Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Nayara Tarin

Oldalak: [1] 2 3 ... 6
1
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 20, 18:00:12 »
A kérdés eldöntetett, merre kellene tovább mennünk.
- Akkor odakinn fogjuk keresni - bólintottam rá Yruzza kígyótól kapott iránymutatására. Keresgélésem eredményeként lelt bársony szütyő épp nekem valónak kérette magát. Gondosan zártam minden üvegcsét, mielőtt óvatosan a zsákocskába helyeztem őket - egy kivételével, mely nem produkált az egérkéken semmi látványosat, ám anélkül is épp elég turpisság volt a tarsolyomban. Mindre még egyszer elmormoltam magamban, mire valók lennének, így reméltem, ha netán használni is kell, nem keverem majd össze őket.
- Nem bíznám magam egy frissen avatott, egyéjszakás boszorkára, ha lenne egy ténylegesen hozzáértő... ki tudja, ha a kis fruskára hagynánk a kotyvasztást, következőnek mi lenne belőlünk. Semmi kedvem tengeri moszatként eszmélni egy balul sült varázslat nyomán - habár nem tetszett az ötlet, egy jöttment boszorkánnyal helyettesítsük az eredeti varázslatért, ittlétünkért felelőset, talán mégsem volt hasztalan. Ha az igazi boszorkánnyal valami történne, vagy nem volna hajlandó visszacsinálni, amit tett, kellett egy tartalék terv. Talán egy beugró is helyettesíthetné adott esetben.
- Hozd a könyveket - intettem a szörnyünknek hirtelen ötlettől, tegye hasznossá magát. Talán kontár maskarás, mégis, meglehet valódi boszorkánnyá lett a velünk idekerült is, mint ahogy mi sem csupán kinézetben voltunk azok, amivé változtattak minket. Ha kell, talán Morgana nélkül is visszafordítható volt ez az egész, amennyiben a lány képes olvasni és meg is érteni a varázskönyvekben írtakat. Nem várttal, nem kívánttal bővült társaságunk indulófélben. Nem tettettem, örülnék jelenlétének.
- Véletlen... - hangom árulkodó lehetett, nem hiszek a vele kapcsolatos véletlenekben. Lett volna még néhány szarkasztikus megjegyzésen, kivételesen nem akadtam fenn sokáig ilyen apró részleteken.
- Ahogy fordítva ugyancsak értelmetlen lenne - lehet boszorkányunk matériák nélkül és hozzávalónk a banya híján, végeredményben ugyanaz. - És ti mit találtatok, hogy minden egyéb nálunk kell legyen? - számosszor bizonygatta szavahihetőségét kérészéletű ismeretségünk alatt, ahogy legalább ennyiszer az ellenkezőjét is. Sejtettem, ártani nem így próbálna, ha akarna, kénytelen voltam ezúttal is bízni benne. Legalábbis próbálkoztam, így legyen.
- Tudjátok már, merre lehet? - a nem volt más, egyébként is így tettünk volna - indulhattunk.

2
Lezárt küldetések / Re:Kalandorok Könyve
« Dátum: 2016. Nov. 18, 10:36:39 »
Felettébb fájón üres volt a csend. Hiába tettem meg mindent, azt elkergessem, még három másik sem volt képes megtölteni azt minden percben. Nem tudtam volna megnevezni a pillanatot, mely meghatározta, a sokszor oly vágyott néma csend mikor lett az ellenségem. Jobb dolgom nem lévén kergettem az időt mosttól visszafele, megleljem. Kóbor röptű porszem útját lesve az alig fényben kerestem választ e butácska kérdésre.
Végtelenbe vesző merengésemből kéretlen-váratlan érintés rántott vissza a piszkosszürke, félhomályos valóságba. S ha ez nem, úgy idegeimet csikorgató fennhangú köszöntés - bizonyára nevem kigúnyolását annak szánta - biztos sikert aratott, lusta, békés merengésem meg-, sőt, ripityára törje. Erre még egy szellem is kiugrott volna ijedtében a lepedő alól. Nem várt, nem kedves vendégem meglepetésszerű, túlontúl bizalmas felbukkanása legszelídebb házigazda énemet hívta életre. Tenyerem előtt minden kérdést megelőzve gyűlt vörösen izzó energiagömb, alig egy arasznyira a betolakodó arcától. A felismerés másodpercekkel vonszolta magát reflexeim után. Épp csak nem annyival, hogy egy félkész ceroval kínáljam meg. Hangos morranással ráztam le a szőkeség ölelését, magam elé tartott, kinyújtott kézzel parancsolva megálljt, tartsa a lépésnyi távolságot. Néhány nagyobb lélegzetvétel után még a születőfélben levő cero is szertefoszlott. Benne kárt úgy se tehettem volna... Már egészen higgadtnak tűnhettem, mire megszólalni is összeszedtem magam.
- Hogy? Miért? Mi a francot keresel Te itt?! - hangom nem árulkodott hidegvérről, mivel ámítani kívántam magam, megszokottnál egy fokkal magasabb és akaratlanul is hangosabb volt. Elé tolt tenyerem összezárva már csupán egyetlen, árva mutatóujjam intette türelemre, hárpiaságom felismerésére még egy keveset rá kellett meditálnom a helyzetre, ténylegesen ne úgy fessek, mint ki mentem nekiugrik mérgében. Ha eléggé nem is, annyira és ezt már ismerhettem - épp bosszantásom lett volna célja. Kevés sikerrel, ám erősen próbálkoztam fogcsikorgatós vicsort, neki szántat mosolyba rejteni. Erre hasztalan igyekvésem többé-kevésbé kifejezéstelen álarcra váltottam, egyedül tekintetem, mi ölt volna, ha erre képes. Tekintve, kérdésem felé továbbra is mind ugyanaz maradt, nem tettem fel újra. S hogy el sem porladt nézésemtől, magyarázatot vártam ittlétére. Ahogy tőle megszokhattam volna csekélyke - ám végtelen időnek tetsző - ismeretségünk alatt, valódi választ most sem kaptam. Üres fecsegése közben lettem figyelmes eleddig fel sem ismert tényre. Személyéhez még sosem társított lélekenergiát árasztott. Se nem volt shinigami, se nem az ismeretlen bestia. Közülünk valónak érződött. Jobban megnézve, ahogy már vörös köd mögül átlátva szemügyre vettem, majdhogy úgy is festett.
- Mi...? - teljes értetlenséggel néztem végig rajta, nem egyszer, butácska meséje erre ugyanis nem adott magyarázatot. Feleslegesnek láttam feltenni a kérdést, mikor ment el ennyire az esze. A válasz, már jóval azelőtti lehetett, hogy egyáltalán megismertem. Szűkebbre véve karnyújtásnyi körünket jártam körbe. Minden bizonnyal ez lett volna célja húzott maskarájával - minden figyelmem megkapta. Pimaszságát ugyan eddig sem titkolta, szemtelensége ezúttal mindenen túl volt. Nem teljesen óvatlan, mindenképp ostobán tört be a mi világunkba. Nem gondolhatta komolyan, rejtegetem, s ha kell, védelmére kelek. Csak egy volt azok közül kikkel egyelőre, ha akartam volna se végezhetek. Ám a lista élén volt, kétségtelen.
Yruzza kíváncsisága állt közénk, mikor épp feszegetni kívántam volna a kérdést - mit szólna, nyakára záródna a fenevad álkapcsa, melynek szájába bedugta a fejét? Tisztában voltam az erejével, ám akadtak itt nála is erősebbek. Fracciónom, szerencsétlenségére nem közülük való volt. Nem figyelmeztethettem, meglepetésként ért legkevésbé elegáns röpte, mellyel eltávolították szemtelenségét. Nem siettem felnyalábolni a fal mellől, ránézésre úgy tűnt, nem esett komolyabb baja.
- Ne érezd otthon magad... - sziszegtem rá a betolakodóra. Helytállóbb lett volna akképp, mindenki a saját kutyáját nevelje, ám sajátjaimat sértegetni nem láttam értelmét. Ugyanakkor, ahogy kezet az övéire én sem emeltem, neki sem volt joga ehhez. Pedig szívességet is tettem volna, néhányak igencsak ostobák, koloncnak se jók voltak. S ha az előbbi nem lett volna elég, Ryuunosuke is a jövevényre kíváncsian szegődött közénk. Bemutatkozását követő mozdulatát jól ismerve, azt megtörve csaptam félre kezét, mint torkos kisgyereknek, ki tiltás ellen menve is megdézsmálni készült volna a desszertet.
- Mit akarsz? - ezúttal legkevésbé sem hatott meg bocsánatkérő pillantása, azon keresztül néztem rá sértődötten. Szerencséje volt, nem csupán udvarolni jött. A fiúk közti röpke szóváltás, máskor titkon kedvemre való gyerekes versengésük most hidegen hagyott. Rájuk bíztam, egymás közti rendet ezúttal maguk leljék meg.
- Ne fogdoss össze semmit - hagytam meg a lánynak, kiváltképp a két másikra célozva, mielőtt sarkon fordulva a könyvtár felé indultam volna. Hogy ne kövessen, vagy akár, tűnjön el, hiába is mondtam volna - ismerve már, elméje miképp fordít bizonyos dolgokat -, csupán felkérésnek érzi a maradásra. Butácska játékaihoz most nem volt kedvem, a legtöbb, mit tehettem, hogy levegőnek nézem. A lépcsőhöz haladva, elmenőben még alaposan szemügyre vettem a félrepöcköltet. Százszorta dühödtebben ért volna, kárt tesz bármelyik kedvencemben. Szerencsére úgy tűnt, nevelő szándékú röptetése legfeljebb Yruzza büszkeségén ejtett sebet. 
Lillitut látva fel nem foghattam, mi lehet olyan érdekes a kezében tartottban, azt velünk is meg kell ossza. Nem voltam meggyőzve, pár ócska, poros papírlap rejthet bármi különlegest. Egy esélyt adva a történetnek mégis mellé telepedtem, belelessek lelt kincsébe. Nem lettem okosabb.
- Mit találtál? - egyedül Lillitu személye volt valamelyest meggyőző az egészben, még ha nem is hittem benne, egy könyv, avagy annak tartalma említésre méltó lehet. Felesleges ostobasággal nem kéretne fel, tudva, mennyire nem érdekelnek. Nem véletlen hagytam rá az addig érintetlen kis könyvtár egészét, melyet még egy valamikori elődöm örökített ránk a toronnyal együtt. Csak, ahogy mindenki - még hívatlan vendégünk is - elhelyezkedett fogott bele a mesébe. Nem kívántam magyarázkodásba fogni, avagy bemutatni őt a társaságnak. Reméltem, nem marad velünk annyi ideig, hogy számítson, ki is volna. Igyekeztem helyette, főképp általa hurcolt örökös bosszúságom helyett Lillitu szavaira figyelni.
Mondandója valójában alig, ahogy a könyvben lelt rég elveszett, talán soha nem is volt birodalmakról, kiváltképp egyről mesélt, még engem is megfogott. Ha hozzám kerül elsőként e vénséges, kopott kötet, aligha vált ki belőlem bármi érdeklődést. A lány mégis érdekessé tette. A város, melyről beszélt, hallomásból ismerős volt, sok mindenhez kötni azonban aligha tudtam volna. Ha egykor tudtam is, az sok egyéb mással együtt elveszett, így minden újszerű volt, mit Atlantiszról mesélt. S noha halvány sejtelmem sem volt, mi célja az egésszel, mi az, mi érdekelhet minket ebben a történetben, nem szakítottam félbe.
Megpróbálta azt helyettem a szőkeség megtenni, így is elkésve. Lillitu mesés szavai nyomán, érintése alatt életre kelni látszott, nem csak megelevenedő fantáziánk a hallottaktól, maga a könyv is. Az felfénylő ősi írás önmagában alig töltött volna el rossz érzéssel, ám az erő, mi magához vonzott, már határozottan nem tetszett. Hiába, tenni ellene mégis képtelen voltam. Túlságosan elevenre sikerült a mese. Hiába bíztam benne, ha már elkerülhetetlen, a szédítő érzés, a sós víz illata mind csupán elmém szülte játék, nagyon is valódi lett a következő pillanatban. A lapokon életre kelt, kavargó örvény mintha csak direkt cáfolni kívánna, közönyömön, hitetlenségemen bosszút állva tehetetlenül rántott magával. Az első, hírnökül érkező vízcseppekre, tenger felett ismerősen zúgó szélre önkéntelenül becsuktam a szemem, még ha pontosan nem is tudtam, sejtettem, mi következhet.
Pocsék érzés volt valami nálam sokkalta erősebbnek kiszolgáltatva lenni, tudva, nem tehetek ellene semmit. Már-már nevetséges volt belegondolni, a víz lesz a vesztem. Volt időm, az végtelen hosszúnak tetszett, mit az örvény fogságában tölthettem. Nem próbáltam szabadulni belőle, miután elnyelt, tudva, felesleges, s hamarabb szabadulok, ha nem küzdök ellene. Fogalmam se volt, honnan szakadt rám ez a tudás, de nem is számított abban a percben. Igyekeztem nem túlgondolni azon, mi van az örvény után. Alig pánik kezdett kerülgetni, ahogy mégis megtettem - hiszen úszni nem tudtam, ez pedig, tengernyi víz mélyén meglehetősen erős hiányosság volt.
Mire épp fulladás általi halál vízióm beteljesült volna, valamiképp vége is lett az egésznek. Nevetséges. Sejtelmem sem volt, miképp kerültünk szárazföldre, a percben valahogy nem is érdekelt. A többieknél úgy éreztem, valamiképp megviseltebbnek tűnhettem. Mintha rajtuk nem fogott volna, talán sose keverednek ki a tenger mélyéről. Meglehetősen nyomorultul is éreztem magam, mintha a nem küzdés is annyi energiát vett volna ki belőlem, mintha órák óta harcoltam volna ellene. Mindenekelőtt létszámellenőrzést tartva megkönnyebbülten felsóhajtottam. Még többen is voltunk a kelleténél, jelenleg ez volt a legkisebb gondom.
- Mind jól vagytok? - sosem hallott aggodalmat éreztem kicsengeni hangomból, nem szándékosat. Erre eszmélten megütközve fordultam el tőlük, válaszukat sem várva meg fordítottam hátat már-már kínosnak ható gondoskodásom tárgyainak. Még hogy...! Hajammal zavartan babrálva, vizet csavargatva belőle vettem csak szemügyre a helyet, ahova érkeztünk. Nem osztottam Szépszemű véleményét a barlanggal kapcsolatban, a könyvtárszoba látványa most sokkal felemelőbb lett volna. Nem is szándékoztam sokáig itt maradni, elsőként, bár nem sok reményt fűztem hozzá, Gargantát próbáltam nyitni. Karjaimat csalódottan fontam össze magam előtt. Hát persze, ha ilyen egyszerű lenne... Ennek híján lehetőségeink elég korlátozottak voltak, csak egy irányba mehettünk.
- Olvastál netán valami hasznosat is? - nem szándékosan, mégis enyhe gúnnyal sikerült feltenni Lillitunak szánt kérdésem. Nem ellene, még csak nem is könyvek iránti szeretetének, csupán a helynek és helyzetünknek szólt nemtetszésem. Tekintetünket vezető egyirányú út végén a távolban érdekes jelenet játszódott, minden valódisága és drámaisága ellenére mégsem hatott meg. Viszont elgondolkoztatott, kétségtelen. Yruzza hogyan tovább érdeklődésére nem volt azonnali válaszom, még a látottakat emésztgettem. Igyekeztem megállni, Ryuunosuke nyilvánvaló iránymutatására - tekintve, másfele nem mehettünk - ne szúrjak oda valami bántót. Tudva, ahogy előbb Lillinek, ez sem neki szólt volna, így ezúttal sikerült magamban tartani. Szőkesége által soroltakat végigjátszva magamban egyikre-másikra megint csak tömény gúnnyal válaszoltam volna. Úgy tűnt, nekem csak ez maradt. Még jó darabig inkább nem szóltam, mélyen, legbelül jól tudva - az, hogy velünk van és ezzel együtt talán ő most a legjobb rossz, ami velünk történhet.
- Nem fogadnék rá, a sor bármelyik részén való ácsorgás kifizetődő lenne. Én nem engedném be magunkat, ha rajtam múlna, bármilyen türelmesen is várjuk ki, hogy bebocsássanak - talán ezzel csak én voltam így, felesleges időpazarlás lett volna, ha végül tényleg nekem lenne igazam. A társaságot elnézve pedig nem tűntünk bárhol szívesen látott vendégnek. A mászást, ásást, mint ötletet válaszra se méltattam, jóval alantasabbnak találva, mint amilyen hasznosnak. Még ha ezzel a véleménnyel egyedül is voltam.
- Mennyi az esélye annak, az őrök megvehetők volnának? Esetleg elcsábíthatóak... - játszottam hangosan a gondolattal, noha kimondva máris eleve kudarcra ítéltnek éreztem bármely hasonló kísérletet. Egy ilyen város őrizetét bizonyára nem bízták lefizethető, vagy az első csábos mosolyban elvesző mihaszna példányokra. Semmire sem alapozhattunk ezekre ismeretlenül.
- Ha képesek volnánk átverekedni rajtuk... - nem folytattam. A magam elé képzelt végkifejlet csírájában fojtotta meg az ötletet. - Akkor bizonyára még több őrrel találnánk szembe magunkat - hangulatomhoz semmiképp sem illett, még ha be is jutnánk, az egész városon átkergessenek minket. Fogócskához, bújócskához nem igen volt kedvem. Fogalmunk sem volt, mi lehet odabenn. Lemondó sóhajjal vetettem el a legszimpatikusabb ötleteket. Szemernyivel több erőt érzek magamban, helyben hagyni bárkit, ki az utunkba állhatna, nem lett volna kérdés, ezt válasszam. Ám figyelembe véve, ezúttal nem csupán magamért kellett feleljek, nem lehettem óvatlan. Egyik, immár hozzám tartozót sem szívesen veszítettem volna el. Még ha ezt nyíltan nem is vallom be egyiknek sem.
- Talán mégis az elvegyülés volna a legkifizetődőbb - kedvetlenül jutottam végül, meglehet, nem is a legjobb döntésre. Közülünk legolvasottabbra és a másik, álcázásban jártasabbra, a lányokra pillantva feléjük intéztem a következő kérdésem.
- Nos, hogyan váljunk arrancarból helybélivé? - nem feltétlen bebocsátást váró idegenként gondoltam magunkra, kiknek talán útja a kapun kívül ér véget, mint az imént kivégzettnek. - Ha volna módja, kerülném a tortúrát, mivel a kívülállókat válogatják - sejtve, a döntés nem feltétlen szólna a javunkra, már úgy kellett érkeznünk, mintha mindig is a városban lett volna a helyünk.

3
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 13, 18:03:25 »
 
Talán nem tűnt úgy, szemernyit is lekötne szörnypofa mondandója, s csupán csendűzésképp faggattam a döglött gazok mivoltáról, hagyva, hogy a levegőbe beszéljen, lopva lesve magyarázatát nagyon is jól figyeltem. Félre sandítva ketreceknél lecövekelt fracciónom tartottam volna szemmel, határtalan kíváncsiságában nehogy balgaságot műveljen, mire vele foglalkoztam volna, helyét egy megtermett óriáskígyó vette át. Nem lepleztem elképedésem, ám nem is tettem szóvá meglepettségem. Mire kicsodálkoztam magam, mit művelésükre értetlenül, további figyelmem inkább újonnan lelt játékaimnak szenteltem. És az azokat elszenvedőknek. Hogy nem kívántam közülük egy lenni, nagy gonddal véve kézbe próbáltam végig szerzeményeimet.
Első választottam döglesztően hatott, mind játékos kedvemre, s egyben a valaha jobb sorsú rágcsálóra is. Csalódottan sóhajtottam a hirtelen halált halt jószágra, még csak nem is szenvedett. Óvatosan tettem félre az azonnal ölő mérget, fioláját véletlen se tévesszem semmivel össze. Azonban ennyiben is hagyva kedvetlenségem, azt félretéve újabb üvegcséért nyúltam, hisz akadt még bőven, mivel játszhattam. Második, majd sokadik próbálkozásom eredményeit látva gyermetegül lelkesen mosolyogva fogtam újabbakat, türelmetlenül lesve, mi következik soron.
Aprócska döccenő, a lilálva őrjöngeni kezdő veszettet első döbbentségemből felocsúdva likvidálni igyekeztem az elsőként félretett keverékkel, ahogy társaira támadt. Esetlegesen azt is, mely ennek áldozatául esve hasonlóvá lett, kárt legalább a többiben ne tehessenek. Tettem helyettük én, nem sajnálva egyiket sem, hogy megtudjam, mi kéreti magát a többi üvegcsében.
Végére érten, boszorkánykonyha legtöbb titkát kifürkészve és azt kifosztva szedelőzködni kezdtem. Alaposabban körülkémlelve valami arra alkalmasat kerestem, ne kelljen üvegcsék egyikét sem hátra hagynom. Zsebet, szütyőt, zsákocskát, bármit, miben biztonságban tudhattam őket.
- Kígyófog is szerepelt a listán, nemde? – keresgélés közben egytől megszabadulva Yruzza felé nyújtottam az őrleménnyel teli poros üvegcsét. - Ahelyett ez is meg kell tegye  – ha a kígyó többi részét is ő hurcolta, úgy sejtettem ennek örülni fog. Vagy annak, ehhez a hozzávalóhoz kis védencét már nem kell megkínozzuk. Tartva tőle, hirtelenségében netán ostobaságra adná fejét, a többi fiolát inkább magamnál tartottam. A másikban csupáncsak nem bíztam annyira, ismeretlenül ilyesmit adjak a kezébe.
- Mit pusmogtatok a kis barátoddal? - szinte súgva, meg ne ijesszem, fel se bőszítsem, Yruzza új kedvencét, tisztes távolból szemezve mosolyogtam rá. Nem gondoltam, valódi választ kapok majd, alaposan megilletődtem, ha mégis így lett. Túltéve magam az első meglepettségen felbátorodtam feleletére. - Van tudomása, akár sejtése róla, merre lehet az előző gazdája? – már egészen komolyan vettem, akár hasznos is lehet, esténk többi furcsasága mellett szinte természetesnek tűnt, útbaigazítást egy mérges hüllőtől kérjek.

4
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 08, 10:15:03 »
Meglepett ugyan Yruzza eltérített támadásaként feltörő vízsugár, mégsem rökönyödtem meg annyira, ne kívánjam helyükre tenni kettejüket. Noha ezúttal nem szánt szándékkal éltem vissza hangom újdonsült - ám tőlem nem is oly idegen - erejével, jóleső volt tudnom, mire lehet képes. Ha kell, úgy festett, rendet tenni tökéletes. Legalábbis, míg hangomtól szenvedtek, nem egymással voltak elfoglalva. Ugyanakkor egyelőre nem kívántam kárt tenni egyikben sem, így továbbiakban igyekeztem nem kínzó tartományokban tartani hangomat. Jó lesz későbbre, másra, másokra tartogatnom. Észbe vésve, fracciónomat valami módon előzőleg mindenképp figyelmeztessem, ha nem őt büntetve kívánom térdre kényszeríteni.
Keresett helyet meglelve nem tiltakoztam elfogadni Yruzza vezetését. Ennek hála sikerült semminek sem nekimennem a minket odalenn fogadó sötét ellenére sem. A hátul kélt lidércfénynek hála valamelyest látási viszonyaink jobbak lettek, még ha e kicsinyke világosság erősen korlátozott is volt. A semminél mindenképp több, arra is elegendő, kíváncsiságom tárgyait felzavarja. Suttogva igyekeztem csitítani a fénytől felbolydult denevéreket, hozzám fajtájuk okán közel álló apróságokat, míg Yruzzát valamiért a barátságtalannak tetsző mérges kígyó kötötte le. Szörnytársaságunk semmitmondó feleletére elfordultam a ketrecekben vergődőktől.
- Nem is kértem egyebet. Növény mivoltukat magamtól is meg tudtam állapítani. Az érdekel, mifélék - nem sikerült mindennemű gúnyt száműzni hangomból, leplezni türelmetlenségem, úgy kell belőle kihúzni az információt.
- Teszem azt, melyikhez nem érdemes puszta kézzel nyúlni? - tettem próbát valamelyest közelebb terelni a megoldás fele, valójában mi és miért is érdekelne. Nem szándékoztam mágiával kísérletezni, csupáncsak kíváncsiságom kívántam kielégíteni. Feleletére várva sem álltam tétlenül a kiterítve heverésző gazok felett. Az asztalon sorakozó, némely, magát igen feltűnően kellető, érdekes üvegcséhez léptem.
- Salem, egerekre, jól rémlek, nem emlegetett szükséget? – tettem fel leginkább költőinek szánt kérdésem, majdnem biztosan benne, ezek a jószágok nem voltak a felsoroltak közt. Üvegek tartalmára kíváncsian, ám lehető legóvatosabban nyúlva egyikért, másikért vettem kézbe őket, a bennük levő – esetleg külsejükre kenődött – miazmákhoz véletlen se érjek. Ha a fiolák, boszorkány mesterkedése nyomán valóban varázsfőzetet rejtettek, talán egynémelyik hasznunkra is lehet. Sorra próbálva, mindet, mit lehetett, cseppentettem belőlük egyet-egyet az így kísérleti egérré avatott dögökre.

5
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 05, 19:17:25 »
Már épp újult lelkesedéssel indultam volna, megest feltartottak. Ezúttal társaságunkba szedődött kolonc bizonyult akadálynak. Még inkább akadékoskodónak.
- Ki volna olyan ostoba, palotát építve ne tegye, ha föld alá is rejthet helyet? - építészetből nem voltam ugyan jeles, hovatovább kontár, hozzá nem értő volnék, ám hasonló épületet annak ismeretlenül se tudnék elképzelni ilyen izgalmas helyek nélkül. Noha egy pince alig misztikus, egyszerűségében, számtalan lehetőség rejlett benne, melyet bolondság lett volna nem kihasználni. Rejtett folyosók, katakombák, sötét titkok vesztőhelye. Meglódult fantáziám, s annak lendületével én magam is.
Határozottabbnak éreztem kezemen a szorítást szörnyszülött szavai nyomán. Csupán szemem rándult meg megjegyzésére, Yruzza nem érte be ennyivel, tettleg kívánta nemtetszését nyilvánítani. Félrelöktem a kötekedőre fogott kezet. Noha nem tudhattam, amire készült, képes volna-e, egy bizonyos - most még fejjel többet ért Frankeinstein szörnye, mint anélkül.
- Ő hozzám tartozik. Nincs jogod, ne is merészeld utasítgatni! - pusztán a nyomaték kedvéért emeltem meg hangom. Ridegen, hidegen, határozottan csengett, vitán felülivé emelve kijelentésem. Semmilyen körülmény nem volt adott ahhoz, parancsolgasson neki. Néhány mélyebb lélegzetvételnyi időt hagyva, csendben vártam, mielőtt újra egymásnak ugranának. Yruzza sem úszta meg egy csontig ható pillantásom nélkül, noha ellene szót nem emeltem. Az ő helye sem ott volt, ahol egy pillanatra hitte. Az idegen az én jóváhagyásommal tartott velünk, ezt hirtelen haragja sem bírálhatta felül.
- Bocsánatkérés elfogadva - szorítottam meg ezúttal én ujjaimba kulcsoló kezet, legalább egy bólintást kicsikarjak belőle. Még ha nem is volt igaz.
Beleegyezően bólintva invitálására zavartalan indulhattunk tovább, mintha mi sem történt volna. Talán épp e kis közjátékukra, úgy tűnt, a helyes irány felől megvilágosodva, meglepő magabiztosan vezetett minket a kívánt hely felé. Nem tévedett, valóban egy föld alá vezető ajtóhoz kalauzolt el.
- Ügyes – csak ekkor eresztettem el a mindidáig szorongatott kezet, s vágtam előre, mindünknél kíváncsibban az odalent lelhetőkre. Noha csalódnom kellett, keresett személyt épp nem leltük meg. Akadt viszont más, mi felkeltette érdeklődésem. Hasztalan tán, megszokott mód igyekeztem fény idézni magam elé a sötétbe.
- Ne nyúlj semmihez! – szóltam Yruzza fele,  végig pillantva az asztalokra helyezett, számomra ismeretlen mindenféléken. Diego mellett a leckét alaposan megtanultam – sose kotorássz felelőtlenül egy méregkeverő dolgai között.
- Tudod esetleg, mik ezek? –intéztem kérdésem a szörnyünkhöz, úgy sejtve, sivatagban bolyongott fracciónomnak ezen növények közül semmi, vagy alig kevés ismerős lehet. Míg feleletre vártam, a lakottnak sejlő ketrecekhez lépve lestem be az árnyak mögé, buta gazoknál érdekesebbet remélve a rácsok fogságában. Az élőnek tetsző dolgok sokkalta jobban felcsigáztak.



6
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 04, 10:20:13 »
Hirtelen, szilárd elhatározásom idő marta rozzanat kőfalnak bizonyult, mely nyomban önnön súlya alatt porladt össze, amint első akadályként tanácstalanságom jött velünk szembe.
- Ha én volnék a ház úrnője, hol bujkálnék? - lassítva lépteimen tanácstalanul fordultam körbe, s tettem fel költőinek szánt kérdésem. A falak, a padló, a mennyezet is hallgatag maradt, válasz nélkül hagyva. Pedig titkon a megoldást tőlük vártam. Kevésbé élettelenhez fordulva tanácsért, továbbra is kézen fogva jártam körül és forgattam körbe Yruzzát.
- Merre? - válaszára némileg csalódottan megtorpanva mértem végig. Elrontotta a játékomat. Hiszen lehetett volna "arra", "fel-le", "emerre" és talán "össze-vissza", ahogy "itt és ott" is. Akár mind egyszerre! És mégsem.
- Ám legyen... Akkor irány a pince - kedvetlenül neveztem meg egy unalmasan egyszerűt, csak remélve, nem sikerült az egyetlen olyan helyiséget célba vennem, mely esetleg nem is létezett. Lépcsőt, csapóajtót, akár titkosat fürkészve lesve indultam el. Butácska játékom elengedve azt se bántam volna, út közben botlunk a mágiával szórakozott perszónába.

7
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 03, 08:53:35 »
Halvány érdeklődés csillan tekintetemben a hirtelen keletkezett tűz és eloltása módjának láttán. Noha megszokott, sajátunkból való képességeknek jelenleg nem vagyunk birtokában, ezek szerint úgy lehet, valamelyest mégis kárpótolva lettünk. Már csupán arra kellett rájöjjek, ez miben nyilvánul meg. Sejtésemre újszerű hangomhoz lehetett köze, ám annak próbálgatásával, volt, kire nem ártott volna tekintettel lennem. Egyelőre így is téve fogtam vissza, ha nem is pont így és ezt a hangot, mégis ismerve, milyen pusztítást vihet végbe. Hacsak nem tévedek, ám egyelőre másra gondolni nem tudtam, mi lehet, ha egyáltalán volt mire.
Yruzza hangjára, szavára értetlenül kapva felé tekintetem a mögötte ellibbenő szemtelen kis légypiszok felé csapva igyekeztem, ha mást nem, eltávolítani a közeléből. Szerencsésebb esetben a markomban is ragadt volna. Nem az ő szerencséjére. Lettek volna ötleteim, mihez kezdjek vele. Fracciónom kirohanása fölött értetlenül állva néztem el. Noha biztosra vettem, kitörése nem csak és pusztán Eliana csínytevésére vezethető vissza, óvakodtam kedvének okát feszegetni. Sem hely, idő, sem társaságunk tekintetében nem volt alkalmas, ilyesmivel foglalkozzak.
- Szedd össze magad – szóltam, pillantottam rá hűvösen, hiszen ezt más, őhelyette nem tehette meg. Ha akartam volna sem. Amennyiben erre képtelen, úgy hasznomra sem lehet. Koloncokat magammal hurcolni, szánalomból, vagy felebaráti jó szándékból pedig a lehető legtávolabb állt tőlem. Nem hagyhatja, ilyen semmiség, aprósággal valaki a fejébe férkőzzön és kihozza sodrából. Még ha nem is türelméről és önfegyelméről ismertem meg, túlzónak éreztem, ahogy reagált a történtekre.   
A macska meséjét hallgatva bebizonyosodik sejtésem. Ittlétünkért egy sokadik, eddig nem ismert szereplő felelős. Az ő hangja vonzott, kábított el, mielőtt itt ébredtünk. Látatlanban sem kedveltem erejét és mágiát felelőtlen próbálgató némbert. Indulási szándékomban egy percre feltartóztatva, még mielőtt végleg kifordulhatnék a teremből, megtorpanok a fekete bundás jószág által tett megjegyzésre.
- Nem is kértem az engedélyed – bólintok rá a hallottakra. Lehet, hogy ő nem keresné, ám nem volt a helyemben. A varázsfőzet után koslatást meghagytam másnak. Biztos voltam benne, mindenki más is szeretne annyira visszatérni eredeti formájába, akadjon köztük, ki annak felkutatására kerekedik fel. Eszerint nekem, és a velem tartóknak nem kellett, gondja legyen erre.
- Kerítsük elő a banyát – tovább nem halogatva az indulást, kézen fogva Yruzzát vontam magam után, mindenki előtt, sietősre véve a sétát hagyhassuk magunk mögött a társaság többi tagját.

8
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 02, 10:11:00 »
A szarkofág felé kapva fejem sikoly gazdája felé lestem. Mintha ölnék, ám, ha szemem nem csalt, ilyesmi nem történt. Legalábbis nem mostanában, mumifikált állapotát tekintve. Csalódottan fordultam el, érdeklődésem ezen irányba ezzel el is veszett.
- Csak kerülj a kezem közé… – mosolyogtam rá hűvösen tündérkére, hidegen metszőn suttogva, mégis tisztán érthette. Nem mentem bele ostoba játékába, mire hergelni próbált, butácska fogócskába kezdjek vele. Fracciónjaink kakaskodását feszülten figyelve lestem, ám tanúja végül semmi érdekesnek nem lehettem. Talán jobb is, még a kőagyú vízköpője kárt tett volna legújabb kedvencemben. Mégis csalódottan néztem el, azok ketten ennyiben hagyták az egészet.
Yruzza kérdésére egykedvűen bólintottam, s vontam vállat. Nekem tetszett. Új és szokatlan, valóban, koránt sem ez volt a legfurcsább, tőlem, más hangomtól jóval bizarrabb dolgok is akadtak körülöttünk. Óvakodtam szóba hozni, továbbra sem emlegettem fel, ő is egy volt ezek közül. Társaságunkba szegődött, behízelgő rémpofa közelségére kedvenc kékségem alig marasztaló ölelésemből kivonva karját hagyott faképnél minket. Nemtetszése nem kerülte el a figyelmem, mégsem marasztaltam. Panaszos sóhajjal pillantottam utána, bús-fuvallatszerű hang kíséretében. Utóbbi nem szándékos, mégis helyénvalónak éreztem.
Míg részemről csupán hangját adtam, más tett is róla, meg is elevenedjen a levegő. Igyekeztem nem tudomást venni Eliana talpnyalójának szárnypróbálgatásairól, noha felettébb zavaró volt hajam összeborzolására tett kísérlete. Még, ha nem is ez volt szánt-, és feltett szándéka, mellyel repkedni kezdett. Látszólag hasztalan próbálkozást tettem rendezni külsőmet a felénk kavart szélben, inkább annak sodrásából igyekeztem kiállni. Az immár boszorkány maskarás leányzó védelmébe vett beszélő bolhazsák köré gyűlt társasághoz húzódok közelebb. S noha nem egészen értem, miért mindenki egy macskától várja megoldását bizarr helyzetünknek, legalább annyira érdeklődve figyelem, mint mindenki más, nála lelünk-e magyarázatot erre az egészre. A legkézenfekvőbb megoldás mégsem a fekete bundás jószágtól érkezett elsőre. Úgy sejtettem, noha a fekete macskának köze lehetett valamiképp a történtekhez, többet tudhatott róla mindünknél, felelősnek mégsem őt gondoltam volna érte. Míg Vöröske a többiek jóváhagyására várt hely elhagyására feltett javaslatára, részemről tettleg kívántam támogatni a tervet. Hiszen e szobán kívül sejtésünk sem volt, hová keveredtünk, ideje volt, ha lehetett, alaposabban körülnézni.
- Illő volna felkeresni a házigazdát, ha már ő maga tiszteletét nem tette – erősítettem meg indulásunk mellett felszólaló szavait, majd a macska mellől, azt beszédre szuggeráló fracciónom kézen fogva igyekeztem elvonni előle. A feltételezett kijárathoz igyekeztem, ahol korábban a bundás érkezett, rápróbálva, az ajtónak sejtett enged-e távozni minket.

9
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 01, 15:59:59 »
Hiányzó dolgaim mustrájának végére érve, melyekből legalább egyet - már ahogy, és amilyenként, ám legalább élőként - sikerült visszaszereznem, újfent hiányosságokat fedeztem fel. Apróságot. Csupán mindazt, mitől én én voltam. Egyedüli vigaszom lehetett volna, ha más nyomora valamelyest meghat, e kellemetlen problémával nem voltam egyedül. Szokatlan létezésem, ha mást nem, legalább fájdalmatlannak bizonyult - úgy festett, ebben nem osztoztam mindenkivel. A szarkofág felől jövő halk dörömbölés gyötrődő ábrázatot festett kis kedvencem képére. Szenvtelenül figyeltem, elvégre, az élete látszólag nem volt veszélyben, bocsánatkérése pedig arra süketen fordultam el. Nem az én gondom volt, nem volt miért elnézést kérnie.
A homályba vesző arcokat fürkészve illanó gondolatnyi figyelmet áldoztam a felismerésre, a szeleburdi rókalány is köztük van. Legkevésbé, hozzá lett volna kedvem. Helyzetünk idézte komor hangulatom tovább tiporta sokaságból csendülő ismerős hang. Ökölbe szorult a kezem, ahogy nevemen szólított, ám a hang forrását látva egy röpke percre minden rossz kedvemről megfeledkeztem.
- Tanarotte is elirigyelné kicsinységed - ritka alkalmak egyike volt, nevetésem őszinte volt. Roppant mulatságosnak véltem, minket elcsaló hang gazdája miként tolt ki vele. Ugyanakkor nem tettem eleget kérésének. Semmilyen körülmények közt nem kívántam társulni vele. Némileg tanácstalanul pillantottam a mellettem állóra, nem tudva hová tenni kettejüket. Későbbre halasztottam kifaggatni, honnan ismerik egymást annyira, olyan becenevet aggasson rá, mi tudtommal nem helytálló. Úgy éreztem, kihagytak valamiből.
- Nem félsz, a végén még összetörnélek? – kedvem lett volna próbára tenni, aprócska tündércsontjai mennyitől roppannának el, s talán, ha utam nem állják szándékban, mégis közelebb járuljak a kis szárnyas patkányhoz, így is teszek. Talán mégsem lett volna tisztességes adott helyzetünkben apróra tépkednem szitakötő szárnyait, ám hasonlóra talán még jó darabig, ha itt nem teszem, nem adatott volna lehetőségem. Elszalasztottam, egyelőre, ám csupán haladékot nyert. Fracciónomat visszafogni kívánva látszólag ártatlanul karoltam bele, mielőtt Elianával való szórakozásomat idő előtt tenné tönkre.
Titkolni sem kívánt fintorral mértem végig a közénk álló szörnyet, ki eltántorított tündérporlasztási terveimtől. Egyedüli mentségére csupán behízelgő szavai siettek. Még úgy is, sejtésem szerint jócskán összekevert valakivel. Ha vámpír volnék, úgy rémlenek, vért kívánnék, ám még csak hasonló késztetést sem éreztem. Tévedését nem kötöttem orrára, az kérése szempontjából lényegtelen, minek néz éppen.
- Amíg hasznomra és nem útban leszel… – bólintottam ajánlatára, hűvös félmosolyt erőltetve ajkaimra. Úgy téve, mintha valójában nem undorodnék tőle. Figyelmem hamar elterelődött toldott-foldott képéről, a helyiségbe lopódzó lidércfényre és az azt kísérő árnyra. Nem lógtam ki a sorból, sokakkal egyetemben kíváncsian lestem, mi szerepe lehet az új jövevénynek.

10
Karakura / Re:A tél első hírnöke... a Hófehér Lidérckirálynő
« Dátum: 2016. Nov. 01, 06:52:45 »
~ Korlátra könyökölve álmodozón merengett a fekete víz monoton fodrozódásán, megbűvölten figyelte a hajótest keltette hullámokat. A folyó torz, örökmozgó tükröt tartott az éjszaka sápatag uralkodójának, és annak vibráló, fényes udvaroncainak. Felhők elenyésző számban törték meg az ég végtelen feketéjét. Hűvös szellő borzolta derekat érő szőke tincseit, cirógatta sápatag arcát, belopva magát a fekete kötött kardigán és a leheletvékony anyagú, szintén fekete hosszú szoknya alá, bizsergető érzést hagyva maga után. A város gyér, halvány fényei mind közelebb kúsztak a hajóhoz. Az égbolt egy keskeny szakaszon kezdte elveszteni áttörhetetlennek tetsző feketéjét, a parton sorakozó fáklyások és olajlámpák még a naplemente világosságát próbálták visszaidézni, hasztalan. A hullámzajok egyre tisztábbá, erősebbé, mind lüktetőbbé váltak, ahogy a kikötő felé csordogáltak, az út végét jelezve.
A szárazföldre vezető pallóról lelépve hűvös homok simult meztelen talpa alá. A kikötő képe mintha álom lett volna csupán, a végtelen, és végtelenül üres látképet egyetlen, hatalmas fényesség uralta. Szőkesége, feketesége mind megfakulva váltott hófehérre, mintha színeitől maga a táj fosztotta volna meg irigyen. Az első, bizonytalan megtett lépések után, azokat puhán, hangtalan felfogva, lábát egyre ismerősebbként cirógatták a széltől finomra, kerekdedre kopott homokszemek, ahogy elfolytak egymáson talpa alatt. Felnézve az üres, fehér végtelenséget, Hold fényét megtörve csillant valami a homokban…
~
Tudnom kellett, itt felejtett, elfeledett emlék, avagy elmém játszott, álom volt csupán. Képzeltem, így volt, netán valóban megtörtént? Nélküle ebben sem lehetek biztos. Létezése elfeledett tündérmese-fakó volt mindössze. Valódiságának bizonyossága sem volt annál kézzelfoghatóbb. Talán igazi volt, talán sosem. Egy volt, kétségtelen - nyugtot nem hagyott.
Itt kell lennie. Valahol. Elveszettül jártam a napvilágnál felismerhetetlenné lett környéket, arra sem fogadva, közel, avagy távol járok-e, hol lennem kéne. Minden olyan más volt. Színes… És fényes! Idegen és rideg. Sehol a vigyázón ölelő sötét. Kényelmetlen volt nappal léteznem. Bizonytalanul forgolódva torpantam meg egy szűk utcácska előtt. Talán itt. Vagy a következő sarkon?
Oda sem nézve löktem félre egy, rám vakon, s így rajtam keresztül gyalogolni szándékszó halandót. Fület bántó, panaszos csörömpöléssel szakadt be lendületétől egy kirakat. Csalódottan fordultam el, tovább haladva. Hiányzott egy fa! Makacs, sötét, butácska emlék. Igaz se volt talán. Apránként rakosgattam össze, oly kevés sikerrel, akár az iménti ablaküveget is nekiállhattam volna hasonló szándékkal összeszedegetni. Voltak részletek, húsba vágón tiszták, mintha csak beletenyereltem volna egy törött üvegbe. És voltak délibábosan homályos, látóperem szélén megcsillanók, mik elillantak, ha rájuk nézni próbáltam. Miért is ne épp egy ilyet kerestem volna? Oly szánalmasan mulattató volt balgaságom, akaratlanul felnevettem rajta. Ám, ha már, hát fordultam volna vissza?
Tarkóm bizsergető érzés megtorpanásra késztetett. Ellenállva kísértésnek szembefordulni vele csupán következő léptem lendülete tört meg, alig észrevehetően. Lopva lestem körül, játszópajtásom keresve. El sem kezdett bújócskánknak hamarjában vetve végett termett előttem. Ily merész, hovatovább, ostoba volna? Magamban tartottam kíváncsiságom, türelmem, avagy szerencséjét áll szándékában próbára tenni. Nem hátráltam meg. Halvány érdeklődés lappangott felszínesnek tűnhető mustrám mögött. Pusztán az első benyomás. Ragadozó mosolyt csal arcomra a tökéletesség hiányos öltözetű eszmei példánya, melyben fájlaltam volna kárt tenni. Mindig is rajongtam a szép dolgokat. Közelebb merészkedésére sem rebbentem, színejátszó-szép szempár túlzón lekötötte figyelmem, oly apróságot magamra vegyek, illendőnél, kelleténél is már jóvalta kevesebb távolságot tartott. Csak mikorra kinézelődtem magam emeltem kezem kettőnk közé, finoman tolva el arcát sajátomtól fél karnyújtásnyira. Kérdésére halkan kuncogtam fel.
- Mit szeretnél, ki legyek? - súgtam valódi válasz nélküli feleletet. Játszani, mi több, figyelmét akartam. Tudni, kíváncsian, ki lehetnék, ha ő dönti el. Máskor magamra vettem, tőle tetszett, nem tudja ki vagyok. Izgalmasabb lett. Bármennyire is igyekeztem nemtörődöm lenni, akaratlanul megfeszültem, ahogy mögém került. Megborzongtam, látatlanul, szándékára ismeretlenül, kifürkészhetetlenül álltam neki háttal. Még ha nem járna sikerrel sem tetszett a lehetőség, akár az életemre is törhetne. Ezt is a játék részének tekintettem, legyen az talán bármily veszélyes. Nem fordultam utána, fülembe suttogott szavakra.
- Máris van valami közös bennünk - bólintottam halvány mosollyal, mégis komolyan gondolva. Valóban érdekesnek véltem. Mégis látni kívánva, ha már volt néznivaló rajta, félre néztem, majd fordultam, keresve, töredék percnyi fogócskában kergetve, hisz ekkorra újfent előttem termett.
- Hová szeretnél? - értetlenkedtem. Magam sem tudva, merre tartok, hogyan tarthatna velem? Megelőztem bármi válasszal, hisz valójában céllal ténferegtem, még ha nem is tudtam, hol lelhetem.
- Keresek... valamit - félre billentett fejjel igyekeztem magam elé idézni keresésem tárgyát. Két kezem közt kicsiny, csecsebecsényi teret hagyva mutattam, keresettem mindössze milyen aprócska. Elnyújtott, lassú, hosszú lépést tettem korábban választott úton, majd menetiránynak hátat fordítva még egyet. - Láttál erre egy fát? - újabb lépést hátrálva, csalogatón tettem. Komolytalan, játékos mosoly húzódott ajkaimra. Reméltem, felkérésnek veszi valójában ostoba kérdésem.

11
Lezárt küldetések / Re:A Boszorkány Éjjele
« Dátum: 2016. Nov. 01, 06:28:59 »
Sosem vetettem meg magam körül némi káoszt, mégis érthetetlen volt számomra úti célunknál tapasztalt zűrzavar. Nem erre számítottam. Valami szépet, csendeset, suttogó, misztikus ködbe veszőt, gyertyafényes éjt kerestem, minket legalább egyetlen éjre komolyan vevő halandó söpredékkel. Lassacskán lett világossá, minél többet néztem. Vérlázítón önfeledten szórakozó, vidám halandók leptek el mindent. Gúnyt űztek a halálból. Azon éjjelek egyikén, melyen azt leginkább tartaniuk illett volna tőle. Hiszen, úgy tartották, ezen éjjel bármi megtörténhetett.
- Kedvem lenne elvenni mindegyikét a mókázástól – megneszelve nemtetszését feleltem kérdésére, bosszúsan sziszegve egy, köztünk elszaladó, alig derekamig érő maskarás kölyök után. Mintha az embergyerek nyomában valami émelyítő szagot vonszolt volna, ám mégsem tőle származott. A minket körül lengő édes illat ismerős, oly nagyon hiányolt dolgot hozott magával. Kéretlen, mégis sokat vágyott vendégként duruzsolt fülembe egy visszhang. Ám a hang, bármily lelkesen fogadtam, ismeretlen volt számomra. Talán máskor, talán bármi egyébkor szabadulni kívántam volna tőle, sosem hallottól, most mégsem zavart. Réveteg mosollyal hallgattam, követni, annak forrását felkeresni igyekezve - valamiért biztosan sejtve, valahol lennie kell. Csak még inkább biztonságba ringató volt e bódult, furcsa lebegésben, el nem veszhetek talán céltalan keresésben, hiszen fogták a kezem. Tiltakozni, ellenállni sem igyekeztem a sosem hallott hang, sosem hallott szavai, tudatomat lerántó mélység ellen.
Bármily kényelmes is lett volna fekhelyem, alig tudatra rebbenésem pillanatáig élveztem pihenésem. Elszállt, sosem voltként foszlott tova a nem is oly rég elmémre telepedett vattacukros köd. Feltűnően éber voltam legutóbb eszméletemnél töltött perchez képest. És feltűnően nem ott, ahol előbb voltam. Hovatovább, mintha nem is egészen önmagam lettem volna. Végig pillantva önálló életet élni látszó öltözékemen legalábbis, sehogy sem rémlett, hasonlóba bújtam volna, mindig szorongatott fegyverem sem volt kezem ügyében. Sok egyebem mellett, mit leginkább hiányoltam, mégis a kéz volt leginkább, mi az imént még az enyémet fogta.
Csak mindezt feldolgozva próbáltam befogadni környezetem. Hiszen nem kis, nem is akármilyen társaságban voltam. Fülelve, már beszédbe elegyedőket hallva ugyanakkor némi megnyugvást adott, nem csupán nekem furcsa és idegen a helyzet, amibe kerültünk. Ám nem mindenki volt teljesen idegen - félhomályon át itt-ott ismerős vonások köszöntek vissza, bármily szokatlanul is festett némelyik, amivé változtak. Színében árulkodó szempárt kutatva, azt meglelve felsóhajtottam. Imént elhagyottam közelébe libbenve, csupán alig vonakodva nyújtottam kezem az övé felé, ha kellett, felsegítve félre vonjam. Biztosra vettem, legyen bármilyen kék, avagy szokatlanul nem szép, mégis ő az. Kivételesen nem találtam időszerűnek és helyénvalónak gúnyt űzni belőle, hallgattam.

12
Küldetések / Re: ÁKD - Általános Küldetés Diskurzus
« Dátum: 2016. Okt. 30, 18:29:06 »
Sütőtökös móka jelentkezés o/

13
Hueco Mundo / Re:Testvéri látomás
« Dátum: 2016. Okt. 14, 12:01:29 »

Talán rémületet. Netán szótlan engedelmességet. Vagy még inkább dühöt. Szikráját kaptam el csupán utóbbiból, vártak közül egyik sem volt oly valódi, mivel számoltam volna. Változás, melyben pillantásából, vonásairól látványom felfogva mosódott ki a feltörő harag aprócska jele is, nem tudtam hova tenni. Helyébe lépő, tőlem idegen érzelmet, mely őt elsodorta képtelen lettem volna felismerni. Helyén kezelni főleg. Fájón tébolyultnak tetszett, mégsem hitegettem magam, helyzetünk ily egyszerű lenne. Nem keveset szemlélhettem már meg bomlottak közül közelről, meglehet, talán elméje csúfos tréfát űzött vele, nem éreztem, körüllengte volna az őrület.
Tétovázott. Mintha keze is megrebbent volna, mégis visszakozott szándékával, nyugtot parancsolt neki. Ugyanakkor vélelmem - értelmezhetetlen, rám vetített érzelme mögött nem elmebaj bujkál -, így is hamar megbicsaklott. Vele együtt. Fejemben a legelképesztőbb lehetőségként sem fordult volna meg ezt követő tette. Nem reagálhattam rá időben, érdemben. Megrökönyödve álltam csupán, jócskán irtózva tőle. Érintéstől, kéretlentől, egész helyzetünktől. Kihátrálnom, felborulást kockáztatva botorság, ahogy nehezemre is esett volna, meglepetésemben földbe gyökerezve. Kettőnk helyett is kínosnak éreztem a jelenetet. Értetlenül, megrökönyödve álltam felém intézett siránkozása felett. Csupán különálló szavainak egyenként volt értelme. Mondandójának, mi ezekből a szavakból állt össze, szemernyi sem.
- Állj fel, te hibbant szuka... - sziszegtem magam elé, alig hallhatóan. Arrébb rúghattam volna, mégsem tettem. Karja után nyúltam, megszabadítsam magam ölelésnek csúfolt béklyójából, ha engedett. Felállva, elhátrálva tőlem lépésnyit magam is így tettem. Jobban szemügyre véve iménti megfejthetetlensége helyébe már jóval behatárolhatóbb érzelem lépett. Ám még mielőtt ismerősként köszönthettem volna a rajta eluralkodó haragot, kigúnyolva azt, ismét megcáfolt. Nem rám volt dühös. Miattam.
Noha nyilvánvaló volt, összekever valakivel, tiltakozásom nem adta magát oly tisztán és egyszerűen, ahogy annak lennie kellett volna. Az egész bizarr és zavaros volt. Az elhangzott név az egyetlen biztos pont, melyből tudhattam, kinek látni vél, nem én vagyok. Talán mélyen, titkon egy részem mégis hinni szerette volna. Ha elememben lettem volna, talán hitét meg sem cáfolom, tudva, mit tudok, nem az vagyok. Csak, hogy aztán nyomorba döntve belém vetett hitét tipródjak keserűségén, ahogy ráeszmél a valóságra. Nem tettem hasonlót. Egyáltalán semmit. Álltam csupán hideg, szenvtelen szoborként, némi tanácstalansággal pillantásomban. Ő maga ismerni vélt, ám hiába kerestem ismerős vonásokat tökéletességén, egyet sem leltem.
- Összekeversz valakivel – hangom más volt, mint korábban. Nem kedvesebb, nem barátibb. Nem kevésbé hűvös. Nem irtózó, elutasító csupán. Újabb lépést hátráltam, hirtelen felindulásból se kívánja állításom ellenkezőjét újfent testközelből bizonygatni. Nem adtam magyarázatát, miért is téved. Én biztosra tudtam, ennél több pedig nem kellett.
Nem lepett volna meg, nővérének kísértete feletti haragját tiltakozásom okán rajtam óhajtaná kitölteni. Egyetlen megtett lépésnél többet mégsem hátráltam. Kellemetlen, tőlem idegen érzés tobzódott elmém egy sötét zugában. Mintha szántam volna, nem én vagyok, akit keres. Vagy épp csak magamat sajnáltam, amiért nem lehetek? Sosem gondoltam még, mi volna... Én mi volnék, ha van, aki ilyen fontos számomra? Ha volna bárki, aki az. Talán, ha volna, se lenne az. Talán nem jelentene többet egy véremből való se, mint ez az idegen előttem. Sose tudom meg.
- Mesélj róla - újabb lépést hátráltam hátam mögé kulcsolt kézzel. Majd még egyet. Vártam, kövessen. Nem tettem semmi fenyegetőt, bátran nyomomba szegődhetett. Ha így tett, sétálni kezdtem, egy nyugodtabb helyet keresve, iménti jelenettől továbbra is minket lesőktől rejtve. Hogy ki volnék, avagy ő kicsoda, nem tartottam fontosnak közölni, kérdezni.
Hamarjában összevetve mindent, fiatal lehetett. Hisz még élőnek kívánt volna tudni, s meglepte, meglehetősen halott volnék - ez által ő maga sem veszhetett oda túlontúl régóta. Nem számított. Hiúságom volt leginkább, mi kíváncsiságom adta. Ha volna egy másik, épp olyan, mint én, tudnom kell, kicsoda. Ragaszkodása ehhez a valakihez feltételezi, ismeri oly nagyon, kétségtelenül biztosra vette, ő az, ki én vagyok. Ekképp pedig egymáshoz hasonulásunk megtévesztő, mi több, szemtelenül feltűnő lehet, ha összekevert vele. Érdekelt, van-e még ismeretlen ikremmel közös bennünk, túl külsőnkön. Alig hátsó szándék kezdett megfoganni bennem. Ehhez azonban meg kell ismernem. Utána, talán mindkettőnknek jobb volna, ha tennék róla, s ő nem lenne.

14
Hueco Mundo / Re:Hana Ichi Monme
« Dátum: 2016. Okt. 08, 08:08:53 »
Bosszúsan hunyorítok bele kéretlen támadt fénybe. Még ha oly csekélyke is, kellemetlen lett, hozzászokott szemem a sötéthez. Feleletére settenkedő vigyorom halk kuncogásba fordul. Határozatlanságát máris módfelett szórakoztatónak találom. Titokzatosságára, mit tenne, mi volna, ha valóban nem lel itt senkit, megannyi kérdésem kezd csapongni körülötte, egymáson tiporva követleve, elsőként tegyem fel őket. Elcsendesedve, tovább nem kinevetve végül megtartom magamnak mind.
Kérdez helyettem is. Csábítón környékez meg a gondolat, akár el is játszhatnám - a torony egykori lakójaként, Diegohoz hűségesen akár örökölhettem volna mindent, mi az övé volt. Akár rangját, tornyát is, ha kívánom, arra leginkább méltóként, mégis beértem legkedvesebbjével, régi szobám rejtekén lustálkodó óriáshüllővel. Ám, ha már ily könnyedén lemondtam minden másról, miért is ne lehetnék akár rövid időre az, ki lehetnék, kinek az ide tévedt gondol engem?
Szórakozott mosollyal meredek magam elé, ahogy eljátszom a lehetőséggel. E rövid időre mit sem törődve vendégemmel, ki válaszra várna tőlem, ráérősen emésztgetem, visszaéljek-e abbéli hitével, a torony úrnőjét zavarta meg éppen. Hívatlanul, mellesleg. Lopva körülpillantva, jobban szemügyre véve környezetünket magamat ismerve máris alaptalannak tetszik feltett kérdése. Így festene egy torony, melyben laknak éppen? Kisebb ugyan a káosz, mintha tornádó söpört volna végig a helyen, rendezettnek, tisztának pláne nem mondanám. Holott nem is oly régen még kínosan ügyelve volt, minden makulátlan legyen. Egy pillanatra elbizonytalanodok máris vállalt szerepem hitelességében, ahogy az enyhén lelakott terepet szemlélem, nem kevéssé árulkodón róla, jó ideje nem járhatott itt senki sem, kinek számítana, milyen. Annyi előnyöm mégis volna vele szemben, nem ismerjük egymást, akár hitethetem azt is, esetleg csupán most érkeztem. Vagy épp bármit, mi kedvemre lenne.
Lehetőségek feletti elmélkedésem pusztán számomra tűnhetett hosszabbnak, mint valójában néhány másodperc. Döntést hozva, faltól ellökve magam néhány lépést téve, távolságot így is eleget, nem keveset tartva állok szembe vele. Határozottan biccentek, ki nem mondott igennel felelve kérdésére, majd túlzón játszva, már-már gúnyosan mélyen hajolok meg előtte. Nem állom meg, felettébb szórakoztatónak talált helyzeten jót ne derüljek, terebélyes, sunyi vigyorral várom, mit reagál erre. Vagy épp arra, hogy továbbra sem egyenesedek fel, nem titkoltan kívánva zavarba hozni ezzel.

15
Hueco Mundo / Re:Testvéri látomás
« Dátum: 2016. Okt. 07, 09:13:04 »


Kinevettem.
Volna.
Ha tehetem.
Mindösszes humorom szűkölve kotródott messze tőlem, nyakát szegve esett mélységesen feneketlen verembe. Mellette. Próbálhattam volna szórakoztatónak felfogni invitálását, annak okát, mindazt, amit mondott. Nem leletem semmi kifordíthatót benne. Nem voltam elememben kigúnyolni, tréfát űzni vele. Ezek híján, jobb nem lévén kérdéseire sorra nem feleltem, nem csupán színlelve érdektelenségem. Ha mégis válaszon ért különösen sokrétű érdeklődése, egy egész lapot se tölthetett volna meg azzal, mit hallhatott tőlem. Inkább volt ez kihallgatás, mint álcázni kívánta, hétköznapi, baráti csevej a Palota mindennapjairól, benne zajló dolgokról. Nem az dühített, nem bízik meg bennem. Magam se tenném. Egyikünkben sem.  Szavai voltak bűzhödt méregbe forgatva, mit cukormázasan igyekezett elém tolni, ártatlant színlelve, mintha maga sem tudna azok mételyező mivoltáról. Téve úgy, mondandójára, mi több, őrá figyelek, igyekeztem lehető legtávolabb tartani tőle elmémet. Épp csak fel nem robbanásig gyűlöltem. Megneszelhette leplezetlen irtózásomat nem pusztán feszegette, tudva, megteheti, át is lépte határait. Együtt az enyémmel.
Sikítanom hozzám méltatlan lett volna. Még ha ki is kívánkozott engem ért atrocitástól. S ha már egyszer elkezdem, bizony annyiban se hagytam volna, sérelmeim sora nem hogy véget ért, tovább bővült. Gyámoltalan helyzetűnek tetsző potyautasként landoltam pimasz hímivadék karjaiban - noha épp csak jelképesen érintett meg, már-már kedveskedve-, nem kevésbé volt gyomorforgató, mintha bekebelezett volna. Téve-tűrve mindezt csendben, sikolytalanul forrongva álltam közelségét, holott erős volt a késztetés, elüssem a közelemben matató kezet, annak keresnivalója, barátilag tartva vállamon se volt. Hisz annak előtt ilyet velem soha, senki nem merészelt volna. Trónterem képének helyébe saját halálomat vizionáltam következőként várt mozdulatára. Nem tett ilyet. Hideg, hüllőtapintású lapáttenyere anélkül távolodott el tőlem, bármely fontosabb szervemet, azzal együtt létezésem is magával vitte volna. Szívhelyemen kalapáló űr csendesülni látszott néhány feszült másodperc elteltével, míg soha be nem vallott ijedelmem helyébe harag lépett. Gondolatban gyomorfogató halálnemek során át vonszoltam fiktív hulláját. E hozzám merőben nem illő képek végére kellően higgadt lettem lereagálni a történteket. Megálltam nem rögvest hátat fordítva, szó nélkül faképnél hagyni.
Talán nem akarva többet, talán mehetnékem érzékelve nem tartóztatott fel már sokáig, hamarosan önszántamon kívül is távozhattam, elbocsátott. Magam mögött hagyott ajtó zárjának kattanásával jószerével megtörten támogattam meg a falat, attól tartva, másképp nyakamba szakadna. Úgy festhettem, mint ki nagy sokára, fuldoklóként vergődik jégpáncéllal borított tó felszínére, végtelen percek keserves küzdelme után. Nem volt lehetőségem ellenőrizni, csupán sejtettem, mögöttem levő falaknál is fehérebb lehettem, kimerültségem és haragom volt, mit biztosra vehettem csupán. Szerencsémre nem akadt tanúja e szánalmas jelenetnek, rendezve külsőm és ábrázatom, mire tornyom felé vettem az irányt már legfeljebb csak dühösnek tűnhettem. Korábban lett volna szemernyi kétségem felőle, a dögnek vesznie kell, most semmivé foszlott volna. Találkánk csak megerősített abban, miben eddig is biztos voltam.
Közelségét, töredék percnyi érintését is órákig tart majd, hogy lemossam magamról. Másra sem vágytam, mint egy megváltó, forró zuhanyra. Feltartóztatni eme eltökélt szándékomban senki nem próbált volna. Hurcolhattam magammal valamit a nála tett látogatásból, mitől nagy ívben igyekezett kerülni minden és mindenki. Talán halála utáni vágyam keltette gyilkos aurám, minek nem akarhattak áldozatul esni. Mégis volt egy szemtelen, ki e vészjósló kisugárzást nem vette figyelembe.
- Útban vagy… – szóltam halkan, néhány pár karnyújtásnyi távolból megállva mögötte, mégis tisztán érthetően. Ennél közelebb most egyetlen élőt, holtat se kívántam magam körül tudni. Jégtüskék bujkáltak hangomban. Alaptalan volt a vád, ám annál keményebb. Egy díszmenet is elfért volna köröttünk katonás sorban, magában alig állhatta volna el az utam. Mégis megtette. 


Oldalak: [1] 2 3 ... 6