Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Kawayoshi Natsumi

Oldalak: 1 2 3 [4]
46
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 21, 22:28:54 »
Két újonc, egy vásznon


Megölelem, igen megölelem, mert miért ne csinálnám? Érezem, hogy szüksége van rá, hogy megtegyem. Én pedig szívesen teszem. Viszont mire ez megtörténik, ő már sírni kezd. Óvatosan letörölök egy könnycseppet az arcáról, nem állnak neki jól a könnyek. A vállamba fúrja az arcát, hogy elrejtse a könnyeit, mondanom sem kell, hogy ennek semmi haszna sincs. Ekkor felemeli a fejét és a szemembe néz. Hosszú ideig nem történik semmi, csak nézzük egymást. Miért érzem magam furcsán ez miatt?
- Senki sem tökéletes. Viszont pont a tökéletlenség tesz valakit tökéletessé. Ez így van mindenkivel. Velem is, akármelyik másik shinigamival is és veled is. Úgy vagy tökéletes, ahogy vagy. Ilyen tökéletlenül. Mellesleg, szerintem cuki. – Mondom, meglepően röviden, és hirtelen örülök, hogy a vállamba fúrja az arcát, így nem látja, hogy elpirulok. Óvatosan megsimítom a haját, hogy megnyugodjon és a tervem be is válik.
Hamarosan, kicsit talán gyorsabban is, mint amire számítottam, megnyugszik. Ennek nagyon örülök, nem jó szomorúnak látni. Hiszen egy mosolygós lánynak látszott mikor először megpillantottam. Valahogy a könnyek nem illenek hozzá. Kicsit sem, a nevetés viszont annál inkább, bár a nevetés mindenkin jobban áll, mint a sírás. Ekkor felvet egy új ötletet, én pedig azonnal beleegyezek, minek az lesz a következménye, hogy majdnem nyomok egy hátast a földre, akkor lendülettel ölel meg. Én viszont készségesen viszonzom az ölelést.
- Hát igen, annyira nem volt önfejű, hogy ne lássa be, ha egyszer olyan biztos volt a dolog, mint ahogy itt ülök. Bár meg kell hagyni makacs egy nőszemély volt, de én élvezettel húztam fel az idegeit. Főleg mikor a kardforgatásról volt szó. Nem bírta elviselni, hogy azt mondtam, hogy nem fog neki menni. Komolyan mondom nem értettem mire volt jó, hogy kihívta párbajra az osztályelsőt. Természetesen porig lett alázva, de még akkor sem vallotta be, hogy igazam volt. Csak évekkel később.
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy végre elengedtem magamat. Ami~chan társaságában. Már nem fogom vissza magam, most már folyik belőlem a szó, mintha csak öntenék. Na, persze én ezt egy cseppet sem bánom. Sokkal jobb így társalogni. Bár tisztában vagyok vele, hogy ő sokkal fiatalabb nálam, én már régen megszoktam, hogy a lelkek között teljesen felesleges azon gondolkodni, hogy ki mennyi idős. Nekem is sok különböző korú ismerősöm van és egyikről se mondaná egy átlagos ember, hogy több lenne, mint 25-30.
Az elkövetkezőkben hosszasan elbeszélgetünk, vagyis jobban mondva én jártatom a szám, ő meg néha reagál arra, amit mondok, de ez persze nem jelenti azt, hogy ő nem aktív része a beszélgetéseinknek, csak bennem egy kicsit több szó ragadt, mint benne. Művészetekről és kisállatokról beszélgetünk és nagyokat nevetünk. Akkorákat, hogy még a könnyünk is kicsordul, de ez legalább nem a sírástól van.
- Ahogy mondom. Azóta, mióta itt vagyok még nem vettem észre, hogy bármelyik fiú bármit is csinált volna, csak azért, mert bevetettem a női varázsomat. – Nevetem el magam, ahogy visszaidézem, hogy kezdetben próbálkoztam ezzel a trükkel. Természetesen sikertelenül. - Hmm, szerintem nem olyan cukik, mint a nyuszik, de lehet. Egy próbát megér, lehet, hogy engem csak azért nem vesznek észre, mert mindennap látnak. Te viszont új látvány leszel, lehet, hogy valaki majd kapni fog az ötleten. Igen az, videojáték… Vagyis valami PS-nek hívják, ahogy ők mondták, de én nem értem, hogy miről zagyválnak olyankor. Nem hinném, hogy a mi tehetségünkkel azokban a játékokban a Taichou és a többiek rekordjainak közelébe kerülnénk, úgyhogy szerintem nyugodtan kipróbálhatjuk. Nem lesznek mérgesek.
Nem lennék olyan ostoba, hogy bárkinek is a rekordját piszkáljam. Pontosan tudom, hogy mekkora ügyet tudnak csinálni abból az ostoba játékból. Őszinte leszek, én addig nem is tudtam ennek a játéknak a létezéséről, amíg Heisuke, a harmadik tisztünk be nem hozta ezt a valamit az osztagba. Azóta pedig mindenki rá van szállva. Elkalandoztak a gondolataim, majd a beszélgetésem Ami~channel is elhalkult, s belekezdtünk a rajzaink befejezésébe.
Visszakapcsolja a zenét, én pedig dúdolva merülök el megint a munkámban. Folyamatosan húzom a vonalakat, elkapott az ihlet és olyan könnyen mozog a kezem a papíron, ahogy nagyon ritkán szokott. Sőt még nyomot sem hagy a kezem, pedig az szokása. Igen, ez a balkezesség átka, mindig összefog mindent a tenyerem oldala. Nem tudom mennyi idő telt el, mire megint megszólaltam, de addigra már jócskán dél felé járt az idő, legalábbis a nap magasan volt.
- Örülök, hogy tetszik. –Mosolyodom el meglepően kevés szót ontva magamból. Miután elmagyaráztam, hogy miért nem lett színes a rajz felém nyújtja a színeseit. Először meglepetten nézek, majd megint egy kedves mosolyt villantva átveszem a színeseket. - Köszi. – Hálálkodom, majd megint belebújok a lapba, immár a színezésre koncentrálva.
Már majdnem befejezem a színezést, mikor megszólal. Hirtelen felemelem a fejem és kíváncsian nézek a képére. Legnagyobb meglepetésemre színek is vannak benne. A mosoly az arcomon szélesebb lesz. Így sokkal, élettel telibb a kép. Egyszerűen varázslatos lett ez a napfelkeltét ábrázoló kép.
- Csodás, egyszerűen csodás. Erre nincs jobb szó. Nagyon ügyes vagy. Én is mindjárt kész leszek, már csak a szemed van hátra. – Mondom izgatottam, ahogy felkapom az utolsó színest és gyorsan, de óvatosan, nehogy az utolsó pillanatban rontsam el a művet, befejezem a színezést. - Íme! Most már tökéletes! Ami~chan, ha tetszik, én szeretném neked adni. – Nézek el hírtelen, mintha csak valami olyat ajánlottam volna fel, amit nem illett volna. Lassan összeszedjük a dolgainkat és készen is állunk az indulásra.

47
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 20, 21:28:53 »
Két újonc, egy vásznon


Ha akartam, ha nem látszott rajtam, hogy harcolok a magam beszédes énével. Nem akarok rossz benyomást kelteni, viszont tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki kedveli, ha mások sokat beszélnek. Szívesen elengedném magam, de nem akarok kockáztatni és annyira, még nem is ismerem, így nem tudhatom, hogyan reagálna az én szófosásomra.
- Jó, jó. Igyekszem, ígérem. Mellesleg így valahogy sokkal kellemesebb. Mármint nekem biztos, de ahogy elnézem te se bánod, úgyhogy, ha nem baj nem fogom vissza magam. – Nevetem el magam, pedig ez a megnyilvánulás igencsak rövidre sikerült. Félreértés ne essék, nem állítottam le magam, csak egyszerűen nem volt okom többet beszélni és ilyenkor meg tudok állni.
Legnagyobb meglepetésemre lepakolta a cuccait és közelebb húzódott hozzám. Szerintem a meglepetés az arcomra van írva, de nem foglalkozik velem, csak megölel. Először teljesen lefagyok, nem vagyok én hozzászokva az ilyen közvetlen testi érintkezéshez. Azonban hamarabb nyugszom meg, mint gondoltam és én is megölelem őt.
Hirtelen kiönti magából a gondolatait. Egy pillanatra azt se tudom, mit csináljak. Hallom a hangján, hogy mindjárt síni fog. Ezt nem akarom. Egyáltalán nem. Én nem akartam megbántani, csak meg akartam védeni a magam kis idegesítő énjétől. Látom, ahogy legördül egy könnycsepp az arcán. Halványan elmosolyodok és letörlöm, már amennyire lehet az öleléstől.
- Semmi baj! Ne aggódj. Különben is az én hibám volt. Nem kellett volna bizalmatlannak lennem, de hát nekünk ezt tanítják az iskolában, hiszen tudod. Most viszont már nem kell ez miatt aggódnod. – Mosolygok rá kedvesen, s bár lehet, hogy úgy néztem ki, mintha kellemetlenül érintett volna a dolog, valójában az volt kellemetlen, hogy miattam lett ilyen. Nem szeretem megbántani az embereket.
- Na, nyugi, semmi baj. – Simogatom meg a feje tetejét, az arcát ugyanis elrejtette, hogy véletlen se lássam, de nem vagyok, ostoba tudom, hogy a sírás kerülgeti. Pont ezért igyekszem annyira megnyugtatni, amennyire csak lehet. Nem fogom hagyni, hogy sírjon főleg nem miattam. Végül is a barátnőmet csak nem hagyhatom szomorkodni a könnyes fajtán.
Ekkor hirtelen felül és letörli a könnyeit, majd elhív magához, amibe azonnal bele is egyezek. Magam se tudom, miért megyek bele ilyen hirtelen, de már rámondtam azt a bizonyos áment, így nem vonhatom vissza, na, nem mintha vissza akarnám. Válaszomra kitörő örömmel és olyan lendülettel ölel át újra, hogy majdnem felborít. Én pedig csak mosolyogva visszaölelek. Hála az égnek végre sikerült megnyugodnia és még boldog is.
- Majd meglátjuk, ha oda jutunk. Tényleg, szereted a teát? Olyan teát tudok csinálni, amilyet még biztosan nem kóstoltál. Még az Akadémián tanultam el az egyik osztálytársamtól. Mellesleg ő már azóta a 4. osztagban van. Mindig mondtam neki, hogy nem az ő terepe a harcolás, de sose akart nekem hinni, csak akkor, mikor már bekerült a 4. osztagba. Bezzeg akkor mondta ám, hogy nekem volt igazam. – Ered meg megint a nyelvem.
Az elkövetkezőkben nagyokat nevetünk és a könnyek már nem csak az ő szeméből folynak, hanem az enyémből is, de csak azért, mert annyira nevetek. Elmesélem neki az osztag nyulainak történetét. Láttam rajta, hogy nagyon érdeklik őt a nyuszik és be kell vallanom megértem miért, én is ilyen izgatott voltam, mikor az előző hadnagyunk betoppant a kis tapsifülesekkel.
- Hát neked lehet, hogy segítenek is. Engem a legtöbben figyelmen kívül szoktak hagyni. Bár amilyenek nálunk a férfiak, szerintem a nyulak azért szaladnak el, mert, megijednek tőlük. Főleg, ha edzés után látják őket, vagy ha éppen a külön bejáratú játéktermükből szabadulnak ki valamiért. Komolyan olyankor elég ijesztően néznek ki. Mint valami zombik, de mindegyik odáig van azokért a videojátékokért. Ha engem kérdezel nem értem mi a jó bennük, de ők élvezik.
Elneveti magát és én is vele nevetek, majd beindítja a zenét és megint belemerülünk a rajzokba. Én dúdolni kezdek, majd halkan énekelni is, mikor már nagyon benne vagyok a munkában. Látom, ahogy megforgatja a kezében a ceruzát, egy pillanatra tágra nyílik a szemem, ebből sportot lehetne csinálni. Végül azonban csak elmosolyodok és folytatom a rajzomat.
Nem figyelem, hogy múlik az idő, csak élvezem az egész atmoszférát, ami körül vesz. Mikor végre készen leszek, a nap már rendesen az ég közepe felé jár. Megpörgetem a ceruzát az ujjaimon, majd egy mozdulattal a fülem mögé helyezem. Diadalmasan emelem fel a képet, hogy kicsit távolabbról is megszemléljem. Tökéletes.
- Készen vagyok. Hogy tetszik Ami~chan? Nézd, még egy kiscicát is rajzoltam a lábadhoz. – Mutatok a képen a kis fekete gombócra, ami egy cica akar lenni. Szélesen mosolygok Ami~chanre, ahogy bemutatom az alkotásom. - Persze sokkal jobb lesz, ha kiszínezem, de a színeseim otthon vannak. – Mondom kicsit szomorkás arcot vágva, de gyorsan felderül az arcom, ahogy ránézek a rajzára, ami már az én szememben egy tökéletes műalkotással is felér.

48
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 19, 23:12:51 »
Két újonc, egy vásznon


Mikor felvetem az általam kitalált becenevet, mély levegőt veszek. Nagyon izgulok, hogy tetszik-e neki. Nem merem kifújni a levegőm, így nem csoda, ha elkezd vörösödni a fejem. Szerencsére azonban hamarosan beleegyezik a dologba, aminek következtében megszabadulhatok a felesleges tehertől a mellkasomban.
Lehet, hogy most kicsit furcsának tűnhetek neki, de hát nem tudok mit csinálni, én ilyen vagyok. Ha egyszer szeretnék valakinek a kedvében járni, akkor igen is adok arra, hogy ne csináljak olyat, amivel elrontom minden esélyem az illetőnél. Főleg most nincs hozzá kedvem, kedves lánynak néz ki és szeretném megismerni, nem kellene már az elején elrontanom mindent.
Sőt, ha ez nem lenne elég, még bele is kezdek egy kis monológba. Tessék, megint hozom a formám, csak folyik belőlem a szó, minden megfontolás nélkül és még csak esélyt se hagyok neki, hogy válaszoljon. Azonban arca azt sugallta, hogy élvezi, hogy hallgasson engem. Ez természetesen meglepett, de valahogy legbelül örültem neki.
- Rendben, de előre szólok, én nagyon sokat tudok ám beszélni. Talán azért mert általában benn tartok mindent és ilyenkor kijön, vagy csak azért, mert ritkán van alkalmam rá, hogy társalogjak valakivel. Őszintén mondom, fogalmam sincs melyik az igazi ok, de hát a lényegen nem változtat. El kell fogadnom, szófosásom van, ha egyszer kinyitom a szám és nem fogom vissza magam.
Felajánlotta, hogy elhív magához cicákkal játszani, én meg persze nem lennék, aki vagyok, ha nem mentem volna azonnal bele. Persze, hiszen a gyengémre tapintott. Kisállatok. Komolyan ki tud ellenállni a cuki kisállatoknak? Na, jó egy harcolás mániás shinigami képes lenne rá, de én tuti nem. Kíváncsian hallgatom, ahogy elmeséli, hogy hogyan szerezte meg a két kiscicát. Már most imádom a kis szőrgolyókat.
- Hát, ha azt mondod, hogy jó szakács vagy, akkor lehet, hogy kicsit túl egyszerűnek találnád, amit kérni akartam. Áh, nem baj! Mit szólsz a zöldséges sült tésztához? Tudod, mióta az új kapitányunk itt van, azóta ki vannak tiltva a zöldségek az osztagból és már nagyon megkívántam. A minap éppen azon gondolkodtam, hogy elmegyek valahova enni egy kis zöldséget is. El se tudod képzelni, milyen komolyan veszik a zöldség tilalmat. Bár nálunk mostanában minden ostobaságot túl komolyan vesznek. Már ha azt, amit csinálnak, lehet komolyan vételnek nevezni.
Tartok megint egy kiselőadást, az újonnan szerzett barátnőmnek. Ugyanis most már ki merem jelenteni, hogy a barátnőm lett, és szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki örül ennek a fejleménynek. Ahogy az arcát elnézem ő is pontosan úgy érzi magát, ahogy én is. Ekkor felvetek egy délutáni programot. Mivel arra a következtetésre jutottam, hogy ha a cicákat szereti, akkor talán a nyuszikat is.
- Akkor megbeszéltük. Délután elmegyünk nyulakat nézni. Imádni fogod őket, nagyon cukik. Csak vigyáznunk kell, nehogy kiengedjük őket. A végén még nekünk kéne összefogdosni őket és az nem két perc lenne. Ezek a nyulak majdnem olyan gyorsak, mint a villámlépés. – Vigyorodom el, mikor meglátom, hogy mennyire megörült az ajánlatomnak.
Teli találat lett az ötletem. Így megvan a mai napi tervünk. Sőt, ha jól sikerül a mai nap talán máskor is találkozhatunk és akkor már biztosra mondhatom, hogy találtam egy igazi barátot. Viszont valahogy az az érzésem, hogy tényleg jó barátok leszünk, így nem is kezdek el azon gondolkodni, hogy mi lesz később. Inkább élvezem a társaságát, amíg még tehetem.
- Reméltem, hogy nem zavarlak, de tudod, az udvariasság megkívánja, hogy megkérdezzem. Persze én figyelmen kívül hagytam ezt az alap illemszabályt. Viszont örülök, hogy nem zavarlak. Oh, igazad van, nem lenne jó, ha kárba veszni ezeket a szép rajzokat. Rosszul érezném magam, ha félbe kellene hagynunk, amit elkezdtünk. Különben is még van bőven időnk délig. Be tudjuk fejezni a rajzokat is, és még a boltba is be tudunk ugrani anélkül, hogy időt vesztegetnénk. Oh, oh, ez az egyik kedvenc dalom.
Mondom, izgatottan, ahogy megint elkezdek dúdolni. Rámosolygok, majd megint kezembe veszem a fülem mögött pihenő ceruzát és folytatom a rajzot. Szerencsére az arcával már elkészültem, mire belekezdtünk a beszélgetésbe. Most már csak a teste többi részét kell befejeznem. Na, meg persze a színezés, de azt akár később is megtehetem emlékezetből.

49
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 19, 12:19:00 »
Két újonc, egy vásznon


Óvatosan bántam a rajzfüzetével, aminek lehet, hogy az lett a következménye, hogy megint ostoba arcot vágtam. Ez azonban hidegen hagyott nem akartam, hogy baja essen annak, ami nem az enyém. Azt nagyon a szívemre venném. Nem szeretem elrontani mások dolgát. Főleg nem az olyan dolgokat, amik ilyen régiek és valószínűleg kedvesek neki.
Miközben böngészem a rajzait, észreveszem, hogy a témáink nagyon hasonlítanak. Az egyetlen különbség, hogy az én rajzaim sokkal, hogy mondjam, sokkal színesebbek. Az ő rajzai kicsit komorak, de még így is sugárzik róluk az élet. Nekem pont ez tetszik bennük, még így is képesek élettel telinek lenni. Irigylem őt, az enyémek közt van, ami kicsit sem hasonlít arra, ami igazából volt.
Mikor visszakérdez, a kitalált becenevemre kicsit ideges leszek, hogy nem tetszik neki. Nem akarom olyan néven hívni, amit nem szeret. Végül is barátnők akarunk lenni, legalábbis én az akarok neki lenni, és ahogy a viselkedését elnézem ő is hasonlóképpen gondolkodik.
Végül beleegyezik, én pedig kifújhatom a már egy perce benn tartott levegőt. Nagyon örülök neki, hogy belegyezett, máris úgy érzem, hogy barátnők lettünk. Megdicsérem a macskás rajzát és nem csak azért, mert nem tudok ellenállni a kisállatoknak, hanem azért is, mert tényleg iszonyúan cuki lett a rajza. Legnagyobb meglepetésemre vállamra rakja a kezét, miután bocsánatot kértem, hogy fecsegni kezdtem.
- Köszi. Te is szimpatikus vagy, de nem hiszem, hogy tisztában vagy vele, mivel jár, ha én belekezdek a beszélésbe. Le se lehet lőni, mindig folyik belőlem a szó. Pedig ki se nézné az ember, mert ritkán beszélek, de akkor sokat. A fenében, látod? Most is csak jár a szám. – Pirulok kicsit el, hogy már megint sokat beszéltem. Többet a kelleténél, de hát ő mondta, hogy kíváncsi rám, akkor miért ne járhatna a szám?
Kicsit megakad a beszélgetésünk, aminek nem annyira örülök, viszont tudom, hogy ha én megint megszólalok, akkor még kidouval se lehetne lelőni. Ezt pedig nem kockáztatnám meg, főleg, hogy még nincs kész a rajzom. Márpedig én be fogom fejezni Ami~chan portréját. Különben se szoktam félbehagyni a munkámat, ha már megvan az ihletem.
- Komolyan mondod, hogy megnézhetem őket? Nagyon szívesen elmennék hozzád kicsit kiscicázni. Már olyan rég láttam kismacskákat. – Mondom izgatottan, hiszen tényleg nem ma volt már. Most, hogy így megemlítette az állatkórházat megjött a kedvem, hogy én is benézzek majd oda. Na, de az nem mostanában lesz. Benne is van szufla, ahogy elmeséli, hogy hogyan tett szert a cicusokra, hol nevetek, hol pedig kicsúszik a számon egy-egy „oh”, de igyekszem befogott szájjal végig hallgatni, ami nem egyszerű.
A következőkben megtudom, hogy Ami~chan is shinigami, és hogy most végzett az Akadémián. Még emlékszem milyen volt, mikor én végeztem. Szegény nagyon elveszett lehet, de magányos az biztos. Mindenki kicsit egyedül van, amikor végre bejut az őrosztagok valamelyikébe. Most azonban szerzett egy barátot, remélem, így már nem fogja olyan magányosan érezni magát.
- Benne vagyok. Viszont akkor legközelebb én hívlak meg téged enni, rendben? Mellesleg mit szólnál, ha délután megmutatnám neked az osztag nyulacskáit? Nagyon aranyosak vannak nagyon kicsik is, csak mindig szanaszét szaladnak és mindenki kergeti őket. Képzelheted milyen vicces, mikor mindenki nyulakat kerget. Pedig szerintem csak egy kis törődésre vágynak a nyuszikák. Tényleg, akkor majd megnézhetem a cicáidat? Jaj, de udvariatlan vagyok. Meg se kérdeztem zavarok-e? Talán jobb lenne, ha befognám azt a lepcses számat és inkább befejezném a rajzomat.
Na, igen, már megint kijött belőlem a szófosás. Szegény Ami~chan, most egy csomó információt zúdítottam a nyakába. Ráharapok az alsó ajkamra és ártatlanul nézek a lányra. Vajon most mit fog rólam gondolni. Jó, tudom nem szokott érdekelni, hogy mit gondol, de hát csak a barátja akarok lenni. Márpedig ahhoz szükséges, hogy érdekeljen, hogy mit gondol. Vagy csak én bonyolítom túl a dolgokat? Ez is megeshet, főleg nálam. Ami azt illeni velem gyakran megesik. Tessék, most is ez van. Le kéne nyugodnom.

50
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 19, 10:12:46 »
Két újonc, egy vásznon


Mikor egymásra néztünk mind a ketten elég bugyuta képet vágtunk, így nem meglepő, hogy alig fél perc múlva mind a ketten nevetésben törtünk ki.
- Te se vágsz jobbat. – Nevetem, ahogy megjegyzi, hogy látnom kellene a fejemet. Mellesleg el tudom képzelni milyen, láttam már magam koncentrálni és meg kell hagyni, eléggé nevetséges látvány tud lenni. Miután mind a ketten kicsit lehiggadtunk a nagy nevetésből, megkérdezte, hogy szeretem-e a zenét, amit hallgat. Én pedig lelkesen helyeseltem. Erre a kezembe adta a fülhallgató másik felét, én pedig elfogadtam a kütyüt és beledugtam a fülembe.
Elmosolyodtam, mikor elpirult, pedig tényleg nagyon szépen rajzol. Legalábbis az, amit éppen csinál, az nagyon jól néz ki. Látszik rajta, hogy nem most kezdte, és hogy szereti csinálni. Beleegyezek, hogy megmutatom neki a rajzaimat, bár egy kicsit izgulok, ő lesz az első, aki látja, hogy mit ügyködtem össze alkotás címen. Viszont mivel már belegyeztem, így nincs vissza út. Előtúrom az én világnyi mélységű táskámból a dossziém, majd a kezébe adom.
- Óvatos leszek, ne aggódj! – Mosolygom rá, ahogy kezembe veszem a rajzfüzetét, amin igencsak látszik, hogy nem mai darab. A borítója elnyűttebb állapotban van, mint az én dossziém, pedig az sincs csúcs formában. Itt ott már meg van gyűrődve, sőt az egyik oldalon már elkezdett szakadni is. Azt hiszem, be kellene szereznem egy újat.
Gondolataimat visszaterelem a kezemben tartott rajzfüzetre. Majd olyan óvatosan, ahogy csak tudom, elkezdem lapozgatni. Nagyon szép művek vannak benne, bár ahogy elnézem több benne a fekete-fehér, mint a színes, ellenben az enyémmel, amiben a színek dominálnak. Viszont az ő fekete-fehér rajzai elképesztőek. Nekem legalábbis nagyon, de nagyon tetszenek.
Egy oldalon különösen elidőzök. Nem tehetek róla, gyengéim a cuki kiscicák és ezen a képem pont egy nagyon aranyos kiscica van. Az én füzetemben is van pár macskás kép, de közel sem ilyen jók. Nem vagyok egy nagy állat fanatikus, de nem tudok ellenállni a cuki kisállatoknak, legyenek azok bármik, ezért imádom a nyulainkat is az osztagnál. Bár a legtöbbeknek bajuk van vele, hogy folyton kergetni kell őket.
Éppen elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy legközelebb lerajzolom az osztag nyulait, mikor Amaya hangja szakít félbe. Kicsit megrezzenek, a szokásosnál is jobban elkalandoztam, ez nem vall rám. Én általában figyelni szoktam a körülöttem lévőkre. Gyorsan rendezem a gondolataimat, majd mosolyogva pillantok a lányra.
- Köszönöm, Amaya. Csak nyugodtan, de akkor én had szólítsalak Ami~channek. – Ahogy a helyzet alakul azt hiszem, találtam egy új barátot. Persze én ezt kicsit se bánom, amúgy sincs sok barátom, ismerősöm annál több, de olyan, akit igazi barátnak lehetne hívni, olyan kevés van. Talán most majd lesz egy igazi barátnőm.
- Nagyon szépek. Elképesztően ügyes vagy. Főleg azt imádtam, amin az a kiscica van. Tényleg szereted az állatokat? Én imádom, főleg a kisállatokat, kutyusokat, cicákat, madárkákat, nyuszikat. – Hirtelen megállok és elpirulva hozzáteszem. - Bocsi. Egy kicsit elszaladt velem a ló. – Igen mindig ez van, ha elkezdek beszélni és azt hiszem, a másikat érdekli, amit mondok.
- Én köszönöm, hogy megnézted. Most végeztél és már tiszt vagy? Gratulálok. – Mondom elismerően, és őszintén bevallom, most egy kicsit szégyellem, hogy nekem ennyi év után nem sikerült semmit letenni az asztalra. Ám ekkor eszembe jut a kötelező jelmezes elmebetegek otthona, amit a tiszteknek kell minden nap játszaniuk és megint hálás vagyok, hogy még nem vagyok tiszt.
- Akkor, Kawayoshi Natsumi vagyok a 7. osztag lelkes tagja, már vagy négyszáz éve. – Vigyorodom el, viccesnek találom ezt az újra bemutatkozást. Kicsit dob a hangulaton. Főleg, ahogy én előadtam azt a semmi rangomat, amim van. Én vagyok a bizonyítéka, hogy nem biztos, hogy az idő segít abban, hogy valaki rangot szerezzen. Hiszen hiába vagyok egy a legrégebb óta a 7. osztagnál szolgálók közül, még így sem szereztem egy kis rangot se. De jó ez így, legalább nem kell minden nap jelmezbált rendeznem.

51
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 18, 10:35:04 »
Két újonc, egy vásznon


A lány leült mellém, majd bemutatkozott, Amaya-nak hívják, hogy őszinte legyek, ez egy nagyon szép név. Legalábbis nekem nagyon tetszik, jó a csengése. Na, nem mintha nem tetszene a saját nevem, félreértés ne essék, én tökéletesen megvagyok a saját nevemmel. Viszont senki se mondta, hogy nem tetszhetnek más nevek is. Azt hiszem, egy kicsit elbambulhattam, miközben ezen gondolkodom.
Persze kedvesen mosolygok a lányra, de egy szó se jön ki azon az általában csicsergős számon. Biztosan azért, mert túlságosan elgondolkodtam. Csak ez lehet az oka. Most viszont már udvariatlanság lenne megzavarni, hiszen már elkezdett rajzolni. Én se szeretem, ha közbeszólnak, mikor éppen koncentrálok. Így hát, mivel már az ihletem is megvolt belekezdtem a rajzomba.
A képem alapja pedig nem volt más, mint a lány. Igyekeztem élethűen lerajzolni, de hát annyira nem vagyok jó, hogy teljesen élethű legyen. Legfeljebb hasonlítani fog, de már az is elég, legalább nekem. Kezem szinte siklik a papíron, hol felnézel Amaya-ra, hol pedig nyakig belebújok a lapba, hogy jobban lássam az apró részleteket.
Észre se veszem magam, mikor dúdolni kezdek. Egy darabig folytatom is, mikor hirtelen észbe kapok. Kicsit megakadok a rajzolásba is a felfedezés miatt. Viszont hamar rájövök, hogy feleslegesen aggódok az ilyenek miatt. Inkább élveznem kellene az időt és az alkotás örömét és nem azzal foglalkozni, hogy ő mit gondol rólam. Miután eljutottam erre a következtetésre már nem csoda, hogy folytatom a dúdolást.
Éppen az arcát rajzoltam, mikor felnézett. Persze nagyon meglepődött, mikor meglátta, hogy őt rajzolom. Bár ez nem csoda, amilyen arcot vágok közben, biztosan különös látványt nyújtok. Így meg se lepődök, mikor elneveti magát, csak én is vele nevetek. Mert azért be kell vallani ő is elég vicces arcot vág.
- Igen, szeretem. – Mondom mosolyogva és természetesen abbahagyva a dúdolást. Kicsit megnyugszom, hogy nem nevet ki. Következő megjegyzésén azonban elpirulok. A csodába is, észrevette, hogy őt néztem rajzolás közben. Viszont, mikor megdicsér, egy cseppet lehiggadok.- Köszönöm. Te is nagyon szépen rajzolsz. – Válaszolok a lapjára pillantva, amin már körvonalazódik egy szép hajnali tájkép.
- Köszi. – Veszem el mosolyogva a felém nyújtott fülhallgatót, amit azonnal be is dugok a fülembe. Következő kérdésére a kis rajzos batyumra pillantok. Nem szoktam kivenni a rajzaimat, így az összes művem itt van a táskámban, egy kissé elnyűtt dossziéban.
- Igen vannak. – Válaszolok végül, megint a lányra nézve, aki megpörgeti a rajzfüzetét. Kérdésére egy kicsit zavarba jövök. Még soha senki sem akarta megnézni a rajzaimat. Azonban az új lehetőség nagyon csábító, így engedek neki.
- Természetesen. – Mosolygok rá kedvesen, ahogy leteszem a táblát a combomra, majd elfordulva a lánytól, elkezdek a táskámban kutatni. Ki gondolná, hogy egy ilyen kis táskában el tud veszni egy dosszié, de képes rá. Rajtam azonban nem fog ki egy táska, így hamarosan meg is találom, amit keresek és egy bájos mosolyt megvillantva átnyújtom neki a dossziém.
- Tessék, ez minden rajzom. Mármint, ami nem a kukában kötött ki. – Teszem, hozzá egy grimasz kíséretében. - Akkor én is megnézhetem a te rajzaid? – Kérdezem kedvesen. Nem akarom, hogy tolakodónak gondoljon. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá, hogy ő vajon, hogy rajzol. Az ilyenekből elvégre tanul az ember.
Nem mellesleg Amaya nagyon kedves lánynak tűnik. Szívesen megismerkednék vele és erre most van itt a legjobb alkalom. Úgyse vagyok az a nagy barátkozós típus, persze vannak barátaim, de nem minddel beszélek, sőt olyanok is vannak, akikkel már sosem beszélhetek. Ez ennek a munkának az árnyoldala, bármikor elérhet a vég, de hát ezt mindenki vállalja, mikor shinigami lesz.
Most azonban nem hagyom magamnak, hogy elgondolkodjak az ilyen sötét dolgokon. Hiszen most éppen beszélgetek. Ilyenkor nem is illik elkalandozni. Én pedig nem szoktam udvariatlan lenni. Különben is lehet, hogy éppen most teszek szert egy újabb barátra. Az ilyen dolgokra megéri koncentrálni. Legalábbis szerintem, vannak olyanok, akiknek ez nem jelentene sokat, de én nem ebbe a kategóriába tartozom.

52
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 16, 22:50:43 »
Két újonc, egy vásznon


A mai nap tökéletesnek ígérkezik ahhoz, hogy hódoljak az olvasás mellett a másik kedvenc hobbimnak a rajzolásnak, s mivel ma még dolgoznom sem kell, hiszen szabadnapom van, így a tervemnek semmi sem állja útját. Tudom, hogy ez a nap nagyon jó lesz, miért is lenne rossz, hiszen süt a nap, meleg van, gyengéden fúj a szél, a bárányfelhők pedig szinte fogócskát játszanak az égen.
A legtöbb nőnek sok gondja van a ruha választással reggelente, engem azonban ez a probléma még sosem talált meg. Talán azért, mert azt veszem fel, ami éppen a kezem ügyébe akad, már ha nem az egyenruhámat kell felvennem. Így nem is lehet nagy meglepetés annak, aki ismer, hogy ma is egy szedett vetett összeállításban vagyok. Hiszen kicsit se nevezném összeszedettnek a kinézetem.
Fehér kicsit kinyúlt trikó, egy halvány kék ing, amit persze szokásom szerint csak azért veszek fel, hogy ne süsse a nap a vállam, de eszem ágában sincs begombolni. Továbbá magamra erőszakoltam reggel egy sötétkék térd alá érő nadrágot, lehet, hogy nem a legbölcsebb ötletem volt, de ez van. A lábbelim a szokásos, fekete lapos talpú papucscipő. Sőt, ha valakinek nem nézek ki elég furcsán még fel is kötöttem a hajam, szokásomhoz híven elől lógva hagytam két tincset. Fogalmam sincs miért, de szeretem így hordani a hajam.
Hátamon a barnás fekete batyuval, biztosan vicces látványt nyújtok, ez engem azonban hidegen hagy. Sose érdekelt, hogy mások mit gondolnak a kinézetemről. Én sem ítélek meg másokat az alapján, hogy milyen ruhákat viselnek, akkor lehetőleg mások se közöljék velem, hogy mi a véleményük az én öltözékemről. Szerencsére, legalább munka közben nem kell a külsőségek miatt aggódnom, hiszen minimum a ruhák színe megegyezik és az extrém esetektől eltekintve nagyon hasonlítanak egymásra.
Ha már a ruháknál tartunk, a parkban is van egy két igencsak meglepő kinézettel bíró egyén. Nem szokásom mások megbámulása, de ma kivételt teszek, és mindenkit jól megnézek magamnak. Ki tudja, lehet, hogy éppen ruhatervekre lesz ihletem, vagy valakit megörökítek. Utóbbi esetben hasznos dolog lenne, ha nem felejteném el hogy nézett ki a kiszemelt „áldozatom”.
Miután a nagy bámészkodásnak köszönhetően seggre ültetett egy fa, úgy döntök, hogy bosszúból ennek a fának a törzséhez fogom támasztani a hátamat egész nap. Vagy legalábbis addig, amíg meg nem unom a friss levegőt. Azért a szabadban töltött idő is tud sok lenni, igaz, hogy ez nem a legjellemzőbb tulajdonsága, de tud ilyen lenni.
Diadalmasan pakolok le a tölgy tövébe. Elhelyezkedem, nekidőlök a törzsének, majd körbe nézek és megállapítom, hogy tökéletes a látkép. Mellettem már ott hevernek a rajzeszközeim. Felveszem a táblát és ráhelyezek egy lapot, majd kezembe veszem kedvenc cicás ceruzám. Ezt az emberek világából szereztem be, gondoltam csak nem lesz baj, hogy nem itthon veszek ceruzát. Különben is nem tudtam ellenállni a ceruzának, olyan cukik ezek a kismacskák rajta.
A bal kezem mutató és középső ujja közé fogom a ceruzát és elkezdem jobbra, balra mozgatni, egyre nagyobb és nagyobb sebességgel. Ilyenkor általában beugrik valami jó ötlet, most azonban nem ez a helyzet, egyszerűen semmi ötletem sincsen. Elszalad előttem egy kislány fehér virágos ruhában, egyenesen a játszótér felé. Utána nézek, elmosolyodok, majd lelkesen belekezdek a rajzba.
Bumm! A rajz összegyűrve zuhan a batyumba, a telifirkált lap helyét pedig egy hófehér veszi át. ~ Nem igaz. Gyerünk már! Mitől vagyok így leblokkolva? ~ Morgok magamban, ahogy megint rázni kezdem a ceruzámat. Nem, még mindig nincs semmi ötletem. Lehunyom a szemem és úgy döntök, hagyom a kezemnek, hogy rajzoljon, hátha arról eszembe fog jutni valami. Bár nem fűzök hozzá nagy reményeket.
Éppen kinyitom a szemem, hogy szemügyre vegyem a fekete hajcsomót, amit a papírra sikerült pingálnom, mikor léptekre leszek figyelmes. Felpillantok és egy fiatal lányt látok, éppen kiveszi a füléből a fülhallgatót, ahogy mellém ér. Kíváncsian nézek rá, szinte érzem, hogy akar valamit. Nem kell sokat várnom meg is tudom, mit szeretne. Hiszen megszólal, én pedig elmosolyodok, ahogy figyelem, hogy minden engedély nélkül letelepedik mellém.
- Szia! Persze, nyugodtan. – Mondom csak az udvariasság kedvéért, miközben gyorsan galacsinná gyűröm a firkálmányom és egy új lapot helyezek a táblára, hátha harmadjára sikerül valamit összehoznom. A lány ekkor újra megszólal, kíváncsian pillantok rá, majd hálásan elmosolyodok.
- Köszönöm. – Hálálkodom, miközben ráülök a plédre, amit előbb leterített. - Kawayoshi Natsumi. Örülök a találkozásnak. – Néztem rá a legkedvesebb mosolyom megvillantva. Figyeltem, ahogy kipakol, és ahogy belemerül a rajzolásba és ekkor elkap az ihlet. Arcomon az eddiginél is szélesebb mosoly jelenik meg, ahogy lekapom a korábban a fülem mögé helyezett cicás ceruzát és elkezdem felrajzolni a képem körvonalait.
Néha felpillantok a lányra, aki jelenleg kiszemelt áldozatom lett, egy képhez. Lehet, hogy illetlenség a tudta nélkül portrét rajzolni róla, de hát elkapott az a bizonyos ihlet és annak nem lehet megmondani, hogy mit csináljon. Miközben rajzolok hallom a zenét, amit hallgat, ugyanis a felőlem lévő füléből kihúzta a zajos dugót. Először nem is foglalkozom a zenével, csak a rajzra koncentrálok, ám hamarosan azon kapom magam, hogy dúdolni kezdem a dal szövegét, amit éppen hallgat.
Hirtelen abbahagyok mindent, amit csinálok, de elég egy perc, hogy úgy döntsek, nem érdekel, mit gondol. Így hát megint belemerülök a rajzolásba, és hagyom, hogy a tudatom szabadon mozogjon, minek köszönhetően hamarosan megint dúdolni kezdem az aktuális dalt. Közben pedig hol a táblámat, hol Amaya-t nézem, hogy lássam jó-e a rajzom. Nem vagyok egy mester, úgyhogy tökéletes nem lesz, de azért elfogadható talán. Megfordul a fejemben, hogy megszólítom, de éppen a kedvenc számom megy, tehát azt hiszem jobb lesz megvárni, hogy vége legyen a dalnak. Talán majd utána.

53
Város / Re:Nyilvános park
« Dátum: 2016. Aug. 14, 22:40:49 »
Két újonc, egy vásznon


Nagyot tüsszentek, ahogy reggel a napfény bevilágít az ablakomon. Először elmormolok egy goromba káromkodást, tekintve, hogy sikerült olyat tüsszentetnem, hogy belefájdult a mellkasom, viszont mikor kinézek az ablakomon és meglátom a derűs napfényt, azonnal felvidul az arcom. Érzem, hogy ez a mai nap egyszerűen tökéletes lesz. Csak azt tudnám, honnan vannak ilyen abszurd megérzéseim?
Szinte kirobbanó energiával megyek el reggelizni és közben azon gondolkodom, hogy vajon mivel lehetne eltölteni egy ilyen csodálatos napot. Evés közben természetesen semmi ép kéz láb ötlet nem fordul meg a fejemben, de nem adom fel, talán mire visszaérek, a szobámba eszembe jut valami. Nem sietem el a visszamenetelt, szépen lassan sétálok, és hosszan elnézem a világot magam körül.
Mikor visszaérek és belépek az ajtómon az az első gondolatom, hogy el kellene mennem a könyvtárba, biztosan találnék valami jó könyvet. Ám, amint ez megfogalmazódik bennem, azonnal el is vetem az ötletet. Haragos lennék saját magamra, ha egy ilyen szép napot elpazarolnék. Hiszen olyan jó most kinn az idő, süt a nap, enyhén fújdogál a szél és még a bárányfelhők is úgy néznek ki az égen, mintha valami festő biggyesztette volna oda őket.
Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, egy ötlet körvonalazódik az elmémben. Már nem is tudom mikor volt utoljára, hogy az olvasás mellett a másik kedvenc hobbimnak a rajzolásnak hódoltam és a mai napnál nem is lehetne tökéletesebbet találni erre. ~Igen, ez lesz, rajzolni fogok, mégpedig a parkban. Talán majd a játszó gyerekeket, vagy a piknikezőket, vagy csak a tájat.~ Úgy pörögnek a gondolataim, mintha egy ringlispílre raktam volna fel őket.
Így hát, eme csodálatos ötletem által vezérelve felkapom a kis batyum és elkezdek pakolni. Fejben gyorsan összeszedem mire is lesz szükségem, egy rajz mappa, pár ceruza, radír, rajztábla. Meg természetesen az üveg vizem, az elmaradhatatlan csokis szeletek és egy kis pénz. Ki tudja, lehet, hogy hazafelé megéhezem.
Mikor kétszer leellenőrzöm, hogy minden meg van, felkapom a vállamra a batyumat és szélesen mosolyogva indulok meg a parkba. Hiszen, annál jobb helyet nem is lehetne találni egy rajz elkészítéséhez. Ott minden adott, ami egy jó képhez kell. Jó fényviszonyok, jó téma és jó levegő. Már a gondolattól is izgatott leszek. Nagyon szeretek rajzolni és olyan régen csináltam utoljára, már éppen itt lesz az ideje, hogy megnézzem mennyit felejtettem.
Szinte érzem, ahogy a folytonos pörgéstől megfeszült izmaim ellazulnak, mikor belépek a parkba. Már a légkör elég ahhoz, hogy megnyugtasson és egy teljesen más lelki állapotba helyezzen. Nem tudom, hogy ez a hely hatása-e, vagy csak annak a következménye, hogy már rám fér a kikapcsolódás, de minden esetre nagyon is kellemes érzés, hogy így képes vagyok lenyugodni.
Úgy döntök, hogy szépen lassan sétálva választom ki a megfelelő helyet a rajzoláshoz. Miközben hagyom, hogy a lábaim arra menjenek, amerre akarnak, én nézelődök és élvezem, ahogy a nap melengeti az arcomat. Még jó, hogy szőke a hajam, így nem melegszik fel annyira és nem fog sütni. Nem úgy, mint az egyenruhám az aztán szokott sütni, az ilyen időben.
Elmosolyodom, mikor meglátom a kisgyerekeket, aki nevetve rohannak a játszótér felé. Azt is megmosolygom, ahogy a szüleik utánuk kiabálnak, hogy óvatosan, meg hogy nem csináljanak butaságot. Ahogy tovább halad a tekintetem észreveszek pár piknikező barátot. Láthatóan nagyon jól el vannak. Gondolom ők is kiélvezik, hogy ilyen szép napunk van.
Tovább is nézelődnék, ha nem állná egy fa az utamat, aminek szerencsésen neki is megyek. A lendülettől azonnal fenékre pottyanok, először kicsit mérges vagyok, de azután csak halkan kuncogok egyet az ügyetlenségemen és feltápászkodom a földről. Még egyszer körbe nézek és megállapítom, hogy ez lesz a tökéletes hely. Itt fogok rajzolni, így a fa másik oldalára megyek és leteszem a batyum, majd leülök mellé és elkezdem kipakolni. Közben pedig azon morfondírozom, hogy milyen tökéletese is lesz ez a mai nap.

54
7. osztag / Re:Gyakorlótér
« Dátum: 2016. Aug. 14, 21:44:24 »
Barát vagy ellenség?


Nem számoltam vele, hogy bárkit is itt fogok találni a kidou edzőteremben ilyenkor. Az is furcsa, hogy valaki egyáltalán itt van, de az, hogy pont most, az elképzelhetetlennek tűnik. Tudom mi a szokása az osztagomnak és abban nincs benne, hogy a napnak ezen szakaszában bárki is erre dugja az orrát. Így nagyon meglepett, hogy pont egy tiszttel találom szemben magam. Persze igyekszem úgy tenni, mintha nem lenne nagydolog. Nem szeretem, ha rajtakapnak, hogy meglepődök.
- Ha az átlagot nézi ez igaz is, csak tudja én egy cseppet tartok a zanpakutomtól, így inkább a démonmágia felé kacsingatok. – Mondom megvakarva a tarkómat. Igen, ez egy kínos pont. Viszont nem tudok mit kezdeni vele, egyszerűen kiráz a hideg Chimatsuri-tól, akárhogy is próbálom megszokni őt. Legalább neki nincsenek ilyen bajai velem, hacsak az nem zavarja, hogy igyekszem figyelmen kívül hagyni.
Miközben igyekszem kiverni a fejemből a katanám képét, lepakolok. Természetesen, már régen észrevettem azt az ostobának látszó jelmezt, ami a férfi a bábura akasztott, de nem nagyon foglalkozom vele. Már egy jó ideje azon ügyködöm, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni azokat a ruhákat. Mások elképzelni se tudják milyen idegesítő, hogy lépten, nyomon ilyen jelmezes bohócokba botlik az ember. Még szerencse, hogy nekem nem kell majmot játszanom.
A vállam felett visszanézve szólalok meg újra, majd a bábu felé biccentek, hogy tudja, hogy nem kell aggódnia, én nem fogom bemártani a kapitánynak. Felőlem, akár el is égethetné azt a ruhát. Ez az ő dolga, én edzeni jöttem ide, nem azért, hogy ellenőrizzem. Különben se vagyok az a típus, aki árulkodik, főleg nem az olyan jelentéktelen és szerény véleményem szerint, értelmetlen dolgokról, mint ez is. Mert ez bizony értelmetlen dolog, az egész jelmezes játékban semmi logika sincs. Kezdetben jó vicc volt, de mostanra kicsit irritálóvá vált a dolog. Legalábbis nekem.
- Azt kérdeztem valami baj van? – Ismétlem meg a kérdést, mikor észreveszem, hogy a férfi engem bámul. Pedig nem hiszem, hogy olyan érdekes volt, ahogy felkötöttem a hajam, meg odaálltam egy másik báb elé. Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs min lepődhetett meg ennyire. Hirtelen megrázza a fejét, mire halványan elmosolyodok. Tehát nincs semmi baja. Ez azonban nem magyarázat arra, hogy miért bámult úgy, mintha valami csodát látna.
- Nyugodtan tegeződhetünk, ha téged nem zavar. Viszont akkor arra kell, kérjelek, hogy szólíts Natsumi-nak. – Eresztem meg felé a legkedvesebb, legbűbájosabb mosolyomat. Nem akarok rossz benyomást kelteni. Az igazat megvallva nem szeretek magázódni, de a feljebbvalómnak kijár annyi tisztelet, hogy magázzam és különben is úgy illik, hogy a ragban magasabban álló ajánlja fel az alacsonyabban lévőnek a tegeződést.
- Természetesen. Ha engem kérdezel, nem sok értelmét látom ennek a jelmezes játéknak. Kezdetben kreatív ötletnek tartottam, de az lett volna a logikus, ha egy idő után leszokik róla a mi szeretett kapitányunk. Ne érts félre, nincs bajom a kapitánnyal, csak furcsa ízlése van. – Mondom egy kis grimasszal az arcomon. Elhiszem, hogy nem akarja, hogy a Taichou tudomást szerezzen az akciójáról. Hiszen csak az kellene, azt hiszem, akkor kapna is rendesen. Ahogy észrevettem nagyon tud harapni, ha valakinek baja van a külön bejáratú, kötelező „egyenruhájával”.
Gondolom azt hiszi, hogy le fogom buktatni, vagy hogy elmondom a kapitány embereinek, de ez nem így lesz. Erre pedig két okom is van. Egy: nem szeretek árulkodni, kettő: semmi értelme se lenne. Már pedig én nem csinálok értelmetlen dolgokat, mármint az esetek többségében nem. Amikor meg igen, akkor meg általában valami jó sül ki a végeredményből, vagy nem, de akkor valamit nagyon elrontok.

55
Rukongai / Re:34-es körzet
« Dátum: 2016. Aug. 13, 23:15:42 »
Járőrözés Rukongai 34-es körzetében és találkozás egy rejtélyes új idegennel


Mikor meghallom az ismeretlen hangot kezem azonnal a zanpakutom markolatára csúszik. Az avatatlan szem nem venné észre a mozdulatot, de amint tekintetem az idegenre emelem, tudom, hogy ő biztosan felfigyelt a hirtelen gesztusra. Mikor felfogom, hogy nem ellenséggel találtam magam szemben, máris a kedves énemre váltok. Mosolygok és kedvesen válaszolok.
- Ezt én is örömmel hallom. - Helyeslek, hiszen jó tudni, hogy nem egyedül kell egy problémával foglalkoznom. Persze megoldanám, de több szem többet lát, ahogy mondani szokás. Meglep, hogy figyelmeztet rá, hogy hogyan kell viselkedni egy küldetés során. Azonban, ha jobban belegondolok teljesen jogosan tette. Az újoncok általában nem foglalkoznak az ilyenekkel és nem tudhatta, hogy én nem az vagyok.
Halkan kuncogok, mikor bókol nekem. Ritkán kapok ilyen megjegyzéseket és már el is felejtettem milyen ez. Felpillantok, és megnyugszok, mikor meglátom, hogy mosolyog a reakciómon. A beszélgetésünk nyugodtan folytatódik. Ő kérdez, én válaszolok. Majd kiderül, hogy közös a cél, amiért itt vagyunk. Először meglep a dolog, de ezt jól elrejtem, és inkább elgondolkodok a dolgon. Lehet, hogy nem is olyan jelentéktelen dologba nyúltunk bele?
Ekkor felteszem a nagy kérdést. Jutott-e valamire? Viszont legnagyobb sajnálatomra, ugyanannyi tudás van a birtokában, mint nekem. Más szavakkal semmi! Mikor arról beszél, hogy szerinte titkolóznak erre az emberek, felhúzom az egyik szemöldököm. Nem értem miért ilyen bizalmatlan. Mi van, ha tényleg nem tudnak semmi? Miért gondol rögtön a legrosszabbra? Különben is miért feltételezi bárkiről is, hogy hazudik, amíg nem győződik meg róla, hogy így van.
- Nem. Sajnos nem jutottam semmire, de azért nekem van egy apró nyomom. Bár, erről inkább olyankor beszélnék, mikor nem vesz minket körül ennyi kíváncsi fül. – Mondom körbepillantva a kocsma vendégein. Az én birtokomban csak egy morzsányi információ van, amit a járőrünk osztott meg velem, de ezen legalább el lehetne indulni és nem állnánk egyhelyben, mint valami szobrok.
Ekkor az események olyan gyorsan következnek egymás után, hogy nem is tudok reagálni semmire. Az egyik pillanatban még nyugodtan beszélgetek egy másik shinigamival, pislantok egyet és erre egy bandita késsel támad a mellettem lévő férfire, aki azonnal ráküld egy bakudout és elkezdi faggatni, mit sem törődve azzal, hogy nem feltétlenül ez most a legjobb alkalom az ilyenre.
Persze nem ítélem el ez miatt, csak furcsa. Mindenkinek megvannak a maga gyenge pontjai. Lehetséges, hogy az ő számára a banditák a gyenge pontok. Megértem, hogy mennyi indulat lehet most benne, de tekintettel kellene lennie a környezetére is. Nem gondol bele, hogy milyen lehet a civileknek két halálistent is látni? Ráadásul az egyiket úgy, hogy démonmágiát használ.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre hamar észrevette a férfi, hogy egy kicsit talán túl reagálta a dolgot. Az igazat megvallva, el tudom képzelni milyen idegesítő lehet, ha a foglyod az arcodba röhög, csak az a helyzet, hogy én nem a fogollyal szoktam először foglalkozni, hanem a többiekkel. Nem egyszer láttam már bevetéseim során, hogy mekkora félelmet tud kiváltani a mi ténykedésünk. Én elsődlegesnek tartom az emberek megnyugtatását.
- Ki kellene kérdezni, de nem itt és nem most. Mellesleg nem haragszom. – Pillantok rá komolyan, ahogy éppen megfordulok a kocsma vendégei felé. - Bocsássanak meg, ha megijesztettük magunkat. Kérem, ne is foglalkozzanak velünk, itt sem vagyunk és igyekszünk minél hamarabb tovább állni, hogy véletlenül se legyünk a terhükre. Még egyszer kérem, bocsássanak meg.
Hirtelen meghallom a hátam mögül a shinigami kedvesen csengő hangját, ami arra kér, hogy kövessem. Egy utolsó kedves mosolyt küldök a bent lévő vendégeknek, majd követem a jelenlegi társam a kocsma elé. A falnak dől és suttogva beszél. Közelebb kell hajolnom hozzá, hogy értsem, mit mond. Viszont, nem nagyon foglalkozok ezzel a kellemetlen ténnyel. Bevetésen vagyok, nem magánbeszélgetést folytatok.
- Mivel te már bemutatkoztál, udvariatlanság lenne a részemről, ha én nem tenném. Kawayoshi Natsumi vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. – Nézek rá kedvesen mosolyogva. Látom az arcán, hogy aggódik, gondolom a bandita miatt. Nem hinném, hogy boldog lenne, ha meglépne. Bár, ha jobban belegondolok, nem lenne, nehéz felismerni eléggé karakteres arca van a gengszterének. Mellesleg meg nem valószínű, hogy egy lekötő mágiával a nyakában, gyorsan megszökik. Nem egy perc alatt múlik el a varázslat hatása.
Éppen elgondolkodom ezen, mikor az ötleteim folyását egy sikoly szakítja félbe. Azonnal arra fordítom a fejem. Ez nem jelent jót, valaki bajban van. Viszont ott van benn a banditánk és nem hinném, hogy Akira szívesen megválna egy foglyától. Pedig muszáj lesz választanunk. Nem lenne jó egy gengsztert magunkkal cipelni, mikor éppen a többi ellen megyünk.
- Kihozzuk, elráncigáljuk egy darabig, aztán az egyik sikátorban kiütjük. Megnézzük mi a helyzet? Aztán pedig visszamegyünk érte, ha elszökik, akkor pedig kereshetünk új nyomot. Azonban nagyon gyorsnak kell lennünk. – Mondom aggódó hangon, ahogy az egyre erősödő sikolyok irányába nézek. Én legszívesebben már most rohannék a bajbajutotthoz, de tisztában vagyok vele, hogy biztosabban és hatékonyabban tudok majd harcolni, ha a shinigami is velem van. Ehhez azonban várnom kell, pedig jelenleg pont arra nincs időnk.

56
7. osztag / Re:Gyakorlótér
« Dátum: 2016. Aug. 08, 20:07:00 »
Barát vagy ellenség?


Mióta új kapitányunk van felbolydult az osztag. Minden a feje tetejére állt és a nyugodt környezet hangos hangyabollyá változott. Na, nem mintha engem zavarna, sőt üdítően hatott a változás, legalábbis rám nézve. Bár nem látom a logikát a Taichou ötletében, ami rákényszeríti a tiszteket, hogy fura göncökben járjanak. Kezdetben viccesnek találtam, de mostanra inkább csendben örülök, hogy nem vagyok tiszt és nekem nem kell így kinéznem mindig, ha a kapitányunk a közelben.
A mai napom eseménytelenül indult. Minden olyan volt, mint mostanában mindig. Mindenki kiabál, nevet és zsong. Én a magam részéről csendben, mosolyogva figyelem az osztagom. Nem szeretek kitűnni a tömegből. Ez kétszáz éve nem változott. Kezdetben is igyekeztem eltűnni a többiek közt. Még nem láttam jónak az időt, hogy kitörjek a kis világomból egy magasabb szintre, ami talán több figyelmet jelentene.
Az időmet ma olvasással töltöttem, ahogy mindig teszem, ha nincs különösebb feladatom. Mondjuk járőrözés, vagy osztag edzés, vagy amit a kapitány még kitalál. A kis piros könyv, már egy hete ott várt a polcomon, várva, hogy kinyissam. Ma pedig végre tudtam rá időt szakítani, hogy belekezdjek. Persze, ha én belemerülök valamibe, akkor azt addig nem hagyom abba, amíg nem végzek. Így nem csoda, hogy addig ki se tudnak robbantani a szobámból, amíg nem végezek.
Hosszú órák múlva teszem le a könyvet a polcra, immáron kiolvasva. Nyújtózkodom egyet, még a nyakamat is megforgatom. Elgémberedtem, és most kellemetlen ropogó hangokat hallatnak a csontjaim. Mikor minden porcikám kiropogtattam és már érzem, hogy megint rendben vagyok, az órámra pillantok. Megcsillan a szemem. Pont jó időben vagyok. Ilyenkor senki sincs a gyakorlóteremben. Nem szeretek tömegben gyakorolni, márpedig rám férne egy kis gyakorlás.
Vigyorogva kapom elő a kis táskám és belehajítok egy üveg vizet, meg egy szelet csokit, amit majd akkor fogok megenni, ha végeztem. Felkapom a hátamra a batyut, majd magamban dúdolva elindulok edzeni. Szinte már csukott szemmel megyek, mert úgy süt a nap, hogy látni alig lehet. Nem lep meg, hogy senki sincs kint. Ilyen időben öngyilkosság kijönni. Élve megfő az ember, ha sokáig marad kinn.
Mosolyogva nyitom ki az épület ajtaját, majd belépek és vigyázva, hogy ne csattanjon akkorát, hogy még az Első Osztagnál is hallják, becsukom magam mögött az ajtót. Utam egyenesen a kidouzásra kijelölt hely felé veszem, ugyanis úgy döntöttem az ide felé vezető úton, hogy ma a démonmágiát fogom gyakorolni. Nem akarok elkényelmesedni, igaz a zanpakutommal is kellene edzenem, de valahogy arra nehezebben visz a lélek.
Szinte berobogok a teremnek azon részébe, ahova indultam. Ám benn megtorpanok. Legnagyobb meglepetésemre nem én vagyok itt egyedül. Szemügyre veszem a férfit, aki előttem áll, mikor felfogom, hogy ő bizony a harmadik tisztünk. Hallom a kérdését, de egy kicsit lassan jut el a tudatomig. Főleg mikor meglátom a háta mögött a felöltöztetett bábut.
- Én... - Kezdeném a válaszom, mikor folytatja. Halványan elmosolyodok, eltüntetve a meglepett arcvonásaimat.
- Igen, edzeni jöttem. Viszont nem kell elmennie! Nyugodtan folytassa csak, amit csinált, mintha itt se lennék. Nem akarom elzavarni önt. - Ezzel fogom magam és elfordulok tőle, hogy lerakjam a puttonyom. Oldalra sandítok meglátva a teljes bábut, magamban hangosan felkuncogok, de hamar abbahagyom. A helyében én is ezt csinálnám az olyan jelmezzel. Hirtelen hátranézek a vállam felett.
- Ne aggódjon. Nem mondom el senkinek. - Biccentek a céltáblája felé. Majd visszafordulok a kis táskámhoz. Belenyúlok és kutakodni kezdek. Gyorsan megtalálom a kék hajgumit. Kiegyenesedek, majd két tincset elől meghagyva felkötöm a hajam egy lófarokba. Ellazítom az izmaim. Szeretem érezni, ahogy a varázslat átjárja a testem, mielőtt kirobbanna.
Elindulok egy másik báb irányába. Lassan felemelem a kezem, már éppen nekikezdenék a mágiának, mikor megérzem a férfi tekintetét a hátamon. Leeresztem a kezem, majd egyik szemöldököm felhúzva felé fordulok. Nem akarok udvariatlan lenni, főleg nem egy tisztel szemben, de nem értem mi baja van. Tudom, hogy mostanában nem túl épeszű az osztagunk, viszont ez nem ok arra, hogy valaki ne lássa, ha a másik igazat mond.
- Valami baj van? Ha zavarom, visszajöhetek ám később is. - Bököm ki végül, remélve, hogy nem leszek udvariatlan. Őszintén a név memóriám nulla, örülök, hogy a kapitányom nevét meg bírtam jegyezni, úgyhogy kicsit kínosnak érzem, hogy nem tudom az ő nevét, hogy még illedelmesebben válaszolhassak. Így hát imádkozom, hogy nem kell majd a nevén szólítanom.
Csak tudnám mi baja, olyan furcsán néz, mintha nem hinne nekem. Pedig nincs oka bizalmatlannak lenni. Engem történetesen hidegen hagy, hogy mit csinál meg miért. Addig, amíg engem nem kever bele, tőlem akár fel is robbanthatja azt az ostoba jelmezt. Mert valami ilyesmit csinálhatott, abból kiindulva, ahogy a fal kinéz a báb mögött. Egy tiszt szintjén kizártnak tartom, hogy ilyen közelről elvétse a célt, tehát valószínűleg ideglevezetésre használta a démonmágiát. Viszont ez nem az én dolgom, így nem is szándékozom foglalkozni vele.

57
Rukongai / Re:34-es körzet
« Dátum: 2016. Aug. 07, 21:55:00 »
Járőrözés Rukongai 34-es körzetében és találkozás egy rejtélyes új idegennel.


Már javában járta égi útját a hold, mikor az osztagunk területére berohant az egyik járőrünk. Én szokásomhoz híven éppen az esti nyugodt sétámat intézem, amit azért alakítottam ki, hogy kicsit kitisztítsam a fejem lefekvés előtt. Megszoktam, hogy ilyenkor már nincs senki kinn, vagy, ha van, akkor is éppen rohan valahová. Esetleg kisebb csoportok mennek inni valamelyik fogadóba.
Így hát meglepetésként ér a járőr, aki idegesen keresgél, mintha nem tudná hol is van. Fújok egyet, majd odamegyek hozzá, hogy megkérdezzem mi a baja. Azonban nincs esélyem, megkérdezni mit keres, mert azonnal letámad, hogy megkérdezze, hol van a kapitány. Halványan elmosolyodom a kérdésére, majd egyszerűen felemelem a kezem és az udvar ellenkező oldalára mutatok.
A férfi azonnal köszönetet mond, majd el is viharzik. Megrázom a fejem és elnevetem magam. Sose értettem mire jó, ha valaki így rohan, de biztosan meg van rá az oka, úgyhogy nem is zavarom. Miután meggyőződök róla, hogy az udvar megint nyugodt, elindulok a szállásom felé, hogy eltegyem magam holnapra.
A reggel nyugodtan kezdődik legalábbis addig, amíg felöltözöm, meg megreggelizem. Ugyanis reggeli közben elkap az egyik tisztünk, hogy a kapitány hívat. Tágra nyílt szemekkel bámulok a tisztre. Nem tudom elhinni, hogy engem hívat, de gyorsan összeszedem magam és szinte rohanok, nehogy megvárakoztassam a feljebbvalóm.
Mikor megérkezek és illedelmesen köszönök, közli velem, hogy tegnap este hírt kaptak, hogy Rukongai 34-es körzetében különös dolgok történnek, valamilyen banditák ütötték fel a fejüket arra. Ő pedig engem jelöl ki arra a feladatra, hogy ennek utána nézzek. Elmondása szerint csak azért, mert a járőr engem látott este, így nekem könnyebb lesz felismerni őt, mint a többieknek.
Lelkesen fogadom el a megbízatást, és ahogy elköszönök a kapitánytól, már rohanok is, hogy összeszedjem a dolgaim. Nem tart sokáig, már régóta várom, hogy kapjak valami ilyen feladatot, eddig azonban csak álmodtam az ilyenről. Viszont minden nap összeszedtem gondolatban, hogy mire lenne szükségem és most végre össze is szedhettem a valóságba. Utoljára oldalamra kötöm a zanpakutomat, majd vigyorogva hagyom el a Hetedik Osztag területét.
Rukongai 34-es körzetének szélén találkozom a járőrrel, aki eligazít, hogy ő eddig mit tudott meg, ami meg kell hagyni igen csak kevés. Sőt szinte semmi, ennek ellenére én elküldöm, hogy nyugodtan menjen vissza Seireiteibe, én innen átveszem az ügyet. Nem kell kétszer mondanom, azonnal el is rohan, engem pedig otthagy, hogy kezdjek, amihez akarok.
Egy ideig gondolkodom, hogy vajon hol is kellene kezdenem a kutakodást, mikor hirtelen eszembe jut egy pazar ötlet. Az évek alatt észrevettem, hogy az emberek hajlamosabbak információk kiadására, ha ittas állapotban vannak. Ezen ötlettől vezérelve elindulok, hogy keressek egy kocsmát. Kicsit sem lepődök meg, hogy nem kell sokat keresni. Fejemet rázva lépek be az épületbe és ülök le a pulthoz, hogy megkezdjem a megfigyelésemet. Hátha információhoz jutok.
Fogalmam sincs, mennyi ideje ülök itt és hallgatom a semmitmondó beszélgetéseket, mikor valaki hirtelen megszólít. Kezem azonnal a zanpakutom markolatára szorul, ahogy a hang irányába nézek. Viszont mikor meglátom a kedvesen mosolygó arcot és felfogom, hogy az illető is shinigami, megnyugszom. Én is elmosolyodom.
- Szia! Én pedig a 7. osztagból jöttem. Nem, nem vagyok új, de én sem láttalak még téged. Azt pedig nem kell mondanod, hogy veszélyes. Mellesleg én se terveztem elmondani a nevem egy ilyen helyen, ahol ennyi a kéretlen fül. – Mondom én is kedvesen mosolyogva rá. Eszem ágában sincs udvariatlannak lenni. Bár szerintem még látszik az arcomon a meglepetés, nem vártam, hogy találkozom itt egy másik shinigamival. Mielőtt azonban elkezdenék azon gondolkodni, hogy miért van itt, megválaszolja a fel nem tett kérdésem.
- Ugyan, nem vagyok én olyan szép. – Kuncogok halkan. - Mit keresek itt? Nem fogod elhinni, de kísérteties az egybeesés az okaink közt. Én is pont ugyanezért vagyok itt. Tegnap este kaptunk egy fülest, hogy ezen a vidéken banditák ütötték fel a fejüket, és engem küldtek ki, hogy ellenőrizzem, mi a helyzet. – Válaszolok neki mosolyogva.
- Te jutottál már valamire? – Kérdezem puszta kíváncsiságból. Hátha rájött valamire, amire én még nem. Akkor kölcsönösen egymás hasznára lennénk, ami nem ártana. Bár, ha nem, az se baj, legfeljebb majd ketten kutatunk tovább. Több szem többet lát, több fül többet hall.

58
Csevegő / Re:Játszanék
« Dátum: 2016. Aug. 06, 22:04:52 »
Helló mindenkinek!

Mint kis buzgó Hetedik Osztagos játékostársat keresnék első játékomra. :) Ez lehet bármilyen témába, formában, bárkivel. Ha érdekelne valakit, írjon nyugodtam pü-t. :)

59
Shinigami / Kawayoshi Natsumi
« Dátum: 2016. Aug. 03, 13:36:44 »


~ Adatlap



Név: 川吉 夏美 /Kawayoshi Natsumi
Nem:
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1400. augusztus 5.
Kor: 615
Emberként: 7
Lélekként: 608

~ Előtörténet



"Ha gyönge a lelked, tompa a kardod éle."

A kezdetek említésre se méltók, semmi különös sincsen azzal kapcsolatban, ahogy én a világra jöttem, és ahogy az életem első éveit leéltem. Hogy jó életem volt azt nem mondanám. Szegényes körülmények közt éltünk, szinte alig volt mit ennünk. Azonban ez volt a legnagyobb gond az életemmel. Amióta az eszemet tudom azóta tart ez a dolog. Minden egyes héten ugyanaz.
Péntek volt, nyílt az ajtó. Apa jött be rajta. Először úgy tűnt nincs semmi baj. Emlékszem, hogy egy pillanatra megnyugodtam. Nem ma lesz. Tévedtem. Apám nem jött oda hozzám, nem simogatta meg a fejem, és nem dorgált meg, hogy megint csupa kosz vagyok. Helyette anyához ment. Láttam, ahogy felemeli a kezét. Lehunytam a szemem, tudtam mi fog jönni. Nem vártam sokat mire meghallottam a csattanást, majd anyám sírását. Elnehezült a lelkem, csak ma van.
Apa megint sokat ivott, megint nem tudja a világát és megint gonosz lesz. Megint megveri anyát, aztán pedig engem. Éreztem, ahogy gombóc kezdett nőni a torkomban. Nem akartam, hogy megverjen. Elégszer vert már. Nem akartam többé. Hallottam, ahogy anya sikított. Még jobban összehúztam a szemem és a kezeimet a fülemre tapasztottam. Nem akarom. Nem akarom. Ez járt a fejemben, abban a pillanatban éreztem meg a szorítást a karomon. Felsikítottam a fájdalomtól.
Ez viszont egy cseppet sem segített, mielőtt még észbe kaptam volna, csattant a tenyér az arcomon. Elkezdtek folyni a könnyeim. Apa a földhöz vágott. Ordítozott, de én már rég nem foglalkoztam vele. Szemeim lassan kinyitottam. Anya jobban össze volt verve, mint eddig bármikor. A látványtól csak még inkább sírtam. Apa megint megütött, de már nem éreztem. Annyiszor vert már meg így, hogy már nem éreztem a fájdalmat, amit a kezei okoztak.
Anyát néztem, aki lassan kezdett magához térni. Már éppen megkönnyebültem, hogy jól van és elfeledkeztem róla, hogy milyen helyzetben vagyok, mikor apám keze a torkomra szorult. Nem értettem mit mondott. A fülem zúgott, nem kaptam levegőt, apa kezéért nyúltam. Próbáltam menekülni, de hiába.
- Ne! - Sikítottam, de apám csak nem hagyta abba.- A… anya… Se…gíts…a…anya…-Fordítottam tekintetem anyám felé, aki halottra vált arccal bámulta az apámat. Megmozdulni viszont nem mert, látszott rajta, éreztem, ahogy égni kezd a mellkasom. Nem kaptam levegőt. Miért nem segítesz anya? Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt minden elsötétült volna. Mielőtt mindennek vége lett volna.
Nem tudom meddig nem keltem fel és azt se tudom, hogy milyen nap volt, mikor felkeltem. Sütött a nap, hallottam, ahogy csiripeltek a madarak. Arra gondoltam, hogy megmenekültem, anyának sikerült megállítani apát. Most megint minden rendben lesz. Boldogan ugrottam fel és elkezdtem a kis házban keresni anyát. Nem volt otthon. Nem értettem miért nem. Mindig itthon volt. Ekkor sírást hallottam. Kíváncsian indultam meg a hang irányában. A kertből jött, a körtefa alatt, ahol mindig meséket mondtunk egymásnak anyával, most anya térdelt egy kis halom előtt. Arcát a kezébe temette és sírt. Nem tudtam mi baja van.
- Anyu! Anyu! Felkeltem! - Kiáltottam el magam, ahogy felé szaladtam, de ő nem mozdult, csak sírt tovább. Odaértem mellé, de amit akkor hallottam, attól megfagyott bennem a vér és nem tudtam mást csinálni csak bámulni a kis halmot előttem.
- Natsumi, miért pont te? Miért neked kellett meghalni? - Anya csak sírt, én pedig nem tudtam mit tegyek. Halott lennék, de hogyan? És ha halott vagyok, akkor miért nem vagyok a nagyival, meg nagyapával, ahogy anya mondta? Hogy lehetek halott? Nem tudtam mit gondoljak.
Ez az egész olyan hihetetlen volt számomra. Órákig álltam ott a halom mellet még akkor is mikor már anya elment. Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem róla. Másnap már nem néztem a halmot. Leültem a kis házunk elé és lóbáltam a lábam a padról. Mindig ezt csináltam, mikor gondolkodtam. Ez valahogy nem fért a fejembe. Napok teltek el így, némán a gondolataimba temetkezve. Mikor egy nap váratlan vendégem érkezett.
Egy fiatal férfi volt, de nem látta őt senki. Senki, csak én. Olyan volt, mintha ezzel ő is tisztában lett volna. Leguggolt elém és elmondta nekem, hogy ő egy halálisten és hogy most elküld engem egy sokkal jobb helyre, ahol nem leszek többé szomorú. Nem igazán tudtam, hogy hihetek-e neki, de akkor nem voltam képes ellenkezni. Emlékszem, hogy megijedtem a katanától, mikor felemelte és arra is, hogy milyen furcsa érzés volt, mikor a homlokomra nyomta.
Mondanom sem kell nem élveztem, hogy megint teljesen fekete lett minden. Ráadásul az a sokkal jobb hely se volt sokkal jobb, mint kiderült, mikor végre ki tudtam nyitni a szemem. Ugyanolyan szegénység volt ezen a furcsa helyen is, mint otthon. Az emberek is ugyanúgy viselkedtek. Itt viszont már láttak engem. Sétálgattam az utcákon, néztem az itt élőket. Egyszerűen mondva felfedezőt játszottam. Egészen addig, amíg meg nem kordult a gyomrom. Éhes vagyok. Jöttem rá meglepetten, viszont mivel nem tudtam hogyan juthatnék ételhez, így jobb híján elloptam valamit, amikor senki sem figyelt és sunyiban egy kis sikátorban megbújva elmajszoltam a lopott falatot.
Az életem lélekként ezután nagyon egysíkú lett. Ételt kerestem magamnak és próbáltam barátokat szerezni több kevesebb sikerrel. Sőt inkább kevesebbel, mint többel. Nem tudtam, hogy mit rontok el mindig, de sose maradtak mellettem sokáig a lelkek. Inkább elkerültek, ami nagyon rosszul esett, de hát nem tudtam ez ellen semmit se tenni, akárhogy is próbáltam.
Az évek alatt egyre több pletykát hallottam. A Tiszta Lelkek Városáról és arról, hogy hogyan is lehet oda bejutni. Shinigamivá kell válni. Jobban mondva jelentkezni kell a Lélektovábbképző. Nagyon sokáig tartott, mire elszántam magam arra, hogy végre én is jelentkezzek, de végül megtettem és nem bántam meg.
Az Akadémiai évek alatt keményen dolgoztam, mint mindenki és kifejezetten élveztem, hogy meg kell harcolni azért, hogy fejlődhessek. Élveztem minden percet, amit az iskolában töltöttem. Ez sokkal, de sokkal jobb hely volt, mint bármelyik, ahol eddig voltam. Ez a hely meleg volt és barátságos. Persze voltak versengések, de hát ezt már megszoktam Rukongai utcáin és az élők világában is. Bár az emlékek az emberi életemből egyre és egyre halványabbak lettek.
Míg nem már csak a halálom napja maradt meg mélyen belevésődve elmém legmélyebb zugába. A régi emlékek helyét újak vették át. Az első sikeres kidoum, az első edzésem, mikor először fogtam fegyvert a kezembe. A barátok nevetése. Itt sokan voltak, akik ugyanúgy kezdték, mint én. Itt megértettek és nem ítéltek el.
A kardforgatás nem volt az erősségem, gyakran vétettem célt és gyakran találtak el. A mágia valamivel könnyebb volt, abban sokkal jobb voltam, mint a karddal való hadonászásban. Én azonban nem csüggedtem. Tudtam, hogy egyszer majd képes leszek jobban harcolni, addig pedig marad az ügyetlenkedés meg a varázslat, mint utolsó mentsvár.
Azt hiszem az utolsó évemben voltam az akadémián, mikor az egyik este álmomban különös helyen jártam. Mindenhol sziklák voltak. Magas, égbe törő sziklák, hatalmas vörös tavak. Álmomban kíváncsian hajoltam le a tó vizéhez, hogy megfogjam, amikor meghallottam egy tenorosan csengő hangot.
- Én a helyedben nem tenném, Natsumi! Nem akarod leégetni a bőrt magadról. - A hang gazdája felé fordultam, még láttam, ahogy elneveti magát a különös férfi, de mielőtt pontosan szemügyre vehettem volna felébredtem. Az volt az első gondolatom, hogy milyen furcsa álom volt ez, és hogy milyen ijesztő volt az az ember. Azonban gyorsan elfelejtettem a különös álmot és tovább éltem az életem, az addig megszokott medrében.
Az Akadémia után a Hetedik Osztaghoz kerültem. Imádtam és imádok is itt lenni. Az osztálytársaim is mind bekerültek valamelyik osztagba és bár ritkábban láttam őket, a barátaimmal tartottam a kapcsolatot. Nem hagytam abba az edzéseket, sőt egyre gyakrabban edzettem, hogy fitt maradjak.
Egy este azonban megint azt az álmot láttam. Megint azt a férfit ugyanazon a helyen és megint eltűnt mielőtt megnézhettem volna magamnak. Onnantól kezdve gyakran láttam azt a helyet mikor mélyen aludtam. Néha hallottam, ahogy a férfi a nevemet suttogja, de mikor megkérdeztem, hogy ki van ott nem jött válasz. Hosszú hónapok teltek el így, én pedig már azt hittem, hogy sose leszek képes megint normálisan aludni.
Egészen addig, amíg egyszer el nem küldtek egy küldetésre. Lidércek ellen kellett harcolni. Már megszoktam a csatákat. Démonmágiával és azzal a kis kardforgató tudásommal nem volt olyan nehéz egy lidérc ellen támadást indítani. Az a nap viszont más volt, mint a többi. A lidércek erősebbek voltak és mi mind gyengék voltunk egy ilyen összecsapáshoz.
Emlékszem, ahogy az egyik Shakkahou-m után eltalált egy lidérc és hozzávágott egy sziklához. Láttam, ahogy közeledik felém. Lehunytam a szemem, apámat láttam a lidércben és a szívem mélyén még mindig féltem tőle. Hirtelen ismerős illat csapta meg az orromat. Álmomban éreztem ezt a szagot. Felpattantak a szemeim és végre jól láttam a férfit, aki hónapok óta megjelent az álmaimban.
Morcosan nézett rám és keresztbe fonta maga előtt a karjait. Szürkés szőke haja az arcába lógott. Hiába volt lenyűgöző a kinézete a tekintetéből sugárzott valami, amitől felállt a szőr a hátamon. Dobogni kezdett a lábával, majd megrázta a fejét. Úgy mért végig, mint a tanárok az akadémián, mikor bekerültem.
- Mégis hogy lehet valaki ennyire beszari, mint te? Könyörgöm Natsumi, meg akarsz halni? Nehogy már egy egyszerű lidérc legyőzzön! Na, ne nevettess! Ez viccnek is rossz! Csak verd szét a seggét és menj haza! Ez nem olyan nagydolog, királylány! - Mondta, ahogy jobb kezével beletúrt a hajába.
- Mégis ki vagy te, honnan tudod a nevem? És nem vagyok királylány! - Válaszoltam sértődötten, mire hangosan elnevette magát, de úgy, hogy attól megfagyott az ereimben a vér.
- Hogy ki vagyok? Én a lelked része vagyok Natsumi! A te zanpakutod! Szólítgatlak már egy ideje, de a királylány olyan finnyás, hogy nem hallja meg, ha akárki szólítja. - Ahogy ezt mondta, megint összefonta maga előtt a karjait, én pedig értetlenül néztem a férfit. Nem akartam elhinni, hogy ő az én zanpakutom, akkor miért volt olyan érzésem, hogy menekülnöm kell előle.
- Na, elég a lazsálásból királylány! A nevem Chimatsuri, a szolgálatára hölgyem! Most pedig kifelé és rúgd hátsóba azt a bűzlő lidércet. - Esélyem se volt válaszolni, mikor kinyitottam a szemem már megint a lidércet láttam magam előtt. Éppen ki tudtam kerülni a támadását, bár a már meglévő vágások mellé most került egy mélyebb seb is a karomra. Nem gondolkodtam, mikor cselekedtem, csak az járt a fejemben, hogy nem halhatok meg. Most még nem.
- Nurase, Chimatsuri! - Kiáltottam el magam teli torokból, mire a katanám megnyúlt és egy ju-monji jari alakját vette fel. Körülöttem mindent vércseppek borítottak be. A pillanat hevében még megtámadtam a lidércet és sikerült is legyőznöm, de nem bírtam sokkal tovább, fájt a fejem, bevertem mikor a lidérc a sziklához vágott. Elhomályosodott a világ.
Mikor felébredtem a Negyedik Osztagnál voltam. Szerencsére gyorsan felgyógyultam, de a félelem a szívemben nem tűnt el. Elmémben élénken élt a vércseppekkel áztatott világ. Ez a kard, az én zanpakutom, ez gyilkos és én rettegtem tőle. Hosszú hónapokig még azt is megpróbáltam elkerülni, hogy egyáltalán hozzányúljak. Nem akartam, egyszerűen nem akartam ezt a katanát. És nem tudtam elfogadni, hogy mégis az enyém.
Én tökéletesen meglettem volna a helyzettel, de a zanpakutomnak más véleménye volt. Álmomban megint megjelent, s addig csinálta ezt, amíg nem vettem a bátorságot, hogy álmon kívül is megpróbáljam felvenni vele a kapcsolatot. Amikor ezt megtettem, elégedetten nyugtázta, hogy nem hiába szenvedett annyit, hogy berángasson. Majd részletes oktatást tartott nekem arról, hogy miért nem kell tőle tartanom. Kicsit nehéz volt érteni, hogy mit mondd, mert mindig félbehagyta a mondatokat, vagy csak rosszul fejezte be.
Nem nagyon sikerült meggyőznie arról, hogy biztonságban vagyok, ha használom a képességét, de arra azért rávett, hogy legalább próbáljam ki. Hátha tetszeni fog. Én biztos voltam benne, hogy nem így lesz, de a kíváncsiság erős volt bennem, így engedtem neki és elkezdtem gyakorolni a shikaiommal. Ami kicsit sem volt kellemes és még most sem az. Nem szeretem, hogy meg kell vágnom magam és azt se, hogy ez a zanpakuto annyira szeret gyilkolni, de lassan kezdem elfogadni, hogy nem tudok ellene mit tenni, hiszen ő a részem. El kell fogadnom úgy, ahogy van.
A mindennapjaim mostanában teljesen egysíkúak, de én nem bánom. Inkább így legyen egysíkú, az edzésekkel, a küldetésekkel, a mindennapi teendőkkel, mint úgy, ahogy régen volt. Lopással, meneküléssel, túléléssel, vagy úgy ahogy előtte volt. Vérrel, pofonokkal, könnyekkel. Ez a mostani állapot sokkal kellemesebb. Akkor is, ha elhatároztam, hogy meg fogom tanulni kezelni ezt a véres zanpakutot. Ez most az én célom, ez, amit most el akarok érni. Ez, amiért, ha kell, most harcolni fogok.

~ Kinézet




 Hmm? Mit akarsz Aidou? Hogy hogy nézek ki? Tudtommal látsz, nem? Igen, akkor meg minek tépjem a szám?
Hogy le akarod jegyezni? Mi? Nem vagyok én híresség, te dinka? Na, jó nehogy… elkezdj itt nekem balhézni! Mondom már, mondom, ne siettess! Azt hinné a lélek, hogy legalább holtában békén hagyják, de nem. Jól van, na. Abbahagytam. Szóval, hogy is nézek ki? 180 centi magas vagyok és nem el is felejtheted, hogy elmondom, hogy hány kiló. Egy nő ilyet sose mond el, még egy másik nőnek se! Bár, mint láthatod, nincs gondom a felesleges kilókkal, sőt éppen ellenkezőleg. Kifejezetten vékony vagyok és hajlékony. Azt hiszem, valami artistának hívják az élők világában az ilyen testalkatú embereket. Beszélek ostobaságot, az foglalkozás, de kell hozzá, hogy jó legyen az egyensúlyod meg, hogy hajlékony legyél és persze a megfelelő alak sem árt. Visszatérve rám. Sápadt bőröm van, ami tökéletesen kiegészíti a hosszú szőke hajam. Látod? Egészen eddig leér. Mi az, hogy meddig? A derekamig, látod? Reménytelen eset vagy, ugye tudod? Most pedig nézz a szemembe. Na, milyen színű? Nem! Ez nem egyszerű kék! Ez türkizkék! Hogy lehet, hogy még ezt sem tudod? Nem értesz a színekhez? Az más tészta, akkor bocsi. Mondd, hogy azért azt tudod, hogy az egyenruhánk milyen színű. Bizony fekete. Csak nem vagy olyan reménytelen. Hogy miért nem olyan, mint a többieknek? Az úgy volt, hogy… Tudod, az a helyzet… Nem az, hogy nem akarom elmondani, csak hát… A fenébe is a kardom miatt van. Nem tehetek róla, hogy az alkaromnak szabadon kell maradnia! Ez olyan praktikai dolog.  Ellenben, mint látod, a többi mind megegyezik. Hogy mit viselek, mikor nem vagyok szolgálatban? Általában valami testre simuló nadrágot, meg valami ujjatlant és egy lenge inget, meg persze fekete lapos talpú cipőt, abban jól lehet futni. Na, mindent elmondtam, amit akartál? Jól van, ha igen, akkor örülök.

~ Jellem



 Mi? Még nem végeztél? De ma szabad napom van… Miért kell nekem pont ma ilyen ostobaságokkal foglalkoznom? Azt hiszem, jobb, ha beadom a derekam. Na, mondd, most mit akarsz?
Helyes, hozd is ide azt a széket, ha sokáig fel akarsz tartani, legalább egy teára meghívhatnál. Igen, ez célzás volt. Jellemem? Azt a… Te is tudsz ám kérdezni. Milyen is vagyok én? Várj, gondolkodnom kell. Tudtad, hogy azt a legnehezebb leírni, hogy te milyen vagy? Hogy érted, hogy miért?  Azért, mert magadat mindig elfogultan látod. Én például egy kitartó, mindenre elszánt lánynak látom magam, aki mindent elkövet a céljai érdekében. Aki nem szól bele mások dolgaiba, aki csak akkor beszél, ha kérdezik, de akkor sokat… Na, meg állj, ezért még kapsz! Nem illik ilyet mondani egy nőnek! Még hogy most is folyik belőlem a szó. Szerencséd, hogy nem vagyok olyan típus, aki feleslegesen keresi a verekedést. Nem, azt én egy szóval se mondtam, hogy nem szeretek harcolni vagy, hogy nem élvezem, csak azt mondtam, hogy feleslegesen nem keveredek verekedésekbe. Néha kicsit nyers a stílusom és hajlamos vagyok illetlenül visszaszólni az embereknek, de azért tudom ám kontrollálni a számat. Például egy kapitánnyal tuti nem beszélnék úgy, mint veled. Amúgy mire is kell neked ez a… Mit mondtál mi ez? Inter… mi? Az az interjú! Szóval mire kell? Felmérés? Mit mérsz fel? Szóval csak nagyon unatkozol, ezért elkezdtél körbe járni és csak úgy leállni, beszélgetni valakivel. Ez eléggé felelőtlenül hangzik nekem. Nem, nem nyugszom bele abba, hogy csak kíváncsi vagy. Tudod, szerintem mindennek oka van, és kifejezetten idegesíteni tud, ha nem tudom mi az oka. Hogy mi az, amit nem szeretek magamban? Lássuk csak… Leginkább azt, hogy nehezen hozok meg kemény döntéseket, de javulok. Régen ennyire se ment. Bár régen bátornak se voltam ilyen bátor. Ha belegondolok az egyetlen, ami nem változott sosem az az, hogy mindig is olyan típus voltam, aki mindenkit figyelt. Csendben vártam, figyeltem, hagytam, hogy bántsanak a szavakkal, aztán, ha eljött az ideje, én osztottam le a lapjaimat. Ahogy az emberek mondják. A jókor elmondott szavak kifejezetten hatásosak tudnak lenni. Bár nem kenyerem a kétszínűsködés, de néha egy kis jótékony befolyásolás, meg titkolózás nem árt. Van, amiről nem kell mindenkinek tudnia. Munka? Nem, nincs bajom senkivel sem. Én tökéletesen jól érzem magam. Jó helyen vagyok itt a hetedik osztagban. Jó a kapitányom, jók a tisztjeim és a csapat is. Szeretek csapatban dolgozni és könnyen alkalmazkodom, talán ezért érzem olyan jól magam ott, ahol most vagyok. Megszegni a parancsot?! Mégis, hogyan kérdezhetsz ilyet? Természetesen nem. Miért szegném meg? Ekkora ostobaságot még nem hallottam. Egyáltalán, hogy nézed ki belőlem, hogy ilyet csinálnék? Csak vicc volt? Tudd meg, nem volt vicces. Attól félek a vicc szó nem ugyanazt jelenti számunkra.

~ Zanpakuto



Neve: Véráldozat / 血祭り/Chimatsuri
Fajtája: Vér
Shikai parancsa: Áztasd el, Véráldozat! / Nurase, Chimatsuri!
Shikai kinézete: Na, ne siess ennyire! Most, hogy szépen feljegyezted, hogy mi a neve, fajtája, meg a hívószava, akkor meg is nézhetnéd. Tessék. Haladjunk sorban. Alap állapotban egy egyszerű katana. Jó, nem egyszerű, mert vörös a pengéje, ami nem átlagos, de ha figyelembe veszed mi a neve, akkor nem meglepő. Nézd, a markolaton is piros zsinórozás van. Igen, a keresztvasa olyan, mint valami virág. Bár szerintem megfojtana, ha ezt most hallotta volna, nem szereti, ha ezt emlegetem. A tokja is vöröses piros. Ilyen átmenetes, szerintem nagyon jól néz ki. Bizony most áttérhetünk a shikai-ra. Sajnos nem. Az nem olyan nagy durranás. Egy egyszerű ju-monji jari. Igaz, ha éppen valamelyik képességét használja, akkor az éle vörösen izzik. Már ha éppen nem az én véremtől vörös. Ne vágj ilyen ijedt képet. Még élek, nem látod? Szóval nyugi.

~ Zanpakuto lélek



 Chimatsuri-ra? Komolyan rá vagy kíváncsi? Meggondoltad te ezt?
Igen, jobban teszed, ha elkezdesz félni. Azt hiszem, jobban jársz, ha a kinézetével kezdem. Akkor lássuk csak. Körülbelül 190 centi magas, sportos férfi. Meg ne merj szólalni! Igen férfi! Téma lezárva! Szóval magasság megvan. Súlyt, azt nem tudok, bár nem hinném, hogy sok lenne, szerintem több az izom rajta, mint a zsír. Hajszín? Azt hiszem, átmenet a szürke meg a szőke között, legalábbis szerintem. Ez illik a legjobban arra a színre. A szeme, az szürkés barna. Hogy az milyen? Olyan nem is barna, de nem is szürke. Egyik se, de mindkettő. Ruházat? Fekete. Komolyan, fekete, sötét szürke meg piros. Fekete ballonkabát, fekete nadrág, fekete cipő. Piros póló, meg szürke kesztyű. Ijesztő látvány nekem elhiheted. Pedig az én lelkem része. Őszintén mondom, fogalmam sincs hogyan lett ilyen. Bár kinézetre így is jobban hasonlítunk, mint természetre.
 Apropó természet. Akkor térjünk is át a nehezebb falatra.
Nos, azt kell mondanom, hogy leginkább úgy lehetne leírni őt, hogy egy gyilkolás mániás gyerek. Hogy miért? Azért, mert meggondolatlan és forrófejű és szinte mindig fejjel megy a falnak. Ezért nem is szereti az én stílusomat, ami inkább a várjunk, gondoljuk át és csak utána támadjunk. Ő legszívesebben, mindig azonnal odacsapna. Hogy miért gyilkolás mániás? Figyeltél te a nevére? Szerintem ennél többet nem kell róla mondanom. A neve mindent elárul. Imád gyilkolni. Bár gyorsan megunja. Hogy ez hogyan egyeztethető össze? Úgy, hogy imádja nézni, ahogy valaki meghal, főleg, ha azt ő okozta, de hamar megunja, hogy figyelje és máris új ellenfélt keresne. Az igazat megvallva, ki nem állhatja, hogy én ennyi ideig várok, és ilyen sokat gondolkodok. Elmondása szerint az a legnagyobb baja velem, hogy nem tudok spontán csinálni dolgokat, hogy mindig órákat kell a döntéseimre várni. Lehet, hogy ebben van valami, de hát én ilyen vagyok. Ő meg olyan, amilyen. Bár, ha engem kérdezel voltak már helyzetek, hogy jól jött, hogy ilyen meggondolatlan a kardom. Kicsit kiegészítette a túlságosan is óvatos viselkedésem a makacs magánszámával.

~ Shikai támadások



 Véreső / 血液 雨 / Ketsueki Ame: Ez igazából nem is támadás, sőt ez magától aktiválódik, ha előhívom a shikai-om. Ez inkább olyan megpecsételés. Amire ráesnek a vércseppek, az nagy valószínűséggel a támadások befolyása alá kerül. Sőt arra is jó, hogy nagyjából érezzem, hogy merre vannak körülöttem ellenségek. Hatósugara? Fúú, várj… Egy, kettő, három… Négy méter. Igen persze, hatóideje is van. A shikai előhívása után viszonylag gyorsan automatikusan eltűnik és vissza se jön. Ahogy Chimatsuri mondta ez csak terepfelmérés, semmi egyéb. /Egy kör a hatóidő/
 Véróceán / 血液 海洋 / Ketsueki Kaiyou: Igen ez konkrétan egy óceán, már ha a tíz méteres pocsolyát óceánnak hívod. Mire jó? Éget. Nem, ez nem a legjobb szó rá. Inkább azt mondanám, hogy olyan, mintha sav lenne. Mar. Pontosan, ahogy mondod. A karddal magával tudom irányítani a hullámokat. Ahol a hullám hozzáér az ellenfélhez, ott elkezdi marni. Hátulütője? Azon kívül, hogy szerintem undorító a hatalmas vörös pocsolya? Igen van, ha elfáradok, vagy legyengülök, akkor én is veszélybe kerülhetek. Mondtam milyen szeszélyes Chimatsuri, ha nem vagyok a toppon, képes lenne engem is bántani. Bár, ha őszinte akarok lenni és az akarok lenni, akkor elmondom, hogy a legnagyobb bajom a vérveszteséggel van. Igen. Jól hallottad. Vérveszteség. Emlékszel mondtam, hogy nem hiába ilyen rövid a ruhám ujja. Na, hát azért kell ez, mert ezt a technikát a saját véremmel kell előhívnom. Nem, nem halok meg. Egy kis vérvesztésbe nem hal bele senki, de azért hosszabb ideig nem szívesen folyasztom a vérem.
/A hatósugár minden zanpakutora tett második ponttal fél méterrel nő, maximális nagysága 1000 méter minden irányba. A felcsapó vér égési sérüléseket okoz. 1-től 5 pontig szinte nem is éget, csak kellemetlenül meleg, mint egy forró zuhany. 6-tól 9 pontig első fokú égési sebeket okoz. 9 pont felett pedig másodfokú égési sebek létrehozására képes. Az előhíváshoz szükséges vér mennyisége, így a kifáradás is ugyanezen skála szerint megy. 1-től 5 pontig nagyon sok vérbe és egy körbe kerül a technika előhívása és Natsumi 3 kör alatt elveszti az eszméletét. 6-tól 9 pontig az előhívás kevesebb vérbe kerül a hatóidő minden zanpakutora tett pont után egy körrel nő. 9 pont felett az előhíváshoz már pár csepp vér is elég. Minél több a zanpakuto pontok száma, annál kevesebb kell, de legalább tíz csepp mindenképpen kell. 9 pont felett a hatóidő minden zanpakutora tett harmadik pont után egy körrel nő./





~ Szeret

-Rendet, mindenben
- Klasszikus zenét
- Ahogy a szél fúj
- Csokoládét
- Azt hiszem a harcolás is ide jön, de nem az a vérre menő, inkább az edzés

~ Nem szeret

- Ha nem tudom, hogy minek mi az oka
- A meggondolatlanságot
- Felesleges vitákat
- A spenótot, azt utálom
- A magamutogatást

~ Felszerelés



Karkötő édesanyámtól, azon kívül semmi egyéb különleges felszerelésem sincs. Nem, az nem csinál semmit. Az csak egy emlék. Szóval, végeztünk? Mindent megtudtál, amit akartál? Rendben van, akkor azt hiszem, én megyek is. Majd találkozunk még. Sok sikert a felmérésedhez. Viszlát.



Oldalak: 1 2 3 [4]