Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Kawayoshi Natsumi

Oldalak: 1 [2] 3 4
16
Soul Society / Re:Elsőbbnél is elsőbb randi ^-^
« Dátum: 2016. Szept. 18, 22:05:35 »
A pontosság híve vagyok. Most sem tervezek késni, főleg azért nem, hiszen ma végre megint Ami~channel tölthetem az estém. Én pedig nem fogom ennek egyetlen pillanatát sem elvesztegetni. Bár az előkészületeim elég hosszasan tartottak, mégis sikerült addigra készen lennem, mire terveztem. Így mosolyogva sietek el a 9. osztaghoz, hogy találkozzam kedvesemmel. Az ajtóhoz érve azonnal csengetek, mire szinte másodpercek múlva nyílik is az ajtó.
Nem nézzük egymást sokáig. Csak annyi időt hagy szerelmem, hogy mind a ketten gyorsan végignézzünk a másikon, utána máris a nyakamban csüng. Én csak kedvesen mosolygok, ahogy viszonzom a kis csókot, amit az ajkaimra kaptam. Meg kell hagyni Ami~chan kitett magáért gyönyörűen néz ki. Kezembe ad egy rózsát, én pedig megkérem, hogy tűzze a hajamba. Kérésemnek lelkesen tesz eleget.
Leültet maga elé, majd elkezd a hajammal babrálni. Meg se mozdulok, csinált már ilyet velem. Tudom, hogy ilyenkor jobb, ha hagyom, hogy nyugodtan végezze a dolgát. Bármennyire is csábító a gondolat, hogy a karjaimba zárjam és hagyjam a fenébe a vacsorát. Miután végez, a nyakamhoz hajol, és pár csókot hint rá, kezei pedig olyan mozdulatokat tesznek, hogy komolyan megfontolom, hogy le kellene mondani a vacsorát. Azonban kedvesem hamar megálljt parancsol magának, majd felsegít.
- Köszönöm, egyetlenem. Te is elbűvölő vagy. – Mondom, ahogy megint végig nézek rajta. Magas sarkú van rajta, így most pont olyan magas, hogy ne kelljen lehajolnom hozzá, ha meg akarom csókolni, vagy ne kelljen pipiskednie, ha át akarja karolni a nyakam. Őszintén szólva, tetszik ez a felállás, bár én imádom az kicsi Ami~chanemet is. Megragadja a kezem és már vezet is az ajtóhoz, mikor hirtelen megállok.
Mikor elengedi a kezem, elkezdek kutakodni, először a zsebemben, majd a táskámban. Emlékszem, hogy eltettem az ajándékát, csak azt nem tudom hova is tettem el. Ráadásul a táskám olyan, mint egy feneketlen gödör. Viszont a szerencse mellém áll és hamar megtalálom a kis karkötőt, amit azonnal a lány kezébe teszek, aki felteszi a bal csuklójára. Tökéletesen áll neki, pont, ahogy elképzeltem.
- Örülök, hogy elnyerte a tetszésed. – Mosolygok rá kedvesen. Erre kapok egy hosszú szenvedélyes csókot. Ha így folytatja, a végén vacsora nélkül oldjuk meg ezt a mai estét. Azonban nem ez történik, hiszen elkapja a kezem és már húz is ki az ajtón, majd bezárja utánunk. Kéz a kézben indulunk el az étterembe. Kezdetben még nem nagyon járkáltunk így, de ez mostanra már teljesen megváltozott.
- Idegesen és izgatottan. Ahogy az várható volt, hiszen végre sikerült időt szakítanunk egy közös vacsorára. Neked hogy telt a napod, egyetlenem? Szeretem, mikor így mosolyogsz és igen holnap is szabad vagyok, úgyhogy megoldható, hogy veled töltsem az estét. – Magyarázom, már megint jó hosszúra nyújtva a mondókámat, mint mindig. Az étteremhez érve az egyik dolgozó megmutatja az asztalunk, amit Ami~chan foglalt le korábban.
Az étterem szabadtéri részén foglalunk helyet. Meg kell hagyni romantikus egy helyet választott nekünk. Ennél tökéletesebb nehezen lehetne. Kedvesem átnyúl az asztal felett és megfogja a kezem, nem ellenkezem, inkább élvezem, hogy hozzám ér. Nabét rendelek, de csak azért, mert valaki mondta a minap, hogy itt nagyon jól csinálják, és ki akarom próbálni. Az étel istenien néz ki, viszont mégsem fogunk azonnal hozzá, hanem inkább a borért nyúlunk, hogy koccintsunk.
- Kettőnkre. – Biccentek egyet, mielőtt a poharaink csilingelve találkoznának. Felhajtom a pohár tartalmát, ahogy azt ilyenkor illik, s mikor leteszem a poharam, szinte azonnal újra is töltik. Boldogan beszélgetek kedvesemmel, ahogy lassan elfogyasztom az ételt, közben pedig iszogatom a boromat is. Szerencsémre jól bírom az alkoholt és tudom is, hogy mikor elég. Viszont szerelmem, mintha kicsit túl sokat inna.
A mondatai darabosság válnak, és egyre lassabbak lesznek. Szemei pedig a szokásosnál is nagyobbak lesznek. Bár ezt nem nagyon bánom szeretem nézni a nagy szemeit. Mire elfogy a vacsorám, már én is érzem, hogy kicsit becsiccsentettem, na, nem annyira, hogy ne tudjak még mindig folyékonyan beszélni, de kicsit szédelgek, és mintha a fejem is nehezebb lenne a kelleténél.
- Nem tudom te hogy vagy vele egyetlenem, de szerintem jobb lenne, ha most haza mennénk. Szerintem eleget ittunk már mára. Vagy szeretnél még valamit enni? – Intek a pincérnek, hogy fizetni szeretnék, akkor is, ha még maradunk, legalább az legyen kifizetve, amit eddig elfogyasztottunk, aztán, ha az én egyetlenem eldönti, mit szeretne, akkor aszerint folytatódik az esténk.

17
Soul Society / Re:Elsőbbnél is elsőbb randi ^-^
« Dátum: 2016. Szept. 11, 23:05:10 »


Még sose izgultam ennyire, mint ma. Akármit csináltam mindig ugyanazon járt az eszem, az ebédnél annyira sikerült elgondolkodnom, hogy cukor helyett sót raktam a teámba. Mondanom sem kell, hogy kellemetlen volt felfedezni, hogy felcseréltem a kettőt. Viszont nem tudok segíteni a helyzeten egyszerűen, nem tudok másra gondolni, csak a ma estére. Pár napja megbeszéltük Ami~channel, hogy ma este a Kumo étteremben fogunk vacsorázni. Ez lesz az első félhivatalos randink. Azért csak félig az, mert egyikünk se nevezte randinak, bár szerintem mind a ketten tudjuk, hogy ez az.
Az igazat megvallva nem tudom, mit izgulok ennyire, hiszen szinte minden szabadidőmet vele töltöm. Páran már rám szóltak, hogy már megint meglógok az osztagtól. Viszont csak azért piszkálnak ezzel, mert ha én nem vagyok ott, akkor az egyik nyuszi befogó csapatnak kevesebb létszámmal kell dolgoznia, de engem nagyon nem érdekel, hogy bajuk van ezzel. Nincs közük ahhoz, hogy hogyan töltöm a szabadidőm. Na, de egy szó, mint száz, ez a mai este azért csak más lesz, mint az eddig Ami~channel töltött idő.
Szokásomhoz híven nincs nagy bajom az elkészüléssel. Már két napja tudom, hogy mit fogok ma felvenni. Az öltözékem egy piros ingből és egy fehér szoknyából áll, meg egy fekete lapos talpú cipőből. Nyakamba egy három soros nyakláncot akasztok, majd megnézem magam a tükörben. A lábam mellett hirtelen megjelenik Myra. Felveszem a földről, majd megsimogatom a fejét, mire dorombolni kezd.
- Na, jó leszek így? – Kérdezem tőle, mire válaszként egy nyávogást kapok. - Ezt igennek veszem. Legyél jó kislány Myra sietek haza. – Teszem le a macskát, majd felveszem a kistáskám és elindulok Ami~chanért. Sietve hagyom el az osztagom és veszem az irányt a 9. osztaghoz, majd egyenesen szerelmem lakosztályához, ahol azonnal bekopogok. Pár pillanat múlva mosolyogva nyit nekem ajtót életem szerelme. Szokása szerint azonnal a nyakamba ugrik, mire szorosan magamhoz ölelem.
- Szia, egyetlenem! – Mondom mosolyogva. Majd végig nézek rajta. Valami nem stimmel, viszont hamar rájövök, hogy a magassága nem. Magas sarkút vett fel, ami meg kell hagyni remekül áll neki. Főleg a fekete kisszoknyával, meg azzal az édes kis sárga kabátkával. Átnyújtja nekem a rózsát, mire meghatottan simogatom meg az arcát.
- Köszönöm. Feltűzöd nekem? Sose tudom, hogy csinálod, hogy olyan jól megmarad egy helyben. Mellesleg, elképesztően csinos vagy. – Ahogy ezeket a szavakat mondom, megjelenik a lábamnál Loki, kuncogni kezdek, ahogy a kis szőrcsomó hozzám dörgölőzik. Ugyanazt csinálja, mint Myra Ami~channel, amikor eljön hozzám. Szerelmem végignéz rajtam, majd megigazítja a vállamon a ruhát és egy apró csókot nyom az ajkamra, amit én boldogan viszonzok.
- Még szép, hogy mehetünk! Viszont előtte… - Elkezdek kotorászni a táskámban, majd óvatosan kihúzom a meglepetésemet. Nem valami nagydolog, de tudom, hogy nagyon fog neki örülni. Megfogom a jobb kezét, majd tenyérrel felfelé fordítom és belepottyantom a kis karkötőt, amin egy fekete kismacskás medál van. - Ez a tiéd! Amikor megláttam azonnal rád gondoltam. Remélem, tetszik. - Mosolygok rá kedvesen.



18
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Szept. 11, 23:04:47 »


Két újonc, egy vásznon
+12


Haza kísér, bár nem tudom, hogy erre mi az oka, hiszen nem tettem semmi olyat, amivel kiérdemeltem, hogy kedves legyen velem. Sőt inkább az ellenkezőjét tettem. Nem csodálkoztam volna, ha szó nélkül itt hagy, de nem ez a helyzet. Csak csendben követ, mintha nem tudna ellenkezni velem. Rosszul érzem ez miatt magam. Nem akarom, hogy olyat csináljon, amit nem akar.
Végül mégis bevezetem őt a lakosztályomba, majd megkérem, hogy üljön le. Igyekszem kiverni a fejemből a lelkemet bántó gondokat, de nem járok sikerrel. Még öltözködés közben is folyamatosan azon jár az eszem, hogy mit is érzek. Szinte meg is feledkezem róla, hogy Ami~chan végignézi az egész mutatványom. Egyszer hátra fordulok, mikor észreveszem a tekintetét magamon, azonban megint visszafordulok a szekrényemhez, hogy befejezzem, amit elkezdtem.
A ruha választásomban valahol mélyen benne van, hogy nagyon is el akarom érni, hogy tetszem neki. Azt akarom, hogy ő is úgy nézzen rám, ahogy én néztem rá. Szembe fordulok vele, tekintetemben könyörgéssel. Szükségem van rá, hogy most mellettem legyen. Szerencsémre nem ellenkezik, mikor elé ülök, és arra kényszerítem, hogy megöleljen, sőt egy perc múlva, már magától szorít magához. Még érzem a könnyeit a vállamon, majd belépek a lelki világomban.
Odabenn egy kis vita, meg felvilágosítás vár. Nem hittem, hogy Chimatsuri képes az én érdekeimet is nézni, általában csak magával foglalkozik. Mikor magamhoz térek Ami~chan sírva fúrja magát a melleim közé. Először meglepődök, de hamarosan rájövök, hogy nagyon is élvezem, hogy ott van. Addig fúrja az arcát, hogy a bal mellemről lecsúszik a ruha. Hirtelen elkapja a fejét, én kíváncsian nézek a szemébe, vajon most mit akar tenni. Kezét a mellemre helyezi, én pedig elvesztem a mozgás képességét.
Lassan közelebb hajol hozzám, nem vagyok képes ellenkezni, hiszen pont ezt akarom. Remegni kezdek, elöntenek a vágyak és ez a szemeimen is látszik. Látom a mosolyát, majd az ajkai az enyémekre tapadnak. Tágra nyílnak a szemeim, de egy pillanat múlva már át is engedem magam a kellemes érzésnek, amivel a pillanat elönt. A csók végeztével is mosolyog rám. Most már nincs okom, hogy visszafogjam magam. Bíztatására kezeim a fenekére markolnak, felszisszen, mire ijedten pillantok az arcára, de mosolya megnyugtat, hogy nem tettem rosszat.
Igaza volt a kardomnak, szükségem volt rá, hogy valakinek kimondjam, hogy beleszerettem a lányba, így képes vagyok átlépni azt a határt, aminek eddig ügyesen lavíroztam a szélén. Most megtehettem a következő lépést és bevallom neki, hogy igen is szeretem őt. S hogy hitelt adjak, a szavamnak megint csókot váltok vele. Most én kezdeményezek, bár az irányítást hamar elvesztem.
A hátamra fektet, még a csókunk közben, én pedig a világért sem ellenkeznék vele, hiszen nagyon is élvezem a helyzetet. Csak akkor válnak ketté ajkaink, mikor már nem kapunk levegőt. Ami~chan apró csókokat lehel először a nyakamra, majd egyre lejjebb. Halkan sóhajtozok. Mikor a mellemre adja az utolsó csókot, kicsit csalódott leszek. Többre vágyom, de tudom, hogy még nincs itt az ideje.
A lány úgy bújik hozzám, mint egy kismacska. Én azonban még nem végeztem. Most én kerülök felülre és négykézláb támaszkodom felette. Karjai a nyakam köré fonódnak. Apró csókokat hintek a nyakára, amiknek mindegyikével egy-egy sóhajt csalok elő belőle. A hajamba túr és egyre közelebb húz magához. Mikor ajkára adom a csókot, ő azonnal viszonozza azt. Ezután lefekszem mellé, majd szorosan magamhoz ölelem. Ekkor fordul felém.
- Kérned sem kell. – Suttogom, mint egy rossz gyerek. Majd azonnal nekikezdek a vetkőztetésnek. Azonban ő se rest. Kezei gyorsan szabadítanak meg attól a kevés ruhától, ami rajtam van. Mikor mind a ketten levetkőztünk végigsimít a hasamon, majd pár csókot lehel rá, amitől én hangosan sóhajtok. Kezei elkalandoznak, még mielőtt megragadná a kezem, hogy a fürdőszobámba vezessen, ahol azonnal a tus alá áll.
Pár pillanatig gyönyörködöm a testében, hiszen megint láthatom őt teljes valójában. Az ajkába harap, mire én elmosolyodok, majd magamhoz ölelem. Teljesen egymáshoz simulunk, én pedig kifejezetten élvezem a helyzetet. Még sose éreztem ilyen csodálatos érzést. Kezeink intim helyeket fedeznek fel egymáson, egészen addig, amíg kezembe nem veszem az irányítást.
A falhoz szorítom és engedek a vágyaimnak, amik már azóta tombolnak bennem, hogy először megölelt. Most minden elfojtott érzelmem szabadon engedhetem. Ajkaink egybe forrnak, s még pillanatokra is csak alig válnak el, pusztán akkor, mikor megfordítom a fejem, hogy jobban hozzá tudjak simulni. Kezeim maguktól fedezik fel a testét, olyan helyeket érintve, ahova nem illik nyúlkálni. Hirtelen kapok észbe, és veszem el a kezem úgy döntve, hogy inkább belesuttogok a fülébe.
- Jobb, ha tudod, hogy én is így érzek. – Suttogom újra. A kezeimre nyom egy puszit, mire halványan elmosolyodok. Most ő vette át az irányítást és apró csókokat lehel a nyakamra, majd egyre lejjebb most azonban nem csak egy csókot kaptam a mellemre, hanem ezret. Közben kezeivel simogatta mind a két mellem, én pedig ugyanezt tettem az övével. Tudom, hogy nem illik ilyet csinálni, de jelen pillanatban minden erkölcs hidegen hagy. Akarom őt és ennyi a lényeg.
Hirtelen remegni kezd, majd térdre csúszik előttem. Azonnal mozdulok utána, hogy elkapjam, ha rosszul van, de ő csak mosolyog. A kis ravasz, most megfogott, bár nem hiszem, hogy direkt csinálta, de most rendesen kihasználja az alkalmat. A hátamra fektet, majd fölém magasodik, pont, mint a szobában. Közelebb hajol hozzám és egy apró csókot nyom az ajkaimra. Ezután előveszi a szivacsom és elkezd vele simogatni.
Meg kell hagyni, élvezem a helyzetet, de nem akarom kihasználni őt. Mégis úgy fürdet, hogy nem tudok vele ellenkezni, hol a szivaccsal, hogy pedig a kezével szappanoz be. Őszintén szólva nekem az utóbbi jobban tetszik. Mikor arra a bizonyos pontra ér, megáll. Látom az arcán, hogy elgondolkodott. Gondolom, még nem akar annyira belemenni a dolgokba, így megfogja a kezem és oda helyezi. Mosolyogva engedelmeskedek neki. Majd felülök és kéréséra megfordulok, hogy a hátamat is meg tudja mosni.
Boldogan hallgatom végig szavait, számból vette ki mindet. Hagyom, hogy maga felé fordítson, és mélyen a szemeibe nézek. - Én is ugyanezt mondhatom el rólad. – Ujját a köldökömre teszi, majd onnan kezd el egy vonalat húzni egészen az ajkaimig, amiken lassan végig simít. Lehunyom a szemem, elmondhatatlanul jó érzés, ahogy hozzám ér.
Egy gyengéd, nyelv nélküli csókot lehel az ajkamra, majd kezei közé veszi az arcomat. Egyre közelebb és közelebb mászik hozzám, én viszont nem ellenkezek vele, sőt átkarolva a nyakát közelebb húzom magamhoz. Most én vagyok a sarokba szorított oroszlán, de élvezem ezt a szerepet. A csók után megfordul és nekem dől. Erre egy halvány mosoly jelenik meg az ajkaimon, ami csak kiszélesedik, mikor megfogja a kezeim, hogy megöleljem őt. Mellemre hajtja a fejét, majd lehunyja a szemét. Egyenletes légzéséből hamar rájövök, hogy elaludt. Elzárom a csapot, majd megsimogatom az arcát.
- Az én egyetlen kiscicám… Nem adlak oda senkinek. Az enyém maradsz örökre. – Suttogom, ahogy még jobban magamhoz szorítom, majd simogatni kezdem a karjait. Még kicsit fészkelődik, majd nem mozdul, csak szuszog a karjaimban. Hamarosan pedig ez az édes szuszogás küld engem is el az álmok birodalmába.


19
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Szept. 11, 00:10:24 »
Két újonc, egy vásznon
+ 12
(azért nem olyan kemény, de jobb, ha kinn van :D )


Néma csend telepedik közénk, de nincs annyi erőm, hogy megtörjem. Nem, egyszerűen nem megy. Tombolnak bennem az ismeretlen érzések. Fogalmam sincs, hogy mi van velem és ez csak még jobban kétségbe ejt. Egyszerre fáj és repes az örömtől a szívem. Ez pedig nem megy bele a fejembe. Az emberek furcsán néznek ránk, de ezzel egyikünk sem foglalkozik. A nyulakhoz érve igyekszem elterelni a figyelmem ezekről az érzelmekről a levél elolvasásával, azonban rosszul sül el a dolog, hiszen csak egy sokkal rosszabb hírt kapok.
Szinte a lelkembe váj a szavaival. Tudom, hogy nincs jogom elvárni tőle, hogy még most is olyan életvidám mosolygós lány legyen, mint mikor találkoztunk. Főleg úgy nem, hogy én tehetek erről az egészről. Miattam ilyen most, gonosz vagyok. Pont, mint Chimatsuri. Bántottam őt, pedig ez volt az, amit el akartam kerülni. Meglepetésként ér, hogy elfogadja a meghívásomat. Viszont nagyon örülök is neki. Akkor is, ha a tekintetében már nem látom azt az édes csillogást, amit eddig.
A kis lakosztályomhoz érve, bevezetem a szobámba. Majd felajánlom neki, hogy üljön le, én pedig elkezdek a szeme láttára átöltözni. Valahol legbelül azt akarom elérni, hogy tetszem neki. Azt szeretném, hogy ő is úgy érezzen, mint én mikor meztelenül láttam őt. Érzem magamon a tekintetét, de egy darabig nem veszek róla tudomást. Mikor pedig mégis megteszem, és hátra pillantok, ő elkapja a tekintetét rólam.
Egy pillanatra elszontyolodom, szóval nem tetszik neki a látvány. Már éppen visszafordulnék, amikor újra rám pillant. Nem látom egy pillanatnál tovább a tekintetét, de tudom, hogy nagyon is élvezi a látványt. Ez pedig megmelengeti a szívem. Nem értem miért, de ezt teszi. Lassan felöltözök, viszont azt nem lehet mondani, hogy beöltöznék. A kiválasztott ruháim ugyanis nem sokat takarnak belőlem.
Szavaira halványan elpirulok. Még hogy én csinos. Az ő! Lassan közelebb megyek hozzá és kinyújtom felé a kezeim. Tekintetemben könyörgés tükröződik. Szükségem van rá, hogy itt legyen velem, mikor beszélek a kardom szellemével. Nem tudom, hogyan csinálja, de képes megnyugtatni. Ahogy most is teszi, pedig csak a szemeibe néztem. Leültetem az ágyamra, majd leülök elé háttal. Kezeit a derekamra teszem, majd elmondom a mondókám, mire kiveszi kezét a kezemből. Megszeppenek. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Viszont nem ez történik, sőt magához szorít, ami teljes nyugalommal tölt el.
A belső világomban összetűzésbe kerülök a kardommal, ami meglepő végkimenetellel zárul. Chimatsuri kivételesen nem piszkálni akar. Rávilágít arra, hogy mit is érzek a lány iránt. Azonban nem hazudtolja meg önmagát, hiszen szokásához híven idegesítő módon távozik. Visszatérek a valódi világba. Ahol szembe fordulok Ami~channel. Könnyes szemmel nézett rám, de kérdésemre nem tud válaszolni. Csak melleim közé fúrja az arcát.
Egyre mélyebbre és mélyebbre fúrta arcát a mellkasomba. Ezzel elérve, hogy a bal mellemről lecsússzon a ruha. Meglepően puha arcát hirtelen húzza el, viszont azt látom, hogy tekintetét nagyon is egy bizonyos ponton tartja. Kezét óvatosan a mellemre helyezi. Még sose értek ott hozzám, így nem csoda, hogy a szívverésem a másodperc tört része alatt kétszereződik meg. Tenyere pontosan simul a keblemre, én pedig nem vagyok képes mozdulni sem a gyönyörtől.
A mellem tetején kezd el simogatni, mire ajkaimat akaratlanul is elhagyja egy halk sóhaj. Bal kezét a nyakamra helyezi és lassan egyre közelebb von magához. Folyamatosan a szemembe néz. Ahogy arcunk egyre közelebb ér, egyre több halk sóhaj hagyja el az ajkamat. Elönt a vágy. Most azonnal akarok és olyan dolgokat, amiket még sose. Orrunk hirtelen összeér, már alig bírom türtőztetni magam.
Szavai még jobban feltüzelnek. Igaza van, most nincs itt a macska, hogy megálljt parancsoljon nekünk. Ajkaink egymásra találnak. Élvezem a puha érintést az ajkaimon. Viszont nem ellenkezek akkor sem, mikor a nyelve utat keres az én nyelvem felé. Éhesen engedek a csábításnak, és hagyom, hogy nyelvünk csatázzon. Kezeim a combjain állapodnak meg. Az ő kezei pedig a nyakamon vannak, egy darabig. Konkrétan addig, amíg feljebb nem vezeti velük a kezeimet. Nem kell, sok bátorítás azonnal rámarkolok a kerek dombokra, amikor a kezem ügyébe kerültek és szinte nem is fogom fel, hogy simogatom őket.
A következő mondatával csak azt éri el, hogy még jobban vágyom rá. Szinte kibukik belőlem a szó, hogy az örökkévalóságon túl is az övé leszek. Ahogy az is csak úgy kicsúszik, hogy szeretem őt. A vallomásom megkoronázandó pedig megcsókolom őt. A hajamba túr, ami meg kell hagyni nagyon is kellemes érzés. Arról nem is beszélve, hogy mennyire élvezem, ahogy a másik keze mozog a testemen. Persze én sem hagyom annyiban a dolgot. Az én kezeim is felfedező útra indulnak a testén és csak akkor állnak meg, mikor levegőért kapkodva elengedem az ajakit.
Izzadok, szinte olyan, mintha egy kazánházban lennék. Azonban megnyugtat a tudat, hogy ez Ami~channel sincs másként. A nyakamat kezdi cirógatni, majd egy apró csókot hint rá, mire ajkam egy hangosabb sóhaj hagyja el. Nem bírok ellenkezni, ahogy hátra dőlt az ágyon, de nem is akarok, hiszen fölém kerül és elkezd csókolgatni. Többek akarok, minden egyes érintése után egyre többet. Csalódottan veszem tudomásul, hogy a mellemre adott csók után, visszateszi a ruhám a helyére.
Ajkait harapdálva mászik le rólam és fekszik mellém, majd szorosan hozzám bújik. Szinte ösztönből mozdulok megint, most én kerülök fölé. Négykézláb támaszkodom felette, majd lassan a nyakához hajolok és csókokat hintek rá. Majd arcélét csókolom körbe. A vágyaim sokkal többet akarnak ennél, de én kordában tartom magam, még. Bár, ha így haladok, nem fogom sokáig bírni. Egy utolsó apró csókot hintek az ajkára, majd lefekszem mellé és magamhoz szorítom.
- Igen, azt hiszem ez erre a legjobb szó egyetlenem. – Suttogom én is a szavai után. Furcsa ebbe belegondolni, de valahogy olyan felemelő érzés az egész. Ekkor hirtelen vetkőzni kezd. Ajkamba harapok és azonnal a segítségére sietek. Nem vágyok jelenleg semmire sem jobban, mint hogy minden ruhájától megszabadítsam, és úgy ölelhessem magamhoz. Mikor már csak a bugi van rajta, megszólal.
A fülembe suttog, amitől kiráz a hideg. Mikor pedig megérzem, hogy merre bóklásznak a kezei szinte azonnal elvesztem a józan ítélő képességem. Nem is válaszolok, csak bólogatni kezdek. Ezután felállunk és úgy, mint aki otthon van, Ami~chan úgy vezet el a fürdőszobámba. Leveszem a nem rég felkerült ruháimat, majd nem is foglalkozva velük ledobom őket a földre, hogy utána azonnal beállhassak a zuhany alá, a kedvesem mellé.
Megint teljes valójában láthatom a szépségét. Most azonban nem állítom meg magam. Kedvesen mosolyogva ölelem magamhoz. A testem egésze forrni kezd, ahogy egymáshoz érünk. Megemelem az állát, majd lehajolok hozzá, hogy ajkaink megint találkozhassanak. Ugyanezzel a mozdulattal a falhoz szorítom. Nem tudom, mi ütött belém, de egyszerűen nem tudom ellenállni a vágynak. Kezeim gyengéden simogatják végig a testét. Egészen addig, amíg a jobb kezem meg nem áll a mellén, a másik kezem pedig a másik intim testrészén.
- Gyönyörű vagy, és édes… - Suttogom a fülébe, majd egy csókot lehelek a fülcimpájára. Fejemet elhúzom, de csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. Elkápráztat a smaragdzöld szempár, tekintetem végig siklik, rajta és csak ekkor fogom fel, hogy mégis hol érek hozzá, mire hirtelen elveszem a bal kezem az intim testrészéről és inkább a nyakára csúsztatom a kezem. Nem akarom elsietni a dolgokat, akkor sem, ha a vágyaim ordítanak azért, hogy most azonnal vegyek el mindent magamnak.

20
Lezárt küldetések / Re:Rubin Szeráj
« Dátum: 2016. Szept. 10, 02:55:24 »


A napom viszonylag normálisan kezdődik. A reggeli rutinomat nem zavarja meg semmi sem. Én pedig kiélvezem ezt a különleges alkalmat, mikor semmi sem zavar. Még a délelőtt folyamán elolvasok egy könyvet, amit már vagy huszadjára végeztem ki, de még mindig érdekesnek tartok. Ebéd után pedig úgy döntök, kimegyek a nyulakhoz kicsit játszani velük. Már éppen kinyitnám a kiskaput, mikor megpihen a vállamon egy pokollepke.
Némán hallgatom végig az üzenetet, majd sarkon fordulok és visszamegyek a szobámba, hogy átvegyem az egyenruhám. Nem időzök sokat az öltözködésessel. Szokásomhoz híven felkötöm a hajam és már sietek is az 1. osztaghoz, ahogy azt az üzenetben kiadták. Komoly arccal érkezek meg és elégedetten veszem tudomásul, hogy nem feleslegesen vagyok itt.
A 8. osztag hadnagyát azonnal kiszúrom, a lélekenergiája is nagyobb miénknél és nem mellesleg lehetetlen lenne ezt a szőke hajat figyelmen kívül hagyni. Két másik férfi shinigami is van a kis csapatban. Végezetül pedig itt van Ami~chan is. Mosolyogva lépek oda a csapathoz, majd egy „Sziasztok!”-kal köszönök mindenkinek.
A hadnagy azonnal tartott egy rövid kis bemutatkozást és nagy vonalakban elmagyarázta, hogy mi is lesz a dolgunk. Elmosolyodtam a stílusán, nem az a kemény kalapos hadnagy. A hangulattal legalább nem lesz semmi baj. Csendben hagyom a többieknek, hogy előttem mutatkozzanak be, majd én is megteszem a magam kis bemutatkozását.
- Kawayoshi Natsumi, a 7. osztag 6. tisztje vagyok és a kidou az erősségem. – Mivel, nekem most nem jut eszembe semmilyen kérdés egy ilyen egyszerű feladattal kapcsolatban, így némán várok, hátha valaki más beszédesebb kedvében van. Igaz nem tartom valószínűnek, hogy a 11. osztag bármelyik tagja is beszédes egyén lenne, de hát történtek már csodák.
Mikor ezt is lerendezzük egy 1. osztagos tiszttel elmegyünk a seinkaimonig. A csapatunk vezérének egyetlen kézmozdulatára indul meg az egész menet a Dangaiba. Viszonylag hang nélkül haladunk benn, senki nem szól egy szót se, csak a hadnagy fordul hátra egyszer, hogy közölje velünk, hogy jobb, ha nem nyúlunk a falakhoz. Ezt leszámítva csak a lépteink hangja zavarja a Dangai csendjét.
Viszonylag rövid utunk után a túloldalon már – valószínűleg régen tűkön ülve - vár minket a tiszt, aki azonnal bele is kezdett a mondókájába. Rendesen koncentrálnom kell, hogy felfogjam mit is mond. Ennek a lánynak nincs baj a beszélőkéjével. Sőt valaki nyugodtan befoghatná a száját, legalább addig, amíg felfogjuk a mondókájának az elejét.
Egy térképet nyomott a hadnagy kezébe, aki egy darabig vizsgálja azt, majd a tiszthez fordulva előad egy kisebb monológot. Aminek a végén hozzánk fordul. Érdeklődve nézek végig a társaimon, hátha ők értenek a térképhez, mert én nem éppen vagyok otthon a térképolvasásban, bár nem először vagyok itt, de egy térképen nem hinném, hogy ki tudok igazodni.
Kicsit megnyugszok, mikor meghallom a következő feladatot, erre már nyugodtan vállalkozhatok. Végül is nekem a kidou az erősségem. Így fogom magam és a tiszt bal oldalára állok a vezető mellé és elkezdem a feladatomat. Praktikai okokból is jobb, hogy a bal oldalán állok a lánynak, hiszen bal kezes vagyok, nekem így könnyebb lesz megvédeni, ha arra kerül a sor.
Miközben azon ügyködöm, hogy rátaláljak az esetleges veszélyforrásokra, figyelmes leszek egy emberi lélekenergiára is. Nem érdekelne a dolog, sőt talán észre se vettem volna, ha nem lenne nagyobb a lélekenergiája, mint az átlagé. Azonban, mivel nem hiszem, hogy bármilyen veszély forrása lehet egy ártalmatlan ember, így nem is teszek róla említést. Inkább koncentrálok az igazi feladatomra.


21
Lezárt küldetések / Re:Kicsi a bors, de erős
« Dátum: 2016. Szept. 10, 02:54:21 »
A nő mind a négyünk kérdéseire lelkesen válaszol, bár leszólja Ami~chant, hogy megismételte a kérdést, amit egyszer már feltettek. Én észre se vettem ezt. Lehet azért, mert ez annyira illet a lányhoz. Nem is ő lett volna, ha nem ezt teszi. Csalódottan veszem tudomásul, hogy egyik kérdésre sem érkezett érdemi válasz, ami viszont azt jelenti, hogy bizony ezeket a kérdéseket nekünk kell megválaszolnunk.
A gondolataimba merülve lépek át a senkaimonon. Azonnal érzem, hogy körüllengi a helyet a lidérc eredetű lélekenergia, amitől feláll a szőr a hátamon. Meg kell hagyni elég kellemetlen ez az egész. Ráadásul ott van az a másik három lélekenergia is. Viszonylag gyorsan jövök rá, hogy a háromból egy ember, kettő pedig quincy. Vagyis arra hasonlít legjobban, de nem merném lefogadni, hiszen itt van az a mindent elnyomó lidérc energia, ami megnehezíti a lélekenergia észlelést.
A kis hölgy, akinél a dosszié van, előlép főnökké, bár senki sem választotta meg, mégis mind úgy vagyunk vele, hogy most ő a főnök. Magamban elmosolyodok, ahogy a kislány is leszidja Ami~chant, de nem sokáig foglalkozok ezzel. Tekintetem a környezetünkön vezetem végig, majd egy kicsit elidőzök abban az irányban, ahol a másik három lélekenergia van. Meghallom a kérdést, mire azonnal válaszolok, akkor is, ha ez csak egy költői kérdés volt.
- Két quincy, meg egy ember, ha nem tévedek. – Pillantok a nemesre, aki a kérdéses irányba mutat a kezében valamit szorongatva, amit nem tudok megnevezni, hogy mi is. A következő paranccsal én is egyet értek. A két csapat ideális lenne a helyzet megoldására. Eredetileg az volt a tervem, hogy megvárom, amíg a többiek döntenek, én pedig majd abban a csapatban leszek, ahova jutok, viszont Ami~chan keresztül húzta a számításaim.
A másik 9. osztagos lány, éppen emelte volna fel a kezét, mikor barátnőm lecsapott arra a lehetőségre, hogy az ismeretlen három lélekenergia után nézzen, velem egyetemben. Nem mondom, hogy bánom, hogy így alakult a helyzet, hiszen szívesebben állok szembe azzal, amit már ismerek. Viszont legbelül egy kicsit csalódott is vagyok, szívesen megnéztem volna magamnak azt a fekete izét is, de arra is lesz még lehetőségem.
Mikor a csaptunk főnöke kiadja a parancsot az indulásra, azonnal megindulunk a három lélekenergia felé. Alig távolodunk el a többiektől, mikor a barátnőm megszólal. Nem válaszolok azonnal, biztosra akarok menni, így hagyok magamnak időt, hogy megfigyeljem az előttünk lévő két lélekenergiát.
- Nagy valószínűséggel quincyk. Egyszer régen egy küldetésen éreztem ilyen lélekenergiát. Meg van ott két ember is… – Mondom elgondolkodva. Lehet, hogy most nem viszonzom a kedves beceneveket, de tudom, hogy Ami~chan nem lesz ezért dühös. Pontosan tudja mennyire meg tudok változni egy harc alatt is és azt is, hogy mennyire fontos nekem a munkám. Ilyenkor maximálisan arra koncentrálok. Vagyis igyekszem maximálisan arra koncentrálni. Ami nem annyira egyszerű, ha ott van melletted valaki, akit féltesz.
Egyre kintebb haladunk az erdőből, a lidérc lélekenergia gyengül, a többi pedig erősödik. Mire a lidérc eredetű megszűnik, addigra már tisztán érzem a quincyket előttünk. Éppen szólnék a kedvesemnek, hogy innentől kezdve legyen óvatosabb, mikor hirtelen megbotlik valamiben és kapálózva esik négykézlábra. Azonnal mellette termek, így még éppen látom a furcsa kis lidérceket, amik szinte elúsznak előttünk.
- Fogalmam sincs. Viszont nem szokványos lidércek voltak az biztos. – Mondom a hátam mögül kikukucskáló lánynak, aki még az előbb pattant fel és bújt el mögém. Viszont nincs sok időm elgondolkodni azon, hogy ez mi lehet, hiszen megint megérzem a korábban már érzett emberi lélekenergiát. Azonnal arra fordítom a fejem és a homlokom ráncolva próbálom bemérni a távolságot köztünk. Gondolataimból Amaya hangja kelt fel.
- Igen érzem, már elég rég óta érzem azt a kettőt, de ez az emberi ez egy ideig eltűnt. – Válaszolok rá nézve, majd folytatom. - Nem rossz ötlet. Bár nekem van egy olyan érzésem, hogy inkább meg kellene néznünk az embert. Annak könnyebben eshet nagy baja, mint a quincyknek. Szerintem okosabb lenne előbb az emberrel foglalkozni és csak utána a másik kettővel. Azonban a parancs az parancs, és a parancs a quincykről szólt. Úgyhogy várjuk meg őket, de semmi esetre se váljunk ketté, az nem vezetne jóra. – Mondom idegesen pillantva a kóborló lélekenergia felé. Valami azt súgja, hogy az az ember nagyobb veszélyben van, mint mi mind.

22
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Szept. 10, 02:53:27 »


Nagyon különböző módon harcolunk Ami~channel, de talán pont ez az, ami segít abban, hogy olyan dolgokat hozzak ki magamból, amiket általában nem szoktam. Bár még nem használom semmilyen taktikát mégis élvezem a harcot, ami nem éppen jó jel, főleg, hogy ha azt vesszük, hogy azt általában Chimatsuri szokta csinálni, nem pedig én.
~ Nem olyan szörnyű dolog, ha élvezed, amit csinálsz, királylány!
Morog a kardom, mire én inkább nem válaszolok. Úgyis tudja mi a véleményem erről. Nincs nekem semmi bajom se azzal, ha valamit élvezek. Viszont a harc nem egy olyan dolog, amit élvezni kellene, sőt inkább elkerülni kellene, de egy ilyen harcszerető zanpakutouval ez elég bonyolult.
Kezdetben csak futkározunk egymás elől, ami meg kell hagyni nem éppen a legjobb taktika. Viszont ez megváltozik, mikor Ami~chan előáll egy kombinált kidouval. Ezzel sikerül meglepnie, sőt nagyon is jól sikerül a démonmágia, hiszen fogalmam sincs, hol lehet. Így mivel meghallok valami halk neszt, úgy döntök, hogy elkezdek lövöldözni. Egyszer majdcsak eltalálom. Vagy nem, de az egyik biztos.
Meglepett, mikor lekötő mágiát használt ellenem. Az én logikám a kifárasztást diktálta volna, bár az is igaz, hogy akkor megint hallgathattam volna a lélekölőm kiselőadását arról, hogy az úgy milyen unalmas, meg, hogy úgy nincs benne semmi kihívás se. Mindent egybe véve azért örülök neki, hogy már nincs rejtve előlem. Így egy cseppet kellemesebb harcolni. Nem szívesen harcolok láthatatlan ellenfél ellen.
Próbálom legjobb tudásom szerint kikerülni a támadásait. Nincs kedvem úgy veszteni, hogy csak egy egyszerű lekötő mágiát kapok. Közben persze folyamatosan azon vagyok, hogy megtörjem a kidouját. Nem olyan bonyolult dolog, egy gyenge varázslatot könnyű megtörni, viszont várnom kell a megfelelő alkalomra, hogy támadjak. Mikor meglátjuk az alkalmat, azonnal shikait oldok. Nem kis meglepetést okozva ezzel a lánynak.
Megjelenik a Vérköd, én pedig már nem is foglalkozok vele, mikor támadok. Azt viszont látom, hogy a lány kicsit megremeg. Gondolom, nem szereti a vér látványát. Hátrálásra kényszerítem, menekül előlem, én pedig folyamatosan támadva üldözöm. Egyszer csak előre felé shunpozik, meglep ezzel a lépéssel, de annyi lélekjelenlétem van, hogy azonnal hárítsak és elshunpozzak tőle.
Felemelem a fegyverem és megvágom a karom, még nem hívom elő a támadást, mert eltart, egy darabig mire elkészülök vele, de az előkészületeket meg lehet tenni. Ami~chan gyorsan felméri a helyzetet és ő is shikait old, sőt az első támadását is előhívjam. Nem hagyok időt, hogy támadjon, azonnal megindítok felé egy kidout, amit ügyesen kivéd.
Magamban mérgesen szitkozódok egyet, mire kardom egyszerűen csak annyit mond, hogy ő megmondta, hogy ne támadjak olyan hirtelen. Viszont jelen pillanatban hidegen hagynak a tanácsai. Főleg, hogy a miután darabjaira tört a kedvesem által megidézett pajzs, máris az arcomba kapom a támadását. Sikerül kikerülnöm, de a hatását így is megérzem. Kicsit elmosódik a világ körülöttem, még jó, hogy nem csak a látásomra hagyatkozok harc közben, így valamennyire, ha nem is egészen, de vissza tudom nyerni az egyensúlyom.
Egy shunpoval megjelenik a balomon, ösztönösen mozdulok, hogy kivédjem a vízszintes vágást a fegyveremmel és ugyanabban a pillanatban hátra ugrok egyet. Így kivédve a következő két mozdulatát, bár a függőleges vágást, egy kicsit ügyetlen mozdulattal sikerül csak rendesen hárítani. Tekintetem elborítja a harcolási vágy, nem lebeg már más a szemem előtt csak az, hogy nyernem kell.
- Ketsueki Kaiyou! – Mondom ki a támadásom nevét, abban a pillanatban, mikor a Véreső hatása megszűnik. Lábam körül megjelenik a 10 méteres vértócsa, bár ha elég szemfüles könnyedén kívül kerülhet a hatótávolságomon. Azonnal felemelem a kardom, hogy megindítsak felé egy hullámot, most már azzal a feltett szándékkal, hogy eltalálom és megnyerem ezt a harcot.
~ Így hamar ki fogsz merülni! Ez nem volt jelenleg egy okos taktika.
~ Fogd be! Nem vagyok kíváncsi a véleményedre, Szőke Herceg! ~ Mordulok rá a kardomra, aki csak sóhajt egy nagyot, majd némán figyeli az eseményeket.


23
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Szept. 10, 02:52:43 »


Két újonc, egy vásznon


Látom, hogy nem figyel rám, de nincs már bennem annyi lelki erő, hogy meghallgassam, ha mondani akarna még valamit. Nem, egyszerűen nem menne, így is folynak már a könnyeim, elég csak látnom a tekintetét. Összetörtem a szívét, pedig eszem ágában sem volt ilyet tenni. Csak nem tudom, mi folyik most velem.
Sírva öltözök fel a fürdőszobában, ilyen még sose történt velem. Nem vagyok az a sírós típus. Sőt szinte sose sírok. Most viszont nem tudom visszatartani a könnyeim. Hallom, ahogy sír a szobában és ez még nehezebbé teszi az egész helyzetet, ami már alapból sem egyszerű. Sajog a szívem, ha arra gondolok, hogy mit tettem vele, de nem tudok ez ellen semmit sem tenni. Kimondtam, már nem vonhatom vissza.
Mikor megint megjelenik, átadja nekem a fehér szőrgolyót. Ellenkezni sincs időm, így csak kézbe veszem a csöppséget, aki azonnal megelevenedik a kezeim közt és elkezd tapogatni. Némán megyünk az osztagomhoz, egyikünk sem szól egy szót sem. Sokan megbámulnak, de engem jelenleg ez egy cseppet sem érdekel. A kapunknál egy gyors beszélgetést követően, viszonylag hamar tovább indulunk.
Egyenesen a nyuszikhoz veszem az irányt, hátha ezzel felvidítom a barátnőmet, amire őszintén nem látok sok esélyt, de egy próbát megér. Amíg Ami~chan elfoglalta magát a nyuszikkal, én elolvastam a levelem. Bár ne tettem volna, most pont nem volt szükségem egy ilyen „jó” hírre. Ahogy elkezdek hitetlenkedni a lány azonnal mellettem terem.
- Te nem ismered a kapitányt. Az ilyen ügyekben eléggé könnyen felkapja a vizet. – Mondom, ahogy megindulok a szobám felé. Amint elérjük az ajtót, beinvitálom a barátnőm, majd közlöm vele, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Egy percig se zavartatom magam. Azonnal átöltözök ott előtte, minden előzetes bejelentés nélkül. Valahol mélyen azt akarom, hogy belőle is olyan reakciót csikarjak ki, mint amilyet ő váltott ki belőlem.
Hátra pillantok, látom, ahogy elfordítja a fejét, és ahogy beleharap az ajkába. Halványan elmosolyodok, mikor visszafordulok. Sikerrel jártam, belőle is ki tudtam hozni azt a reakciót. Igaz most kicsit gonosznak tűnhetek ez miatt, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Márpedig nincs értelme magaddal vitatkozni, ha valamit ennyire akarsz.
Szánt szándékkal választom azokat a ruhákat, amiket. Először is, ha nem is vallom be magamnak, de tetszeni akarok Ami~channek. Másodszor pedig nagyon meleg van. Így nem is csoda, hogy a miniszoknya és a has középig érő mély kivágású póló lett a mostani összeállításom. Mikor elkészülök, felveszem a katanám és elé állok.
A tekintetünk nagyon lassan találkozik, én azonban kivárom, hogy belenézzen a szemembe. Tekintetem könyörgéssel van tele. Nem akarom, hogy elmenjen. Azt akarom, hogy maradjon velem, amíg csak lehet. Lassan megfogom a kezét, majd leültetem az ágra. Én pedig háttal elé ülök. Megint kezembe veszem a kezeit és a derekam köré teszem őket.
A mondandóm végén már szinte suttogok. Ezzel azt érem el, hogy kiveszi a kezét az enyémből és szorosan magához ölel. Érzem, ahogy a szíve ver. Hol így, hol úgy, mintha nem tudna neki parancsolni. A könnyei benedvesítik a vállam, én azonban ekkor már azon vagyok, hogy bekerüljek a lelki világomba. Bár legszívesebben, most megnyugtatnám őt, de jelenleg ez pont az, amit nem tehetek meg.
A lelki világomban egy hosszabb vitába keveredek a kardommal. Először az előléptetésen marakodunk. Ez volt az a téma, amire számítottam. Szinte biztos voltam benne, hogy ő lesz az, aki kettőnk közül jobban örül majd a kinevezésnek. Azonban a másik témája igencsak meglepett. Nem értem először, hogy mit akar a barátnőmmel, viszont hamar rá kell jönnöm, hogy el akarja tenni láb alól.
Nem! Sok mindent megengednék neki jelen pillanatban, de ez a lehetőség nincs közte. Azt nem fogom neki hagyni, hogy bántsa Ami~chant. Elordítom magam, hogy azért nem bánthatja, mert szeretem a lányt. Erre ő csak mosolyog, majd mintha valami nagyon fontos dolga lenne, visszaküld a világomba. Amint magamhoz térek, észreveszem az elkeseredettnek kinéző lányt. Mikor rákérdezek, hogy mi a baja nem válaszol, csak folyni kezdenek a könnyei és átöleli a derekam, fejét pedig melleim közé fúrja, ami nagyon is meglep.
- Hát ezt tudom, de ez hogy jön ide? – Kérdezem értetlenül nézve a lányt, aki egyre szorosabban ölel magához. Félreértés ne essék, nincs semmi bajom a helyzettel, csak nem értem. Hirtelen elkapja a fejét a melleim közül. Kíváncsian nézek rá, de nem mozdulok meg. Nem veszi le a tekintetét a helyről, ahol előbb még a feje volt. Majd olyat tesz, amitől mélyen beszívom a levegőt.
Kezét a ball mellemre helyezi. A szívem hirtelen felgyorsul. Még sose értek ott hozzám és ez egy furcsán, új és kellemes érzés. Érzem, ahogy forr a vérem, már az érintésétől. Szabad kezét lassan a nyakamra helyezi. Ajkamat halk sóhaj hagyja el, ahogy elkezdi cirógatni a mellemet. Folyamatosan a szemembe néz, ahogy egyre közelebb és közelebb húz magához. Gombóc nő a torkomban, de nem tudok mozdulni. Egyszerűen megbabonázott.
Mikor elég közel ér egymáshoz az arcunk, lehunyja a szemét és az ajkaimra tapad. Kitágul a pupillám, ahogy megérzem a vére ízét. Viszont az érzés olyan kellemes, hogy pillanatok alatt adom át magam neki és én is lehunyom a szemem. Érzem, ahogy elfordítja a fejét, majd ahogy a másik kezével is a nyakamért nyúl és átölel. Lassan feltérdel, így egy magasságban vagyunk. Mikor már azt hiszem, hogy ennél nem létezik jobb érzés, hirtelen megérzem, ahogy a nyelve utat vág magának az enyémhez. Hosszú, gyengéd csókot váltunk.
Kezeim maguktól mozdulnak és keresik meg a combjait, valahogy magamhoz akarom húzni, hogy tovább tartson ez az egész. Mikor szabaddá válik, a szája megszólal. Én kábultan nézek rá. Fülig vörösödve fúrja megint nyakamba az arcát. Érzem, ahogy remeg. Ekkor megérzem a kezeit a sajátjaimon. Úgy mozdítja a kezem, hogy átöleljem vele. Mosolyogva teszek eleget a vágyának és szorosan magamhoz ölelem.
- Az örökkévalóságig és azon is túl. – Suttogom, ahogy egyik kezemmel megkeresem az ajakit és végighúzom rajtuk a hüvelykujjam. Valami mélyen megmozdul bennem, most én kezdeményezek. Elengedem őt és két kezem közé fogom az arcát. - Én… szeretlek… - Suttogom még halkabban, majd szinte azonnal az ajakira tapadok, most a csók irányítását kézbe véve. Kezeimmel lassan cirógatom, a hátát, nem tudom, mi van velem, de nagyon élvezem és a világért se vetnék neki véget. Viszont a levegőhiány közbe szól, így képtelen vagyok elengedni őt és belebámulni a smaragdzöld szempárba.


24
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Szept. 05, 01:28:19 »
Az események gyorsan történnek, ahogy elkezdjük a párharcunkat. Hirtelen kezdeményezek, ahogy az nálam megszokott, ha harcra kerül a sor. Ezzel arra kényszerítem a barátnőm, hogy meneküljön előlem. Természetesen ügyesen kivédi a támadásaimat. Ezt én csak egy kis alattomos mosollyal díjazom. Megpróbálok egy elterelő hadműveletet is bevetni, de ez rendesen visszafelé sül el. Annyira visszafelé, hogy elvesztem az előnyöm és ő veszi a kezébe az irányítást.
Kombinálja a kidoukat, erre azonnal rájövök, mikor eloszlik a füst és sehol sem látom a kedvesemet. Mivel jobb ötletem nincs, és nem vagyok hajlandó használni a katanám, így jobbára csak a semmibe kezdek el lövöldözni minden eredmény nélkül. Tudom, hogy így csak kifáradok, de nincs jobb ötletem. Szerencsére Ami~chan is megunja a várakozást és egy kidouval leköti a kezemet.
Nem örülök annak, hogy a kezeim felett elvesztem az irányítást, de legalább tudom, merre van. Folyamatosan vagdos felém a kardjával, ahogy én elhajolgatok előle. Menekülök, de csak azért, hogy legyen időm megtörni a démonmágiát. Nem azért fejlesztettem ennyire a varázslást, hogy ne tudjak megtörni egy egyszerű lekötöző mágiát, akár ilyen helyzetben is.
Mikor végre sikerül a ténykedésem, még várok a következő lépésemre. Most meglepően egy húron pendülök a kardommal. Még arra is képes vagyok, hogy hallgassak a tanácsaira. Várok, a tökéletese pillanatot várom, mikor nem számít rá. Abban a pillanatban, mikor Chimatsuri elordítja magát a fejemben és shikait oldok. Megjelenik a már jól ismert Véreső is. Magamban hálát adok az égnek, hogy ehhez legalább nincs szükség az én véremre.
~ Hát ehhez aztán az égnek semmi köze sincs!
Morog a zanpakutoum, mire én csak kuncogok egyet, majd megint a támadásomra koncentrálok. Fordul a kocka, most én üldözöm a szerelmem. Folyamatosan hátrafelé shunpozott, ami meglepett, mivel értelmesebb lenne másik irányból támadni, akkor meg tudna lepni. Viszont nem sokat foglalkoztam ezzel, inkább vagdostam felé, hátha eltalálom és véget vethetünk ennek a harcnak.
A Vérköd hatása most kifejezetten jól jön, ezzel egy kicsit el tudom homályosítani a látását. Vagyis nem ez a legjobb szó erre, inkább a megzavarom. Hiszen nem lehet egyszerű egy vérfüggönyön keresztül nézni az ellenfeledet. Egyre közelebb kerülök hozzá, mikor hirtelen taktikát vált és a hátra shunpozás helyett most előre mozdul.
~ Mögötted!
~ Tudom. ~ Válaszolom nemes egyszerűséggel, ahogy mozdítom a kezem, hogy a ju-monji jarim fa részével kivédjem a hátam mögül érkező támadást. A vállam felett ránézek a lányra, majd kicsit sem rám jellemző csibész vigyor terül el az arcomon. Azonnal elshunpozok tőle. Nyerni akarok, nem tudom, honnan jön ez az elemi vágy, de nyerni akarok, és most akarok nyerni.
~ Engem akarsz használni? Biztos vagy te ebben?
~ Igen. Most pedig fogd be és inkább élvezd ki, hogy előhívom a képességed! ~ Elvesztem a józan eszem, most szerepet cseréltünk Chimatsuri-val. Jelenleg ő a nyugodt számító, én pedig a meggondolatlan kisgyerek. Bár neki jelenleg is megvan az a rossz szokása, hogy ha megunja a harcot, akkor egyszerűen abba hagyja és engem is megéget.
Felemelem a fegyverem és egy már jól megszokott és betanult mozdulattal a jobb alkaromhoz tartom, majd megvágom. Egy pillanatra eltorzul az arcom, ezt még mindig nem tudtam megszokni. A vérem lassan elkezd csepegni, de nem igazán foglalkozom vele. Eltart egy darabig, mire elé vér kerül a földre ahhoz, hogy használni tudjam a támadást. A nevét még nem mondom ki, addig nem is szükséges kimondanom, amíg elő nem készül. A neve kimondása az csak a végső aktiválása a támadásnak.
Persze közben nem feledkezem el a barátnőmről sem. A fegyverem a sebes kezembe veszem, majd a másikat felemelve felé tartom. Ebből már tudhatja, hogy kidoura készülök. Bár nem tudom, hogy sikerül-e olyan gyorsan, hogy ne ugorjon ki előle. Ha nem sikerül, akkor marad a „b” terv és megint Shakkahouzok.
- Hadou 17: Hebi no Unmei! – Adom ki a parancsot, mire megjelennek az indák, amik elindulnak az irányába, hogy köré tekeredjenek és megszorítsák őt.
~ Nem is rossz. Ahhoz képest, hogy most elég pocsék állapotban vagy.
Hallom a kardom dicséretét, amit jelenleg sem mennyire sem tudok értékelni. Mivel sokkal jobban idegesít, mintsem hogy érdekeljen, hogy mit akar tőlem.
~ Már mondtam, hogy fogd be, Szőke Herceg! Hálás lennék, ha meg is tennéd! ~ Morgok durcásan, mint egy rossz kisgyerek, akit éppen a legkedvesebb játéka közben zavartak meg.

25
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Szept. 05, 00:58:12 »


Két újonc, egy vásznon


Nem kell megszólalnia, látom rajta, hogy összetört. Összetörtem őt, teljesen darabjaira törtem. Pedig egyáltalán nem akarok neki rosszat, csak nem szeretek hazudni. Még visszafordulok az ajtóban, hogy elmondjam neki, hogy miért tettem, amit, de van egy olyan érzésem, hogy nem jut el a tudatáig a hangom. Meg se várom, hogy feleljen, csak szó nélkül kimegyek a szobából.
Még a fürdőszobában is hallom, ahogy sír. A szívem elnehezül ettől a tudattól. Én tettem ezt vele, miattam sír, és ha ez nem lenne elég, még az én lelkem is sajog, amiért megtettem. Nem is értem, hogy voltam rá képes. Könnyeim közt, öltözök fel, nagyon azt se figyelem, hogy rendesen nézzek ki, csak legyen rajtam a ruha. Nagyon nehezemre esik összeszedni magam, de végül csak sikerül valahogy.
Már az ajtóban várom a barátnőmet, aki a fehér kis szőrgolyóval jelenik meg, akit azonnal a kezembe nyom. Nem bírok válaszolni a hirtelen sokktól, így csak bólintok a szavaira. Rossz érzés fog el, mintha elvesztettem volna, valami nagyon fontosat, de én magam sem tudom, hogy mégis mi az a nagyon fontos dolog, amit elvesztettem. Bár jelenleg sok mindent nem értek magammal kapcsolatban.
Az úton végig némán haladtunk és mindenki el is került minket nagy ívben, mintha valami betegséget terjesztenénk. Mentségükre legyen mondva, nem áraszthatunk valami boldog aurát. Nem vagyok a legjobb passzban, Ami~chanról meg nem is beszélve. Ő sokkal rosszabbul néz ki, mint én. Igaz, szerintem ennek az az oka, hogy én jobban kordában tudom tartani, hogy mit mutatok ki az érzelmeimből.
A kapuban meggyőződtem róla, hogy a dinkák még nem szalasztották szanaszét a nyulakat. Ezt örömmel hallottam, akkor is, ha valami belül azt súgta, hogy jelenleg a nyulak nagyon hidegen fognak hagyni mind a kettőnket. Még átveszek egy levelet, mielőtt tovább indulnánk. Az út hátra lévő része is néma csendben folyik le. Mikor megérkezünk, Ami~chan a nyulakkal foglalkozik, én pedig a levelet veszem kézbe.
A levél tartalma, nem várt reakciót vált ki belőlem, ami abban nyilvánul meg, hogy elkezdem sorolni a nemek végeláthatatlan sorát és szitkozódok is mellé. Barátnőm hirtelen terem mellettem, mire észbe kapok és elmagyarázom, hogy nem történt semmi komoly dolog, csak kineveztek. Mintha az olyan CSAK dolog lenne. Óvatosan megsimítom az arcát, de ő elhúzódik. Tekintetemben csalódottság tükröződik. Pedig semmi jogom csalódottnak lenni, én utasítottam el őt, nem fordítva.
- Látod ott azokat a majmokat? – Mutatok jobb oldalra, ahol egy csapat szuperhősnek öltözött egyén álldogál. - Azok mind tisztek! Nem mellesleg, nálunk a tisztek arról híresek, hogy összhangban vannak a kardjukkal, ami rólam nem mondható el. – Magyarázom. Magamat is meglepem azzal, hogy most kedvem sincsen sokat beszélni. Viszont ezt betudom a lelki állapotomnak.
- Fogalmad sincs mennyire az… - Suttogom, ahogy elfordulok. - Akkor, erre. – Meg is indulok a kis lakosztályom felé. Nem a legnagyobb és legkényelmesebb hely, de nekem pont megfelel. Mikor megérkezünk, kinyitom az ajtót és betessékelem Ami~chant. Egyenesen a szobámba vezetem. - Érezd magad otthon. – Mondom, ahogy kinyitom a szekrényt és komor tekintettel előveszek egy sokkal lengébb öltözetet.
Nem zavartatom magam, előtte öltözöm át. S immár csak egy rövid szoknya, meg egy jól kivágott has középig érő póló van rajtam. Legbelül azt akarom, hogy ő is megbámuljon engem, hogy megint lássam azt a tüzet a szemében, hogy megint minden rendben legyen, de nem vagyok ostoba, tudom, hogy egy olyanon, mint amit én műveltem vele, nem teszi könnyen túl magát senki sem.
A sarokban meglátom a katanám, vele is meg kell beszélnem ezt az egészet. Hirtelen eszembe jut Ami~chan ajánlata. ~ Talán ez az utolsó esélyem, hogy érezzem, ahogy hozzám ér. ~ Ez a gondolat vezérel, mikor felkapom a zanpakutoum és odaállok a lány elé. Gombóc nő a torkomban. Mégis mit mondhatnék neki? Hogyan kellene erre megkérnem? Vagy ne is kérjem? Meg van. Nem leszek tőle udvariasabb, de legalább nem lesz esélye, hogy ellenkezzen. Leteszem az ágyra a kardom, majd megfogom a lány kezeit és leültetem az ágyra. Nem hagyok esélyt az ellenkezésre, most nem. Leülök elé, neki háttal, majd megfogom a kezeit és a derekam köré teszem.
- Esküszöm, hogy soha többé nem kérek tőled semmit, ha te nem akarod. Csak… Most maradj itt velem. Amíg vele beszélek. Kérlek… Ne hagyj magamra… - Az utolsó mondatom már suttogás volt, ahogy elengedem a kezét és a kezembe veszem a zanpakutoumat. Lehunyom a szemem és koncentrálok, hogy bejussak a lelki világomba. Nem kényszerítem tovább Ami~chant a maradásra, ha akar, elmehet, nem kell velem maradnia. Én megérteném, ha elmenne.

(click to show/hide)


Miközben a lelki világomban kalandozok, meg sem mozdulok. Vagyis a testem nem, de az arcom nagyon is. Sőt az izmaim is megfeszülnek, mikor bent éppen veszekszem a kardommal. Most semmi sem tudna visszarántani a valós világba, most akármi történhet körülöttem. Sokáig néma csend van a szobában, amit az én halk hangom tör meg.
- Mert beleszerettem Ami~chanbe…. – Suttogom, a belül ordított mondatot. Ezután megint hosszú csend következik. Nem mozdulok, szinte levegőt sem veszek. Egészen addig, amíg el nem kezdek mocorogni. Magamhoz térek, csüggedten sóhajtok egyet, majd lassan kinyitom a szemem és a kardom bámulva megint megszólalok.
- Nem volt kedve harcolni velem. Bocsáss meg, ha… Valami baj van Ami~chan? – Kérdezem meglepetten, mikor észreveszem, hogy megint szomorkás a tekintete. Csak tudnám mitől? Most nem csináltam semmit. Vagy azért, mert nem akar itt lenni? Megint miattam szomorú? Kétségbe esek, de nem bírok mozdulni, mintha megdermedtem volna ott egy helyben, a karjaiban.


26
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Szept. 04, 00:34:03 »
Azonnal támadok, ugyanolyan hevesen és lelkesen, mint mindig. Valahogy harc közben kicsit jobban hasonlítok a kardomra, mint alapjában véve. Bár nem szoktam használni a katanám, most mégis azzal támadok egymás után kétszer is. Persze Ami~chan mind a kettőt ügyesen kivédi. Személy szerint én jobban szeretem a kidous harcokat, de ha már azért jöttem ma ide, hogy Chimatsuri-val edzek, akkor megadhatok neki annyi örömöt, hogy ha a shikait nem is, de legalább őt használom.
Ellövök felé egy elterelő mágiát, ami nem éppen válik be, sőt pont az ellenkező hatást éri el, mint amire a zanpakutoummal számítottunk. A lány még taszít is egy keveset a pengén, így a hátamat mutatom neki. Persze nem vagyok olyan hülye, hogy ne mozduljak azonnal, így ki is ugrok a támadása elől. Ő is hátrál, amit meglepve veszek tudomásul. Már éppen megszólalnék, mikor…
Köd, mindent elborít a sűrű köd. Az orromig se látok. Mikor azonban eltűnik a füst, már nem látom sehol Ami~chant és ami még érdekesebb nem is érzem a jelenlétét. Természetesen azonnal valami démonmágiára gondolok, viszont ez nem segít abban, hogy rájöjjek, hogy mégis hogyan játszhatnám ki. Ráadásul Chimatsuri-nak sincsen egyetlen épkézláb ötlete sem. Vagyis van, de azt nem vagyok hajlandó figyelembe venni, amíg nem feltétlenül muszáj.
A fülemre hagyatkozok és minden kisebb hang irányába ellövök egy Shakkahout, hátha egyszer eltalálok valamit. Persze a kardom ennek nem annyira örül. Szerinte csak feleslegesen kifárasztom magam és lehet ebben valami, de akkor sem fogom használni a shikait, ha nem muszáj. A vaktában lövöldözés nem a legjobb taktika, de ezzel talán elő tudom csalogatni az ellenfelem. Egyszer majdcsak megunja, hogy elbújjon előlem.
Hirtelen a karjaim önálló életre kelnek. Azonnal tudom, hogy megfogott. Ez egy Sai volt. Én pedig nem is tudtam ellen védekezni. Ugyanebben a pillanatban elugrok a támadóm elől. Nem olyan bonyolult dolog megtörni egy ilyen kötést, de most kifejezetten zavaró tényező, hogy kergetnek közben. Így a kelleténél jóval tovább tart.
~ Nehogy azonnal merj támadni! Simán elkap megint, ha meggondolatlan vagy! Van még trükk a tarsolyodban, királylány?
Hallom meg a zanpakutoum hangját a fejemben. Még nagyban a kidou megtörésén dolgozom, így nem is gondolkodtam eddig el a következő támadásomon. Viszont igaza van, nem támadhatok azonnal, az nem lenne okos dolog. Viszont nincs már semmilyen trükköm sem, amivel kicsit meg tudnám szorongatni. Nem hiszem, hogy nem számít rá, hogy amint megszabadulok a kötéstől, visszatámadok egy varázslattal.
~ Használj engem!
Az ajánlata pár pillanatig csak lebeg a tudatomban. Magamat is meglepem, mikor rájövök, hogy a kardom szelleme azt tolmácsolta nekem, amire én titkon gondoltam. Hiszen mivel tudja, hogy mennyire nem szeretem a kardom, arra majdcsak nem számít, hogy használom. Bár kockázatos lesz, hiszen olyankor hajlamos vagyok átesni a ló túloldalára és őrülten harcolni.
~ Legyen! Most az egyszer használlak! ~ Egyezem bele végül mégis. Innentől kezdve egy ideig csend telepedik közénk. Én a kidou megtörésével foglalatoskodok, Chimatsuri-nak meg szimplán nincs kedve beszélni. Meglepő módon harc közben sokkal összeszedettebb, mint máskor. Nagy nehezen végre sikerül megtörnöm a démonmágiát.
~ Még ne.
Hallom a parancsoló hangot, így nem is mozdulok, csak ugrálok tovább. Kezdek egyre fáradtabb lenni. Nem fogom sokáig bírni ezt az iramot. Shunpozok egyet, hogy nyerjek magamnak egy fél percnyi szusszanást, mikor ordítás rázza meg az elmémet.
~ Most!
- Nurase, Chimatsuri! – Kezemben a kard, ami eddig a hátam mögött volt, most megnyúlik és felveszi az igazi alakját. A Véreső is megjelenik, és azonnal tudom, hogy Ami~chan benne van a hatósugarában. Ugyanazzal a lendülettel, amivel előhívtam a kardom, megindítok egy támadást a lány felé. Hajszál híján ugrik ki a támadásom elől. Ám, ezúttal én kezdem el kergetni őt! A kardom szelleme folyamatosan kommentálja, hogy merre kellene fordulnom, hogyan kellene mozdítanom őt, a jobb hatás érdekében, és most kivételesen örömmel fogadom a tanácsait és magamat is meglepő lelkesedéssel támadok a kedvesemre. Bár valószínűleg a jelenlegi, szétszórt viselkedésem miatt most egyetlen találatom se lesz.

27
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Szept. 04, 00:33:02 »


Két újonc, egy vásznon


Meghátrálok, megijedek, és egyszerűen nem tudok mást tenni, mint hogy terelek és igyekszem nem is foglalkozni azzal, amit mondott. Bár tudom, hogy ez nem a legilledelmesebb és nem valami kedves módja a cselekvésnek, viszont ebben a helyzetben hirtelen csak ennyire voltam képes. Igaz a szívem hasad bele, hogy ezt teszem, de nem futja jobbra.
Fogalmam sincs miért, de nem vagyok tisztában azzal, hogy mi is folyik most a lelkemben. Olyan érzések keringenek bennem, amilyeneknek nem lenne szabad és az, hogy ennek Ami~chan hangot is ad az megrémiszt. A józan eszem nem akarja felfogni, hogy hogyan érezhetek így egy nő iránt, mikor ez teljesen helytelen dolog. Csak ellenkezek magammal, a lelkem két fele pedig háborút vív, hogy melyikük nyerjen.
Kényszerítenem kell magamat, hogy elengedjem, ahogy arra is, hogy felálljak mellőle, de megteszem. Látom, ahogy a kezemért nyúl, de nem éri el. Nem nyúlok érte, mert azzal olyan dolgokat eredményeznék, ami egyikünknek sem lenne jó. Vagy legalábbis a megítélésünknek biztosan nem. A kis orra esésem sem segít sokat a hangulat feldobásában, de legalább pár szót kicsikarok belőle.
Mikor magára hagyom az ajtóból visszafordulva még elmagyarázom neki, hogy miért nem mondhatom ki, amit ő mondott nekem, de nem hinném, hogy a hangom eljutott a tudatáig, de nem is várom meg, hogy erről megbizonyosodjak, hiszen már folynak a könnyeim és nem hagyhatom, hogy sírni lásson. Bevonulok a fürdőbe és felöltözöm, miközben a könnyeim függönyt képeznek a szememen. A fülemet megüti egy furcsa hang. Sírás, gyorsan rájövök, hogy Ami~chan sír a szobában, a szívem elnehezül és csak még jobban sírok én is, mint azelőtt. Nem vagyok képes megálljt parancsolnia a könnyeknek. Fáj a lelkem, hiszen tudom, hogy ez az egész az én hibám.
Mikor nagy nehezen elkészülök, letörlöm a könnyeim és még párat szipogok. Nem kenyerem a sírás és most ez is furcsán jött ki, hogy pont ez miatt sírok. Mély levegővétel után lépek ki a fürdőből, majd az ajtóhoz veszem az irányt. Nem szándékozom zavarni Ami~chant, biztosan nagyon maga alatt van. A tekintetéből minden esetre ezt olvastam ki, de szerintem az nem igazán tükrözte a valóságot.
Hamarosan a lány is megjelent, kezében a fehér kismacskával, akit azonnal a kezembe is nyomott, mielőtt még bármilyen ellenkezésbe kezdhettem volna. Myra azonnal felélénkült, mikor a kezembe került és elkezdte végig paskolni a vállamat a mancsaival. Olyan kis aranyos volt, mint mikor Ami~chan aludt és a fejecskéjén is olyan puha a szőr, mint a lány haja. Nem hiába gondolom úgy, hogy a barátnőm az én kismacskám.
Elindulunk az osztagomba, bár eléggé furcsán nézhetünk ki, ahogy némán sétálunk egymás mellett, ráadásul igencsak túlöltözöttek vagyunk mind a ketten, még én is pedig rajtam nincs is pulóver, mint a lányon mellettem. Meleg van, nagyon meleg. A testem érzi ezt a meleget, de valahogy nem tud vele foglalkozni, a lelki fájdalmak sokkal jobban lekötik. A kapuban átveszek egy levelet, majd elvezetem a barátnőm a nyulakhoz.
Amíg ő a nyulakkal van elfoglalva, addig én elolvasom a levelet, aminek hatására, lábon kihordok egy infarktust. Egyszerűen képtelen vagyok hinni a szememnek. Nem hiszem el, amit a papíron látok és mégis igaz, ami rajta van. Mikor kitörik belőlem az elkeseredettség Ami~chan azonnal mellém shunpozik és rákérdez, hogy mi történt. Rémült tekintettel nézek rá, majd igyekszem összeszedni magam.
- Hát nem éppen a baj a jó szó rá. - Félve emelem fel a kezem és megpróbálom megsimogatni az arcát, persze csak, ha nem húzza el. - Bocsánat, ha megijesztettelek. Csak… Pont rosszkor jött ez a kinevezés! Olyan sokáig sikerült elkerülnöm és pont a legrosszabbkor kellett bekövetkeznie. – Veszek pár mély levegőt, majd szomorkásan rá nézek.
- Látom most nincs kedved nyuszizni. Akkor, ha gondolod… Vagyis… Elkísérnél haza? Ezt jobb lenne ott megemésztenem. – Nézek rá kérdően. Nem akarom ráerőltetni a dolgot, főleg, hogy tudom, hogy ha én a helyében lennék, lehet, szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Viszont én most nem akarom, hogy magamra hagyjon. Tudom, önző vagyok, de nem akarom, hogy elmenjen.


28
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Szept. 02, 21:49:06 »
Két újonc, egy vásznon


Félelmetes érzések kerítenek hatalmukba, olyanok, amikkel nem tudok mit kezdeni. Nem értem magam és nem tudom, mit tehetnék, hogy ezen az érzésen javítsak. Olyan dolgokat akarok, amiket nem lenne szabad, olyan gondolatok cikáznak elmémben, amiknek meg se kellene ott fordulniuk. Mégis hogyan gondolhatok ilyen dolgokra? Nem értek semmit, és ez nagyon kétségbe ejt.
Fogalmam sincs miért nem parancsoltam magamnak eddig megálljt. Na, jó. Parancsoltam, csak hamarabb kellett volna, hogy el se kezdődjön ez az egész. Akkor nem lennék ilyen képtelen helyzetben. Talán akkor nem zakatolt volna a szívem, nem vágyom rá, hogy megcsókoljam, akkor nem öleltem volna meg és nem adtam volna neki puszit, és… Nem mondta volna ki azt a szót. A gondolatok a pillanat tört része alatt játszódnak le bennem, de akárhogy is ellenkezem, nem csináltam volna máshogy, akkor sem, ha lett volna rá esélyem.
Mint valami álomból, úgy ébredek fel a vallomásától. Elfog az az érzés, hogy nem helyes, amit teszek. Így bár a szívem ordít, hogy ne tegyem meg, elhátrálok és megpróbálom elterelni a témát. Tisztában vagyok vele, hogy nem járhatok sikerrel, de nem tudok a józan eszemmel veszekedni. Fizikai fájdalmakkal küzdve engedem el őt. Hirtelen üresség fog el, mintha kiszakították volna a szívem a helyéről.
Kerüli a tekintetem. Ettől pedig még jobban fáj a lyuk a szívem helyén. Nem akartam megbántani, de nem mondhatom neki, hogy viszonzom az érzéseit, mikor azt sem tudom, mit érzek. Lábamnál ekkor jelenik meg a fehér kismacska, én pedig kézbe véve, úgy döntök, megpróbálom vele felvidítani Ami~chant. Természetesen igyekezetem hiába való, csak annyit érek el, hogy nyomok egy hasast előtte, és még a macskák is rám másznak.
- Úgy tűnik. – Mondom, ahogy a kismacska leugrik a hátamról és nekem dörgölőzik. Én pedig felülök. Hallom a lány hangján, hogy nehezére esik megtalálni a szavakat és tudom, hogy ez az én hibám. - Persze! – Pattanok fel azonnal és elindulok az ajtó felé. Viszont nem megyek ki. Veszek egy mély levegőt és megfordulok. - Ami~chan. – Megvárom, amíg rám néz. - Sajnálom. Nem akarok neked hazudni. Viszont fogalmam sincs, mit érzek jelenleg, így nem is mondhatom ki, amit hallani szeretnél. Bármennyire is fáj, hogy szenvedni látlak ez miatt. Bocsáss meg nekem.
Meg se várom a válasz, udvariatlan vagyok, tudom, de már elkezdenek folyni a könnyeim, mikor az utolsó mondatot mondom. Márpedig nem fogok előtte sírni. Nem akarok még több fájdalmat okozni neki. Kisietek a fürdőszobába és könnyek közt öltözöm fel. Mély levegőket veszek, majd letörlöm az arcom. Fel a maszkkal, ahogy ilyen esetekben azt kell.
Az ajtóban várom a lányt, aki a kis fehér macskával a kezében jelenik meg előttem. Nagyon meglepődök és ez arcomon is jól látszik. Minden hárító mozdulatom ellenére a kezembe rakja a kis szőrgolyót, aki azonnal életre is kel és elkezdi paskolni a vállamat. Halványan elmosolyodok, ahogy megsimogatom a fejét. Olyan puha a szőre, mint Ami~chan haja.
- K… Köszönöm. – Suttogom halkan, ahogy figyelem, amint a lány felveszi a másik macskát, majd megsimogatja a fejét. Végül leteszi a földre és halkan megszólal. Én csak bólintok egyet, majd némán megindulok az osztagom felé. Nagyon nyomott a hangulat kettőnk közt. Rosszul érzem magam ez miatt, de nem tudom, mit mondhatnék neki. Így is valószínű, hogy darabokra törtem a szívét. Csoda, hogy még nem hajtott el.
- Helló, Gai! A nyuszik a helyükön vannak, vagy már megint szétkergettétek őket, amíg nem voltam itt? – Kérdezem az egyik őrünk, egy arcomra erőltetett mosollyal, mikor megérkezünk az osztagomhoz. A férfi nevetve válaszol, hogy a nyulak még meg vannak, és hogy nem kellene a legrosszabbra gondolnom mindig.
- Oh, mellesleg leveled jött! – Elmormolok egy köszönömöt, ahogy átveszem a levelet és úgy fogom, hogy Myra ne jussom hozzá. Ami~chanre nézek, majd elvezetem a nyulakhoz. Egy hatalmas karámban vannak, mint mindig és mindegyik boldogan ugrál. Őket nem zavarta meg az eső nem úgy, mint minket.
- Hát itt is vagyunk! Nyugodtan megsimogathatod őket. Én… Addig elolvasom a levelet, ha nem baj. – Nézek rá, szomorúsággal a tekintetemben. Megvárom a válaszát, majd felbontom a levelemet. Myra is azonnal meg akarja nézni, de nem találja érdekesnek, így inkább a hajammal játszik. Elkezdem olvasni a szöveget és minden sorral nő bennem a feszültség és a kétségbe esés.
- Nem! Nem, nem, nem! Ez nem lehet! Ilyen nincs! A fenébe is! Miért? Miért pont én? Nem, ne, ne, ne! – Remegni kezdenek a tagjaim, ahogy elolvasom a levél végét is. Nincs kétség, bekövetkezett, amit több száz év alatt ügyesen elkerültem, és amit pont most, ezzel az idióta kapitánnyal nem akartam elkezdeni. Kineveztek! Kineveztek, engem! Ráadásul hatodik tiszté, még csak nem is valami rangtalan kis tiszt lettem, hanem azonnal a hatodik!
Ha Myra nem lett volna olyan szemfüles, hogy megkapaszkodjon az ingemben, már biztosan a földön lenne, hiszen úgy kezdtem el remegni, mint a nyárfalevél. Nem hiszek, a szemeimnek azt pedig még inkább nem hiszem el, hogy pont most kellett ennek is megtörténnie. Nem tudtak volna várni vele még egy, vagy két hetet. Nem, nekik pont most kellett előléptetniük, mikor amúgy is rosszra fordult a napom.
A sokk annyira leköt, hogy teljesen megfeledkezem a külvilágról, csak remegve bámulom a levelet és olvasom át újra, meg újra, hátha csak a képzeletem játszik velem, vagy csak valaki viccből írta a levelet. Azonban tévednem kell, az aláírás és a pecsét is hivatalos. Én ettől a perctől kezdve a Hetedik Osztag hatodik tisztje vagyok. Akár akarom, akár nem. Ha más nem is legalább Chimatsuri örülni fog ennek a hírnek, csak tudnám, miért van rossz érzésem ezzel kapcsolatban.

29
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Szept. 01, 23:28:30 »
Két újonc, egy vásznon


Azt hiszem, felültem egy érzelmi hullámvasútra. Hiszen mi másnak nevezné az ember, mikor egyik pillanatról a másikra, teljesen megváltozik a hangulata. Minden olyan zavaros. Az egyik pillanatban már majdnem megcsókolom Ami~chant a következőben pedig már minden olyan, mintha mi sem történt volna. Sőt szinte egymásra se nézünk. A szomorkás hangulatnak én vetek véget, mikor átölelem. Nem mondok semmit, csak kiveszem a kezéből a kést és elkezdem szeletelni a zöldségeket.
Ahogy szeletelem a zöldségeket, a beszédtémánk igencsak kényessé válik. Történetesen arról beszélgetünk, hogy én is szívesen megmutatnám magam a lánynak. Lehet, hogy ez egy kicsit furcsán jön ki, de érzem, hogy akarom. Meg akarom neki mutatni magam, látni akarom, hogy reagál, ha meglát. Tudni akarom, őt is elfogja-e majd ugyanaz az érzés, mint engem. Nem mellesleg, akkor egálban leszünk. Azt akarom, hogy ő is láthasson, ha már én láthattam az ő gyönyörű testét.
- Örömmel hallom! – Suttogom még mindig mosolyogva. Hallom a hangján, hogy nem sértődött meg komolyan, hogy csak játssza a megsértődöttet, de nem zavar. Olyan kis édes ilyenkor. Végül nekiülünk az ebédnek. Én szinte pillanatok alatt tűntetem el az adagomat. Hiszen farkas éhes voltam és már nagyon régen nem ettem ilyen finomat. Az ebéd végeztével azonban Ami~chan rendesen elfárad.
Készségesen felajánlom neki a segítségem és elkísérem az ágyához, viszont hiába fáradt, nem akar aludni. Vagyis addig nem alszik, amíg oda nem ülök mellé és magamhoz nem ölelem. Egy percig se kell kérnie, hogy megtegyem, hiszen én csak örülök neki, hogy mellettem van. Óvatosan cirógatni kezdem a fejét, ahogy elalszik. El se tudom mondani, milyen jó érzés is ez. Mintha egy kincset tartanék a karjaimban. Hitelen az az érzés fog el, hogy nem akarom, elengedi őt, hogy magamnak akarom őt, hogy senki még csak hozzá se érhessen.
Végül még egy hihetetlen erővel bíró érzelem tör rám. A vágy! Nem tudom, honnan jön, vagy miért van egyáltalán itt, de egyszerűen nem tudok neki ellenállni, akárhogyan is próbálkozom. Így hát, engedek neki és lassan közelebb hajolok a lány arcához. Ajkaim hozzáérnek a puha bőrhöz, megremeg a szívem. Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ha valamit megszerzel, amire nagyon vágysz, akkor abból nem elég annyi, amennyit kapsz. Nekem sem elég ennyi ebből az érzésből. Sokkal, de sokkal többet akarok. Viszont ebben megakadályoz, hogy Ami~chan felébred.
Felpillant rám és elmosolyodik. Na, most a szívem elfelejtette, hogyan kell verni, mert mindenhogy ver csak nem úgy, ahogy kellene neki. Elveszek a smaragdzöld szempárban. Egyre nehezebben állok ellen a bűnös vágyaimnak. Beletúr a hajamba. Elvesztem az eszem. Ennyi volt megszűntem józannak lenni. Minden következményt félre téve cselekszem. Jobban mondva cselekednék, ha száját nem hagynák el azok a szavak, amik.
Megfagy bennem a vér. A szavak hideg zuhanyként érnek. Mint akit álmából ébresztenek fel, én is úgy kelek fel a vágyaim édes álmaiból. Tudom, mit jelentenek a szavak, amiket mondd. Tudom, mekkora súlyuk van, és ami a legfontosabb és egyben legfájdalmasabb… Tudom, hogy nem lenne szabad ezt éreznünk. Nem lenne szabad… Fejemben a szó folyamatosan visszhangzik. A józanész verekszik a szívvel, és bár nehezen, de a józanész nyer.
Szinte fizikai fájdalmat érzek, ahogy rákényszerítem a tagjaimat, minden izmom egyenként, hogy engedjék el a lányt. A tekintetemben még mindig ég a vágy, de a szavaim szöges ellentétben állnak ezzel a képpel. Nem akarom megbántani, de még én magam sem tudom, hogy most mi van. Így nem mondhatom neki azt, amit hallani akar. Bár a szívem még mindig összevissza ver. Nem birok megnyugodni. Ez a kis belső harc teljesen lefoglal és kimerít.
Ha most valaki látna belülről, most megint a kisgyereket látná, azt a kisgyereket, aki ételt lop Rukongaiban, aztán elkapják és megverik. Most, én vertem meg saját magam. A józan eszem verte el a lelkem azon részét, ami úgy reagált volna a lány kijelentésére, hogy azonnal lop tőle egy, vagy kettő csókot. Azonban nem ez történt és most teljesen összetörtem a saját lelkemet és valószínűleg Ami~chan lelkét is. Nem vagyok képes rendesen megszólalni. Elég ránéznem és elfog a sírhatnék. Látom a szemén, hogy visszafogja a könnyeit, látom, hogy mekkora kárt tettem, de nem hazudhattam neki, és amíg magam sem vagyok tisztában az érzéseimmel, addig nem mondhatom neki, hogy viszonzom, amit érez.
Szavaimra bólint, majd elenged. Óvatosan kiszállok az ágyból. Nem tudom, mit tegyek, vagy mit mondjak. Valahogy el kellene terelnem a figyelmét a dologról, de mégis hogyan tudnám ezt kivitelezni, mikor én magam sem tudom elfelejteni a dolgokat. Tekintetemmel bocsánatért esedezem, bár legbelül úgy gondolom, hogy nem érdemlem meg, hogy többé egyáltalán igényt tartsak a társaságára. Már éppen feladnám és sírásban törnék ki, mikor megjelenik a lábamnál a fehér macska.
Lehajolok hozzá, majd felveszem. Arcomra erőltetek egy mosolyt, bár szerintem ez inkább valami grimasz lett, mintsem mosoly, de ne várja el most tőlem senki, hogy őszintén tudjak mosolyogni. Hirtelen támad egy ötletem. Biztos felvidítja majd a cicája. Elindulok vissza az ágy felé, azonban szokásomhoz híven megint nem figyelek a lábam elé, és felbukom a fekete macskában.
Hasra esek, közben pedig elengedem a kezemben lévő Myrát, nehogy baja essen. Szinte kiterülök a földön és a kis szőrpamacs egyenesen a fejemen landol egy hangos nyávogás kíséretében. Lassan felemelem a fejem és kikukucskálok az összekócolt hajam alól. Biztosan nagyon viccesen nézhetek ki, mert mintha valami kis mosolyféleséget látnék az előttem ülő lány ajkain. Nem éppen így terveztem a felvidítását, de sikeresnek könyvelem el az esetet.
- Milyen ügyetlen vagyok! Jól vagy Loki? – Nézek hátra, a lábamnál sértetten nyávogó kiscicára, persze közben a fejemen pihenő macska elkezd lecsúszni. - Óvatosan kisasszony még megütöd magad. Azt hiszem, nem vagyok egy minta gazdi. Így felbukni egy kisállatban. Ömm… Ha megkérlek, leveszed rólam a kis angyalkákat? – Pillantok megint Ami~chanre, mikor megérzem, hogy a másik macska elkezd felfelé araszolni a hátamon.

30
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Aug. 31, 21:52:51 »


Miután meghajol, azonnal neki támadok. Esélyt sem hagyok, hogy kicsit felkészüljön. Támadásom célt téveszt, bár ez engem nem nagyon tud zavarni. Betudom az egészet annak, hogy most nincs szerencsém. Mindenkinek lehet rosszabb napja, nekem lehet, ma ilyen van. Vagy csak szimplán nem akarom bántani a kedvesem. Mind a két lehetőség igen valószínű. Megint támadok, de megint célt tévesztek. Persze nem számítottam rá, hogy azonnal nyerek, sőt legbelül örülök is, hogy ez nincs így, de érzem magamon, hogy a lelkesedésem kezd egyre jobban eluralkodni rajtam.
Chimatsuri tanácsára, úgy döntök, bevetek egy kis elterelő hadműveletet. Ami abból állt, hogy elküldtem egy kidout kedvesem felé, de persze direkt úgy, hogy még véletlen se találja el. Csak el akartam terelni a figyelmét egy pillanatra magamról. Amint a mágia elindul a maga útján, én is azonnal megindulok az ellenség felé. Nincs időm, hogy habozzak. Ez a támadás az időzítésen múlik.
A pillanat tört része alatt kerülök a lány elé és azonnal vágok is. Ő viszont egy kecses mozdulattal hárít, és egy rúgással próbál találatot bevinni. Egy ugrással hátrálok el tőle, azonban kezem ugyanabban a pillanatban felé mozdul, hátha egy meglepetés támadással be tudok vinni egy találatot. Azonban ő is elhátrál tőlem, így bár nem látom, hogy sikeres volt-e az akcióm, nem vagyok benne biztos, hogy betaláltam.
~ Elrontottad! Rosszkor támadtál. Számított rá. Láttad a szemét?
~ Te adtad a tippet, úgyhogy ne okoskodj itt nekem! ~ Szólom le magamban. Miközben megint elkönyvelem magamnak, hogy ez a gyilkolás mániás szőke dinka bizony mindent képes lenne rám kenni. Még azt is, amihez közöm sincsen. Azonban hamar úgy döntök, hogy nem foglalkozok ezzel, így inkább az ellenfelemre emelem a tekintetem.
Először elkerekedik a szemem, mikor meghallom a kidou nevét, de hamar egy vigyor jelenik meg az arcomon. Engem nem nagyon zavar a köd. Nem rosszabb, mint a véreső! A füst egyre sűrűbb lett, így megtorpantam. Ilyen ködben nem fogom látni. Lehunyom a szemem és igyekszem a lélekenergia érzékelésemre hagyatkozni. A füst oszlani kezd, amikor megint kinyitom a szemem. Mikor észreveszek valami igencsak furcsa dolgot.
~ A kis cseles! Elrejti a lélekenergiáját és még ködöt is csinál, utána meg már nem is látod. Így nem lehet harcolni! Nyápic egy alak a te barátnőd! Még annyi pofája sincs, hogy szemtől szemben kiálljon ellenünk!
~ Te csak ne fikázd a barátnőm! Különben is, ez körülbelül olyan aljas húzás volt, mint amilyeneket te szoktál bevetni! Most pedig fogd be, ha lehet kérnem! Csendre van szükségem. ~ Szólom le megint a kardom szellemét, aki egy kis pufogást követően tényleg elnémul. Némán várok, és csak fülelek. Egyetlen izmom sem mozdul.
Nagyon figyelnem kell, hogy meghalljam, amire várok. Arcomon megjelenik egy olyan vigyor, amit csak Chimatsuri tud leművelni, mikor azt hiszi, hogy valami olyat mondott, amivel az idegbajba kerget, és még ellenkezni se tudok vele. A vigyort pedig egy apró sistergő hang okozta. Felemelem a kezem és felveszem a megfelelő kéztartást.
- Cseles láthatatlanul játszani! Azonban ezt a kidou a hangot nem rejti el! Most kicsit megugráltatlak, ha nem jössz elő! Hadou 31: Shakkahou! – Adom ki a támadási parancsot a hang irányába tartva a kezem és bár fogalmam sincs, hogy sikerül-e eltalálni, de ha a hangot követem, egyszer csak eltalálom.
~ Nem vagy normális! Így vaktában lövöldözni! Ezzel csak azt éred el, hogy kifáradsz! Komolyan, kitalálhattál volna valami értelmesebb ötletet is.
Panaszkodik a fejemben a kardom, mire én csak megforgatom a szemem. Persze, mert ha az olyan könnyű lenne. Ha lenne más ötletem, már rég azt csinálnám! Viszont mondja meg nekem, mégis hogyan harcoljak valaki ellen, akinek még a lélekenergiáját sem érzem! Különben is, inkább örülne, hogy kezdem élvezni a csatát, de persze őkelme csak panaszkodni tud. Mert neki sose jó semmi sem.
~ Egy árva szóval se mondtam, hogy nem örülök neki, királylány! Csak azt mondtam, hogy lehettél volna sokkal kreatívabb. Az nem olyan nagydolog.
~ Miért? Van jobb ötleted, észlény? ~ Kérdezem tőle, igencsak ingerült hangon.
~ Az nincs!
~ Akkor legyél olyan kedves, és fogd be azt a hatalmas szádat! ~ Morgok rá. Nem szeretem, ha ok nélkül piszkál! Most pedig nincs is joga hozzá, hogy piszkáljon, mert neki sincs jobb ötlete.


Oldalak: 1 [2] 3 4