválasztott helyen álldogálok, és nézem kiket hívtak még ide rajtunk kívül. Kapitányok, hadnagyok… vajon miről lehet itt szó? De nem kell sokat várni, végre jön az első osztagos, aki informálja a társaságot.
Miután én is megnéztem a képeket, és megértem mi elsőre a feladat, kissé megmasszírozom az orrnyergem. Komolyan? Kettő tiszt eltűnése? Esetleges lázadás? Mire kell ehhez ennyi kapitány és hadnagy? Ráadásul csak feltételezés. Mindegy, ez van, remélem igazuk lesz, hogy egyáltalán értelme is legyen az ittlétemnek.
~ Leszarom, aludni akarooook!!!! – gondolatban felordítok unottan. Nem érdekel ez a feladat, így mikor Mizushima-taichou kiadja a parancsot az azonnali likvidálásra, meg is vonom a vállam.
- Nekem tökéletes. – ördögien és elégedetten elmosolyodom végül. Nem is kicsit jó, kevesebb vele a probléma. Csak át kell lyukasztani őket, vagy vízbe fullasztani és készen is vagyunk.
A bemutatkozást hallva örömmel nyugtázom magamban, hogy a taichou letudta az én részem is, így már nekem meg se kell szólalni. Így a legjobb. Csak derítsük ki hamar, hogy van-e lázadás, vagy sem, tudjuk le gyorsan ezt a megbízást, és minimum háromfogásos vacsorát tervezek, aztán vagy alszom, vagy előtte jól leiszom magam.



//Off: A küldetésben szereplő posztok részben, vagy teljesen eltérnek a karakter jellemétől, leginkább a zanpakutou szellemének személyisége.//

(click to show/hide)

9
Város / Re:Kumo Étterem
« Dátum: 2019. Febr. 13, 01:46:50 »

Tényleg elgondolkoztat az, amit ez a shinigami mond nekem. Még nem néztem meg, ki hova megy, hol eszik, de már tisztként is azt vettem észre, hogy a legtöbben házilag előre elkészített ebédeket fogyasztanak, nem akarnak mindig külön költeni erre egy étteremben, főleg, hogy egy nap három étkezésből áll. Teljesen meg tudom érteni őket, én is az ő táborukat díszítem, még nem pénzzel tömöm ki a párnám, de azért jó néha itt enni. Nem az étel, hanem a hangulat a lényeg.
- Elhagyni elhagyhatják azt, nincsen megtiltva. De biztosan kényelmesebb nem kimozdulni az ebédért. Vagy másik helyen ebédelnek.
Hisz ebédidő, még ha van is munka, senki se kötelezi a hadnagyokat, hogy napi legalább 12 órában el sem mozdulhatnak az asztaluk mögül. Azzal a fizikai állapot is romlana, és elfogyna ugyan minden papírmunka, de lenne helyettük egy legyengült, hasznavehetetlen fukutaichou.
Nem igazán zavartatom magam azzal, hogy a helyemen maradok, elvégre nem igazán látom okát, hogy felálljak, egy „jó napot”-ért felesleges. Legalábbis úgy érzem. Csak mikor a bemutatkozáshoz kerül a sor, akkor már felgyúl a fejemben az illemjelző lámpa, meg persze a tény, hogy ha már ő is ennyire illemtudóan mutatkozott be… pedig attól még hogy hadnagy lettem, igazán nem kellene úgy viselkedni körülöttem, mintha benne maradt volna az egyenruhájukban a vállfa.
~ Azt hiszem ehhez is hozzá kell szoknom. – gondolatban felsóhajtok, nincs mit tenni. Talán egy-két hónap múlva már észre se fogom venni, csak most az első napokban fura. Meg ez a tiszt ráadásul egy főnemes. Bár az se sokat jelent most jelenleg. Legalábbis számomra.
- Köszönöm. – mosolyodom el, mert igazából nem nagyon tudom hová tenni magamban a bókot. Kedves, és jólesik, de nem tudom, hogy ilyen-e a természete, vagy okkal kapom a hízelgést. Meg nem is vagyok hozzászokva, tegyük hozzá. – Melyik osztaghoz tartozik? – ez egy kicsit foglalkoztat, és akkor már látványosan is bele fogok vörösödni, ha azt mondja, hogy a 13.-ba. Következő programterv, miután visszaérvén leellenőriztem, hogy nem-e osztódtak azóta a papírok az asztalomon: Sétálni párat az osztag területén, csak hogy szokjam és megjegyezzem az arcokat.
Kissé meglep az, hogy Souji-kunt meglepik a szavaim. Még Mizushima -taichou se volt kimondottan meglepve, mikor mondtam neki, hogy tegezzen.
- Csak ha szeretné, és jólesik. Nem muszáj, csak inkább ehhez szoktam hozzá, és a magázás olyan érzés, mintha öregítenének. Tudom, ostobán hangzik. De ha kényelmesebb ha magáz, akkor nem erőltetem, csak egy ajánlat volt. – ha már visszakérdez a megerősítés miatt, lehet nem igazán akarja a közvetlenebb formát használni, ismerek olyat, akinek szintén inkább a formálisabb stílus jön kényelmesebben a nyelvére, sőt, olyat is, aki a kettőt vegyítve használja. – Ahogyan szeretne. – hogy hogyan szólít, az már nekem teljesen mindegy. Bár van egy-két megnevezés, amit nem nagy örömmel vennék, de van egy olyan érzésem, hogy ő nem az a fajta, aki meg akarna kockáztatni akárcsak viccből is egy ilyet. Egy-két főnemesnek amúgy sincs humorérzéke.
- Na igen, köztük sok kapitány is. Félek, attól nem egy-két plusz harcos fogja megvédeni… De minél erősebb lesz Souji-kun, annál kevésbé lesz szüksége testőrségre. – elmosolyodva gondolkozok el, elvégre amitől egy kapitánynak nyoma veszik, attól nem sima testőrök fognak bárkit megvédeni, viszont az utolsó mondatot akkor veszem csak észre, hogy hangosan is kimondtam, mikor már késő volt, és azonnal meg is bánom. Egyrészt az, hogy én jobban szeretem a közvetlenebb stílust, nem biztos, hogy ő is méltányolni fogja, másrészt pedig… – Mármint persze, lehet, hogy már most is erős, elvégre nem vagyok tisztában az Ön erejével és képességeivel. – ezt azonnal próbálom korrigálni, mert ezt akár úgy is értelmezheti, hogy gyengének tituláltam, pedig egyáltalán nem ez volt a szándékom. Életemben nem beszélgettem még testőrségről és hasonlókról, az, hogy én kívülállóként teljesen feleslegesnek tartom, főleg ha már valaki ráadásul shinigami, de én nem látok ebbe mélyebben. A belviszályokba és a többibe, biztosan megvan erre a nyomós oka. Arra se foghatom, hogy elvonta a figyelmem a szemet vakító önfényezés, hogy ha eddig nem is tudtam, hát most tudjam, hogy amúgy mellékesen a Shihōin ház leendő fejével beszélek. – Pedig az parancsmegtagadás lenne, ami nem mindig túl bölcs ötlet, még a végén magára haragítaná vele az Urát. – próbálok viccelődni, én is kicsit elkuncogva magam. Eszem ágában sincs lebeszélni semmiről, nem rabszolgatartásról beszélgetünk, hogy bármi problémám legyen azzal, ha valaki testőrt tart, sőt!
- Ó, csak egy régi klasszikus. Büszkeség és balítélet. – szelíd mosollyal elemelem a könyvet az asztalról és felé nyújtom úgy fordítva, hogy az irányába legyen a cím jól olvashatóan. Ahogy a viktoriánus korabeli divat, úgy a régmúlt korok szokásai és hagyományai is tetszenek. – Minden mű elvarázsolja az embert, ha belefeledkezik a sorokba.
Nem sokkal azután, hogy Souji-kun leadta a rendelést, egy másik pincér már érkezik is a főételemmel.
- Köszönöm. – mondom reflexszerűen, azután már távozik is. Csak egy pillantást vetek a tányéromra. Currys rizs. Extra erősen. Ez mindig külön kérésem, ha csípős ételt eszem, hogy ha csípős, na az számomra sose elég csípős. Ez jól meg lett fűszerezve, már az orrommal érzem, hogy sokaknak ez nehezen csúszna már le a torkán. Viszont csak egy pillantás erejéig foglalkozom a tányérommal, hozzá sem érek, figyelmem az asztaltársaságomé.
- Nem, én is csak mostanában lettem kinevezve. – nem igazán van erről mit mondanom, mesélnem se sok. Én is ugyanúgy, mint sokan mások, most lettem csak kinevezve. Amilyen kevés régi hadnagy maradt, amúgy is keveseknek lett volna „igen” a válaszuk erre a kérdésre.
- Nem igazán cseng ismerősen a neve, szerintem még nem igazán volt egymáshoz szerencsénk. Elég sok az eltűnés és a haláleset, eddig csak a 9. osztagról tudok, ahol nem történt új kapitányi, vagy hadnagyi kinevezés. – elgondolkozva kortyolok bele a limonádémba. Még van néhány osztag, ahonnan nem hallottam még semmit ezzel kapcsolatban, de a volt osztagomon kívül, eddig ahonnan hallottam valamit, ott valamelyik posztra érkezett új kinevezés. De nagyon örülök, hogy a régi osztagom rendben van. Nara-taichou nagyon erős, remélhetőleg nem is lesz baja, és Momo-san is tud vigyázni magára.

10
Küldetések / Re:Foszlányok
« Dátum: 2019. Febr. 12, 20:25:23 »
Én is jövööööök!!!!!^^ *bőszen jelentkezik* ;D

11
Város / Re:Kumo Étterem
« Dátum: 2019. Febr. 10, 20:56:51 »

Nagyot nyújtózkodva dőlök hátra a székben. Nem volt túl jó ötlet kihagyni a reggelit, általában délutánig elvagyok ebéd nélkül, mire egyáltalán feltűnik a hiánya, de így…  Másokon már láttam, hogy már 11 fele az órát nézik, hogy mikor üt delet és rohanhatnak enni, szóval a dél normális idő az ebédhez, csak általában nem nekem.
~ Egyél már mert meghülyítesz!! – majdnem megugrom a székemben, mikor hirtelen rám üvölt Yoru, én pedig legszívesebben megfojtanám, de csak bosszúsan nagy levegőt veszek.
~ Ezt még befejezem aztán megyek. – ez lehet jobban meglepte most, mint azt gondolnám, mert nem kapok választ. Lehet, hogy nem vall rám, de nem tudok mit tenni. Azt hiszem ezt nem gondoltam át eléggé. Utálom, mindig is utáltam a papírmunkát, erre a saját nyakamba akasztok egy vagonnal. Én sem vagyok teljesen normális. Bár még mázlim van, ennél már csak talán a 10. osztaggal járhattam volna jobban, ott vagy elégetik vagy elássák, ahogy hallottam. De Mizushima-taichou is hihetetlen, legalábbis én még nem láttam shinigamit, aki ennyire szeretné a papírmunkát. Nyugodtan rám hagyhatna akár a saját adagjából is, mégsem teszi soha, így nincs is olyan sok dolgom, csak ami eleve az enyém lenne. Bár néha picit kellemetlenül érzem magam miatta, nem kellene mégis inkább kicsit erősködnöm? Na, majd odafigyelek.
Nem csak az étel, de nem tudok teljesen az előttem lévő papírra koncentrálni. Csak néhány napja vagyok itt, és még a berendezkedés, bútorok…hagyhatnék mindent úgy, ahogy van a szobámban is, de… az annyira kifejezéstelen.
- Na jó, koncentrálj! – szidom magam, mert bár az a lusta hippocampus meglepődik rajtam, de rájöttem a napokban, hogy a papírmunkánál jobban csak egy valamit utálok. Ha az asztalon van a papírmunka, egész nap látom és kerülgetem. Folyamatosan arra emlékeztet, hogy még dolgom van és ez idegesít. Akkor már inkább minél előbb intézzem el, minthogy nap közepén/végén kezdjek vele kapkodni.
Végre megvagyok amivel kell, és ahogy elkerül előlem a papír, azzal a mozdulattal már nyújtózkodva pattanok is fel. Kilyukad a hasam, de nem kell nekem szendvics, azt jelenleg akkor leszek hajlandó enni, ha most rám tör az egyik tiszt, hogy már megint hollowok támadnak és azonnal menni kell. Remélhetőleg nem áll fent ilyen helyzet, és rendesen megebédelhetek.
Valahogy újabban szokásom könyvet vinni magammal, hogy ne legyen olyan unalmas egyedül, amíg várok az ételre. Jó döntésnek is érzem. Hatalmas limonádét kortyolva belemerülök a lap soraiba. Nagyon gondolkoztam azon, hogy a Kumo, vagy a Kingyo, de félő, hogy nem bírnám ki, hogy ott vagyok, de nem mártózom meg a fürdőben, így végül erre az előbbire esett a választás.
Teljesen belefeledkezek a sorokba, csak arra próbálok figyelni, hogy nehogy egyszerre pusztítsam el a teljes fél liter limonádét még a főétel előtt, mikor hirtelen a hátam mögül közvetlen köszönés ránt vissza a valóságba. Kíváncsian döntöm hátra a fejem, és ahogy ilyen szögből egyértelmű lesz, hogy nem a pincér, csak akkor fordulok normálisan is az érkezők felé. Karamell színű bőr és sárga szemek, és a rajta lévő arany ékszerekkel úgy néz ki, mintha valami indiai nagykutya lenne. Nem nehéz kitalálnom, mi lehet a családneve, de nem kimondottan köt le a felfedezés, gondolataim még kicsit csüngnek a karamellszínen. Bár nekem lenne egyszer ilyen bőröm…
- Szép napot kívánok! – mosolyodok el szélesen, hol az egyikre, hol a másikra tekintve, mert mindkettőjüknek szánom a köszönést.
- Valóban? Pedig ebédidő van. Én nem mindig szeretek a négy fal között ragadni egész napra. – igazából nem is nagyon foglalkoztam ezzel, nem néztem körbe, hogy kin van esetleg karszalag, vagy kapitányi haori, de nem gondoltam volna, hogy bárki azért megszólít majd, mert karszalagot viselek. Még én se szoktam hozzá.
Kezd zavarni, hogy itt ücsörgök, miközben ő illedelmesen mutatkozik be. Még úgy is, hogy ők jöttek ide, túlságosan is belém nevelték, ha úgy érzem az illető megérdemli, nehezemre esik nem illedelmesen viselkedni.
- Örülök a találkozásnak, én nevem Shinozaki Amine. – most már én is felállok miután becsuktam a könyvemet, és illedelmesen meghajolok a bemutatkozáshoz. Nem tudom, kell e megjegyeznem a melyik osztaghoz tartozom, elvégre ott virít a karomon és ő se tért ki erre a részletre. Nem mintha igényt tartanék ilyen információkra, legfeljebb csak ha ugyanabba az osztagba tartozunk, mert abban az esetben azt hiszem erősen ajánlott lenne elkezdenem megjegyezni a még ismeretlen arcokat.
A kérdésére szóra nyitnám a számat, de ő már küldi is el a testőrét. Egy pillanatra belém bújik a kisördög, és megfordul a fejembe, hogy ez a srác még biztosan nincs nagyon hozzászokva a nemleges válaszhoz. Talán nőktől még kevésbé, és ha igazam van, mindent vinne a meglepett arckifejezése, miután elküldte a kutyuskáját ha egyszerűen csak nemet mondanék. A gond csak az, hogy nem valami kellemes mindig egyedül, és ennyire gonosz se vagyok, semmit sem tett amiért rászolgálna, és okom sincs, hogy elutasítsam a társaságát.
- Persze, nyugodtan foglaljon helyet. – intek végül pár pillanatnyi gondolkozás után a velem szemben lévő székre, felkínálva ezzel a helyet, mikor ismét visszafordul felém. – Nyugodtan tegezzen, azt jobban szeretem. – közvetlenebb, és inkább ahhoz vagyok szokva. Persze akinek jobban a nyelvére jön, és jobban is szereti, nyugodtan magázhat, de általában akivel semmi problémám, annak ezt szinte azonnal felajánlom mindig. – Ha megenged egy kérdést, szükség van testőrre, mikor ennyi tiszt nyüzsög mindenfelé? – elvégre erre leginkább csak shinigamik tartózkodnak főként, kíváncsi lennék mi értelme külön egy plusz védelemnek, nem hinném, hogy mikor ennyi harcossal van körülvéve, plusz még egy bármit is számítana már. De persze ez nem az én dolgom, és miért is lennék tisztában azzal, hogy miért tart azon kívül testőrt, mert megteheti, így nem is köteles válaszolnia, ha nem akar. Nem kellene már az első kérdésemmel indiszkrétnek lennem egy vadidegennel szemben.

12
Pályázatok / Shinozaki Amine pályázatai
« Dátum: 2019. Febr. 05, 01:49:45 »
Engedély megvan: Yoru
Külön köszönöm Vexnek, amiért a taichouval a párbeszédekben részt vett és segített nekem. ^^

 



13. OSZTAG HADNAGYI PÁLYÁZAT

Az elmúlt egy-két napban nem tudtam nem észrevenni, hogy picit mintha pár tiszt a kelleténél jobban fel lenne bolydulva.
~ Túl hangos… - csukom be a teaházban a könyvemet. Így nem tudok olvasni, és mivel a kifizetett teát és reggelim már elfogyasztottam, talán jobb lenne mégis hazamennem és Yoruval gyakorolni.
Tényleg nem tűnik úgy, hogy csak beképzelném, picit tényleg mintha néhol nagyobb lenne a nyüzsgés. Az egyik falnál például, ahol néhány tiszt mozgolódik. Jó, most már kicsit engem is érdekel. Odatolakszom, és akkor látom, hogy mi az, ami ennyire felkeltette többek figyelmét.
~ Egy pályázat? – ilyet se láttam még, vagy csak sose figyeltem. Úgy tűnik a 13. osztagnál is hadnagyhiány van. Mi a fene, valakik felzabálják a taichoukat és fukutaichoukat? Szép, hogy nem feküdte még meg a gyomrukat… bár lehet megtörtént, azért hagyták abba, mert az én osztagomnál nincs ilyen gond. Mindegy is, de azért csak nem bírom ki, hogy le ne tépjem az egyik lapot, és vigyem magammal, bár ezért csoda, hogy nem lincselnek meg most itt helyben.
Otthon ledobom az asztalra, elfekszek kicsit az ágyon, aztán már fel is ülök, és a zanpakutomat az ölembe teszem.
Sötétkék végtelen óceán, és síri csönd. Imádok itt lenni, csak bele lehet aludni… Hirtelen kap el, és húz le Yoru magával, majd ültet egy hatalmas korallsziklára. Kettőt pislogok mi jött rá, de az aranyszín szemek csak némán tanulmányoznak pár pillanatig.
- Nem az Elemi Tánccal akarsz gyakorolni? – hangzik fel a nyugodt, mély basszusa a végtelen csendben.
- De, csak… még nem vettem rá magam. – ragályos néha a kedvtelensége.
- És…? – úszik kicsit arrébb, mintha engem akarna kerülgetni.
- Mi és?
- Mi lesz azzal a vacakkal az asztalodon? – kettőt pislogok, hirtelen nem tudom milyen vacakra gondol, mire sóhajt egyet, egy csomó kis buborékot fújva így ki bele a vízbe. – A felhívással.
- Ja, hogy az! Mi lenne vele?
- Minek hoztad magaddal?
- Nem tudom. – vonom meg a vállam. – Azért érdekesnek tűnt…
- Akkor jelentkezel? – úszik át ismét a másik oldalamra.
- Nem hinném… nálam vannak jobb jelöltek is, ebben biztos vagyok. – hacsak egy van, már az is elég. Csak túl hívogató volt otthagyni azt a hülye papírt.
Fölkászálódok inkább a korallszikláról, mielőtt ismét keresztkérdéseket kapok, és nekikezdek normálisabban a meditációnak.
A nap hátralevő része a szokásos nyugalomban telt, délutánra bőven volt elfoglaltságom, este pedig már inkább nekiálltam rajzolni, de… kár volt.
- Az istenért nem sikerül a szeme!! Lefestem inkább az egészet! – csattanok fel eldobva a ceruzát, és már mennék is a kisszekrényhez, ahol a festőkészletet tartom, de Yoru hangja megtorpanásra késztet.
~ És utána el is fogod takarítani, meg mosogatni a kellékeket az éjszaka közepén? – szinte beleásít a mondatába, valójában annyira hidegen hagyja, hogy jelenleg mit csinálok, de nekem már elsiklik a fülem mellett a stílusa, csak nagyobbra nyílnak a szemeim a felismeréstől. Igaza van, ahhoz most semmi kedvem, valószínűleg ezután mennék is aludni. Talán tényleg nem most kellene összefestékezni magam…
Még kicsit bajlódok a szemével, aztán idegesen csúsztatom arrébb a lapot, és kezdek dobolni az ujjammal az asztalon. Fél szemmel rá- rápillantok a messzebb lévő felhívásra… Tényleg, minek hoztam magammal…?
- Ennyire nem unatkozhatok… - nagyot sóhajtok, mert látszólag mégis. Magamhoz marom a papírt, utána elkezdek keresgélni a dossziéim között. Tudom, hogy van valahol egy önéletrajzféleségem, amit még ki kell egészítenem, meg nem tudom, kell-e hozzá képet tűznöm… hát gondolom, hogy kell… Ez még a könnyebbik része, egyszerű a felépítés, mikor jártam az akadémiára, mikor végeztem, melyik osztagnál vagyok, hányadik tiszt, de… életemben nem írtam még ilyet. Nem kell sok, hogy doboljak a tollal az asztalon.
~ Ha tovább vörösödik a fejed, azt fogják hinni, hogy ráadtál egy méretes céklára egy fekete parókát és megléptél. – Yoru kicsit sem humoros megnyilvánulására már ki is hullik a toll a kezemből.
- Te kuss! – szólok neki vissza fennhangon, de elengedi a füle mellett.
~ Elakadtál?
- Mert ez értelmetlen. Nézd! Mi az, hogy ösztönző levél? Ennek semmi értelme, az egyáltalán mi a fene?! – lassan már kezdek kiborulni, annyira ötletem sincs, hogy pontosan mire is gondolt a költő.
~ Nyugalom, nem mintha egy percig is komolyan vetted volna… Akkor meg hol itt a probléma? – nagyot nyújtózkodik, nekem meg komolyan el kell gondolkoznom a szavain.
- Igaz, úgyis csak unaloműzés. – hirtelen sokkal nyugodtabban is állok hozzá. Úgysincs semmi esélyem, szóval felesleges órákat ülnöm felette, addigra már rég aludni szeretnék. Csak fogom, és leírom, ami az eszembe jut. Hogy mindig is vonzott a kardforgatás, majd miután úgy éreztem, hogy lehetővé válhat számomra is, a shinigamivá válás… Hogy az akadémia óta a legtöbb időt a zanpakutomba ölöm a gyakorlások alatt… Még odaírok néhány alap dolgot magamról, hogy cél és kötelességtudatosnak tartom magam, szeretem jól elvégezni a rám szabott feladatokat, ehhez sokszor társul maximalizmus…
~ … ami miatt lassú is vagyok, de ezt hagyjuk… - nem tudok mit írni az alapinformációkon kívül és ezen a néhány soros érdektelen tényen magamról. Úgyis a teljesítményt fogják nézni, a személyiséget maximum annyira, hogy kompatibilis-e a pályázott pozícióval, de láttam egy-két olyan hadnagyot, hogy át kell ezt a gondolatom újra fontolnom. Inkább csak az erő számít. Legszívesebben odaírnám személyes kommentbe, hogy most már hadd feküdjek le aludni, a többit személyesen. Rólam pár személyes kérdéssel úgyis szinte mindent meg lehet tudni, minek írjam azt le? Bár azzal biztosan megnehezíteném a taichou dolgát, hogy nem tud már mit kérdezni és gondolkodnia kell, de biztos, hogy nem azon múlik, hogy leírom-e, hogy mi a kedvenc színem, vagy süteményem… Habár… „Kedvenc süteményem a mákos guba torta, és az almás pite. És majdnem mindenkinél jobban bírom a csípős ételeket.” Tessék, legalább már megmosolyogtat ez a hülyeség. Viszketett a kezem, hogy azt írjam oda, hogy jobban bírom a csípőst, mint a taichou, de van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon lenne vevő a humorra. Nem egy ilyen pályázatban. Hát biztos ez sem lesz az az ösztönzés, amire ő gondolt, de tényleg nincs mit írnom. Segítek azoknak, akiknek szükségük van rám és megvédem azokat, akiket meg tudok. A quincy-ket pedig szívből rühellem. És akarok házi kedvencnek egy pici hollow hiúzt vagy nyuszit, ami kicsi marad és elég neki a levegőben lévő lélekrészecskékkel táplálkozni. De ez utóbbival szerintem majdnem mindenkinél kiverném a biztosítékot. Kivéve Sachiéknál, akik kerítettek egy kacsát az onsenbe…>.>
Nagyot sóhajtva teszem le a tollam, miután úgy érzem befejeztem és át is olvastam. Kit akarok átverni, az egész egy komédia, mégis azért – mint minden mást a munkámmal kapcsolatban – valamennyire mégiscsak komolyan veszem. Legalább a megírás erejéig, mert amúgy tényleg kicsit se gondolom, hogy esélyem lenne. Nem vagyok annyira erős. De ha már elküldök valamit egy kapitánynak, az legalább minőségileg rendben lesz, amíg az rajtam múlik. Még ha el se lesz talán olvasva.
Most hogy ezzel kész vagyok, és megjött a kedvem az almás pitéhez és egyben ezzel egy időben egy jó erős curryhez vagy chilihez, nagyot nyújtózkodok. Ezzel végeztem is.

Másnap mikor volt szabadidőm elvittem a jelentkezésem, a felhívás papírja pedig így, hogy már nem volt rá szükség azonnal ment is a szemétbe, két-három nap után pedig teljesen meg is feledkeztem az egészről.
Egyik nap kopogásra kaptam fel a fejem.
- Shinozaki Amine-san? – az ismeretlen tiszt várakozón figyeli a válaszom.
- Igen? – pislogok kettőt. Gondolom valami feladat van a számomra.
- A 13. osztag kapitánya hívatja.
- Engem? Minek? – csúszik ki a számon, de azonnal meg is bánom, még szerencse, hogy csak egy tiszt, tökmindegy végül is mit mondok.
- Csak ennyit mondtak. – a tiszt csak a fejét csóválta meg.
- Rendben, köszönöm. – valószínűleg végre kapok valamilyen megbízást. Többször is voltam már más osztag kapitánya, vagy hadnagya által vezetett küldetésen. Végre, remélem jó szórakozás lesz.
Amint a tiszt távozik, felkapom a kardom, friss vizet öntök a kulacsomba és felrögzítem az övemre. Gyors hajfésülés, mert úgy nézek ki, mint aki épp most kelt. Útközben elintézem a – nagy eséllyel napi első és utolsó – étkezést is egy szendvics képében, és már feladatképesnek is érzem magam.
Csak egy gyors fejforgatást engedélyezek magamnak, mivel még úgysem jártam ennek az osztagnak a területén, de ahogy alkalmam nyílik rá már el is kapok egy tisztet, hogy igazítson útba, így gyorsan odatalálok a taichou irodájához.
Néhányat kopogok rajta, remélem itt van.
- Szabad. – az engedélyt hallva nyitok csak be az irodába.
- Jó reggelt kívánok! Elnézést kérek a zavarásért, Shinozaki Amine vagyok, a 9. osztag ötödik tisztje. – a bemutatkozás közben tiszteletteljesen meghajolok, ahogy azt egy kapitánnyal szemben illik.
- Kérem, foglaljon helyet. Azért bátorkodtam behívatni, mert a kezem ügyébe akadt a jelentkezése a szabad hadnagyi rangra, és azt kell mondanom, hogy igencsak elnyerte a tetszésemet. – barátságos mosollyal int egy üres szék felé, én viszont egy pillanatra, hallva a behívásom okát, mozdulni se tudok meglepetésemben.
- Tényleg? Komolyan mondja? De… nincsenek nálam jobb harcosok, akik alkalmasabbak lettek volna a pozícióra? – csak most mozdulok a felkínált hely felé. Tudom, hogy nagyon nem ezt kellene kérdeznem és azonnal meg is bánom, mielőtt még rájön, hogy de tényleg, mégis van. Viszont az is csak most ugrott be, hogy tényleg a 13. osztaghoz küldtem be a jelentkezést, ez most valóban meglepett.
Úgy tűnik szórakoztatja a reakcióm, legalábbis a taichou jót mosolyog, aztán egy doboz cukrot vesz elő, amitől úgy érzem magam, mint egy lekenyerezhető gyerek.
- Cukorkát? Talán segít leküzdeni az idegességet. S megnyugtatnám, ez nem a 11. osztag, ahol az erő számít, ellenkezőleg. Nálunk az erő nem sokat jelent, ha nem társul mellé a megfelelő jellem, akkor semmit se ér a legélesebb kard se.
- Köszönöm… Nem igazán vagyok ideges… legalábbis még nem. Inkább meglepett. – de az nagyon. Azért helyfoglalás előtt egyet elfogadok. – Igen, ez jogos, de tapasztalatban is… - gondolatban betapasztom a saját szám, komolyan azon vagyok, hogy lebeszéljem a taichout, hogy engem válasszon? Csodálom, hogy Yoru még nem küldött el röhögve a fenébe.
A kuncogást hallva picit talán jobban is összezavarodom, szemöldökeim már ráncba szaladnak. Tényleg úgy tűnik, hogy nagyon jól szórakozik a taichou azon, hogy ennyire meglepett a mostani kijelentése.
- Pont ez az, ami a szememben alkalmas jelöltté teszi. Nem veszi természetesnek a rangot, azt, hogy megérdemli, így tisztelni fogja azt, megbecsüli, nem él vissza vele. S ahogy olvastam a jelentéseket néhány kiküldetéséről, nem jelent túl nagy gondot, hogy kövesse a parancsokat, ami egy igazán hasznos tulajdonság.
Kicsit emésztgetem a szavait, mielőtt ismét megszólalnék. Leginkább a ranggal kapcsolatos részt, próbálom elképzelni, hogy vajon bármi változna-e ha megkapnám a hadnagyi rangot.
- Hát… nem érzem úgy, hogy bármivel is vissza kellene élnem, vagy egyáltalán csak késztetésem is lenne rá. És az a feladatunk, hogy kövessük a feletteseink utasítását, már amennyire erőnk engedi. – igazából míg nincs ilyen rangom, nem mondhatom biztosra, de magamat ismerve nem olyan vagyok aki kikel magából, a parancsokat meg, ha értelmetlen bizonyos kereteken belül meg lehet kérdőjelezni, ha olyantól kapjuk, de miért ne azt tettem volna, amit mondtak nekem? Nem voltam általában épp haza terepen ahhoz, hogy önfejűen hülyéskedjek.
Majdnem megugrom, mikor a taichou összecsapja a kezeit a válaszom hallatán.
- Na, pontosan ezt akartam hallani, egy shinigami, aki tudja, hogy mi is a kötelessége, és nem próbálja kikerülni, megszegni a parancsokat, mert úgy látják jónak, valamiféle belső iránytű miatt. S kérem, mondja el, hogy áll a Rukongaiban élő lelkekhez?
A kérdésre néhányat pislogok.
- Elnézést kérek Mizushima-taichou, de nem értem a kérdést. A rukongai lelkek ugyanúgy lelkek, mint bármelyik másik, nekünk halálisteneknek pedig az a kötelességünk, hogy megvédjük és segítsük őket. Ők legalább gyakrabban ismerik a hála fogalmát… evakuálásnál például ezerszer könnyebb dolgom van velük… - nem igazán látok különbséget, legfeljebb a személyiségükben. A lényegen nem változtat. Tényleg nem értem a kérdést, és tudván, hogy hol is foglal helyet a Mizushima ház, talán nem épp a legjobb személynek fejtem ki azt, hogy a nemességnek rosszabb a modora, de ha lekaparják az orruk a mennyezetről, egy szavam se lesz. Utána térek csak rá a parancskövetésre. – Nagyon nem voltam épp hazai pályán Mizushima-taichou ahhoz, hogy valamiféle belső iránytűt kövessek, és úgy érzem öngyilkos hajlamú se lettem még. – kicsit megvonom a vállam. Tényleg nem éreztem eddig késztetést a szabályszegésre, csak és kizárólag akkor lenne rá példa, ha az események nem hagynának nekem más választást, vagy olyan az utasítás, hogy abban valóban van kivetnivaló, de azt viszont inkább az elején tenném szóvá.
- Pont a legjobb személynek fejti a ki a véleményét. Én is hasonlón vagyok, a nemesség nagy része nem szereti bemocskolni a kezét, félnek attól, hogy ha levennék a selyemkesztyűt, talán leszáradna a kezük. S a lelkeket pedig úgy értettem, hogy segít rajtuk vagy se, de úgy veszem ki, hogy igen. Tudja, nekem szívügyem a lelkek jóléte, ott segítek nekik, ahol csak tudok, csak sokan nem tudják, mert névtelenül teszem, és cserébe elértem azt, hogy a lelkek a barátjuknak gondolnak, adnak a véleményemre. Olyan hadnagyra van szükségem, aki hasonlóan gondolkozik ezen a téren. Ön ilyen? – amiket a taichou mond, muszáj keserűen elmosolyodnom, mert igen, valóban nagyjából ilyen a nemesség, akár civil, akár shinigami. De hogy ezt egy főnemestől hallom…
- Én nem csak azért segítek a lelkeknek, mert parancsba kapom, hogy védjem meg őket, vagy hasonlók, ha képes vagyok az erőmből megvédeni valakit, mindegy, hogy kit, megteszem, és meg is akarom tenni. Engem nem érdekel senki rangja, csak és kizárólag szakmai szempontból. – mivel csak nagyvonalakban beszélt a taichou a segítségről, nem tudtam volna konkrétan igennel vagy nemmel válaszolni, remélem így el tudja dönteni, hogy számára olyan vagyok-e vagy sem. Közben próbálom eltüntetni a feltörő maró érzést a mellkasomból. – Ön hogyan szokott segíteni, ha megkérdezhetem? – igaz lenne egy tippem, de olyan módon csak a jómódúak tudnak segédkezet nyújtani.
- Ez a jó hozzáállás, nem csak azért segít, mert ez a dolga, hanem mert segíteni is akar, és így kellene minden shinigaminak gondolkozni. Én hogy szoktam? Adományokkal részben, másik részről pedig kimegyek közéjük, eldobom a sétapálcát, és egy ásó nyelét veszem a kezembe. Segítek az építkezéseknél, felújításoknál, ahol csak tudok. Az anyagi javak is hasznosak, de előfordulhat, hogy nem érnek el oda, ahova kellene. Jobbnak találom azt, ha a két kezemmel segítek, mintsem a pénzemmel.
Ahogy hallgatom Mizushima-taichout, muszáj elgondolkoznom, hogy egy főnemest, vajon mi késztethetett ilyen felfogásra, és hogy ilyesmit csináljon, de ilyen indiszkrét kérdést azt hiszem nem kellene feltennem neki, meg aztán semmi közöm hozzá.
~ Fura a taichou. – majdnem hangosan is kicsúszik ez a számon, de szerencsére csukva tudom tartani.
- A pénz néha csak ront a helyzeten. – most is csak hangosan gondolkodom. Eszembe jut, hogy néha csak zsebre teszik, és nem használják fel arra, amire kell, a szegények nem is tudnak arról, hogy érkeztek volna adományok, ha pedig a pénz egy-egy családhoz közvetlen módon jut el… hát néha azok az emberek az életükkel is fizethetnek azért a pénzért, ami a birtokukba került. – Még szerencse, hogy csak a nagyobb lélekenergiával rendelkezők éreznek éhséget, különben nagyobb gondok lennének. – csak miután kimondom a szavakat, veszem észre, hogy a taichou sikerrel elterelte a figyelmem most a döbbenetemről a hadnagykérdéssel kapcsolatban, annyira lefoglalt, hogy a lelkeken gondolkozzak és hogy én hogyan állok hozzájuk.
- Minél több pénz van, annál több a baj is. – mosolyodik el Mizushima-taichou. – Nem csak az ételről van szó, hiszen valahol lakinuk is kell azoknak a lelkeknek, és bár ha nem is az éhség miatt esznek, attól még sok lélek már megszokásból is eszik. De azt hiszem, hogy ez megfelelő válasz volt a kérdésemre... – miközben ismét a fiókjában kezd keresgélni valamit, én lélekben már a következő kérdését várom, erre egyszer csak vidáman mosolyogva a magasba emeli a hadnagyi karszalagot, amit utána felém nyújt. – Jó a megérzésem magával kapcsolatban, ha gondolja, fogadja ezt el, és igazoljon át hozzánk, a 13. osztagba, mint az új hadnagya.
Egy pillanatig csak nézem a felém nyújtott karszalagot, érzem, hogy égni kezd az arcom de nem tudom, hogy zavartság, izgatottság vagy most lett úrrá rajtam az idegesség. Ahogy viszont érte nyúlok, némán jelezve ezzel, hogy elfogadom, abban a pillanatban tudatosul csak bennem tényleg ez az egész. Hogy miért hívott, mit keresek itt, és hogy tényleg én kaphatom a pozíciót. Hirtelen eltörik bennem valami amint a kezembe kerül a szalag és mire észbe kapok, már a könnytől alig látom a szalagot.
- Megtiszteltetés Mizushima-taichou, nagyon köszönöm! – hiába próbálok erőt venni magamon, törölni a szemeim, ömleni kezdenek a könnyeim. Túl nagy megtiszteltetés, tényleg egy pillanatig sem hittem volna, hogy engem… Legszívesebben elbujdosnék szégyenemben, amiért elsírtam magam. Gondolkozok is azon, hogy inkább elfordulok, hogy a taichou ezt ne lássa.
- Részemről a megtiszteltetés. – amennyit látok a homályon keresztül, mintha mosolyogna a taichou. Ahhoz viszont nem kell tiszta látás, hogy tudjam, mivel jöhet oda hozzám. - Ne itassa az egereket. – barátságosan a vállamra teszi a kezét támogatóan, miközben elveszek egy zsepkendőt, és picit elfordulva próbálok erőt gyűjteni magamba.
- Nem direkt csinálom. – nagy levegőket próbálok venni, érzem, hogy kezdek lassan úrrá lenni rajta, abbamarad ez amilyen hamar jött. Még magamat is, vagy lehet csak magamat lepem meg ezzel a kifakadásommal. Nem sírtam, mikor felvettek az akadémiára, nem sírtam mikor sikerültek a vizsgáim, nem sírtam mikor felvettek a 9. osztagba és akkor sem mikor meghallottam, hanyadik tiszt leszek, pedig nekem már az ötös szám is nagyon magasnak számított. Meg úgy általában eleve nem szoktam én sírni. Mikor levegőt is alig tudtam venni a bordatörésektől akkor se, erre most… Azt hittem, sőt, biztos voltam benne, hogy kellő tartással fogom végigcsinálni, most viszont… Nagyot zihálok, mikor végre sikerül elapasztanom ezt a rohamot, de a biztonság kedvéért még egy száraz zsebkendőt elveszek a taichou-tól. – Elnézést kérek.
- Semmi baj, ez természetes reakció csupán, semmi több. Tényleg semmi baj, ha gondolja nyugodtan vegye ki a nap hátralévő részét, én pedig megcsinálom a papírmunkát, és holnap már itt kezdhet nálunk.
Kicsit jobban megnyugtat a kedves és barátságos hang. Még utoljára megtörlöm az arcom, és miután ismét felnézek rá, már csak a kicsit pirosas szemeim árulkodnak arról, hogy sírtam.
- Nem, nincs mit kivennem rajta, mire mindent áthurcolok, meg megtalálom hol lesz az új szobám… Lesz feladat ahhoz, hogy lefoglaljam magam estig. Köszönöm.– jól vagyok tényleg, és nem is igazán tudok pihenni, most végképp nem, a berendezkedésről pedig már szót sem ejtek, mert az viszont biztos nem egy nap alatt lesz meg. Talán meg tudok kérni egy két ismerősöm, hogy segítsenek átcipekedni, majd meglátom.

13
9. osztag / Re:Gyakorlótér
« Dátum: 2018. Aug. 13, 00:05:24 »
Osztagedzés új osztagtárssal

Nem vagyok nagy kidou használó, de olyan szinten, hogy nem is igazán tudom, mire lehetnének jók ezek a levegő gömbök, vagy egy vízgömb. A víz alá biztos előnyös ha van a shinigaminál kis levegő, de vízgömböt én bármikor tudok az Elemi tánccal létrehozni. Ennél már csak a hakudában vagyok bénább. Abban viszont minimális alaptudásom ha van csak. De azért a kidout szeretem még valamennyire, igaz megtanulni utálom ha valamelyiknek még szövege is van, de ha egyszer már itt vagyok egy ilyen edzésen, megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból.
Jobb is, ha ismét visszatértünk az alapokhoz. Nem lehet elégszer gyakorolnom az energia áramoltatását. Úgy tűnik az, hogy elemi formába hozzam, az már rutinművelet, legalábbis nekem, hála a kardomnak, de először meg kell egy biztos alapot teremteni hozzá. Inkább újrapróbálom újra és ha kell újra, hogy begyakoroljam, miközben Nara-taichou magyaráz. Közben figyelek a többiek kérdésére érkező válaszokra is, hátha némiképp több fogalmam lesz arról, vagy ötletem, hogy ezt a kezemben mire is fogom majd használni a gyakorlatban. A legjobb elképzelésem az lenne, ha elektromossággal tudnám feltölteni, amikor én mondhatom meg merre, hol és mi legyen nedves, akkor remek katalizátor tudna lenni. De azért míg vizet vagy földet nem nehéz találni, levegőt pedig a legegyszerűbb, elektromossággal már Sokkal nehezebb, ha nem az az elemem.
Kettőt pislogok fel a kezemben lévő gömbről, és a gondolataimból mikor ismét elhangzik a nevem. Pedig abban reménykedtem megúszom egy dicsérettel. Nem, ez így nem pontos, abban reménykedtem, hogy rajtam kívül senki sem veszi észre mit műveltem a kezemben tartott gömbbel…
- Csak elgondolkoztam a levegő elemű gömbön és koncentráció közben megpróbáltam érezni magam körül a levegőt, ráhangolódni, vizualizálni ahogy az beleáramlik a kezemben tartott gömbbe, és az felveszi annak a tulajdonságait. – puszta ösztön volt, foglalkozási ártalom. Nekem minden zanpakutou gyakorlás alatt ez volt a dolgom, mióta tudom mik a shikai képességeim. A Vízpengéket nem kellett annyira gyakorolnom, maximum a célzást, de az Elemi tánc az olyasmi, amin még mindig van mit csiszolnom és fejlesztenem. Komoly koncentrációt és vizualizációt igényel, minél több vizet akarok irányítani és minél több irányba. Éreznem kell a vizet a mozgatása közben mintha a testemhez tartozna, végtagjaim lennének. Ezek után ösztönösen hasonlóval próbálkoztam meg a levegőnél is és irányítani azt. Én erre specializálódtam, nem szerencse vagy tehetség kérdése volt és végképp nem teljesen tudatos. Hiába sikerült, még mindig hibának érzem, hogy előre szaladtam. A kapkodás egy komolyabb technikánál csúnya következményekkel járhat. Most viszont, hogy el is hangzott, hogy így kell, és most van itt az ideje, mivel a kezemben van már az alap, ismét behunyt szemmel koncentráltam ugyanúgy, mint legutóbb. Miután elkészültem, és figyelmesen szemügyre vettem, hogy minden rendben van e, engedélyezek magamnak egy futó körbepillantást, hogy kinek hogy sikerül, hogy haladnak. Addig is gyakorlom az energia áramoltatását, hogy ne csak addig legyen biztos ez a gömb a kezemben, amíg erősen koncentrálva és figyelve rá bámulom, hanem aközben is fent tudjam tartani, hogy a környezetemre is figyelek.
A neheze viszont csak most jön, ezek szerint el is kell tudni lőni. Hát ez már természetesen nem megy azonnal. Mire rájövök, hogyan is kell egyáltalán ellőni, akkor döbbenek rá, hogy ez az izé nagyon nem mindig akar arra menni, amerre én szeretném. Néhány próbálkozás után végül csak sikerül ráéreznem, hogy hogyan is kell ezt csinálni, és már jobban céloznom is vele, de azért később még muszáj lesz vele gyakorolnom nem is keveset. Nem íjászok vagyunk, legalábbis én biztosan nem, hogy rögtön pontosan tudjak célozni.
Az elem megváltoztatásánál úgy döntök a földdel teszek egy kísérletet, mivel víz elemű a zanpakutoum, és ahogy azt a taichou mondta az előbb, az a lényeg, hogy ne a saját elemünket használjuk. Azzal tudom, hogy azonnal sikerülne, ráadásul rengeteg vízlabdát képes lennék készíteni a kardommal, és a gondolataimmal arra irányítani, amerre kedvem szottyan, úgyhogy inkább azt passzolnám, amíg külön nem kérnek meg rá. Így aztán óvatosan fél térdre ereszkedem, és a földhöz érintem az energiagömböt, majd ugyanúgy mint a víznél, megpróbálok ráhangolódni az elemre. Érezni, elképzelni ahogy átjárja a gömböt, megszilárdítja. Zavaróan képzeletben folyton egy kőlabda jár a fejemben, nem mintha sokban különbözne az eredmény a képzelettől. Megpróbálom kicsit összesűríteni, hogy minél masszívabb legyen az eredmény. Na, ezzel muszáj olyan erővel és sebességgel eltalálnom a céltáblát, ahogyan csak tudom. Remélhetőleg ez kicsivel stabilabb pályával fog repülni, és könnyebb lesz a célzás. Nem kimondott cél, hogy kárt tegyek a berendezésben, de mulatságos lenne ha sikerülne.
Ahogy Nara-taichou zárja az edzést, készséggel hagyom félbe egy újabb gömb készítését és tiszteletteljesen meghajolok. Külön nem megyek oda megköszönni a kimondottan kellemes és még szórakoztatónak is mondható edzést, mert látom, hogy Kaiya-sanhoz csatlakozik. Elég volt egyszer megzavarnom a beszélgetésüket, még egyszer nem szeretném, így csak a többiekkel együtt távozom.



*Vége*
Köszönöm az edzést! ^-^

14
Soul Society / Re:Mámoros szabadnap
« Dátum: 2018. Aug. 10, 10:24:49 »
Érdekesek Sachi-san szavai. Fura most ilyen szemszögből látnom az eseményeket, eddig - legalábbis családon kívül - ritkán ütöttem az orrom mások magánéletébe. Természetes, hogy nem tartozik rám, de most nem tudom, hogy az alkohol, vagy Sachi-sannak hála, de egész érdekes ez az egész.
- Bocsánat, keveset aludtam... Eddig azt hittem szembesítés a cél. Akkor most a kettejük boldogsága? - próbálom visszapörgetni fejben a beszélgetést, de csak az a szösszenet villog a szemem előtt, hogy a főnök rajtakaphatja őket. Nem akarok gonosz lenni, de ha már meg kellene néznem a végkifejletet, valahogy a hirtelen heves vita kicsit érdekesebbnek tűnik, mint a komplikáció mentes boldogság. Na jó, mindannyian azt akarjuk, legalábbis gondolom, szóval…. Áh, ehhez még innom kell!
Túl gyorsak az események ennyi kör után úgy, hogy még kevertem is, és a látvány miatt picit el kell gondolkoznom azon, hogy nem-e kellene számításba vennem, hogy nagy eséllyel én is követni fogom Junko-san példáját, de egyelőre még bírom. Csak hevesen kapkodom a levegőt, mintha több órás edzésről jönnék éppen. Nagyon furán hat ennyi alkohol a szervezetre, az erős szédülést még megértem, de a légszomjt…
Csak féloldalasan mosolygok Sachi-san azonnali bólogatására.
- Bizony, főleg ha beleájulunk. – nevetem el magam, egyszerre mindkettejüknek válaszolva, de természetesen belemegyek. Akármit is mondok, akármilyen mondat is bukik ki a számon, nagyon is csábít az onsen ötlete. Bármi, amiben víz van, azzal engem meg lehet venni kilóra. A kis nevetés viszont jókedvű kacagássá dagad, ahogy Junko-san olyan édesen elkezd lelkendezni.
Picit felszaladnak a szemöldökeim egy széles mosoly társaságában, ahogy Sachi-sanra pillantok. Már majdnem visszakérdeztem volna, hogy lehet hogy hallucinálok, de mit is hiányol? Viszont akkor biztosan megint nevetésben törnék ki. Kezdek most már én is mindenen nevetni.
- Akkor majd legközelebb lemegyünk a partra. Oda már tudod hozni. – bíztató mosollyal ráteszem a kezem a vállára. Akár holnap napközben is lemehetünk, ha nem fetreng mindenki a másnaposságtól, de az majd úgyis csak reggel, vagy dél körül derül ki. – Jaj… azt… azt hiszem mégkevésbé engednék be, ráadásul nem jó, ha belepottyant abba a vízbe, amibe épp fürdünk. – cukik a kacsák, de nem onsenbe valók, legalábbis úgy, hogy mi hozzuk be kívülről… nem igazán.
Érdeklődve pislogok hol az egyikre, hol a másikra, hogy most ugye nem versenyezni szeretnének-e, mert félek akkor veszítettem.
~ Hé, PiaLady!
~ Mi az? – Yoru hirtelen hangjára csak meglepetten pislogok. Jó ideje nem csatlakozott be a beszélgetésbe, sőt, a tőle megszokott érdektelenséggel hallgatta az eseményeket a háttérből.
~ Oszlop! – egy kérdő hümmentéssel fordulok előre pislogva, de valami nagy barna közeledik és már centikre van csak az arcomtól.
- Vááá! – épphogy csak ki tudok fordulni előle, mielőtt az orrommal tompítanám az ütközést. ~Khöösz! – előbb is figyelmeztethetett volna, csoda, hogy a reflexeim még egyáltalán működnek.
Kis séta után érdeklődve pislogok, mikor Junko-san megtámaszkodik, de ahogy meglátom az okát, már visznek is tovább a lábaim, és egy picivel távolabb megtámaszkodom én is, onnan figyelem.
- Azt hiszem neked már nem kellene több alkoholt innod. Inkább valami olyan kellene, ami felpörget. – nézek rá féloldalas mosollyal, mert hát mikor valaki már kétszer hány, az egy enyhe jelzés a testétől, hogy mára jobb ha inkább befejezi az alkoholt, és keres valamiféle táplálékot, ami felszívja a többit a gyomorsavval együtt. A tábla felé lépek, mikor Junko-san kérdez. – Ez az onsen, megjöttünk. – mondom azonnal széles mosollyal, már Junko-san hátára is téve a kezeim, és már játékosan tolom is befelé. Remélem már odabent nem lesz rosszul, legfeljebb tényleg szedhetjük ki a forró vízből. – Kajára fel! – nevetem el magam egy csatakiáltás kíséretében. Közben a biztonság kedvéért a szememmel közben Sachi-sant keresem.

15
Soul Society / Re:Mámoros szabadnap
« Dátum: 2018. Márc. 17, 02:29:37 »
Szinte látom is magam előtt Yoru unott képét, ahogy becsukott szemmel érdektelenül lógatja az uszonyát, talán még szundít is egy jót, amíg nem történik semmi, ami felzavarhatná. Viszont ha beindul, minden csak nem szűkszavú. Imád szidni, vagy kritizálni, jó néha elég óvatos, féltő, de ezt sokszor annak tudom be, hogy ha velem történne valami, annak ő is meginná a levét.
A lányokat hagyom, hadd játsszák ezt a játékot, csak örülök, hogy nekem nem kell. Már kezd sok lenni, és már attól picit felfordult a gyomrom, hogy azt a tejszínes vackot láttam, és most még a farkasszempárbaj…
- HA, eljutnak addig. – teszem hozzá, rendesen hangsúlyozva a „ha” szócskát. – Lehet már azelőtt szétmennének, hogy a főnök tudomást szerezne róla.
Igen, talán kicsit hangulatromboló vagyok, de mindig eszembe kell juttatnom, hogy ez a valóság, míg egy jó történetben kell, hogy legyen bonyodalomnak, tetőpontnak és csattanónak, addig a való élet néha olyan lapos, lomha és unalmas, mint egy nagyon lassúvizű folyó. Bár lehet ezzel nem rontottam a helyzeten, hanem inkább ösztönzés volt Sachi-san számára, hogy márpedig közre kell akkor működnie. Ez is nézőpont kérdése, hogy talán mégiscsak rontottam-e ezzel az egészen.
- Hát, talán majd láthatom. – csak megvonom a vállam. Felőlem megtarthatja a titkának, de ha esetleg én is itt leszek, talán lesz alkalmam látni. De ha nem, hát nem, azt hiszem fogok tudni aludni, mert ezt a titkát nem tudtam kideríteni.
Még csak fel sem tudom venni az események fonalát olyan gyorsan történik minden. Csak reflexszerűen elugrani van időm az áldás elől, az is csoda, hogy az asztalt nem borítottam fel. Sachi-san elegánsabb megoldást választott, ő nem döntötte fel a széket úgy mint én, hanem inkább dőlt együtt azzal. Még talán belőlem is kitörne a nevetés, ha nem undorodnék a hányástól, meg nem attól tartanék, hogy velünk akarják felmosatni, de jelen állapotomban az egy kis zápor lenne a srácra, utána az áldást moshatná le saját magáról. Ahhoz csak nem fogja követelni, hogy mi asszisztáljunk hozzá.
Ahogy levágtam a pénzt, azonnal be is érem a lányokat, megtolva őket az eddiginél is jobban megszaporázva a lépteiket. Csak kifele, és azonnal.
Amint kiérünk, és fújhatok egyet, na itt már belőlem is kitör egy nevetés, ahogy a fejem fogva megtámaszkodom valamiben.
~ Ilyen nincs. – ilyet még nem is láttam, és nem is hittem volna, hogy valaki csak úgy szó nélkül addig iszik, míg bezöldül, és se szó se beszéd kidobja a taccsot az asztal alá.
Sachi-san kérdését csak elengedem a fülem mellett, ahogy próbálom kiszellőztetni a fejem. Junko-san feltevésére viszont már felkapom a fejem.
- Alkoholra forró gőz? Aztán szedhetünk ki piros fejjel a vízből. – nevetem el magam, ezek után el tudom képzelni Junko-sanról, hogy nem tudja meddig ajánlatos a forró vízben ázni, és picit megszédül. De aranyos a kép a fejemben. – De benne vagyok. Jó fürdő, finom vacsi és szaké. Nagyon tetszik. – talán tényleg sokat ittam, mert egy ezer wattos mosolyt villantok Junko-san felé. Igen, egyre jobban tetszik az ötlet.

Oldalak: [1] 2 3 ... 6