Felettébb fájón üres volt a csend. Hiába tettem meg mindent, azt elkergessem, még három másik sem volt képes megtölteni azt minden percben. Nem tudtam volna megnevezni a pillanatot, mely meghatározta, a sokszor oly vágyott néma csend mikor lett az ellenségem. Jobb dolgom nem lévén kergettem az időt mosttól visszafele, megleljem. Kóbor röptű porszem útját lesve az alig fényben kerestem választ e butácska kérdésre.
Végtelenbe vesző merengésemből kéretlen-váratlan érintés rántott vissza a piszkosszürke, félhomályos valóságba. S ha ez nem, úgy idegeimet csikorgató fennhangú köszöntés - bizonyára nevem kigúnyolását annak szánta - biztos sikert aratott, lusta, békés merengésem meg-, sőt, ripityára törje. Erre még egy szellem is kiugrott volna ijedtében a lepedő alól. Nem várt, nem kedves vendégem meglepetésszerű, túlontúl bizalmas felbukkanása legszelídebb házigazda énemet hívta életre. Tenyerem előtt minden kérdést megelőzve gyűlt vörösen izzó energiagömb, alig egy arasznyira a betolakodó arcától. A felismerés másodpercekkel vonszolta magát reflexeim után. Épp csak nem annyival, hogy egy félkész ceroval kínáljam meg. Hangos morranással ráztam le a szőkeség ölelését, magam elé tartott, kinyújtott kézzel parancsolva megálljt, tartsa a lépésnyi távolságot. Néhány nagyobb lélegzetvétel után még a születőfélben levő cero is szertefoszlott. Benne kárt úgy se tehettem volna... Már egészen higgadtnak tűnhettem, mire megszólalni is összeszedtem magam.
- Hogy? Miért? Mi a francot keresel Te itt?! - hangom nem árulkodott hidegvérről, mivel ámítani kívántam magam, megszokottnál egy fokkal magasabb és akaratlanul is hangosabb volt. Elé tolt tenyerem összezárva már csupán egyetlen, árva mutatóujjam intette türelemre, hárpiaságom felismerésére még egy keveset rá kellett meditálnom a helyzetre, ténylegesen ne úgy fessek, mint ki mentem nekiugrik mérgében. Ha eléggé nem is, annyira és ezt már ismerhettem - épp bosszantásom lett volna célja. Kevés sikerrel, ám erősen próbálkoztam fogcsikorgatós vicsort, neki szántat mosolyba rejteni. Erre hasztalan igyekvésem többé-kevésbé kifejezéstelen álarcra váltottam, egyedül tekintetem, mi ölt volna, ha erre képes. Tekintve, kérdésem felé továbbra is mind ugyanaz maradt, nem tettem fel újra. S hogy el sem porladt nézésemtől, magyarázatot vártam ittlétére. Ahogy tőle megszokhattam volna csekélyke - ám végtelen időnek tetsző - ismeretségünk alatt, valódi választ most sem kaptam. Üres fecsegése közben lettem figyelmes eleddig fel sem ismert tényre. Személyéhez még sosem társított lélekenergiát árasztott. Se nem volt shinigami, se nem az ismeretlen bestia. Közülünk valónak érződött. Jobban megnézve, ahogy már vörös köd mögül átlátva szemügyre vettem, majdhogy úgy is festett.
- Mi...? - teljes értetlenséggel néztem végig rajta, nem egyszer, butácska meséje erre ugyanis nem adott magyarázatot. Feleslegesnek láttam feltenni a kérdést, mikor ment el ennyire az esze. A válasz, már jóval azelőtti lehetett, hogy egyáltalán megismertem. Szűkebbre véve karnyújtásnyi körünket jártam körbe. Minden bizonnyal ez lett volna célja húzott maskarájával - minden figyelmem megkapta. Pimaszságát ugyan eddig sem titkolta, szemtelensége ezúttal mindenen túl volt. Nem teljesen óvatlan, mindenképp ostobán tört be a mi világunkba. Nem gondolhatta komolyan, rejtegetem, s ha kell, védelmére kelek. Csak egy volt azok közül kikkel egyelőre, ha akartam volna se végezhetek. Ám a lista élén volt, kétségtelen.
Yruzza kíváncsisága állt közénk, mikor épp feszegetni kívántam volna a kérdést - mit szólna, nyakára záródna a fenevad álkapcsa, melynek szájába bedugta a fejét? Tisztában voltam az erejével, ám akadtak itt nála is erősebbek. Fracciónom, szerencsétlenségére nem közülük való volt. Nem figyelmeztethettem, meglepetésként ért legkevésbé elegáns röpte, mellyel eltávolították szemtelenségét. Nem siettem felnyalábolni a fal mellől, ránézésre úgy tűnt, nem esett komolyabb baja.
- Ne érezd otthon magad... - sziszegtem rá a betolakodóra. Helytállóbb lett volna akképp, mindenki a saját kutyáját nevelje, ám sajátjaimat sértegetni nem láttam értelmét. Ugyanakkor, ahogy kezet az övéire én sem emeltem, neki sem volt joga ehhez. Pedig szívességet is tettem volna, néhányak igencsak ostobák, koloncnak se jók voltak. S ha az előbbi nem lett volna elég, Ryuunosuke is a jövevényre kíváncsian szegődött közénk. Bemutatkozását követő mozdulatát jól ismerve, azt megtörve csaptam félre kezét, mint torkos kisgyereknek, ki tiltás ellen menve is megdézsmálni készült volna a desszertet.
- Mit akarsz? - ezúttal legkevésbé sem hatott meg bocsánatkérő pillantása, azon keresztül néztem rá sértődötten. Szerencséje volt, nem csupán udvarolni jött. A fiúk közti röpke szóváltás, máskor titkon kedvemre való gyerekes versengésük most hidegen hagyott. Rájuk bíztam, egymás közti rendet ezúttal maguk leljék meg.
- Ne fogdoss össze semmit - hagytam meg a lánynak, kiváltképp a két másikra célozva, mielőtt sarkon fordulva a könyvtár felé indultam volna. Hogy ne kövessen, vagy akár, tűnjön el, hiába is mondtam volna - ismerve már, elméje miképp fordít bizonyos dolgokat -, csupán felkérésnek érzi a maradásra. Butácska játékaihoz most nem volt kedvem, a legtöbb, mit tehettem, hogy levegőnek nézem. A lépcsőhöz haladva, elmenőben még alaposan szemügyre vettem a félrepöcköltet. Százszorta dühödtebben ért volna, kárt tesz bármelyik kedvencemben. Szerencsére úgy tűnt, nevelő szándékú röptetése legfeljebb Yruzza büszkeségén ejtett sebet.
Lillitut látva fel nem foghattam, mi lehet olyan érdekes a kezében tartottban, azt velünk is meg kell ossza. Nem voltam meggyőzve, pár ócska, poros papírlap rejthet bármi különlegest. Egy esélyt adva a történetnek mégis mellé telepedtem, belelessek lelt kincsébe. Nem lettem okosabb.
- Mit találtál? - egyedül Lillitu személye volt valamelyest meggyőző az egészben, még ha nem is hittem benne, egy könyv, avagy annak tartalma említésre méltó lehet. Felesleges ostobasággal nem kéretne fel, tudva, mennyire nem érdekelnek. Nem véletlen hagytam rá az addig érintetlen kis könyvtár egészét, melyet még egy valamikori elődöm örökített ránk a toronnyal együtt. Csak, ahogy mindenki - még hívatlan vendégünk is - elhelyezkedett fogott bele a mesébe. Nem kívántam magyarázkodásba fogni, avagy bemutatni őt a társaságnak. Reméltem, nem marad velünk annyi ideig, hogy számítson, ki is volna. Igyekeztem helyette, főképp általa hurcolt örökös bosszúságom helyett Lillitu szavaira figyelni.
Mondandója valójában alig, ahogy a könyvben lelt rég elveszett, talán soha nem is volt birodalmakról, kiváltképp egyről mesélt, még engem is megfogott. Ha hozzám kerül elsőként e vénséges, kopott kötet, aligha vált ki belőlem bármi érdeklődést. A lány mégis érdekessé tette. A város, melyről beszélt, hallomásból ismerős volt, sok mindenhez kötni azonban aligha tudtam volna. Ha egykor tudtam is, az sok egyéb mással együtt elveszett, így minden újszerű volt, mit Atlantiszról mesélt. S noha halvány sejtelmem sem volt, mi célja az egésszel, mi az, mi érdekelhet minket ebben a történetben, nem szakítottam félbe.
Megpróbálta azt helyettem a szőkeség megtenni, így is elkésve. Lillitu mesés szavai nyomán, érintése alatt életre kelni látszott, nem csak megelevenedő fantáziánk a hallottaktól, maga a könyv is. Az felfénylő ősi írás önmagában alig töltött volna el rossz érzéssel, ám az erő, mi magához vonzott, már határozottan nem tetszett. Hiába, tenni ellene mégis képtelen voltam. Túlságosan elevenre sikerült a mese. Hiába bíztam benne, ha már elkerülhetetlen, a szédítő érzés, a sós víz illata mind csupán elmém szülte játék, nagyon is valódi lett a következő pillanatban. A lapokon életre kelt, kavargó örvény mintha csak direkt cáfolni kívánna, közönyömön, hitetlenségemen bosszút állva tehetetlenül rántott magával. Az első, hírnökül érkező vízcseppekre, tenger felett ismerősen zúgó szélre önkéntelenül becsuktam a szemem, még ha pontosan nem is tudtam, sejtettem, mi következhet.
Pocsék érzés volt valami nálam sokkalta erősebbnek kiszolgáltatva lenni, tudva, nem tehetek ellene semmit. Már-már nevetséges volt belegondolni, a víz lesz a vesztem. Volt időm, az végtelen hosszúnak tetszett, mit az örvény fogságában tölthettem. Nem próbáltam szabadulni belőle, miután elnyelt, tudva, felesleges, s hamarabb szabadulok, ha nem küzdök ellene. Fogalmam se volt, honnan szakadt rám ez a tudás, de nem is számított abban a percben. Igyekeztem nem túlgondolni azon, mi van az örvény után. Alig pánik kezdett kerülgetni, ahogy mégis megtettem - hiszen úszni nem tudtam, ez pedig, tengernyi víz mélyén meglehetősen erős hiányosság volt.
Mire épp fulladás általi halál vízióm beteljesült volna, valamiképp vége is lett az egésznek. Nevetséges. Sejtelmem sem volt, miképp kerültünk szárazföldre, a percben valahogy nem is érdekelt. A többieknél úgy éreztem, valamiképp megviseltebbnek tűnhettem. Mintha rajtuk nem fogott volna, talán sose keverednek ki a tenger mélyéről. Meglehetősen nyomorultul is éreztem magam, mintha a nem küzdés is annyi energiát vett volna ki belőlem, mintha órák óta harcoltam volna ellene. Mindenekelőtt létszámellenőrzést tartva megkönnyebbülten felsóhajtottam. Még többen is voltunk a kelleténél, jelenleg ez volt a legkisebb gondom.
- Mind jól vagytok? - sosem hallott aggodalmat éreztem kicsengeni hangomból, nem szándékosat. Erre eszmélten megütközve fordultam el tőlük, válaszukat sem várva meg fordítottam hátat már-már kínosnak ható gondoskodásom tárgyainak. Még hogy...! Hajammal zavartan babrálva, vizet csavargatva belőle vettem csak szemügyre a helyet, ahova érkeztünk. Nem osztottam Szépszemű véleményét a barlanggal kapcsolatban, a könyvtárszoba látványa most sokkal felemelőbb lett volna. Nem is szándékoztam sokáig itt maradni, elsőként, bár nem sok reményt fűztem hozzá, Gargantát próbáltam nyitni. Karjaimat csalódottan fontam össze magam előtt. Hát persze, ha ilyen egyszerű lenne... Ennek híján lehetőségeink elég korlátozottak voltak, csak egy irányba mehettünk.
- Olvastál netán valami hasznosat is? - nem szándékosan, mégis enyhe gúnnyal sikerült feltenni Lillitunak szánt kérdésem. Nem ellene, még csak nem is könyvek iránti szeretetének, csupán a helynek és helyzetünknek szólt nemtetszésem. Tekintetünket vezető egyirányú út végén a távolban érdekes jelenet játszódott, minden valódisága és drámaisága ellenére mégsem hatott meg. Viszont elgondolkoztatott, kétségtelen. Yruzza hogyan tovább érdeklődésére nem volt azonnali válaszom, még a látottakat emésztgettem. Igyekeztem megállni, Ryuunosuke nyilvánvaló iránymutatására - tekintve, másfele nem mehettünk - ne szúrjak oda valami bántót. Tudva, ahogy előbb Lillinek, ez sem neki szólt volna, így ezúttal sikerült magamban tartani. Szőkesége által soroltakat végigjátszva magamban egyikre-másikra megint csak tömény gúnnyal válaszoltam volna. Úgy tűnt, nekem csak ez maradt. Még jó darabig inkább nem szóltam, mélyen, legbelül jól tudva - az, hogy velünk van és ezzel együtt talán ő most a legjobb rossz, ami velünk történhet.
- Nem fogadnék rá, a sor bármelyik részén való ácsorgás kifizetődő lenne. Én nem engedném be magunkat, ha rajtam múlna, bármilyen türelmesen is várjuk ki, hogy bebocsássanak - talán ezzel csak én voltam így, felesleges időpazarlás lett volna, ha végül tényleg nekem lenne igazam. A társaságot elnézve pedig nem tűntünk bárhol szívesen látott vendégnek. A mászást, ásást, mint ötletet válaszra se méltattam, jóval alantasabbnak találva, mint amilyen hasznosnak. Még ha ezzel a véleménnyel egyedül is voltam.
- Mennyi az esélye annak, az őrök megvehetők volnának? Esetleg elcsábíthatóak... - játszottam hangosan a gondolattal, noha kimondva máris eleve kudarcra ítéltnek éreztem bármely hasonló kísérletet. Egy ilyen város őrizetét bizonyára nem bízták lefizethető, vagy az első csábos mosolyban elvesző mihaszna példányokra. Semmire sem alapozhattunk ezekre ismeretlenül.
- Ha képesek volnánk átverekedni rajtuk... - nem folytattam. A magam elé képzelt végkifejlet csírájában fojtotta meg az ötletet. - Akkor bizonyára még több őrrel találnánk szembe magunkat - hangulatomhoz semmiképp sem illett, még ha be is jutnánk, az egész városon átkergessenek minket. Fogócskához, bújócskához nem igen volt kedvem. Fogalmunk sem volt, mi lehet odabenn. Lemondó sóhajjal vetettem el a legszimpatikusabb ötleteket. Szemernyivel több erőt érzek magamban, helyben hagyni bárkit, ki az utunkba állhatna, nem lett volna kérdés, ezt válasszam. Ám figyelembe véve, ezúttal nem csupán magamért kellett feleljek, nem lehettem óvatlan. Egyik, immár hozzám tartozót sem szívesen veszítettem volna el. Még ha ezt nyíltan nem is vallom be egyiknek sem.
- Talán mégis az elvegyülés volna a legkifizetődőbb - kedvetlenül jutottam végül, meglehet, nem is a legjobb döntésre. Közülünk legolvasottabbra és a másik, álcázásban jártasabbra, a lányokra pillantva feléjük intéztem a következő kérdésem.
- Nos, hogyan váljunk arrancarból helybélivé? - nem feltétlen bebocsátást váró idegenként gondoltam magunkra, kiknek talán útja a kapun kívül ér véget, mint az imént kivégzettnek. - Ha volna módja, kerülném a tortúrát, mivel a kívülállókat válogatják - sejtve, a döntés nem feltétlen szólna a javunkra, már úgy kellett érkeznünk, mintha mindig is a városban lett volna a helyünk.
Üzenetek megjelenítése
