Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Shinozaki Amine

Oldalak: [1]
1
Pályázatok / Shinozaki Amine pályázatai
« Dátum: 2019. Febr. 05, 01:49:45 »
Engedély megvan: Yoru
Külön köszönöm Vexnek, amiért a taichouval a párbeszédekben részt vett és segített nekem. ^^

 



13. OSZTAG HADNAGYI PÁLYÁZAT

Az elmúlt egy-két napban nem tudtam nem észrevenni, hogy picit mintha pár tiszt a kelleténél jobban fel lenne bolydulva.
~ Túl hangos… - csukom be a teaházban a könyvemet. Így nem tudok olvasni, és mivel a kifizetett teát és reggelim már elfogyasztottam, talán jobb lenne mégis hazamennem és Yoruval gyakorolni.
Tényleg nem tűnik úgy, hogy csak beképzelném, picit tényleg mintha néhol nagyobb lenne a nyüzsgés. Az egyik falnál például, ahol néhány tiszt mozgolódik. Jó, most már kicsit engem is érdekel. Odatolakszom, és akkor látom, hogy mi az, ami ennyire felkeltette többek figyelmét.
~ Egy pályázat? – ilyet se láttam még, vagy csak sose figyeltem. Úgy tűnik a 13. osztagnál is hadnagyhiány van. Mi a fene, valakik felzabálják a taichoukat és fukutaichoukat? Szép, hogy nem feküdte még meg a gyomrukat… bár lehet megtörtént, azért hagyták abba, mert az én osztagomnál nincs ilyen gond. Mindegy is, de azért csak nem bírom ki, hogy le ne tépjem az egyik lapot, és vigyem magammal, bár ezért csoda, hogy nem lincselnek meg most itt helyben.
Otthon ledobom az asztalra, elfekszek kicsit az ágyon, aztán már fel is ülök, és a zanpakutomat az ölembe teszem.
Sötétkék végtelen óceán, és síri csönd. Imádok itt lenni, csak bele lehet aludni… Hirtelen kap el, és húz le Yoru magával, majd ültet egy hatalmas korallsziklára. Kettőt pislogok mi jött rá, de az aranyszín szemek csak némán tanulmányoznak pár pillanatig.
- Nem az Elemi Tánccal akarsz gyakorolni? – hangzik fel a nyugodt, mély basszusa a végtelen csendben.
- De, csak… még nem vettem rá magam. – ragályos néha a kedvtelensége.
- És…? – úszik kicsit arrébb, mintha engem akarna kerülgetni.
- Mi és?
- Mi lesz azzal a vacakkal az asztalodon? – kettőt pislogok, hirtelen nem tudom milyen vacakra gondol, mire sóhajt egyet, egy csomó kis buborékot fújva így ki bele a vízbe. – A felhívással.
- Ja, hogy az! Mi lenne vele?
- Minek hoztad magaddal?
- Nem tudom. – vonom meg a vállam. – Azért érdekesnek tűnt…
- Akkor jelentkezel? – úszik át ismét a másik oldalamra.
- Nem hinném… nálam vannak jobb jelöltek is, ebben biztos vagyok. – hacsak egy van, már az is elég. Csak túl hívogató volt otthagyni azt a hülye papírt.
Fölkászálódok inkább a korallszikláról, mielőtt ismét keresztkérdéseket kapok, és nekikezdek normálisabban a meditációnak.
A nap hátralevő része a szokásos nyugalomban telt, délutánra bőven volt elfoglaltságom, este pedig már inkább nekiálltam rajzolni, de… kár volt.
- Az istenért nem sikerül a szeme!! Lefestem inkább az egészet! – csattanok fel eldobva a ceruzát, és már mennék is a kisszekrényhez, ahol a festőkészletet tartom, de Yoru hangja megtorpanásra késztet.
~ És utána el is fogod takarítani, meg mosogatni a kellékeket az éjszaka közepén? – szinte beleásít a mondatába, valójában annyira hidegen hagyja, hogy jelenleg mit csinálok, de nekem már elsiklik a fülem mellett a stílusa, csak nagyobbra nyílnak a szemeim a felismeréstől. Igaza van, ahhoz most semmi kedvem, valószínűleg ezután mennék is aludni. Talán tényleg nem most kellene összefestékezni magam…
Még kicsit bajlódok a szemével, aztán idegesen csúsztatom arrébb a lapot, és kezdek dobolni az ujjammal az asztalon. Fél szemmel rá- rápillantok a messzebb lévő felhívásra… Tényleg, minek hoztam magammal…?
- Ennyire nem unatkozhatok… - nagyot sóhajtok, mert látszólag mégis. Magamhoz marom a papírt, utána elkezdek keresgélni a dossziéim között. Tudom, hogy van valahol egy önéletrajzféleségem, amit még ki kell egészítenem, meg nem tudom, kell-e hozzá képet tűznöm… hát gondolom, hogy kell… Ez még a könnyebbik része, egyszerű a felépítés, mikor jártam az akadémiára, mikor végeztem, melyik osztagnál vagyok, hányadik tiszt, de… életemben nem írtam még ilyet. Nem kell sok, hogy doboljak a tollal az asztalon.
~ Ha tovább vörösödik a fejed, azt fogják hinni, hogy ráadtál egy méretes céklára egy fekete parókát és megléptél. – Yoru kicsit sem humoros megnyilvánulására már ki is hullik a toll a kezemből.
- Te kuss! – szólok neki vissza fennhangon, de elengedi a füle mellett.
~ Elakadtál?
- Mert ez értelmetlen. Nézd! Mi az, hogy ösztönző levél? Ennek semmi értelme, az egyáltalán mi a fene?! – lassan már kezdek kiborulni, annyira ötletem sincs, hogy pontosan mire is gondolt a költő.
~ Nyugalom, nem mintha egy percig is komolyan vetted volna… Akkor meg hol itt a probléma? – nagyot nyújtózkodik, nekem meg komolyan el kell gondolkoznom a szavain.
- Igaz, úgyis csak unaloműzés. – hirtelen sokkal nyugodtabban is állok hozzá. Úgysincs semmi esélyem, szóval felesleges órákat ülnöm felette, addigra már rég aludni szeretnék. Csak fogom, és leírom, ami az eszembe jut. Hogy mindig is vonzott a kardforgatás, majd miután úgy éreztem, hogy lehetővé válhat számomra is, a shinigamivá válás… Hogy az akadémia óta a legtöbb időt a zanpakutomba ölöm a gyakorlások alatt… Még odaírok néhány alap dolgot magamról, hogy cél és kötelességtudatosnak tartom magam, szeretem jól elvégezni a rám szabott feladatokat, ehhez sokszor társul maximalizmus…
~ … ami miatt lassú is vagyok, de ezt hagyjuk… - nem tudok mit írni az alapinformációkon kívül és ezen a néhány soros érdektelen tényen magamról. Úgyis a teljesítményt fogják nézni, a személyiséget maximum annyira, hogy kompatibilis-e a pályázott pozícióval, de láttam egy-két olyan hadnagyot, hogy át kell ezt a gondolatom újra fontolnom. Inkább csak az erő számít. Legszívesebben odaírnám személyes kommentbe, hogy most már hadd feküdjek le aludni, a többit személyesen. Rólam pár személyes kérdéssel úgyis szinte mindent meg lehet tudni, minek írjam azt le? Bár azzal biztosan megnehezíteném a taichou dolgát, hogy nem tud már mit kérdezni és gondolkodnia kell, de biztos, hogy nem azon múlik, hogy leírom-e, hogy mi a kedvenc színem, vagy süteményem… Habár… „Kedvenc süteményem a mákos guba torta, és az almás pite. És majdnem mindenkinél jobban bírom a csípős ételeket.” Tessék, legalább már megmosolyogtat ez a hülyeség. Viszketett a kezem, hogy azt írjam oda, hogy jobban bírom a csípőst, mint a taichou, de van egy olyan érzésem, hogy nem nagyon lenne vevő a humorra. Nem egy ilyen pályázatban. Hát biztos ez sem lesz az az ösztönzés, amire ő gondolt, de tényleg nincs mit írnom. Segítek azoknak, akiknek szükségük van rám és megvédem azokat, akiket meg tudok. A quincy-ket pedig szívből rühellem. És akarok házi kedvencnek egy pici hollow hiúzt vagy nyuszit, ami kicsi marad és elég neki a levegőben lévő lélekrészecskékkel táplálkozni. De ez utóbbival szerintem majdnem mindenkinél kiverném a biztosítékot. Kivéve Sachiéknál, akik kerítettek egy kacsát az onsenbe…>.>
Nagyot sóhajtva teszem le a tollam, miután úgy érzem befejeztem és át is olvastam. Kit akarok átverni, az egész egy komédia, mégis azért – mint minden mást a munkámmal kapcsolatban – valamennyire mégiscsak komolyan veszem. Legalább a megírás erejéig, mert amúgy tényleg kicsit se gondolom, hogy esélyem lenne. Nem vagyok annyira erős. De ha már elküldök valamit egy kapitánynak, az legalább minőségileg rendben lesz, amíg az rajtam múlik. Még ha el se lesz talán olvasva.
Most hogy ezzel kész vagyok, és megjött a kedvem az almás pitéhez és egyben ezzel egy időben egy jó erős curryhez vagy chilihez, nagyot nyújtózkodok. Ezzel végeztem is.

Másnap mikor volt szabadidőm elvittem a jelentkezésem, a felhívás papírja pedig így, hogy már nem volt rá szükség azonnal ment is a szemétbe, két-három nap után pedig teljesen meg is feledkeztem az egészről.
Egyik nap kopogásra kaptam fel a fejem.
- Shinozaki Amine-san? – az ismeretlen tiszt várakozón figyeli a válaszom.
- Igen? – pislogok kettőt. Gondolom valami feladat van a számomra.
- A 13. osztag kapitánya hívatja.
- Engem? Minek? – csúszik ki a számon, de azonnal meg is bánom, még szerencse, hogy csak egy tiszt, tökmindegy végül is mit mondok.
- Csak ennyit mondtak. – a tiszt csak a fejét csóválta meg.
- Rendben, köszönöm. – valószínűleg végre kapok valamilyen megbízást. Többször is voltam már más osztag kapitánya, vagy hadnagya által vezetett küldetésen. Végre, remélem jó szórakozás lesz.
Amint a tiszt távozik, felkapom a kardom, friss vizet öntök a kulacsomba és felrögzítem az övemre. Gyors hajfésülés, mert úgy nézek ki, mint aki épp most kelt. Útközben elintézem a – nagy eséllyel napi első és utolsó – étkezést is egy szendvics képében, és már feladatképesnek is érzem magam.
Csak egy gyors fejforgatást engedélyezek magamnak, mivel még úgysem jártam ennek az osztagnak a területén, de ahogy alkalmam nyílik rá már el is kapok egy tisztet, hogy igazítson útba, így gyorsan odatalálok a taichou irodájához.
Néhányat kopogok rajta, remélem itt van.
- Szabad. – az engedélyt hallva nyitok csak be az irodába.
- Jó reggelt kívánok! Elnézést kérek a zavarásért, Shinozaki Amine vagyok, a 9. osztag ötödik tisztje. – a bemutatkozás közben tiszteletteljesen meghajolok, ahogy azt egy kapitánnyal szemben illik.
- Kérem, foglaljon helyet. Azért bátorkodtam behívatni, mert a kezem ügyébe akadt a jelentkezése a szabad hadnagyi rangra, és azt kell mondanom, hogy igencsak elnyerte a tetszésemet. – barátságos mosollyal int egy üres szék felé, én viszont egy pillanatra, hallva a behívásom okát, mozdulni se tudok meglepetésemben.
- Tényleg? Komolyan mondja? De… nincsenek nálam jobb harcosok, akik alkalmasabbak lettek volna a pozícióra? – csak most mozdulok a felkínált hely felé. Tudom, hogy nagyon nem ezt kellene kérdeznem és azonnal meg is bánom, mielőtt még rájön, hogy de tényleg, mégis van. Viszont az is csak most ugrott be, hogy tényleg a 13. osztaghoz küldtem be a jelentkezést, ez most valóban meglepett.
Úgy tűnik szórakoztatja a reakcióm, legalábbis a taichou jót mosolyog, aztán egy doboz cukrot vesz elő, amitől úgy érzem magam, mint egy lekenyerezhető gyerek.
- Cukorkát? Talán segít leküzdeni az idegességet. S megnyugtatnám, ez nem a 11. osztag, ahol az erő számít, ellenkezőleg. Nálunk az erő nem sokat jelent, ha nem társul mellé a megfelelő jellem, akkor semmit se ér a legélesebb kard se.
- Köszönöm… Nem igazán vagyok ideges… legalábbis még nem. Inkább meglepett. – de az nagyon. Azért helyfoglalás előtt egyet elfogadok. – Igen, ez jogos, de tapasztalatban is… - gondolatban betapasztom a saját szám, komolyan azon vagyok, hogy lebeszéljem a taichout, hogy engem válasszon? Csodálom, hogy Yoru még nem küldött el röhögve a fenébe.
A kuncogást hallva picit talán jobban is összezavarodom, szemöldökeim már ráncba szaladnak. Tényleg úgy tűnik, hogy nagyon jól szórakozik a taichou azon, hogy ennyire meglepett a mostani kijelentése.
- Pont ez az, ami a szememben alkalmas jelöltté teszi. Nem veszi természetesnek a rangot, azt, hogy megérdemli, így tisztelni fogja azt, megbecsüli, nem él vissza vele. S ahogy olvastam a jelentéseket néhány kiküldetéséről, nem jelent túl nagy gondot, hogy kövesse a parancsokat, ami egy igazán hasznos tulajdonság.
Kicsit emésztgetem a szavait, mielőtt ismét megszólalnék. Leginkább a ranggal kapcsolatos részt, próbálom elképzelni, hogy vajon bármi változna-e ha megkapnám a hadnagyi rangot.
- Hát… nem érzem úgy, hogy bármivel is vissza kellene élnem, vagy egyáltalán csak késztetésem is lenne rá. És az a feladatunk, hogy kövessük a feletteseink utasítását, már amennyire erőnk engedi. – igazából míg nincs ilyen rangom, nem mondhatom biztosra, de magamat ismerve nem olyan vagyok aki kikel magából, a parancsokat meg, ha értelmetlen bizonyos kereteken belül meg lehet kérdőjelezni, ha olyantól kapjuk, de miért ne azt tettem volna, amit mondtak nekem? Nem voltam általában épp haza terepen ahhoz, hogy önfejűen hülyéskedjek.
Majdnem megugrom, mikor a taichou összecsapja a kezeit a válaszom hallatán.
- Na, pontosan ezt akartam hallani, egy shinigami, aki tudja, hogy mi is a kötelessége, és nem próbálja kikerülni, megszegni a parancsokat, mert úgy látják jónak, valamiféle belső iránytű miatt. S kérem, mondja el, hogy áll a Rukongaiban élő lelkekhez?
A kérdésre néhányat pislogok.
- Elnézést kérek Mizushima-taichou, de nem értem a kérdést. A rukongai lelkek ugyanúgy lelkek, mint bármelyik másik, nekünk halálisteneknek pedig az a kötelességünk, hogy megvédjük és segítsük őket. Ők legalább gyakrabban ismerik a hála fogalmát… evakuálásnál például ezerszer könnyebb dolgom van velük… - nem igazán látok különbséget, legfeljebb a személyiségükben. A lényegen nem változtat. Tényleg nem értem a kérdést, és tudván, hogy hol is foglal helyet a Mizushima ház, talán nem épp a legjobb személynek fejtem ki azt, hogy a nemességnek rosszabb a modora, de ha lekaparják az orruk a mennyezetről, egy szavam se lesz. Utána térek csak rá a parancskövetésre. – Nagyon nem voltam épp hazai pályán Mizushima-taichou ahhoz, hogy valamiféle belső iránytűt kövessek, és úgy érzem öngyilkos hajlamú se lettem még. – kicsit megvonom a vállam. Tényleg nem éreztem eddig késztetést a szabályszegésre, csak és kizárólag akkor lenne rá példa, ha az események nem hagynának nekem más választást, vagy olyan az utasítás, hogy abban valóban van kivetnivaló, de azt viszont inkább az elején tenném szóvá.
- Pont a legjobb személynek fejti a ki a véleményét. Én is hasonlón vagyok, a nemesség nagy része nem szereti bemocskolni a kezét, félnek attól, hogy ha levennék a selyemkesztyűt, talán leszáradna a kezük. S a lelkeket pedig úgy értettem, hogy segít rajtuk vagy se, de úgy veszem ki, hogy igen. Tudja, nekem szívügyem a lelkek jóléte, ott segítek nekik, ahol csak tudok, csak sokan nem tudják, mert névtelenül teszem, és cserébe elértem azt, hogy a lelkek a barátjuknak gondolnak, adnak a véleményemre. Olyan hadnagyra van szükségem, aki hasonlóan gondolkozik ezen a téren. Ön ilyen? – amiket a taichou mond, muszáj keserűen elmosolyodnom, mert igen, valóban nagyjából ilyen a nemesség, akár civil, akár shinigami. De hogy ezt egy főnemestől hallom…
- Én nem csak azért segítek a lelkeknek, mert parancsba kapom, hogy védjem meg őket, vagy hasonlók, ha képes vagyok az erőmből megvédeni valakit, mindegy, hogy kit, megteszem, és meg is akarom tenni. Engem nem érdekel senki rangja, csak és kizárólag szakmai szempontból. – mivel csak nagyvonalakban beszélt a taichou a segítségről, nem tudtam volna konkrétan igennel vagy nemmel válaszolni, remélem így el tudja dönteni, hogy számára olyan vagyok-e vagy sem. Közben próbálom eltüntetni a feltörő maró érzést a mellkasomból. – Ön hogyan szokott segíteni, ha megkérdezhetem? – igaz lenne egy tippem, de olyan módon csak a jómódúak tudnak segédkezet nyújtani.
- Ez a jó hozzáállás, nem csak azért segít, mert ez a dolga, hanem mert segíteni is akar, és így kellene minden shinigaminak gondolkozni. Én hogy szoktam? Adományokkal részben, másik részről pedig kimegyek közéjük, eldobom a sétapálcát, és egy ásó nyelét veszem a kezembe. Segítek az építkezéseknél, felújításoknál, ahol csak tudok. Az anyagi javak is hasznosak, de előfordulhat, hogy nem érnek el oda, ahova kellene. Jobbnak találom azt, ha a két kezemmel segítek, mintsem a pénzemmel.
Ahogy hallgatom Mizushima-taichout, muszáj elgondolkoznom, hogy egy főnemest, vajon mi késztethetett ilyen felfogásra, és hogy ilyesmit csináljon, de ilyen indiszkrét kérdést azt hiszem nem kellene feltennem neki, meg aztán semmi közöm hozzá.
~ Fura a taichou. – majdnem hangosan is kicsúszik ez a számon, de szerencsére csukva tudom tartani.
- A pénz néha csak ront a helyzeten. – most is csak hangosan gondolkodom. Eszembe jut, hogy néha csak zsebre teszik, és nem használják fel arra, amire kell, a szegények nem is tudnak arról, hogy érkeztek volna adományok, ha pedig a pénz egy-egy családhoz közvetlen módon jut el… hát néha azok az emberek az életükkel is fizethetnek azért a pénzért, ami a birtokukba került. – Még szerencse, hogy csak a nagyobb lélekenergiával rendelkezők éreznek éhséget, különben nagyobb gondok lennének. – csak miután kimondom a szavakat, veszem észre, hogy a taichou sikerrel elterelte a figyelmem most a döbbenetemről a hadnagykérdéssel kapcsolatban, annyira lefoglalt, hogy a lelkeken gondolkozzak és hogy én hogyan állok hozzájuk.
- Minél több pénz van, annál több a baj is. – mosolyodik el Mizushima-taichou. – Nem csak az ételről van szó, hiszen valahol lakinuk is kell azoknak a lelkeknek, és bár ha nem is az éhség miatt esznek, attól még sok lélek már megszokásból is eszik. De azt hiszem, hogy ez megfelelő válasz volt a kérdésemre... – miközben ismét a fiókjában kezd keresgélni valamit, én lélekben már a következő kérdését várom, erre egyszer csak vidáman mosolyogva a magasba emeli a hadnagyi karszalagot, amit utána felém nyújt. – Jó a megérzésem magával kapcsolatban, ha gondolja, fogadja ezt el, és igazoljon át hozzánk, a 13. osztagba, mint az új hadnagya.
Egy pillanatig csak nézem a felém nyújtott karszalagot, érzem, hogy égni kezd az arcom de nem tudom, hogy zavartság, izgatottság vagy most lett úrrá rajtam az idegesség. Ahogy viszont érte nyúlok, némán jelezve ezzel, hogy elfogadom, abban a pillanatban tudatosul csak bennem tényleg ez az egész. Hogy miért hívott, mit keresek itt, és hogy tényleg én kaphatom a pozíciót. Hirtelen eltörik bennem valami amint a kezembe kerül a szalag és mire észbe kapok, már a könnytől alig látom a szalagot.
- Megtiszteltetés Mizushima-taichou, nagyon köszönöm! – hiába próbálok erőt venni magamon, törölni a szemeim, ömleni kezdenek a könnyeim. Túl nagy megtiszteltetés, tényleg egy pillanatig sem hittem volna, hogy engem… Legszívesebben elbujdosnék szégyenemben, amiért elsírtam magam. Gondolkozok is azon, hogy inkább elfordulok, hogy a taichou ezt ne lássa.
- Részemről a megtiszteltetés. – amennyit látok a homályon keresztül, mintha mosolyogna a taichou. Ahhoz viszont nem kell tiszta látás, hogy tudjam, mivel jöhet oda hozzám. - Ne itassa az egereket. – barátságosan a vállamra teszi a kezét támogatóan, miközben elveszek egy zsepkendőt, és picit elfordulva próbálok erőt gyűjteni magamba.
- Nem direkt csinálom. – nagy levegőket próbálok venni, érzem, hogy kezdek lassan úrrá lenni rajta, abbamarad ez amilyen hamar jött. Még magamat is, vagy lehet csak magamat lepem meg ezzel a kifakadásommal. Nem sírtam, mikor felvettek az akadémiára, nem sírtam mikor sikerültek a vizsgáim, nem sírtam mikor felvettek a 9. osztagba és akkor sem mikor meghallottam, hanyadik tiszt leszek, pedig nekem már az ötös szám is nagyon magasnak számított. Meg úgy általában eleve nem szoktam én sírni. Mikor levegőt is alig tudtam venni a bordatörésektől akkor se, erre most… Azt hittem, sőt, biztos voltam benne, hogy kellő tartással fogom végigcsinálni, most viszont… Nagyot zihálok, mikor végre sikerül elapasztanom ezt a rohamot, de a biztonság kedvéért még egy száraz zsebkendőt elveszek a taichou-tól. – Elnézést kérek.
- Semmi baj, ez természetes reakció csupán, semmi több. Tényleg semmi baj, ha gondolja nyugodtan vegye ki a nap hátralévő részét, én pedig megcsinálom a papírmunkát, és holnap már itt kezdhet nálunk.
Kicsit jobban megnyugtat a kedves és barátságos hang. Még utoljára megtörlöm az arcom, és miután ismét felnézek rá, már csak a kicsit pirosas szemeim árulkodnak arról, hogy sírtam.
- Nem, nincs mit kivennem rajta, mire mindent áthurcolok, meg megtalálom hol lesz az új szobám… Lesz feladat ahhoz, hogy lefoglaljam magam estig. Köszönöm.– jól vagyok tényleg, és nem is igazán tudok pihenni, most végképp nem, a berendezkedésről pedig már szót sem ejtek, mert az viszont biztos nem egy nap alatt lesz meg. Talán meg tudok kérni egy két ismerősöm, hogy segítsenek átcipekedni, majd meglátom.

2
Soul Society / Mámoros szabadnap
« Dátum: 2017. Nov. 11, 02:06:44 »
Fogalmam sincs, hogy hogyan jutott eszembe, hogy egy kocsmába menjek, általában nem iszom. Nem, szinte sosem iszom, talán az elmúlt napok eseményei miatt, vagy kezdek begolyózni más esetben a szobám falát bámulva, nem tudom, de most úgy érzem, szükségem van némi alkoholra, hogy felengedjek, jól akarom legalább csak fél óráig érezni magam, nem pedig csak úgy érezni, mintha felengedtem volna, miközben belül még mindig ott az az állandó tudatalatti szorongás.
Nem szeretnék nagyon megbámulni első körben senkit, nem is szokásom, de a ténytől, hogy számomra ismeretlen közegbe lépek be, muszáj gyors terepfelmérést folytatnom, de csak amíg a pultot meg nem találom, és azonnal célirányosan már arra is veszem az irányt.
- Jó napot! – üdvözlöm rögtön a pultost. – Kérem, mondja, hogy van tequilája, és meggybora!
Szinte könyörgöm, mivel még mindig Seireiteiről beszélünk, lehet csak sör, bor és szaké van. Legutóbbi talán nem is hangzana jól, de mennyi az esélye, hogy jó erős? Mindegy, még csak most jöttem, fejbe verhetem magam még azzal is…
- Csak vörös és fehér van. – a férfi úgy néz rám, mintha az egyenruhámból akartam volna, hogy bort készítsen nekem, amire muszáj a szememet forgatnom.
- Akkor legyen tequila és vörösbor első körben. – inkább ráhagyom, amíg az italokat készíti elő nekem, engedélyezek magamnak egy figyelmesebb körbepillantást a kocsmában lévők között. Persze csak óvatosan, nehogy az egyik már alkoholosabb férfinak túlságosan is meglóduljon a bátorsága.
Tekintetem egyszer csak egy lila hajzuhatagon akad meg. Ez nem gyakori hajszín, és én történetesen már láttam egy ilyennel rendelkező lányt.
~ Talán ő az? – végső soron veszítenivalóm nincs, ha nem ő az majd legfeljebb tovább sétálok.
Ahogy megkaptam és kifizettem az italaimat, diszkréten sétálok afelé az asztal felé, ahol a lány ül. Ahogy olyan szögbe érek, hogy láthassam az arcát, beigazolódik a sejtésem, így már magabiztosabban fordulok arrafelé.
- Junko-san? – állok meg mosolyogva az asztalánál, az italaimmal a kezembe. – Esetleg nem bánod, ha csatlakozom hozzád?
Talán nincs egyedül, csak elment egy pillanatra valahova az, akivel idejött, hisz rajtam kívül miért jönne egyedül más lány is ilyen helyre? De azért nagyon remélem, hogy csatlakozhatok hozzá, le se tudom kaparni az arcomról a reménykedő mosolyt.

3
Lezárt harcok / Cicaharc!^^ - Hanae vs Amine
« Dátum: 2015. Szept. 06, 15:42:08 »
Micsoda dilemma… Ha van szabadidőm, azt hittem, hogy egy élmény lesz pihenni, de nagyon hamar rá lehet unni, hogy a plafont bámuljam, főleg, hogy még álmosabb is leszek tőle. Olvasni sincs mindig kedvem, és sok minden mást nem lehet csinálni egy szobában. Bolyongani sem szeretnék egymagam a városban, éhes sem vagyok. Mi marad? Mint mindig, hogy egy kis edzéssel üssem el az időt. Bár ez is sokszor fél óra alatt kimerül, mert teljesen egyedül gyorsan unalmas lesz.
Éppen ezért most úgy döntöttem, hogy jót tesz a változatosság, és megnézem a küzdőtereket. Most nem kifejezetten terveztem edzeni, se egyedül, se ne adja az ég, mással, az is elég lenne, ha lennének ott néhányan, és megfigyelhetném legalább egy küzdelmet. Az is érdekes, és még akár tanulhatok is belőle… Na persze…
Azért, a biztonság kedvéért ismét magamra erőltettem ezt az átkozott nadrágot. Hátha mégis kedvet kapok, és még lesz is valaki, akivel gyakorolhatnánk egy jót. Biztos vagyok benne, hogy Yoru amilyen lusta, olyan aktív lenne egy kis komolyabb gyakorlásnál. Itt jött az újabb kérdés, remélhetőleg a nyílt küzdőtéren nem tiltott a Zanpaktouk Shikai alakja. Eddig csak az volt a baja, hogy az Akadémián sokáig nem használtam az erejét, és így, mivel nem sok szerepe volt, végigpanaszkodta minden idejét, de ha egy kicsit ő is játszhatna, biztos felélénkülne.^^ Csak tudnám, hogy ilyen hozzáállással hogy lehet Hippocampus, és nem szimplán csak Hippo. ><
~ Nézd csak! – emlegetett szamár, de most meglepetten torpantam meg ránézve, majd fel az útra. Úgy elbambultam egy pillanatra, hogy még a fém egyre közelebbi hangjára se figyeltem fel, de most már kíváncsibban fókuszáltam magam elé. Már látszott a küzdőtér, és ezek szerint végül csak igazam lesz, és a komolyabb edzések látványa már őt is érdekli. Ha csak minimálisan is, de mégis. Aztán lehet, hogy csak miattam szólt, vagy hogy ne sétáljak neki valaminek, ki tudja, de szerettem volna azt hinni, hogy érdekes lesz. Ennek gondolatán felbátorodva, gyorsítottam a lépteimen.
Ahogy odaértem, és kiszemeltem egy éppen egymással küzdő párost, rögtön valami ülőalkalmatosság után kezdtem nézelődni. Bármi megteszi jelenleg, kő, fa, pad *.*…
Bármelyik megvan, már foglaltam is el, kellő távolságban az általam kiszemeltektől. Minden erőmmel azon voltam, hogy elméleti tapasztalatot is szerezzek, de azt aztán várhatom, hogy én itt meg tudjam mondani, hogy a vesztésre álló fél mit csinál rosszul. -.- Csak azt az egyet tudom felsorakoztatni, hogy gyengébb, mint az ellenfele. Pedig ez biztosan nem így van, ha valaki jól taktikázik, akkor is győzhet, ha gyengébb. Én ehhez még fiatal vagyok, csak most lettem shinigami, de nagyon remélem, hogy pár év múlva már nem lesz szükségem ehhez hasonló kifogásokra.
Egy kis idő után elkezdtem bámészkodni, hogy vajon más is van-e itt néző rajtam kívül. Nem kellett sok, míg egy fiatal lányt pillantottam meg, nem is olyan messze. Kicsit meglepett, hogy már most ki lett küldve valaki takarítani. Ahogy elnéztem, valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat, majd hirtelen ötlettől vezérelve, jókedvű mosollyal ugrottam le arról, amin éppen ültem, és vettem felé az irányt.
- Nagyon ügyesek igaz? – mosolyogtam rá széles, barátságos mosollyal, mikor már majdnem odaértem hozzá, majd mellette megállva ismét elnéztem egy pillanatra a küzdőtér felé. – Én Shinozaki Amine vagyok. Yoroshiku! – fordultam vissza hozzá, gyorsan bemutatkozva. Majdnem elfelejtettem, az pedig elég nagy bunkóság lett volna a részemről, ha már én jöttem ide hozzá.
- Hogyhogy téged küldtek ki takarítani? – kérdeztem rá végül, mert tényleg nem hagyott nyugodni a dolog. Nem mindig kell ennek különösebb okának lennie, hogy mikor kit osztanak be takarításra, mégis kíváncsi voltam. Ez a lány még nálam is fiatalabbnak tűnik, és az sem kizárt, hogy lehet ez valamiféle büntetés.

4
Shinigami / Shinozaki Amine
« Dátum: 2015. Aug. 24, 22:25:29 »
~ Adatlap

Név: Shinozaki Amine
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: ??
Kor: 68 év (kinézetre 16-17 körüli)


~ Előtörténet
Néha nagyon nehéz pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, mikor csak rossz történik veled. Már nagyon kiskoromban meg kellett tanulnom, hogy az élet nem mindig olyan szép és gondtalan, mint ahogy azt az ártatlan gyermeki agy gondolhatja.
A családunk jómódban élt mindig is Soul Society 3. kerületében, mígnem egy éjszaka közepén több orvgyilkos ránk nem gyújtotta az egész házat. Az anyám szobájának ajtaja pont a kertre nyílt. Őt brutális módon álmában gyilkolták meg. Tudom, hogy brutálisan, mert láttam. Csak hat éves voltam, de egy pillanatig láttam, amíg a legidősebb bátyám el nem rántott az ajtóból. Őt a szemem láttára szúrták le, miközben időt próbált nyerni nekünk, hogy a nagyapa elvihessen engem és Kaitot, a fiatalabbik bátyámat innen. Én nem akartam magára hagyni, ezért visszafutottam utána, így láthattam utoljára, mielőtt összeesett volna.
Nehéz erre visszaemlékezni. Még így is, hogy sok évvel ezelőtt történt, az emlékek ugyanolyan élénkek maradtak. Habár, már legalább mosolyogva tudok rájuk visszaemlékezni.
Bizonyos okok miatt el kellett szakadnom tőlük, és Seirou, apám jó barátja vett a kérésére magához. Több kerülettel költöztünk odébb, nem kényszerből, csak Seirou itt élt eredetileg is.
Az eset után legalább szabad utat kaptam, hogy ha szeretnék, akkor akár kardforgatást is tanulhatok. A családunkban minden férfinek kötelező volt harcművészetet tanulnia, a nőknek viszont tabu volt. Én ezt sosem értettem, de ezek után legalább apámék is belátták, hogy ha akarom, hátrányomra nem fog válni. Seirou pedig remek harcos volt, de a mai napig nagyon kell noszogatnom, ha azt akarom, hogy foglalkozzon velem. Ezért is jövök el egyre gyakrabban otthonról. Ezért is, meg még egy okért.
A természet, és erdők voltak azok a helyek, ahol kevés emberbe kellett belefutnom. Egy idő után már tudtam hol van a patak, a tó, megtanultam halat fogni, fára mászni, és még sorolhatnám. Most is ezért jöttem ki, halászni egy kicsit.
- Mit művelsz?
- Mégis minek látszik? – fordultam Kaito felé kissé borúsan. Tudtam, hogy már vagy három-négy perce itt figyel, de a kérdése kicsit mellbe vágott.
- Állsz a sekély vízben, mint egy idióta. – reagálta le azonnal, mire csak mérgesen fújtattam.
- Próbálok halat fogni. De ha ilyen okos vagy, csináld te! – ahogy kimásztam a vízből, már dobtam is le a botot a földre. Csak tudnám miért is húzom fel magam mindig a csipkelődésein, mikor tudom, hogy szándékosan csinálja. – Amúgy meg mit keresel itt? Megint ellógtál a feladataid alól?
- Milyen gonosz feltételezés! Talán bűn meglátogatni a saját kishúgomat? – még a hangjával, és az arcával is rájátszott, hogy minél teátrálisabbnak hasson.
- Amikor általában látni akarsz, akkor csak ürügyet keresel a lógásra. Vagy ha ünnepnap van. – az utolsó mondatot gyorsan még hozzátoldottam, már egy szelídebb mosoly kíséretébe. Hiába, a bátyám hülye fejét így kell szeretni ahogy van, de tud ő ha kell komoly is lenni. Pont, mint a húga. Én is nagyon szeretek minél komolytalanabbul, jókedvűen hozzáállni egyes helyzetekhez. Amíg nincs olyan probléma, ami már megköveteli a komolyságot.
- De most tényleg nem erről van szó… Részben. – gyanakvóan méregettem, mire azért korrigált, majd egy nagy sóhajjal leült a fűbe. Én is követtem a példáját, csak azután kezdett bele. – Hallottam, hogy Seirou szeretné, ha letennéd a felvételi vizsgát az Akadémiára. – egy pillanatra elhallgatott, megvárta amíg bólintok, csak azután folytatta. – El fogsz menni?
- Igen, szerintem megyek. – valahogy mindig is hívogató volt a gondolata, hogy halálistenné válljak, és mióta először éreztem éhséget több évvel ezelőtt, úgy éreztem, hogy ez az út nem is annyira elérhetetlen a számomra.
- Mikor szándékozol elmondani Seirounak?
- Beszéltél vele?
- Nem én, hanem apánk. Tőle tudom, hogy már egy jó ideje noszogat miatta. Azt mondta, hogy nagy érdeklődést mutatsz a kardforgatás iránt, és az utóbbi időben a lélekenergiád is megnőtt, vétek lenne lepocsékolni a lehetőséget.
Teljesen tárgyilagosan beszélt, de talán neki tényleg mindegy is volt. Ő már nagyon sok ilyen lehetőséget pocsékolt már el. Remek harcos, de a lustasága valahogy mindig is felülkerekedett az érdeklődésen.
- Mmmm… Nem tudom, félek, hogy akkor még lelkesebb lesz. – tettem a tarkómra a kezem, kissé fájdalmas grimasszal. Kicsit valóban féltem a reakciójától, meg talán ez egy kis bosszú is a részemről, hogy kétségek közt hagyjam még egy kicsit.
- Azért ne halaszd túl sokáig. Ha már ott tartasz, hogy nem mersz otthon ebédelni, akkor már nem nagyon lehet rosszabb. – csalafinta mosollyal mutatott az előbb eldobott botomra, mire egy kicsit elvörösödtem zavaromban. Ebben most teljesen igaza volt, de nem hittem volna, hogy ennyire átlát rajtam.
- Jól van, igazad van! – adtam be végül motyogva a derekam, a földet bámulva.
- Na, nekem most mennem kell. Ha addig nem tudok elszökni, akkor sok sikert a felvételi vizsgához! Szurkolok majd! – mintha csak a feladatával végzett volna, teljes elégedettséggel borzolta össze a hajam, aztán már el is húzott. Én csak bosszúsan néztem utána két percig, majd nagy nehezen feltápászkodva a cipőm után kezdtem forgatni a fejem. Az biztos, hogy a haltól most elment az étvágyam.
Két hétre rá, eljött a nagy nap, amit néhányan nagyobb izgalommal vártak, mint én.
- Felkelni! – Seirounak már ez a fülsüketítő hangja, is bőven elég lett volna, viszont majdnem ezzel egy időben gyakorlatilag az ágyat borította fel velem együtt ébresztő gyanánt. Talán a múltkori hideg vizes vödre volt ennél csak kellemetlenebb, de akkor legalább nem dőlt rám az ágykeret. – Gyerünk, ma nem késhetsz!
- Ezért kinyírlak! – nyöszögtem felkászálódva a padlóról, de ő úgy tűnt ügyet sem vet rá.

Végül sikeresen letettem a központi felvételi vizsgát, és bejutottam az Akadémiára.
Valahogy elméletben sokkal hívogatóbb volt az elmélet tanulása, új ismeretek szerzése, mint tényleg gyakorlatba is átvinni a magolást. A gyakorlat sokkal inkább a kedvemre volt, de azért nem hagytam, hogy a bátyám hozzáállása rám is teljesen átragadjon. Egy pillanatra sem hanyagoltam el a tanulmányaimat. Bár természetesen nem voltam él tanuló, ahhoz született tehetségnek, zseninek kellett volna születnem. Habár sosem voltak gondjaim a gyakorlattal, gyorsan ráéreztem a dolgokra, voltak páran, akik sokkal ügyesebbek voltak, és gyorsabban tanultak.

- Amine! Ébresztő, elkésünk! – noszogatott a szobatársnőm, de még ezt is finoman.
- Mm… Ai? – csak nagy nehezen nyitottam ki az egyik szemem. Az utóbbi időben másról sem álmodom, csak vízről, és valamiért mintha kialvatlan is lennék tőle.
- Gyerünk már, el fogunk késni! – most már jobban eljutott a tudatomig a szavainak a jelentése, mire már pattant is ki a szemem.
- A macska rúgja meg! – kiáltottam fel a kelleténél gyorsabban kipattanva az ágyból. A gyors öltözködés közepette, is hallottam, ahogy Ai jót kuncog magában a helyzeten.
- A macska rúgja meg? Ez eredeti.
- Rosszabbat is fogsz majd tőlem hallani, ha elkésünk. – vágtam rá már a cipőnél járva, minek következtében még azért sikerrel orra is buktam.
- A sietsz, nem fogunk. – mosolygott rám, de nem is kellett mondania, már futásra kész is voltam.
Tudtam, hogy szükségem van versenyszellemre, hogy jussak valamerre, hogyha innen kikerülünk, de ez nehezebb volt, mint gondoltam, hisz már csak ez, hogy ne késsek el, is néha ennyi fejtörést okozott, így inkább arra törekedtem, hogy magam miatt szerezzek jobb eredményeket, ne mások lekörözése legyen a cél.

A belső világom teljesen a víz alatt van. Hatalmas óceán gyönyörű színes korallokkal, növényekkel és fogalmam sincs még mikkel. A látvány teljesen magával ragadó. Még a végeláthatatlan kékség is. Mindig is imádtam a vizet, és ezzel a látvánnyal sose tudtam betelni. Ahogy azzal sem, hogy itt természetesen kapok levegőt.
- Aaah, annyira fáradt vagyok! – valami korallféleségen sikerült most elnyújtóznom, de ha valaki elmondaná nekem, hogy itt mi elég nagy és puha, hogy kényelmesen elnyújtózzak rajta, és nem csíp vagy ráz, akkor azt venném célba.
- Mostanában elég sokszor látogatsz meg.
- Áh, Éjlagúna! – most szellem alakjában jelent meg. Ez az alakja egy – szerintem nagyon szép – Hippocampus sötétkék pikkelyekkel, gyönyörű azúr uszonyokkal és egy topáz sárga szempárral. Tipikusan az az öntörvényű fajta, így épp kedve határozza, hogy ló, vagy emberi alakban jelenik-e meg előttem. Ő szinte már öl, ha ló jelzővel illetem, de amíg nem mondom ki hangosan úgyse fáj neki. – Mostanában elég sokszor vannak zavaró álmaim. Ne csodáld, hogy fáradt vagyok!
- Én is unatkozhatok. Sosem hívsz gyakorlás közben.
Ebben igaza volt, de csak mert még senkit sem láttam, vagy hallottam, hogy előhívja a kardját. Eddig csak egyedül tettem gyakorlás képen. Órán úgy érezném, hogy helyzeti előnyben vagyok, ami igazságtalan.
- Sajnálom. De már eldöntöttem, hogy ahogy valaki előhívja a kardját, azonnal jelentkezek, hogy vele gyakorolhassak.
- Hm… Vajon onnantól sok munkánk lesz? – mélázott el hirtelen, de nem úgy hangzott, mintha azt várná, inkább mint…
- Könyörgöm, legalább te ne legyél lusta, mint a bátyám! Mutass egy kis tettlegességet, vagy kötelességtudatot! – ő elég csökönyös volt mindig, nem túl nagy kezdeti harci szellemmel. Az ő érdeklődését is fel lehet kelteni, nem is nehezen, de általában kicsit sem bánja, ha nem kell csinálni semmit, például ha el kell halasztanunk a gyakorlást, vagy hasonlók. Csak ilyenkor már ennyi idő után már ő is belefárad az unatkozásba.
- Jól van, le ne harapd a fejem! De nézz körbe! – egy pillanatra elhallgatott, elnézve a távolba. Követtem a tekintetét az egyik boltíves szikla felé. – Itt mindig csönd van. Nyugalom és béke. Itt a víz alatt, ahol csak az óceán halk morajlását hallod, nehéz nem ellazulni. Miközben, ha valóban a fejedben lévő világot kellene lefesteni… Azt mondanám folytonos földrengés.
- Ha-ha, nagyon vicces! – reagáltam le a gúnyolódását, a stresszhelyzeteknek a kezelőképességemmel kapcsolatban. – Most mennem kell, később még beszélünk!
Talán Éjlagúna türelmetlensége, vagy talán az, hogy szabadidőmben az átlagtöbbségnél sokkal többet meditáltam az oka, hogy viszonylag elég hamar megtudtam a nevét, és képes vagyok vele kommunikálni, nem tudom, de mikor legelőször találkoztunk nagyon boldog voltam, és a mai napig egy élmény ott az óceán mélyén beszélgetnem vele. Azóta a nap óta egyszer sem éreztem magam úgy igazán magányosnak.

Az éveket egyáltalán nem éreztem úgy, hogy telni akarnának, de aztán végül azon kaptam/kaptuk magunkat, hogy az itt töltött éveink legutolsójába értünk. Talán ez az év volt, ami valóban elrepült, és mindenkit csak az foglalkoztatott, hogy hova került be, vagy épp hova, milyen irányba akar innen menni. Elnézve a többieken, a régi barátokon, mindenkiben ott volt az a szorongató érzés, hogy sokan talán ezekben az utolsó hónapokban látják egymást utoljára. Jó kis csapat volt, az itt töltött időt jobban élveztem, mint ahogy azt reméltem, mikor anno rábólintottam az Akadémiára. Remélem, hogy a leendő osztagom tagjaival, ahova majd beosztanak engem, szintén jól ki fogok tudni majd jönni.

~ Zanpakuto
Neve: Éjlagúna - Kata no Yoru (潟の夜)
Fajtája:Víz
Shikai parancsa: Shinotsuke, Kata no Yoru! (篠突ケ, 潟の夜) - Zúdulj le, Éjlagúna!
Shikai kinézete: A kardnak feketévé válik a pengéje, illetve három kék tövises inda tekerődzik a kard, majdnem a felére. Éppen hogy nem érintik, viszont a rajtuk lévő tövisek ugyanúgy sebet tudnak ejteni. Ezeknek a funkciója az, hogy folyamatosan ellássák a kardot vízzel. Ez adja az alapot a Vízpengékhez. Így Shikai alakban a pengéről folyamatosan csöpög a víz.

Támadások:
Vízpenge - U~ōtābureido (ウォーターブレイド) – A tövisek egyszerre nagy mennyiségű vizet szolgáltatnak a kardnak amikor a vágó mozdulat bekövetkezik, így egy, a vágással megegyező nagyságú vízpenge indul a célpont felé. Ideális több méterre levő ellenfelek ellen.
A sorozatos támadásoknál nem kell mindig elhangoztatni a képesség nevét.
A támadások mennyisége korlátozott, csak ötször képes használni a legelején. Ez az érték minden 2 pont után emelkedik:
3 pont: 6x
5 pont: 7x
... Stb.

Elemi tánc – Erementarī Dansu (エレメンタリーダンス) – Ez a képesség gyakorlatilag a Hydrokinézis, tehát a víz irányítása. Ennek hatására a kard körül víz kezd el kavarogni. Ezt a kis örvényt nem lehet irányítani, viszont nagy mennyiségű vizet állít a képességhasználó rendelkezésére. A vízcsóvákat, amiket a kard vágómozdulat közben előállít, akár támadásra, akár ha elég víz áll már a rendelkezésre, akkor pajzsként is használható. A levegőben lévő cseppeket akár tűkként is lehet a célpont felé irányítani, illetve ami a használó fejéből kipattan forma terén.
Minél hosszabb ideig aktív a képesség, annál több felhasználható víz áll majd rendelkezésére, illetve ami még a környezetükben fellelhető.
Egy támadás, vagy védekezés (pajzs felhúzás) elindítása a kard mozdulataival történik, utána támadásnál például a csóvák mozgatása már gondolathoz kötöttek, legfeljebb szabad kézzel rá lehet segíteni az összpontosításra. Ha támad, rögtön abba kell hagynia ha fel akar húzni maga elé egy pajzsot, illetve le kell azt engednie az újabb támadáshoz.
A képesség hatótávolsága egy 10 méteres sugarú kör, ameddig még képes a vizet mozgatni, támadni vele, vagy valahonnan elvonni. Ez a távolság pontonként 10 méterrel nő. Tehát:
2 pont: 20 méter
3 pont: 30 méter
... Stb.
Míg a mozgatható víz mennyisége 1hl, tehát 100 liter. Ez pontonként 20 literrel emelkedik.
2 pont: 120 l
3 pont: 140 l
... Stb.


~ Jellem

Általában igen segítőkész, és életvidám lányka, ám ehhez egy kis lustaság is párosul. A macerásabb plusz munkákra sosem jelentkezne, ha nem muszáj, így talán elsőre vannak akik megbízhatatlannak, vagy nemtörődömnek tartják, ám igen precíz lányka, ha valamibe belekezd, akkor azt jól is szeretné csinálni. Igencsak kötelességtudatos, és nemcsak a feletteseinek, hanem saját magának is szeretne megfelelni és bizonyítani. A megadott határidő tartása mellett, minél pontosabb, és részletgazdagabb munkákra törekszik, ha már ő kapta azt.
Persze a lustaság nem mindig jellemző rá, ha valami iránt érdeklődést mutat, akkor annál energikusabb, például ha gyakorlóharcokról, vagy valami érdekes programról van szó.
Próbálja mindenben megtalálni a jót, még ha egy feladat a háta közepére is hiányzik. Viszont, ha semmit sem tud magában felsorakoztatni, akkor igazán képes panaszkodni (bár a feletteseinek csak nagyon rendhagyó esetekben).
Szereti elviccelni/mókázni a dolgokat, de ha bármi komolyabbról van szó, akkor ő is a helyzetnek megfelelően, kellő tartással viselkedik. (Nem a papírmunkákra értendő, azt eléggé problémás lenne elmókázni.)

~ Kinézet

Átlagos, olyan 167 centi körüli fiatal lány, melyhez mindössze 50 kiló párosul. Hosszú hollófekete haja hátközépig ér. Talán némi kis kékes árnyalatot is fel lehet fedezni benne, bár ez lehet csak a fény, ahogy megcsillan a haján. Szemei viszont már kristálytiszta égkék színben pompáznak. A családjukban a kék szem mindig is megszokott volt, szinte már elvárt.
Viselt öltözéke csak kicsiben tér el az átlagos halálisten viselettől. Egyszerűen csak ő a hosszú nadrág helyett a rövidszoknyás, vagyis ahhoz hasonló yukatákat részesíti előnyben, kicsivel hosszabb, bőbb ujjal. Így aztán általában ha teheti, akkor a tabi zoknikat is hanyagolja és inkább getát hord.

~ Szeret

+ Család
+ Gyakorlóharcok
+ Szieszták
+ Finom, és/vagy csípős ételek
+ Viktoriánus korabeli ruhák

~ Nem szeret
 
- Nagyképű, beképzelt, képmutató, ostoba emberek
- Magolás
- Unalmas, hosszas papírmunkák
- Gyengének lenni
- Ha hozzá nem értő emberek szólnak bele a dolgaiba, vagy próbálják kioktatni

~ Felszerelés(ek)

Az alap felszerelésen kívül általában nem igazán szokott mást is magánál tartani, csak egy kis kulacs vizet, ha esetleg megszomjazna.

Oldalak: [1]