Legutóbbi hozzászólások

Oldalak: [1] 2 3 ... 10
1
Küldetések / Re:Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Utolsó üzenet: írta Masachika Shiki Mio Dátum 2018. Jún. 20, 10:42:04 »
Én is szeretnék! *o*

Az Onmitsukidous munka rányomja a bélyegét lelkiállapotára, amin nem javít az sem, hogy férje halálát a mai napig sem sikerült ténylegesen feldolgoznia. Ráadásul ez egy csendes terápiának ígérkezik, külön élvezné. :3
2
Nemesi és családi birtokok / Re:A Fon-birtok
« Utolsó üzenet: írta Chizuki Mae Dátum 2018. Jún. 20, 03:25:40 »


Megköszörültem a torkomat és zavartan, kissé pirosló arccal dörgöltem meg a fejemen keletkezett púpot, amihez elég volt hozzáérnem, hogy felszisszenjek. Edzés közben persze nem adok ki könnyedén ilyesfajta hangokat, de… a magánéletben nem igazán vagyok felkészülve arra, hogy kis híján agyonverem saját magamat egy ajtó felhasználásával. Jobb ujjaimmal letöröltem a szemembe gyűlt könnycseppeket-- kérem, én ennél keményebb vagyok, nem fogok nekikezdeni szepegni egy apró sérülés miatt! Amúgy sem volt szokásom, meg egyébként is… életem végig hallgathatnám Kouheitől a megjegyzéseket. Köszönöm, nem, kihagyom. :|
- Gondoltam szabadalmasítom ezt az új módszert… nem mondhatod, hogy nem volt hatásos. :roll: - Meglehet, mindenkire számított, csak rám nem. Még én sem tudom igazán, miért is jutott ez eszembe, talán, mert benne valamennyire láttam önmagamat. Nem lehet könnyű úgy élni, hogy valakinek nincsenek emlékei- én már csak tudom, milyen lehet neki. A helyzetem roppant mód hasonló, még ha nem is ugyanolyan. - Túlélem… - Szerencsétlenebb nem leszek tőle, az lehetetlen. Kékjeimmel rápillantottam az arcára, míg hajamat borzolta és egy lazább mozdulattal kifújtam arcomból az odahullott tincseket.  - Inkább az ajtód miatt kellene aggódnod. Tényleg… sajnálom. - Fordítottam el róla tekintetemet és körbenéztem a szobában, ami minden bizonnyal szebb napokat is megélt már. Sután oldalra pillantva figyeltem a kisebb rendetlenséget, ami a lakrészben uralkodott: kísértetiesen hasonlított a kupleráj ahhoz, amit Mamoru szobájában szoktam találni. Mint szerető húga, automatikusan látok ilyenkor neki a takarításnak és mosásnak, már-már jelen pillanatban is nyúltam volna a földre dobott ruha után, amikor a mozdulatba beledermedve visszahúztam a kezemet és nyeltem egyet. Ennyire azért nem kellene hódolnom a megszokásimnak… - Ah, igen, köszönöm. - Húztam ki egy széket az asztalnál és leültem rá. Kouhei módszeres sietséggel pakolta kifelé az edényeket. - Ne segítsek neked? ^w^ - Emeltem fel a fejemet, kékjeimmel arcát vizslatva. Nyúzottnak, sápadtnak tűnt, úgy éreztem, nem volt egyszerű napja. - Jól vagy, Kouhei? Megviseltnek tűnsz. - Aggódtam, azt különösen nem szeretem, ha azon kevés lélek közül, akik emberien bánnak velem, bármelyikük is szenved. Ama kevés erő, aminek birtokában voltam, túl sok megtételére nem képes, de minden apró morzsáját arra akartam használni, hogy még ha csak csöppnyit is, de enyhítsek a nehézségeiken. Meglehet, megéreztem, hogy társaságra van szüksége? Vagy, egyszerűen csak én nem akartam ismét egyedül maradni? Ajkaimat összébb préselve nyúltam a pálcikákért és magam elé fektettem őket. Jobb az efféle gondolatokba nem belemerülni… még a végén nem tetszene a felismerés.
- Kissé problémás… - Hajtottam le a fejemet, kerülve a tekintetét. Mély sóhajt hallattam és elé toltam az ő evőeszközeit. - Ami azt illeti, a kelleténél csöppet durvább voltam az edzőteremben, amikor szóba került a faji hovatartozásom. - Megvontam vállaimat és az ablakára pillantottam. Gyomrom ökölbe szorult, hirtelen roppant fontosnak tűnt, hogy az ablak legapróbb karcolásait is megtaláljam. Tartottam tőle azt hiszi, ezzel akarom takargatni az erőszakosságot, holott nem így van… Vitathatatlan, veszélyes vagyok. Ha csupán egy pillanatra is meggyengül az akaraterőm, ha megingok… annak beláthatatlan következményei lesznek másokat tekintve. Ami engem illet, azon nem kell elmélkednem: ha nem is vetnek véget az életemnek, elzárnak. Ezek pedig a legszelídebb lehetőségek… Ölembe fektetett kezeim ökölbe szorulnak és végül, nagy nehezen csak visszafordítom arcomat vendéglátóm felé, mikor eljutnak hozzám szavai. - Valóban? - Őszinte mosoly villan fel arcomon, szinte kivirulva nyúlok a két pohárért és öntök beléjük a szakéból. - Igyekeztem, hogy finom legyen. Tessék. - Toltam elé a poharat mosolyogva és a sajátomért nyúltam. - Egészségedre. - Furcsa, hogy mennyire jól esik néhány kedves, udvarias szó. Belekortyoltam az italba és gyorsan le is nyeltem, égette a torkomat, de nem zavart az érzés túlzottan. Szedtem egy jó adagot a velem szemben ülőnek. Hátradőltem a széken és csöndesen fixíroztam a tányérokra halmozott ételt, majd kezembe vettem a pálcikákat és hozzáláttam az evéshez. - Neked hogy telnek a napjaid? - Pillantottam fel rá érdeklődőn.
3
Soul Society / Szívszilánkok
« Utolsó üzenet: írta Kitagawa Azumi Dátum 2018. Jún. 19, 23:34:43 »
Tedd túl magad a múlton. Aki azt mondja, ez könnyű, semmiség, téved. Még a legerősebb lelkeknek is megvan az a gyenge pontjuk, ami fájó sebet tép fel, s olyankor legszívesebben kiordibálná magából, ha tehetné.
Még mindig válaszokat kerestem. Mihez kezdjek magammal? Milyen célt találjak magamnak, most, hogy ő nincs többé?
Néha még most is elképzelem, hogy vajon ő mit mondana nekem egy bizonyos helyzetben, de lassan már erről is leszokóban vagyok. Fáj. Fáj, hogy csak úgy lelépett, és nem értem ennek okát. Hisz... hisz jó volt neki velünk, nem? Így kellett lennie. Muszáj ebbe kapaszkodnom, különben leesek.
Gyenge lennék? Igen, beismerem. Az vagyok, mert támaszkodtam egy olyan személyre, akiről az hittem, elég jól ismerem, akire rá mertem bízni még az életem is.
Már jó hatvan éve bent tartózkodtam a negyedik osztagnál. Egyedül Satoshi látogatott, miatta igyekeztem kitörni ebből a sötét állapotból. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, hogy aggódnia kelljen miattam akár egyetlen egyszer is.
De mégis miért függök ennyire másoktól? Miért akarok mindenáron kötődni valakihez? Miért érzem ezt a késztetést, hogy nekem gondoskodnom kell valakiről? Hogy valakit szeretnem kell?
A választ még nem találtam meg.
A társalgóban merengtem erről. Ott ültem a fotelben, magányosan, térdemet kisgyermek módjára átkaroltam.
De vajon tényleg jó nekem ez az élet, hogy egy hülye sérelem miatt mindenkit ellökök magamtól, még lelkem egy darabját, Shinjut is?
Tényleg ez a helyes út, ha nem mondom ki, mit érzek? De miért nem jönnek a szavak?
Úgy éreztem magam, mintha hatalmas üvegfalak vennének körül, amin nem tud áthatolni a hangom, hiába üvölt belül a lelkem. A vállam finom rázkódása jelezte, hogy mi készül bennem, mégsem bírtam kiengedni.

Nem lehetek ennyire érzékeny. Egy shinigaminak az érzelmek csak súlyos terhek, nekem nem lenne szabad, hogy ilyenem legyen. De mégis... Kensei és Shinju nélkül elveszettnek érzem magam. Még Mashiro hadnagy idétlen tréfái is hiányoznak.
– Elég... nem kellenek... könnyek – suttogtam halkan, szememet dörzsölve. Ki kell bírnom. Vissza kell őket fojtanom, erősnek kell lennem. Újraépíteni magam.
Ezen felindulásomból még a jobb alkaromon levő fáslit is letéptem, hogy jól látszódjon a könyökhajlatom fölötti szám.
Igen. Tisza vizet öntök a pohárba.
Ez már a huszadik próbálkozásom ennek elhatározására és be is tartására, ami azt illeti, de talán ezúttal nem mondok csődöt és lesz eredménye. Hallani akarom a zanpakutom hangját. Újra kapcsolatot akarok vele létesíteni, és vele együtt védeni azokat, akik fontosak nekünk.
4
Kohrihebi no Su - A jégkigyó fészke / Re:Edzőterem
« Utolsó üzenet: írta Watanabe Yuusuke Dátum 2018. Jún. 19, 22:44:22 »
Az Arkangyal újjászületik

Tisztában vagyok vele, hogy az előttem álló Férfi jóval erősebb Nálam. Az elmúlt években Ő sem volt rest, és láthatóan, érezhetően megtöbbszörözte hajdani erejét. Így van ez rendjén. Ha nem fejlődnénk az idő múlásával, lassacskán elgyengülnénk, és egyszer csak jönne egy hatalmasabb erő, ami elsöpörne, elpusztítana minket. Haladni kell a korral, erősebbé kell válni. Így működik az evolúció, nem számít, hogy milyen szinten, mindenhol ugyanazok az alaptörvények. A gyengét eltapossák, az erős azonban tovább él, és még erősebbé válik. Nekünk, shinigamiknak is erősödnünk kell, különben arra a sorsra jutunk mi is, mint a gyengék, én pedig nem akarok gyenge lenni, és nem is leszek. SOHA.
Biztos vagyok benne, hogy nem csak én mentem keresztül különféle borzalmakon, ami a gondolkodásmódomat, harcstílusomat, és úgy egészében véve, erőnlétemet, erő szintemet emelte, erősítette, hanem Yuke is. Ha nem így lenne, nem állna most itt előttem, igaz, én sem tudtam volna visszatérni a Sivatagból. Már rég egy hollow, vagy adjuchas testének, energiájának része lennék. A kezdő támadást nyilván csak egyfajta bemelegítő gyakorlatnak gondoltam. Egyszerű felvezetés, semmi több, csak hogy bemelegítsek. Rég volt már, mikor úgy isten igazából harcoltam. Az utóbbi időben többnyire ösztönszerűen, a puszta túlélésért küzdöttem, nem gondolva sem taktikára, sem különböző támadások kombinációjára, csak arra, hogy minél előbb végezzek az adott lidérccel, nehogy még több odacsődüljön. Egy shinigami ellen azonban más szituáció van érvényben. Ide több kell. Használni kell az eszemet, illetve az előrelátásomat, tudnom kell gondolkodni az ellenfél agyával. Tudnom kell előre a lépéseit, a válaszlépéseit, bár Yukével megmondom őszintén, nehéz dolgom van. Bár arra utasít, hogy vegyem komolyan, még a zanpakutoját sem veszi elő, a botjával tervez ellenem harcolni, ami végül is gondolom a katanája végső soron, bár biztosan nem tudom. Persze nem csalódom abban, ahogy támadásomat hárítja, remekül használta ki a lendületemet, és tolta tovább a kidout megidéző kezem, így természetesen a támadás nem tett kárt benne. Rendkívül csalódott lennék, ha másképp történt volna. Szusszanok egyet, mikor meglátom, hogy valamennyire mégis komolyan kell vennie Engem, és előhívja sétapálcájából a zanpakutoját. Elismerően húzok egyet számon és biccentek azzal egy időben, meg kell mondjam, van stílusa a Srácnak. Akárhogy is, a bot-kard harcát most felváltja a katana-katana elleni küzdelem, ez pedig sokkalta veszélyesebb és komolyabb, mint eddig. Magamról tudom, hogy főleg a Zanjutsuban, és a Kidouban vagyok jó, illetve, elég gyorsnak számítok, ha nem shunpozásról van szó. A helyváltoztató technikám gyorsasága még hagy maga után némi kívánni valót, de ezt igyekeztem eddig a kardforgatás, illetve démonmágia kiemelkedő szintre emelésével kompenzálni. Yukéről semmit nem tudok. Egyelőre annyit, hogy okos.
Yuke hanglejtése egyértelművé teszi, hogy vége a játszadozásnak. Ereje valószínűleg többszöröse az enyémnek, holott jómagam sem vagyok éppenséggel gyenge. Nyilván nem volt a legidőszerűbb a Fredonnal kapcsolatos kérdésem, de minél többet meg szeretnék tudni a múltról, ami segíthet majd a jövőben esetleg.
- Senkinek sem fogok könyörögni. Ha meg kell halnom, emelt fővel fogok, harc közben! - köpöm ki a szavakat immáron kissé feszültebb idegállapotban. Tudom, hogy hergel, azt akarja, hogy mutassam meg, mit tudok, illetve ez az egész csak amolyan mentális játék, ami arra szolgál, hogy elveszítsem a fejem. Nem fogom. Az egyenlő a halállal, én pedig nem tervezek meghalni. Legalábbis most biztos nem. Vannak lerendezetlen ügyeim.
Ennyit a szójátékokról. Meg acélozom akaratom, és koncentrálni kezdek, minden figyelmemet Yukének szentelem, feszülten figyelem minden porcikáját, hisz támadni készül, és biztos vagyok benne, hogy a legkisebb hibám is végzetes lehet. Fájdalommal kapcsolatos megjegyzésére nem reagálok. Tudom, hogy mi a fájdalom, bár az, amiben részem volt, sokkal inkább a büszkeségemnek fájt, semmint a testemnek, holott súlyos sérüléseket szereztem akkor, amikor az történt, mégis, inkább a büszkeségem volt az, amin csorba esett. ÉS MEG AKAROM TOROLNI! ÉS MEG IS FOGOM! Élvezettel fogom nézni majd ellenfelem haláltusáját, és nevetni fogok, igen. De legalábbis elégedett leszek.
Bár minden eshetőségre felkészültem, nem számítottam akkora lélekenergia-löketre, amit Yuke szabadjára engedett. Nem hazudok, egy pillanatra ledöbbentem annak erejét megérezve. Tán még kissé meg is ijedtem, de gyorsan rendezem gondolataimat, és tovább koncentrálok. Mégis, egy pillanatra megtörik koncentrációm, mert a belőle felszabadult raiatsu összetétele furcsán ismerősnek tűnik. Hasonlót érzékeltem Hueco Mundoban is, bár nem teljesen ugyanilyet. Lehetséges, hogy mégis igaz lett volna, amit Seireitiben mesélt a Daitenshi főhadiszállásán? Nehéz elhinnem, azonban ez valami kapocs lehet ahhoz a lényhez, ami engem elintézett Odaát. Ruházatának újraalkotása meghökkent. Nem tudom eldönteni, hogy csak a ruhája javította volna meg önmagát, vagy egész egyszerűen regenerálódott az okozott sérülésből, de az utóbbira tippelek. Ha ez igaz, a Tamachi Yukezo nevű teremtményt majdnem lehetetlen elpusztítani. Bár igaz, hogy mi shinigamik halhatatlanok vagyunk, viszont koránt sem elpusztíthatatlanok. Ez mindenkire igaz. Mindenkire.
Aztán egyszer csak eltűnt. Számítottam arra, hogy piszok gyors a Srác, de még így is meglepett, szemmel alig tudom nyomon követni mozgását, és hárítani a balról érkező támadását, amit csak azért sikerül blokkolni, mert csupán csak sejtettem, hogy onnan fog támadni. A több évtizedes harc, párbaj meghozta hatását, s nem csak erősnek mondhatom magam, hanem tapasztaltnak is..sajnálatos módon jelenlegi alkalmi Ellenfelem is. Lábamat kitámasztva tudom úgy blokkolni, hogy ne veszítsem el egyensúlyomat, mert a támadás nem csak hogy piszkosul gyors volt, de iszonyatosan erős is. Nem tudom megállapítani, hogy shunpot használ-e vagy csak simán ilyen gyors, de egy szempillantás múlva már a másik oldalról érkezik a következő vágása. Penge csattan pengén, ahogy sikerül megállítanom Yuke katanáját csupán néhány centire a nyakamtól. Ha nem lettem volna elég gyors, a fejem most a padlón helyezkedne el, a testem nélkül...viszont a következő támadását már nem úszom meg sértetlenül. Lehet egy shinigami, hollow, arrancar bármilyen erős, szembe kell néznie azzal, hogy a folytonos, folyamatos támadások között egyszer csak vagy nem tud időben reagálni, vagy gyengül koncentrációja, illetve fárad, és már nem lesz olyan gyors, mint előtte. Velem is ez történik, az utolsó támadása után egész egyszerűen elshunpozik előlem, de a következő pillanatban már támad is, amit megint csak úgy tudok elkerülni, hogy az utolsó pillanatban kicsit balra döntöm törzsemet, de nem vagyok elég gyors, és éles fájdalmat érzek jobb szemöldököm felett, ami biztos vagyok benne, hogy felszakadt, hisz érzem, hogy forró vérem arcomon folyik le, illetve a jobb szemembe is belefolyik, így nehezítve a látásom. Megpihenni még sincs időm, Yuke nem enged. Nem kegyelmez, helyes, helyes, egy ellenség nem tesz engedményt, hanem a gyengeség legelső kis jelét kihasználja, és kegyetlenül megtorolja. Csak így lehet tanulni, csak így lehet erősödni, meg ha túl éled. A felém rúgott katanája elől még csak-csak kitérnék, azonban az, hogy mögém shunpozik, és katanája felé lök, mondanom sem kell, hogy meglep. A lökéstől nem tudok időben reagálni, bár magam elé rántom Aokit, nem sikerül időben rendesen megtámasztanom a karom,  Yuke lélekölőjének pengéje sikítva, szikrázva szánt végig Aoki felületén, ahogy jobbommal sikerül kicsit bal felé eltérítenem a támadást, bár nem járok teljesen sikerrel. Túl későn reagáltam, és Yuke iszonyatosan nagy erővel és lendülettel érkezett, így Lélekölőjének pengéje egész egyszerűen beleáll a bal vállamba, és végigszánt rajta, mélyen megvágva azt. Felszisszenek a bevitt találattól és a szinte azonnal érkező fájdalomtól, de most nincs időm ezzel foglalkozni. Az érkező  szúrás elől egy shunpoval hátra ugrok, majd szusszanok egyet. A seb bár mély, de nem életveszélyes, később el lehet látni, ha lesz később.
- Semmi mást nem tanultam meg Hueco Mundoban, csak azt, hogy mindig van egy erősebb ellenfél. - mondom csendesen, miközben kezemmel kitörlöm a jobb szemembe csöpögött vért, ami a rúgás alkalmával szerzett sebből szivárgott. Ennyi lenne? Én csupán megkarcolom Yukét, Ő meg összever? Erősöndnöm kell. Nem szégyen, ha valaki gyenge. Az a szégyen, ha tudja, hogy gyenge, és nem tesz ellene. És nem félek segítségért kiáltani, ha úgy hozza a szükség.
Yuke ordibálása kicsit észhez térit. Igaza van. Alábecsültem a dolgokat. Nem Yukét, hanem a szituációt. Nem gondoltam, hogy komoly harc lesz egyből ilyen hamar, ezért pedig súlyos árat fizettem, de többször nem fordul elő. Egyel magasabb szintre kell vinni ezt a harcot. Yuke, mintha csak a gondolataimban olvasna - talán teszi is, ki tudja - feloldja zanpakutojának shikai állapotát. Innentől kezdve vége a bájcsevejnek. Mostantól harc van érvényben, bár eddig is az volt, csak én nem vettem komolyan.
Meg kell mondjam, igen tetszetős Yuke zanpakutoja a shikai alakjában. De így ilyen mutatványokra képes, bele sem merek gondolni arra, hogy bankaiban mit művel. Pedig ha így folytatom, valószínűleg az is bekövetkezik, de remélem nem. Kellemetlen harc lenne számomra egy bankait feloldott Yuke ellen. Meg sem próbálom az energiagömböket hárítani, egész egyszerűen kitérek előlük egy shunpoval. Nem ismerem Yuke erejének természetét, de egyet biztosan tudok. Azokkal az energianyalábokkal hatalmas hiba volna érintkezni.
- Ám legyen... - egyezek bele felszólításába, arcomon vad vigyor jelenik meg, miközben eldöntöm, hogy mit csinálok. Kinyújtom kardforgató kezem, majd katanámat hegyével a föld felé fordítom, és kimondom csendesen, bár jól érthetően kimondom a parancsszót.
- Bankai... - rég nem érzett energialöket ér el ennek hatására, amit szinte már régi ismerősként üdvözlök. Hueco mundoban nem volt alkalmam használni Aoki legerősebb formáját, csak még több hollowot és arrancart vonzott volna oda a töménytelen mennyiségű lélekenergia, ami most testemet befedi teljesen, így néhány pillanat erejéig Yuke sem lát, de azt érezheti, hogy a teremben a levegő fagypont alá süllyed, és a padló, és a falat végig megfagynak. Gyakorlatilag egy hatalmas jégkockát csináltam az edzőteremből.  Jobb szememből eltűnik az írisz, és a pupilla is, szemem fehére pedig azúrkékké változik, bal szemem ezzel szemben változatlan marad. Jobb karomon kézfejtől kezdve két, szintén azúrkék tetoválás futja körbe karját egymást keresztezve, egészen a vállamig, ahol összeérnek. Ezzel egy időben testem, hátam körül tűhegyes jégcsapok jelennek meg szárny alakban jobb és bal oldalon is öt-öt darab. Kezemben továbbra is Aoki alap katana alakja tetszeleg, ami bankaiban nem változik, csak shikaiban. Emellett gondolkodás módom is lehűl, sokkal inkább jellemző rám az, hogy hideg precizitással, tárgyilagosan gondolkozom, semmint egy forrófejű agyával.
Itt az ideje vissza támadni, de előbb, van egy kis dolgom. Lélekölőm sérült bal vállamhoz emelem, amiből még mindig szivárog a vér. Egészen közel rakom a pengét a sérült felülethez, szinte súrolja a sebet a penge, ami kékes derengésben úszik egy pillanatig, majd el is halványul rögtön. Nem gyógyítottam meg magam. A zanpakutom saját, eredetileg ellenségekre ható passzív képességét használtam saját magamon. Gyakorlatilag lefagyasztottam a seb körül lévő hajszálereket, hogy elálljon a vérzés. Ugyan a seb szét fagyott, és fáj, de nem vérzik, tehát nem gyengülök tovább., nem vesztek több vért. Óvatosan megmozgatom a sérült vállam, majd elfogadhatónak ítélem az eredményt.
Még egy utolsó apróság hiányzik. Lélekölőm pengéjét tenyeremre illesztem, majd elhúzom rajta, saját véremmel itatva a zanpakutot.
- A sárkény vére. - suttogom magam elé, szinte Aokinak a parancsot, mire  a pengét kék derengés veszi körül, és éléből lassan aláhulló kék folyadékcseppek kezdenek aláhullani. Sajátos zanpakutoval rendelkezem, aminek többnyire passzív képességei vannak, így jobbára nem ezzel támadok, hanem inkább asszisztál engem harc közben, pont úgy, ahogy szeretem. Ilyenkor jobb, ha tényleg figyel Yuke. Bár erősebb nálam, nem sebezhetetlen. És attól a pillanattól kezdve, hogy akár csak egyszer is megvágom, elkezdődik a játék a szervezetében.
Nemes egyszerűséggel támadom meg egy shupoval szemből, arra kényszerítve, hogy zanpakutojával hárítsa a támadásom. Ha így tesz, és pengével hárítja Aokit, akkor pár pillanatig egymásnak támasztva próbáljuk a másik egyensúlyát kibillenteni. Ezalatt az idő alatt egész egyszerűen a jobb oldali jégcsapszárnyból kilövök egyet Yukére közvetlen közelről, aminek, ha nem kerüli el, az lesz a vége, hogy egy harminc centis tűhegyes jégcsap felnyársalja. Ha a kitérést választja, utána ugrok, nem hagyok neki nyugtot a szusszanásra, de nem előtte jelenek meg,  hanem fölötte, és még egy jégcsapot küldök rá, a bal lábfejét megcélozva. Bár tudom, hogy takarékoskodnom kéne a reiatsummal, itt most az életem a tét, nem engedhetem meg magamnak, hogy kicsinyes legyek. Még el sem indul a jégcsap, már egy shunpoval Yuke jobb lábához érkezem, és egy alattomos alsó vágással a jobb combját célzom meg, amit ha eltalálok, és megvágom aktiválódik Yuke testében a Ryuu no Ketsueki első fokozata. Ezután hátra ugrok néhány métert, és lélekenergiát kezdek összegyűjteni egy kidouhoz. Arra alapozok, hogy ha Yuke affektálva van a Sárkány Vérével, ezzel a kidouval talán le győzhetem, bár erre vajmi kevés esélyt látok. Mutató ujjammal az előttem elhelyezkedő shinigamira mutatok, majd alig pár pillanat múlva ellövöm a kidout.
- Addig nem halhatok meg, míg bosszút nem álltam azon a valakin, aki elintézett, és elszakított a családomtól Yuke! ADDIG NEM HALOK MEG, HALLASZ?! - a második mondatot már ordítom, és igen, felfokozott érzelmi állapotban vagyok. Nem hagyom senkinek, hogy közém és prédám közé álljon. Addig nem halok meg, nem vagyok hajlandó, és nem is fogok!
- Hadou 45: Kohaku koutetsu! - kiáltom, majd szabadjára engedem a kidout, aminek folyamán majd' száz lélekenergia-penge kezd el szélsebesen szállni Yuke felé, hogy ezer apró darabra szaggassa. Nem tagadom, töménytelen mennyiségű reiatsut sűrítettem a támadásba. Ő mondta, hogy vegyem komolyan....

5
Küldetések / Re:Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Utolsó üzenet: írta Hirase Keisei Dátum 2018. Jún. 19, 21:29:07 »
Üdv.

Kicsit neccesek a határidő dolgok, de az 1-1,5 hét nem okoz gondot. Illetve azért vállal ilyesmiket, hogy jobb színbe üntesse fel magát illetve ismerkedés szempontjából. (Valodi indoka a lélekölöjével ápolt kapcsolata, meglátszik, hogy utálja lelkének egy darabját.)
6
Küldetések / Re:Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Utolsó üzenet: írta Mizushima Seiun Dátum 2018. Jún. 19, 21:07:07 »
Hahó!

Jelentkeznék Seiunnal.
Miért?
-imádja a természetet, a növényeket
7
Küldetések / Re:Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Utolsó üzenet: írta Aikyou Kaiya Dátum 2018. Jún. 19, 21:05:42 »
Én is jelentkeznék a küldetésre!

Az ok:

Kaiyanál ugyan nem látszik, de Yume elvesztése óta mély sebet és bűntudatot hordoz magában, ami részben motivációként szolgál a karakternek.

E-mellet Kaiya rendelkezik egy olyan sérüléssel amit szintén a múltban szerzett egy lidérctől. A lidérc miután alaposan legyengítette Kaiyat, lp szintje nem hogy lecsökkent de maradandó károsodást szenvedett. Reiatsuja nem működik megfelelően ami fájdalmas rohamokként mutatkoznak meg. Ha gyógyír-re nem is talál, de talán hátha lel egy megoldásra amin elindulhat, hogy meglelje a gyógymódot.
8
Küldetések / Re:Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Utolsó üzenet: írta Watanabe Yuusuke Dátum 2018. Jún. 19, 20:57:30 »
Jelentkezem! :o

És miért?
1. Suke imádja a természetet, minden alkalmat megragad, hogy közel legyen hozzá.

2. Úgy gondolhatja, hogy az erdőfürdőzés jótékony hatással lesz kissé megtépázott lelki világára.

3. Azért, mert jönni akarok a küldire...? :/ xD
9
Küldetések / Shinrin-yoku: Az erdőfürdő
« Utolsó üzenet: írta Matsumoto Rangiku Dátum 2018. Jún. 19, 20:45:44 »
SHINRIN-YOKU: AZ ERDŐFÜRDŐ

"A shinrin-yoku, azaz erdőfürdőzés során a természet közelsége ellazít és energiával tölt fel bennünket. Kutatási eredmények is igazolják, hogy ha egy ráérős séta közben minden érzékszervünkkel ráhangolódunk a minket körülölelő természetre, és a fák illóolajai felszívódnak szervezetünkben, az jó hatással van immunrendszerünkre, közérzetünkre, stressz-és energiaszintünkre.
Japánban számtalan természetterápiás központot alakítottak ki, de szerencsére közvetlen környezetünkben is élvezhetjük az erdő és a fák gyógyító hatását, amely a civilizációs és modern kori betegségek, illetve a stressz ellenszere lehet."


Mizushima Sango, a negyedik osztag rehabilitációs osztályán dolgozó tisztje ezúttal egy különleges kirándulásra invitálja Seireitei megfáradt shinigamijait. Rukongai békés, vadregényes területein tehetnek egy sétát a megfáradt lelkek, hogy a shinrin-yoku megtisztítsa őket és újult feltöltődést adjon a hétköznapok viszontagságainak elviseléséhez, illetve hasznos segítség lehet a múltban történt események feldolgozásához.

A shinrin-yoku egy mélylélektani folyamat, aminek az erdő ad megfelelő színteret, Sango pedig végigvezeti az elveszett lelkeket a sűrű, sötét, veszélyes bozótoson, hogy mindenki megtalálja az útját a saját békés kis rétjéhez. A természetterápiás erdőfürdő során a shinigami előbb-utóbb kénytelen leereszteni a védelmét és mélyre merülni saját lelki folyamataiban.

Arról azonban senkinek nem szóltak, hogy mélyen, a sötétben olyan szörnyek lapulhatnak, amire senki sincs felkészülve...

>> JELENTKEZÉS ITT, A TOPICBAN <<
a jelentkezéshez írjátok oda, miért vállalna el ilyesmit a karakteretek
✩ jelentkezési határidő: 2018. 06. 24. 20:00
✩ várható kezdés vasárnap este ✩


FONTOS TUDNIVALÓK
✩ kasztmegkötés: shinigami ✩
✩ LP megkötés nincs ✩
✩ maximum 5 fő ✩
✩ 1-1.5 hetes határidők ✩
✩ megértő leszek és kedves ✩
10
Város / Re:Soul Society .:. Tengerpart .:.
« Utolsó üzenet: írta Kitagawa Azumi Dátum 2018. Jún. 19, 13:46:34 »
Vizes kaland

Egy szép munkanap után jól esett ejtőzni egyet a tengerparton. Nem óhajtottam fürödni a vízben, ezért csak egy rövid ujjú pólót vettem fel, meg egy halászgatyát – nem vagyok az a kitárulkozós fajta, még így, szórakozás közepette sem.
A kardom kivételesen otthon maradt a szállásomon, nem állt szándékomban harcolni senkivel. Relaxálni vágytam, és erre a part tökéletes helyszínnek bizonyult. Leheveredtem közel a vízhez, hogy halljam annak megnyugtató moraját, s lehunytam szemem.
Elképzeltem, ahogy a hullámok lágyan körbeölelnek, én pedig hagyom, hogy magukkal sodorjanak.  Szerettem a vizet. Mindig is kötődtem hozzá valahogy, az életem minden területén megjelenő, állandó elem a víz.
Nem csoda, hisz eleve a tenger mellett nőttem fel, amit soha nem cserélnék másra. Semmit sem bántam meg, és mindent ugyanúgy csinálnék, ha újra kéne kezdenem. Újra Kazumát választanám.
Merengésemet hirtelen az oldalamba nyilalló fájdalom, majd az ezt követő tompa puffanás szakította félbe.
– Mi a... – Azonnal ülőhelyzetbe tornáztam magma, hogy lássam, mi történt körülöttem. Az illető nagy szájjal szidott engem, mintha én tehetnék bármit is arról, hogy nem érzékelte a reiatsumat.
Hacsak nem sima lélek, mert akkor még elnéző leszek, hogy nem vett észre.
– Először is, miért nem próbáltál meg érzékelni engem? Másodszor... nézz a lábad elé, és harmadszor: tegezni egy vadidegen hölgyet nem kis bunkóság a részedről, te kis taknyos... – feleltem hűvösen, mindenféle érzelem nélkül. Komolyan nem értettem a viselkedését, normális lélek először körül néz, aztán szalad, mint egy őrült a víz felé. Na, mondjuk az én felfogásom szerint.
 – Mentség? Még kérded? Te nem néztél körül, ez egy tengerpart, és nemcsak a tiéd, hogy ily nagy szavakkal dobálózz. Melyik osztaghoz tartozol? – Ha tizenegyes, akkor aláírom, ők nem az illemtudásukról híresek.
Oldalak: [1] 2 3 ... 10