Legutóbbi hozzászólások

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
1
12. osztag / Re:Edzőterem
« Utolsó üzenet: írta Yoshida Yoriko Dátum Ma - 00:17:13 »
[[ Társascipő II. ]]

Meleg van. Rettenetesen meleg. Ezen nem segítgél a kezemben tartott limonádé sem, mert Yuko-nee valamiért nem engedett belerakni anyuéknak extra hűsítőt. Nem fair. Így kibírhatatlan ez a kánikula. Mikor meghallom, mi lesz a következő feladat, magamban felzokogok. Mihihiért nem lehetett ezt a feladatot árnyékba rakni? Akkor is odakozmálnék, de legalább nem annyira, mint így, mert így annyira nem kívánkozom ki innen, vagy el az árnyékból, a hűsítő itókák közeléből, hiszen akkor egészen biztosan elolvadok a talajon! Feljegyzés magamnak, sürgősen meg kell tervezni valami leárnyékoló rendszert a szabadtéri edzőpályák mellé, mert ez így nem állapot. Hiába próbálnak a lánykáim biztatni és nyugtatni, nem hiszem, hogy ez most segítene...
A jég csilingelésére figyelek fel, ami miatt hálával csillogó szemekkel pillantok fel Yuko-nee zanpakutou-szellemére, aki volt olyan kedves még ki is dekorálta nekem a jégkockáimat. *w*
– Megmentőnk *w* – szavaljuk kórusban a lánykáimmal, akiket szintén megkínálok a már jeges limonádéval. Így egy kicsit kellemesebb kivárni a sorunkat, bár ettől még nem repkedek az örömtől, amikor vissza kell adnom az üres – na jó, majdnem, az utolsó jégkockákat hármasban szemezgettük ki belőle elropogtatni – poharat anyuéknak, és elindulni az egyik lépcsősor felé.
Őszintén, Yuko-nee ezt gyanúsan egyszerűre csinálta. Mármint, csak vezetni kell a lélekenergiát a lépcsőbe. Ez szerintem még álmomból éppen csak felrázva, az első reggeli teám előtt is menne, annyira természetesen megy a lélekenergiám vezetése. Csak ne lenne ilyen átkozott meleg! Nem mintha az energiáim irányítását ez annyira befolyásolná, inkább csak a haladási sebességet. A lányok annyira nem zavartatják magukat, nagyon kedvesen bátorítóan csivitelnek mellettem, miközben lépkedünk felfelé. Mihihiért kellett ilyen hosszú lépcsősorokat csinálni? Ráadásul a mellettem lévő rontásának hála láthatom az első sorozatnál a büntetést. Na, ez határozottan nem tetszik, nem lenne jó muri visszahullogatni a legelejére. Szerencsére az osztagocskában eleve sok lépcső van, vagyis hát én már használtam a biztonsági lépcsőházat párszor közlekedésre, úgyhogy maga a lépcsőzés nem új dolog, meg télen mondjuk nem is lenne hosszú tulajdonképpen, csak ebben a hőgutában katasztrofális, hogy ennyit kell caplatni. Ki is kell használnom az első pihenőt, mielőtt megyegetnék tovább a lányokkal.
A második harmincas blokknál az egyik lánykám rángatja meg a karom és mutat oldalra. Magamban felzokogok a zselé láttán, és hogy mennyire tapad. Nem igazán szeretném kipróbálni, mit rejteget a második fele ennek a blokkocskának, úgyhogy inkább megpróbálok tovább haladni a megszokott egyenletes tempócskámban, vezetve a lélekenergiámat, mint eddig. A szünetnél kifújom magam, de sírni lenne kedvem, hogy még mennyi van hátra. Én itt maradok, kérek egy hordágyat és visszavitetem magam az irodámba, mert ez egész egyszerűen embertelen – vagy lelketlen? Igazából cukormindegy szerintem, a lényeg, hogy most már sok nekem ebből.
– Nem bírohoooom – nyafogok a tündérkéimnek, amire csak kedvesen megsimizik a karomat és mutatják, hogy már csak ezen kell végigmenni, és hogy a körülöttem lévők már elindultak, sőt, amott távolabb pont a vége felé hibázott valaki és emiatt totál bejegesedett a placc... Várjunk! Jég? Kínos kis mosollyal pillantok a tündérkéimre, vajon mit szólnának ebben a dögvész melegben egy kis szánkózáshoz? Az ábrázatukat elnézve és hallgatva a nevetésüket, talán nem fognak megsértődni a kis önszabotázsomon.
A lépcsősor második felében, a 25. foknál szánt szándékkal kihagyom a lélekenergia vezetését. Már várom is a negatív hatás bekövetkeztét, ami szerencsére nem is várat sokat magára. *w* Amint a jég kellőképpen összeáll, elhasalok rajta és úgy csúszok vissza a feléig, onnan a hűvös vízen csúszunk vissza. Az mondjuk a tündérkéimnek annyira nem jó, figyelniük kell, hogy a szárnyuk ne legyen vizes, de amúgy élvezik a dolgot. Én egy kicsit ki is használom a lépcsőt, és bevizezem a hajam, hogy legalább addig hűtsön, ameddig szárad. Kedvem lenne másodszorra is elrontani, de azt hiszem, Yuko-nee nem díjazná, hogy torzítom a kísérleti eredményeit, ráadásul szándékosan, úgyhogy inkább kihagyom ezt a fajta megoldást.
Már az ismertetőnél se egészen értettem, mire kellenek az evezők, és miért pont evezők, de határozottan rosszat sejtek ezzel kapcsolatban, bár a csúszdázás részét még élvezem is, csak kár, hogy nem vízicsúszdákat használunk. Ezt fel kell jegyeznem magamnak, hogy a jövő nyáron ilyesmivel nyugodtan próbálkozhatunk. Idén még egyszer nem jövök ki ebbe a dögvészbe, az biztos!
Felnyögök a feladat ismertetőjét meghallva. A tündérkék még tapsikolnak is, hogy ez mókásnak tűnik, de ismerem annyira Yuko-neet, hogy tudjam, ez a feladatrész is halálosan kegyetlen lesz, és én meg fogok halni, vagy legalábbis elázni, ami mondjuk nem feltétlenül rossz, csak a bokaláncok miatt a tündéreimet is rántanám magammal. És még mindig nincs árnyék a pályán! Azért sikerül megegyezni a tündérkékkel, részben az én kezdődő kigyulladásom, részben az ő szárnyacskáik miatt, hogy csak egyszer futunk neki ennek a feladatnak, és ha elsüllyedünk, azonnal feladjuk. Így fair, egyikünket sem kell feleslegesen veszélyeztetni.
Ettől még úgy huppanok be a csónak középső részébe, mintha bizony a halálos ítéletemet írták volna alá és a végzetem felé kellene mennem önként és dalolva, de lássuk be, ebben van is valami, csak az a bibi, hogy elvileg önkéntesen libbentem ide segédkezni és részt venni, pedig saját bőrikémen tapasztalgattam mindig, milyen is az, amikor nővérkém edzést tart. És még Youko-neetől tartanak többen! Pedig szerintem Yuko-nee kegyetlenebb követelményeket tud állítani, szóval vagy titkon konzultálnak, vagy nagyon egy húron pendülnek, ami legalább annyira ijesztő, mint az első opció. Gyorsan megrázom a fejem, hogy ténylegesen a feladatra tudjak figyelni, és megcsináljam az előkészületeket. A lélekenergiámmal szerencsére továbbra sincs probléma, de ez a hőség kikészít, pláne így víz fölött, ahol azért pára is van. Remélem, a tündérkék szárnyainak ez még nem árt semmit...
Amint a csónak felveszi a megfelelő színt, megkérem a mögöttem ülő lánykámat, számoljon nekünk, hogy az evezésnek legyen egy ritmusa. Lassan indulunk, nem szeretnék kapkodni, és a tündéreim is nagyon figyelmesek, legalábbis bizti-miztos vagyok abban, azért indulunk ennyire csiguszként, hogy adjanak nekem időt hozzászokni a feladathoz, mert érzik, fáradok a melegben. Azért a karjaimat már a századik méternél érzem, ez nekem még teljesen új gyakorlat, sosem csináltam ijesmit, ráadásul néha váltani kell az oldalt, mert hárman evezünk, és muszáj kiegyenlíteni az irányzékot, ne másokba menjünk bele, és eközben még azért arra is figyelni, véletlen se inogjon meg a lélekenergia kontrollom... hát ez így elég nehéz. Az elején, amikor még nagyon figyelnem kellett, mit hogyan és merre csinálok, egyszer pittyent is a csónak, de szerencsére csak akkor egyszer és azonnal javítottam. Igazából szerintem maximum az a nehezítés, hogy egyenletesnek kell lennie a dolognak. Már ha nem számoljuk az eleve túlnehezített időjárási körülményeket. Azok nagyon-nagyon sokat rontanak a képességeimen! Már ami a koncentrálást és erőnlétet illeti... Ha már a századik méternél kezdenek fájni a karjaim, nem akarom tudni, milyen lesz eljutni a végére. Ha egyáltalán eljutunk odáig. Ahogy előre nézek, lassan kezdenek feltűnni az előttünk lévő akadályok. Tudtam, hogy Yuko-nee valami nagyon kegyetlent pakolt ide! TwT
Nyelek egyet, ahogy jobban szemrevételezem az örvényeket. Ha tényleg őszinte akarok lenni magamhoz, én nem akarom tudni, mi lesz a következő szakaszon. Már ha ezen sikerül átjutni. Amikor a tündérkék arról érdeklődnek, biztosan neki akarok-e vágni, bólintok. Együtt vágtunk bele, és láttam, nekik mennyire tetszik a feladat. A kedvükért, őértük megpróbálom. Csak nem merem megígérni, hogy menni is fog... Gyors fejszámolásokkal próbálom kiszámítani az örvények sebességét és irányát, és hogy vajon az áramlat merre vihet el köztük, mert azt kihasználhatnánk, csak az a bökkenő, hogy a természettudománynak ez a része nem a szakterületem, sőt, elég keveset foglalkoztam vele, így még csak megalapozott tippen sincsen. Mintha vaktában tapogatoznék, és próbálnék irányítani, rettenetesen rossz érzés. Vajon Nao-chan és Katsu-chan is ezt szokták érezni? Ők nem tudnak úgy kalkulálni a látottakkal, mint én, biztosan nehezebb nekik, mint nekem... Nem foglalkozhatok most ezzel, át kell juttatnom magunkat az örvényeken!
Nem kicsit vagyok csalódott és letört, mikor érzem, hogy a csónak felett egy örvény áramlása veszi át az irányítást – tutkó elszámoltam valamit! És most miattam be fog szippantani a víz, elsüllyedünk, hűvös lesz (ami jó), a tündérek eláznak (ami szörnyű), és mindez az én hibám! Erre a gondolatra ismét pittyen egyet a csónak, hiába próbálnak a tündérkéim nyugtatni, hogy nincs semmi baj, Bocsánatkérőn nézek rájuk, nem terveztem már a pálya első felén feladni a küzdelmet, de úgy néz ki, nincs más választásunk. Inkább a víznek egy távolabbi, csendesebb pontja, mint a medence alja, örvényen keresztül. A lányok is értik a tervet, úgyhogy felállunk, és megcélozzuk az örvényeken túli, nyugisabb placcot. Ott talán nem kap be egy ilyen áramlás. A bokaláncok miatt nem tudnék úszni anélkül, hogy rántanám a tündéreket, ők viszont azzal, hogy fogják a karom, tudnak annyit segíteni az urgándozásban, hogy tényleg távol kerüljünk az örvényektől. Itt viszont hátamra fordulva lebegek a hűs víz tetején, ameddig jönnek értem, nehogy a tündérkék szárnya elázzon.
Mikor már az árnyékban ülök, és többször is sikerült visszautasítanom a törölközőket, végre el tudom csípni Maeda-kunt, hogy ha tud, kerítsen nekem egy legyezőt az épületből, bár még jobb lenne, ha egy mini ventillátort hozna, ameddig én összekapom magam annyira, hogy kunyeráljak még egy adag limonádét. Valamiért Maeda-kun túlzottan is lelkesen illant el az épületek felé, de biztosan csak én vagyok az, aki rosszul viseli ezt a hőfokot... Mindenesetre az árnyékból én már ki nem mozdulok, ameddig Yuko-nee el nem mondja a záróbeszédet.
2
Lakások, házak / Re:Shirei Tenro otthona
« Utolsó üzenet: írta Adrián Ruiz Dátum Ma - 00:15:58 »
A sors játéka, mely egyben a miénk is

Korábban mondta ugyan, hogy nem zavarok, de eddig azért egy icipicit még kételkedtem ebben. Az emberek szoktak kijelenteni ilyet pusztán illemből is, még akkor is, ha valójában belerondítottak a terveikbe. Örömét látva azonban megnyugodtam, hogy nem csupán meg vagyok tűrve. Az ilyen mosolyt nem lehetett volna megjátszani, és első találkozásunk után amúgy sem az derült ki róla, hogy véka alá rejtené, ha valamiről vagy valakiről rossz véleménye lenne. Ami azt illeti, mondhatni szakértőnek számítok a témában. Rám valóban igaz, hogy nem lenne őszinte a mosolyom. Las Noches arrancarjai, esetenkénti shinigamik, akikkel összefutok, bárki, aki normális közegemben lát engem, csak azt a hamis vigyort láthatja, ők csupán ezt érdemlik. Az én világomban elég, ha csupán egyszer sebezhetőnek mutatja valaki magát a nem megfelelő embernek és lehet, hogy nem éli meg a másnapot.
Itt azonban jelenleg más a helyzet. Ez egy olyan hely, ahol nem kell törődnöm azzal, hogy ki pályázik éppen a lelkemre és én is őszintén mosolyoghatok.
- Persze, tökéletes lesz az is. – Válaszoltam az ásványvízre vonatkozóan. Egyébként sem szeretném kifosztani semmilyéből, amég itt vendégeskedek. Pofátlanság lenne, már csak azért is, mert nem tudnám ugyan ilyen formában viszonozni. Az én lakásom, nos… fogalmazzunk úgy, nem a legbékésebb környéken fekszik és tulajdonos sem feltétlen hosszú távon állandó. ^^”
Amég helyet foglaltam és várakoztam, összeszedtem a gondolataim. Tulajdonképpen miért is vagyok itt. Egyrészről eleget tettem az ígéretemnek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy csupán erről volt szó. Meg akartam bizonyosodni, hogy jól van-e, és egyben figyelmeztetni is a közelmúltban történt dolgok miatt. Egyelőre azonban ez várhatott, lesz még később is lehetőségem erre a témára, így most inkább még nem a jövő miatt aggódtam, hanem a jelent élveztem. Közel sem éltem még annyi ideig, hogy azt mondhassam, úgy suhannak el a percek mellettem, mintha másodpercek lennének – nem is voltam biztos benne, egyáltalán lehetséges-e így érezni, ha valaki túlél annyi ideig – de órákig jól el tudtam foglalni magam pusztán merő nézelődéssel is. Sok minden kiesik az ember mindennapjaiból, amivel addig foglalkozott, még meg nem halt. Valamivel ki kell tölteni ezt az időt, így gyakorta találom magam Las Noches kupolája alatt valamely magaslati ponton, ahonnan az ál égbolt alatt el-elporoszkáló többi arrancart figyelem a távolból. A mostani esetet azonban nem is lehetne ezekhez hasonlítani, mert ezúttal a figyelmemet egy konkrét valakire szenteltem csupán. A vidámság és lendület, amivel a konyhában forgolódott körülöttem, valahogy rám is átragadt, mert egyszer csak azon kaptam magam, hogy akaratlanul is mosolyra görbül a szám.
- No és mondd csak, hogy mennek mostanában errefelé a dolgok?
Fogalmam sem volt, mennyi koncentrálást igényel mégis, amit csinál – nekem legalábbis elég bonyolultnak tűnt – így nem akartam nagyon elterelni a figyelmét, nehogy még véletlen elvágja közben valamivel a kezét, így aztán csak egy ártatlan témát vettem fel, miközben kortyoltam kicsit a vízből.
Mikor végzett és megterítette az asztalt, egy darabig szóhoz sem tudtam jutni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen vendéglátásban lehet részem.
- Ugyan, ilyen türelmetlennek látszottam volna?
Az ő kérdésére inkább úgy döntöttem, magamnak szedek, már csak, hogy én is csináljak valamit, ne csak őt nézzem, amint miattam fáradozik.
Nem is próbáltam inkább leplezni az első falat után, mennyire is ízlik, úgy is kiült volna az arcomra, ha akarom, ha nem.
- Mennyei!
A sivatagban töltött hosszú évtizedek alatt megtanultam semmit sem magától értetődőnek venni és mindamellett nélkülözni is. Így aztán az átlagembernél jobban tudok örülni az ilyesmi dolgoknak, mint a finom ételek, még akkor is, ha ez másoknak teljesen hétköznapinak tűnhet. Egy pillanatra azért megriadtam, és már takartam is volna el a számat, de aztán eszembe jutott, hogy a cuerpomban nem látszódnak a szemfogaim, és teljesen emberinek nézek ki. Egyébként nem szokott zavarni, sőt, kifejezetten gyakran szeretem is kivillantani megfélemlítésképpen, mikor az ellenségeimen gúnyolódok, de nem voltam biztos benne, hogy ő miként reagálna rá.
- Be akartam egyébként ugrani egy köszöntés erejére karácsonykor is, de végül sajnos fortuna úgy akarta, hogy más elfoglaltságom legyen.
Utaltam ezzel finoman a legutóbb, az ünnepekkor feje tetejére állt helyzetre, amikor követtem Elianát a küldetésére, hogy leszámoljunk a várost fenyegető furcsa lélekenergiával és otromba, gonosztevő manókkal. Csak remélni tudtam, hogy Tenro nem keveredett bele.
Nem voltam benne biztos, hogy el is jutottak hozzá a szavaim, mert a szemében úgy látszott, mintha kissé máshol járna gondolatban és jelen pillanatban fogalma sincs róla, mi zajlik a valóságban, de ettől csak a szokásosnál is aranyosabb volt.
- Hahó, Föld hívja Tenro-chant. ^-^
Integettem párszor tenyeremmel az arca előtt, így kicsit meglepődött, amin én jót nevettem.
- Bocsi, ha csak még fárasztóbbá tettem a napodat.
Gondoltam itt ezalatt arra, hogy említette, hogy érkezésem előtt még takarításba is fogott, most meg még miattam nagyobb főzőcskébe is fogott, mint az eredetileg tervezte. Nem csoda, ha elfáradt és most ébren álmodik.
3
Karakura / Re:A törvényen kívüli igazságosztó
« Utolsó üzenet: írta Adrián Ruiz Dátum Ma - 00:10:19 »
A törvényen kívüli igazságosztó
A rejtélyes idegenek, akik barátok is meg nem is :roll:

Legalább beismeri, hogy tudatlan, ez nem egy rossz kezdet egy shinigamitól. Egy kis szerencsével még tanulhat is valamit, már persze, ha elég sokáig életben marad. Az életösztönét egyelőre egészségesnek ítélem, mert legalább nem rontott nekem, a saját halálát kívánva, de azért vicces, amiket mond.
- Te engem? Bántalmazni? – végig nézek rajta, miközben arcom kidagad a visszafojtott nevetéstől – Rossz hírem van, de az még nekem sem megy.
Ekkor kardommal vágást ejtek a bal alkaromon, illetve csak akarnék, mert a hierromnak köszönhetően egy karcolás sem lesz rajta, amit fel is mutatok a shinigaminak, és csak hogy ne gyanúsítson azzal, hogy a fegyverem életlen lenne, ezután kettévágok vele egy fém tartógerendát. Ami egyébként nem volt a valaha tett legelmésebb tettem, mert ennek hála az összedőlő állványzatról egy betonlap tört ketté a fejemen és temetett egy kis időre maga alá. Hősiesen, egyetlen nyikkanás nélkül tűrtem, panaszra amúgy sem lett volna okom, hiszen ezúttal lényegében én hoztam a saját fejemre a szerencsétlenséget, szó szerint. Ennek következtében a shinigaminak adatott meg e lehetőség, hogy megrohamozza a hollowot. Bele is adott mindent, amit meg is jegyeztem neki, de így is alaposan felsült a menőzéssel, csakúgy, mint én. Ebben legalább nem különböztünk.
Időközben egy negyedik résztvevő is megérkezett a játékba
- Hát nem egyértelmű? Ki más lehetne itt a fő látványosság, ha nem szerény személyem? – Válaszoltam a halálisten kérdésére, miközben köpenyem körtáncot lejtett, ahogy megpördültem a sarkamon. Szegény tényleg elég tudatlan még, ha ezt sem tudja. Az viszont érdekes, hogy ez az ember és ő együtt működnek egymással, ilyenről sem hallottam még. Azt hittem, őket nem érdeklik az élő emberek, csak a halott lelkekre buknak.
Miután elintéztem azt a csúf lidércet, a shinigami üdvrivalgásban tört ki. Úgy döntöttem elengedem a fülem mellett a sértést, miszerint azt feltételezte volna, nem tudok elbánni egy ilyen alantas lénnyel.
- Pont ez volt a lényege, nem csak te bénultál le tőle, de az a rondaság is. Mellesleg, mit értesz felszabadítás alatt?
Nem nagyon értettem, mire akarna kilyukadni. Az ilyeneket megölni kell, hogy ne okozzanak több problémát, nem pedig szabadon engedni őket, mint valami megunt kiskedvencet.
- Már miért ne gondolnám komolyan? Pont ezért mondtam. Nem ismered a mondást, miszerint ismerd meg az ellenségeidet?
Ezután végül is bemutatkozott, ráadásul teljes néven, ami azt jelentette, hogy nekem is így kellene tennem. :S
- A Quinto Espada fracciónja, Adrián Ruiz áll előtted. – Jelentettem be magamat színpadiasan.
A zöld ruhás inkább szégyenlőset játszott és csak méregetett bennünket. Ki hitte volna, amilyen jó kis kütyüi meg jelmeze van, olyan bátortalan is. De persze lehet, hogy pont ezért öltözik be éjszakánként, hogy kompenzáljon valami miatt? :S Bármi gondja is volt, nem tudtam azonnal foglalkozni vele, mert Akira elkezdett kérdésekkel bombázni.
- Miért támadtalak meg volna? Te nem… - Ekkor elhallgattam, mert egy varjat hallottam felkárogni, ami valamiért cseppet sem tetszett nekem. Odafordítottam a fejem a hang irányába és tekintetem egy pillanatra találkozott a gyárépület belyukadt tetején benéző madáréval, ami azon nyomban el is röppent. Azt nem láttam merre, de a nyilas mintha utána eredt volna.
- Shhh… - Intettem ujjammal csendre Akirát, ha éppen beszélt volna, majd lehunytam szemem pesquisámmal átpásztáztam a környéket.
- Rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban. – Mondtam még mindig csukott szemekkel, majd amikor kinyitottam, komoran, ellentmondást nem tűrően jelentettem ki neki.
- Te is jössz. – Megragadtam a karját, majd a következő pillanatban már léptem is sonidoval, amerre távozó „barátunkat” éreztem, miközben magammal rángattam Akirát is, akár akarta, akár nem, mint ahogy azt velem is szokta tenni egy bizonyos Espada. Azt hiszem, kezdek néhány szokást átvenni Elianatól is. :S
4
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Utolsó üzenet: írta Shiroichi Anao Dátum 2017. Dec. 13, 22:58:33 »
[[ Kipp-kopp, ki kopog? ]]

  A fiú fuldoklását hallva felkapom a fejemet. Kellett néhány másodperc mire lecsörgedezett, talán nem ártana hátba veregetnem szegényt, mielőtt ideje korán véget ér halálistenes pályafutása. Tényleg, ezen már sokat gondolkodtam! Hogy hal meg egy halálisten? Amikor már a nevében is benne van: halott.
  Elkergettem a roppant komoly és bölcs gondolatokat a buksimból, hogy hátba veregetéssel kalauzoljam el a süti darabot a helyes útirányba, amennyiben megengedte a rásegítést. Persze nem ütnék olyan nagyot! Attól még, hogy hobbiból egész szekrényeket emelgetek, tudom, hogy ez nem jogosít fel arra, másokból kicsapkodjam még a lelket is!
  – Nem kell ám ennyire kapkodni, a sütemények nem szaladnak el – jegyeztem meg a mozdulat közben. – Bár akadnak mumusok, amik galád mód felfalják a lélek előtt a sütit, de nem kell aggódnod emiatt – legyintettem –, elűztem a mumusokat, mielőtt bejöttem az irodába.
  Örültem, hogy megengedte nekem szólíthatom a továbbiakban Oshicchinnek! Mivel ez sokkal jobb volt a Shirocchinnél. Miközben emiatt repestem magamban boldogan, azért füleltem felé, mit mond el magáról. Örömmel hallgattam meg az újakat, mindenkit igyekeztem megismerni az osztagban mióta itt szolgálok és ez alól azok sem kivételek, akik mondjuk, maholnap jönnek ide!
  – Akira bácsi? Milyen Akira? Én is ismerek egy Akirát! Tsucchint, ő Amatsuji! Bár fehér haja van, nem hiszem, hogy megérdemli a bácsizást. Ugyanazt az Akirát ismerjük? – kérdeztem tőle fellelkesedve. Utólag döbbentem rá, hogyha valóban hét éve mozog errefelé és azóta ismeri azt az Akirát és ha az ő Akirája is Tsucchin, akkor valószínűleg régebb óta ismernénk egymást. Legalábbis nem hiszem, hogy Tsucchin csak úgy elhallgatta volna őt. Miért tenne ilyet? Tsucchin nem olyan, kivéve, amikor dolgozik, mert akkor nem mondhat el néha dolgokat.
  – És hogy érted, hogy hét éve itt élsz? Mármint úgy érted, hogy akkor jöttél az Akadémiára? Vagy közelebb kerületbe költöztetek? Vagy, oh… esetleg volt emberi életed? – puhatolóztam. Remélem nem titok a dolog! Én általában nehezen beszéltem a múltamról, emiatt óvatos voltam a kérdéssel. Hiszen ki tudja, hogy másokat miként érint, hogy viselik. Nem akarom Oshicchint kellemetlen helyzetbe hozni rögtön az első napján!
  – De ezek szerint nagyon-nagyon új vagy! Mármint nem szolgáltál máshol korábban. De jó! Én annakidején a 3. osztagba kerültem, amikor elvégeztem a Lélektovábbképző Akadémiát! Nagyon izgalmas volt, sok-sok új tapasztalat, meg minden – kicsit elkapott a nosztalgia. Halványan el is mosolyodtam az emlékre, viszont mielőbb visszatértem az irodába. Hiszen most nem rólam volt szó, hanem Oshicchinről.
  – De nem kell aggódnod! Mindenki nagyon segítőkész mifelénk, meg hát, ha bármi kérdésed van, akkor nyugodtan felteheted nekem is, meg Tokkinak is. Tényleg, Tokkival már találkoztál? Tokki az osztag hadnagya – kérdeztem tőle. – Mert ha nem, hogyha szeretnéd, akkor bemutathatlak neki később! Lehet, hogy most éppen edzést tart. Tényleg, bármikor el tudsz menni a nyílt osztagedzésekre, általában délelőttönként van. Ilyenkor van lehetőség a többiekkel is gyakorolni, már ha van hozzá kedved. Bár általában, az az igazság, szeretünk teret adni arra, hogy mindenki maga fejlessze képességeit. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindent egyedül kell csinálnod! Bátran kérhetsz tőlünk segítséget, ha valamiben bizonytalan vagy. Kiküldetésen azért szeretjük a csapatmunkát. Ezt igyekezzük hetente többször is gyakorolni! – osztottam meg vele néhány dolgot az osztagról. Gondoltam, nem árt, ha mindezeket tudja.  – És tényleg! Hogy ment neked az Akadémia? Mit szerettél és utáltál benne? Én nem szerettem, hogy igen kritikusak tudtak lenni időnként a tanárok, nagyon lelombozók néha és nem mindig magyaráznak jól – zártam le véleményemmel a mondandómat.
  Mindeközben azon kaptam magamat, hogy a sok süti mellett szomjas vagyok! Nyomban a teáért nyúltam volna. Persze nem feledkeztem meg Oshicchinről sem, menten visszarántottam a kezemet. Ne érezze úgy, hogy nem figyelek rá, meg természetesen, én se akartam lemaradni semmiről, amit mond, ezért villámtánccal azonnal a szekrényhez mentem egy bögréért, aztán vissza. A sebesség mellett fel se tűnhetett neki, hogy elmozdultam helyemről. A lényeg, hogy a pohár ott pihent az asztalon, amit neki szántam.
  – Kérsz teát? Citromos! – kérdeztem rá, amint végigmondta. Nem akartam közbeszólni és azt az időt igazán kibírom tea nélkül.
  – Nagyon kedves tőled, hogy meglátogatod majd PonPont! Hidd el, hálás lesz érte – hüvelykujjam felmutatásával bíztattam a jótét cselekedetre. A jegesmaci felé se kellett néznem, hogy tudjam, mennyire örül ennek a hírnek.
5
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Utolsó üzenet: írta Oshiro Takara Dátum 2017. Dec. 13, 17:13:38 »
[[ Kipp-kopp, kopogok. ]]


Veszek még egy szelet süteményt, hiszen nem lehet neki ellenállni. Mellesleg egyébként is a kedvenc ízesítésem a citrom, hiszen azzal sosem lehet mellé lőni. A kapitány felkiáltására félrenyelem a számban lévő sütemény darabot. Egy pár pillanatig eszeveszett fuldokolásba kezdek, míg az elkószált süti meg nem találja a helyes útvonalat a hasamba. Azt hiszem ennyi elég lesz. Az biztos, hogy mostantól egy jó darabig nem fogok ilyen citromos süteményt majszolni. Figyelmem ismét a kapitányra fordítom, aki szájtátva áll előttem, mintha csak valami világrengető felfedezést árultam volna el neki. Még soha senki sem örült és lepődött meg ennyire a nevem hallatán. Gumilabda szerűen mellém pattog, mint egy gyerek, aki izgatottan megpróbálja felhívni magára a figyelmet.
- Nyugodtan szólíthat Oshicchinnek, engem nem zavar.
Eddig még senkitől sem kaptam ilyen becenevet, de mindenesetre elég mókásan hangzik és sokkal barátságosabban, mint az Oshiro. Igazán örülök, hogy Shiroichi ilyen barátságosan kezeli a helyzetet és engem is. Azt hiszem jól ki fogunk jönni egymással, legalább is, ha a továbbiakban is ilyen kedves lesz és nem csak most az újonc fogadás alkalmával. Elmosolyodok a köszöntésen, hiszen valóban csak az iroda falaira tud mutatni kezeivel, bár mivel nem vagyok egy cinikus alak, aki mindenbe beleköt, így nem is tűnt volna fel, ha nem hívta volna fel rá a figyelmem.
- Rendben, akkor elhagyom a formaságokat.
Igazán bíztató, hogy ebben az osztagban családtagokként gondolnak egymásra és az is, hogy Nao nem követeli meg a neki járó tiszteletet, legalábbis teljes egészében nem. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen közvetlen és jólelkű kapitányhoz kerülök.
- Számomra a családot Akira bácsi jelenti, aki befogadott, mikor Soul Society-ba kerültem. Már hét éve élek itt lélekként. Te jó ég, hogy elszaladt az idő! El sem hiszem, hogy már ennyi ideje itt vagyok. Egyébként igen, az Akadémiai tanulmányaimat is most fejeztem be.
S közben leültem én is egy szabad helyre, hiszen így azért mégis csak kényelmesebb a beszélgetés.
- Ó, rendben. Örülök, hogy megismerhetem PonPont, majd észben tartom és néha meg fogom lepni valamivel.
Közben erőltetett vigyorgással próbálom leplezni magam, hogy ne lássa Nao mennyire meglepett a plüssállatka bemutatása, bár az tény, hogy ez a medve igazán cuki. Felvetődnek bennem gondolatok, hogy egyeltalán tisztában van-e azzal, hogy ez a medve nem él vagy csak ezzel a nevetséges ürügyel szeretne magának szerezni egy kis citromos sütit vagy sört.

6
Belváros / Re:Városi Park
« Utolsó üzenet: írta Rosui Natsuki Dátum 2017. Dec. 13, 00:11:21 »
Cicák találkozója

Félre döntött buksival hallgattam Kazumi~sama kérdését. Miért mumus bácsi Mamori bácsi.
   -Mert Mamori bácsi fekete! Míg Naoki baglyocskája meg szépen fénylik, és szép sárga tündérecske hai! -mutogattam, mekkora nagy madaracskát kell elképzelni -És még kocsikája is van neki! De Mamori bácsi nem gonosz mumusocska ám! -tettem hozzá, még mielőtt itt rosszat gondolna róla. Én kifejezetten szerettem Mamori bácsit, mert mindig kedves volt velem hai! Arra pislodtam nagy szemekkel, hogy Kazumi~sama megkönnyebbülten elnevette magát. Majd beavatott, hogy mindenkiben van mumus.
   -De Kazumi tündér lovaghercegecske! - adtam hangot meglepettségemnek -Kazumi~ban így biztos nincs mumusokcsa! -nagyon magabiztos voltam!  Arra pedig bólintottam egy nagyot, biztos látszódjon, amikor mondta, hogy hallgatnom kell Mamori bácsira.
Igyekeztem nagyon figyelni, ahogy Kazumi tovább mondta, miket kell majd tudnom! Igazi tündér titkocskákat osztott meg velem, aminek nagyon örültem.
   -Natsuki majd igyekszik megmutatni nekik! - határoztam is el magam -De azért Natsuki reméli, hogy nem akarják a Mumusok bántani a családját! -tettem hozzá.
Még az ütő is megállt bennem ijedtemben, amikor Kazumi~sama Chiyo~neeről kezdett beszélni, és úgy, mint aki tudja, hogy Chiyo~nee nem csak kapitányocska, meg shinigamicska, de rókácska is. Óvatos visszakérdezésemre pedig végképp megerősített abban, hogy tudja, miféle titkot rejteget Chiyo~nee. Ahogy picit megnyugodtam, kezdtem el ennek örülni, hisz ez akkor azt jelenti, hogy Chiyo~nee ismeri Kazumi~samat. Vagyis akkor a rókatündér ismeri a sütitündér hercegecskét! Ez is bizonyította, hogy mind a ketten igazi tündérecskék, méghozzá egyenesen tündérországocskából!  Nagyon boldogan bújtam, amikor vissza lettem ölelgetve. Nagyon nagyon jól esett valamiért.
   -Kapcsolat?  Ha Natsuki meg Naoki szeretnék, akkor látják azt, amit a másik lát! Amikor Naoki nem tud kikelni az ágyacskából, akkor láthatja azt, amit Natsuki lát! - örültem a felfedezésnek, hogy ezt más is tudta rajtam kívül -Ezért igyekszik Natsuki sok szépet látni! Hogy Naoki~nak sok sok szépet mutathasson! – tovább gondolkodtam -Naoki tudja, ha Natsuki örül, vagy szomorú, pedig Natsukinak nem látszik az arcán, szóval nem sokan tudják megmondani… Meg tudja még az előtt, hogy Natsuki éhes, mielőtt korogni kezdene a gyomrocskája! - soroltam, az ujjacskáimat is hozzá nyitogatva. -Ez annak számít? - kérdeztem nagyon komolyan. -Natsuki is látja, meg érzi ezt vissza. Ha Naoki rosszabbul érzi magát, akkor Natsuki tud szólni. Vagy ha éhesecske, Natsuki tud neki vinni enni valamit. És ha épp Natsuki szeretné, akkor ő látja azt, amit Naoki is néz! – innen azonban komolykább témákra terelődött a szó. Nagyon igyekeztem mindent úgy elmondani, ahogy én is tudtam, meg hallottam, és persze éreztem. -Natsuki igyekezni fog… -pedig nem is mondtam ilyesmit Kazumi~samanak. Lehet valami tündér varázsocskával jött rá, hogy néha szomorkás tudok lenni. De megígértem neki, szóval tartottam az ujjacskám rá.    Kíváncsi lettem, amikor kiderült, hogy Megmutatja nekem az egyik palotácskáját, míg megnézegeti a pecsétecskémet hai. Még sosem voltam igazi tündér palotácskában.
   -Azért kell oda mennünk, Kazumi~sama tündér palotácskájába, hogy rejtve legyünk a mumusocskák elől? - kérdeztem is rá. -Biztos nagyon sok, és nagy tündér varázsocska védi Kazumi~sama várát! - lelkesedtem. Míg elindultunk, és beszélgettünk, szinte észre sem vettem, hogy már ott is voltunk. Naagy volt a vár, nagyon nagy! Nyújtogatni kellett a nyakacskám, hogy a tetejéig ellássak! És erősnek is tűnt. Ettől függetlenül picit Kazumi~sama mögé léptem, ahogy közeledtünk. Tündér váracska volt, de azért még ismeretlen, és mint olyan, iciri picirit talán ijesztő is. Viszont ahogy megérkeztünk, igazi csodák vártak ránk hai! Kazumi~sama váracskájában az ajtó magától nyílt! Hatalmasra nyitott szemecskékkel figyeltem, de nem kellett sehol sem kinyitni.
   -Szabad? - kérdeztem? Ha megkaptam az engedélyt, vissza is léptem. Tényleg magától nyílt ki az átlátszós ajtó! Elléptem előle, akkor megint becsukódott, majd visszaléptem, megint kinyílt. Meghajoltam, hogy megköszönjem a tündérkének, aki az ajtót nyitogathatta, még ha nem is láttam, hogy hol volt, de nagyon türelmes lehetett, hisz mindig kinyitotta, ahogy közelebb léptem hai!  Ahogy mentünk tovább, valami fém valami jött szembe. Nem tudtam, mit kell, de Kazumi~sama  maga biztosan ment oda. Kezdtem sejteni, mire is lehetett ez valócska.
   -Ez vizsgálja át a tündérecskéket, hogy egy mumus se jöhessen ide be? Nem fog Mamori bácsi miatt baj lenni? - kérdeztem suttogva. Nagyon meglepődtem, amikor kiderült, hogy a gép olyan okos, hogy még azt is tudja, hogy Mamori bácsi kedves mumus, és ezért őt nem fogja bántani. De hittem neki, szóval megpróbáltam ellesni, hogy ő hogy is sétált át rajta, majd igyekeztem követni a példácskáját. Miután sikerült átjutnom a mumusvizsgáló valamin, egy újabb furcsa történés lett. Egy, minden bizonnyal másik tündér bácsihoz ment Kazumi~sama. Talán ő volt az utolsó palota kapu őr, és miután beszéltek pár szót, már mehettünk is be. Én valami furcsa tündérkártyát kaptam. Talán ezzel igazolták, hogy Mamori bácsi jó mumus, és én sem akarok bántani senkit! Azért kíváncsian nézegettem, meg próbáltam betűzgetni, ami rá volt írva. De minden olyan furcsa, és érdekes volt, egy idő után már nem is a kártyácskát, hanem a helyet nézegettem. Még sosem láttam ilyet! Sok mindenről nem is tudtam, hogy micsoda. Vajon Anyu is ilyen helye lakott, mielőtt a Tiszta Lelkek Városába költözött. Elképzeltem, hogy neki milyen váracskája lehetett…  Biztos ott is sok érdekes, és ismeretlen dolog volt, mint itt. Egy furcsa varázs… doboznál(?) torpantunk meg.
   -Natsuki mindent szeret, ami finom! - vágtam rá a kérdésre, mit ennék, vagy innék.  Azért kíváncsian lestem, hogy is működik ez a tündér rafinéria hai! Lehetett rajta nyomni gombot, és voltak sok sok gombok! Meglepően jó érzés volt megnyomni a gombocskákat! Így aztán, miután engedélykérőn Kazumi~samara néztem, nagyon lelkesen kipróbáltam mind az összes gombocskát hai! Furcsán jó érzés volt, mint amikor az ember a kedvenc pocky~ját rágcsálhatja hai! Ám ha azt hittem, hogy már minden tündériséget láttam, nagyon nagyot tévedtem! Egy olyan furcsa szobába vitt Kazumi~san, ahol hirtelen sokan lettünk! De mégis mind mi voltunk! Még sosem láttam ilyet, így nagyon igyekeztem. Bármit csináltam, mindegyik én ugyan azt csinálta. És ugyan akkor, amikor én! Pedig nagyon figyeltem, hátha valamelyikük picit késik, vagy picit eltéveszti a mozdulatokat. De nagyon ügyesecskék voltak, és pont ugyanúgy csinálgattak mindent, ahogy én. Végül, ahogy Kazumi~sama szólt, meglepődtem, hogy már kész kis erődöcskét varázsolt. Nagyon kuckósan nézett ki, szóval lelkesen mentem oda, hogy kipróbálhassam.
   -Innentől kezdve mi lesz? Natsukinak mit kell csinálnia? - nem felejtettem a sok sok nagyon szép varázsocska mellett sem azért ám el, hogy miért is hozott ide Kazumi~sama. A válaszra szó nélkül bújtam ki a felsőcskémből. Türelmesen megvártam, hogy Tündér Herceg megnézze a pecsétet a hátamon, majd amikor megszemlélte, visszabújtam a ruhácskámba. Arra is kíváncsian figyelgettem, hogy a kacsóm lett megfogva, majd mintha megint elaludtam volna. Egy nagyon szép nagy, és piros cica jelent meg előttem. Nem ismertem a cicát, de nagyon aranyos volt! Jött oda, és ő felmehetett az asztalra, oda is ült mellém, és miákolt hai! Majd fogta és egy tányérkát a szájába vett, és azzal visszaült az én  tányérocskám mellé. Nagyon nagyon okos cica lehetett hai! Talán ő is varázscica volt! Egy hirtelen ölelés riasztott fel. Meglepve öleltem vissza Kazumi~sant. 
   -Most Kazumi~sama szomorú lett? - kérdeztem aggódva. Igyekeztem simogatni a hátacskáját, ahogy nekem is szokta Naoki, amikor felébredek véletlen, és az olyankor nagyon nagyon jól tud ám esni!  -Bácsi, aki ismer sárkányokat, és mumusokat? - picit összehúztam magam -Natsuki sajnálja, de … Natsuki fél a sárkányoktól -motyogtam bűnbánóan. -De igyekszik majd, ha Kazumi~sama is ott lesz vele! - tettem hozzá. 
   -Natsuki szívesen! Masaki is nagyon nagyon kedves! -bólintottam nagyon lelkesen. Arra viszont én voltam kíváncsi, hogy milyen edzésecskék lesznek hai. Teljesen lenyűgözött, hogy Kazumi~sama olyan erős tündérecske, hogy saját maga tud mumusűző dalocskákat írni.
   -Natsuki szeretné a saját dalocskát! - vágtam rá, talán egy nagyon picit túl hamar is! Izgatottan izegtem mozogtam - És mikor fogják Natsukiék kezdeni? -kérdeztem -Natsukinál most nincs füzetecske… - gondolkodtam hangosacskán. -Mamori bácsinál sincs! - tettem hozzá a fejecském ingatva -Kazumi~sama sok sok dalocskát ismer? Sokat szokott énekelni? Az éneklés nagyon jó! Az énekek boldogság Natsuki szerint! Kazumi~sama nagyon erős tündér hercegecske, ha tud boldogságot írni és énekelni! - lelkesedtem, oda bújva hozzá -Tud, mert most Natsuki is örül, hogy ezt megtudta! És a mumusocskák nem szeretik az igazi boldogságot. A gonosz mumusocskák. Mamori bácsi örül, amikor Natsuki is örül, azt Natsuki tudja, de ő aranyos mumus bácsi hai!  -helyesbítettem gyorsan, mielőtt késő lett volna. -Sokszor szokott Kazumi~sama mumuskákat űzni boldogság énekekkel? És hogyan? -vártam csillogó szemecskékkel a választ.
-És az a cica, akit látott Natsuki, ő varázscica? Nagyon nagyon okos és nagy cica volt hai!  -ez is furdalta az oldalamat erősen.

7
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Utolsó üzenet: írta Shiroichi Anao Dátum 2017. Dec. 12, 21:58:35 »
[[ Kipp-kopp, ki kopog? ]]

  Megkönnyebbülten szusszantam fel, amikor kiderült nem 1. osztagos kém. Kivéve, ha azt akarja, hogy azt higgyem, hogy onnan jött, noha valójában ő nem tudja, hogy én tudom, hogy lehet ő ferdített az előbb.
  Elhessegettem a gondolatot és inkább úgy döntöttem megmaradok a „nincsenek is papírok” hadműveletnél. Tíz esetből egyszer olykor-olykor be szokott válni. Szóval a néhai bevált módszertől ugyan nem tántorodtam el!
  – Vehetsz ám többet is, amíg van belőle! – ajánlottam fel neki azonnal. Hátha a sütizés valóban eltereli az ostoba papírokról a gondolatait. Bár szavaim után, amint már kimondtam és így visszavonhatatlanná vált, nyomban rádöbbentem mit is fecsegtem az előbb. El fog fogyni a sütim! Legszívesebben könnyeket ejtettem volna a gondolatra. De hát, a lebukástalanságért áldozatokat kell hozni, és mint Taichou, nekem kell igazán, de nagyon tisztában lennem az ilyenekkel.
  Meghökkenve álltam bemutatkozása előtt egy pillanatig. Döbbenetemben még a számat is eltátottam. Sok-sok minden meglepett vele kapcsolatban. Például az, hogy itt szolgál, fog szolgálni, kezd szolgálni, szóval, hogy ide jött. Meg a neve és… és a gondolat, hogy megvan az indokom arra, hogy miért nem tudok ma edzést tartani! Teljesen hivatalos úton! Új családtagot kell bevezetnem az egységbe! Ennél komolyabb dolog nem is lehetne!
  – NÉVROKONOK VAGYUNK!!! – kiáltottam fel lelkesen, amint észbe kaptam. Remélem nem rémisztettem meg a fél perces, tátott szájjal való ácsorgásommal. Hogy prezentáljam, nem váltam ám kővé, lelkesen pattantam egyenest mellé és ugráltam egyhelyben párat. – Én is Shiro vagyok! Shiroichi! Az A Nao féléből! Szólíthatlak Oshicchinnek? Neveznélek Shirocchinnek is nagyon szívesen, de igazából annyira nem szeretem a fehér színt! – vallottam be. – Különösen hajakban nem! Az olyan, semmilyen… – borzongtam bele a gondolatba és csekkoltam le azonnal, hogy nem-e kopott ki még véletlenül se a festék a frizurámból.
  – És üdvöz légy a 10. osztagban! – tártam szét a karjaimat. – Mármint ez az iroda, de üdvözölve vagy az egész helyen! – zavartan vakartam meg a tarkómat.  – Jaj, tényleg! Te is szólíts csak ám nyugodtan A Nao-nak! Ahogy jobban tetszik! Csak kérlek, ne Önözz! Mi itt a 10. osztagban olyanok vagyunk, mint egy hatalmas család. Nem űzzük az ilyen formalitásokat az egységben, gondolj csak bel, ha egész rangos névvel kéne mindig mindenkit megszólítanod… elfelejtenéd, hogy mit akartál mondani, mire kimondod, brr – látványosan megrázkódtam. – Meg olyan vénnek érzem magam tőle! Pedig még azért messze vagyok én a négyszáztól! Ohh… Tényleg! Oshicchin, neked van családod? Hány éves vagy? Most végeztél amúgy az Akadémián, vagy szolgáltál máshol is ezelőtt? – sorjáztam azonnal a kérdéseimmel, mindeközben lepattantam az asztal mellé. Jeleztem neki is, hogy nyugodtan csücsüljön csak le, ne álldogáljon, mint a jómadár.
  – Ó, kis híján elfelejtettem! Ő itt PonPon – mutattam rá a sok-sok párnára ültetett jegesmedve plüssre. – Nagyon szereti a citromos süteményt és a citromos sört! Szóval, amikor kedved van, bármikor hozhatsz neki ilyeneket – kacsintottam rá. Azt már nem említettem, hogy néha segíteni kell neki megeszegetni és iszogatni őket. De ha esetleg a jövőben megfordulna itt ilyen okból, akkor majd úgy is beavatom ebbe!
8
10. osztag / Re:Kapitányi iroda
« Utolsó üzenet: írta Oshiro Takara Dátum 2017. Dec. 12, 17:33:44 »
[[ Kipp-kopp, kopogok. ]]


Elszántan indulok el a kapitány irodájába. Izgalmas pillanat ez, hiszen végre bemutatkozhatok az osztagom kapitányának. Az ajtó előtt állva egyszerűen bekopogok, majd egy bentről szóló hangtól egészen meglepődök. Mégis milyen válasz az egy kopogásra, hogy nincs itt senki?! Kissé tétovázok, hogy egyeltalán be merjek-e nyitni. Mire elhatározom, hogy azért mégis csak illene bemutatkozni, már nyitják is előttem az ajtót. Az ajtót nyitó hölgy minden bizonnyal a kapitányom. Tüzetesen megvizsgál, mintha csak az új fiú adottságait mérné fel, majd ismét meghökkenek, hogy valójában nincs is tisztában azzal, hogy mégis ki is vagyok én. Bár, ha jobban belegondolok, ez nem meglepő, hiszen biztosan nincs már ideje az összes osztagtag nevét megtanulnia, a sok papírmunka és egyéb teendői mellett.
- Nem, nem – válaszolok a kérdésemre. Bár semmi féle Himmecchatn és Tokkit nem ismerek. Beljebb lépek a szobába, ami egyébként egész kellemes hangulatú, akár már otthon is érezhetném magam, ha nem tudnám, hogy hol vagyok.
- Nem az első osztag küldött – jelentem ki, kissé zavarodottan. Zavarodottságomban már el is felejtettem, hogy miért is vagyok itt.
Látszólag nem igazán kedveli a hivatalos papírokat, bár mi tagadás én is hadilábon állok velük. Ott ülni órákig és írogatni, ahelyett, hogy valami sokkal hasznosabbat csinálnék. Legalább már van egy közös vonásunk. Felhívja a figyelmemet az asztalon heverő tálca süteményre. Ránézésre igazán ínycsiklandozósnak tűnik, így azért megkóstolom.
- Elfogadok egy szeletet.
Ha már úgy is megkínált, egyébként is tiszteletlenség lenne visszautasítani. Hirtelen eszembe jut, hogy mi is a látogatásom valódi célja.
- Tényleg, el is felejtettem bemutatkozni. Oshiro Takara vagyok, a tizedik osztag legújabb tagja. Tulajdon képpen ezért is kerestem fel önt.
9
Belváros / Re:Keen Industries
« Utolsó üzenet: írta Cassandra Keen Dátum 2017. Dec. 12, 11:06:05 »
A Sas és a sárkány

Eléggé vicces lenne, ha felkerülnék arra a bizonyos listára mivel én magam írom össze. A saját cégemet nem vinném csődbe, de nem tennék kivételt az alkalmazottak között. Ha valamelyikük a bűn útjába lépne akkor elkapom. Szerencsére viszont erre nincs szükség. Alaposan átnéztem mindenkinek az adatlapját, élettörténetét és egyiküknél sem fedeztem fel olyan hajlamokat, amik miatt illegális cselekedetekre vetemednének. Természetesen, ami késik nem múlik. Előfordulhat, hogy valaki hirtelen többféle adósságot összeszed és már megtörténik a baj. Kénytelen olyan munkákat elvállalni, amik nem éppen tisztességesek és a társadalomra nézve károsak lehetnek.
- Szerencsére ez a veszély nem fenyeget. Mint azt már gondolom ön is tudja édesapám és édesanyám tisztességes emberek voltak. Nem hiába lettek nagyon híresek a milliárdosok körében.
Mai napig tisztelem, becsülöm apám munkásságát. Olyan birodalmat épített, amivel segíteni tudunk az embereknek. A Keen Industries az emberiség szimbóluma. A jele annak, hogy nem halt ki ez az érték. Igyekszem a mai napig is erősíteni és ahol tudok segíteni az embereknek Cassandra Keenként és az Éjszakai Sasként is. Mr.Black aggodalma elgondolkodtat egy kicsit. Szerencsére eddig senkise volt olyan bátor, hogy egy különleges képeségekkel bíró csapatot hozzon össze csak azért, hogy engem félre állítson. Hozzá tartozik a tény, nem nagyon engedek teret ennek. A bűnözök félnek a Sas hallatán. Eljutott a hír a fülükbe, hogy mennyire kegyetlen, veszélyes és félelmetes. Akcióim során meg is erősödött ez az információ. Akárhányszor megláttak, felismertek, menten a gatyájuk alá csináltak sokszor. Volt, aki a fegyverét eldobta és inkább menekülőre fogta.
- A Sas jelenléte nagyon meghatározó. A híreket olvasva is sokan foglalkoznak vele. Tudja mi az érdekes az egészben? Valakik bűnözőként tartják számon, de vannak, akik hősként tisztelik. Érdekes, hogy egyetlen személy esetleg szimbólum mennyire megtudják változtatni az emberek gondolkodását másodpercek alatt. Magam részéről teljes mértékben elitélem. Bűnt követ el, szabályt szeg.
A szerepemet játszva, mint a Keen Industries vezérigazgatója határozottan kijelentem a véleményemet a „Sasról”. Eleinte kissé viccesnek éreztem, hogy magam ellen beszélek, de már egész szépen hozzá szoktam. A lényeg, hogy teljes mértékben a szerepemben maradjak. El kell hitetni az emberekkel, hogy én és a Sas nem egy személy vagyunk. Szerencsére a munkám kiváló alibiként szolgál, hogy ne fogjanak gyanút rám. Ráadásul, ha valaki még is engem gyanúsítana menten kiröhögnék páran, hiszen a hírnevem be van biztosítva. Sokan abszurdnak tartanák, hogy a Keen család egyik tagja lenne az Éjszakai Sas. Mr.Black motivációjájának oka teljesen érthető. Az ember, ha valamit megtapasztal hatással lehet az életére, gondolkodás módjára, nézeteire. Számomra eme fordulópont a szüleim halála, a sziget, ahol megtanultam a túlélés törvényeit és a Lótusz rend, ahol megtanultam harcolni, megismerni a belső sötétségemet, ami régóta bennem nyugodott.
- Ebben teljes mértékben egyetértek Mr.Black. Nagyon is kedvező lenne az emberiségnek, ha a bolygonkat nem perzselnénk fel. A történelem előre haladtával sokszor volt már rá példa hányszor is pusztítottuk el a természetet. Az ipari forradalom, majd az első világháború, ami után követte a második, nem beszélve a Vietnámi háborúról és még sok más dolog miatt amiért a föld és az emberiség szenvedett, jelenleg is szenved. Sokszor azt veszem észre, hogy az emberek képtelen tanulni a hibáikból. Persze vannak kivételek, de nem gyakori. Ha már van rá lehetőségem Mr.Black szeretném megragadni az alkalmat. Tudna mesélni valamit a családjáról? Természetesen, ha ez önnek nem okoz némi kellemetlenséget.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen válasszal fog előrukkolni. Sokat számít, hogy milyen háttérrel rendelkezik az illető. Sokat elárul. Ráadásul nem titok, hogy vannak cégvezetők, akik nem éppen legális úton tettek szert hatalmas vagyonra.
10
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Ebédlő
« Utolsó üzenet: írta Kuroji Rei Dátum 2017. Dec. 12, 10:24:09 »
Beilleszkedés az akadémiára
"Új kapcsolatok... ez most komoly?"

Nem értem ezt a Yukine hapekot. Őt nem idegesíti ez a némber? Engem kezd egyre jobban felhúzni. Miért legyek vele egyáltalán kedves? Velem senkise szokott kedves lenni! Én miért tegyek kivételt másokkal?! Egyáltalán mégis mi a fészkes baja van ennek az idegesítő, nyávogás hangú, miniatürizált, energia vámpírnak? Nem voltam elég egyértelmű?! Hogy tud valaki ennyit beszélni, ráadásul ilyen idegesítő hangon? A fülem tropára megy lassan! Miért engem támadnak be egyáltalán ezek az idegesítő cafkák! Nem tudnak máshoz menni a kérdéseikkel? Megakad a szemem amint többszörösen is meghallom hogy chanozik. Menten felrobbanok most már. Hogy merészeli?!
- Na tisztázzunk valamit. Csak is Nee-chan chanozhatja a nevemet te pedig, ha jól tudom nem vagy se rokonom, se nem pedig a legjobb cimbim. Szóval melegen ajánlom, hogy figyelj erre oda, ha egyáltalán beszélő viszonyba akarsz lenni velem oké?! Amúgy meg. Nincs mit mesélnem! Nézzél körül! Mi újat tudnék mondani magamról?! Mindenki tudja ki vagyok! A fekete bárány, Rukongai csavargója Rei! A tanárok utálnak, bár ez kölcsönös főkép, hogy az idegeimre mennek az idióta szabályaikkal, ráadásul még fárasztanak a hülye kidouikkal! Mindig csak leszidnak akármit is csinálok! Azt bezzeg senkise ismeri el, hogy szorgalmasan gyakorlok! Maximum ami újat mondhatnék az-az, hogy kezdem unni már ezt a lepra terepet! Remélem ennyivel megelégszel!
Nincs kedvem tovább folytatni. Remélem nem is fog kérdezni mert menten szétfog robbanni az agyam tőle. Így is felhúzott, konkrétan szilánkosra törte a napomat, de sajnos kénytelen vagyok elviselni. Ez az én formám!
- Neked meg még is mi bajod van? Baráti mókázás? Én nem szoktam mókázni! Csak egy dolog érdekel, hogy erős legyek semmi más! Ébresztő kiscsillag! Egyáltalán tudod mire vállalkoztál? Akkor is mókázni lesz kedved, ha jó pár lidérc elötted széttépi a drága haverodat? Nőj már fel! Aaaaah minek is beszélek…
Karba teszem a kezeimet és inkább oda se figyelek rá. Kezdem nagyon unni a képét. Mit akar ez tőlem egyáltalán? Mókázni? Elment ennek a maradék esze is?! Honnan jutnak egyáltalán efféle sületlenségek az eszébe?! Nem magyarázták el neki, hogy hova jelentkezett? Tudja egyáltalán mi az, hogy shinigami? Öregem miért van az-az érzésem, hogy ennek a nőcinek az esze annyi, mint egy darab makknak! Ráadásul naiv! Inuzuriban széttépnék szerencsétlent egy másodperc alatt.
O milyen kis mérges valaki. Pedig a kislány csak barátkozni próbált veled. Miért nem használod ki a lehetőséget? A kis hitű naiv kislányt akár felhasználhatnád a saját céljaidra is. Mondjuk golyófogónak a kirándulásod során hm?
Ebbe inkább nem is megyek bele. Idegesítő a cafka, de azért nem fogom kinyiratni. Jobb lesz, ha itt marad. Amúgy is ha magammal vinném maximum az idegeimen táncolna. Nekem meg nincs kedvem egy kishitű kislánnyal foglalkozni, aki azt se tudja hogyan mennek a dolgok erre felé. Mert ugye, mint kiderült ő egy „ember” volt. Mondjuk mi az-az ember? Fogalmam sincs micsoda. Meg kocsi, mi van?! Miről zagyválnak ezek össze? Szekeren járnak ők is mint mi vagy mi? Náluk a hintó tök hétköznapi? Mekkora surmók akkor itt a nemesek nálunk! Bezzeg ezeknek az „embereknek” bármelyikének lehet egy saját hintoja! Eeeh, de gyűlölőm a nemeseket! Széttépnék őket egyesével! Kivéve Hyousuke hapekot. Ő jó arc! Meg Samanusket, aki szintén jó fej, ráadásul elintézte nekem, hogy a tizenegyedik osztag kapitánya tartson nekem külön órát. Mekkora mázlista vagyok! Remélem több alkalmam is lesz hozzá! Király a csaj!
- Aaj ne már…
Ahogy elkezdte ezt a légyszi-légyszi szöveget menten kezd felfordulni a gyomrom. Ennek még is mi a fészkes fene baja van? Miért viselkedik úgy, mint egy taknyos?! Miért kell nekem egyáltalán elviselnem a közelemben? Lehet megkéne fogadnom a zanpakutoum tanácsát és golyófogoként használni? Áááh inkább nem. Maradjon itt. Akkor legalább nem kellene őt elviselnem. Hosszú napnak fogok ma elébe nézni… 
Oldalak: [1] 2 3 ... 10