Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Nayara Tarin

Oldalak: [1]
1
Hueco Mundo / Lidérc~tánc~óra
« Dátum: 2015. Szept. 27, 10:36:22 »
Egykedvűen nézegettem szobám egyik falának egészét uraló akvárium egyetlen, örök mozdulatlan lakóját. Nem tudhattam számít-e milyen közegben tartása, jobbnak láttam természetes környezetéhez hasonlót biztosítani számára. Elvégre, az óceán fenekéről - és háromszáz évvel korábbról való volt. Türelemmel szemléltem bár tétlenségét, bíztam benne, nem tart emberöltőkig kikelnie. Olykor-olykor mintha mozgolódást véltem volna felfedezni az opálos üveggömbben. Olyannyira vártam volna életre kelését, csak képzeletem játszott velem? Nem szerettem volna elszalasztani világrajövetelét, ám hiába lestem kitartóan az első nap óta, hogy megszereztem, a tojás héja még nem repedezett. Nem volt mit szépíteni. Unalmas volt. Lemondó sóhajjal hajtottam fejet kelni nem akarása előtt, búcsúzóul végigsimítva az üvegen.
- Légy jó bébi és ne forgasd fel a tornyot, míg elleszek – fordítottam hátat a tojásban gubbasztó csepp krakennek, hogy valami szórakoztatóbbat leljek nála. Talán meghagyhattam volna, ha mégis kikelne távollétemben, fracciónomat lehetőleg ne tekintse reggelinek. Még ha esélye vajmi kevés is volt ennek megtörténnie. A Szépszemű mellett sem volt maradásom. Túl… Egyszerű. Menedék volt inkább, mint játékszer, mint ilyen, már alig, s csak ritkán szórakoztató, vagy érdekes.
Unaloműzésem lustasággal párosulva ezúttal nem hajtott messzire. Sajátjaim közt, a Palota falain belül indultam keresésre. Valójában egyik sem érdekelt, nem leltem kivételest. Csalódottan hagytam magam mögött mindet. Kacérkodva gondolattal, világunk is, nem csak őket. Mégsem tettem.
Álmodozó félmosollyal hajolok meg sosem volt partnerem felé, majd lépek előre e láthatatlan társhoz simulva. Hagyom, ködfátylas éjszaka kísértsen, kússzon be jelenem elé. Bármi, még emlékezni is felemelőbb ezeknél! Teszek így, lépteim alá halkan dúdolva súgok keringőnek való dallamot. Megelevenednek emberi világból levő sötét, halott játékszerek képzeletemben, ahogy magával sodor az emlék. Nem is oly régvolthoz dörgölőzve járom pár nélküli keringőmet, akkor volt időm most mégis messzinek tűnik. Alattomosan úszik körém ama sötét, mámoros éjszaka foszlánya, megfosztva saját magam feletti ítélkezéstől, bolondnak nézhetnek egymagamban táncolva. Pehelykönnyű léptekkel siklok át véleményük fölött. Magam mögött hagyva rám furcsán nézőket valami oda nem illő vág mélységes csendet dalomba. Én magam, mely csendhez, nyomatékosítva azt meg is torpanok, keringőmet félbeszakítva.
Nem illett a képbe. Hátam mögé kulcsolt kézzel óvakodtam közelebb e furcsa teremtményhez. Nem a hím külseje, élénk vörös hajzata, maszkja, lénye volt bizarr számomra. Fölé hajoltam, kíváncsian rá, leginkább arra, mégis mit művel? Egy darabig csupán néztem, csendesen, nyugalmat színlelve. Belül mélységesen feszített megannyi kérdés, felháborodás, értetlenség, de felé mit se érzékeltettem belőle. Türelmet tettettem, holott leginkább kedvem rögvest rárivallni lett volna, hogy képzeli ezt?! Hiszen...
Nem. Tesz. Semmit.
Olvas.
- Megnézhetem? – felháborodásom legkisebb jele nélkül mosolyogtam alant e vérlázító személyre. Kezem nyitott könyvére helyezve, ujjaimmal takarva előle a szöveget, kényszerítve, rám figyeljen ostoba írott sorok helyett. Rá is fogva egyúttal a könyvre, választ várva, elkobozhatom-e. Bárminemű hátsó szándékom jótékony homályba veszett színlelt kedves érdeklődésemben.

2
Karakura / A hullócsillagok éjszakája
« Dátum: 2015. Jún. 23, 21:24:35 »
Tudatom felszínére fuldoklóként kapaszkodva riadok gyötrő emlék-álmok fojtó öleléséből. Dúltan, fél-éberen, zavartan vetem ki magam ágyból. Rémületem tükör elé hajszol, holott csak hideg vízért ácsingóztam, kijózanodjak valamelyest, átkos párban járnak ezek ketten fürdőmben. Dúlt-zilált idegenre pislantva szilánkjaira zúzom árulóm. Szemtelen! Maradványait szemlélve halk kacajt hallok. Hallatok, ismerem fel saját hangom. Csak én vagyok. Lehetne más! Kellene lennie. Lennie egy hangnak, ki lépten-nyomon, rezdülésen, lélegzetvételen mindig követ, s mondja, mint tegyek. Fogja a kezem. S ítél, vádol, szemre hány, kinevet, hajt, űz, s visszafogja kezem, ha kell. Ha nem. Nem teszi egyiket sem. Hogyan veszett el, mi sosem volt? Hol keressem, ha sosem létezett?
Kelleténél nagyobb erővel csapom rá a fürdőajtót vádlón visszanéző tükörmásomra. Nem érdekel a véleménye. Az övé nem. Nekem a másik kell! Vakolatot söprök le vállamról, egy keveset, fordultamban egyenruhám után nyúlok, megszabadulok a hálóingtől. A Szépszemű átaludta volna tombolásom, avagy csupán elém kerülni gyáva, meg nem tudom. Nem futok össze vele éjnek közepén, ahogy a tornyot elhagyom. Sietek, valahova. Tolvajként osonva fehér falak alatt, unott tekintetével kísérő Holdunk fényébe lépve, a Palotát magam mögött hagyva, zajtól, zsongástól, mindentől távolra. Megzavarodnak, szinte parázslanak érzékeim a megannyi lélekenergia súlya alatt, kicsinytől, nagytól, egytől-egyig, mintha mind egyszerre telepedne rám. Csak el, csak messzire, bárhova. Nem súgnak, duruzsolnak, nem szólnak, nem értem őket, mégis, sokkal rosszabb, mintha egy egész kórus visszhangozna a fejemben. Hiába, nincs az a porfelhő, mit magam mögött hagyva elég távol lennék, hogy szabaduljak tőlük. Kiutat keresve mégis, könnyed mozdulattal szakítva sebet a valóság vékony peremén lépek át egy reményeim szerint nyugodtabb helyre.
Jelenlétem meg sem próbálva titkolni szikrázok még egy keveset, míg halandók alig érezhető lélekenergiájának lassan, lustán hullámzó áradata le nem csillapít valamelyest. Lehunyt szemmel élvezem megnyugtató monotonitásuk, közel, s távol én vagyok az egyetlen, kinek léte fáklyaként világíthat annyi parányi energia közt. Csendet, hideget, éjszakát lehunyt szemmel élvezve állok mozdulatlan. Vállamról apránként leomlik a tonnás súly, minden nyomasztó dolog körém áramlik, engem megszabadít tőle, átadva mindennek, mi körül vesz. Betont, földdarabokat szaggatva talpam alatt, fák hajolnak meg mindaz előtt, mitől szabadulni akarok. Mit sem számít, hagyom a maga ritmusában, lassacskán apadni, korábbi zsongás elcsituljon. Lassan, de biztosan megnyugszom.

3
Pályázatok / Nayara Tarin - Pályázatok
« Dátum: 2014. Aug. 06, 16:27:00 »
Téma: Második resurrección képesség




Neve: Fractal- Fraktál

A képesség aktiválásakor a használó teste különálló denevérek tömegére bomlik, melyek méretükben és kinézetükben is hasonlóak a valódi denevérekhez. Mindegyik Nayara tudatával rendelkezik, és képes önállóan, kötetlenül mozogni. A denevérek az eredeti alak hierrojával bírnak, sonidojuk is megegyezik, hollow képességeket viszont korlátozás nélkül használhatnak, még nagyobb hatékonysággal is, mint annak előtte. Egyszerre csak egyféle technikát alkalmazhat a tanultak közül, arra viszont egyenként, egy időben minden denevér képes. A megidézhető raj nagysága a lélekenergiától függ, 500 pontonként eggyel nő a denevérek száma. Amennyiben a denevérek több mint fele elpusztult a technika használata közben, lepecsételt formában ölt testet; más esetben resurrección alakban jelenik meg, melybe bármikor önként visszaalakulhat, de az elpusztult denevérek egyenként is csökkentik lélekenergiáját.

4
Arrancar / Nayara Tarin
« Dátum: 2014. Aug. 02, 22:21:51 »
Jelszó: aaa ai
Engedély multira: van

~ Adatlap

Név: Nayara Tarin
Nem:
Kaszt: 57. arrancar
Szül. ideje: Ismeretlen (született valamikor a 18. században)
Kor: Ismeretlen


~ Kinézet

A sötétből egy vöröslő szempár követi lépteid. Az árnyakból kilépve feltűnően magas, karcsú alakot pillantasz meg, óvatos becslés alapján is legalább 190 cm magas lehet. Kifejezéstelen tekintettel pillant rád, miközben végigmér, legyél ellenség, vagy barát, fogadtatásodon ez mit sem változtat. Erős kontrasztot ad a mögötte lapuló sötéttel, fehér, trükkösen szabott egyenruhájában, hosszú, egyenes, hószín tincseivel. Ruhájának felső része egy magasított nyakú, dekoltázsban, a gyomortájékon tátongó hollow lyuknál és hasánál kivágott darab, mi elég extrém ahhoz, hogy alsó részként egy egyszerű fehér nadrág is megtegye. Maszkja megmaradt darabkája homlokát díszíti, erre is egyfajta ékszerként tekintve ezen kívül csupán néhány arany karperecet visel, melyeket nem is annyira díszességük miatt hord, leginkább összekoccanó, csörgő hangjukat szereti.


~ Jellem

Kimért és hűvös, általában csendes. Valószínűleg alkalmatlannak talál rá, hogy szavait rád fecsérelje. Ritkán látni mosolyogni, ám amikor mégis, az semmi jót nem jelent. Ha mégis így találod, vagy bajban vagy, de valószínűbb, hogy csak akar tőled valamit. Első benyomásra, később másodikra is meggondolod, akarsz-e a barátja lenni. Utóbb rájössz, egyáltalán nem tart maga mellett senkit hasonló megfontolásból, hiszen az ilyesfajta kapcsolatok érdektelenek számára. Ha úgy véled tiszteletet mutat feléd, sose legyél biztos a dolgodban, csak mert tart tőled, még nem feltétlenül becsül sokra. Lehetsz az ellensége, a vacsorája, vagy olyas valaki, akit megtűr, de ennél több nem igen. Sokkalta inkább élvezi az árnyak társaságát, hallgatja dorombolásukat, ők az igazi társai. Legalábbis ő így hiszi. Valójában nem az árnyékok szólnak hozzá, hiszen azok nem értelmes, gondolkodó lények, nem igaz? De akkor mégis kivel beszélget?



~ Előtörténet

- Ne féld a sötétséget! Gyere, gyere közelebb! Csitt, csak hallgasd! – suttognak körülöttem az árnyak.
- Emlékszel még? Mink volt! Temérdek fodor és csillogás! Óh, aranyélet, jómódban. Milyen rég is volt…
- Hogy jutottunk idáig?
- Emlékezz a rögös útra!Mocsokban születve, sikátorok árnyékában, majd elhajítva, sokadikként, éveket, gyermekieket a porban kúszva, kuncsorogva. Hogy átkozva a világot, bár csak patkánynak születtél volna!
- Mit lett volna nekem akként megaláztatás, éhínség, szabad voltam-e így valaha, mint lehettem volna állatként?
- Ne sírj gyermek, nézd a feléd nyúló kezet! Kapaszkodj meg, sebesen, el ne ereszd – élettel kínál! Tartsd erősen, emelkedj fel, tekints körbe, nézd, mit eddig a szennytől nem láthattál! Csillogás és fergeteg, csengő dallamok, kényelem.
- Mi ez a név? – kérdem értetlen. Fülembe duruzsol a visszhang.
- Hát nem emlékszel? Párizs! Minden, miről álmodtál. Ettél, ittál, tanulhattál, élhettél. Felnőttél, s még, hogy okos, de szép lettél! Tudta ezt más is, irigyeid, leginkább. Sóvárogva, undorodva, gyilkos szikrákat vetettek a követő tekintetek, ahová léptél. Rettegtek tőled, gyűlölték szépséged, s úgy kezelték, mintha szégyellned kellene.
De az a nap más volt! Áhítat kísért végig, amint beléptél a pompába, a színes kavalkádban tiszta gyémántként felragyogva, megmutatkozva a nagyok, s gazdagok közt, maszkabálban. Kiválasztott lettél, nemes mellé. Kik eddig irigykedve, most sóvárogva sóhajtottak utánad, te sikerre vitted, miről ők csupán álmodoztak.
Szép voltál, okos, s engedelmes, urad mégsem lelt ennél több örömet benned. Elhalmozott, kényeztetett, de mivel háláltad ezt? Az ajándékok nem tettek kedvedre. Virágaid szirmát leszaggatva a porba szórtad, csillogó gyöngyeid szertegurultak a padlón szeszélyed elől, csecsebecséid, mind a csillogók, elástad a virágoskertben, látni sem akarva, mikre más oly nagyon sóvárogna. Kis teremtményeid sanyargattad, miket magányod enyhítő társul kaptál – pompás madaraidnak tollát fosztottad, kedved, ha úgy tartotta szárnyuk szegted, hogy ne tudjanak repülni. Ölebeid is sorra elhullottak, de nem szereteted volt, mi életük kioltotta – leginkább a méreg, mit eléjük tettél, csak hogy lásd szenvedni őket, haláltusájukban.

- Te tetted! Te kényszerítettél! – szakítom félbe ingerülten, tiltakozva, mint sok mocskát rám akarja kenni.
- Ostoba! Hiszen csak érted volt, teérted, hogy társra lelj a kínban, megkönnyebbülj, nem csupán te sínylődsz – mondja, szinte gondoskodón, s én elhiszem neki, hiszen mindig is a javamat akarta.
- Gyere, gyere hozzám, még emlékezned kell – suttogja, s így teszek, folytatódjék a történet.
- Gazdád, még ha te nem is, saját kedvére gyakran lelt örömökre. Benned, ha másban nem is, fehér húsodban keresve pillanatnyi boldogságát – megborzongok a felderengő képre, de csupán hallgatok tovább...
- Rajongott szépségedért, legalább úgy, mint amennyire gyűlölt különcségedért. Érinteni, bántón sose mert, nem tudva kárt tenni benned, szépségedben, az egyetlenben, mit szeretett rajtad. Szavakkal, sokkal tette hát, szidta átkos természeted, megalázott lépten-nyomon. S te csak tűrted, tűrted, ahogy azt tanították. Viselted, szótlanul, de mint folyó is csupán partfalig bírja vizét, egyszer elöntött az ár. Átkos tükröd szilánkjával álmában lepted meg, úgy érezve, véget vetve szenvedéseidnek. Mily nagyot tévedtél! – kárörvendve felvihog, perzselőn, s dühödten fojtom belé gúnyos kacaját.
- Csak folytasd – korholom.
- Újra átélni, érezni akarod? – mintha nem ezért hallgatnám.
- Tudni akarom, ki vagyok! – követelem türelmetlen.
- Legyen, ahogy kívánod… – érezni vélem, hogy fejet hajt, s az emlékezés tovább zajlik. Visszaszállok a homályos emlékképek közé, mintha egy száguldó körhintán ülnék.
- Elhurcoltak, méltatlanul, börtönbe vetve, s te csak nevettél rajtuk, érezve, rácsok közt is szabadabb vagy, mint addig valaha. Az inkvizíció átokként tekintett rád, félték ármányos szavaid, mellyel a pokol tüzét hívtad, égesse el kínzóid, megszállottnak véltek, szépséged ördögtől valónak. Így múltál el, általuk, ítéletben bitófára jutva. Lelked mégsem nyugodott, dühöd felemésztett, öntudatlan démon lettél, tombolásodban engem is mélyre taszítva, megfeledkezve Rólam – sértődöttséget vélek felfedezni hangjában, ám mégis folytatja.
- Tömegben sodródtál, tucatnyi lélek közt, felfalva, elemésztve. Látod már a kiutat? Halld meg a hangomat! Erősebb vagy bármelyiknél! Csak biztatnom kellett, s felülkerekedtél. Urrá lettél az öntudatlan masszán, melyet pusztán az éhség vitt előre. Többre vagy hivatott, ez eddig sem volt kétség. Már nem sodródtál, nem egy voltál a sok közül - öntudatra lelve prédából vadász lettél. Az Üres Világ fehér sivataga lett a vadászterület, hol megannyi lelket felfalva lettél még erősebb. Hajszoltad töretlen a prédát, rettegve a sötéttől, hogy újra elnyel, s csupán hangtalan kiáltás leszel újra egy végtelen kórusban.
De félkész remekmű voltál csupán, hisz szépséged, tudatoddal még nem tért vissza. Állati testbe zárva - addig a napig. Új kor szele kavart port, s az elülő homokvihar új urat hozott magával világodba. Elsőre nem ismerted el, ám be kellett látnod, erősebb, mint bármi, mivel eddig szembekerültél. Ellenszegülni botorság lett volna, te pedig sosem voltál ostoba. Meglátta benned azt, mi a fenevad álarca mögött lapult. Erősnek, de ennél is inkább szépnek látott, ily rútul is. Megkaptad, s meg is ragadtad a lehetőséget, hogy újra méltó alakot ölts. Egyetlen ár - mily csekély -, csupán őt kell szolgálnod. És tetted is, mint egykor ölebeid lested lábainál minden parancsát
– émelyítőn szánakozva vágja fejemhez, mintha tehettem volna mást! E bosszantó mementón túllépve hangja kárörvendőn regél tovább.
- De mint minden úrnak, az ő ideje is lejárt, háborúban elvérzett a fenséges király, maga mögött árva, veszett kölyköket hagyva csupán. Köztük voltál magad is, kivert kutyaként hagyva el a palotát.
- Fuss, menekülj, meg ne állj! – utánzom hangját gúnyolódva, felidézve, mi hajtott akkor a végtelenbe. Okolnám sorra tovább is, ha hagyná, de belém fojtja a szót.
- Maradtál volna keselyűk prédájaként, kik az utána maradt űrben egymás húsába tépve törnek hatalomért? – visszavágni képtelenül hajtok fejet érvelése előtt. Csenddel büntet percekig, magánnyal fenyegetve, hogy dacában ismét elhagyott.
- Bolyongva, elveszett gyermekként, majdhogy ismét feledve mindent, ki vagy. Önmagad szánalmas árnyaként, kit ha nem vezetek kézen fogva, s idővel vissza, már magad is egy lennél a sivatag homokjával. Visszatérve, mintha mi sem változott volna, kutatsz ismét valaki után, kit szolgálhatsz – megvetőn vágja fejemhez, hogy ezúttal sem ő az egyetlen.
- Eleget beszéltél… – mordulok rá.
- Nem lökhetsz félre! Kellek neked, hisz nélkülem senki lennél! – tiltakozik, s én vitáznék vele, ám szokásától eltérőn most elcsitul. Ahogy elhal visszhangja, újra magam maradok. Csak én és a néma árnyékok.


~ Képesség(ek)

Hoja de Sombra (Árnypenge)

Fegyvere a resurrecciónon kívül is elengedhetetlen eszköz képessége életre hívásához, ezért kivétel nélkül mindig magánál tartja. A lámpás által nyújtott fényben, a saját maga által vetett árnyékokból egyetlen kézmozdulattal képes denevérformájú pengéket teremteni. Közelharcban is hatékonyak, távolsági harcban viszont jóval erősebbek, hiszen minél messzebb van a cél, annál nagyobbak a vetett árnyékok is, ezzel együtt a denevérek mérete is megnő. Ahogy célt ér, vagy bármibe becsapódik egy-egy megidézett penge, azonnal szertefoszlik. Az idézéshez szüksége van legalább az egyik kezére, hogy szabadon legyen, anélkül nem tudja használni a képességet.
A megidézni képes denevérek száma az LP függvénye, 1000 pontonként egy denevért tud teremteni. Sebzésük a resurrección pontokkal egyenlő, de maximum 9 pont.



~ Zanpakuto

Kinézete: Fegyverként egy két méter hosszú botot visel, noha nem is igazán fegyverként használja. A bot felső vége egy markoló kezet formáz, melyben egy lámpás függ láncvégen, a lánc többi része a bot köré tekeredik. A lámpás inaktív állapotában zöldes lidércfénnyel dereng, valódi fényt csak a képesség használata során bocsát ki magából. Mivel elengedhetetlen eszköz alapképessége életre hívásához, ezért kivétel nélkül mindig magánál tartja.
Resurrección feloldásakor a lámpás összetörik, új formájában már nincs szüksége rá.

Neve: La Travesía (Átkelő – az utat keresztező)

Parancsa: Liderar el Camino, Travesía  (Vezess az úton)

Resurrección: Valahol megrekedt félúton az evolúcióban. Denevérszárnyakat kapott, ám azok kifejletlenek maradtak, csupán a csontvázat kapta meg a szárnyakból, így azok még repülésre alkalmatlanok. Hátán és mellkasán külső bordázat jelenik meg, mintha valóban egy denevér csontvázát öltötte volna magára. Homlokán lévő maszkja tovább folytatódik feje két oldalán denevér fülecskéket formázva. Hallásán ez a külső tényező se nem javít, se nem ront, viszont a képződött csontréteg megvédi füleit saját támadásának esetlegesen visszaverődött hullámaitól, azok hatásától.  Ruhája az átalakulás után elveszíti kihívó jellegét, szabásában ugyan olyan marad, de a felső részen található kivágások nélkül. Másodlagos fegyverként nála marad a botja is, alap képességét viszont a lámpás hiányában nem tudja használni, ellenben verekedésre így is kiválóan alkalmas.

Támadások:

Eco (Visszhang)

Támadás során emberi fül számára nem érzékelhető ultrahangot bocsát ki, ám azt eredeti rendeltetésétől eltérőn nem tájékozódásra használja. A kibocsátott hangok szintenként különböző sérüléseket okozhatnak az ellenfélben.

Hatása resurrecciónra tett pontok szerint:
- 0-4 diszkomfort érzet, szédülés, rosszullét - még csupán a belső fülre hat
- 5-9 az előző hatások mellé némi fájdalom társul
- 10-14 kisebb belső sérülések keletkezhetnek az alacsonyabb szintű mellékhatások mellett
- 15-19 csontok törhetnek, az előző szintek hatásai továbbra is érvényesülhetnek


~ Szeret-nem szeret

Szeret:

- nézni mások szenvedését
- okozni mások szenvedését
- hollowk (reggelire, ebédre, vacsorára)
- fény (kisebb fényforrások, lámpák, mécsesek)
- és árnyékot (ahol fény, ott árnyék is van)

Nem szeret:

- tükrök
- cuki (bolyhos, rózsaszín, stb.) dolgok
- fodros-bodros ruhák, szoknyák
- felesleges fecsegés
- éhség (örökös félelem a visszaeséstől)

~ Felszerelés(ek)

Oldalak: [1]