Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Témák - Adrián Ruiz

Oldalak: [1]
1
Karakura / Váratlan látogató
« Dátum: 2016. Szept. 30, 21:01:31 »
Váratlan látogató
Avagy felcsapok bébicsősznek, vagy mi a fene...

Újabb fényes reggelre virradt Las Noches, illetve… itt tulajdonképpen nem is nyugszik le sosem a Nap. Na, mindegy, ezen ne akadjunk fenn! Szóval, felkeltem hát, de nemigen tudtam mi is tévő legyek magammal. Nem, mintha nem lett volna dolgom. Tulajdonképpen ma edzenem kellett volna, ha a saját magam által felállított időbeosztást követném, amit körülbelül annyira követek, mint amennyire másét is: leginkább semennyire se. Akárhogy is, úgy döntöttem ma már pedig nekem semmi kedvem ehhez a túlméretezett homokozóhoz, így el is döntöttem, hogy kiruccanok a halandók világába. A tér egyetlen csettintésemnek engedelmeskedve nyílt fel, majd beléptem a már jól ismert sötétségbe, mely régi ismerőseként ölelt körbe. Nem voltak magasak az elvárásaim a végállomással kapcsolatban, így az átjáró másik végét csak úgy körülbelülileg odabiggyesztettem valahol Karakura egére. Mikor kiértem a fényre szívtam egy jó nagy adag friss levegőt, aminek a reishi tartalma igazából meg sem közelíti Hueco Mundoét, szóval végső soron értelme semmi nem volt. Újra csettintettem, mire a garganta elkezdett bezáródni, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, kiugrottam belőle, majd kettőt szaltózva érkeztem meg szuperhős landolással a több tíz méteres magasságból. Egy darabig viszont fogalmam sem volt mitévő legyek, most, hogy már itt vagyok. Csak álltam a járda közepén és néztem az emberek bárgyú képét, mikor véletlenül belém ütköztek és azt találgatták, mégis mi történhetett, ki űz velük valami gonosz tréfát. Egyszer csak furcsa lélekenergiára lettem figyelmes. Nem volt különösen erős, ám igen furcsamód pulzált, mintha a tulajdonosának nem igen lenne uralma felette, vagy igen rossz kedve van. Mivel úgy sem volt dolgom, gondoltam megnézem a forrását, felfedező expedíció indul! Nem is kellett sokat bandukolnom, rögtön egy igen méretes épülethez érkeztem. A főbejárat nem volt zárva, így be is segítettem magam, az ajtót természetesen nem csuktam be magam után, hiszen jó móka volt nézni, amint a portás értetlenkedve felpattan a helyéről és becsukja. Miután kellően kiszórakoztam magam, behunytam szemem és feltérképeztem a terepet a Pesqusámmal, majd el is indultam a radarom által érzékelt helyre. Mellesleg, mit ne mondjak, elég nyomasztó ez a hely, a falak díszítetlenek és fakó színűek, ráadásul nem túl luxus a berendezés szem, persze a kísértetkastély után ez még mindig egész normális. Ahogy egyre közelebb értem, úgy erősödött az az érzésem is, mintha a reiatsu pulzálása síráshoz hasonlítana. Végül már csak egy ajtó választott el célomtól, azonban be volt zárva. Heh, nem értem. Ha valami veszélyeset akarnának bent tartani, akkor ide masszívabb ajtó kellett volna, semmi értelme olyannal bezárni valamit, amit egy tüsszentéssel el lehet fújni. Meg is idéztem hát az Ardiente Garrát, majd a zár felé legyintettem egyet, amitől az darabokban hullott a földre, az ajtó egy részével együtt. Mivel többé kilincs sem volt, így csak egyszerűen belöktem lábbal. Odabent egy fehér hajú lányt találtam, amint az ágyon ülve könnyes szemeit térdeibe temeti, illetve pontosabban csak tette, most már valószínűleg azzal lehet elfoglalva, mi történhetett az ajtóval. Na, szép, mondhatom, csak egy kölyök miatt jöttem el idáig.
- Te meg minek itatod az egereket? Sajog tőled a fejem!
Förmedtem rá csak úgy, nem mintha a halandók látnának vagy hallanának engem vagy ilyesmi. Ha már itt vagyok, tettem néhány kört a szobában, ami nem volt túl nagy és ugyan olyan lehangoló, mint az épület többi része. Kevés bútor kapott helyet benne és azok sem voltak túl jó állapotban. Eh, hova keveredtem már megint. Amint ezen elmélkedtem, észrevettem, hogy a lány már nem az ajtót nézi, hanem engem. Csupán véletlen egybeesés! – Gondoltam. Arrébb is slisszoltam pár métert, ám továbbra is követett a tekintetével. Mi a szösz…
- Hee, csak nem látsz engem? – Tettem fel a kérdést széles vigyorral.
- Mondd csak, kislány, hogy hívnak?
Elképzelhető, hogy olyas valamibe akadtam, amire a legkevésbé számítottam volna, talán mégsem lesz ez egy unalmas nap.

2
Karakura / Újévi szerencse
« Dátum: 2015. Dec. 31, 15:19:19 »
Karakura felett álltam az égen lélekrészecskéket gyűjtve a talpam alá. Újabb lidérc bukkant fel a bal oldalam felől. Egy szárnyas borzadály, de nem madárszerű, inkább denevérnek nézett ki. Azt hitte meglephet, rosszul hitte. Már mozdult is a karom, hogy egy Ceroval kivégezzem, azonban egy ügyes manőverrel sikerült kicseleznie és így a feje helyett egyik szárnyát lőtte át a támadásom. Sajnos ezt még simán túlélte és nyekergő hanggal zuhant alá az égből a városra. Milyen bosszantó...
Feladtam őrposztomat, hogy a rusnyaság után vessem magam. Egy kisebb tisztásra zuhant, de a becsapódástól már fel sem bírt állni, így kardomat előhúzva egyetlen gyors döféssel végezhettem vele. Miután az alávaló lény teste szertefoszlott kicsit jobban is körülnéztem, hová is keveredtem.
Amit korábban tisztásnak véltem az valójában egy templom féleség udvara volt. Még sosem jártam a városnak ezen a részén, szóval úgy döntöttem kicsit jobban is körülnézek, úgy is rám fért már egy kis pihenés. Eddig is úgy véltem a shinigamik jelenléte elégtelen a város védelmének biztosításához, de a karácsonyi történések miatt utcára került lélek még mindig mágnesként vonzza a hollowokat.
Az udvaron széles ösvény haladt végig egy szentélyig, melyet pagodatető koronázott meg. Kíváncsiságtól vezérelve közelebb merészkedtem.  A szentély belsejében kis dobozt találtam rácsos tetővel, belenézve mindenféle érméket láttam, felette pedig egy harangról lelógó zsinór függött. Nem vagyok vallásos, sosem voltam az és ezekhez a japán dolgokhoz aztán végképp nem értettem. Ha létezne is bármiféle felsőbb hatalom, akkor egyértelműen gyűlölnöm kellene őt, amiért ilyen sorsot szánt nekem. Mindazonáltal volt valami a hely nyugodtságában és földöntúli kisugárzásában, ami miatt úgy döntöttem maradok még egy darabig, csak még kipihenem magam. Így hát leültem a szentély elé keresztbe tett lábakkal és behunytam a szemem, hagyva hogy a gondolataim elcsendesedjenek.

3
Hueco Mundo / Egy új otthon?
« Dátum: 2015. Jún. 04, 22:41:20 »
Meglepően hamar rákaptam a Sonidóra, mintha mindig is használtam volna. Tulajdonképpen nagyon hasonló technikával mozogtam már hollowként is, még ha nem is pont ennek hívták. Csak abból lehetett következtetni a haladás sebességére,hogy a homokból itt-ott kiálló fák szélsebes árnyként suhantak el a látómezőm határán. A nagy fehér épületegyüttes, mely egy jó ideje már feltűnt a látóhatáron csak lassan közeledett. ~ Szóval ez a híres Las Noches. ~ Gondoltam magamban. Az a Celsu vagy ki nem szólt semmit és végig szorosan mögöttem maradt és minden mozdulatomat figyelte, hogy ha bármi gyanúsat tennék, azonnal végezhessen velem. Mivel elég unalmas volt így az utazás, ezért azzal szórakoztattam magam, hogy fejben többször is lejátszottam, mi történne, ha hírtelen megfordulnék és megölném, különfélébbnél különfélébb módokon, csak, hogy tesztelhessem mire vagyok képes az új formámban. - Hamarosan odaérünk, már nem sok van hátra. - Törte meg mégis a csendet. Nem tudtam mire vélni, mégis miért szólalt meg, hogy ilyen lényegtelen dolgot közöljön. Talán ő is megérezte, milyen kínos ez a csend? Ahogy egyre közeledtünk, megfigyelhettem részletesebben is. Több kisebb torony vett körül egy hatalmas, kupolás központi épületet, melynek tetején tornyok magasodtak. Már maga a létesítmény mérete is lenyűgöző volt. Egy egész város, egy egész hadsereg elférhet benne. Innen Celsu is felzárkózott és a nagy épület oldalából nyíló egyik bejárathoz vezetett. Egy folyosón haladtunk át, melyet időnként ajtók és keresztfolyosók törtek meg. Útközben más arrancarokkal is találkoztunk, kik látszólag mindennapos teendőiket végezték és fel sem figyeltek ránk, ám páran bizonyára kiszúrhatták, hogy nem idevalósi vagyok, mert gyanakodóan méregettek. Többségben magányosan éldegéltem Hueco Mundoban és nem voltam hozzászokva az ekkora tömeghez, ami miatt elég feszült voltam.

4
Arrancar / Adrián Ruiz
« Dátum: 2015. Máj. 31, 23:39:42 »
Adatlap
Teljes név: Adrián Ruiz Martin
Nem: Férfi
Kaszt: Arrancar
Szül. ideje: 1968.08.16
Kor:
    • Emberként: 19
    • Lélekként: 28
    Előtörténet

    Eszmélés

    Kábultan ébredtem. Minden porcikám sajog, amint arccal a homokba borulva fekszek egy korhadt fa mellett.
    ~ Mégis mi történhetett? ~ Kérdeztem magamtól.
    Ahogy kezdtem magamhoz térni éreztem, hogy valami nyomja az arcomat, valami kemény és szúrós. Bár alig tudtam mozogni, mégis erőt vettem magamon és a karjaimmal eltoltam magam a talajtól. Ekkor láthattam, homályos látásom ellenére, hogy apró, fehér szilánkok vannak pont ott, ahol az előbb feküdtem. Akaratlanul is egyik kezemen az arcomhoz emeltem, hogy ellenőrizzem, nincs-e sérülés rajta. Ekkor hasított belém a felismerés.
    ~ Képes vagyok megérinteni az arcomat, de hát hogyan!? Hiszen a maszkom... ~
    Újfent lepillantottam a földön heverő fehér anyagdarabkákra.
    ~ Eltört!? Eltört a maszkom!? Mégis, hogyan...? ~
    Semmire sem emlékeztem arról, hogyan kerültem ide. Utolsó emlékem, hogy járom a pusztaságot, céltalanul bolyongok magányomban, egyetlen útitársam a sohasem szűnő éhség. Aztán észrevettem még valamit. Egy hosszú, keskeny árnyék vetül elém. Egy bot áll ki előttem a homokból, mely árnyékot vet, akár egy napóra, ám ebben az esetben a hold az, mely a fényt adja. Fél térdre emelkedek, amitől az eddig enyhe fejfájásom, melyet eddig észre sem vettem, hirtelen felerősödött. Egy darabig így maradtam, továbbra is azon merengve, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, majd végül erőt vettem magamon és talpra álltam. Tettem néhány tétova lépést a bot felé, melyről most már látom, hogy nem is bot. Egy kard áll ki a homokból, markolattal felfelé, mintha csak arra várna, hogy kihúzza valaki onnan. Mintha hívó szót hallanék felőle - lehet csak a képzeletem. Hallgatva a megérzésre teszek még egy lépést és megmarkolom a fekete markolatot. Az érzés valami elképesztő. Érzem, ahogy nyers energia áramlik át a testemen, mely furcsamód egyáltalán nem hat idegennek, mintha újra egy egész lennék. Ám az erővel együtt más is jön. Emlékek, egy rég elfeledett múltról...

    Sorsfordító találkozás

    Az ágyon heverészek és bámulom a plafont.
    - Adrián! Siess, mert elkésünk! - Kiált az édesanyám a szomszédos szobából.
    - Jó, jó, megyek már! - Felelem.
    Pár napja nyertünk egy öt napos kirándulást Japánba. Csak a szokásos dolog: az üdítős palack kupakjának belsejébe egy kód van nyomtatva, amit ha elküldesz postán a gyártónak, akkor visszaírnak, ha nyertél. Hát persze, hogy teljesen mindegy melyik kódot küldi vissza az ember, úgy sem nyer. Én legalábbis sohasem hittem az ilyesmiben, aztán két napja mégis jött válasz. A szüleim szinte ugráltak örömükben, én csak a nyűgöt láttam a dologban. Az ilyesmi teljesen felborítja az ember terveit, kiszakítja megszokott környezetéből.
    - Adrián! Kész vagy már?
    - Hát persze...
    Felkeltem az ágyból majd jó nagyot nyújtóztam. Majd mivel még mindig pizsamában voltam nekiláttam átöltözni, fogat mosni stb., a szokásos reggeli teendők. Utoljára még visszapillantottam a szobámba, majd elégedetten nyugtáztam, hogy minden a legnagyobb rendetlenségben megfelelő helyen van, pont ahol hagytam.
    ~
    A repülőgépen ébredek. A nyakam és a hátam már fáj a kényelmetlen üléstől, de hát mit is várhat az ember egy ingyen úttól. Sosem viseltem jól ha hosszú ideig rá vagyok kényszerítve, hogy egy helyben maradjak. Ha én döntök úgy, hogy egész nap az ágyban maradok az más, akkor legalább akár-mikor véget vethetek neki. Éppen ezért szokásom a hosszú utazások alatt aludni, hogy ezzel is lerövidítsem. Ettől viszont teljesen elvesztem az időérzékemet is.
    ~ Vajon mióta lehetünk úton? Három óra? Négy óra? Esetleg több? ~
    A célállomás valami Karakura város. Sosem hallottam róla ezelőtt, bár anyám mondta, hogy ez az a hely, amit olyan sokszor emlegetnek a rádióban, mert furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek itt.
    ~ Talán mégsem lesz olyan unalmas, mint számítok rá. ~ Vigyorodok el.
    Miután megérkeztünk mindenkit elszállásoltak egy hotelben. Mint kiderült nem csak mi vagyunk a szerencsések, a világ minden tájáról érkeztek családok, párok. A hotelszoba nem egy ötcsillagos, de meglepően takaros. Természetesen az első dolgom, hogy kinyilvánítottam az ablaktól legtávolabb eső ágyat és rá is huppantam. Mivel már késő délután felé járt itt az idő, ezért a túra csak holnap kezdődik. Miután mindenki berendezkedett együtt lementünk az étkezőbe, hogy elfogyasszuk a vacsorát. Az étlapon furcsábbnál furcsább dolog voltak és nekem meg nem volt kedvem kísérletezni, szóval csak egyszerű csirkét rendeltem, bár a fűszerezés ezen sem éppen az én íz világomhoz közeli volt.
    ~
    Másnap reggel a jó 30 fős csoport összegyűlt, hogy kövessük az idegenvezetőt, amint össze-vissza járkáltat minket a városban, unalmasabbnál unalmasabb dolgokat ecsetelve néhány régi épületről, amire oda sem figyeltem. A program zárásaként és levezetés gyanánt betértünk a helyi állatkertbe is. Volt ott minden féle állat, szokásos állatkerti állatok, mint zsiráf vagy zebra, de egészen hétköznapiak is, mint vaddisznó, bár a legtöbb ember azt sem lát mindennap. Mivel a figyelmemet egyik sem tudta hosszabb időre lekötni, ezért amég a szüleim mással voltak elfoglalva kereket oldottam, hogy a magam tempójában fedezzem fel a helyet. Kis idő múlva találtam egy kifutót, amiben egészen fura állatok voltak, melyet ezelőtt még sosem láttam. Az orruk középen piros volt, melyet oldalról kék sáv szegélyezett és sárga szakállszerű szőr volt az állukon, főleg a nagyobbaknak. A testük többi részén a szőr javarészt feketés-barnás volt. Rápillantottam a közeli információs táblára. Japánul ugyan nem tudok, de szerencsére angolul is ki volt írva miféle szerzetek ezek: mandrill. Észrevettem egy egyedet, mely a többiektől messzebb ült és a szőrzete is fehér volt, a fején pedig fekete. Engem bámult. Közelebb mentem a kerítéshez, amennyire csak tudtam, hogy jobban megnézzem. Ahogy én is a szemébe néztem, olyan érzésem támadt, mint hogyha más lenne, mint a többi, mintha megértene és a lelkem mélyére látna. Ettől kellemetlenül éreztem magam. Révületemnek az vetett véget, amikor észrevettem, hogy a fehér mandrill maga elé emeli a kezét majd kinyújtja az ujját az ég irányába, mintha mutatni akarna valamit. Felnéztem, de nem láttam semmit, pár bárányfelhőn kívül. Mire visszanéztem, nagy megdöbbenésemre a különös mandrill már sehol sem volt, mintha csak köddé vált volna. Ekkor hallottam meg először azt a bizonyos hangot, mely azóta beleégett a tudatomba. A hang, mely mintha nem állna meg a fülemnél, hanem beljebb hatol és belülről szakít szét. Újra felnéztem az égre és egy nagy madárszerű lényt láttam közeledni. Széles, fehér fejében számtalan fog sorakozott és gonosz, sárga szemeivel engem nézett ki prédájának. A lábaim ledermedtek a félelemtől. Az egyetlen amit tenni tudtam, hogy fojtott hangon segítségért kiáltottam és remegő kézzel a közeledő lény irányába mutattam. A környéken lévő emberek először rám, majd a mutatott irányba néztek... de azután semmi! Folytatták azt, amit eddig is, mintha mi sem történt volna.
    ~ A macska rúgja meg! Úgy tűnik magamra maradtam... ~
    Nem volt mi mást tenni, így hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem futni... a lény irányába. Ahogy a közöttünk lévő távolság egyre csökkent és ereszkedett lefelé, előre nyújtva karmait, hogy elkapjon, csak egy dologra tudtam gondolni: nem nézek a szemébe! Amikor már csak egy méterre volt a földtől és a következő pillanatban elkapott volna hirtelen hasra vágtam magam. A lény elsuhant felettem és mivel a sebessége miatt nem tudott megállni, fejjel előre belecsapódott a mögöttem lévő épületbe. Gyorsan felugrottam és hátrapillantva láttam az előbbi bamba társaság félelemtől eltorzult arcait: fogalmuk sem volt mi történt. Ez valami folytán arra késztetett, hogy megengedjek magamnak egy elégedett vigyort. Sok időt azonban nem nyertem, mert másodpercekkel később a lény kiemelkedett a romok közül és újra engem keresett. Nekem sem kellett több és elkezdtem rohanni, ezúttal már a vele ellentétes irányba. Hallottam a lény lábainak morajlását mögöttem, amint futni próbál, a hangokból ítélve elég esetlenül. Bizonyára az előbbi kis trükkömnek hála eltört a szárnya, ettől újra vigyorognom kellett. Futás közben gondolkodtam vajon hová is mehetnék. Az eddigiek alapján úgy tűnik ezt a valamit csak én látom. Még ha meg is keresném a szüleimet ők sem tudnának mit tenni, csak veszélybe sodornám őket. Abból következtetve, hogy repült és madárszerű, talán utálja a vizet. Elég gyenge lábakon állt a feltételezés, de adott helyzetben nem jutott eszembe jobb, így hát az akváriumház felé vettem az irányt, ami mellett korábban már elhaladtam.
    Utólag belegondolva elég rossz ötletnek bizonyult.
    Beszaladtam a bejáraton és a lehető legmélyebb pont felé igyekeztem. Hallottam kintről a lény elkeseredett kiáltozását, mivel elvesztett szem elől. Megálltam, hogy kifújjam magam és kigondoljak valamit.
    ~ Remek, itt majd biztonságban leszek, amég... ~
    A következő kiáltás sokkal hangosabb volt, mint bármelyik ezelőtt, olyannyira, hogy a füleimhez kellett tennem a kezeimet, bár sokat nem ért. Végignézhettem, amint a hatalmas üvegkupola, mely az egyetlen dolog ami elválasztott az akvárium vizétől egyik végétől a másikig megreped. Másodpercekkel később következett a hangos *reccs* és már csak arra emlékszek, hogy a víz kipréseli a tüdőmből a levegőt.

    Eszmélés

    Nagy levegőt vettem, mintha fuldoklanék. Még mindig a kardot markoltam a hold fénye alatt. Rég volt már, hogy ilyen tisztán emlékezhettem. Végre kihúztam a homokból a kardot, ami rövidebb volt, mint amire számítottam, de azért egyértelműen hosszabb egy közönséges tőrnél. Meglepően jól illett a tenyerembe és a súlya is megfelelő volt, ezért úgy döntöttem megtartom, semmint tovább heverjen itt. Már kerestem is hová tehetném, amikor találtam egy kardhüvelyt az övembe csúsztatva, mely pont megfelelt a kardnak.
    ~ Várjunk csak... Mióta hordok én övet, pláne kardhüvelyt magammal? ~
    Most, hogy alaposabban végignéztem magamon, láthattam, hogy a korábbi karmok és szőr a múlté és immáron ruha van rajtam, ami korábban elképzelhetetlen volt. Mintha csak egy tündérmese vált volna valóra: embernek nézek ki. Nos, legalábbis majdnem. Továbbra is egy lyuk tátong a mellkasomon és a maszkom egy része is megmaradt, ami emlékeztetett arra, mi is vagyok: egy átkozott szörny. Még mindig tanácstalanul álltam a történtek előtt. A közelmúlt még most is a feledés homályába vész, hiába is próbálok visszaemlékezni, mintha nem csak a maszkom, de az elmém is darabokra tört volna. Belecsúsztattam hát a kardot a helyére, majd céltalanul elindultam a pusztaságban. Szinte el is felejtettem, milyen civilizált érzés hosszútávon két lábon járni, az előző formámban csupán néhány lépést tudtam ily módon kényelmesen megtenni. Nem mentem gyorsan, sőt, ami azt illeti inkább csak bandukoltam. Kihasználtam az alkalmat, hogy nem kellett sehová sem rohannom és így jobban is el tudtam mélyedni a gondolataimban. Az előbbi látomás jelenleg a legtisztább emlékem, így megpróbáltam onnan felépíteni a történteket.
    ~ Lássuk csak, mi is történt miután annak a nyavalyás hollownak a jóvoltából csurom víz lettem... ~

    Éhség

    Lebegek. A testem súlytalan. Már nem érzek fájdalmat.
    A víz alatt voltam, mégsem esett nehezemre lélegezni. Kiúsztam a felszínre. Mikor felértem elég siralmas látvány fogadott. A terület, ahol valamikor még egy akváriumház állt most csak egy vízzel teli kráter a földben, a peremén törmelékkel. A teljes terület el van kerítve biztonsági kordonnal, melyen túl mentősök cipelnek hordágyakon sérülteket. Kimásztam a partra és átbújtam a torlaszon, majd odamentem a legközelebb álló emberhez, aki leginkább rendőrnek látszott.
    - Elnézést, megtudná mondani mi történt itt? - Semmi válasz, mintha észre sem vett volna. Ez eléggé felbosszantott, de azért megpróbáltam még egyszer.
    - Nem látott errefelé egy turista csoportot? - Újfent semmi.
    ~ Hát ez már több a soknál! Na majd megmutatom neked kit vegyél te semmibe! ~
    Hirtelen felindulásból bokán rúgtam. Nem elég erősen, hogy komolyabb baja legyen, de biztos akartam lenni benne, hogy ezt már megérzi. Hát meg is érezte, mert rögtön oda nézett, ahonnan hitte, hogy jött a rúgás, vagyis felém. Azonban ennél többet nem reagált, csak továbbment, mintha mi sem történt volna. Most már aztán tényleg kezdett elegem lenni a furcsaságokból a mai napra.
    ~ Hát itt meg mégis mi a fene folyik?! Először senki nem látja azt az izét, most meg én lettem láthatatlan? És mellesleg, mi ez a lánc a mellkasomon...? ~
    Az elkövetkező napokban a szüleimet kerestem szerte a városban, hiába. Fogalmam sem volt már, hogy hol lehet a hotel, így hát visszatértem az állatkertbe. Lassan kezdtem elveszíteni az időérzékemet. Eleinte még tudtam számolni a naplementéket és napfelkeltéket, de azon kívül nem volt semmi viszonyítási alapom. Nem fáradtam el, nem voltam éhes. Egyetlen szórakozásom az volt, hogy a járókelők vállát megbököm, azután nevetek a bamba arckifejezésükön, miközben azt találgatják mi történt. Azonban ez sem tudott túl sokáig lekötni...
    ~
    Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta a bizonyos eset óta. Szinte már csak egy rossz emléknek tűnik az egész, egy múló álom, mely mintha meg sem történt volna. Az utóbbi időben furcsa dolgot kezdtem érezni a gyomrom helyén. Talán ezt hívtam valaha éhségnek? Meglehet, azonban arra már rájöttem, hogy ebben a formámban nincs szükségem ételre. A másik dolog ami, nagyon bosszant, hogy a mellkasomból kiálló lánc egyre rövidül. Az utolsó láncszem mindig félig megeszi az előtte lévőt, mielőtt leesne. A folyamat közben még megmozdulni sem tudok, az egész testem ledermed a fájdalomtól. A mellkasomból kiálló fő láncon kívül egyre több másik lánc is megjelenik, melyek a testem más pontjairól tartanak a talajig, majd ott lehorgonyoznak. Egyre kevésbé tudok szabadon mozogni.
    ~
    A láncrövidülés egyre gyakoribb és fájdalmasabb. Az őrületbe kerget. Egyre éhesebb is vagyok, bár fogalmam sincs mit ehetnék. A pont, ahol a lánc csatlakozik a mellkasomhoz egyre furább, mintha le akarna válni. Talán akkor végre vége lesz ennek az egésznek...
    És ekkor megfogalmazódott a gondolat. Mi lenne ha nem csak tehetetlenül szenvednék itt, hanem magam szedném ki ezt az idióta láncot? Meg is fogtam hát a végét és elkezdtem húzni. Leírhatatlanul fájdalmas volt, de azzal bíztattam magam, hogy még mindig jobb most utoljára kibírni a nagyobb fájdalmat, mint ki tudja mennyi ideig a sok kisebbet. Teljes erőmből kiáltottam a fájdalomtól miközben mindkét kezemmel a lehető legnagyobb erővel húztam a láncot. És egyszer csak kiszakadt...
    A fájdalom megszűnt és az összes lánc, mely eddig fogságban tartott egyszerre szakadt darabokra, majd egy pillanattal később úgy éreztem, mintha a testem is darabokra robbant volna és amint a darabok újra megtalálják a helyüket, úgy születek én is újjá. A látásom egyre inkább elhomályosult, mintha egy rostély ereszkedne le előttem. Mindeközben csak arra tudtam gondolni, hogy végre szabad vagyok...
    és éhes.

    Eszmélés

    Igen, már emlékszem, valóban így történt. Szinte ámulok azon, milyen mesteri módon tudok még több bajt okozni magamnak, amikor már úgy néz ki, hogy amúgy sem lehetne rosszabb a helyzet. De ez most már amúgy is lényegtelen, ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Emellett úgy tűnik valamelyest zsákutcába is futottam a múlt kiderítésével kapcsolatban, ugyanis az ezután következő időszakból csak nagyon homályos, foszlányos emlékeim vannak. Fel-felderengenek az előlem rémülten futkosó emberek körvonalai... Furcsa, fekete hacukás cosplayerek kardokkal hadonásznak felém... Már mind lényegtelen, megettem őket, hogy csillapítsam az éhségemet, sikertelenül. Nincs is több emlékem abból a világból, ahonnan származom. Már nem tudom miképpen, de ezután kerültem át ebbe a világba, hol örök éjszaka van és persze jóval több az én fajtámból. Összegyűltünk több tucatnyian egy sötét helyen, hogy egymás ellen harcoljunk. Sokáig elhúzódott és közben úgy éreztem, mintha megszűnnék létezni. A következő, amire emlékszek, hogy nem én vagyok az egyetlen tudat, melyet a testemen belül érzek és hogy primitív ösztönöknek kényszerüljek emiatt engedelmeskedni.
    ~ Elfogadhatatlan! Én irányítok! ~
    ~
    És így is lett. Elnyomtam és fokozatosan megsemmisítettem a többi tudatot, egytől egyig, még végül én maradtam az egyetlen. És máig az. Ettől a tudattól diadalittasan folytattam bandukolásomat a homoktengerben egyetlen útitársammal az állandó éhsé...
    ~ Várjunk csak, hiszen cseppet sem érzem már... ~
    Csak most tudatosult bennem, mióta magamhoz tértem, hogy már egyáltalán nem vagyok éhes. Az eddig szűnni nem akaró, mardosó érzés a múlté lett. Ez korábban még sosem fordult elő. Csillapítani tudtam ugyan, de megszűntetni sosem. Hirtelen erős reiatsut érzékeltem 8 óra irányából. Gyorsan közeledett, így hát sarkon fordultam, hogy szembenézzek vele és ösztönösen széttártam az ujjaimat támadásra készen, annak ellenére, hogy már nincsenek is karmaim. Hirtelen egy fehér ruházatú, sudár alak jelent meg előttem. Sosem láttam még hozzá hasonlót, bár kísértetiesen hasonlított rám: emberi kinézet, törött maszk, hollow lyuk, kard.
    - Azonosítsd magad! - Bökte oda nekem köszönés helyett.
    Most, hogy közelebb ért és jobban meg tudom becsülni az erejét, nem is tűnik annyira veszélyesnek, a reiatsujának ereje az enyémhez közeli. Leeresztettem a kezeimet majd válasz helyett vigyorogtam.
    - Újra megkérdezem. Mi a számod, arrancar?
    ~ Szám!? Arrancar!? Mégis mire gondolhat? ~
    - Hát sajnálom, de gőzöm sincs miről beszélsz.
    -  Majd mellékeltem hozzá egy idióta vigyort.
    - Ne szórakozz velem! Celso Orial vagyok, az Exequias egyik felderítője. Azért küldtek, hogy kivizsgáljak egy gyanús reiatsu robbanást a környéken. - Összehúzza azt a szemét, ami kilátszik a maszk alól. - És te több, mint gyanús vagy nekem.
    - A neved kárnak mondtad, úgy is elfelejtem. Ámbár, mi is lenne az-az Exequias? Sosem hallottam róla.
    Az eddigi szigorú és parancsoló képe egy pillanatra átcsapott enyhe meglepődésbe.
    - Ezt magyarázd meg! Ha arrancar vagy, akkor Las Nochesből kellett jönnöd és akkor pedig hallanod kellett már az Exequiasról.
    ~ Heh, már megint ez az arrancar duma, mintha jelentenie kellene valamit. És ez a másik dolog is, ez a Las Noches. Furcsán ismerősek, mintha már hallottam volna valahol... ~

    Kétségbeesés

    A többiek mind ugyanúgy néztek ki. Esztelen szörnyek, amik csak bambán bámulnak, még akkor is, ha éppen felfalom őket. Az elmém újra teljesen az enyém, újra tisztán látok és érzékelem a környezetemet. És erősebbnek is érzem magam, mint valaha. Az éhség azonban megmaradt és ha ez még nem lenne elég már nem is csillapítható, ha alacsonyabb rendű szörnyeket eszem, a nagy fekete köpenyeseket kell, amiknek hegyes orruk van. Így teltek hát a napjaim, még ha számolni nem is tudtam őket, mert ezen a helyen örök sötétség honolt, valamiféle földalatti barlang szerűség, ahonnan még az eget sem látni. Történt egyszer, hogy találtam egy olyan óriás szörnyet, melynek eltérően nézett ki a maszkja. Nem számít, bizonyára ugyan olyan tudattalan, mint a többi. Észre se fogja venni, amint megeszem. Azonban ,ahogy közeledtem felé váratlan dolog történt, kinyitotta a száját és megszólalt.
    - Várj! Te is más vagy, mint a többi, igaz? Másmilyen a maszkod.
    Mintha ezer éve nem beszéltem volna, olyan nehéz volt megszólalnom. Eleinte csak krákogtam, ám végül sikerült kinyögnöm.
    - Másmilyen a maszkom? - Sosem gondolkoztam eddig el azon, hogyan nézhetek ki mások szemében. Azóta nem láttam tükröt, hogy elhagytam a hotelt Karakura városban. Mindez már csupán messzi emlék.
    - Igen, a hozzánk hasonlók maszkja különbözik azokétól, akik csak egyszerű ösztönlények.
    - Ezt nem tudtam... Te vagy az első, aki értelmesen szólt hozzám hosszú ideje.
    - Bizonyára össze lehetsz zavarodva, majd én elmagyarázom a dolgokat. Egyébként Depsigh vagyok.
    És így is történt. Minden értelmet nyert, ahogy őt hallgattam. Hogy a lény, amely megtámadott egy hollow volt és, hogy aznap akkor én valójában meghaltam és lélekké változtam, később pedig magam is hollowvá. Hogy ezt a helyet Hueco Mundonak hívják és, amit eddig láttam csupán egy része, a Menosok erdeje és, hogy fent egy hatalmas sivatag található. Hogy az erős hollowok időközönként összegyűlnek és gillianokká olvadnak össze. A legtöbb esetben a sok személyiség kioltja egymást és egy együgyű lény keletkezik, más esetekben azonban egy erős lélek képes átvenni az irányítást az egész felett. Így keletkeztünk mi is.
    - Na és mondd csak, van-e ennek az egész káosznak valami irányító felsőbb hatalma? Vannak-e a hollowoknak vezetőik?
    - A felszínen van egy hatalmas palota, Las Noches. A lakói arrancaroknak hívják magukat. Embereknek néznek ki és fenemód erősek. Ha vannak itt istenek, én azt mondanám ők azok. Többet én sem tudok róluk.
    Hirtelen rossz érzésem támadt. Gyanús motozást hallottam öt óra irányából. Bólintottam Depsighnek, majd abba az irányba fordultam, ahonnan hallottam a hangokat. Egy kutyaszerű hollow bukkant ki a mellettünk lévő nagy kőoszlop mögül.
    - Nocsak, nocsak, két beszédes gillian. Jónak ígérkezik a mai vacsora.
    - Egy adjuchas!
    - Egy adju-mi?
    - Eggyel felettünk áll a fejlődésben. Rohanj, ahogy csak bírsz!
    - De hiszen kisebb nálunk...
    Amint ezt kimondtam az adjuchas már mozdult is. Gyors volt és agilis, a mi pingvinekéhez hasonló gillian totyogással esélyünk sem volt elfutni. Először Depsighet kapta el. Ráugrott a fejére és kiharapott egy jókora darabot a maszkjából, majd azonnal felém vette az irányt. Kiáltásra nyitottam a számat, amint láttam közeledni felém, azonban az ő és én legnagyobb meglepetésére nem kiáltás hagyta el a számat, hanem egy kék fénycsóva, egyenesen telibe találva az adjuchast, aminek eredményeként jó néhány métert repült hátrafelé majd háttal belecsapódott egy sziklafalnak.
    - Gyorsan, egyél meg belőlem egy darabot! Neked már nem kell sok, nekem pedig már úgy is mindegy. - Szűrte ki szájának megmaradt részéből Depsigh. Elhűlt szemekkel, értetlenkedve néztem rá. Részben az előbbi mutatványom, részben amiatt, amit az imént mondott.
    - Siess! Bármelyik pillanatban újra támadhat!
    Látván az elhatározást a szemében és számításba véve a tudását, bizonyára érti miket beszél. Még meg sem tudtam kérdeztem tőle honnan tud ennyit... De erre már nincs idő. Mielőtt felfaltam volna maszkjának megmaradt részét, még annyit dünnyögtem neki: köszönöm. Számtalan másik gilliant megettem már, ez azonban most más volt, sokkal több erő, mint eddig. Mintha már csak ez az utolsó csepp hiányzott volna a pohárban. Hirtelen zsugorodni kezdtem, a gillianokra jellemző fekete köpeny szertefoszlott, karmos lábaim és kezeim nőttek. Éppen időben, az adjuchas előbukkant a rázuhant kövek alól és szemében izzó gyűlölettel felém száguldott. Ez azonban most más volt. Most már tisztán láttam a mozgását, mintha lassított felvételt néznék. Kitértem előle, majd oldalról mély vágásokat ejtettem a vállán. Épp, hogy csak felnyüszített, amikor én már be is vittem a következő támadást a torkának. A hangja elfulladt és rongybaba módjára vetődött el, majd ott maradt, ahová esett. Még egy utolsó pillantást vetettem a halott Depsighre, majd az adjuchashoz léptem. A levegőt szaggatva vette és rángatódzott.
    - Még élsz. Remek, ugyanis szenvedni fogsz azért, amit tettél. - Vigyorogtam.
    A jobb mutató ujjamon lévő karommal kezdtem el szurkálni, gondosan ügyelve arra, hogy elkerüljem a létfontosságú szerveket és minél tovább maradjon életben. Néhány óra múlva azonban így is belehalt a vérveszteségbe. Kitéptem a maszkjából egy darabot és megettem, hogy az ereje immár engem szolgáljon. Meghoztam a döntést és új küldetést vállaltam magamra. Egy célt, amely lefoglal e kegyetlen világban. Elegem lett ebből a barlangból, változás kellett. Újdonsült karmaimat használva elkezdtem felfelé mászni az egyik kőoszlopon, majd mikor a tetejéhez értem a kék Cerommal kirobbantottam a tetejét és a lezúduló homokkal szemben úszva kibukkantam a felszínen. Diadalittasan vigyorogtam, mikor megláttam ezt a hatalmas teret és fent a holdat. Ideje volt hát, hogy belekezdjek új kedvenc időtöltésem megvalósításába. A gillianok mások voltak, nem éreztem bűntudatot, amikor megöltem egyet, mert nem is tekintettem rájuk személyként... és most már még valakikre sem. Vadászni fogok ezekre a kegyetlen szörnyekre, kik annak ellenére, hogy visszanyerték logikus gondolkozásukat arra használják ezt, hogy más öntudatra ébredteket öljenek. Nem kegyelmezek nekik, megkínzom és felfalom mindet, hogy azután az erejükből még több szörnynek árthassak. Ki tudja, talán még összefutok párral a legendás arrancarok közül is.
    ~
    Telt az idő. Pontosan nem tudom mennyi, de hosszúnak éreztem. Egyre erősebb vagyok, a karmaim és fogaim egyre élesebbek, a gyorsaságom is sokat fejlődött, de... Az eltökéltségem fogytán. Arrancarral ugyan egyel sem találkoztam, de adjuchassal annál inkább. Egyik sem volt arra méltó, hogy tovább élhessen, viszont annál inkább erősebbek voltak, minél hitványabbak. A legutóbbi harc nagyon kivette az erőmet. Egy csapat adjuchassal kerültem szembe, a többség gyenge volt, de az egyikük egy furcsa technikát használt, amit nem hallottam és még csak nem is láttam. Súlyosan megsebesültem, ha most összetalálkoznék még egy olyannal, biztosan az én akaratom szűnne meg létezni. Leheveredtem egy korhadt fa mellé, mert úgy éreztem menten összeroskadok. Annyi minden történt eddig, annyi minden történhetett volna helyette. Vajon milyen lett volna a további életem, ha sosem nyerjük meg azt az idióta repülőutat? Mi lett volna, ha aznap nem jár arra az állatkertben egy hollow sem? Mi történt volna, ha nem tépem ki a végzet láncát? Talán... ha csak egy kicsit is tovább vártam volna rám talál az egyik olyan fekete ruhás - shinigami, ahogy Depsigh nevezte őket - és tovább küldött volna a mennyországba. Most már biztosan nem fognak. Megtámadnának, hacsak meglátnának. Ők is, a többi hollow is, mindenki ellenség. Örökre itt ragadtam ebben a kegyetlen világban, ahol vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg. Az sem lenne megoldás, ha csak beásnám magam a homokba és elfojtanám a reiatsumat, majd ott maradnék az idők végezetéig. Egyrészről úgy sem tudnék nyugton maradni olyan sokáig, másrészről, és ami a zavaróbb ok, csak felerősödne az éhség. Nem tudom mi történne, ha egyszerűen csak nem venném tudomásul, de nem is akarom kipróbálni, mert valamiért rossz előérzetem van a dologgal kapcsolatban.
    ~ Elegem van az egészből! Elegem van a többi hollowból, az éhségből és ebből az átkozott maszkból is! ~
    Már többször is megpróbáltam letépni. Az eredmény csak pokoli fájdalom lett és a letört darabka egy idő után magától visszanőtt. Nincs kiút. Úgy érzem mélypontra jutottam. Minden porcikám sajog, hasogat a fejem és úgy érzem, mintha mindjárt felforrna a vérem. Már az is nehezemre esik, hogy gondolkozzak, hogy nyitva tartsam a szemem. A reiatsumat sem tudom többé kordában tartani, szivárog ki a testemből. Érzem, ahogy az arcom lángol, miközben öntudatlanságba süllyedek. Hát ez lenne a vég? Ha a halál végre felszabadít, akkor fellélegezve köszöntöm, még mindig jobb, hogy így csendben értem teljesítőképességem határára, mint ha egy másik hollow evett volna meg. Utolsó emlékem mielőtt elvesztem az eszméletemet, hogy hangos reccsenést hallok és az iszonyú kín kiütött.

    Eszmélés

    Csodálatos, felemelő érzés fogott el, amint feleszméltem a révületből. Széttöredezett emlékeim darabkái megtalálták helyüket és az elmém újra egész lett. Most már tisztán láttam az idevezető eseményeket.
    ~ Hát mégsem haltam meg. Még nem ért véget az utam. ~
    - Hé, te! Ne most ábrándozz! Felelj végre a kérdésemre vagy kénytelen leszek erővel szóra bírni!
    ~ Oh, hát persze. Valamit kezdenem kellene ezzel az idegesítő helyzettel. ~
    - Sajnálom, csak eszembe jutott valami. Mit is mondtál, hogy Las Nochesből jöttél és arrancar vagy? Remek, pont titeket kerestelek. Kérlek, vezess hát el végre oda, már nagyon kíváncsi vagyok, milyen hely is az a Las Noches.
    - Vigyorogtam.
    Az arrancar összehúzta a szemöldökét, majd így felelt.
    - Egyébként sem tehetnék mást. Seth-sama egyértelműen kikötötte, hogy vigyem elé a reiatsu forrását. Azon nyomban indulnunk kell. Tudsz Sonidót használni?
    - Talán, de ha elmagyarázod biztosan menni fog.

    Kinézet
    (click to show/hide)

    Kinézetre a húszas éveiben jár. A haja fekete és nem túl hosszú, azonban dús és a szélrózsa minden irányába áll. Szemei sötét barnák, már-már feketének látszanak markáns szemöldökei alatt, melyet a haja nagyrészt takar. Szemfogai nagyobbak, mint egy átlagos embernek ám ez csukott száj esetében nem észrevehető. Hollow maszkja az arca két oldalán, illetve körben a nyakán maradt meg. Az arcán a maszk kicsúcsosodása a szem és az orrnyereg közül kezdődik majd a szem alá érve ráfordul a járomcsont ívére és azt követi a fülcimpáig, majd az alatt folytatódik. A nyak hátsó részén a maszk felső íve egyenes vonalban összeköti a két fület. Alsó szegélye kicsúcsosodik és a hetedik nyakcsigolya tövisnyúlványáig terjed lefelé. Innen elindul átlósan előre a nyak oldalán még el nem éri az állat. Innen megint átlép az arcra és a szájat megkerülve érkezik meg a kiindulási ponthoz. Az arcot takaró maszkrészen mindhárom oldalon konkáv, fekete háromszög van, mely követi a maszk ívét. Ugyanez a minta ismétlődik az arc mindkét felén. Megszokott viselete egyszerű fehér ruházat, mely leginkább egy buddhista szerzetes ruhájára emlékeztet. Deréktájon széles fekete selyemövvel van többször áttekerve majd jobb oldalon csomóval megkötve. Az öv végei lelógnak a csomóról és térdmagasságig érnek. A ruházat a mellkasán V-alakban kivágott, melynek széléről fehér palást ered, ami hátul és oldalt bokáig ér és harc esetén könnyen lecsatolható, hogy ne akadályozza a mozgásban. A palást eredését fekete szőrmegallér borítja körben, mely hátul a tarkóig felér. A kivágott rész miatt látszik a hollow lyuk, mely a szegycsont és a kulcscsontok találkozásánál található, közvetlen a nyak alatt. Az alkarjától egészen a kézfejéig fekete fásli van körbetekerve a karján, az ujjakat szabadon hagyva. A zanpakutoját a selyemövbe csúsztatva tartja, melyből kiáll a markolat.

    Jellem

    Nyugodt természetű és megfontolt, bizalmatlan és titkolózó másokkal szemben. Valódi érzéseit nem sűrűn mutatja ki, helyette inkább vigyorog, amitől kilátszanak a szemfogai. Általában nehéz annyira felhúzni, hogy azt ki is mutassa, ám ez rosszabb napjain mégis sikerülhet. Nem fecseg túlzottan sokat, csak amennyit szükségesnek érez. Jelleméből adódóan reiatsuja sötétkék színű. Ceroja sötétkék, melyet a tenyeréből, illetve resurrección alakban a szájából preferál kilőni. Zanpakutoját általában visszakezes stílusban forgatja, vagyis a penge a könyöke felé néz.

    Resurrecciónban jelleme kissé megváltozik. Harc közben még többet vigyorog, mely a módosult maszk miatt inkább vicsorításnak hat. Többet beszél, sőt, ami azt illeti szívesen bosszantja ellenfeleit, hogy megtörje a koncentrációjukat.

    Képesség

    Zanpakuto
    Neve: Mandril (Mandrill)
    Parancsa: Jibun misero! - 自分 見せろ! (Mutasd magad!)
    Kinézete: A kard legjobban egy ko-wakizashira hasonlít. A tsuka és a saya fekete, a tsubán pedig egy mandrill stilizált arca látható. A markolat 15 cm hosszú, a penge pedig 30 cm.
    Resurrección átalakulás és kinézet: A resurrección aktiválásához felemeli a jobb lábát és derékszögben behajlítja a térdét, így a combja vízszintes helyzetbe kerül. Ezután a zanpakutot a térdére helyezi, pontosan a súlypontjával középen majd a tenyereit összecsapja maga előtt. A kard pengéje ekkor kék fénnyel kezd izzani és füstöt bocsájt ki, mely befedi a karaktert. A maszkja megnő, a szemein kívül beborítja az egész arcát és előrefelé megnyúlva a páviánfélékre jellemző megnyúlt állkapcsot alakít ki nagy szemfogakkal. A maszk mintázata átalakul piros és kék vonalak keverékévé, melyek a mandrillok orrszínezetére emlékeztetnek. Ruházatából egy lágyékkötő, a karján lévő kötés, illetve a gallér marad meg, egyébként teste többi részét szőr borítja. Végtagjai megnyúlnak, izmai megnagyobbodnak, lábfejei pedig sokkal kézszerűbbé alakulnak, szembefordítható hüvelykujjakkal, hasonlóan, mint ahogyan adjuchasként kinézett.
    (click to show/hide)
    Támadásra egyaránt képes mind a négy végtagján lévő pengeéles karmokat használni, illetve esetenként harap is.
    Ressurrección képesség:
    Reflejos de mono (Majom reflexek) - passzív képesség: A használó időérzékelése lelassul, jobban látja ellenfele mozgását és így kisebb lesz a reakcióideje és gyorsabban mozog.

    Nem hatásos olyan képességek, támadások ellen, melyek(nek):
    • Nem esnek a látóterébe (3. szintig)
    • Nincs hangjuk. (Végső szintig)
    • Láthatatlanok. (Végső szintig)
    • A hangnál, fénynél gyorsabbak
    • Nincs anyagi formájuk, ami nyomáshullámot keltene a térben haladva (pl kidok vagy egyéb varázslatok)
    • Képességek, illúziók melyek az érzékelést befolyásolják
    A reakcióidő és a mozdulatok gyorsasága a resurreción pontok függvényében változik.
    • 1. szint, 1-5 resurección pont: A használó ügyesebb és élesebb reflexekkel rendelkezik, mint egy átlagos ember. A leejtett dolgokat képes röptében elkapni és keskeny helyeken - mint pl. egy bot teteje - is képes gond nélkül megállni. A látóterébe eső, távolról érkező támadásokat nagyobb eséllyel képes kikerülni.
    • 2. szint, 6-12 resurrección pont: A használó fotikus reflexei sokkal kifinomultabbak lesznek. Látótere valamelyest kiszélesedik és a környezetében előforduló kis változásokra is képes gyorsan és pontosan reagálni.
    • 3. szint, 13-16 resurrección pont: Már látóterén kívülről érkező támadásokat is el tud kerülni. Azt kihasználva, hogy a támadásból érkező hanghullámok milyen késéssel érkeznek egyik, illetve másik fülébe, nagyjából meghatározható a támadás várható iránya, így lehetővé válik a kitérés.
    • 4. szint, 17-20 resurrección pont: Fotikus és akkusztikus reflexeinek tökéletes összehangolásával már nem csak a támadás körülbelüli irányát, de a támadó támadás pillanatában való pontos helyzetét is képes meghatározni a támadást kísérő fény és hangjelenségek útján. Ezen a szinten már a közvetlen közelről érkező támadások elől is el tud hajolni.
    • 5. szint, 20-23 resurrección pont: Ezen a szinten a használó képes olyan gyorsan reagálni, hogy egy, a bőrének felső rétegét már kismértékben elért támadás elől kitér, még mielőtt az mélyebbre hatolva nagyobb károkat okozna.
    • Végső szint, 24 resurrección pont: A képesség legfelsőbb szintje. A használó érzékei annyira kiteljesednek, hogy még a látóterén kívülről, ismeretlen irányból érkező, egyébként hangtalan vagy láthatatlan támadások előtt haladó légnyomásváltozást is képes megérezni a bőrén keresztül és kitér előle, még mielőtt eltalálná.

    Szeret-nem szeret
    Szeret:
    • megfigyelni a dolgokat/másokat
    • mások kárán nevetni
    • lustálkodni
    • segíteni az arra méltókon
    • kegyetlen személyeket kínozni
    Nem szereti:
    • ha őt figyelik
    • ha gúnyt űznek belőle
    • ha megzavarják
    • ha nem értik meg őt
    • a kegyetlen személyeket

    Próbajáték
    Mivel ez lenne az első alkalom, hogy fórumos rpg-re adom a fejem így örömmel kihasználnám ezt a lehetőséget. Azon okokból kifolyólag, hogy elég bizonytalan vagyok azt illetően, hogyan is folytatódna a karakterem története. (a megérkezés Las Nochesbe, majd Las Noches alá tartozó arrancarrá válás stb.) Szóval jól jönne egy nálam tapasztaltabb valaki, hogy segítsen nekem ennek a lebonyolításában. :)

    Oldalak: [1]