Legutóbbi hozzászólások

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
1
Külváros / Re:Yuya könyvesbolt és antikvárium
« Utolsó üzenet: írta Hoshi Ryohei Dátum 2017. Okt. 16, 22:07:07 »
Találkozás Apával…

A szemem láttára borzadt szépen lassan össze. Egy pár pillanatig azon gondolkodtam, hogy vajon az igen ragaszkodó pióca némberek, avagy személyem varázsának hatására történt mindez.  Végül úgy döntöttem, hogy együttes hatás lehettünk így. A korom benyögésénél akadt ki végérvényesen, úgy tűnt. Persze, hogy nem annyi voltam, és azt is tudtam, hogy kábé annyinak kellene lennem, ha hihetőnek akarom a mesémet beállítani. Arra meg csak továbbra is rezzenéstelen pofával hallgattam, míg igen nyakatekert módon próbált meg rákérdezni, hogy vajon érzékelem~e a természet felettinek nevezettet. Szusszantam magamban egyet, hisz nem ez volt a legfurcsább, amivel eleddig szembe találkoztam. Ráadásul feltűnt, hogy a lidérceket, és az arrancarokat kihagyta, holott a legjobb tudásom szerint, és az információk alapján is, ebben a korban még igen csak éltek, és aktívak voltak. És ők jelentették a nyíltabb veszélyforrást. Elgondolkodtam, hogy vajon miért? Nem volt logikus, legalábbis a számomra.
   -Ha a shinigamikra és a lidércekre vagy kíváncsi, akkor igen, látom őket! - bólintottam azért a kérdésére. Nem túlzottan lelkesedett a hallottakért. Ugyan nem értettem ehhez a korhoz, legalábbis sok mindent nem értettem benne, viszont már a saját koromban is láttam nem egyszer ilyen, vagy ehhez hasonló ábrázatot, mint amilyet most felmenőm produkált. Ráadásul már alakváltó vér is csörgedezett az ereimbe.  Erősen éreztem, már nem is most, hogy a levegő a kétségbe esésének az aromájával telt meg. A visszakérdezésére bólintottam egyet.
   -Muszáj volt. Harminc évet valahogy túl kellett élnem, nem? Márpedig azok a lények  pont a magamféle, magasabb lélekenergiával bíró alakokat szeretik kipécézni maguknak, nemde bár? - nem tudtam a lidércekre semmilyen jelzőt aggatni, még a dögök megszólítás sem esett jól. Mivel közvetett módon közük volt Pöttöm Sárkány erejéhez. Ráadásul az én fejemben koránt sem úgy volt felfűzve a történet, hogy a csuhások a jó fiúk, mindenki más meg gonosz…  -Szóval ki kellett sakkozni, deríteni a dolgokat! - vontam vállat, mintha semmiség lett volna, amit most ellőttem.
Persze, hogy én is kíváncsi voltam. Bár nem tűnt úgy, hogy örült volna a kérdéseknek.  Azért türelmesen megvártam a válaszát. Sosem a jószívűségemről, vagy a kellemes modoromról voltam híres. Az előzékenységemről meg végképp nem!  Figyeltem a testbeszédét, illatát, non verbális kommunikációját. Ideges volt. Elgondolkodtam, hogy vajon mitől félhet? Tőlem? Vagy csak attól a ténytől, hogy lehet egy gyermeke? Nem rejtettem véka alá, hogy kíváncsi voltam rá.  Eszem ágában sem volt a szavába vágni. Azért picit bólintottam, mielőtt válaszoltam volna.
   -Tény, így első ránézésre, hamarabb mondtalak volna filmesnek, mint könyvmolynak - húztam fel a szemöldököm. Picit hunyorítva mértem újra végig. -Kifejezetten nem vagy az a könyvmoly alkat! - ismételtem meg, mintegy nyomatékosítva a látottakat. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon harcos alkat ebben a korban? Vagy elő lehet egyáltalán belőle már csalogatni a katonát? Ismertem a biográfiáját. Ámbár, azt egyre inkább éreztem édeskevésnek. Az előttem ülő hús vér embert akartam megismerni! …  vagyis shinigamit. Arra már be se forgattam a gülüimet, hogy még egy shinigamit üdvözölhettem a családban. Masaki okozta sokk után már kezdtem elfogadni a dolgokat, ha megbarátkozni még nem is sikerült a ténnyel teljesen. Ha ő shinigami, akkor valószínűleg a család azon ágának a többi tagja is.  Így viszont volt bőven kapacitásom, hogy inkább rá figyeljek. Főleg, mert néhány forrókása kerülőgető kör után végül csak kibökte, mivel is keresi a kenyerét. Felvontam csak a szemöldököm a hallottakra. Annyira azért nem voltam álszent vadparaszt, hogy ezért bármiféle pálcát, vagy borsot törjek bármerre is a környékén.  Főleg, mert volt idő, amikor magam se voltam jobb. És én még keresni se kerestem vele… Pedig néhány rongyos peták elkélt volna. Mondjuk egy bájos mosolyért, egy teljes körű olajcsere. Vagy valami hasonló.  Hálát adtam az égnek, hogy már nem volt aktuális a történet, viszonylag hosszú ideje. És én voltam rá az élő bizonyíték, hogy Teruo sem fogja mindig ezt a hivatást gyakorolni. Ettől függetlenül felvontam a szemöldököm az ajánlatára. Nem igazán értettem ezt a hollywood~i mizériának beállított agymenést.
   -Ha csak nem ragaszkodsz hozzá, eltekintek a tettlegeskedéstől. Kezdve azzal, hogy nem volt idealizált apakémem sosem. - gondolatban azért bocsánatot kértem Masakitól. - Ezek után ingerem sincs, hogy pofozkodjak. Miért tenném? - kérdőn figyeltem az arcát. Persze, ha ez valami ebben a korban elterjedt szokás, akkor beoldottam, megtegyem, de alapvetően nem volt ilyen késztetésem.  -Van gyereked? - kérdeztem inkább. -Úgy értem, hogy másik. - nem tudtam róla, de ez a kor kezdett megtanítani, hogy csak azért, mert nincs róla információm, még könnyen lehetséges. Értek már meglepetések, szóval inkább igyekeztem felkészülni. 
Arra végképp sóhajtottam, nem hagyta annyiba a dolgot, és Anyámat is még szemmel láthatóan fel akarta emlegetni. Holott korán sem volt egyszerű a téma. Most az ő jövendőbelijéről, vagy a saját anyámról, netalán Anci~ról válaszoljak neki? Egyik se tűnt túl fényes ötletnek. A lehető lebölcsebbnek egyelőre az tűnt, ha a lehető legkevesebb infót adom ki. A jövőt nem akartam megpitiszkálni, még játékból sem. Nem véletlen nem a dédunokájaként mutatkoztam be. Arról nem is ejtve szót, hogy azt még nehezebb lett volna elhinnie, noha a hasonlóságunk, szemmel láthatóan magáért beszél.
   -Rendben, mire vagy kíváncsi? Anyámról nem hiszem, hogy sokat fogok beszélni! - szögeztem le előre - A már korábban említett okból kifolyólag. Ezen túl? - így éreztem a legveszélytelenebbnek a történetet.


2
Lélektovábbképző Akadémia / Re:Park
« Utolsó üzenet: írta Kuchiki Samanuske Dátum 2017. Okt. 16, 14:14:55 »
A főnemes: Én

Nyugodtan falatozik tovább, igen csak a kedvére van a menzakoszt, nem is érti, hogy egyesek miért panaszkodnak rá, nincs ezzel semmi baj, nem csak ehető, de finom is. Kíváncsi arra, hogy kik is lehetnek a szakácsok, talán még azok, akik Samanuske idejében? Bár akkor terjengett egy pletyka, hogy néhányan szeretnek némi extrát is belerakni az ennivalóba, bár Samanuske sose tudta kitalálni, hogy mire is gondolhatnak, de mindegy is, ha az volt a titka az izének, akkor mindegy is.
- Hogy kemények? Hm… ez biza jó kérdés, elméletileg nekik is rendesen hús, meg szövetek és izéik vannak, mint minden más léleknek, nem hiszem, hogy valami extrával keményebbé tették volna magukat…- Ikichi pedig megrántotta Samanuske fülét, jelezvén, hogy nem pont ez volt a kérdés, és kapcsolt is az ifjú főnemes.- Jaaaah, hogy úgy. Inkább azt mondanám, hogy szeretnek harcolni, csihi-puhi meg minden, de tőlük is gyakran mennek a 4. osztagba. Annyira ne kergesd a harcokat, majd megtalálnak azok, ha akarnak, meg egyébként is, ha csúnyán kikapsz, az lehet letöri a lelkesedésed is. Mondom én, aki ha lehet, kerüli a harcokat, mint macska a pancsit.- szó mi szó, még mindig sikerült megtartania az átlagát, nem vette el szándékosan senki és semmi életét, hű maradt az elveihez, és reménykedik abban, hogy sose kerül olyan helyzetbe, ahol ezt meg kell szegnie.- Szerintem biztos vannak ilyen osztaglátogatási valamik, amikor csoportba verődnek a diákok, és valami tanárral egyetemben elmennek egy osztaghoz. A kapitányuk?- felderült az arca, és szélesedett a mosolya, és kész szerencse, hogy tovább nem tud, mert talán akkor már körbe érné a fején is.- Persze hogy ismerem, még a nevét is tudom. Chiyo, és igazán kedves teremtés, egy igazi cukorborsó, meg a kis hercegnőmnek a keresztanyukája, és az egyik legjobb barátom. Na meg nagyon erős, és vörös, meg kedves.- sokat tudna mesélni Chiyoról, de inkább bele se kezd, azzal elmenne a nap, és lehet Reinek majd órára kell mennie. Nehogy miatta késse már le.
- Nem a 11 az már biztos. A 4. osztagnak vagyok a tagja, aki a harcot szereti az megy a 11-be aki pedig nem, ők általában a 4. osztagban kötnek ki, mondjuk én oda is akartam kerülni, szerencsére manapság elég csendesek a napjaink, legalábbis azt mondják a többiek. Reméljük ez így is marad még egy darabig.- szerette az ilyet, amikor nyugalom volt, és béke, a hollowok se rosszalkodnak, meg senki se, bár Kezes mintha azt mondta volna, hogy ez inkább a viharelőtti csend… akármit is jelentsen ez, főleg, mert mostanában nem volt semmilyen vihar, még cseperegni is alig csepergett.
3
Fórum élet / Re:Szeptemberi havi stat
« Utolsó üzenet: írta Mizushima Shuuichi Dátum 2017. Okt. 15, 23:48:54 »
Nekem is megvan! *^*

Mizushima Shuuichi: 2 poszt
Masachika Shiki Mio: 3 poszt
Nagisa Sachiko: 2 poszt
Nikolaj M. Smirnov: 2 poszt
Shimizu Saori: 1 poszt
Tachibana Satoru: 1 poszt

Ez így 11 poszt 8)
4
Fórum élet / Re:Szeptemberi havi stat
« Utolsó üzenet: írta Shinohara Jurou Dátum 2017. Okt. 15, 22:51:36 »
Halihó ^^

Osaka Makiro: 6 poszt
Watanabe Kenta: 3 poszt
Akiyama Haruo: 1 poszt (A kutyakavalkád címűt nem számolva)
Shinohara Jurou: 4 poszt

Összesen 14 poszt lesz, köszönöm ^^
5
Fórum élet / Re:Szeptemberi havi stat
« Utolsó üzenet: írta Tachibana Yuuna Dátum 2017. Okt. 15, 19:55:26 »
Hali :3

Uzumi Kaori ~ 3 poszt
Tachibana Yuuna ~ 3poszt
Kikuchi Ayame ~4 poszt

Összesen: 10 poszt
Köszönöm ^w^
6
2. osztag / Re:Hálókörlet
« Utolsó üzenet: írta Miyazawa Sachiko Dátum 2017. Okt. 15, 17:02:23 »
Szentjánosbogár a sötét égen

Akárhogy is próbálkozom, nem sikerül figyelmen hagynom a tényt, hogy némileg feszült idebent a levegő, már ha létezik ilyen kifejezés. Meg nem tudnám állapítani ennek okát..egyszerűen csak érzem. Ez pedig akaratlanul is arra indítványoz, hogy bármivel is, de valahogy próbáljam oldani a hangulatot, hogy legalább ez a rossz érzés megszűnjön. Sohasem szerettem a nyomott hangulatot, mindig is olyan emlékeket idéz fel bennem, melyeket legszívesebben örökre egy kis dobozba tuszkolnék, és azt pedig belehajítanám a legközelebbi óceánba, hadd vigye messze a víz. Minden esetre viszonzom a kapott mosolyt, és saját görbületem csupán kiszélesedik a történet hallatán. Akaratlanul is megfordul a fejemben a kérdés, hogy számára egy effajta kezdés után, mennyi idő is kellett ahhoz, hogy ilyen magas pozícióban elhelyezkedjen. Rendben, ez egy igen goromba gondolat, ám meg kell hagyni, nem alaptalan. Biztos vagyok benne, hogy rangjához hívén könnyedén kenterbe veri az osztag nagy részét, de mégis..valahol mégis megakad a gondolatmenet. Viszont, hogy még többet szóljak az érdekében, a mesékben is általában ezekről az emberekről derülnek ki, hogy igazából milyen hatalmas erő is lakozik bennük. Ha pedig már idáig eljutott, nem hinném, hogy olyan gyenge lenne. Vagy talán rá kacsintott a szerencse?
Rendben Sachi, fejezd be.
Ahogy megérkezik a válasza kérdésemre, láthatóan fellélegzek. Megnyugtat a tény, hogy nem többet sem kell azzal a boszorkánnyal beszélnem. Esküdni mernék rá, hogy távozásom után még elmormolt egy átkot az orra alatt. Az is lehet, hogy reggelre már béka leszek, ki tudja. A férfi következő kijelentése hallatán, viszont szinte azonnal megcsóválom a fejem, és magam is felszólalok.
-Nem, nem ezért mondtam!-próbálom kijavítani magam, mivel nem szeretném, ha már az első napomon úgy lennék beállítva, hogy „az a lány, aki csak panaszkodni képes”-Csupán meglepődtem. Legalább bebiztosítja magának a nyugalmat.-utalok ismét viselkedésére, észre sem véve, hogy -ugyan finoman, de- újfent csak sopánkodtam. 
Mikor aztán a pihenésről kezd beszélni, és hogy milyen napok elé nézek, feleletem számomra teljesen egyértelművé válik. Hallgatva belső késztetéseim hívó szavaira, ahogy a hadnagy a fiókoknál kezd matatni, nyomban az asztalra csapok, és úgy tolom fel magam. Ezt egyáltalán nem negatív értelemben tettem. Csupán szerettem volna valamelyest érzékeltetni határozottságom, mely tomboló lángcsóvaként lobog bensőmben. Élénk zöld íriszeim egyenesen a felém forduló alakra emelem, szinte megragadva tekintetét.
-Egy cseppet sem vagyok fáradt! Pontosan azért vagyok itt, hogy fejlődjek, így legyen bármi is a feladat, nem fogok megfutamodni!-hangerősség, majdhogy nem megüti a kiabálás fokát, ám olyannyira túlteng bennem most az energia, hogy ez jelen helyzetben nem tud zavarni.-Szeretnék hasznos tagja lenni az osztagnak, nem pedig csak egy kitöltő tag.-veszek némileg vissza magamból, ahogy elkezd derengeni, miért is veszem olyannyira a szívemre az ilyen eseteket.
„Úgysem vagy rá képes!” „Csupán egy mezei nyúl vagy, mit értenél te ehhez?!” Egy idő után már meguntam számolni, hányszor is vágtak hozzám effajta kijelentéseket. Ugyanakkor visszatekintve, most már csak köszönetet tudok mondani ezeknek az embereknek, hiszen ők formáltak azzá az eltökélt libává, ki büszkén nevezheti magát Miyazawa Sachikónak.
-Nincs több kérdésem, köszönöm az útbaigazítást.-emelem magamhoz a papírokat, majd mielőtt még elhagynám az irodát, egy tőlem igazán szokatlan, őszinte mosolyt eresztek a férfi irányába.-Köszönöm, hogy itt lehetek.-és ezzel már meg is hajolok, majd sarkon fordulva, elhagyom a helyiséget.
Ahogy becsukom magam mögött az ajtót, kénytelen vagyok fellélegezni. Rendben, ezen is túlestünk. Noha nem teljesen erre számítottam -haha, kellemesen kellett, hogy csalódjak-, de túlestünk. Immáron egy ragyogó mosoly keretében indulok egyenesen előre a folyosón, és hagyom,hogy lábaim vigyenek amerre csak szeretnék.
Vigyázz Nibantai, itt jövök!

//Köszönöm a játékot! :P //
7
Város / Re:Kumo Étterem
« Utolsó üzenet: írta Shinozaki Amine Dátum 2017. Okt. 15, 14:51:58 »
Leendő osztagtársak

Kaiya-san eléggé hosszasan beszél, kicsit most jobban oda kell figyelnem, hogy ne veszítsem el a fonalat a végére. Érdekes az ő meglátása ezzel kapcsolatban, de szerintem a zsenijének csak azt köszönheti, hogy olyan remekül tudta keverni a lapjait.
- Ne haragudjon meg Kaiya-san, de van egy olyan érzésem, hogy az utóbbi eset állt volna fenn minden bizonnyal. Erősen kétlem, hogy ha bármit felfedezett volna, képes lett volna egy olyan kaliberű shinigamit, mint ő, egymaga elkapni. Ha ilyen egyszerű lett volna, nem tudott volna ennyi gondot okozni.
Én is naiv vagyok sokszor, de úgy érzem, azt gondolni, hogy akár mi is elkaphattuk volna egymagunk azt a férfit, ha lett volna rá lehetőségünk, sokkal nagyobb önámítás. Már csak ha azt vesszük figyelembe, hogy végtére is egy kapitány volt, már elég ok arra, hogy nagy eséllyel ne sikerülhessen egy ilyen magánjellegű akció. A megjátszással kapcsolatban pedig… Úgy gondolom, ha valaki ilyen körülmények között nőtt fel, és szükségessé vált számára elrejtenie a valódi énjét, érzéseit, vágyait, gondolatait, nem kell ahhoz zseninek lennie, hogy évekkel, évtizedekkel később ezt a gyakorlatát mesterien tudja kamatoztatni. Vagy csak én gondolkozom kettőnk közül ennyire sötéten? Általában nem a másik személyisége alapján szeretnék ítélni, főleg, ha az illetővel egy küldetésre vagyunk beosztva, hanem a képességei alapján, mert akkor az a mérvadó, ilyen szempontból pedig, amíg nem akar engem, minket, vagy egész Seireiteit elárulni az illető, és a harci készségei is jók, felőlem lehet akármilyen kígyó a maszk alatt.
Abban pedig egy percig sem kételkedek, hogy egy kicsit túlságosan is elbízzuk magunkat, de azt hiszem ez egy idő után elkerülhetetlen volt. Ha jó sokáig nem történik még csak hasonló eset vagy bonyodalom se, a nagyöregek ugyan miért lennének óvatosak és gondolnának épp a legrosszabbra? Túl remekül működik ahhoz a gépezet. Még én is akaratlanul úgy érzem a falakon belül, hogy semmi sem árthat nekünk kívülről.
- Nem baj, azért gondoltam, megragadom az alkalmat.
Csak barátságosan mosolygok rá továbbra is. Én is gondoltam, hogy még valószínűleg akkor nem lett hivatalosítva, de azért szerettem volna előre is üdvözölni.
Szerencsére Kaiya-san nem kérdezget többet a taichouról. Úgy tűnik elég gyakorlatias és a fegyelemhez van szokva, nem tudom az ő szemében mennyire ideális kapitány Nara-taichou, mindenesetre jobban érezném magam, ha ezt ő ítélné meg, nem akarok meggondolatlan szavakat mondani.
- Ez igaz… - muszáj elmerengenem a kérdésen, és hogy összeszedjem a gondolataimat. Nem valószínű, hogy a ruhaízlésem és hobbim érdekli, nem novellát akar hallani tőlem. – Hát, a kilencedik osztag ötödik tisztje vagyok. Víz elemű zanpakutom van, szeretem gyakorolni a kardforgatást, imádom a gyakorlóharcokat, és ha épp nem azt csinálom, vagy van feladatom, általában pihenek a négy fal között, olvasok, vagy kimegyek mászkálni.
Nem akarnék még egy adag más szeretett elfoglaltságot és hobbit felsorolni, nem hinném, hogy Kaiya-sant ennyire részletesen érdekelné. Ha van valami kérdése úgyis biztosan felteszi még majd.
- Kaiya-san is mesél magáról néhány szót?
8
Köszöntések / Re:A Nao nap :3
« Utolsó üzenet: írta Neliel Tu Oderschvank Dátum 2017. Okt. 15, 13:01:42 »

Két éves expedíciónak hála, a mai nappal véghez vittük a lehetetlent! Igen, megcsináltuk! Talán senki nem hitt benne, és mindenki nevetett, mikor elindultunk, de nem volt hiába való. Sai hegyeket, és pixel völgyeket kellett megmászni, a színskála minden eleme ellenünk dolgozott, azonban ez sem tántoríthatott el minket, és lám, itt az eredménye.
Az első kristályjegesmedve, amit nem csupán lefényképezni sikerült, de megszelídíteni is!
Várjunk...
Ez az évezred felfedezése, kik maguk? És hová viszik?!
MEGÁLLNI!!!


Néhány nappal később, a 10. osztag mélyén...

Boldog születésnapot! :3
9
Küldetések az Emberek Világában / Re:Memento Mori
« Utolsó üzenet: írta Tachibana Yuuna Dátum 2017. Okt. 15, 01:28:06 »
Nem fogta fel, vagy csak nem igazán érdekelte, hogy a viselkedésével sokkolta Harut, nem is számított neki igazán, csak az volt a fontos, hogy végre kapaszkodhatott valakibe. Végre ne legyen egyedül ezzel az egésszel. Az sem józanította ki sokkal jobban, ahogy Akiyama-kun megfogta a kezet, majd megkérte, hogy magyarázza el újra a dolgot. Ez után pár másodpercig csak furcsán nézett rá, úgy festett, mint akit elvarázsoltak vagy mintha nem is közös nyelvet beszéltek volna. Bámult rá értetlenül, üveges tekintettel.
- Az edzőm alkoholista - kezdett el halkan, de mégis az előzős kirohanásához képest meglepően összeszedetten beszélni. Harut talán az is meglephette, hogy nem csak ismeri, de tudja is, hogy mit jelent az alkoholista szó :/ . - Most voltam nála, mert… ez mindegy - megrázta a fejét, most és ebben a szituációban nem akarta felemelgetni ezt a témát. - Szóval nem nyitott ajtót és életjelet sem adott magáról, semmit. Még annyit se, hogy tűnjek el >w<. Ez pedig furcsa, mert csöngettem, nagyon, nagyon, nagyon sokáig és hangosan. Tudod Pudinbá nem szereti a hangos csengőt :/ - ismertette a helyzetet utána pedig reménykedve nézett a fiúra, hogy mit mond, milyen ötletet ad. Ahogy pedig ott állt, jobban emlékeztetett egy utcára dobott kisállatra, mint egy tini lányra. Nem tudta, hogy mi lesz, avagy mi lehet a következő lépés. Az égvilágon semmi ötlete sincs,sem volt, tényleg csak nézett és várt. De arra nem számított, ami történt. Annak az előjeleit se vette észre. Meglepődött, ahogy a fiú megölelte, de nem volt ellenére, most pont erre volt szüksége a zavarodott lelkének. Behunyja a szemét, a másik mellkasára hajtja a fejét, hallgatta a gyors szívdobogását és beszívta annak illatát. Kezdett kicsit megnyugodni, most, komolyan felfogni, hogy már nincs egyedül.
- Köszönöm - mormolta Haru felsőjébe miközben a könnyeivel harcolt, ez azonban nem sikerült neki, vesztett. Karjait a fiú köré fonta, a vállai pedig rázkódni kezdek. Miközben folyamatosan azt ismételgette, hogy köszöni, mert tényleg így volt. Rendkívüli hálát érzett a fiú felé, pont akkor jelent, meg, pont akkor kapott tőle támaszt, amikor kellett, amikor a legnagyobb szükség volt rá. - Tényleg igazi hős vagy - mosolygott, miközben még mindig a könnyeit törölgetve hátrébb lépett és elindult és mutatta az utat, hogy tényleg tegyenek is valamit, mert az álldogálás még senkinek a problémáját nem oldotta meg és senkit sem kerített elő >w<. Haru szavait hallgatva csak bólintott, annyira, de annyira szerette volna hinni, hogy így van, de az ösztönei - melyek what a surprise, léteztek - nem éppen ezt súgták neki :s. Ha ha hitt volna a felsőbb hatalmakban, akkor most minden bizonnyal a fiú igazáért imádkozott volna.
- Mit csinálsz :o? - hajolt közelebb, mikor az egy pockyt vett elő, majd az ajtó zárjával kezdett szórakozni. Nem igazán vágta, hogy ez édesség kulcslyukba tömködése hogyan is oldja meg a problémájukat; a zárt ajtót. Szkeptikus volt, ez látszott is rajta, egészen addig, míg meg nem hallotta a zár kattanását és nem értette. Egyáltalán nem értette, de örült neki és a fiú nyomában lépett be a lakásba. Ismerős volt neki minden, a bútorok, a kosz, az üvegek, melyeknek egyikébe sikeresen bele is rúgott, így az hangos csattanás kíséretében találkozott a fallal. Yuuna csak egy sóhajtással reagált a dologra. Nem tetszett neki, hogy a lakásban nem volt semmit furcsa, ez volt a furcsa >w<.
- És most, hogyan tovább? - kérdezte Harut, ám úgy festett, hogy a másik helyett az élet válaszolt. Ugyanis Kenta vonalas - Yuuna szerint kissé nagyon ódivatú - telefonjából megszólalt egy ismerős hang, egy érdekes történettel. - Ez az exfelesége, nincsenek jóban - suttogta a fiú felé, miközben hallgatta azt, amit mondott, de nem sok mindent értett belőle, igazából semmit. Ahogy vége lett a hívásnak, csak értetlenül nézte a telefont, aztán, a nélkül, hogy bármit is mondott volna a füléhez emelte a kagylót és miután megtalálta a visszahívás gombot, megnyomta azt. Miközben kicsöngött a telefon, a szíve gyorsan dobolt, izgult. Számára valami egészen furcsa és egzotikus érzés volt, hogy ilyet használhat. Ahogy abbamaradt a búgás és egy apró, de jól hallható, kattanó hang jelezte, hogy felvették a telefont, a lélegzete is bent akadt egy pillanatra, de nem szólalt meg egyből. Ahogy a másik fél sem. Mind e ketten vártak, de végül a nő volt a türelmetlenebb.
- Hahó? Kenta? - hallotta meg az ismerős hangot. Szíve szerint abban a pillanatban lecsapta volna a telefont, ugyanis rá kellett jönnie, ott és abban a pillanatba, hogy irritálta a nő. Nem is kicsit :S. De ez, ebben a kényes helyzetben még szerinte sem volt igazán jó megoldás.
- Nem… Yuuna vagyok, a múltkor találkoztunk a versenyen. Kenta nincs meg és én… - azonban még a mondatot sem sikerült befejeznie, máris egy kisebb lebaszást kapott a fejére, olyan hangosan, hogy még a fülétől is el kellett tartania a telefont. Szeretett volna válaszolni, nagyon is. Kezdve azzal, hogy miért hiszi azt, hogy a férfi bármiért is felhívná, és hogy miért nem érzi a jelentőségét annak, hogy eltűnt. De erre ne igazán volt ideje, ugyanis a vonal megszakadt :/. Hirtelen, ahogy a kézében lévő, vonalat jelző telefont nézte, nem igazán tudta eldönteni, hogy most mit érez, avagy mit gondol. Az élet vicces tréfája volt, hogy butának tartotta a nőt, nem értette, hogy az edzője mit evett benne valaha, de ez már nem az ő dolga volt. Igazából, már az se az ő dolga volt, hogy mi van a férfivel, valahogy még se tudta kiszedni magát a dologból. Jobban belehonolva… nem sokkal találta magát jobbnak a másik nőnél :S
- Hát… ettől nem lettünk okosabbak >w< - nézett Akiyama-kunra miközben letette a telefont, hátha ő talált valamit. - Esetleg megpróbálhatnánk körbekérdezni a környező kocsmákban :S, ott van alkohol - vetette fel bizonytalanul, mert nem egészen volt abban biztos, hogy sérült diáklányként, meg úgy bárhogy ilyen helyekre szeretne menni, de nem volt választása. Meg akarta és meg kellett találnia Pudingbát. Nagyon, nagyon rossz előérzete volt még mindig :S. - Vagy nem tudom, megpróbálhatnánk követni tudod, azon a furcsa, sokadik érzékes módon :o - utalt a  maga meglehetősen furcsa módján arra, hogy próbálják meg lekövetni Kenta lélekenergiáját, amit akár ő is megcsinálhatott volna, de… de nem ő volt itt a hős. Annyit már ő is megtanult a közös kalandok alatt Haruval kapcsolatban, hogy tanácsokat esetleg adhatott, de a végső döntést a fiú hozta meg, ezt pedig nem is találta problémának. Jobb volt valaki más kezébe helyezni a felelősséget, nyomta elég sok dolog a vállát amúgy is.
10
Belváros / Re: Candy shop
« Utolsó üzenet: írta Shirei Tenro Dátum 2017. Okt. 15, 01:19:11 »
Kutya kavalkád és cukoreső

A fenyegetést nem gondoltam komolyan, de képes voltam azzá fordítani, ha a szüleimtől kapott íjról van szó. Elvégre annak van számomra a legnagyobb értéke. A srácnak meg talán az édesség lehetett az, elnézve a kezében lévő szatyrot. Ebből kifolyólag vajon boldog lett volna, amennyiben nincs zöldhasú, ami elmehetne rá? Kötve hiszem! Ám elkaptam. Én nyertem. Szóval egyelőre megússza.
Diadalmasan közelebb sétáltam a sráchoz, aki mintegy varázsütésre visszafogta magát. Érdeklődve figyeltem őt, majd megjegyzése után alaposabban szemügyre vettem a kutyáját.
- Uhumm! - bólogattam, komolyságot színlelve. ez azonban mindössze addig tartott, míg a drágalátos gazdi magyarázkodásba nem kezdett. Ekkor elgondolkodtam azon, helyes -e, amit csinálok? Végtére is úgy véltem, ő fiatalabb, mint én. Mind kinézetre, mind pedig lelkiekben. Úgyhogy végül csak vállat vontam.
- Hatásosabb, ha maga szerez fát - jegyeztem meg nevetve. Eddig tartott! Eddig tartott a faarcom. Furcsamód... én ezt mindig természetesen vettem fel. Ma meg azért, hogy az élet színpadán elfuserált színészként lézengjek? Kicsit se fura. Bár... belegondolva a ninja-kutya még bizarrabb!
Amint felsejlett egy kitűnő édesség neve, rögtön bólintottam.
- Mennyit vehetek? - kérdeztem, elvégre kirabolni se akartam a fiút. Immáron tiszta volt a szándéka. Nem haragudtam rá.
Szóval tőle függően vettem mindenképp, és így vagy úgy enni kezdtem ahelyett, hogy tovább feszengnék.
- Meg ha már itt tartunk, mire az a sok? - Úgy gondoltam, amennyiben itt ácsorogtunk egy cukrászda előtt, halványan érdeklődhetek a gyűjteménye iránt. Elvégre ami a karján lógott, roskadásig töltött volna két kis szekrényt - Csak nem apokalipszis lesz?
Próbáltam lazábban viselkedni. Mert tudtam, hogyha sokat rágom magam a múlton, akkor vissza fogok esni. Már pedig én döntöttem: nem lesz így többé!

Oldalak: [1] 2 3 ... 10