Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Kawayoshi Natsumi

Oldalak: 1 2 [3] 4
31
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 31, 21:51:00 »
Két újonc, egy vásznon


Alig ismerjük egymást, szinte csak most ismertem meg, szinte csak pillanatok óta ismerem. Hiszen egy halálisten életében még egy nap is szinte csak egy pillanat. Én magam is már hosszú évszázadok óta élek. Az idő már nem jelentett semmit. Csak teltek a napok, most pedig megismertem Ami~chant és az idő elkezdett járni, és nem tudom felfogni, hogy ennek mi is az oka.
Teljesen őszinte vagyok vele, pedig általában nem szoktam senkivel sem ennyit beszélni, és azok a kis beszélgetések is inkább csak illembeszélgetések, minden mögöttes tartalom nélkül. Viszont vele, képes voltam percek után is őszintén és illembeszélgetést mellőzve társalogni. Ez nagyon furcsa, de valahol élvezem is, ezt az új, és ismeretlen érzést.
A szobájában vagyunk, egymás karjaiban. Meztelen testét, egyetlen vékonyka törölköző takarja el előlem. Szorosan hozzám bújik. Egyenesen forr a vérem az érintésétől. Elvesztem az eszem az illatától, a smaragdzöld szemei elfeledtetik velem magát a világot is. Remegni kezdek, de ez nem az a fázósfajta remegés. Ez sokkal kegyetlenebb. Hiszen most magammal harcolok, hogy a vágyaimat visszafogjam.
Vágyaim… Minden vágyam tárgya ő! Látom, és érzem, ahogy ő is remeg a karjaim közt. Vajon ő is visszafogja magát? Vajon engednem kellene az érzelmeimnek? Ezeknek a bűnös vágyaknak, amik arra sarkallnak, hogy a karjaimban tartsak egy lányt, hogy gyengéden magamhoz öleljem? A pillanat ereje dönt helyettem. Kezdem elveszteni az uralmat saját magam felett. A távolság az arcunk között pillanatról pillanatra egyre kisebb. Meghagyom magamnak a lehetőséget, hogy elvesszek a tekintetében.
Nagyot nyel, már érzem a leheletét az arcomon. Ahogy a kezei egyre lejjebb és lejjebb vándorolnak, olyan helyek felé, ahova még nagyon egy férfinek sem illik nyúlni, úgy veszik el bennem is minden illem. Az egyetlen gondolat, ami a fejemben van, az az, hogy én most itt és most meg fogom őt csókolni. Már majdnem meg is teszem, mikor a kis fekete macska szilánkjaira töri a pillanatot.
Miután a pillanat elszáll, én is magamhoz térek. Fájó szívvel bár, de megkérem Ami~chant, hogy öltözzön fel. Én pedig kimegyek a konyhába. Ő búskomor ábrázattal jön utánam. Fáj a szívem már attól, hogy nézem. Az előkészített zöldségekből csupán kettőt sikerül felszeletelnie, mielőtt úgy elmerül a gondolataiban, hogy megáll a kés a kezében. Ekkor döntök a cselekvés mellett és hátulról átölelem a lányt.
- Csak azután fognám be a szemed, hogy már láttál! – Mondom mosolyogva. A következő mondatát a felénél abba hagyta, így nem tudom meg, hogy mégis mit csinálna az elájulás helyett, és most olyan lelki állapotban vagyok, hogy még gondolkodni sem tudok. Így hagyom, hogy a gondolat befejezetlenül lebegjen a levegőben.
Befejezem a zöldségek aprítását, majd összerakjuk az ebédet és megebédelünk. Mikor végzünk, látom, hogy Ami~chan rendesen elfáradt. Erre úgy döntök, felajánlom neki a segítségem. Felállok és odamegyek mellé, majd segítőkészen kitartom felé a kezem. El is fogadja, én pedig bevezetem a saját szobájába, a saját ágyához. Szegénykém, szinte beleájul az ágyban, de annyi erő még van benne, hogy engem is maga mellé invitáljon.
Mikor eleget teszek a kérésének, hozzám bújik, majd hátát a mellkasomnak vetve el is alszik. Csendben figyelem, ahogy alszik és megfeledkezve az időről, simogatom a haját. Olyan vágyak törnek rám újfent, amiknek szinte képtelenség ellenállni. Bár sokáig tart, de végül engedek a vágyaimnak és, ha félve is, de nyomok egy apró puszit az arcára. A puha bőrt érintve, csak még többet akarok, ám még mielőtt megismételhetném, a mozdulatot mocorogni kezd.
Azonnal felnyitja a szemét. Tekintetünk találkozik. Én pedig elkezdek úgy elvörösödni, mint egy paprika. Nem hinném, hogy magától kelt volna fel. Biztosan a puszi miatt volt. Nem mond semmit, csak halványan elmosolyodik, majd felemeli a kezét és megsimítja az arcomat. Megint elönt a vágy, hogy cselekedjek, de megálljt parancsolok magamnak. Hüvelykujja az ajkamra téved. A mozdulatának következtében olyan bizsergés jár át, aminek már szinte lehetetlen ellenállni. Cselekedni akarok, azonnal. Azonban szavai, hideg zuhanyként ébresztenek fel. S bár a vágy még mindig ott csillog a szememben, szavaim teljesen ellentétben vannak az érzéssel.
- Csak óvatosan az ilyen kifejezésekkel Ami~chan! A szavaknak hatalmas erejük van. A falaknak meg fülük. – Mondom, ahogy nagy nehezen rá veszem magam, hogy elengedjem. - Jót aludtál? Azt hiszem jobb lesz hamarosan elindulni, ha még ma látni akarod a nyuszikat. – Próbálom elterelni a témát. Pedig nagyon is jól tudom, hogy mind a ketten ugyanazt érezzük. Viszont azt is tudom, hogy ez egyáltalán nem helyes. Most pedig az énem két ellentétes része, azon veszekszik, hogy vajon melyiküknek van igaza.

32
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Aug. 30, 12:52:42 »


Érzem magamon, ahogy megváltozik a viselkedésem, a kisugárzásom, mikor elkezdek bemelegíteni. Ez biztosan azért van, mert már lelkiekben tudom, hogy bizony én ma keményen meg fogok küzdeni a saját lélekölőmmel. Még ha ez csak annyit is jelent, hogy veszekedni fogok vele, hogy nem úgy csinálom a dolgokat, ahogy az ő szeretné. Viszont azzal igazán tisztában lehetne, hogy már csak azért se fogom azt csinálni, amit szeretne.
~ Nagyon tisztában vagyok vele, királylány! Viszont te is tudod, hogy imádom felhúzni az agyad.
Morcosan fújok egyet. Ezt mondania sem kell. Pontosan tudom, hogy csak azért csinálja, mert élvezi. Ellenben már kezdem megszokni így a kapcsolatunk és nehezen tudnám elképzelni, hogy ha egyszer valami csoda folytán megtalálnánk a közös hangot, akkor abbahagynánk a marakodást. Az nem lenne ránk jellemző.
Bár nehezen, de elkezdek magával a katanával is gyakorolni. Kapok dicséretet és megrovást is a kardom szellemétől, én viszont csak fogatom a szemem és csak annyit fogadok meg tanácsaiból, amennyit úgy látok, hogy nem teljese esztelenség. Valamilyen szinte sikerül is kicsit javulnom, de tisztában vagyok vele, hogy ez egyikünknek sem elég. Ekkor hirtelen valaki hárítja a támadások. Elkerekedik a szemem és hátrálok.
~ Na, tessék már csak ő hiányzott. Verjük meg, verjük meg!
~ Szó sem lehet róla, te pszichopata! ~ Zárom rövidre a vitát. Nem fogom neki hagyni, hogy bántsa Ami~chant, akkor sem, ha ehhez el kell hajítanom, hogy még csak a közelében se legyen. Barátnőm közelebb ugrál hozzám, mire én egy apró puszit nyomok az orrára. Mindig így köszönök neki, bár ő nem éppen a homlokomra szokta ezt viszonozni, de ez biztosan csak a helyzet miatt van most így.
~ Vagy csak már nem szeret.
~ Mondtam már, hogy pocsékul hazudsz, Chimatsuri? ~ Kérdezem magamban, miközben figyelem a barátnőmet, ahogy elmagyarázza, hogy milyen szabályokat talált ki a mi kis harcunkhoz.
~ Ironikus voltam, te igen gyengeelméjű!
~ Tudom! Csak vicceltem, Szőke Herceg! ~ Válaszolom kicsit sem kedves hangnemben. Ami~chan gyorsan változtat is szabályokon, mikor megtudja, hogy nekem a vágás kell a shikaihoz, viszont rendesen ki is oktat, hogy nehogy nagyon összevagdossam magam. Megint megforgatom a kardom a kezemben, majd a pengét nézve válaszolok.
- Ha rajta múlna, nyugodtan kivéreztethetném magam. Viszont szerencsére nem csak rajta múlik, így elég csak egy kisebb vágás. Úgyhogy ne aggódj miattam, egyetlenem! – Mondom az utolsó mondatot, már úgy, hogy rá mosolygok. Szeretem, mikor kicsimnek hív, akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy én vagyok a magasabb. Azonban nem látom értelmét annak, hogy ellenkezzek a becenévvel, hiszen én is ragasztottam rá, egy saját kis becenevet. Történetesen az „egyetlenem”-et.
Mind a ketten elhátrálunk egymástól, majd mikor meglátom a jelzését, azonnal mozdulok is. Chimatsuri még örül is, hogy őt használom. Annak viszont már kevésbé, hogy mikor el kellene találni az ellenfelet, akkor csak a levegőt vágja.
~ A kis nyuszi! Kapd el a grabancát! Tőlem utána azt csinálsz vele, amit akarsz! Hej, királylány, mit szólnál egy kis cselhez?
~ Mire gondolsz? ~ Kérdezem, ahogy megint nekirontok a lánynak, nem kell megkeresnem a tekintetemmel, pontosan érzem, hogy hol van. A lélekenergiáját már ezer közül is felismerném. Nem olyan nagydolog, bemérni magam közül.
~ Te úgyis annyira szereted a kidouzást. A játék pedig találatig megy. Lőj a közelébe valamit, aztán közelről próbáld meg eltalálni. Kíváncsi vagyok milyen jók a reflexei!
Meglepődök, Chimatsuri általában nem szokott mások erőléte iránt érdeklődni. Most meg konkrétan kíváncsi rá, hogy a szerelmemnek milyenek a reflexei. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, lehet, hogy nem hallgatnék rá. Most viszont kifejezetten jó ötletnek találom ezt a kombinált támadást. Felemelem a jobb kezem, amelyik a szabad, majd elvigyorodok. Egy gyors néma kántálás és…
- Bakudou 04: Byakurai! – A kék villám meg is jelenik és bár, én igencsak jól célzok, most kivételesen direkt mellé megy a támadásom. Pontosabban a válla mellé. Egy gyors shunpo és már mellette is termek. Felemelem Chimatsuri-t és egy rám kicsit sem jellemző vigyor kíséretében elindítom a vágásom. Lehet, hogy a zanpakutoum befolyása miatt van, vagy, csak mert a kedvesem itt van, de mintha elkezdeném élvezni ezt a kicsit sem biztonságos játékot, még akkor is, ha a találatom a közelében sem lesz az ellenfelemnek.
Nem érdekel, ha nem találom el, vagy, ha minden támadásom kivédi, csak játszani akarok. Érzem, ahogy a vérem pezsegni kezd. Vajon a lélekölőm is ezt szokta érezni, mikor kijön belőle a gyilkolási mánia?
~ Pontosan ezt, királylány!
Nyugtázza a kardom, de gondolatai máris a következő támadáson járnak. Én pedig követem a példáját. Most kifejezetten egy húron pendülünk. Kár, hogy felfogni ezt jelenleg nem nagyon tudjuk. Legalábbis én nem nagyon tudom.


33
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 30, 12:51:55 »
Két újonc, egy vásznon


- Sok mindent nem tudsz még rólam… - Válaszolok mosolyogva, bár most kivételesen nem rosszra gondoltam. Csak egyszerűen arra, hogy nem tudom, meddig tudom majd magam visszafogni. Meddig leszek képes gátat szabni a vágyamnak? Mikor jutok el arra a pontra, hogy már nem lesz semmi sem ezen a világon, ami megakadályozhatna abban, hogy magaménak tudjam ezt a kincset itt előttem.
Látom rajta, hogy a következő megjegyzésem meglepte. Magamat is megleptem, hogy egyáltalán ki mertem mondani. Bár ez nem akkor a csoda, vannak olyan pillanataim, amikor bármit meg tudok tenni. Csak az a baj, hogy az esetek többségében egy-egy ilyen esetből én jövök ki rosszul. Nagyon is rosszul. Most viszont nem ez a helyzet. Óvatosan megemelem az állát, elkapja a kezem és az arcához húzza. Eszem ágában sincs elvenni onnan a kezem, így inkább élvezem, hogy hozzá érhetek.
Megint meggondolatlanul jár a szám, hiszen megint sikerül valami olyat mondanom, amin elkalandoznak a gondolataim. Történetesen arra felé, hogy vajon milyen is lenne, ha az ő… Gyorsan kapok észbe és elhessegetem a nem illő gondolatot. Bevezet a szobába, majd a dolgok olyan gyorsan történnek, hogy nem tudok nekik megálljt parancsolni. Már a karjaimban van, már majdnem lopok tőle egy csókot, a kezei már elég közel járnak a derekamhoz és ki tudja mi lett volna, ha nem állít meg minket egy fekete kamikáze pilóta.
A macskának hála eltűnt a pillanat, én pedig lábon kihordok egy infarktust, mikor rájövök, hogy mire is készültem az előbb. Még sose éreztem ilyet, persze láttam már, ahogy mellettem a társaimon eluralkodik valami, aminek a következtében így viselkedtek, mint én. Viszont sosem gondoltam, hogy egyszer engem is elkap ez az érzés. Azt meg pláne nem hittem, hogy pont egy lány lesz, aki miatt elakadnak a gondolataim. Aki miatt rosszul veszem a levegőt, és akit mindig magam mellett akarok tudni.
A gondolataim mindenfelé járnak, ahogy magára hagyom a barátnőmet. Leginkább azon jár az eszem, hogy láttam-e már, hogy valaki ilyet csinált volna, mint amit mi akartunk. Nem járok sikerrel, akárhogy próbálkozom, egyszerűen nem jutott eszembe senki. Nem tehetek mást, el kell fogadnom, hogy nem vagyok normális. Megőrültem, vagy valami hasonló, de én kifejezetten élvezem ezt az őrületet. Főleg azért, mert itt van velem ő.
Ami~chan meglehetősen kevés ruhában jelenik meg a konyhában. S akárhogy is próbálom, nem vagyok képes rá, hogy elrejtsem, mennyire tetszik a látvány. Némán kezd neki a zöldségvágásnak. Rosszul esik, hogy szomorúnak látom, így úgy döntök, hogy felvidítom kicsit. Tehát hátulról átölelem. Éreztem, ahogy hozzám bújik, és nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem. Egyszerűen nem tudok parancsolni magamnak. A szavak meggondolatlanul folynak ki a számon, de látom, hogy neki jól esnek, így nem bánom.
Kibukik belőle egy kisebb monológ, mire elönt a vágyakozás. Tehát így gondol rám, tehát ő is úgy érez, mint én. Fogalmam sincs miért, de a gondolataim csak egyetlen dolog körül tudnak forogni, ahogy hallgatom őt. Csak arra tudok gondolni, hogy elhallgattassam azokat az édes ajkakat, hogy úgy öleljem magamhoz, ahogy még senkit. Tekintetem homályossá válik.
Egészen addig, amíg meg nem hallom a következő mondatát. Megint észhez térek. Arcomon kedves mosoly lesz úrrá. Bármennyire is szeretnék engedni a vágyni, nem lehet. Nem tehetem meg. Azt se tudom mi ez, amit érzek iránta, akkor mégis hogyan engedhetnék olyan vágyaknak, amik ilyen hirtelen törnek rám. Minden akaraterőmre szükségem van, most hogy ő itt van a karjaimban.
- Majd… befogom a szemed, nehogy elájulj… - Mondom kicsit viccesre véve a formát és ezzel megpróbálva elrejteni, hogy mennyire zavarba jöttem, az miatt, amit mondott. Komolyan, ha valaki megint azt meri, mondani, hogy gyenge az akaraterőm, én esküszöm, megfojtom. Ezek után csak ne merje senki mondani.
Lassan elengedem őt, majd aggódóan szólom meg, hogy ne harapdálja a száját, de természetesen már megint visszanyal az a fagyi, hiszen megint azon kezdek el gondolkodni, hogy inkább nekem kellene harapdálnom az ajkait. Szerencsémre azonban az ebéd elveszi a gondolataimat. Mikor befejezzük az evést, látom rajta, hogy elálmosodott. Mosolyogva veszem tudomásul, hogy felajánlja, hogy maradjak itt vele. Én meg hülye lennék egy ilyen alkalmat kihagyni.
Felállok és felé nyújtom a kezem, amit ő meg is fog. Majd segítek neki eljutni az ágyáig. Ott pedig belefeküdni, élvezem, hogy a kismacskámat így dédelgethetem. Megcirógatom a fejét. Ő azonban felül, kíváncsian nézek rá. Megütögeti az ágyat, mire kuncogni kezdek. Azonnal megértem, hogy mit szeretne. Leülök a helyre, ahova mutatott.
Amint elhelyezkedem Ami~chan hozzám bújik, hátát a mellkasomnak veti, majd szinte azonnal el is alszik. Mosolyogva ölelem körbe, az alvó lányt, majd a bal kezemmel elkezdem simogatni a haját. Szeretem ezt csinálni. Olyan jó érzés. Gondolatim megint szabadon cikáznak, de mindig vissza-vissza térnek egyetlen biztos ponthoz. Konkrétan hozzá. Nem tudom mennyi ideig tart, de már biztosan eltelt egy fél óra, mire ráveszem magam, hogy olyat tegyek, amit, ha ébren lenne nem biztos, hogy megtennék.
Az óvatosnál is óvatosabban, hogy véletlen se ébresszem fel, közelebb hajolok az arcához. Beszívom az illatát, szinte érzem, ahogy szívem megtelik boldogsággal. Beleharapok az ajkamba, elmosolyodok. Most, én csinálom, amiért az előbb megszidtam. Veszek még egy mély levegőt, majd nyomok egy puszit az arcára. Elámulok, hogy milyen puha bőre és érzem, hogy többet akarok, de nincs rá esélyem, hiszen mocorogni kezd a karjaimban.

34
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Aug. 30, 02:31:12 »


Kicsit sem szívesen, de belekezdek az edzésembe. Természetesen nem adom meg a kardomnak azt az örömet, hogy azonnal a lényegre török. Sose tettem ilyen meggondolatlan dolgot és ez most se lesz máshogy. Akárhogy is próbálja, nem fogok úgy harcolni, ahogy ő akarja. Nem fogom hagyni, hogy eluralkodjon rajtam. Főleg most nem, most, hogy az életem fenekestől felfordult. Most nem veszthetem el a fejem. Nem tehetem meg.
~ Ha nem lennél ilyen makacs, lehet, hogy jól kijönnénk.
Hallom a kardom szellemét, mire csak megforgatom a szemem. Hidegen tud hagyni, hogy mit gondol. Persze tudom, hogy megértőbbnek kellene lennem, de senki sem képes egyik pillanatról a másira megváltozni. Főleg nem több száz év után. Ilyenkor már sokkal nehezebben változik az ember, ráadásul zanpakutouról van szó, azt pedig én mindig is egy állandó dolognak képzetem el. Ez a nézetem természetesen mára már teljesen megváltozott.
Mikor elégnek látom a bemelegítést, fogom magam és grimaszolva kézbe veszem a katanám. Fejemben hallom, ahogy éljenez. Nagyon örül neki, hogy végre ő is részese lehet az edzésnek. Teljesen olyan, mint egy kisgyerek. Ezért viszont nem lenne szabad elítélnem, és nem is tenném meg, ha nem lenne mellette az az ostoba mániája, hogy mindenkinek fájdalmat akar okozni.
Oldalamra tűzöm a kardom, majd kirántom a tokból és a már jól ismert támadó, védekező mozdulatokat kezdem el ismételgetni. Meglep, mikor meghallom Chimatsuri tanácsát, de úgy döntök, megfogadom és el is képzelem, ahogy meg akarom védeni a kedvesemet. Igaza volt, a harci stílusom azonnal megváltozik. Sokkal hevesebb vagyok, és mintha elkezdeném megérteni, miért gondolkodik úgy a zanpakutoum, ahogy.
Az egyik hátam mögé indított forgó vágásom egy másik katana állítja meg. A fém, fémnek koccan, és szinte megsüketülök, mikor a lelkem idegesítőbb része felordít örömében. Hiszen ritkán érezheti, ahogy más kardok neki feszülnek. Nem igazán szeretem a fegyveres harcot. Inkább kidou párti vagyok.
Legnagyobb meglepetésemre Ami~chan állítja meg a támadásom. Meglepetten hátrálok el tőle és teszem helyére a lélekölőkardot. Ő közelebb jön hozzám, mire én egy apró puszit nyomok az orrára. Látom, ahogy elpirul, mire csak mosolyogni tudok. Megint hátrébb lépek, de ő csak jön utánam. Esélyt sem ad, hogy elszökjek. Pedig nincs nagy kedvem ellene harcolni.
Felveti, hogy lehetnénk mára edző társak, és bár tudom, hogy ez nem biztos, hogy okos ötlet, egyszerűen nem tudok mást tenni, mint hogy elfogadjam. Nem vagyok képes nemet mondani, ennek a smaragdzöld szempárnak. Ismerteti velem a játékunk szabályait, majd annyira közel hajol hozzám, hogy összeér az orrunk. Végül pedig egy csókot is kapok a homlokomra.
Tekintetem először még mosolyog, majd elkomolyodik. Egy ugrással kerülök távolabb kedvesemről, majd az övemhez nyúlok és előhúzom a rettegett kardot. Bal kezembe fogom és elkezdem forgatni. Végül feldobom, majd a pengéjénél kapom el, nem vág meg de, csak mert szerencsésen kaptam el. Elvigyorodok, majd hangosan megszólalok.
- Hallottad, Szőke Herceg? A vágás találat. Tehát nincs shikai. Vagy az nem számít találatnak, ha magamat vágom meg? – Pillantok komoly tekintettel szerelmemre. Ő még nem látta a zanpakutoum, még nem tudja mire képes, még fogalma sincs róla, mi váltotta ki bennem azt a félelmet, amit a katana iránt érzek.
~ Azt nem mondta, hogy magadat nem bánthatod. Viszont, ahogy téged ismerlek. Addig úgyse használsz majd, amíg nem lesz más választásod. Vagy tévedek, királylány?
~ Nem, egyáltalán nem tévedsz, Szőke Herceg! ~ Nevetem magamban. Majd figyelmem megint kedvesemre irányítom. Arcomon nem lehet látni, hogy egy csepp kedvem sincs, ahhoz, hogy ellene harcoljak. Azonban, mivel megkért rá, nincs más választásom meg kell neki tennem. Különben is Chimatsuri is edzeni akart. Így két legyet ütök egy csapásra.
- Benne vagyok, egyetlenem. – Mosolyodom el. Majd, ha nem tesz már semmilyen megjegyzést se. Felemelem a kardom és neki rontok. Nem tervezem, hogy közelharcba keveredem, de figyelemelterelésnek tökéletes lesz.


35
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 30, 02:30:21 »
Két újonc, egy vásznon


Incselkedünk egymással. Viszont mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy a másik nem gondolja komolyan, amit mond. Mégis miért gondolnám komolyan? Mikor élvezem a látványát, mikor arra vágyom, hogy a pillanat ne érjen véget, hogy a karjaimban legyen, hogy csak az enyém legyen? Megbolondultam, de élvezem. Minden percet élvezek.
- Nagyobb veszélyben nem is lehetnél. – Suttogom alig hallhatóan. Majd kinyögöm, hogy odavagyok érte. Hiszen ez az igazság. A hangja, az illata, a tekintete, a teste és minden, ami ő. Egyszerűen elvarázsol, és nem enged el. Teljesen megbolondít, bár tudom, hogy ez nem helyes, de nem akarok ellenkezni a kellem érzésekkel.
Elfordítja a tekintetét és úgy mond el egy kicsit szaggatottabb monológot. Nem kapok levegőt. Szóról szóra azt mondta el, amit én is érzek. Akkor miért félek mégis, hogy valami nincs rendben kettőnkkel. Ha egyszer mind a ketten így érezzük, akkor mégis mi nincs rendben. Óvatosan az álla alá nyúlok, és most én emelem fel a fejét. Mélyen a szemeibe nézek, majd megszólalok.
- Számból vetted ki a szavakat Ami~chan. Nem illik ám mások szájában turkálni. – Kacsintok rá játékosan, hogy kicsit elvegyem a helyzet komolyságát. Ezt az érzést magamban sikerül fenntartanom egészen addig, amíg megfordul a fejemben, hogy igazán turkálhatna a számban. Sőt kifejezetten élvezném, ha… Hirtelen észhez térek. Ilyet nem szabad még gondolni sem.
Nem tudom, hogy miért, csak azt tudom, hogy azt akarom, hogy ő az enyém legyen. Csak az enyém, és én csak az övé legyek. Mikor a szobájában vagyunk, szorosan ölelem magamhoz meztelen, törölközőbe burkolt testét. Ő is szorít az ölelésen, ami megmelengeti a szívemet. Már majdnem csókot loptam tőle, mikor egy fekete alulképzett pilóta vetődik be közénk. Ezzel eltűntetve a pillanatot.
Megint hideg zuhanyként ér a felismerés, jóval azután, hogy megfordult a gondolat a fejemben. Én…én csókot akartam lopni Ami~chantől. Már csap centik választottak el azoktól az édes, vörös ajkaktól. Centikre voltam tőle, hogy az ajkammal érintsem az övét. Viszont ez nem helyes. Ilyet nem szoktak a lányok csinálni egymás között. Nem szoktak csókolózni, sem úgy ölelkezni, mint mi és még véletlen sem szoktak így gondolni egymásra.
Bemegyünk a konyhába és elkezdjük megcsinálni az ebédet. Csapatként dolgozunk, egészen addig, amíg észre nem veszem az elrejtett szomorúságát. Hátulról ölelem át, majd elveszem tőle a kést és folytatom a munkáját. Szorosan hozzám bújik, én pedig élvezem a teste melegét. A hangja édes csengését, ahogy búgó hangon a fülembe suttogja a szavakat, amiket hallani szerettem volna.
- Ne is, akkor képtelen lennék, magamhoz rántani téged. – Megint elszalad velem a ló, de nem tudom meghúzni a gyeplőjét. Egyszerűen arra megy ez a paripa, amerre éppen kedve van. Most pedig ahhoz van kedve, hogy kedveskedjen a lánynak, aki a karjaimban van. Kedvesen suttogok a fülébe, hangom nem csuklik meg, most nem. Erős leszek és bátran kimondom, amit gondolok.
- Természetesen. Hiszen te is megmutattad magad. Ennyivel tartozom neked. Na, nem mintha szükségem lenne okra, ahhoz, hogy előtted öltözzek át. Nem szégyellem magam előtted Ami~chan. – Mondom bátorítóan, majd lassan elengedem. Viszont még halkan hozzáteszem. - Ne harapdáld, csak fájni fog. – Mosolygok és közben igyekszem elsöpörni a tudatomat hatalmában tartó mondatot, a fejemből. Igen, nem akarom, hogy harapdálja a száját, de csak azért nem, mert én akarom az ajkait harapdálni.
Kicsit sem illő gondolataimat az ebéd tűntette el. Egy igencsak tetemes adag tésztát tűntettem el rekordidő alatt. Lehet, hogy illetlenség volt, de már olyan régóta szerettem volna ilyet enni, és olyan jól esett, hogy nem tudtam ellenállni neki. Ami~chan lassabban fejezi be az evést, mint én. Közben azonban arra is van ideje, ahogy engem figyeljen. Érzem magamon a tekintetét, de nem bánom, egy cseppet sem.
Mikor befejezzük az ebédet, megszólal. Mosolyogva hallgatom végig. Tényleg látszik rajta, hogy nagyon fáradt. Örülök, hogy felajánlja, hogy maradhatok, mert most nagyon nincs kedvem magára hagyni őt. Tekintete szinte könyörög, hogy maradjak, én pedig csak még szélesebben elmosolyodok. Felállok és mellé lépek, majd óvatosan megfogom a kezét, és felhúzom.
- Mindjárt elalszol itt helyben. Tényleg kell egy kis pihenés. Ha nem bánod maradok veled. Viszont, most hagyd, hogy segítsek eltalálni az ágyadig. – Nézek rá kedvesen, majd bekísérem a szobájába. Segítek neki lefeküdni az ágyra. Már látom, ahogy a szemhéjai le-le csukódnak. Mikor kényelembe helyezi magát, leülök mellé az ágy szélére, majd megsimogatom a fejét, ahogy a kiscicáknak szokás.

36
Lezárt harcok / Re:Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Aug. 29, 01:17:48 »


Már csak azért sem vettem fel az egyenruhám. Így is elég furcsa, hogy a szabadnapomon katanával a kezemben rohangálok. Még csak az kellene, hogy azon is elkezdjenek gondolkodni, hogy miért vagyok egyenruhában, ha nem is kell dolgoznom. Különben sem adom meg azt az örömöt Chimatsuri-nak, hogy abban az öltözékben használjam, ha nem muszáj.
~ Hát nem szeretsz?
Hallom meg a megjátszott sírást a fejemben. Most legszívesebben adnék neki egy pofont, de ez jelenleg nem éppen kivitelezhető dolog. Hiszen nem a lelki világomban vagyunk. Máshogy pedig nem tudom megfenyíteni. Így csak szóval tudtam válaszolni. Jobban mondva az orrom alatt morogtam, még a végén őrültnek néznek.
- Eltaláltad, zsenikém! -Megint meghallom a nevetését. Na, tessék újfent visszafelé sült el a tervem. Nem mintha nem lenne vele tisztában, hogy annak ellenére, hogy az esetek kilencven százalékában a plafonra mászom tőle, attól még szeretem őt. Mert a maga módján édes.
- Az édes, az a barátnőd! Engem ne emlegess egy lapom ölelkezős kisasszonnyal!
Most rajtam a sor, hogy elmosolyodjak. Végre sikerült felhúzni a kisfiút. Bár nem értem miért pont Ami~chan jutott eszébe, mikor azon gondolkodtam, hogy ő édes. Viszont nem nagyon bánom, mert így most megint eltudok kezdeni a barátnőmről gondolkodni.
~ Ne! Megint kezded! Nem tudnál egy kicsit másra gondolni?! Mondjuk az útra! Hej, királylány! Fal!
Hatalmas kanyarral kerültem ki a falat. Igaza van, jelenleg nem a legokosabb dolog Ami~chanről álmodozni, hiszen éppen sietek. Bármikor, bárminek neki mehetek. Így hát, bár nem nagy kedvem volt hozzá, tekintetem az útra szegezem és addig meg sem állok, amíg el nem érem a kis kanyont, ahol edzeni szoktam.
Megálltam egy pillanatra, majd fogtam magam és egyetlen jól irányzott ugrással az alján termettem. Majd egy kisebb vita után, leteszem a katanámat a földre, amíg bemelegítek. Mikor végzek, felveszem és az oldalamra tűzöm és kirántom. A szokott mozdulatokat kezdem ismételgetni.
~ Jobb, mint legutóbb volt. Viszont még mindig hiányzik a tűz! Gyerünk, királylány! Úgy harcolj, mintha a kis Ami~chaned lenne bajban!
Megint egyet kell vele értenem. Egy próbát megér. Talán, ha azt képzelem, hogy a szerelmem bajban van, akkor megváltozik a harcstílusom. Ahogy ezt végiggondolom, meghallom a fejemben a fujjolást. Igen, Chimatsuri nem szereti, ha így nevezem a lányt. Azt mondja, hogy kirázza a hideg, ha így hívom a barátnőm. Nem magyarázta még el, hogy miért, és szerintem nem is fogja, a lényeg, hogy nem szereti, ha szerelmemnek nevezem a lányt.
Megforgatom csak a szemem. Nem vagyok hajlandó ezen vitatkozni vele. Most, hogy már tudom, hogy mit is érzek Ami~chan iránt. Az ötlete bevált, tényleg egyre jobban mentek a mozdulatok. Egészen addig, amíg az egyik forduló vágásomat egy másik penge meg nem állította. Meglepetten hátrálok, és mikor rájövök, hogy barátnőm jelent meg, elteszem Chimatsuri-t a tokjába.
Figyeltem, ahogy egyik lábáról a másikra ugrálva közelebb jött hozzám. Most egy kicsit sajnáltam, hogy meglátott. Nem igazán akartam, hogy bárki is lásson, miközben edzem. Viszont most már nem tudok kibújni a beszélgetésből. Kacsintott egyet, én pedig csak mosolyogtam. Már olyan közel volt, hogy az orrunk majdnem összeért.
~ Csináld csak! Itt sem vagyok! Tőlem, le is csókolhatod! Csak siess már!
Morog a zanpakutoum, mire én csak elmosolyodok és megemelem a fejem, majd egy apró puszit hintek Ami~chan orrára. Hátrébb állok, majd megszólalok.
- Játszhatunk, de csak akkor, ha nem bánod, hogy lehet, kicsit bedurvulok. Nem tudom megígérni, hogy nem váglak meg. - Mondom mosolyogva, de eszem ágában sincs elővenni, Chimatsuri-t.
~ Persze, előbb a kidou, mi? Jól van. Én várok, de nem leszek csendben.
~ Nem várom el! Csak ne bántsd! ~ Erre nem mondd semmit, de szinte tudom, hogy most a szemét forgatja és morog magamban, hogy nem vele harcolok. Viszont pontosan tudja, hogy mi a bevett módszerem a harcra, és talán, ha jól viselkedik a végén még őt is használni fogom.


37
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 29, 01:16:43 »
Két újonc, egy vásznon


Folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy nem lenne helyes, amit tenni akarok vele. Nem szabad engednem a vágynak. Főleg, ha tudnám, pontosan mire is vágyom. Ezzel sajnos nem vagyok tisztában, csak azt tudom, hogy valami olyat akarok, amit nem lenne szabad akarnom. Egyáltalán nem lenne szabad. Viszont nagyon nehezen tudom elterelni ezekről a gondolatokról a figyelmem. Ez pedig csak még nehezebbé válik, mikor feláll a kádban.
Tekintetemmel szinte felfalom őt. Minden domborulatát, a teste minden kis részletét. Megfordul a fejemben, hogy most magamhoz rántom és kicsit sem illő dolgot csinálok, de nincs még hozzá elég bátorságom. Csak figyelem őt egészen addig, amíg meg nem érzem puha kezét az államon. Gyengéden emeli meg a fejem. ~ Sokáig néztem volna? ~ Fordul meg fejemben a teljesen jogos kérdés.
- Így közszemlére kirakni magadat sem illik. – Csillan meg játékosan a tekintetem, mikor meghallom, ahogy kicsit sem komolyan leszid. - Egyenesen… odáig vagyok érted. – Hagyja el a szó az ajkamat, mielőtt kontrollálni tudnám, hogy mit is mondjak. Bár nincs okom visszaszívni, amit mondtam, hiszen tényleg nagyon tetszik, Ami~chan látványa.
Tekintetem megint elkalandozott az én Ami~chanem testén, pontosabban a kebleire. Nem érdekel, hogy illik-e, amit csinálok, de nem bírom ki, hogy ne csináljam. Az is csoda, hogy annyira vissza tudom magam fogni, hogy ne rántsam azonnal magamhoz. Ő az enyém, az én tulajdonom. Akkor is, ha semmi jogom sincs hozzá, hogy így gondoljam. Mikor felveti az ötletét, boldogság jár át. A karjaiban lehetek majd, az ő karjaiban. Csak tudnám, miért bizserget ez annyira.
Bár nem örülök neki, hogy ahelyett, hogy élvezném, ahogy a karjai körbeölelnek, nekem majd a kellemetlen gyilkolás mániás pisissel kell foglalkoznom. Mégis a tudat, hogy közben a karjaiban leszek, elég ahhoz, hogy azonnal belemenjek a dologba. Úgy érzem, mintha álmodnék, bár elég bátortalan ez az álom. Ha igazi álom lenne, már mind a ketten a fürdőkádban lennénk. Nem értem magam, miért vannak ilyen furcsa gondolataim?
A szobában, Ami~chan a hajamba tűz egy szál rózsát, majd olyan dolgok veszik kezdetüket, amiket nem tudok befolyásolni. Szemeim éhesen falják az arcát, a reakcióimnak pedig képtelen vagyok ellentmondani. Főleg azután, hogy a keze elkezd lefelé vándorolni a testem, egyre közelebb a derekamhoz. Az arcunk egyre közelebb került egymáshoz. Éreztem a leheletét, láttam, ahogy az ajkába harap. ~Hej, ez az én dolgom angyalom.~ Mondom magamban játékosan, fel se fogva, hogy mit jelentenek a szavak.
Ekkor azonban a pillanatot megzavarja egy igen képzetlen macska pilóta, aki egyenesen a virágágyást vette célba. Szerencsére Ami~chan elkapta, még mielőtt komoly bajt okozhatott volna a virágokra. Viszont addigra már elmúlt a pillanat, az a tökéletes pillanat, amikor minden a helyén volt. Én elengedtem, hiszen hirtelen annyi nem lenne szabad kezdetű mondat jutott eszembe, mint még soha életemben.
- Igen… Rendben…-Fel se fogtam, hogy mit mondtam, de így visszagondolva… Mind a ketten lányok vagyunk. Az ilyeneket, amik most megfordultak a fejemben nem lányok szokták egymással csinálni. Ez nem normális dolog. Én sem vagyok normális. Vajon mikor bolondultam meg? Ami~chan az oka, vagy már előtte se voltam százas?
Remélem, nem bántom meg a barátnőmet. Mert akkor megszakadna a szívem. Nem nagyon értem, hogy mit is akar tőlem, de én se tudom, mit akarok tőle. Csak azt, hogy sokkal, de sokkal többet akarok, mint amennyi most van. Ez nem elég. Most már tudom Chimatsuri hogy érez, mikor a kínzásról van szó. Ez az érzés tényleg olyan, hogy sose elég belőle és mindig többet és többet akar az ember.
Látom a szomorúságot az arcán, szinte érzem, ahogy elszorul a szívem. Egy hirtelen ötletnél fogva odamegyek hozzá és hátulról átölelem. Megsimogatom az arcát, majd kiveszem a kezéből a kést és elkezdem darabolni a zöldségeket. Szorosan hozzám simul, fejét az enyémre hajtja, de nekem eszem ágában sincs megmozdulni. Bár a szívem hevesen kezd el verni, mikor érzem, hogy még közelebb húzódik hozzám.
- Valóban nem eresztettél volna? – Kérdezem lehunyva a szemem, hangom alig hallható, de tiszta, hiszen a füle mellett beszélek. - Nem járja, hogy csak én láttalak. Ha délután eljössz hozzánk, akkor talán te is láthatsz majd engem, mikor átöltözök. – Suttogom olyan hangon, amiről nem is gondoltam, hogy ki tud jönni a torkomon.
Nagyon lassan engedtem el, mikor elkészültem, majd figyelem, ahogy elkészíti az ebédet, én pedig megterítek, az instrukciói szerint. Végül az asztalra rakok egy fadeszkát, amire ő lerakja a kész ebédet. Tudom, hogy én vagyok a vendég, de nem tud érdekelni. Segítek neki leülni, majd miután engedélyt kérek, szedek mind a kettőnknek enni. Szinte befalom az ételt. Már olyan régen ettem ilyet és olyan jól esett. Ami~chan tényleg nagyon jól főz.
- Isteni lett az ebéd. Köszönöm. – Mondom, ahogy leteszem a villámat és felemelem a tekintetem, hogy találkozzon az ő gyönyörű smaragdzöld tekintetével. Kedvesen mosolygok rá, és egyszerűen nem tudom levakarni ezt a mosolyt az arcomról. Komolyan azt hiszem, hogy ez a mosoly már itt marad. Legalábbis akkor, mikor a barátnőm a közelben van.

38
Lezárt harcok / Ha két szív összecsap - Natsumi vs Amaya
« Dátum: 2016. Aug. 27, 23:38:18 »
Fejfájás, derékfájás, karfájás, meg még miegymás. Mindenem sajog, mikor végre felkelek. Ha nem tudnám, hogy hol voltam álmomban még meg is lepődnék, hogy úgy fáj az összes tagom, mintha elvertek volna. Viszont mivel tisztában vagyok vele, hogy igen is elvertek álmomban, így nem lepődök meg. Mindig ilyen mosott rongynak érzem magam, ha Chimatsuri önkényesen úgy dönt, hogy elnáspángol.
~ Fogd rám, királylány! Nem én nem tudok védekezni.
Mikor meghallom a hangot, elsötétül a tekintetem. Persze, mire számítottam, hogy ezt szó nélkül fogja hagyni? Lehet, hogy nem szeretem használni, de cserébe ő néha napján úgy dönt, hogy beszédes napot tart és akkor egy pillanatra se tudok meglenni a kommentárjai nélkül.
Most, hogy rájövök, hogy ez a nap is egy ilyen lesz, már előre, utálom. Semmi kedvem sincs hallgatni, ahogy hisztizik, de tudom, hogy ilyenkor nem lehet leállítani. Szinte látom magam előtt a kisgyerekesen vigyorgó arcát. Élvezi, hogy az idegbajba kerget. Ebben teljesen biztos vagyok. Ő már csak ilyen.
Azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon mit is csináljak ma. Semmi ötletem sincs. Olvasni Chimatsuri társaságában lehetetlen, ahogy kidout gyakorolni is, de a séta se jöhet szóba, mert a végén még elkezdi a járókelőket elemezni. Azt kifejezetten szereti. Mivel semmi ötletem sincs, így jobb híján elkezdek öltözködni.
Egy fekete nadrág, meg egy kék póló lesz a mai napi öltözékem. Hajamat is felkötöm, úgy ahogy edzésekhez szoktam, egy copfba, két tincset elől lógva, hagyva. Végignézek magamon, majd egy grimasszal veszem tudomásul, hogy akaratom ellenére is úgy öltöztem fel, mintha valami barátságos kis harcra készülnék.
~ Csak nem harcolni akarsz valakivel?
Csiripel megint ártatlanul a zanpakutoum, mire a kelleténél egy kicsit ingerültebben válaszolok.
- Fogd be, Szöszi! – Mindig próbálok valami új sértő becenévvel előállni, de általában az történik, mint most is. Nevet egyet rajtam, majd közli, hogy ez nem is rossz. Erre pedig én elkezdek morgolódni, mint akit vérig sértettek. Ilyenkor olyanok vagyunk, mintha a legjobb barátok lennénk, akik csak csipkelődnek egy kicsit. Csak az a bibi, hogy én ettől függetlenül nem kedvelem ezt a pszichopatát.
~ Mindig elfelejted, hogy egyek vagyunk.
Kotyog már megint közbe a gondolatmenetembe a kardom. Veszek egy mély haragos lélegzetet, majd kiviharzok a konyhába és megiszom a kávémat. Közben pedig meghallgatok egy kis előadást arról, hogy milyen előnyei is vannak a zanpakutoum képességeinek. Már azt hiszem, hogy felrobban a fejem, mikor hirtelen megcsillan a szemem.
- Edzeni fogok. Veled! Hátha már tovább fenn tudom tartani a képességedet. – Azzal már be is sietek a szobámba és felkapom a piros tokot, amiben a kardom van. Még szerencse, hogy van olyan övem, amibe bele tudom rakni. Azonnal felkapom azt is, mikor megint meghallom a csilingelő férfihangot.
~ Álmodik a nyomor, királylány!
Nem is foglalkozom vele. Nem nagyon érdekel, hogy mit akar. Csak azért döntöttem az edzés mellett, mert tudom, hogy olyankor befogja a száját és inkább élvezi, ahogy szenvedek. Ismerem én a kardom. Tudom, mit akar, csak én nem akarom azt, amit ő. Viszont egy kis edzés nem fog ártani egyikünknek sem.
Szinte rohantam, többen meg is kérdezték, hogy hova is sietek egy szabadnapon. Én viszont csak annyit feleltem, hogy dolgom van. Igen a tiszti rang egyik hátránya, hogy sokkal többen megismernek, mint eddig. Így még több ember elől kell elrejtenem a kardom, ami azért nem egyszerű.
Persze Chimatsuri örült az előléptetésemnek. Azt mondta, hogy végre elismerték, hogy igen is sokat fejlődtem, és bár igaza van, én akkor sem örülök annyira ennek. Bár, egyelőre a Taichou békén hagyott, de csak idő kérdése, hogy mikor kattan be és kezd el engem is úgy kezelni, mint a többi tisztjét.
Mikor végre megállok, a város egyik elhagyatottabb részén vagyok. Egy kisebb kanyonszerű hely ez, ide ritkán járnak, és még ritkábban maradnak itt sokáig. Tökéletes hely ahhoz, hogy itt gyakoroljak a kardommal. Egyetlen jól irányzott ugrással kerülök a kanyon aljára.
~ Be is melegítesz, vagy rögtön folytathatjuk, ahol este abba hagytuk?
- Nem fogok megint a fejemben veled harcolni és bemelegítek. – Morgom szinte csak magamnak, ahogy leteszem a kardot magam mellé a földre. Nem is tudom milyen sokáig tart, hogy végre, úgy ahogy bemelegedjek. Viszont mikor ez megtörténik, kicsit csalódottan veszem megint az oldalamra a kardom és hallom, ahogy a fejemben azért ordibál, hogy végre használjam.
Ki is veszem a tokból, de nem azt teszem vele, amit ő szeretne. Sőt, csak felidegesítem, mikor minden shikai hívás nélkül a levegőt kezdem vele vágni. Jó pár mozdulatot felveszek. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy gyorsan elveszteném az eszméletem, ha azonnal shikait használnék.
Már nagyban benne vagyok a támadásokban, mikor az egyik fordulás közbeni vágásomat egy másik katana állítja meg. Tágra nyílnak a szemeim, majd azonnal hátrálok is, felemelem a fejem és a szívem egy hatalmasat dobban. Nem értem, hogy jöhetett ide pont most, és pont ő. Na, nem mintha nem szeretném, ha velem van, de nem számítottam rá, hogy bárki meg fog látni gyakorlás közben.
~ Már csak ő kellett! Eddig se tudtál rendesen harcolni! Most meg itt van az angyalkád is!
~ Nem az angyalkám!~ Mondom mérgesen a fejemben. Ahogy meghallom Chimatsuri reakcióját Ami~chan megjelenésére. Persze tudom, hogy csak kisgyerekesen hisztizik. Már mondta, hogy neki személy szerint semmi baja sincs a barátnőmmel, amíg nem bánt engem. Mert, ha az megtörténik, akkor már nem lesz olyan elnéző vele szemben.
~ Persze, nem az! Csak úgy bele vagy habarodva, hogy a nap huszonnégy órájából, huszonkettőben csak rá tudsz gondolni.
Folytatja a kisgyerekes hisztit. Én pedig elkezdek azon gondolkodni, hogy vajon tényleg igaza van-e.
- Szia, Ami~chan! Mi járatban erre? – Találom meg végre a hangom, miközben a katanámat visszateszem a tokjába. Fejemben pedig hallom, ahogy a kardom röhögő görcsben törik ki. Azzal az apropóval, hogy milyen gyerekesen viselkedek, és még én nevezem őt gyerekesnek. Nem akarok neki igazat adni, de tudom, hogy igen is jogos, amit mondd. Ez pedig azt eredményezi, hogy kínosan kezdem magam érezni. Remélem Ami~chan ebből nem vesz észre semmit, az még kínosabb lenne.

39
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 27, 22:15:01 »
Két újonc, egy vásznon


Nem tudom, mi van velem, de nem tudom levenni a szemem róla, egyszerűen vágytam rá, hogy láthassam őt. A tekintetem alig tudom elfordítani a habokról. Mikor arra kér, hogy fogjam meg a kezét, olyan lelkesedéssel teszem, ahogy még sose mozdultam. Kezem alatt érezem a testét, és eszem ágában sincs elvenni a kezem. Sőt, egy kicsit jobban is fogom, mint kellene. Mind a kettőnk arca vörösen ég.
Látom, ahogy halványan elmosolyodik, ha nem ő lenne, nem biztos, hogy észrevettem volna, de mivel ő volt, így képtelenség lett volna nem észrevenni. Az ajkába harap, amitől elfog a vágy. Pontosan nem is tudom, mit akarok, de érzem, hogy bizony nagyon is akarom, akármi is azt. Feláll előttem, én pedig nem vagyok képes elfordítani a fejem. Szinte felfalom a tekintetemmel a lányt, de nem tehetek róla. Gyönyörű a látványa, ahogy összekulcsolja a karjait, nyelnem kell egyet.
Miért akarom megölelni? Nem. Az nem elég. Többet akarok. ~Nem!~ Sikítok fel magamban. Ez nem helyes, nem lenne szabad, ilyet akarnom. Viszont mindegy, hogy mennyire erőlködök, akkor is akarom. Igen, őt akarom, ez már biztos nem barátság, de akkor jön a kérdés. Mégis mi a fészkes fene, ha nem az? Miért, ugrik már megint az egekbe a pulzusom? Fogja a kezem és én azt akarom, hogy ennek sose legyen vége.
- Az… nem… a… legjobb… szó… rá… Ez… több…- Dadogom, mint valami elmebeteg. Pedig elméletileg, teljesen jó az elmeállapotom, bár jelen pillanatban ezt nem merném kijelenteni. Tekintve, hogy már vagy negyedszerre nézem meg magamnak és nem úgy, ahogy az illik. Azon veszem észre magam, hogy úgy nézek rá, mintha a tulajdonom lenne, egy kincs, ami csak az enyém. Megbolondultam, ez már tény.
Nyíltan kijelenti, hogy pontosan tudja, hogy mennyire jól esett, mikor megölelt a konyhában. Így esélyem sincs ellenkezni. Na, nem mintha akarnék. Hiszen igaza van, az igazságot nem kell magyarázni. Arcán huncut mosoly lesz úrrá, én pedig kíváncsian, egyik szemöldököm felhúzva nézek rá. Közben azon gondolkodva, hogy mit ötölhetett ki.
Mikor elmeséli az ötletét, annak csak a felének örülök. Történetesen annak a résznek, hogy ő ott lesz velem. Az, már kevésbé tetszik, hogy meg kéne barátkoznom Chimatsuri-val. Válaszomra Ami~chan megragadja a két vállam és elkezd rázni, mintha valami rossz álomból akarna felkelteni. Tudom, hogy segíteni akar, de ez az egész nem olyan egyszerű.
- Ezzel csak az a baj, hogy ezt könnyebb elgondolni, mint megcsinálni. Próbáltam már hasonlót, de nem jártam sikerrel. Nem vagyok elég bátor még ahhoz, hogy teljesen átadjam magam a gyilkos ösztönnek. Idővel viszont biztos jobb lesz, csak képesnek kellene lennem rá, hogy gyakrabban szembe nézzek vele. Köszönöm, hogy bízol bennem Ami~chan.
Mikor befejezzük a beszélgetést, a barátnőm magára teker egy törölközőt, majd kihúz engem a szobába, annak is az ablakához, ahol egy csinos kis kert van. Teli virágokkal. Nagyon tetszik a látvány, szépek a virágok, bár közel sem annyira, mint a lány, de a maguk nemében igen is gyönyörűek. Ritkán látni ennyi szép virágot egy helyen.
Az egyetlen vörös rózsát szakítja le. Ezen kicsit meglepődök, de hagyom neki, hogy azt tegye, amit akar. Így hát beletűzte a hajamba a virágot, pont a fülem mögé. Még sose volt virág a hajamban, tehát ötletem sincs, hogy nézhetek ki. Hátrál egy kicsit, hogy megnézzen, majd átkarolja a nyakam és a fejét a nyakamba temeti. Én is átölelem őt, majd a fülébe suttogok. Legszívesebben, meg is puszilnám, de nem érzek elég bátorságot egy ilyen lépéshez.
Karjai lassan egyre lejjebb csúsznak, ahogy elveszi a fejét a nyakamtól. Még mindig a derekát fogom, de közben érzem, ahogy a bizsergés átjár, ott ahol hozzám ér. Hirtelen olyan bátorságot érzek magamban, mint még soha. Lassan közelebb kezdek hajolni az arcához. A kezei már a derekamon vannak, az arcom pedig már csak centikre az övétől, mikor is egy fekete szőrcsomó kamikáze ugrást hajt végre közöttünk. Ami~chan utána kap, én pedig azonnal elengedem a lányt.
- Nagyon aranyos. Nem csoda, hogy eleven. Még nagyon kicsi. A kicsik mindig nagyon elevenek, főleg, ha cicákról van szó. – Helyeselek. Elszállt a pillanat, valahol belül sajnálom, hogy ez történt, de hát ki lenne képes haragudni egy ilyen édes kiscicára, mint amilyen Loki is. Én sose lennék képes, hiszen szegényke még olyan ártatlan. Nem tehet róla, hogy rosszkor jött. Ami~chan leteszi a macskát a földre, aki azonnal a lábamat veszi célba, amin én csak mosolygok.
- Ugyan már. Lányok vagyunk és különben is itthon vagy. Nem kell elnézést kérned. – Mondom megint kedvesen mosolyogva rá. Magára hagyom, hogy fel tudjon öltözni. Én pedig macskázok, addig. Közben pedig azon jár az eszem, hogy képes tényleg meg tudtam-e volna tenni, amiről akkor azt hittem, hogy nagyon is meg tudom tenni.
Mikor legközelebb meglátom a lányt, már fel van öltözve, már amennyire a fehérnemű, meg a begombolatlan ing felöltözésnek számít. Engem azonban egy kicsit se zavar, hogy hiányos az öltözéke. Kezében egy fehér kis macska van. Gondolom ő a másik kiscica. Nem tévedtem Ami~chan a kezembe teszi, majd be is mutatja a kis jövevényt. Myra, a kiscica elkezd hozzám dörgölőzni, én pedig megsimogatom a fejecskéjét. Nagyon édes macska.
Ez után kimentünk a konyhába, hogy megcsináljuk az ebédet. Csapatként dolgoztunk együtt, nagyon jó csapat voltunk. Igaz én hamarabb végezek a dolgommal, mint ő, így elkezdem figyelni, ahogy a zöldségeket vágja. Ekkor észreveszem, hogy mintha kicsit le lenne törve. Mire úgy döntök, átölelem. Meg is teszem, hátulról ölelem magamhoz, majd megsimogatom az arcát, amit el se húz.
Minden ellenkezés nélkül adja át nekem a kést. Lejjebb hajtom a fejem, hogy egy magasságban legyünk, erre ő közelebb bújik hozzám. Érzem a hátát, ahogy a mellkasomhoz simul, de hogy őszinte legyek én csak élvezem ezt a helyzetet. Ahogy azt is, mikor a fejét az enyémre hajtja. Természetesen közben aprítom a zöldséget, viszont arcomon a mosoly csak szélesebbé válik.
- Igen. Remek csapat vagyunk mi ketten. – Szívem egyszerre dobbant az övével, mikor azt mondta MI. Ez a szó valahogy többet jelent már, mint amit alapból jelentenie kellene. A leheletem a nyakát simogatja, mire ő jobban hozzám simul. Egy halk sóhaj hagyja el a számat. Megint azt akarom csinálni, de újfent visszafogom magam. Annak ellenére, hogy élvezem, ahogy a melegség átjárja a testem.
Egy kis idő után megint beszélni kezd. Először nem értem a kérdést. Majd megmagyarázza. Erre megáll a kezem, a szívritmusom megint az egekbe ugrott. Le kell hunynom a szemem, hogy le tudjam nyugtatni. Arcomon megint úrrá lesz a mosoly, majd kézbe veszem az utolsó zöldséget és elkezdem felvágni.
- Fogalmam sincs. Viszont nem csak te érzel ilyet. Én sem akartam, hogy elengedj. Készen is vagyok. Akkor összerakjuk? Gondolom te is éhes vagy már. – Mondom, ahogy felegyenesedek, de kezem még nem veszem el a dereka körül. Az utolsó mondatomnál, akaratlanul is hasára teszem a kezem, majd egy fél perces leblokkolás után el is engedem és hátrébb lépek, hogy összerakhassa az ebédet. Amit gyorsan meg is tesz. Én pedig közben az instrukcióit követve megterítek kettőnknek.

40
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 27, 00:26:09 »
Két újonc, egy vásznon


Nem tudom, hogy csinálja, de képes egyetlen egy pillantással megállítania szívemet, ami azért valljuk be elég furcsa. Elég csak rám emelnie azt a smaragdzöld tekintetét, vagy megvillantania egyetlen halvány mosolyt és a szívem ritmusa felborul, a pulzusom pedig az egekbe szökik. Nem értem az okát, de kellemes érzés, ahogy az a tudat is, hogy ezt ő hozza ki belőlem.
Figyelem az arcát, bár nehéz a tekintetemet a halványan elpirult orcáján tartanom. Tekintve, hogy szemeim akaratlanul is a habokat kezdik el fürkészni. Csak tudnám mit keresnek annyira? Kérdésére egy darabig nem válaszolok, és akkor is inkább csak elhebegek, habogok először pár értelmetlen szót. Végül azonban sikerül annyira összeszednem magam, hogy a szegényes szókészletemmel ki tudok nyögni valamit.
Látom, ahogy remegni kezd. Nem éppen ezt a reakciót vártam, majd azt is észreveszem, hogy elvörösödött. Minek hatására a szívem, annak rendje és módja szerint megint kihagy egy ütemet. Úgy néz ki, mint valami rózsa, de milyen gyönyörű. Képes lennék volna egész nap bámulni. Persze, ez nem kivitelezhető, de az álmodozás nincs megtiltva.
A következő bártortalan mondatára, akaratlanul is lelkesen cselekedek és szinte azonnal meg is fogom a kezét. Fogalmam sincs róla, hogy miért érezek ekkora vágyat az iránt, hogy hozzá érhessek. Csak azt tudom, hogy vétek lenne kihagyni egy ilyen alkalmat. Kezemet a mellére helyezi, egyenesen a szíve fölé.
Még mindig vörös az arca, de az én arcom is lángol. Életemben nem érintettem meg még ilyen intim helyen egy nőt sem. Érezem a kezem alatt, ahogy a szíve hevesen ver, a puha bőre alatt. Arcom jobban lángol, mikor rájövök, hogy nem csak ő nem engedi el a kezem, de én sem ellenkezem, sőt élvezem, hogy kicsit se illő helyen érek hozzá.
Nem vagyok képes válaszolni neki. Eljutnak tudatomig a szavai, felfogom, mit mond, de nem tudok válaszolni. Minden reakció, amit produkálni tudok az az elpirulás, már ha lehet még ennél is jobban elpirulni. A szívem úgy ver, hogy azt hiszem, kiugrik a helyéről, s bár hiába nyugodtam meg, hogy nem csak én érzek ilyen furcsa dolgokat, ez nem elég. Valami mélyen a tudatomban nem hagy nyugodni, de nem tudom mi az.
Az utolsó mondatomat, alig hallhatóan suttogom. Szégyellem magam, hogy ilyet mondok neki, de ez az igazság. Ő tényleg gyönyörű. Lopva pillantok felé, látom, ahogy beleharap az ajkába. A látványtól tátva marad a szám. Valami belső késztetést érezek, hogy mozduljak, azonban nem elég erőset ahhoz, hogy tényleg meg is mozdítsam valamelyik testrészem.
Ekkor feláll a kádban. A pupilláim kitágulnak, és nem vagyok képes egyébre, mint hogy bámuljam. Olyan elképesztően, gyönyörű, ahogy a víz végigfolyik a testén. Most nem takarja el magát előlem, így a látvány olybá tűnik, mintha valami álomban lennék. Na, persze, ha ez álom lenne, akkor nem ülnék még mindig itt, hanem már rég a karjaimban tartanám őt.
Mellém lép és elkapja mind a két kezem, mire kellemes borzongás járja át a testemet. Felnézek rá, azokba a varázslatos smaragdzöld szemekbe és nem tudom, mit tegyek. Ekkor megint megvillantja azt a mosolyt, amitől korábban majdnem elolvadtam. Most viszont hagyom az érzelmeimnek, hogy tegyék a dolgukat, így félig lehunyt szemmel és kicsit félrebillentett fejjel figyelem tovább. Legbelül mindennél jobban vágyva arra, hogy itt és most magamhoz szoríthassam.
- Ezzel nem vagy egyedül… Van róla fogalmad, milyen elképesztően jól nézel ki? Hogy milyen csodás a tekinteted? Nekem… elhiheted, hogy… bámulatos…- Mondom alig véve levegőt, ahogy tekintetem megint végigsiklik barátnőmön. Most kivételesen neki megy könnyebben a beszéd, nekem meg keresnem kell a szavakat. Majdnem megkérdezem, hogy miért nem ölelt meg, ha akar, de azonnal válaszol is a kérdésemre. Megemlíti, hogy támadt egy ötlete és közben úgy mosolyog rám, mint egy cserfes kislány. Én viszont ezt a mosolyt is imádom, ahogy mindent vele kapcsolatban.
- Egyáltalán nem rossz ötlet. Tehetünk egy próbát vele. Biztosan segíteni fog a jelenléted. – Abban már nem vagyok olyan biztos, hogy a beszélgetés sikeres lesz, de azt tudom, hogy könnyebben fogok szembenézni Chimatsuri-val, ha Ami~chan is a közelemben van. Főleg, ha megint úgy ölel, mint akkor a konyhában.
Ekkor elengedi a kezem, majd megtörölközik, én pedig közben igyekszem tudatomban elraktározni a látványát. Mikor végez, betekeri magát a törölközőbe, majd megragadja a kezem és elvonszol a szobába, annak is az ablakához, ahol egy csinos kis kert van, tele szebbnél, szebb virágokkal.
- Nem állítalak meg benne. – Mondom egy kedves mosolyt megvillantva felé. Erre leszakítja az egyetlen vörös rózsát, ami a kiskertben van, a szárán egyetlen tüskét sem látok, biztosan már korábban leszedte róla. A virágot a fülem mögé a hajamba tűzi.
Elpirulok, ahogy hátrébb lép, hogy megnézhesse milyen is a hajamban az a bizonyos rózsa. Nem mond semmit, csak mosolyogva közelebb lép, annyira, hogy az orrunk már csak milliméterekre van egymástól. Tekintetem a szemeiről az ajkaira vándorol, és egyszerűen képtelen vagyok elfordítani a szemem. Mosolyogva öleli át a nyakam és fúrja bele az arcát, minek következtében egy halk sóhaj hagyja el az ajkam.
- Köszönöm. Te is gyönyörű vagy. Főleg, mikor elpirulsz. – Suttogom a fülébe, ahogy én is átölelem őt, majd egy kicsit lejjebb hajolok, hogy ne kelljen annyira pipiskednie. Egy fejjel magasabb vagyok nála, de ez nem igen zavar egyikünket sem. Jelenleg jobban lefoglal a tudat, hogy a karjaimban tartom. Legnagyobb bánatomra, elveszi a fejét a nyakamtól. Viszont utána találkozik a tekintetünk, ami megint boldogsággal tölt el.
A következő kis monológjának hatására, megint sikerül leblokkolnom. Nem tudom erre, mint lehetne felelni, főleg, hogy én is ugyanezt érezem. Több akar lenni, mint a barátom. A szívem melegség járja át. Igen, én is többet akarok tőle, mint barátságot. Csak én önző módon magaménak akarom őt tudni, mostantól mindörökké. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen.
Ajkaimat szóra nyitom, de meggondolom magam, halványan elmosolyodok, és lassan közelebb hajolok hozzá. Ám ekkor a semmiből, mint valami kamikáze egy fekete kismacska suhan el köztünk egyenesen a kiskertbe. Erre én azonnal elengedem Ami~chant és teljesen elvörösödve fordulok a macskához. Megsimogatom a hátát, majd a fülét is.
- Milyen édes kiscica! Mi a neve? Ő az egyik, akiről meséltél? – Kérdezem, ezzel is elterelve a szót, az előbbi nagyon is komoly beszélgetésünkről. Majd felveszem a kis szőrmókot. - Fel kellene öltöznöd, Ami~chan… - Beleharapok az ajkamba, majdnem azt mondtam, hogy „Ami~chanem”. - Az ebédet is el kellene kezdenünk. Lassan túl késő lesz hozzá.
Mosolyogva nézek a lányra, majd magára hagyom, hogy felöltözhessen, én pedig közben a kis szőrgolyóval játszok. Mikor a barátnőm elkészül, kimegyünk a konyhába és nekikezdünk a főzésnek. Készségesen segítek neki. Megmosom a zöldségeket, és mindet meg is törölgetem. Ahogy rá nézek, észreveszem, hogy annak ellenére, hogy nagyon jól elrejti, valami bántja. A szívem majd megszakad erre a gondolatra.
Hirtelen ötletnél fogva mögé állok, majd hátulról a karjai alatt átölelem. Jobb kezemmel óvatosan megsimítom az arcát. Mosolyogva kiveszem a kezéből a kést és elkezdem felvágni a zöldségeket, közben pedig annyira lehajolok, hogy fejem a feje mellett lehessen, így a válla felett nézem, a zöldséget a kezembe. Azok után, ami az előbb a szobában történt, szerintem ő sem bánja, hogy ilyen közel vagyok hozzá, és ha fel tudom vidítani, akkor én is igazán boldog leszek.

41
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 26, 01:26:55 »
Két újonc, egy vásznon


Megijedek az arckifejezésétől. Én nem akartam megbántani. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát miattam, én csak viccelődni akartam egy kicsiz, de úgy tűnik rosszul sült el a viccem. Úgy nézett rám, mintha vérig sértettem volna. Pedig ez nem állt szándékomban. Szerencsémre viszont, hamar eltűnt az arcáról ez a kifejezés és helyét az aggódó tekintet vette át. Ezután pedig kezét a kezemre rakta, ami csak még jobban összezavart. Tekintve, hogy az érzelmeim megint hullámvasútra ültek.
Tudom, hogy igyekszik megérteni engem, de nem hiszem, hogy ez valaha sikerülni fog bárkinek is. Hiszen, én és a kardom, annyira különbözünk, és mégis egyek vagyunk. Senki se fogja soha megérteni, milyen az, mikor szembetalálod magad a legmélyebben elfojtott haragoddal, a dühöddel, az ostobaságoddal, azokkal a tulajdonságaiddal, amiket lakat alatt tartasz, mert nem találod őket jónak.
Nem hinném, hogy ezt bárki is megértené, de nem is hibáztatom érte őket. Ez egy olyan dolog, amit magamban kell lerendeznem az én kedves lélekölőkardommal. Már ha valaha képesek leszünk rá, hogy megoldjunk valamit közösen. Hiába ismerem a kardom, akkor sem vagyok képes elfogadni azt, ahogy meg akarja oldani a dolgokat. Ez egyszerűen nem megy.
- Köszönöm Ami~chan. Sokat jelent ez nekem. – Mondtam teljesen őszintén, ahogy megint ránéztem. Igen, tudom, hogy ezt csak én tudom megoldani, de azért nem siettetem annyira a megoldást. Nem minden vágyam, hogy Chimatsuri-val tárgyaljak a kettőnk kapcsolatáról. Mert, hogy most elgondolkodtam azon, hogy megkérdezem tőle, hogy mégis mi folyik bennem, az egy dolog, de az nem jelenti azt, hogy javítani akarok a kapcsolatunkon.
Legnagyobb meglepetésemre Ami~channek sikerült elterelnie a gondolataim a kardomról és hamarosan már nevetve beszélgettünk. Így indultunk el a 9. osztaghoz. Azonban a kellemes csevejünket szó szerint félbe vágta a nyári zápor, ami elkapott minket. Elrejtettük a rajzolós dolgaink, majd kéz a kézben siettünk az osztaga felé. Először nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, annak, hogy a kezemet fogja. Úgy gondoltam biztos nem akarja, hogy eltévedjek, vagy azt akarja, hogy siessek egy kicsit.
Viszont, mikor a fedett részre értünk, még akkor sem engedte el a kezem. Én pedig nem is ellenkeztem a kézfogás ellen. Miért is tettem volna, mikor annyira élvezem, ahogy hozzám ér? Olyan bizsergető érzés, amitől elpirul az ember arca. Így tuszkolt be a fürdőszobába is és csak akkor engedte el a kezem, mikor már benn voltunk. Utána pedig egyedül hagyott, amíg megfürödtem.
Miután jól felmelegedtem fogtam magam és mosolyogva indultam barátnőm megkeresésére. Közben pedig fenn hangon ajánlottam fel neki, hogy megcsinálom a teát, amiről beszéltem. Vagyis csak ajánlottam volna fel, ha a mondatom közepén nem nyitok be hozzá és nem fogad az a látvány, ami fogadott. A meztelen barátnőm, ahogy éppen a polcban kutakodik. Normál esetben biztos kuncogtam volna egyet, aztán odaadtam volna neki a törölközőt, de ez nem volt normális eset. Most egyszerűen sóbálvánnyá dermedtem pár pillanat erejéig.
Mikor végre sikerült magamhoz térnem, fülig vörösödve fordultam sarkon és szinte kirohantam a konyhába, ahol azonnal le kellett ülnöm egy székre. Mivel a lábaim felmondták a szolgálatot és a kezeim is úgy remegtek, mintha valami közönséges kocsonyából lennének. Még a levegőt is nehezen vettem. Nem értettem miért van ez, csak azt tudtam, hogy nem kellene ilyennek lennem, meg hogy ennek ellenére nagyon is jó érzések járnak át. Hirtelen megéreztem, ahogy átölelt, rám terítve egy pulóvert és szorosan magához ölelt.
Lassan a remegésem alább hagyott és ez csak Ami~channek volt köszönhető. Mert biztos vagyok benne, hogy az ő jelenléte nyugtatott meg. Más nem is lehetett, akkor nem érezném ezt a bizsergést a gyomromban, ezt a melegséget a szívemben. Akkor nem érezném ilyen jól magam, a tudattól, hogy aggódik értem. Viszont most ez a tudat hatalmas boldogsággal tölt el. Éreztem, ahogy elengedett, de én nem akartam ezt. Azt akartam, hogy maradjon itt velem, hogy öleljen még egy kicsit, hogy ne engedjen el. Nem értettem miért érzek így. Végül magamra hagyott, én pedig elkezdtem megcsinálni a teát.
Mikor elkészültem mosolyogva vettem az irányt a fürdő felé, hogy szóljak a barátnőmnek, hogy kijöhet. Azonban legnagyobb meglepetésemre, nem hogy kijött volna, hanem egyenesen engem is behívott magához. Nagy nehezen rávettem magam, hogy bemenjek. Bent pedig a kezébe adtam a bögréjét. Tekintetem akaratlanul is elkalandozott a habokon. Kíváncsi voltam rá, hogy vajon most hogy nézhet ki.
Nem volt egyszerű dolog rákényszerítenem magam, hogy szakítsam el a tekintetem a habfürdőről, és hogy állítsam meg a gondolataim, amik folyamatosan csak a szobában látottak körül forogtak. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy megtegyem a lépéseket, először a tekintetemet emeltem a lány arcára, majd a gondolataimat rendeztem valamennyire. Végül pedig megszólaltam.
- Nem nagy ördöngösség. Egyszerű citromfüves tea, eperrel, meg egy kis naranccsal de, csak mert szeretem a narancs ízét. Kicsit olyan savanykás. – Mondtam mosolyogva, bár láttam, hogy a gondolatai teljesen máshol jártak. Tudtam, hogy én rángattam ki a gondolatok közül, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is jól járt volna vele, ha némán bámulunk magunk elé.
Mellesleg én egy idő után biztos elkezdtem volna beszélni és akkor ki tudja mi jött volna ki a számon. Talán valami olyasmi, hogy elképesztően csinos vagy esetleg, hogy jól áll a habfürdő. Viszont az biztos, hogy ezzel csak azt értem volna el, hogy kínos pillanatok elé állítom magunkat. Márpedig az most nem nagyon kellene. Így is elég furcsa volt a szobában történt eset is. Nem mondom, hogy kellemetlen volt, mert nem volt az, csak furcsa volt, hogy úgy reagáltam, ahogy. Ez minden.
Következő szavaira megakadt a lélegzetem és komolyan pár másodpercig nem is vettem levegőt. Megint a fülemig pirultam, ahogy visszagondoltam az eseményekre. Még szerencse, hogy ő sem nézett rám. Csak a habot bámulta. Lassan letettem a bögrémet, majd szinte csak megszokásból engedtem ki a hajam és a bal vállam felett átvéve az egész hajtömeget elkezdtem piszkálni. Azt hiszem zavarba jöttem.
- Én… izé… az van, hogy… Tudod… - Cserben hagyott a lepcses szám. Egy mondat nem sok annyi sem jött ki rajta. Miért kell mindig a legrosszabbkor elmúlnia a szófosásomnak? Miért nem merek megszólalni? Miért nem merem elmondani neki, hogy teljesen felkavar most minden? Hogy tetszett a látványa és nem tudom megmagyarázni magamnak miért. Mi a fenéért nem jön ki egy szó se a torkomon?
Lehunyom a szemem és magam elé képzelem a lelki világom, benne az idegesítő zanpakutoummal. Szinte tudom, mit mondana. Valami olyasmit, hogy „Szedd már össze magad, királylány! Nem fog megenni!” Vagy valami olyat, hogy „Gyerünk, te gyávák mintapéldája. Aki mer, az nyer!” Mindig ilyen viccekkel próbál megnyugtatni, de általában csak azt éri el, hogy felhúzom magam az ostoba becenevek miatt. Most viszont jól jött, hogy ilyen. Egy kicsit, egy nagyon kicsit magamhoz tértem attól, hogy rá gondoltam.
- Miattad. – Mondtam nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Ostobának fogsz találni, hiszen még én sem értem magam, de… - Megakadtam. ~Gyerünk! Na, mondd ki! Most!!!~ Sikítottam magamban. - Nem tudok vele mit csinálni. Elállt a lélegzetem tőled és… és nem tudtam magamnak parancsolni. Elgyengültek az izmaim, mintha cukorból lennének. A szívem a torkomban do… Dobog! – Úgy döntöttem nem használok múlt időt, hiszen most is ott dobogott a szívem. - Ami~chan… te gyönyörű vagy – Suttogtam a végét már olyan halkan, hogy én is alig hallottam. Vajon ő meghallotta? S ha igen, akkor mit gondolhatott rólam? Elrejtettem az arcom a hajam mögé, nem mertem rá nézni, hiszen még akkor is fülig vörös voltam.

42
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 25, 01:29:26 »
Két újonc, egy vásznon


Amíg Chimatsuri-ról beszéltem végig a kézfejem bámultam. Valahogy ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek. Nem szeretem gyengének érezni magam. Most mégis ez a helyzet. Tudom, hogy ostobaság, amit csinálok, de egyszerűen a hideg kiráz attól a férfitól a lelkemben. Azok a szemek, amik kínzásra éheznek, a vigyor, ami felállítja a szőrt is az emberek hátán. Jobban érzem magam, ha nem kell vele foglalkoznom, bár magam is pontosan tudom, hogy egyszer túl kell lépnem ezen az egészen. Mind a kettőnk érdekében.
Ekkor meglátom Ami~chan kezét a kezemen és szinte azonnal érzem is. Viszont a puha érintést egy apró bizsergés követi a gyomrom környékén. Legnagyobb sajnálatomra, viszont hamar el is múlik a bizsergés. Pedig élveztem, de a bizsergés nem tűnik el nyom nélkül, ugyanis a szívem elkezdett olyan gyorsasággal verni, mintha most futottam volna le, ezer kilométert.
- Ezt nem most találtad ki, mi? – Jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon, ahogy felnézek rá. - Igazad van, de higgy nekem te is ugyanígy éreznél, ha rá kellene ébredned, hogy a lelked legmélyén igen is egyetértesz egy ilyen gerinctelen, gyilkossal. Igazából nem is tőle félek, hanem attól, hogy egy nap én is olyan leszek. – Kuncogok egyet, majd folytatom. - Képzelheted, hogy megijedtem, mikor rájöttem, hogy véralapú lélekölőkardom van. Meg akkor mikor megtudtam, hogy az én vérem használja. Néha azt hiszem, hogy élvezi, hogy idegesít.
Gondolataim most a zanpakutoum körül forognak. Ritkán gondolkodok el a kapcsolatunkról. Pedig elméletileg az én osztagom arról híres, hogy jól megértik egymást a kardok és a gazdáik. Bezzeg én. Én vagyok a kivétel, ami erősíti a szabályukat. Vagyis ez nem teljesen igaz. Hiszen értem én, hogy mit akar, meg miért, megértem én az okokat, amiket felhoz, csak megrémiszt. Nem tartom természetesnek az ilyen gondolkodást. Pedig legbelül tudom, hogy egyet értek vele, és ez a legrosszabb.
Szerencsére a beszélgetésünk hamarosan másfelé terelődik, így én megint a mosolygós önmagam lehetek. Nevetve mesélek neki, és szinte egy percre se fogom be azt a hatalmas számat. Még szerencse, hogy nem tudok rendesen gondolkodni, ha elkezd belőlem folyni a szó. Mivel, akkor most biztosan nem lennék képes ennyit beszélni. Ha tudnék gondolkodni, akkor éppen azon járna az eszem, hogy hogyan lehet valakinek ilyen szép smaragdzöld szeme, mint a lánynak előttem.
A fekete haja, tökéletesen keretezi az arcát és olyan aranyos pisze orra van. Komolyan mondom ő egy igazi kismacska, a legszebb kismacska, akit valaha láttam. Csoda hogy tudok beszélni és nem csak nézem őt, pedig legszívesebben azt csinálnám, de fogalmam sincs, hogy miért. Biztosan ostobának nézne, ha bámulnám és ez az egyetlen dolog, ami arra késztet, hogy folytassam inkább a beszédet. Nem akarom, hogy ostobának tartson, azt nem tudnám elviselni.
Ő az első olyan személy, akinek érdekel a véleménye. Azt akarom, hogy kedveljen, hogy tényleg igazi barátok lehessünk. Igazi jó barátok. Vagy már azok is lettünk? Azért érzem ilyen jól mellette magam és azért akarok mindenáron minél több időt vele tölteni? Ezért érezném ilyen furcsán magam, mikor rám néz, vagy hozzám ér? Csak ez lehet az oka, nem? Legalábbis azt hiszem ez az oka.
Kérdések tömkelegével a fejemben segítek neki összepakolni, mielőtt elindulnánk hozzá. Majd megint belekezdünk egy kis beszélgetésbe, ami eltereli a figyelmem a megválaszolatlan kérdéseimről. Viszont, mikor már félúton vagyunk a kilencedig osztaghoz, hirtelen elkezd esni az eső, aminek hála úgy megázunk, mintha ruhástól zuhanyoztunk volna le.
Mikor elérünk, a szobáját egyenesen a fürdőszobába tuszkol, őszintén be kell vallanom először nem értem, hogy miért bámul rám, úgy mintha csodát látna. Azonban hamar elterelődik a figyelmem, hiszen rájövök, hogy milyen gyönyörűen is néz ki így megázva a barátnőm. Olyan szépen néz ki, ahogy a vízcseppek ott lebegnek a szempilláin, mint valami tündér az emberek meséiben.
Még mielőtt jobban el tudnám veszteni a fejem a látványától elmegy, hogy hozzon nekem valami ruhát. Viszont mikor visszatért csak két törölköző volt nála. Ez elsőre meglep, de hamar mosolyogva túlteszem rajta magam és elfogadom az ajánlatot arra, hogy vegyek egy meleg fürdőt. Tényleg rám férne egy jó fürdés, úgyhogy nem sokat ellenkezek.
- Persze, hogy aggódok érted, hiszen a barátom vagy. – Mondom, igyekezve, hogy ne hallatszódjon a hangomon, hogy mennyire meghat az az elképesztően gyönyörű mosoly, amit éppen most villant meg felém. Még életemben nem láttam ilyen szép mosolyt. Azt hiszem, ha nem menne el, akkor most én lennék, aki minden látszólagos ok nélkül bámulná.
Mikor magamra maradok, lefürdök a meleg vízben. Ami~channek igaza volt. Tényleg jól esik egy kis fürdő, egy ilyen elázás után. Miután végzek a fürdéssel, felkötöm a hajam egy kontyba, hogy ne fázzon tőle a nyakam. Aztán pedig úgy döntök, megkeresem a barátnőm és felajánlom neki, hogy megcsinálom azt a bizonyos nyugtató teát, amit az Akadémia alatt tanultam.
Mosolyogva éppen a mondat közepén nyitok be a szobába, ahol a lány van, de amit látok, attól ledermedek. Gondolom éppen valamit keresett a polcban, csak azt nem értem miért meztelenül? Természetesen gyorsan megpróbálja eltakarni magát, de már rég késő. Fülig vörösödve fordulok sarkon és sietek ki a szobából. Közben agyamban egyetlen egy hatalmas kérdés forog. Miért?
Mégis miért tetszett a látvány? Miért éreztem rá késztetést, hogy ott maradjak? Ez nem normális. Miért ver így a szívem? Valaki, akárki. Mondja meg, hogy mi a bánat ez? Könyörgöm. Tőlem még Chimatsuri is lehet, csak valaki mondja, hogy nem őrültem meg, amiért tetszett, a látványa, amiért az egekben van a pulzusom.
Remegek, a kezeim és a testem nem engedelmeskedik nekem. Egyszerűen nem bírom abbahagyni a remegést. A kép a fejemben még mindig élénken él, azt hiszem beleégett a memóriámba és az a furcsa, hogy nem a rossz módon. Ez olyan kellemes, de akkor miért nem tudom lenyugtatni a remegő tagjaim. Annyira elfoglalnak a gondolataim, hogy észre se veszem, hogy Ami~chan kijött utánam. Csak akkor érzem meg a jelenlétét, mikor hátulról átölel, és a hátamra teríti egy pulóvert.
Legnagyobb meglepetésemre, a remegés hamarosan elmúlt, éreztem, ahogy a tagjaim elengedik magukat. Lehunytam a szemem, ez olyan kellemes érzés. Bár tudnám miért az? Hallom, amit mondd és érzem, hogy a szívem megtelik boldogsággal, már attól a tudattól is, hogy aggódik értem.
~ Nem akarom, hogy elmenj! Maradj még itt! ~Török ki magamban, azonban nem teszek semmit, csak szó nélkül hagyom, hogy elmenjen. Nem tudok mást tenni, csak bólintani, ahogy bemegy a fürdőbe. Én pedig felhúzom a pulóvert, ami pont akkora, hogy ott takarjon, ahol kell, majd nekiállok a tea elkészítésének.
Először csak a teára koncentráltam, de hamarosan hagytam, hogy a gondolataim szabadon járhassanak a fejemben. Természetesen Ami~chan körül. Nem tudtam segíteni a dolgon, folyamatosan az járt az eszemben, hogy vajon hogy nézhet ki fürdés közben. Vajon akkor is olyan aranyosan mosolyog, mint a kismacska? Biztos gyönyörű a vízben. Várjunk, miért is gondolkodom ilyeneken?
Mikor elkészülök a teával, mosolyogva rakom fel a két csészét egy kis tálcára, amit találtam. Mivel úgy gondoltam, majd a szobájában megisszuk a teát. Így fogtam magam és kezembe véve a tálcát elindultam a fürdő felé. Útközben viszont egy kis fekete macska jelent meg a lábamnál. Lehajoltam és megsimogattam a fejét, majd a fürdőajtóhoz mentem és bekopogtam.
- P…persze. Miért ne? – Nyögöm ki nehezen. Nem akarom elhinni, hogy bemehetek hozzá. Mikor pont az előbb gondolkodtam azon, hogy… Nem! Ez nem helyes. Nem szabad ilyeneken gondolkodnom. Veszek egy mély levegőt, majd benyitok hozzá.
A lassabbnál is lassabban nyitom ki az ajtót és megyek be. Igyekszem a szemem az arcán tartani. Több kevesebb sikerrel. Kezébe adom a teát, majd kérésére leülök arra a kis székre, amin már akkor is megakadt a tekintetem, mikor fürödtem. Nem értettem minek egy fürdőszobába szék, de most kifejezetten hasznosnak tűnik. Számhoz emelem a teám és lassan inni kezdem.
- Miről lenne szó? Csak nincs valami baj? Mellesleg óvatosan a teával, kicsit forróbb lett, mint amilyenre akartam. – Mondom neki arcomon egy halvány mosollyal. Minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy a tekintetem ne kalandozzon el, de valahogy sikerül megvalósítani a lehetetlent.

43
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 24, 02:33:56 »
Két újonc, egy vásznon


Saját magamat is meglepem, mikor gondolkodás nélkül csúszik ki a számon az egyik legnagyobb titkom. Szerintem az osztagomban mindenki tisztában van vele, hogy én a kidout részesítem előnyben, és csak akkor használ a lélekölőm, ha már végképp nincs más választásom, de azt csak kevesen tudják az egész Lelkek Világában, hogy egy ideig én bizony meg akartam szabadulni ettől a kardtól. Nem lepődök meg, mikor Ami~chan visszakérdez, s bár normál esetben elterelném a beszélgetés menetét, most valahogy kibukik belőlem minden.
- Tudod… Chimatsuri más, mint a legtöbb zanpakutou. Mikor először használtam, majdnem halálra ijedtem tőle. Sose éreztem még olyat. Nem is tudom rendesen leírni. Éreztem, ahogy áradt belőle a lelkesedés. Egyszerűen éhezett arra, hogy használjam, hogy fájdalmat okozzon valakinek. Én nem ilyen vagyok. Féltem tőle és még most is félek. Félek, hogy egy nap elhatalmasodik felettem és olyan dolgokra vesz rá, amit nem akarok. Lehet, hogy olyan meggondolatlan, mint egy hároméves kisgyerek, de olyan akaratos is, és megvan az ereje, hogy megszerezze, amit akar. Én nem vagyok ilyen, én nem akarok másokat kínozni, megölni, minden lépésem meggondolom, és csak akkor alkalmazok erőszakot, ha már nincs más lehetőség. Ő viszont a szöges ellentétem és ezt kezdetben egyáltalán nem tudtam elfogadni. Ne érts félre, Chimatsuri egy igazán hűséges kard, csak valamiért olyan a kisugárzása, hogy megfagy az ereimben a vér tőle.
Mesélek el neki mindent, ügyelve rá, hogy véletlenül se nézzek a szemébe. A kezemet bámulom, nem szeretek a katanámról beszélni. Gyengének érzem magam a félelmem miatt. Bár legbelül tudom, hogy egyszer képes leszek úgy beszélni vele, hogy nem lesz a fejemben az az idegesítő hang, ami azt suttogja, hogy figyeljek mindenre, mert nem tudhatom, mikor támad meg. Nem kellene így viselkednem vele, hiszen eddig még mindig csak segített, de egyszerűen nem tehetek róla. Ugyanolyan önkénytelen ez a félelem, mint az a furcsa érzés, ami most a markában tart.
A gondolataim a szomorkás és komoly témáról hamarosan sokkal kellemesebb terepre vándorolnak, ahogy a beszélgetésünk is új mederbe ér. Boldogan válaszolgatok neki és egy pillanatra sem fogom vissza magam. Hagyom, hogy minden visszafogott gondolatom kibukjon belőlem. Élvezem, hogy végre valakivel ilyen nyitottan beszélhetek. Hogy végre nem kell visszafognom magamat, és azt mondhatok, amit akarok.
- Ugyan, semmiség. Csak az igazat mondom. – Mosolyodom el, ahogy figyelem, amint egy fekete tincsével játszik. Majd tartok neki egy kiselőadást neki az osztagomról. Meg a kapitányomról. Szerintem nincs olyan osztag, ami ne tudna a mi kis osztagháborúnkról a 10., 11., és 12. osztaggal, ami csak még viccesebbé teszi ezt az egészet. Mind a ketten nagyot nevetünk, mikor egy olyan elképzelt helyzetet vázolok fel, ami valószínűleg sosem fog megtörténni.
Ezek után a beszélgetésünk elhalkul, és mi megint belemerülünk a vonalak világába és a saját gondolatainkba. Mert be kell vallanom, van miről elmélkednem. A lelkemben kavarognak az érzések, mind boldog érzések. Fogalmam sincs, hogy mi ezen érzések sokaságának a megnevezése, de abban biztos vagyok, hogy Ami~channek köze van a dologhoz. Csak azt kellene kitalálnom, hogy mégis milyen formában is van köze hozzá.
Bár lenne valaki, aki segítene eligazodni ezen a furcsa érzelem halmazon, de sajnos senki sincs, aki ebben segíteni tudna. Na, jó hazudok, van valaki, aki tudna, de vele nem vagyok hajlandó tárgyalni. Nem fogom a segítségét kérni, nem, ha nem muszáj. Én bizony nem fogok önként beszédbe elegyedni a zanpakutoummal. Igaz, ha sokáig hisztizek, hogy nem értem mi van velem valószínűleg meg fogja unni a dolgot és berángat a lelki világomba egy kis konzultációra.
Az igazat megvallva nem tudom, hogy ennek örülnöm kellene-e, de valahogy jól esne most, ha Chimatsuri kioktatna, hogy mi is a helyet most a lelkemben. Hiszen ő pontosan tudja, hogy mi van velem. Azonban nem biztos, hogy elmondaná. Szeret kínozni, engem is, de észrevételem szerint ezt csak azért csinálja, mert rajtam kívül nincs más, akit piszkálni tudna. Lehet, hogy mégis megszegem a saját magamnak tett ígéretem és magam keresem fel a kardom. Mi a fene van velem? Képes lennék beszédbe elegyedni a rettegett lélekölőmmel, csak azért, mert kíváncsi vagyok rá, hogy mi folyik most bennem.
Miért nem értem, hogy mi van velem, most, hogy megismertem Ami~chant. Mert, biztos köze van ehhez az egészhez a lánynak, hiszen eddig még életemben nem éreztem ilyen furcsa érzelem kavalkádot, mint ami akkor fog el, mikor ő rám mosolyog, vagy nevet. Miért nem tudom mi ez? Megbolondultam volna, hogy képes lennék még a saját félelmemmel is szembe szállni? Ahogy ezen gondolkodok, elkészülnek a rajzaink és a nyomasztó érzelmeimet elfeledteti velem a beszélgetésünk.
- Akkor megnyugodtam! Nem akartam volna, hogy baj legyen belőle, hogy a ti osztagotok területén vagyok. Azt hiszem, lassan az agyamra megy az osztagom paranoiája. Pedig ez egyáltalán nem egészséges. Viszont még mindig fényévekkel jobb, mint az összeesküvés elmélet gyártás. Nálunk lassan már az a gyanús, ha valaki igazat beszél. Bár szerintem ez csak azért van, mert egyesek túl komolyan veszik ezt a bugyuta osztag háborúsdit. – Mondom mosolyogva, s megint túl szaporítva a szót.
Összeszedtük a dolgainkat, majd elindultunk az osztaga felé. Nagyokat nevettünk és mosolyogtunk. Régen éreztem már magam ilyen jól és felszabadultan. Félúton azonban elkapott minket egy nyári zápor. Természetesen bőrig áztunk, ahogy az annak rendje és módja. Szerencsére a rajzcuccaink nem áztak szét, mivel sikerült annyira elrejtenünk, hogy ne legyen bajuk. De azt hiszem mi már sokkal rosszabb helyzetben voltunk, mintha csak ruhástól beálltunk volna a zuhanyzó alá.
Mikor elérjük az osztagának a kapuját, ő biccent az őreiknek, én pedig mosolyogva ismétlem meg a mozdulatot. Ha nem szakadna úgy az eső, mintha dézsából öntenék, talán megállnánk beszélni velük, de jelenleg nem lenne bölcs döntést ezt tenni. Így folytatjuk az utunkat, amíg végre valami tető kerül a fejünk felé. Hála az építőknek a fedett előterekért és átjárókért, most nagyon kellemetlen lenne nélkülük.
Amint elértük a szobája ajtaját, ő kinyitotta és egyenesen a fürdőszobája felé tuszkolt engem. Először kicsit furcsán éreztem ez miatt magam, mintha végigfutott volna a bizsergés a hátamon az érintésének hatására. Viszont gyorsan eltereltem erről a dologról a gondolataim és inkább én is kicsavartam a ruhámban lévő víz nagy részét, ahogy Ami~chan csinálta előttem.
- Köszönöm. Ne is aggódj az miatt, amúgy se szeretem a bő ruhákat. A lényeg, hogy száraz legyen. Nem kellene elkapni valami nyavalyát. – Mondom kuncogva, ahogy elindul ki a fürdőből. Hirtelen azonban megáll és csak bámul rám. Kíváncsian pislogok rá. Mit láthat rajtam, ami olyan érdekes? Csak meg vagyok egy kicsit ázva, de hát ő is meg van áz… Ekkor azonban megáll a lélegzetem.
Milyen cukin néz ki, így megázva. Tényleg olyan, mint egy kismacska. A haja most sokkal feketébb, mint korábban volt és még látszanak rajta az esőcseppek, ahogy a ruháján is és az arcán is. Még lehet látni, ahogy a szempilláin ott csüngenek a vízcseppek. Mint egy kismacska, akit éppen most fürdettek meg. Miért nem kapok levegőt a látványtól?
Szerencsére hamarosan elindul, és megint képessé válok a légzésre. Mikor egyedül maradok a szobában, a falnak támaszkodok. Biztos megfáztam, hogy ilyen furcsa érzések fognak el. Az nem lehet, hogy ilyen könnyen megfázzak, ilyen még sose volt. Áh, ez biztos természetes reakció, ha az ember valaki olyannal találkozik, aki megérti, és akire igazi barátként tekinthet.
- Tökéletes lesz. Jobb, mint a vizes ruhák, az egyszer tuti. Most, hogy így említed, lehet, hogy nem lenne ostobaság megfürdeni. Persze csak, ha komolyan gondoltad az ajánlatot. Akkor én meg is fürdenék, és ha készen vagyok, szólok, hogy te is fel tudj melegedni. Rendben? Nem akarom, hogy megbetegedj. – Mosolygok kedvesen rá. Most valahogy cserben hagytak a szavak. Nem bírok annyit beszélni, mint amennyit eddig. Lehet, ez azért van, mert az agyam leginkább azzal van jelenleg elfoglalva, hogy hideg van, és hogy fogalma sincs, hogy milyen érzések kavarognak bennem most.
Hamarosan magamra hagy a fürdőszobában, én pedig beállok a zuhany alá és élvezem, ahogy a meleg víz elmulasztja a remegésem egy részét. Lehunyom a szemeim, hogy el tudjak lazulni. Kellemes érzés, bár először meglep, hogy a gondolataim Ami~chan körül kezdenek el forogni. Viszont egy cseppet sem bánom ezt, hiszen kellemes érzés kerít hatalmába, mikor ő jár a gondolataimban.
Mikor már úgy érzem, hogy eléggé felmelegedtem, kimászok a zuhanyból és megtörölközök, majd a száraz törölközőt magam köré tekerem. Kicsavarom a hajam, majd a szárazon maradt táskám egyik zsebéből kiveszem a vizemet, arról pedig leszedem a hajgumit, amit azért tartok az üvegen, hogy ha melege lenne a nyakamnak, akkor fel tudjam kötni a hajam, de most más szolgálatot fog tenni.
Szokásommal ellentétben most nem egy copfba kötöm a hajam, hanem egy kisebb kontyba, hogy lehetőleg ne nagyon érjen a nyakamhoz a vizes hajtömeg. Mikor ezzel készen vagyok, kimegyek a fürdőszobából és kicsit ismerkedek a szobájával. Majd kíváncsian kezdem el keresni a lányt, közben pedig hangot adok az ötletemnek.
- Ami~chan készen vagyok. Mit szólnál hozzá, hogy ha csinálnék teát, amíg te… - Mondanám végig a kérdésem, ahogy benyitok az egyik szobába. Hát, a szobában ott is van az új barátnőm, csak hát éppen ruha az nincs rajta. Lemerevedek, tágra nyílt szemekkel. Természetesen nem ez az első alkalom, hogy így látok egy lányt, hiszen az Akadémián is mindig csoportosan jártunk fürdeni és mindig egymást váltottuk a tus alatt. Viszont ez az első alkalom, hogy a látvány ilyen furcsa bizsergést vált ki bennem.
- B… bocsi… Akkor én, megcsinálom a teát…- Nyögöm ki végül fülig pirulva és sarkon fordulva. Érzem, ahogy a szívverésem vagy tízszeresére gyorsul. Lassan megyek ki a konyhába és ott leülök az egyik székre. Mély levegőt veszek, de egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből a képet, és minél tovább van az elmémben a kép, annál gyorsabban ver a szívem és érzem, ahogy gombóc nő a torkomban. Még azt is elfelejtem, hogy miért és jöttem ki a konyhába. Hosszú percek kellenek hozzá, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat, de még így is érzem, hogy remegnek a kezeim, ami egy kicsit aggaszt.

44
Lezárt küldetések / Re:Kicsi a bors, de erős
« Dátum: 2016. Aug. 23, 01:38:00 »
Mosolyogva érek haza este az edzésemből. Kivételesen zanjutsura fektettem a hangsúlyt. Így legalább egy darabig nem fogom álmomban azt hallgatni, ahogy a saját zanpakutoum unszol, hogy gyakoroljak már vele, mert így sose fogok előrébb jutni. Mintha sokkal előrébb akarnék jutni. Így is majdnem szívrohamot kaptam, mikor megtudtam, hogy több, mint négyszáz év után végre tiszti rangra tettem szert.
Most viszont nem óhajtok az ilyen gondolatokkal foglalkozni. Főleg úgy nem, hogy hosszú napok óta először nem fő le rólam az egyenruha. Mostanában a szokásosnál is melegebb volt, így most elmondhatatlanul jól esik a hűvös szél, ami mindent átjár, ahogy hazafelé tartok. Az ajtón belépve viszont hőség fogad.
Arcomról egy perc alatt lelohad a mosoly, s szinte azonnal rohanok az ablakhoz, hogy beengedjek valami friss levegőt, mielőtt élve megfövök idebent. Amint kinyílnak, az ablakok megcsap a kellemes hűvös. Nem szokásom nyitott ablaknál aludni, de ma nem leszek olyan ostoba, hogy ezt tegyem. Nem nincs az a pénz, amiért én vállalom a kazánban alvást.
A szokásos esti rutinom végeztével szinte bezuhanok az ágyba. Pedig hazafelé még azon gondolkodtam, hogy meg kellene innom egy teát, hogy el tudjak majd aludni, hát úgy tűnik egyáltalán nincs szükségem arra a nyugtató teára. Magamtól is akkorát alszom, mint már nagyon régen.
Reggel arra kelek fel, hogy hideg van. Nyöszörögve nyújtózkodom egyet, majd kinyitom a szemem. Körbenézek a szobában és a takarómat az ágyam mellett találom a földön. ~Így nem csoda, hogy fáztam.~ Morgolódom, ahogy kimászom az ágyamból. Nagyokat ásítva megyek ki a konyhámba, hogy feltegyek egy kis vizet a kávémhoz.
Amíg a kávévizem forr, én gyorsan lezuhanyozom, majd még a törülközőmbe csavarodva leveszem a vizet a tűzről és elkészítem a kávém. Természetesen sikerült ihatatlan melegségűre forralni a vizet, így hát elhatározom, hogy felöltözöm, amíg kicsit kihűl. Nem is gondolkodom, mikor belebújok az egyenruhámba. Csak akkor eszmélek fel, mikor meglátom magam a tükörben.
Borzalmasan nézek ki. Elfintorodok, majd felkapom a fésűm és rendbe teszem a hajam. Mivel még mindig meleg van, így úgy döntök, hogy felkötöm a hajam. Elégedetten nézek végig magamon, majd sarkon fordulok és kimegyek a konyhába. Nyugodtan ülök le a székemre és elkezdem kortyolgatni a kávém.
Éppen mikor már meginnám az utolsó kortyot, vendégem érkezik az ablakon keresztül. Kitartom felé a kezem, de a lepke inkább a csészémre szállt, majd a vállamra. Megforgatom a szemem, ez gondolom azt jelentette, hogy be kellene fejeznem. A csésze félúton megáll a levegőben, ahogy meginnám az utolsó kortyot is. ~Az Első Osztaghoz kell mennem? Miért?~ Húzom fel a szemöldököm.
Miután a pokollepke elszáll, gyorsan megiszom a kávém maradékát, majd az órámra pillantva, elhúzom a szám. Ilyen korán az Első Osztagnál, vajon mi lehet az oka? Elmémben ezer meg ezer féle elmélet fordul meg a pillanat tört része alatt, de azonnal megálljt parancsolok a gondolataimnak és inkább elindulok.
~Felesleges azon agyalnom, hogy mit akarnak. Úgyis megtudom, ha odaérek. Addig meg csak plusz stressznek teszem ki magam. Erre pedig pont nincs szükségem.~ Megrázom a fejem, hogy kitöröljem a lényegtelen aggodalmat a tudatomból, majd folytatom az utam. Mikor megérkezem az 1. osztaghoz már többen is állnak ott.
Történetesen két fehér hajú nőt látok és mellettük… Egy pillanatra tágra nyílik a szemem, majd szélesen elmosolyodok. Magam sem tudom miért. Kicsit lassítok a lépteimen, majd mikor elérek, hozzájuk szépen kötelességtudóan fordulok a kérdezőm felé és meghajolok előtte.
- Kawayoshi Natsumi a 7. osztag 6. tisztje. – Alig hogy befejeztem máris egy ismerős nyomást érzek a nyakamon. Szinte fel se tudok eszmélni, mikor Ami~chan a nyakamba ugrik. Mosolyogva ölelem magamhoz, közben pedig igyekszem minél jobban elnyomni magamban, hogy mennyire élvezem, mikor ezt csinálja.
- Én is örülök neked Ami~chan. Igen ide, de ha megfojtasz, nem tudok sokáig maradni. – Kuncogom, miközben elenged. Kicsit sajnálom, hogy nem csüng még egy kicsit a nyakamban, de azonnal eltűntetem a gondolatot a fejemből. Nem azért vagyok itt, hogy a saját érzelmeim kibogozásával foglalkozzam, pedig szívesen töltenék időt Ami~channel, hogy kiderítsem mi is folyik bennem azóta, hogy ismerem.
Még egy lány csatlakozik hozzánk. Őt sem ismerem, de nincs is időm megnézni magamnak, hiszen az a fehér hajú nő, akinek a kezében dossziék vannak, bevezet minket az osztagba, annak is egy félreeső részében. Hirtelen rossz érzés fog el, itt valami nincs rendben. Vajon mégis mi lehet mindennek a háta mögött?
Kérdésemre hamarosan válasz is érkezik. Vagyis valami válaszféleség, mert most még jobban összezavarodtam, mint eddig. Viszont legalább azt megtudtam, hogy küldetésre fogunk menni a jelek szerint biztosan. A történetet érdeklődve hallgatom, nehezen tudom elképzelni ezt az egész percek alatt felépülő képződményes dolgot. Azonban a szemeim nem hazudnak, és tisztán látom, hogy a felénk nyújtott két képen tényleg percekkel egymás után készült és tényleg az egyiken nincs, ott a fekete domb a másikon pedig ott van.
Miután mind jól megnéztük a képeket a nő folytatta a magyarázatot. Kíváncsian hallgattam, ahogy arról beszél, hogy milyen erős is a lélekenergia, ami abból a valamiből árad. Ahogy elgondolkodom, a helyzetem rájövök, hogy bizony mi azért vagyunk itt, hogy megtudjuk mi ez a valami, ami nekem speciel kicsit sem szimpatikus. A nő ki is jelenti, amit már sejtettem. Ezek után egy nagy csomó kérdés lát napvilágot. A legtöbb kérdés, ami bennem megfogalmazódott el is hangzik.
- Nekem is lenne egy kérdésem. Ez a képződmény, ugyebár lélekenergia lapú. Van rá lehetőség, hogy magához vonz lidérceket? – Tudom, hogy ez nem a legkreatívabb kérdés volt. Viszont jelenleg ez izgat a legjobban. Azért jobb lenne, ha tisztában lennénk vele, hogy várhatunk-e támadást, vagy viszonylag nyugodtan fogjuk lerendezni ezt a küldetést.
Kísérettel megyünk el a Seikai-ig, de onnan már csak négyen megyünk tovább. Megnyugszom, hogy baj nélkül átértünk a kapun, de a nyugalmam hamar füsté lesz, hiszen, amint kiteszem, a lában az erdőbe megérzem azt a nyomasztó lélekenergiát. Nem kell több fél percnél, hogy rájöjjek ez bizony lidérceredetű. Nem érzem pontosan, hogy honnan ered ez a hatalmas lélekenergia, de nincs szükségem sok időre, hogy felfedezzem, a fák között a fekete dombot, ami kísértetiesen mered előttünk.
Személy szerint én megnézném azt a nagy dombot, de jelenleg nem én vagyok a csapat vezetője, hanem az a kis hölgy, akinél a dosszié van. Hirtelen felkapom a fejem és körbe-körbe tekintgetek, majd tekintetem megint a csapatom tagjaira emelem. Három lélekenergiát érzek a miénken és a fekete képződményén kívül.
~Egy ember és két… quincy? Az nem lehet… Bár meglepően hasonlítanak arra a lélekenergiára.~ Gondolkodom el. Egyszer régen még mikor kezdő shinigami voltam éreztem ilyen lélekenergiát, és ha jól emlékszem ez volt a nevük a gazdáiknak, de lehet, hogy csak én érzem rosszul a lélekenergiáikat a fekete domb miatt. Lehet, hogy csak egyszerű emberek, és mélyen remélem, hogy ez így van.
Gondolataimból Ami~chan csengő hangja ébreszt fel. Én is közelebb megyek a kis hölgyhöz, aki úgy néz ki jelenleg a főnökünk. Kíváncsian figyelek, s közben kedvesen mosolygok. Igen ez vagyok én, még a legelkeseredettebb helyzetben is képes vagyok egy mosolyt varázsolni az arcomra. Természetesen, attól, hogy a kis hölgyre nézek és várom az utasításait még figyelem a környezetem. Nem akarom, hogy a meglepetés erejével élve bárki is rajtunk üssön. Legyen az a bárki akármelyik faj képviselője.

45
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 22, 23:09:38 »


Két újonc, egy vásznon


Két elképesztően smaragdzöld szem bámul rám és én képtelen vagyok elfordítani a tekintetem. Olyan, mintha az a szempár megláncolta volna az enyémet. ~Megállt volna az idő? Mióta nézem őt?~ Teszem fel magamban a kérdéseket, amikre természetesen nem érkezik válasz. A csendet én töröm meg, igyekszem szavaimmal megnyugtatni őt.
Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva késztetést érzek rá, hogy kellemessé tegyem számára a helyzetet, hogy segítsek neki megnyugodni, hogy eltűnjenek azok a csúnya könnyek az arcáról. Ilyen, amikor valaki talál egy igazi barátot? Mert, ha igen akkor én nagyon örülök, hogy találtam egyet, és akármi is lesz, én mellette fogok állni, hogy az ilyen helyzetekben ne legyen egyedül.
Látom, ahogy szavaimra elvörösödik. Nem igazán értem ennek mi az oka. Én csak kedves próbálok lenni. Viszont ő minden magyarázat nélkül megint hozzám bújik, mint egy kiscica. Elmosolyodom, és megint elkezdem nyugtatni. Kezemet a fejére helyezem és óvatosan megsimogatom. Puha haja van, olyan mintha egy macska szőrét simogatnám. Egy igazi kismacska ez a lány. Egy kiscica lett a barátom.
Valahogy, ahogy ezen elkezdek gondolkodni egyre jobban, élvezem, hogy vigyázhatok rá. Nem értem magam, de érzem, hogy valami nincs rendben velem, mindegy egyes barátságos cirógatás után, ami arra szolgálna, hogy megnyugtassam, egyre furcsábban érzem magam. Ilyet még nem éreztem, ez nem idegesség, de nem is aggodalom, egyszerűen képtelen vagyok beazonosítani ezt az érzelmet. Ez lenne a barátság? Akkor még sose volt igazi barátom?
Ami~chan meghívott ebédre, amibe azonnal beleegyeztem, sőt még a kismacskáit is láthatom és vele lehetek. Az új barátnőmmel. Ennél jobban nem is alakulhatna ez a nap. Kis gondolkodás után felvetek egy délutáni programot. Végül is szabad napom van és fogalmam sincs, mit csinálnék egész délután. Így, hogy ő ott lesz velem, legalább abban biztos lehetek, hogy nem fogok unatkozni.
Nagyon megörült az ötletemnek, annyira, hogy megint szorosan magához szorított, de már annyira, hogy majdnem felborultunk. Elnevettem magam. Úgy tűnik mániája az ölelkezés. Normál esetben már az első alkalom után kiakadtam volna. Nem szeretem, ha valaki az intim szférámban turkál, azonban Amaya jelenléte ebben a bizonyos szférában egyáltalán nem zavar.
Ha lenne rá időm, biztosan elkezdenék filozofálni ennek a furcsa dolognak az okán, de nincs rá alkalmam, hiszen megint folytatjuk a beszélgetésünket. Ez pedig elterelte az összes gondolatom arról, hogy miért is találom olyan furcsának, hogy nem borultam ki a személyes terem piszkálásától és miért is nyíltam meg ilyen hirtelen egy olyan lány előtt, akit csak most ismertem meg.
- Lehet benne valami. Bár én személy szerint nem értem mire jó az ilyen. Na, jó én is csináltam ilyet egy ideig, de már kinőttem belőle. Felesleges letagadni a dolgokat, ha egyszer az nem változta a tényen, hogy úgy van. El kell fogadni, hogy nem tudunk ellene mit tenni. Nem mellesleg sokkal nyugodtabb az ember, ha megtanul ezekkel a dolgokkal együtt élni. Én már csak tudom. Én jó hosszú ideig a saját zanpakutoumat tagadtam le. Sőt egyenesen meg akartam tőle szabadulni.
Meglepődök magamon. Nem szoktam ezt az információt megosztani másokkal. Eddig legfeljebb, ha két ember tudta, hogy mennyire ellene voltam a katanámnak. Persze azzal mások is tisztában vannak, hogy nem szeretem használni, és hogy az esetek többségében elkerülöm a zanpakutouval történő harcot, de az nem tudják, hogy egyenesen féltem és még most is tartok a kardomtól. Bár most, hogy már bevallottam magamnak, hogy ő igenis a részem, már nyugodtabban tudok vele együtt élni.
Megered a nyelvem, nem fogom vissza magam, egy cseppet sem. Pedig nem szoktam ennyire kockára tenni mások türelmét. Általában még akkor is visszafogom magam, ha az illető engedélyt ad nekem rá, hogy beszéljek. Tudom, hogy nem szeretik, ha valaki sokat jártatja a száját, de jelenleg nem tudok ellenállni a vágynak, hogy teljesen megnyíljak előtte. Egyszerűen nem tudom visszafogni magam, csak folyik belőlem a szó, mintha muszáj, lenne neki.
- Te sem panaszkodhatsz szépség terén Ami~chan. – Amikor kimondom az általam kreált becenevet, hirtelen nagyot dobban a szívem. ~Ez meg mi a bánat? Mi történik velem?~ Lepődök meg saját magamon, majd zavarom elrejtendő megint megszólalok. - Mellesleg szerintem azokat egyetlen nő sem érdekli. Szerintem azt se vennék észre, ha valaki anyaszült meztelen rohangálna körbe-körbe az udvaron. Bár azt hiszem akkor a Taichou kicsit kibukna. Vagy csatlakozna… Ki tudja nála, vannak furcsa pillanatai.
Nevetem el magam, ahogy elképzelem a helyzetet. A következőkben egy kiselőadást tartok az én imádott videojáték mániákus osztagtársaimról. Ami~chan pedig hangosan nevet az előadásomon. Én is mosolygok. Megmelengeti a szívem, hogy nevetni látom, főleg azzal a tudattal, hogy miattam nevet, hogy én idéztem ezt elő. Őszintén szólva ritkán szoktam ennyire örülni a nagy számnak, de most kifejezetten jó hasznomra van.
Miután befejezem a kis monológom, csend telepedik közénk. Élvezem az így kialakult légkört. Valahogy megtölt boldogsággal és sokkal, de sokkal vidámabb vagyok tőle, mint amilyen akkor voltam, mikor ma reggel kijöttem ide rajzolni. A csoda gondolta még akkor, hogy ma már úgy fogok elaludni, hogy egy új barátnővel vagyok gazdagabb.
Hamarosan visszakapcsolja a zenét a fülhallgatóba és mind a ketten elmerülünk a rajzainkba. A vonalak sokasága úgy kavarog a papíromon, ahogy a lelkemben kavarog a boldogság. Mikor megkapom a színeseket véglegesen életre keltem a papíron Ami~chant és a kismacskát. Amikor készen vagyok, egy pillanatra elgondolkodok, hogy mennyire nem adja vissza a kép a lány szépségét, de úgy határozok, hogy ennek ellenére is neki ajándékozom. Természetesen csak az után, hogy megdicsérem az ő rajzát is, ami egy igazi mestermű lett.
Már meg sem lepődök, hogy megint kapok egy hatalmas ölelést. Csak mosolygok rajta. Viszont ez az ölelés más, mint az eddigiek voltak. Most valahogy melegebbnek érzem. ~Normális, hogy ennyire élvezem ezt? Miért nem akarom elengedni? Mi a fene van velem? Natsumi! Térj magadhoz!~ Dorgálom meg magam az ölelés alatt. Azonban a gondolataim azonnal elszállnak, ahogy megérzem a parfümjét. Virágillatú, nagyon kellemes. Lehet, majd megkérdezem honnan szerezte.
Elpirulok, ahogy felé nyújtom a lapot és lányos zavaromban még el is fordulok tőle egy kicsit. Ekkor azonban megérzem a kézfejét az arcomon, mire a szívem iszonyatos gyorsasággal kezd el verni. Utoljára akkor csinált ilyet, mikor először láttam Chimatsuri-t. Ez azonban valahogy más, most nem a félelemtől gyorsult fel a szívem és nem hinném, hogy az miatt érzem, hogy hirtelen a torkomban dobog.
Mégis mi ez az érzés? Barátság? Senki se mondta, hogy az ilyen érzelmeket vált ki az emberből? Normális ez az egész? Vagy valami baj van velem? Magamban őrlődök, ügyelve arra, hogy ebből kifelé semmit se lehessen látni. Megtanultam már hogyan rejtsem el az érzelmeim, de előtte ez olyan… Nehéz, olyan mintha hazudnék neki és én nem akarok neki hazudni.
- Persze szívesen elteszem. Nem lenne jó, ha meggyűrődne. Majd nálad odaadom, akkor el tudod tenni. Szóval akkor elindulhatunk? Segítsek összehajtani a plédet? Oh, tényleg nem lesz baj, ha én felbukkanok nálatok? Mert, hogy nálunk nem nagyon foglalkoznak az ilyennel, amíg az a valaki nem 10., 11., vagy 12. osztagos, az tény, de nem tudom nálatok ez, hogy van. Nem akarok problémát okozni. – Magyarázom idegesebben, mint ahogy általában szoktam viselkedni.


Oldalak: 1 2 [3] 4