Üzenetek megjelenítése

Ez a szekció lehetővé teszi a felhasználó által írt összes hozzászólás megtekintését. Vedd figyelembe, hogy csak azokba a fórumokba írt hozzászólásokat látod, amelyekhez hozzáférésed van.


Üzenetek - Hoshi Kazumi

Oldalak: [1] 2 3 ... 18
1
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Máj. 24, 22:13:52 »
Kicsikét elszontyolodott picikéje beszámolóján. Nem akart sem erősködni, sem siettetni az emlékezését. Tudta nagyon, remek kezekben lesz, ettől még bántotta, ennyire hiányosan képes csak felidézni múltját Nono chan. Ennek ellenére igyekezett nem begubózni a sötét sarkocskájába, bár esélyt sem adtak rá. Nagyobbik csöppsége találta meg újabb kérdéssel, amire széles mosollyal válaszolt.
- Lélegzetelállítónak! Igaz, még aprócska szeletéhez volt szerencsém. Összehasonlítani sem tudom az itteni világgal. Átjárja minden egyes apró összetevőjét a nyers energia! Hihetetlen érzés! Bizsergető! Felvillanyozó! – Dörzsölte meg karjait izgatottan. Szinte libabőrös lett, ahogy felidézte első találkozását a kedves bolygóval. - Szerintem tetszeni fog, Nono chan! – Bólogatott nagyon szorgalmasan. Vele ellentétben sokkal kevésbé ismerték a mágiát adó energiákat. Fogékonynak fogényak voltak rá, hiszen bizonyították a porond, vagy milyen mester ellen. Eszébe is jutott, hogy ezt a lemaradásukat még nem orvosolta, pedig megfogadta tart nekik kicsike gyorstalpalót a lélekenergiáról, használatáról, érzékeléséről. Mindezt nem ártott volna azelőtt, hogy magukra hagyja őket. Nyugodtabb lenne, ha tisztában lennének ezzel a képességgel.
- Még valami! Sok-sok csavarral kapcsolódik ide! – Hadonászott kezével, mert nem szerette volna elejétől kezdődően elmagyarázni, miként lyukadt ki itt. - Emlékeztek még a lélekenergia labdára, amit mutattam nektek? – Hajolt kicsikét előrébb, ne hozza egyikükre sem a szívinfarktust azzal, hogy tenyerébe egy aprócska kavargó energia gömböt idéz. - Szeretném nektek megtanítani! Pontosabban mesélni nektek a lélekenergiáról, használatáról és fontosságáról! – Engedte az aprócska gömb szépen fokozatosan eltűnjön kezéből. - Valamelyik délután kimehetnénk hozzátok, kicsikém? Gondolod ott meg tudnánk csin…vagy Atreia-n? Bár az energia nem tudom rátok miként hatna. – Morfondírozott hangosan a lehetőségek számba vételével. Persze egy idő után, segélykérőin pillantott fel tündéri fiacskájára. - Nagy területre lenne szükségünk, ahol senkinek sem eshet baja és magatokban sem okoztok kárt. – Próbált neki segíteni, körülbelül miféle gyakorlóterületet kellene keríteniük.
A hatalmas kókusz tördelés közepette, azért iparkodott továbbra is érthetően, vagyis inkább nyomon követhetően fogalmazni, amikor vörös tudósról, otthonáról, valamint dzsinnekhez fűződő kapcsolatát érintették. Nagyon édesnek találta, ennyire lelkes és kíváncsi Nono chan, de próbálta nem elragadtatni magát, hogy a végén senki se tudja éppen miről fecseg.
- Nem, nem fáj! – Emelte fel a karját, amin haloványan kirajzolódott két fonalra emlékeztető szál, mely csuklóján díszelgő mintából veztett látszólag a végtelenbe. Az egyik élénkvörös, míg a másik kékesszürke fénnyel derengett. - Olyanok akár a láthatatlan szalagok! Összekötnek minket, érezzük rajta keresztül egymást, de nem lehet fizikálisan bántani. – Nyúlt át néhányszor a szalagokon. Nem lehetett megfogni egyiket sem. - Szerintem mindenkinek van ilyen, csak nem látjuk. Elvégre sokszor mondjuk azt: kötődünk egymáshoz. – Engedte, hogy picikéje ismerkedjen a mintájával. Sejtette ezzel a lépésével már felhívta magára vörös óriás figyelmét. Mindezek után még az isteni nevét is többször ismételték egymás után. Meg sem lepődött hamarosan érzékelte feléjük közeledni. Csendesen elmosolyodott a felfedezésén, de nem szólt róla. Tündéri csemetéje épp eléggé gondoskodott róla, legyen mivel foglalatoskodnia.
- Igazából, ránk van bízva, mennyire szeretnénk hivatalosak, tiszteletteljesek, ünnepélyesek lenni. Lényegében elengendő a nevét kimondani. Azonban… – Tette fel játékosan mutatóujját. - … úgy vélem némi süteménnyel mindig honorálható fáradozása. – Kacsintott rájuk széles mosollyal, mielőtt csendesen felállt és az erkély irányába indult. Mire megjelent a vörös bundás maine coon, addigra már ki is nyitotta számára az ajtót.
- Azt hiszem az érintettnek is akad hozzáfűzni valója a témához. – Karba tett kezekkel figyelte a csendes nyervantással bevonuló Akaji cicát. Engedte minden úri macskaságával a kanapéhoz andalogjon, hogy fogadhassa hű hívei üdvözléseit, majd bezárta az ajtót és maga is visszasétált csöppségeihez.
A nap sztárjaként belejtett vörös cirmost az ölébe vette, míg úgy nem határoz, másik alakban szeretne lenni, vagy ténylegesen hozzászólna a történésekhez. Addig nagyon szívesen vakargatta a füle tövét és hozakodott elő személyes kérésével. Nagyon boldoggá tették a gyerekek, ilyen könnyedén fogadták, egyenesen felajánlották segítségüket a két érintett fiatal lányka szemmel tartásához. Hihetetlen büszke volt rájuk az önzetlenségük miatt! Hát, még azért, ilyen élénken érdeklődtek utánuk!
- Pontosan még én sem tudom. Annyi bizonyos egy pecsét. Valamilyen sárkány elmékeit, talán erejéből zártak az ő és ikertestvére lelkébe. – Lepillantott az ölében dörgölőző cirmosra. - Megmutatott egy visszatérő álmát, amit tovább adtam Ninurta-nak, hátha rálel a személyazonosságára. Hol tartasz a nyomozásban? – Nyomta hozzá saját orrát, kicsikét piszézzenek. Hajlamos volt elfelejtkezni róla, éppen társaságban tartózkodnak, nem éppen macskát dögönyöz és furán festhetnek.
- Jól értettem mindkét szülő halálisten volt. A kicsike lány testvére, pedig lebetegedett az idegen erőtől. Túl sok egy gyermeknek. – Sóhajtott egyet, mert abban mélységesen egyet értett, ilyen fiatalon lehető legtávolabb kéne tartani a fegyverektől, öldökléstől, egyáltalán a katonai életformától. Viszont a testükbe zárt sárkány miatt hamar erőssé kellett válniuk, hogy ne szabadulhasson el. Másrészt önvédelmet is kellett tartaniuk, ha esetlegesen épp ezért rontanának rájuk.
- Én sem támogatom a gyerekek kiképzését. – Simogatta meg tündéri kicsi lánya buksija tetejét. - Abban egyet kell értenem a szülőkkel, hogy a gyerekek érdekében meg kellett tanulniuk uralni a saját erejük és azt, miként védhetik meg önmagukat. Erőssé kellett válniuk, hogy a bennük lakozó erő, ne vehesse át az irányítást! A szülők szempontjából azt is elképzelhetőnek tartom állandó rettegésben élnek, mikor támad rájuk ez a sárkány. – Felszusszant, mert tudta minden egyes nappal növekszik ennek a lehetősége, vagy annak, valamelyik gyermek állapota még tovább romlik.
- Ettől még nem tartom helyes döntésnek egy katonai szervezetre hárították a felkészítésüket és nem gondoskodtak sem a pecsétről, sem a sárkányról. Halálistenekként meg volt rá a kapcsolatuk és eszközük egyaránt! – Kissé elkomorodott arca, mert neheztelt a szülőkre. Nem érezte megadták a kellő támogatást, szeretetet és törődést, amit ezek a lelkileg és testileg egyaránt meggyötört gyerekek érdemeltek volna. A szülő legfontosabb feladata, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a gyerekei boldogulásáért. Próbálta magát nyugtatni azzal, nem ismeri a körülményeket, teljes történetet, még is a tény, hogy az a szörny még a kicsikben van és az egyikük belebetegedett túlságosan felbosszantotta. Tagadni sem tudta, kifejezetten hálás volt Tabby-ra terelődött a beszélgetés, bár az ő esetében sem nevezhette magát cseppet sem nyugodtnak. Hatalmasat szusszant, miközben a két ükikéje arról tanácskozott, vajon a lázadó lányt találhatták meg.
- Félre ne érts! Mindenképpen ez lenne a cél, kincsem. Egyszerűen óvatosnak, körültekintőnek szükséges lennünk! Nem szeretném, ha Tabby úgy érezné, egyik fogdából a másikba kísérjük! Otthont szeretnék neki adni, nem börtönt. – Mosolygott rá csöppségére, ne legyen ennyire nekikeseredve.
- Tiéteket, kincsem. – Válaszolt a tőle telhető leghiggadtabban, majd pillantott le a vörös csíkos cicára, legyen úri kandúr és avassa be a részletekbe Nono chan-t. Az ő figyelmét eleve lekötötte a tényfeltárásban előre szaladó tigris fiacskáját. A lélekfalók felemlegetésére, pontosabban az esetleges megszállás felvetésére finoman kicsikéje vállára tette kezét, hogy jelezze, picikét legyen tekintettel a hugocskája érzékeny lelkére.
- Ne szaladjunk ennyire előre! – Simogatta meg a vállát, mielőtt eléri, hogy Nono chan duvadként ugorjon ki az ablakon. - Nem éreztem rajta semmi szokatlant. Tisztán emberi, majd arrancar lélekenergiája volt. Igaz az előbbit szinte alig érzékeltem. – Mosolyodott el kínosan. - Annyit tudok mondani, hogy apró karkötőt viselt, ami lefedi a lidérc lélekenergiáját és kinézetét. Valamiféle ügyes álcázó berendezés. Van sejtésed, mi lehet, kincsem? – Nézett egyenesen nagyra nőtt pöttömkéjére. Remélte nem azt a választ fogja kapni ez kukacocska technológia.
- Egyértelmű, kincsem! Mindenképpen személyesen szeretnélek bemutatni titeket egymásnak! – Fűzte hozzá határozottan véleményét. - Az iskolát gondolnám a legkézenfekvőbb választásnak. Ott kevésbé érezné magát Tabby sarokba szorítva és amúgy sem csavargós lány. Azaz érzésem iskolából mindig egyenesen haza megy.  – Sóhajtott fel csendesen. - Utána tudnál nézni hanyad éves lehet, Ryo chan? Ha jól emlékszem…hmmm… - Mélázott el egyetlen pillanatra. - Aki…Akiya…Akiyama Fufufu…- Csettingetett az orra előtt. Kénytelen volt rémes memóriájára hagyatkozni, mivel képessége már nem tudott segítségére sietni. - FUMIKO! – Pattant egyet hirtelen, ahogy eszébe jutott. - Akiyama Fumiko a neve. – Húzta ki magát büszkén, végre kibogozta a lényeget. Az öröme pedig tovább fokozódott, miután ükikéje újabb dologgal hozakodott elő, amit szeretett volna tisztázni.
- Édesem! – Nézett rá elképedten. - Nem örökölted a képességem? – Szandított felé összeszűkült szemekkel, majd elnevette magát, véletlen se vegye faggatásnak a megjegyzését. - Ez lett volna a…- Pillantott le a halomnyi papírra. -…nos a rengeteg dolog közül az egyik, amit szerettem volna még megtárgyalni veletek. – Csapta össze a tenyereit munkára készen. - Támogatom, sőt kérni szerettem volna ezt a megoldást. Hideg rázta a gondolattol egyedül hagyjalak a házban, kincsem! – Borzongott bele ténylegesen a szörnyű képbe nincs mit ennie, elromlik a lámpa és sötétben kell lennie, vagy rátámadnak a kukacok, vagy lidércek garázdálkodnak a közelben.
- Másik a gyámságod, kincsem! Átadnám a bátyusodnak. A házzal egyetemben. – Pillantott rájuk felváltva. - Rátok hagynám a lakást, autót, motort, Neo-t, mindenemet, ami csak van. Tudom, hogy vigyázni fogtok rá és megbecsülitek. – Húzta magához oda mindkét kicsikéjét, hátha nem érzékenyül el végérvényesen. - Még valami! Szeretném, ha Nacchan-nal tartanátok a kapcsolatot! Nála jobban senki sem tud megvédeni titeket a sajtótól, nyilvánosságtól és hivatalos ügyintézésben is remek tanácsadó! Kértem, hogy segítsen nektek, de ti is hívjátok, ha bármi történne! Aztán ott van Ricchan és dédapátok! Hozzájuk is fordulhattok, bármivel! Üknagybátyátok már arról faggatózik, mikor költöztessen titeket Dániába! – Nevette el magát. - Nem hagy titeket magára a család, rendben? Bátran keressetek mindenkit! – Nézett rájuk hatalmas szemekkel, hogy adjanak neki valamiféle megerősítést.

2
Karakura / Re:Herceg(nő) rablás Karácsonykor
« Dátum: 2018. Máj. 23, 23:17:20 »
Figyelmesen hallgatta vörös tudós meséjét a családjáról, pontosabban az isteni örökségéről. Érdekesnek találta, hogy képes találkozni ennyi teljesen különböző jelenség. Miként kerülhet Napisten az Alvilágba, vagy éppen lesz a pusztítás és vihar ura. Nagyon különösnek találta ezt a kettősséget, de pont emiatt látta igazinak, vagyis olyan valódinak! Elvégre mindennek jó és rossz oldala van. Akadnak átmenetek a két végpont között. Gyakran megesik az egyikből a másik felé haladunk, ami nem feltétlenül jelenti teljesen jóvá, vagy rosszá változunk. Az élet elvégre egy folyamat, tehát elkerülhetetlen változzon. Kifejezetten kedvelte ugyanígy van ez az Istennek is. Nem pusztán a jellemük, hanem a betöltött szerepük is formálódik az idők során. Ennek persze lehet következménye a személy is, aki birtokolja. Minden mindennel összefügg, ahogy hatása is ugyanekkora.
- Ah! – Kapta fel fejét egyetlen ponton a történetnek. - Segítettél nekünk? – Mosolyodott el. - Semmi sem fekete és fehér! – Csóválta meg fejét enyhén. Csodálatosnak találta, hogy annak ellenére, amit tettek vele, még a segítségükre sietett, ráadásul a tudás kulcsát adta a kezükbe.
- Köszönöm a fajtársaim nevében is, Ninurta…hmm…hogy nevezik nálatok az Istent? Mármint, milyen megszólítást használnak? – Pillantott fel kíváncsian. Jelen pillanatban szeretett volna tiszteletteljes halandóként köszönetet mondani. Ehhez szüksége volt rá, rangjának megfelelően szólítsa meg.
Lelkesen raktárazta el buksijába az információkat, ezért picikét meglepődött, visszakérdeztek az isten formával kapcsolatosan. Hirtelen nem tudta mit kéne mondania. Enyhe bambasággal pislogott maga elé, mielőtt nagy nehezen kibökte, mindegyik változat érdekelné. Ténylegesen kíváncsi volt, mivel jár vörös óriás számára.
- A düh, fájdalom, keserűség mindig erősebb, hevesebb érzés. Könnyebben kerül felszínre, főleg, ha valaki épp ragadozó természetű. – Jelentette ki teljes lelki nyugalommal. - Lehet az isten is ott van olyankor benned, csak sosem használtad, ezért nem tudatos. – Köszörülte meg torkát, hogyan kéne megfogalmaznia mire gondol. - Emlékszem arra, amit olvastam nem régen! Az ősi isteneket gyakran nevezték szörnyeknek. A kettő nem vált el élesen egymástól! Mi van, ha nálad is erről van szó? Elvégre Ninurta nem kicsikét régi isten! Lehet egy és ugyanaz a kettő! Egyszerűen csak meg kell találnod a szörnyben az istent és fordítva! – Ütögette hatalmas elmélkedése közepette ajkát. Nem hangzott akkora nagy butaságnak, bár nem tudta ténylegesen mennyire az. Sokkal kevésbé volt művelt, főként az isteneket érintő kérdésekben, mint vörös óriás.
- Épp a Nap miatt? – Tárta szét karjait enyhén. - Az előbb említetted, te már nem voltál ténylegesen Napisten, de mi van, ha ez így köszön vissza? Elvégre a Napnak sokkalta több köze van a szárazsághoz, forrósághoz, mint a nedvességhez! – Pislogott felé hatalmas szemekkel. Elvégre vörös óriás minden egyes látható és érzékelhető jellemvonása az égi testről árulkodott. A bőre színe, haja színe, természete. Valamiért egy szavannai sivatagra emlékeztette a tűző nappal az égen. Nem épp a rossz értelmében, mert kicsikét sem találta szenvedésnek a látványát, épp ellenkezőleg. Ettől még, nagyra nőtt dumbó fülekkel hallgatózott a fehér cica isten meséjére. Hatalmas erőket mozgósított ne kommentálja minden mondatot követően az eseményeket. Mindössze arcára ült ki tömör véleménye. Főként az említett istennő felmerültével. Nem kicsikét hörcsög arccal rándult be szemöldöke, mert hosszasan tudta volna kifejteni, micsoda rémes nőszemély, de megtartotta magának véleményét, vagyis szépen belefojtották. A rémes horror hirtelen háromszázhatvan fokos fordulatot vett. Nem kicsikét vörösödött bele az őt érő részletbe. Enyhén összébb is húzta magát, ne látszódjon túlzottan zavara.
- Tessék! – Csattant fel egyetlen szó hallatán. - Azt mondta méltó akartál lenni! És még engem dorgálsz le, Ninurta Ra’im Zerim?! – Fordult vele szembe, hogy morcosan arcába tolhassa mutatóujját. - Te! – Bökött még egyet felé határozottan. - Miért gondolod, hogy ne lennél hozzám méltó?  – Hajolt egészen bele az arcába durcás ábrázattal, majd megadóan felsóhajtott. - Úgy tűnik, ebben már egyenrangúak vagyunk. – Csóválta meg fejét, majd huppant vissza eddigi helyére. Nem akart ebből hatalmas vitát szítani, inkább aranyosnak találta. Amennyire ragaszkodtak és bíztak a másikban, épp annyira gyanakodtak önmagukban. Remélte együtt ki is evickélnek ebből, bár a tervezésbe nem nagyon tudott belemerülni, mert egy mormogó vörös macska foglalta be a vállát.
- Elképzelhető. – Mosolyodott el, ahogy a neki döntötte saját kókuszát. - Még nem tanulmányoztam viharisten esőt, de majd nagyon szorgalmasan kémlelet az eget, mikor látok morcos cica felhőket! – Tette hozzá játékosan. Majd nem elnevette magát, mert muszáj volt elképzelnie az egész jelenetet. Azt gondolta rajta kapták valamin mulat, ezért kaptak fel ennyire hirtelen. Azt sem tudta, mi történik, így halk nyikkanással pislogott, miközben már az ágak között pattogtak egyre feljebb.
Némi tanácstalansággal nézelődött felfelé, maga köré, éppen mi fog következni. Feltűnt számára egyre több felhő gyülekezik az égen, amire felvont szemöldökkel nézett vörös óriásra, mire készülődik ennyire. A kérdése pedig még gyanúsabbá tette a helyzetet.
- Épp annak mondod, aki kétezer év alatt már mindenhogy nézett ki? – Pislogott hatalmas szemekkel vörös tudósra. - Az életeim megtanítottak rá, hogy nézhetünk ki akárhogy, ha a lelkünk, személyiségünk nem változik. A hihetetlen megnyerő és garantáltan életveszélyes sármodon túl, épp a jellemed szeretem a legjobban! Amíg tudom, hogy te vagy a külső mögött, addig nem zavar! – Jelentette ki teljes határozottsággal. Azt nem garantálhatta nem lepődne meg egy-egy váratlan kinézet látványától, de miután megemésztené kivel társalog éppen, már nem jelentene számára problémát. Legalábbis eddig nem szembesítették olyasmivel, ami ezen változtatott volna. Gondolatait igazolva, pedig szépen el is tátotta száját vörös tudós újdonságán. Hatalmas erőkkel mutogatott a hófehér, tollas szárnyaira.
- MADÁR! MADÁRKA SZÁRNYAK! – Kapaszkodott fel a vállára, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. - E…ez? – Pislogott sűrűn. - Hány garnitúrát rejtegetsz még a zsebedben? Nem lehet véletlenül a bűvészek istene is vagy? – Bökdöste meg megjátszott sértődöttséggel az arcát. Ennek köszönhetően eleinte észre sem vette már nincsenek a fa ágán, hanem a levegőbe kerültek. Akkor nézett körbe, amikor egyre inkább érzékelte az arcába csapódó szellőt. Több sem kellett, hogy kíváncsi gyerekként fürkéssze körbe az egész horizontot. Fent is, lent is nézelődött, amennyire csak tudott. Ehhez természetesen vörös tudóst használta kapaszkodónak. Arra se volt rest, hogy feltornázva magát a vállára kukkantson maguk mögé.
- Ez fantasztikus! Szabadság! – Tárta szét a karjait vidáman. Valami egészen megfoghatatlan, leírhatatlan érzés járta át. Úgy érezte az övé az egész világ és senki sem állja az útját. Azt teheti, amit csak akar! Mindent láthat, elérhet! Senki és semmi sem tartja vissza! Nincsenek rajta béklyók!
- Ígértél egy repülést! – Magyarázat nagyon kitartóan. Fogalma sincs miért, de kedve támadt hozzá. Menni céltalanul a végtelen kék, vagyis épp felhős égen. Nem, mintha bármiben is visszavett volna az érzés csodájából!

3
Karakura Town / Re:Karakura Town utcái
« Dátum: 2018. Máj. 15, 21:22:43 »
Süni szelidítés *-*

Teljesen elképedt a kicsike lány reakcióján. A neve, esetleg beceneve visszamondásától halálra váltan pillantott rá. Minden erejével rajta volt, ne tátsa el száját hitetlenkedése közepette, ugyan mi lehet a riadalma mögött. Egyáltalán, miért kérte felejtse el, hogy hallotta. Kérdések egész hada sorakozott fel kókuszában, ami azt akarta makacsul kideríteni, ugyan mi az oka, ennyire fél a névtől, ami elsőként jutott eszébe, tehát nem csak ragaszkodik hozzá, egyenesen a személyisége részét képezi. Neki is remek szokása volt meggondolatlanul Kazumi-ként bemutatkozni. Még is csak édesanyjától kapta! Az eredeti neve! Hiába foglalták szerződésbe, nem tüntetik fel az adatlapján és akár közszereplés, akár magánélet nem veszi elő. Saját magánélete védelmében hozta, néha még is bosszantó tehernek érezte. Kizárólag a szűk baráti, illetve családi köre ismerte. Otthon nevezhették így, véletlen se jusson rajongó, vagy a média fülébe.
Hálát adott az igen kevéske türelmének kibírta faggatózás nélkül, ugyanis Tabby chan magától avatta be a részletekbe. Nem hangzottak valami fényesen. Attól örökbe fogadták, vagy gyámjai lettek, még nem kéne az egész személyazonosságát ágy alá seperni. Nem értette, miért ne használhatná saját nevét! Esetleg tragédia, vagy családon belüli ellentét a szülei és nevelői, netán rokonai között megmagyarázná ezt az ellenséges, elutasító, kirekesztő hozzáállást. Arra viszont nem mentség, hogy a gyerekre kényszerítenek valamit, aminek lényegében ártatlan elszenvedője. Sosem foghatta fel, hogyan képesek egyesek a gyermeken bosszút állni, vagy épp rajta levezetni a feszültséget.
Ezen a ponton gyorsan befékezett. Mély levegőt vett, mielőtt felhergelné önmagát. Nem loholhatott túlságosan előre, hiszen még meg sem tudta a titkolózás, rejtegetés valódi okát. Megeshet teljesen más miatt döntöttek így. Nem lenne szép saját következtetései miatt kelne ki önmagából, főleg, hogy ennyire rémült a mellette ücsörgő lány.
- Ezek szerint örökbe fogadtak? – Fordult enyhén felé. Nem akarta elvetni a sulykolt, úgyhogy szája elé emelte mutatóujját. - Megígérem, kettőnk között marad a neved! Sőt, elárulok neked én is egy titkot! Igazából Kazumi-nak hívnak! Nekem sem szabad használnom a nevemet! Kvittek vagyunk? – Tartotta elé a kisujját. - Megtartjuk egymás titkát? – Mozgatta meg az ujját, hogy szorítsa meg a sajátjával. Cseppet sem bánta beavatta ebbe a részletbe. Kicsikét bűntudata volt, hiszen a visszavonulásával akkora tétje már nem volt annak, kicsoda tudja meg nevét, ettől függetlenül még nem szívesen árulta el mindenkinek. Választhatott, akkor azokat avatta be, akiket a sztárvilág berkein kívül ismert meg és kifejezetten szimpatikusnak talált.
- Tényleg? – Fordította enyhén oldalra fejét a kedves bókra, milyen szép hangzása van nevének. - Ez a művésznevem! Lényegében a Kazumi rövidítése! A tenger írásjeleit használtam hozzá, mert a szülővárosomra emlékeztet! Közel volt az óceán, amit a mai napig nagyon szeretek! – Néhány pillanatra elkalandozott az emlékei között. Hallotta a tenger zúgását, látta a kéklő hullámokat és érezte a homok csiklandozza talpait. Megunhatatlan, gyönyörű látkép volt. - Jártál már az óceánnál? – Hajolt izgatottan előrébb, majd gyorsan visszahúzódott. Próbált féket tenni izgágaságára, nehogy ezzel fokozza a riadalmát, ami nem nagyon akart csökkenni.
Aggódott érte, ezért újabb kísérletet tett, hátha közelebb kerülhet a szülei, nevelői, gyámjai, gondviselői eléréséhez, vagy legalább Tabby chan hazajuttatásához. Nagyon reménykedett, ám az érkező válaszoktól elképedten kapott szívéhez. Cseppet sem volt rendjén ekkora lánynak nincs mobilja, de még csak a gondviselői elérhetőségei sincsenek nála. Kezdett erősen mocorogni benne a tolvaj tigris anyuka, aki hazaviszi a kicsike lányt, aztán rárúgja nevelőire az ajtót, ugyan mit képzelnek magukról. Legalábbis csodás jelenetnek látszódott kókuszában. Kár, hogy sejtette, odáig működne, elvinné Tabby chan-t, aztán azon agyalna, mihez kezdjen a helyzettel.
Gyorsan el is hessegette a gyerekrablás lehetőségét. Arra koncentrált, kicsikét megnyugtassa a lányt, vagy legalább oldhasson a szorongásán. Saját példájából tudta, jobban esett neki, amikor beszélgettek vele, mint rángatták ide-oda és közölték, majd helyette megoldanak minden gondot. A megértés sokkal fontosabb, mint a tettleges segítségnyújtás, amivel jobban ráijeszthet szegénykére. Ezért nyújtotta felé a kezét, hogy jelezze, mellette van, tényleg komolyan beszél.
Már kezdett örülni, amikor Tabby chan emelte a karját, de hála a lepcses szájának, meg is torpant tőle a kicsi lány. Mély levegőt vett, milyen mentő magyarázkodással álljon elő, ne bújjon el teljesen, amikor legnagyobb döbbenetére a lány ajánlotta fel, megmutatja a félelme kiváltó okát. Hirtelen köpni-nyelni sem tudott, csak némi rendszer újraindító pislogást követően bólogatott szorgalmasan. Jobbnak látta, ha ki sem nyitja száját, mielőtt elveszi a bátorságát megjegyzésével.
Nem sejtette a döbbenetét lehet fokozni, de az előtte lejátszódó eseménytől elkerekedett szemekkel és enyhén eltátott szájjal ácsorgott. Hirtelen változott meg a lány lélekenergiája, mármint egyrészt tökéletesen érzékelhetővé vált, másrészt cseppet sem emberi volt, egyenesen arrancar-ra hasonlított. Erről árulkodott az egyenruháját felváltó fehér ruhája. Sejtette most szörnyen meg kellett volna ijednie, hiszen lelkeket fogyasztanak, vagyis épp önként jelentkező vacsorára. Viszont, azzal is tisztában volt, hogy az előtte megszeppenten, félénken összehúzódó lány, így is emberinek látszódott. Nem egyszerű lidérc volt, aki mindenkire rárontott. Mindezek tetejében a lélekenergiája sem kavargott fenyegetően. Inkább hasonlított egy elárvult gyerekre, aki szégyenli önmagát és bizonytalan a környezetében. A kérdésére már egyesen felsóhajtott és oldalra billentett fejjel mosolyodott el. Legszívesebben jó alaposan megölelgette volna.
- Igazán bátor vagy, hogy ezt meg merted mutatni. Nagyon köszönöm! Igyekszem meghálálni a bizalmadat! – Guggolt le elé. Nem lopakodott közelebb, nehogy fenyegetésnek vegye. Kicsit furán csengett gondolataiban, elvégre épp fordítottan viselkedtek. Jobban hasonlított egy cserkésző vadászra, mint űzött vadra. - Tartom a szavam! Ha tudok, segítek neked! – Bólogatott nagyon szorgalmasan. - Akkor…elárulod, mi a baj? – Nyújtotta enyhén előre a nyakát, ne legyen túlságosan erőszakos a kíváncsiskodásával. Majd nem orra esett, miután beavatták a részletekbe. Picikét elveszett a reakciók sorában, mert egyrészt nevetségesen hangzott, mindössze éhes, másrészt ijesztően, ha belegondolt egy arrancar éhes, viszont a szavakat összetéve Tabby chan-nal, már inkább sajnálatot váltott ki belőle. Szegény lány teljesen összezavarodott, mivel ember szeretett volna maradni, miközben a szervezete lidércként lázadt ellene.
- Várj! – Tartotta fel kezét időnyerés céljából, hogy összeszedhesse saját kusza gondolatait. - Miért ne vadászhatnál? Miért nem szabad? Az emlékeid, hogy kapcsolódnak ide? Attól tartasz az emlékeid miatt elveszted az önkontrollod? – Erősen rohant az orra előtt elhúzott fonalak után, viszonylag összerakosgathassa a darabkákat. Ekkor jutott eszébe, milyen könnyedén beszél erről, miközben potenciális táplálék. Nem szerette volna, ha Tabby chan bolondnak nézi, bár nincs kizárva ez a lehetőség sem.
- Ah! Miattam ne aggódj! – Legyintett egyet. - Van egy csodálatos szörny a közelemben, akinek embereket kell ennie! Tudom, kicsikét bizarrul hangzik, ennyire könnyedén beszélek róla…de ő sem bántott és te sem! Miért kéne, csak azért félnem, mert azt mondják, mindegyik szörny, lidérc, arrancar rossz? Önálló személyiségek vagytok! Ha a jellemetek gyönyörű, nem értem az akadályát, barátkozzam veletek! – Vonta meg a vállait. Mondhattak neki bármit, ebből nem engedett. Ha pedig már szóba került az említett vörös óriás, rögtön tovább kalandozott.
- Apropó! Az előbbi szörny barátom! Megengeded, ide hívjam? Ő jobban segíthet abban, hogy csillapítsunk az éhségeden! – Tette össze a tenyereit kérlelően. - Elsőre ijesztő lehet a morcos cica megjelenésével, de nagyon kedves és segítőkész, főleg azokkal, akik hozzá hasonlóan megbélyegzettek az emberek szemében… - Mormogta a mondókája végét már sokkalta halkabban. Sosem értett egyet saját fajtája viselkedésével, de már nem is lenne képes vele azonosulni.

4
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Máj. 07, 22:55:24 »
Nagy szemekkel pislogott csöppségére, miért kér tőle bocsánatot. Egyáltalán nem vette zokon. Valamennyire még jól is esett számára, láthatóan ilyen sokat jelent neki. Inkább boldoggá tette, ennyire csodálatos pöttömkéje van!
- Erre semmi szükség, Nono chan! – Ingatta meg fejét. - Büszke vagyok rád, ilyen ügyesen kezeled a helyzetet! – Karolta át csöppségét és simogatta finoman hátát. - Mi előnyben vagyunk veled szemben, kicsikém! Akadt időnk feldolgozni és megbékélni vele. Inkább köszönöm, hogy így aggódsz értem! Nagyon jól esik, ennyire szeret az ükikém! – Széles mosollyal nyomott puszit kókusza tetejére. Nem akaródzott eleresztenie, míg szóba nem került Darmiland, legalábbis ahogy ő keresztelte el gondolatban. Hangosan nem merte így hívni, de most nem is ezen volt a hangsúly! Teljesen felpörgött a lehetőségtől, járt már odaát Nono chan! Ezzel pedig nem volt egyedül! Másik picikéje, hozzá hasonló kíváncsisággal fülelt ükikéje beszámolójára.
Belemélyedt saját emlékei felidézésébe, képes legyen beazonosítani az elhangzó személyeket, épületeket és látképet. Ha jól sejtette ez a palota lehetett, bár messzebb még neki sem volt alkalma merészkedni.
- Shifa? Ő lenne a kedves, idős cica? – Kérdezett vissza bátortalanul. Tigriskéjére pillantott, mennyire ért egyet a tippelésével. A leírás alapján egyértelműen őt mondta volna. Biztosat nem állíthatott. Idegen, pontosabban átjáró vendég volt még csak arrafelé. Nagyon keveset látott belőle, hogy bármit kijelenthessen. Picikét rosszul is érintette, ennyire rá támaszkodnak, amikor ő sem tudott róla sokkal többet.
- Egyet kell értenem, Ryo chan-nal! Én sem tudnám ügyesebben leírni! Atreia-t látni és érezni kell! Nem lehet egyszerűen csak szavakba önteni! – Önző módon örült Ryo chan fókusza a képesség kérdésére terelődött. Bár kicsikét ledöbbentette a lehetőség, mármint a tudat, hogy Nono chan-nak is van képessége az elektromos bizgentyütyün kívül.  Kicsikét eltátott szájjal emésztette az elhangzottakat, majd csatlakozott be Ryo chan mondókájába azzal, hogy egyetérőten bólogatott. Türelmetlenül várta a rájuk érkező válaszokat, ezért nehezen vette a lapot, felé is intéztek kérdést.
- Oh hogy én! – Fészkelődött picikét zavarában. - Többségüket. Nincs még meg mindegyik, édesem, de velük szoktam a tetoválásokon keresztül beszélgetni. – Mutogatott a saját karjára, bemutassa Nono chan-nak, hogy futkosnak rajta a jelek. - Te is értsd, kincsem! Ni…Darmore –hoz vannak kötve a dzsinnek. A kötések mintaként jelennek meg a bőrén. Ezeken keresztül lehet velük beszélgetni, sőt a mintákon keresztül válaszolnak is. Még kicsikét nehezen megy, mert többnyire akkádul reagálnak, amit szótár nélkül nem értek. – Sóhajtott fel fájdalmasan. Sokat, nagyon sokat kellett tanulnia. Bosszantotta ennyire nyögvenyelősen tud velük beszélgetni.
- Igen, átmenni! Bármikor, amikor készen állsz rá! Akár most is! – Pislogott hatalmas szemekkel ükikéjére. Egyetlen szavába került és már hívta az érintettet. Viszont a hívásról jutott eszébe valami, amit jobb, ha tud a jövőben. - Ennek van egy remek módja! Mármint, hogy pillanatok alatt elérd Darmore-t! – Emelte fel a mutatóujját igazi tanárként, aki hatalmas bölcsességet készül megosztani a gyerekekkel. - Mivel Ni…Darmore isten, ezért a neve hatalommal rendelkezik! Ha kiejtik az isteni nevét, akkor ő azt hallja, bárhol tartózkodjon! Ráadásul nem csak hallja, de tudja azt is, ki szólította. – Mosolyodott el kedvesen. - Ha ti hívjátok, akkor ide jönne, mert tudná, valamit szeretnétek tőle. Szeretnéd kipróbálni, hogy működik? –
Széles mosollyal biztatta csöppségét, ne ijedjen meg a dologtól. Nem hinné, haragudna rájuk vörös óriás. Véletlen munka mellől szólítanák el, akkor átvállalná a felelősséget, elvégre az ő buzdítására csődítették ide.
Nem gondolta újabb meglepetést okozhatnak neki a gyerekek, pedig ügyesen tették! Arra emlékezett, hogy Ryo chan már találkozott a kicsike Natsuki-val, aminek külön örült. Legalább nem fog megijedni tőle a kicsike lány, ha találkoznak. Annyira félénk volt!
- Igen, róla lenne szó, kincsem! – Mosolya hirtelen fagyott arcára, ahogy felidézte miket mesélt neki az apró lányzó. - Szörnyű dolgot zártak a lelkébe, amitől ha megszabadítani nem is tudjuk, legalább szeretnénk könnyebbé tenni az együttélést vele. Már szóltam róla Darmore-nak, de Sachiaru sensei-t és Chiyo san-t is érdemes lenne bevonni. Több szem többet lát! Ráadásul, jobban ismerik Natsuki chan-t! – Csapott tenyerébe elszántan, mi lesz az első dolga az ügy érdekében, ha sikeresen visszajött. - Amíg ezt meg tudjuk lépni, szeretném, ha lennének körülötte ebben a világban, akik vigyáznak rá, vagy, akikhez fordulhat! Az egy dolog shinigami, de nem csak külsőre picike lány! Szüksége van a felnőttek oltalmára! –
Ebben nem kívánt vitát nyitni. Meglehet, hogy képzett harcos volt, aki saját kardlélekkel futkosott és ügyesen használt démonmágiát, viszont túlságosan ártatlan gyereknek számított ehhez a borzalmas világhoz képest. Amennyire lehetett, meg szeretné kímélni hamar fel kelljen nőnie.
Még ezen a részleten puffogott, hiszen nem szalasztotta el az alkalmat csendesen tiltakozzon a gyerekek katonai kiképzése ellen, így picikét frászt kapott, amikor Nono chan letámadta, milyen Tabby-t említett az előbb. Hosszasan hallgatott, pontosabban nagy szemekkel nézett vissza kicsikéjére. Próbálta összeszedni a kért részleteket. Ebben átmenetileg megakasztotta Ryo chan, aki nyugtatni igyekezte testvérét.
- Az igazság az, hogy nem, nem volt vörös a haja, édesem.  – Simogatta meg kicsikéje feje tetejét. - Viselkedésre rémült, visszahúzódó, távolságtartó! Halálosan retteg mindenkitől! Azt nem tudom, pontosan milyen körülmények között élhet, de az elmeséltek alapján nem bánnak vele jól. – Felsóhajtott. - Valaki, akkor zárkózik el ennyire másoktól, ha állandó terrorban tartják! Fogalmam sincs, milyen lehet, de egyáltalán nem egészséges! A lánynak még telefonja sincs! Haza sem akart menni! – Vett egy, néhány mély levegőt, ne keljen ki magából. A benne munkálkodó tehetetlen dühöt nem szeretette volna gyerekeire zúdítani. Inkább arra figyelt, amit Nono chan mondott neki. Édesnek, mit hazudik, gyönyörűnek találta ükikéje önzetlenségét és segítőkész hozzáállását.
- Szívem szerint ugyanezt tettem volna, édesem! – Húzta magához közelebb. - A történet kerek egésze nélkül nem léphetünk! Téged nem ijesztene meg, ha vadidegenek eléd állnának és közölnék, költözz hozzájuk? – Pillantott le csöppségére. - Egyelőre az a cél, hogy megnyíljon előttük és legyen bátorsága elmesélni mi történt vele! Utána már lehet vele beszélgetni arról, nem szeretne hozzánk költözni! – Simogatta meg kicsikéje vállát. - Az ajánlatot, ne felejtsd el! Szerintem örülne neki Tabby chan! – Igyekezett nem elszomorodni a folytatáson. - Nem haragudna meg Tomo chan sem! Lehetne igazi csajos lakrészetek! –
Próbálta kizárni az ükikéje miatt érzett keserűségét. Hiányzott neki, ahogy a testvéreinek egyaránt. Ezzel már nem akart rontani a hangulaton, még több rossz érzést hív elő. Arra görgette a beszélgetést, miként találkozott Tabby-val.
- Az iskola egyenruháját viselte. Összeesett előttem a járdán. Feltettem a padra. Naiv módon azt gondoltam leesett a vércukra, ezért csokit és vizet adtam neki. Nem akarta elfogadni. Azt ismételgette haza kell mennie. Nem akarta elkísérjem és azt se, szóljak a családjának. – Megvakarta buksiját, mert az érzés volt ijesztő, amit a kislány keltett benne. Cseppet sem a helyzettől kapott hideglelést. - Kértem, engedje, hogy segítsek, amire nagy nehezen megmutatta az arrancar alakját. – Halvánnyal mosollyal billentette oldalra a fejét. - Egy ártatlan, rémült, félénk gyerek volt előttem, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy éhes! Tisztán éreztem senkit sem akar bántani és szégyelli magát. Tettem, amit tudtam! Szóltam Nin…Darmi-nak. Ragadozók egyszerűbben szót értenek egymással! – Kínos cseppecske gördült le a homlokán. Elég furcsán hangzott kimondva, de lényegében ez volt az igazság.

5
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Máj. 02, 23:57:56 »
Csöppsége kifakadása szörnyen elkeserítette. Borzalmasan sajnálta, ennyire kész tények elé állította. Saját bőrén tapasztalta meg, mindig azt a legnehezebb elfogadni, ami eleve el van döntve és nincs semmiféle beleszólása, vagy ráhatása az alakulásába.
- Így van rendjén, kincsem.  Elfogadtam a sorsomat. Az istennőm nem titkolózott előttünk. Tudtam, hogy ez az erő belülről fog felemészteni. Az istenek világához tartozik. Egyetlen halandó sem képes hosszútávon elviselni. Az úrnőm így is kegyes volt hozzám! Azért ennyi időt adott, megkíméljen a fájdalmas haláltól. Az erő apránként emésztene el. Napról napra betegebb lennék tőle. – Simogatta meg csöppsége arcát. - Még sem vagyok szomorú! Tudod, miért? Rengeteg mindent láthattam általa és segíthettem vele sok mindenkinek! Itt van, például Ryo chan! Egyetlen percre se bántam meg, sőt hálás vagyok, arra használhattam ezt az erőt, hogy újra önmaga lehessen! – Mosolyodott el nagy fiacskája karját simogatva.
- Jutalom? – Pillantott vissza kicsikéjére enyhe döbbenettel. - Kincsem! Ha önszántadból elvállalsz egy feladatot, akkor a jutalom miatt teszed? Nem tesz boldoggá, segíthetsz? – Tisztában volt vele az érzései beszélnek belőle, még sem akarta, hogy úgy gondoljon erre a történésekre, mintha kizárólag arról lenne szó, valamit ráerőszakoltak, amiért hatalmas jutalmat ígértek számára. Sosem hajtották az érdekek. Az elismerés után sem sóvárgott. Azért tette, mert az úrnője és az őrző bajba került.
- Úgy értetted, megparancsolták nekem, mit tegyek? – Billentette oldalra kókuszát. - Erről szó sincs! – Mosolyodott el kedvesen. - Magam döntöttem így! Az úrnőm és a titkot hordozó kiválasztottak bajban voltak! A hazámat veszély fenyegette! Úgy hittem, ezzel tehetek értük valamit! –
Az újabb kirohanásra csendesen felsóhajtott. Láthatóan teljesen kétségbe esett Nono chan, pedig próbálta nyugtatni azzal, hogy nem fog végleg eltűnni mellőlük.
- Gondolja arra, amit az előbb mondtam, kincsem. – Nézett rá, hátha sikerül felelevenítenie. - Nem fogok köddé válni! Itt leszek, ha nem is ebben a világban! Kicsit sem lennék ilyen higgadt, ha tudnám, sosem láthatlak titeket újra! – Aztán eszébe jutott egy fontos dolog, amivel bizonyíthatta a létezését. - Nem szép dolog a jövőről beszélni, de mindannyian személyesen ismertetek! Tomo chan még képet is hozott nekem! Hogy lenne ez lehetséges, ha most eltünnék? –
Hatalmas szemekkel pislogott rájuk felváltva. Inkább költőinek szánta kérdését, mint tényleges buksi törésnek. Kész szerencsének élte meg, némileg elterelődött a figyelem, hiszen sunnyogó tigrise előbb megölelte mindkettőjüket, majd nem létező bajsza alatt jegyezte meg vörös tudós közreműködését.
- Igazán úri macskaként viselkedett! Előbb kért, utána követelt! – Húzta ki magát enyhén. - Majd nem sor került némi nézeteltérésre, de Freya úrnő kézben tartotta az indulatokat és áldását adta a… – Gondolkozott el egy pillanatra, mivel írhatná körbe, hogy lényegében vörös óriás megkérte a kezét. - …panteonba lépésemre. – Megköszörülte torkát, véletlen se vörösödjön bele a magyarázásba. Cseppet sem az a pillanat volt, ahol tiniként kell piromkodnia. Ebben segítségére sietett kicsiny lánya, aki hatalmas lelkesedéssel kottyintotta el, már járt vörös óriás bolygóján. Rögtön eltátott szájjal csapott rá párszor nagyra nőtt csíkos picikéje lábára. Nem hitt a fülének és várt a megerősítésre, ami rövidesen érkezett az érintett irányából.
- EZ FANTASZTIKUS! – Kapta szája elé a kezeit. Türelmetlenül várta, vajon miket fog neki mondani ükikéje. - Ennyiben nem maradhat! Át fogunk menni és körbe nézel, hátha úgy még több minden eszedbe jut! Amúgy is szeretném, ha látnátok, jó helyen leszek és tényleg gond nélkül átjöhettek látogatóba! – Rugózott izgatottan a kicsikéi mellett. Teljesen felpörgette a lehetőség, újabb emlékfoszlányra bukkantak! Nagyon szerette volna, ha ez segít még több mindenre emlékezni Nono chan-nak.
Kicsiny tigrise felszólása zökkentette ki a boldog pattogásból. Hatalmas szemekkel meredt rá, mit szeretne mondani ennyire határozottan. Nem tehetett róla, de elnevette magát a feltartott kisujjat látva. Eszébe jutott, mindig mindenkit ezzel traktált, hiszen ez az eskü megtörthetetlen! Gyerekes, de nagyon édes.
- Úgy, mint a nagyok? – Billentette oldalra kókuszát. - Tőlem tanultad? – Tartotta oda saját kisujját széles mosollyal. Részéről tökéletesen állt az alku, bár egy-két pontjába a kérésnek kénytelen volt belekotyogni. - Valamit tisztáznék, Ryo chan! – Komorodott el arca. - Miért kéne hozni? Jövök magamtól! A családomat nem hagyom magára! – Rögtön engedett a szigorú pofiból, ténylegesen válaszoljon. - Megígérem az első dolgom hozzátok fog vezetni és elmegyünk sütizni! Viszont ragaszkodom Darmi és Hopi chan jelenlétéhez is! Ők is a család részei! – Bólogatott nagyon határozottan. Erről ugrott be számára még valami. Az asztalra készített halomnyi hivatalos papír mellett, akadtak személyek, akiket nem szeretett volna itt hagyni a nagyvilágban.
- Lenne itt valami, amit én is kérnék tőletek! – Dőlt hátrébb a kanapén. - Nagyon sok, csodálatos személlyel ismerkedtem meg az utóbbi időben. Közülük is, kettő miatt hihetetlen hálás vagyok! Igazi kincsei a világnak, viszont nincs senkijük, mármint, aki vigyázhatna rájuk! Megkérhetnélek titeket, figyeljetek rájuk? – Tette össze tenyereit kérlelően. - Egyikük egy apró shinigami, Natsuki. Ritkán jár ebben a világban, de még túl fiatal és ártatlan egyedül kószáljon felénk. Nem szeretném, azért essen baja, mert pont ezt használják ki. – Mély levegőt vett, mert a másik személy ennél sokkal bonyolultabb helyzetben volt. - Másikuk pedig egy arrancar, Tabby chan. – Vakarta meg fejét enyhe tanácstalansággal. - Róla keveset sikerült megtudnom, de az biztos, rémes körülmények között él és szörnyen fél mindentől. – Sóhajtott gondterhelten. - Utána tudnátok járni, mi lehet az oka? Esetleg próbálnátok valahogy segíteni neki, mellette lenni, míg nem vagyok? Nem szeretném, ha úgy gondolná, azért tűntem el, mert már nem fontos nekem! –

6
Karakura / Re:Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Máj. 01, 11:37:56 »
Szíven ütötte a felismerés, kerek, egész hete volt esedékes a történelem dolgozat. Hirtelen kétségbe esett ennyire szétszórt, vajon miről felejtkezhetett még el?! Remélte semmi fontosat nem mulasztott el saját problémái miatt.
- Ugye szülői értekezlet még nem volt? – Nézett bűnbánóan picikéjére. - Ne haragudj, kincsem! – Simogatta meg a motchi-s tálat ölelgető csöppsége feje tetejét. - Az elmúlt hetekben szörnyen figyelmetlen lehettem! Nagyon megijesztettelek? – Remélte, hogy nem érezte azt Nono chan, mellőzi valamiért. Eleve többször volt távol, főként vörös óriás jóvoltából. Nagyon szerette volna, ha nem úgy csapódik le a gyerekeknek, most háttérbe szorultak, mert éli a saját életét.
Borús hangulatából némileg kizökkentette csöppsége lelkesen felmutatott hello kitty ragtapasza. Átsuhant fején a szörnyű érzés, valami baj történt vele, de igyekezte nyugtatni magát, hiszen látható nyomát nem látta sérülésnek. Azzal pedig senkinek sem segít, ha az aggodalmas felcsattanásával Nono chan-ra is ráhozza a szívbajt.
 - Mi okból volt szükség hello kitty gyógyító erejére? – Pislogott kíváncsian csöppségére, majd mosolyodott el tündéri bátyja válaszán, miért nem baj, hogy nem kapnak hello kitty ragtapaszt. - Itthon is van! – Súgta oda kicsikéjének mi lehet a hatalmas probléma megoldása.
A felé nyújtott ragtapaszt csillogó szemekkel vette el. Ettől az egyetlen hóbortjától a jelek szerint sosem fog szabadulni.
- Nagyon köszönöm! Mindkettőtöknek! – Nyomott egy puszit kicsikéje feje tetejére. - Mit szólnál, ha hétvégén meghálálhatnánk a figyelmességét egy finom ebéddel? – Kacsintott a csöppségére széles mosollyal. Szíves látta minden barátját Nono chan-nak és Ruka chan-t kifejezetten kedvelte.
A tornádóként serénykedő kicsi lányától nem akarta megvonni az örömöt, hogy ügyeskedhet, ezért lecsüccsent nagyra nőtt fiacskája mellé. Elmosolyodott, miután érzékelte vállára döntötte fejét. Szó nélkül simogatta a szőke sörényét, miközben figyelmesen hallgatta a beszámolóját, hogyan haladnak az építkezéssel.
- Valamiért a robotok nem lepnek meg. Kék színűek? – Kuncogott halkan. - Kerüljük meg a kérdést! Immár nyugdíjas vénemberként ráérek alkalmazkodni. Hogy lesztek szabadok? –
Felé intézett kérdésre, hirtelen lefagyott. Nem igazán tudta hova tenni kicsikéje szavait. Édesnek találta, ennyire próbálja kibogozni a szálakat, miről szeretne beszélni és rögtön a munkájára gondol.
- Talán már túl sokat vagyok itthon?  Útban van öreganyád? – Vonta fel egyik szemöldökét játékosan, majd szinte azonnal korrigált, ne vegye szívére picikéje a kérdést. - Nem, teljesen rendben van így minden! Legalábbis ez volt a tervem… – Sóhajtott fel fájdalmasan. - Szerettem volna veletek több időt tölteni, de nem igazán sikerül teljesítenem. – Várta meg, hogy Nono chan is melléjük üljön. Szépen megfogta mindkét csöppsége kezét, vett egy hatalmas levegőt, aztán belevágott a dolgok közepébe.
- Mielőtt bármit mondanék, szeretném, ha tudnátok, nagyon szeretlek titeket, bízom bennetek és a világon semmiért sem cserélnélek el titeket! Egyetlen percre se merjétek magatokat okolni, mert ez kizárólag az én butaságom, rendben? – Pillantott mindkettőjükre, ténylegesen adjanak neki választ.
- Rendben! – Szorította meg finoman a kezüket. - Kezdjük picike történelem órával! Több mint két ezer évvel ezelőtt születtem Urdarvellir forrásából, azzal a céllal, hogy keressek meg egy mantikórt, aki felfalta az istennőm igen csak fontos küldöttét. – Halványan elmosolyodott. - A nornák titkot rejtett el három kiválasztottnál, akik küldetése az volt, megőrizzék, illetve eljuttassák ezt Amaterasu-hoz. Rájuk őrzők vigyáztak, akik közül az egyiket falta fel az említett cica. – Észre sem vette, miként referált vörös óriásra. Lefoglalta, mindent érthetően mondjon el, elsősorban Nono chan-nak.
- Az úrnőm dühös lett és kérte kerítsem elő. Engedelmeskedtem, így a Földre kerültem, mint ember. Folyamatosan újra születtem, de a célomhoz látszólag nem kerültem közelebb. Egészen mostanáig. – Mosolyodott el csendesen és ismételgette magában, ne szólítsa a nevén, mert nem szeretné iderángatni feleslegesen.
- Ebben az életemben a fent említett egyik őrző és titkot hordó küldött szerelméből születtem, így a titok viselése rám hárult. A gyűrű, illetve a képességem ennek volt az eredménye. – Már nem volt képes megmutatni, de sejtette ennyi elegendő, tudják, pontosan miről van szó. - Csodával határos módon, mindkét küldetésemet sikerült teljesítenem. A gyűrűt hazahoztam, hiszen Japánban elérhettem Amaterasu-t, valamint a mantikórt is megtaláltam. Nem hiszem, nagy titkot árulok vele, de igen, Darmi…Darmore volt az. – Fújtatott egyet, mivel a neheze még hátra volt.
- A küldetésemmel, azonban elfogadtam egy fontos szabályt. Minden életem véget ér a harmincadik születésnapom betöltével. Ha pedig sikerül teljesítenem a feladatom, nem kell újra megszületnem. – Mély csendbe burkolózott. Hirtelen elbizonytalanodott mennyire hagyjon időt a hallottak feldolgozására.
- Mielőtt kétségbe esnétek! – Erőltetett mosolyt az arcára. - Darmore kiharcolta a halálom után vele lehessek Atreia-n! Oda bármikor át tudtok jönni! Nem foglak titeket itt hagyni! Tudom, már nem leszek ebben a világban, de valahogy megoldjuk, néha átjöhessek én is! – Próbált valami biztatót mondani, annak ellenére, maga sem tudta, mi lesz még azok után, hogy meghal.

7
Karakura / Hoshi kupaktanács
« Dátum: 2018. Ápr. 30, 15:16:27 »
Alig aludt éjszaka. Folyamatosan azon pörgött agya, mit mondjon Nono chan-nak. Nagyobbik fiacskájával még este megbeszélte a részleteket, hogy kísérje haza tesókáját, mert kupaktanácsot tartana. Sejtette frászt fogja mindkettőjükre hozni, hiszen egyik csemetéje sem buta. Hiába finomkodik, rögtön kiszimatolják, valami gond lehet. Az aggodalmai pedig beigazolódtak, miután reggeli mellett érdeklődött csöppsége programja után, majd kérte, hogy jöjjön haza a bátyuskájával, mert beszélni szeretne velük. Szíve szakadt meg picikéje kétségbe esett buksijától. Amennyire lehetett, igyekezte megnyugtatni, de hazudni nem szeretett volna. Annyit tehetett, kérte, hogy próbáljon másra gondolni és nem ezzel foglalkozni egész nap.
A várva, vagyis rettegve várt idő szép lassan bekövetkezett. Nem akart kapkodni, ezért mindent bekészített a dohányzó asztalkára. Nagy erőkkel hordta ki a sütit és elkészített harapni valókat, amikor Neo boldog vakkantásokkal jelezte az érkezőket. Majd elvitte a lendülettel, köszönthesse az érkezőket. Szokásos zsongással ugrálta körbe mindkét ükikéjét, amin csendesen sóhajtott egyet. Nem szólt bele az örömteli üdvözlésbe. Nyugodtan kivárta a sorát, hogy megölelgethesse mindkét pöttömkéjét.
– Ugye tudod most órákra megnyerted magadnak? Így jár a ritka vendég! – Paskolta meg nagyra nőtt fiacskája mellkasát. - Éhesek vagytok? Van motchi a hűtőben! – Pillantott egyértelműen kicsike lányára. - Kérsz kávét, édesem? Otthon minden rendben? Költözéssel sikerül haladnotok? – Érdeklődött pöttömkéje után, miközben befejezte a rágcsák és innivaló lepakolását.
- Neked, milyen volt a napod, Nono chan? Ma volt a történelem dolgozat? – Vakarta meg kókuszát, mert nem volt benne biztos, hogy a mai napról beszélgettek, csak az derengett, hogy lesz számonkérés, amitől tartott.

8
Óváros / Re: Óvárosi Karakura Állomás
« Dátum: 2018. Ápr. 24, 22:35:37 »

Annyiszor hozták zavarba néhány perc leforgása alatt, megfordult fejében, kipakolja a gyümölcsös kosarat és beleköltözik. Melege lett, lángolt az arca és ahányszor csak arra gondolt, vörös tudós az előbb átölelte, szíve olyan sebesen kalapált le kellett néznie nem jojózik maga előtt, akár a rajzfilm szereplőknek.
Kitartóan küzdött elterelje gondolatait, némileg pedig lentebb tuszkolja izgága zsongását. Lassan beleszédült akkora tempóval dübörgött a vére, lélekenergiája. Egész szervezete úgy sietett, mintha a maratonon futna. Ha pedig ezt ő érezte, akkor a vele szemben elkényelmesedő vörös óriásnak egyenesen kibökte a szemeit. Egyszerre tudott volna a föld alá süllyedni és a csillárba kapaszkodni, ne szárnyaljon a világűrbe. Túlságosan sok mindent történt néhány óra leforgása alatt. Hirtelen udvarlója akadt, elvesztette az erejét, végre hazatalált az elveszett őrző, teljesen megváltozott körülötte a világ és szerelmes tiniként gubbaszt álmai férfijánál, aki olyanokat mond, tesz, egyáltalán adja önmagát, ami bőven elég lenne egy örömteli ájuláshoz.
Mélyet sóhajtott, miközben mellkasára fektette tenyerét, véletlen se mutassa be a gondolataiba befurakodó drámai hatást. Csendesen kérlelte ketyegő masináját, picikét viselkedjen, legalább kellően tudjon figyelni vörös tudós történetére. Éppen a viharmadárról kezdett mesélni, vagyis a hozzá fűződő kapcsolatáról. Nagyon szépnek, őszintének és ritkának tartotta. Az érintett személyre nem csak felnézett, de lényegében apjaként, mestereként, egyfajta követendő példaként látta maga előtt. Az elhangzottak kifejezetten pozitív tartalmába egy nagyon fontos mozzanat rontott bele. Kiderült, hogy vörös tudós rabszolga volt akkoriban. Ebből az aprócska információból villámcsapásként ugrott be az ásatáson töltött idő, vagyis egyik beszélgetésük, ahol éppen az emberekhez fűződő viszonyáról mesélt. Elvesztette a bizalmukat és ők tették szörnyeteggé. Rosszul érezte magát, de az is felelevenedett előtte, mennyire nem értette vörös tudós, minek kér bocsánatot olyasmi miatt, amihez nincs köze, ráhatása, illetve már nagyon régen történt. Nem szeretett volna megint ezen problémázni, viszont el sem sétálhatott mellette, mintha észre sem venné. Az már csak hab volt a joghurtos pitén, kiderült a viharmadár pontosan kicsoda és bizony ismeri a fiát. Nem kicsit kerekedtek el szemei és tátotta el száját. Annyira ledöbbent a hírtől, levegőt venni, pislogni, bármiféle életjelet adni elfelejtkezett.
- Dani kun a fiad? – Ismételte el hitetlenkedve leginkább önmagának, hogy végre meg is eméssze a dolgot. Szerencsére könnyedén ment, ugyanis néhány másodperccel később már fejét megcsóválva mosolyodott el. - Megmagyarázza, miért volt a gyakornokod a házadban és vette fel nevedben a telefont! Nagyon cseles! – Mozgatta meg mutatóujját. Elnevette magát, hogy nem vette észre a kapcsolatukat. Azt tökéletesen látta, közel állnak egymáshoz, de úgy volt vele, nem csak mester-tanítvány kapcsolat van közöttük, hanem egyfajta apa-fia is. Meg sem fordult a fejében szó szerint értse a hasonlatot.
- Ő melyikük? Ha jól emlékszem van egy madárka, tigris, farkas és sárkányka, igaz? – Ütögette meg az állát elmélyedve saját fantáziájában. Komoly elemző munkát végzett, melyikhez tudná elképzelni a fiút. A tigrist hamar kizárta. Nem volt egy cicás alkat, sem megjelenésre, sem személyiségre. Ebből kiindulva a farkast sem találta megfejtésnek. Maradt a sárkány és madárka! Valamennyire mindkettőnek van köze a madárhoz, legalábbis, ha az ázsiai sárkánygyíkokból indult ki.
Hihetetlen komoly kókusztördelés közepette, azért folytatta családja bemutatását. Igyekezett nem elkalandozni, ami Hiko hiányában fájdalmasan könnyedén ment. Ekkor szembesült vele, hogy már nincs vele rokona. Szomorú lett a felfedezéstől, de tudta, hogy végre nyugalomra lelt és jó helyen van. Ebbe kapaszkodott, ne lepje el a sötét felhőcske, sőt bekocogtatott hozzá a jelzés, hogy szeretett volna az előbbiekhez hozzáfűzni valamit. Gyorsan fel is horkant igyekezetében, azelőtt mondja ki, megint elfelejti. A furcsa hangra ijedten kapta szája elé kezét. Elszégyellve magát takarta el arcát tenyereivel. Le kellett küzdenie zavarát, még se ebben az állapotban magyarázzon egy fontos témáról.
- Még valami, Ninurta! Lenne itt valami a rabszolgaságoddal kapcsolatban. – Köszörülte meg torkát, hátha összeszedettebbnek látszódhat előbbi bakiját követően. - Nem szeretnék a témánál leragadni, viszont azt tisztáznám, hogy ez nem változtat semmit a megítéléseden! Én is voltam rabszolga, örömlány…fiú, szóval elég sok minden! Nincs jogom ítélkezni feletted, meg nem is akarok! Pontosan olyan szörny-cica-félistennek szeretlek, amilyen vagy! Néha, lehet, hogy megdöbbenek, elrettenek, elszomorodok majd, ha jobban megismerem a múltad, de az is hozzád tartozik! Elfogadom veled együtt, bár előfordulhat, kicsike időre szükségem lesz! Viszont, hiszek benned és ebben a kötésben! Elég erős, hogy segítsen visszatalálni hozzád! –
Szusszant egyet elszántan, még, ha nem volt teljesen biztos abban, érthető lenne, pontosan mire célzott ezzel a kijelentésével. Legalábbis remélte, ténylegesen van, mármint lesz ennyire erős a közöttük lévő kapocs. Nem kergetett szappanbuborékokat rögtön a maximum szintről indulnak. Van még hova tartaniuk. Annak ellenére, határozott választ adott szíve és esze egyaránt, még nem bízhatta el magát. Mindkettőjüknek dolgoznia kell a kapcsolatukon. Neki meg kell értenie a cicák gondolkodását, ösztöneit és reakcióit. Ez pedig vörös tudósra is érvényes, akinek az emberekből kell leckéket vennie. Hosszú út áll előttük, de ahogy ránézett vörös óriásra, valamiért elhitte, hogy sikerülni fog.
- Amúgy sem hinném, bármi felruházna arra, hogy egy többszörösen doktori címet szerzett, elismert tudóst, nyelvészt, régészt, cica harcost és két kezemen összeszámolni se tudom hány panteon istenét lenézzek! Aki erre képes, csak magát minősíti! –
Tette hozzá csendesen, mielőtt teljesen elveszik a gyümölcsös tálat sunyi mosollyal fosztó oroszlán figyelésében. A látvány, beszélgetés menete annyira kezdte megint előhozni a szívdobogásos tinit belőle, utolsó mentsvárként nyúlt a dzsinnekhez. Maga is nyakig elveszett a gyümölcsös tálban, miközben próbált minden aprócska receptorát a gyümölcsökre tapasztani és a kis barátai köré fűzni gondolatait.
A hosszas magyarázat sokat segített ebben. Pontosabban vörös tudós mondandójából egyetlen szó akasztotta meg figyelmét. Összevont szemöldökkel idézte vissza a dolgot. Azt említette vörös óriás, hogy féltek elijesztik! Erre, aztán már durcásan fújta fel arcát. Előre hajolva keresgélte a bandát vörös tudós testén. Egyenesen nekik akart üzenni! A megtalálásuk, pedig nem volt kihívás, mert szép kupacban tolongtak egymás hegyén hátán vörös óriás mellkasán. Rögtön oda is hajolt hozzájuk.
- Idefigyeljetek! – Hunyorított a pánikszerű menekülésre, amire automatikusan azzal válaszolt, finoman eléjük csapott kezével. - Nenenem! Nincs iszkiri! – Szusszant egy hatalmasat. - Mégis mit kell hallanom?! Attól féltek elijesztetek?! – Tartott rövidke szünetet, vajon lesz merszük válaszolni. - Honnan vettétek ezt a csacsiságot? – Sokkal higgadtabban beszélt. - Mi okom lenne félni? Hisz beszélgetünk! Már találkoztunk is! – Pislogott hatalmas szemekkel. Kíváncsian várta a választ, vajon mit fognak erre mondani. Elvégre vörös óriás is megjegyezte ezeket. Teljesen látatlanul rohamoznák meg, valamennyire értené az aggodalmukat.
Azért nem az volt a célja, most ijesszen rájuk. Nagyot sóhajtott és finoman megcirógatta a mintákat, hátha érzik, cseppet sem mérges. Tovább sem piszkálta őket a morgásával, hiszen az sem pottyant ki a buksijából, mit kérdezett vörös óriás. Főként, hogy ennek kénytelen volt utána járni. Megérkezésüket követően valóban elveszett a felfedezésben, azonban jó ideje már nem foglalkozott teste, lélekenergiája jelzéseivel. Picikét körbe kellett saját magát tapogatnia, milyen üzeneteket hagytak számára.
- Túl vagyok töltődve energiával! – Hümmentett egyet az első megállapításán. - Zsongok. Azt hittem mástól… - Köhintett aprót. -…úgy fest, ennek is köze van hozzá. Nem rossz érzés. Szokatlan! – Kereste erősen a megfelelő szót. Kicsikét különösnek találta, mert sosem észlelte szétvetné belülről az erő. Milliárdnyi aprócska futóegér száguldott benne körbe körbe. Nagyon fura volt, mert az erei kitágultak, gyorsabb lett légzése, pulzusa pörgős ütemet járt és kicsikét zsibongtak a végtagjai.
A helyzet akkor vett ijesztő fordulatot, amikor maga köré pillantott. Megszédült a levegőben található energia sűrűségétől. Ha ez nem lenne elég a számtalan energia gombóc vidáman pattant felé. Nem érezte rajtuk a támadó szándékot. Kíváncsian vetődtek rá. A teste, viszont nem volt képes ekkora energiával megbirkózni. Elviselni sem volt képes, nem, hogy szóba elegyedni velük. Hatalmas súlyként telepedett rá. Fojtogatta és összenyomta testét, amitől nehezére esett tüdejébe oxigént tuszkolni, sőt nem nagyon sikerült. Arra sem emlékezett, ezután mi történt. Elsötétedett körülötte a világ. Észlelte előre billen, de láthatóan a karjain támaszkodott, vagyis csak pillanatnyi kiesés lehetett. Legalábbis a szeme előtt megjelenő számtalan fehér pöttyből erre tudott következtetni.
- Ezt még nem kéne erőltetnem… - Préselte ki erőtlenül a fogai között. Próbált szabadulni a nyomástól és az energia tudtára adni, hagyja békén, de hamarabb kimerült a küszködésben, mint hitte. Tovább nem bírta tartani magát. Kiszökött testéből minden erő. Előre esett az ágyon.

9
Óváros / Re: Óvárosi Karakura Állomás
« Dátum: 2018. Ápr. 16, 22:54:56 »

Értetlenül billentette oldalra fejét. Egyenesen vörös tudóst kémlelte. Valamiért nem találta elrettentőnek, vagy helytelennek macskasága ellenére jól álljon neki az eső. Kifejezetten úgy ítélte meg, remekül festene csurom vizesen. Erre bizonyíték gyanánt nem kellett nagyon mélyre ásnia emlékei között. Néhány órával korabban szemtől szembe találkozott az igencsak megkapó látvánnyal.
A buksiját gyorsan megrázta ezen a ponton, véletlen se kalanodozzon el. Kényszerítette szórakozott kókuszát a jelenlegi beszélgetésre koncentráljon. Mindez abban nem akadályozhatta meg, kicsusszanjon száján az első bugyuta gondolata, ami a témával kapcsolatosan formát öltött kobakjában.
- Miért lenne probléma? Még különlegesebbé tenné az oroszlánt, hogy olyasmire képes, amire a társai nem! Példaértékű lenne egy istentől! – Pislogott ártatlanul. Teljes mértékig meg volt győződve szavai igazáról, még sem akarta a saját nézetét rákényszeríteni vörös tudósra. Megértette, hogy ez neki zsigeri, ösztönös érzet! A teste magától reagál rá! Már, pedig, ha valaki utálja a spenótot, akármennyire próbálkozik megkedvelni, mindig ott lesz azaz íz, amit nem szeret. Éppen ezért, nem várhatta és nem is várta el, háromszázhatvan fokot vegyen a víz iránt táplált kapcsolata. Inkább abban bízott, ha tapasztalja, nem olyan fekete-fehér ez a természeti jelenség, amilyennek elkönyvelte, akkor kevésbé fog tőle viszolyogni. Egyszerűen azt szerette volna, ha összeismerkednek. Közelebb merészkedik hozzá és azok alapján dönti el, hogyan viszonyul hozzá.
Az elmesélt történet is abban erősítette meg, koránt sem látta annyira rossznak az esőt, mint, ahogy azt mutatta. Legalábbis a mese alapján, gyerekként csodálta a vihart! Felnézett a viharra, mert erős! Számíthatott rá, hisz megvédte a bajtól! Számára a vihar többet jelentett, mint egyszerű, ámulatba ejtő természeti erő. Kötötte a viharmadárhoz, tehát éppúgy formát, személyiséget öltött, mint az ő esetében.
- Látod-látod! – Mozgatta meg mutatóujját a levegőben. - Még sem gondolod, annyira rossz lenne! Nem hinném, azért szerettél volna viharisten lenni, mert utáltad! Talán, te is erre vágytál és így öltött testet a vágyad! Szeretted volna, hogy elég erős legyél, megvédhesd a szeretteid! Akartad elrettenjenek tőled az ellenségeid! – Széles mosollyal billentette oldalra fejét. - Én úgy látom, tökéletes illik hozzád! A jellemed, olyan, mint a vihar! Ijesztő annak, aki nem ismer! Erőt sugároz, amit szívesen követnek és tisztelnek! Táplálja a természetet, ahogy a szeretteidről is gondoskodsz! –
Valamiért úgy látta, remekül keretbe foglalja ez a jelenség vörös tudós jellemét. Elvégre egyetlen természeti erő sem lehetett kizárólag pusztító. Mindennek meg volt a maga két arca, ami épített és pusztított. A természet éppen olyan szeszélyes, kiismerhetetlen és behatárolhatatlan volt, mint az emberek, pontosabban, mint élők, illetve élettelen lények érzelmi világa.
- Mi lett ezzel a viharmadárral, akiről meséltél? Él még? – Puhatolózott finoman. Nem tudhatta nem tép fel fájdalmas sebeket a faggatózásával. Elképzelhető az illető már nincs életben, vagy tőle került messzire. - Ő nem mesélt a viharról? Vagy, sosem kérdezted? – Érdekelte volna, még több közös emlékük. Igazából, bármilyen történetet szívesen meghallgatott volna. Elvégre jó néhány ezer év sorakozott háta mögött. Érdekelték az élményei, gondolatai, minden, amit ez alatt szerzett, átélt, akár elszenvedett. Jó, rossz! Minden izgatta a kíváncsiságát.
- Nagyon szívesen! – Lelkesedett fel a kérésre, hogy mutassa meg személyesen az élményei, érzései, gondolatai alapján vörös tudósnak, miként látja az esőt. - Hogyan gondoltad? – Kíváncsiskodott enyhén eltátott szájjal. Akadtak szép számmal ötletei. Megnézik az előrejelzésben mikor és hol lesz eső, aztán sátrat vernek a természetben. Esetleg vörös óriás próbálgatja a viharisten szárnyait és az érzései alapján teremt esőt. Végül, de nem utolsó sorban az is átsuhant kobakjában, kérné, idézze fel ezeket a jeleneteket, vagyis az emlékeire támaszkodnának. Abban nem volt teljes mértékig biztos jó ötlet lenne. Meglehetősen sokfelé kószáltak gondolatai olyankor. Általában rengeteg minden jutott eszébe az eső sajátos hangulatától.
A remekbe szabott elmélkedésbe, pedig annyira belemerült, saját magát hozta zavarba. Rögtön mentőöv után kutakodott, amire remek kifogásként szolgált az átöltözés művészete. Ebben partnerére akadt vörös tudós személyében, ugyanis öles léptekkel mutatta meg számára a gardrób szobát. Amennyire gyorsan csak tudott, be is húzódott! Hihetetlenül megkönnyebbült, miután maga maradt a gigantikus méretű helységben. Még így is beletelt némi időbe, míg a szoba felfedezésére adta kókuszát. Muszáj volt sebesen lenyugtatnia hevesen kalapáló szívét.
Első pillantást követően feltűnt számára már volt ehhez a szobához szerencséje. Eltátott szájjal mutogatott maga elé és mögé. Eszébe jutott a semmiből megjelenő ajtó, majd az itt nyakába zúdúló dzsinn hadsereg. Meg sem bírta állni, ne lopakodjon az emlegetett nyílászáróhoz és tárja ki hirtelen mozdulattal. Legnagyobb meglepetésére nem talált ott senkit. Döbbenten nyújtogatta ki a nyakát, de semmi mozgást nem érzékelt a folyosóról. Enyhe csalódottsággal húzódott vissza, azonban a szeme elé táruló, végtelen anyag, szín és minta kavalkád szempillantás alatt szegezte magához figyelmét. Széles mosollyal szökdécselt a vállfák és különböző ruhaneműk erdejében. Mindent megcsodált kézzel és szemmel egyaránt. Néhány érdekesebbnek látszódó csodát le is emelt. Szórakozottan maga elé vette, majd lekapott egy másikat. Addig halmozta a ruhákat már nem bírta el. Elhaló sikkantással borult fel. Kínjában felnevetetett a gigantikus ruhakupac alól, főleg, hogy meglehetősen körülményes volt úgy feltápászkodnia, véletlen se gyűrje meg a drága és hihetetlen finom anyagokat. Kész edzéstervvel ért fel, mire talpon ácsorgott, illetve minden egyes ruhát kezeiben tartott.
A gyászos eredményen fújtatott egyet, majd elérkezettnek látta az időt, berekessze a játszadozást. Óvatosan visszarakosgatta a ruhákat. Lehetőleg mindegyiket oda, ahonnan elvette, bár gyakran elbizonytalanodott, merről horgászta le. Remélte nem haragszanak meg, hatalmas felfordulást csinált, miközben arról volt szó, felöltözik, nem divatbemutatót tart. Lelkére is kötötte, ne kalandozzon el, amihez igen nehéz volt tartania magát, hiszen orra előtt megjelentek a cipőt. Hangos nyöszörgésekkel szorította ökölbe kezeit. Erőt vett magán és hátat fordított a csodás gyűjteménynek. Arra iparkodott fókuszálni, pontosan mit kéne felvennie. Ötlete sem akadt. Rengeteg fazonú, mintájú, színű, anyagú ruha vette körül. Ráadásul eszébe jutott, mit mesélt neki vörös óriás a forgatás alkalmával. Ezek a ruhák korabeli, antik, értékes kelmék!
Felfedezése hatására egyet hátrébb lépett. Arcához kapott, hiszen az előbb fogdosta mindet össze! Mindezek tetejébe, még a piszkos, vizes, halszagú ruhájához is dörgölte őket! Komolyan az ájulás kerülgette, megint tönkre tett valamit! Ezek fényében, kifejezetten vonzó ajánlatnak látszódott, maradjon a földön landolt törölközőnél és vizes ruhájánál. Jobb, ha tisztes távolságból, kizárólag látványra csodálja ezt a gyűjteményt! Az elhatározást tartva, már a kilincset markolászta. Ekkor hasított belé a felismerés! Ha úgy megy ki nem csinált semmit, akkor végérvényesen elárulja magát, semmi másért nem jött be a szobába, csak azért, hogy lehűtse a lángoló arcát.
Enyhén nekikoccantotta homlokát az ajtó vastag, színtiszta fa anyagának, majd sűrű állvakargatással és összeszűkült szemekkel próbálta a legegyszerűbb, legátlagosabb, legkevésbé drága anyagból készített ruhát kiszúrni. Komoly munkának látszódott, mivel ezeknek a paramétereknek semmi sem akart megfelelni. Kezdte vészesen feladni a próbálkozásokat, ezért a színre hagyatkozott. Kedvenc színe az orgonalila mentén indult el. A leginkább hozzá hasonlító árnyalatot kereste, majd gondolkodás nélkül bújt bele. Egész hosszú tunikának, felsőnek, ruhának, fogalma sem volt minek látszódott! A bokája ugyan kikandikált, de a célnak megfelelt! Pontosabban nem akart belegondolni, mert akkor sosem fog kimenni a szobából!
A lendületes öltözködését ugyanilyen határozott kirontás követte. Szinte kiviharzott a gardrób szobából és valahol a gigantikus szoba közepénél torpant meg. Földbe gyökezetett lábakkal tapicskolt egy helyben. Elmélyülten figyelte a lábfejét, még se a kapott ruháját tördelje, mit a kicsike gyerekek. Éppen eléggé kiborította, kezdtek kókuszában szöget ütni a „mennyire festhetek röhejesen”, „valami rosszat vettem fel” és „ugye magamon hagytam az alsómat” pánik üzenetek.
Mélyet sóhajtott, majd szinte azonnal köddé vált az összes problémája. Tekintetét és gondolatait egyaránt lekötötte a tornácon ácsorgó vörös óriás. Nem bírta megfogalmazni milyen hihetetlen művészi és érzéki látványt nyújtott egyszerre. Leginkább a történelmi filmek tökéletesen megrendezett jelenetei jutottak eszébe. Még szerencse időben kapcsolt, mielőtt nyálát folyatva nyüszített volna fel.
Enyhén megrázta kókuszát, majd teljes bambasággal fordult a kikészített gyümölcsös kosárra. Eltartott kis ideig, mire éberre pofozgatta önmagát és odalépett hozzá. Kíváncsian mérte fel a választékot, mielőtt lecsippentett néhány szőlőszemet. Jól esően nyammogott a mézédes gyümölcsön, bár nem sokon múlt tehetségesen belefulladjon az utolsó falatba. Vörös óriás szavaira eszébe jutott egy igen fontos mozzanat! Rögtön, csapot papot félre téve nyargalt ki a tornácra és tapogatta körbe vörös tudós dereka és csípője vonalát. Aggodalmasan keresgette bármilyen látható nyomát az őrző kiszakításának.
- Fáj? – Erősen dolgozott benne a bűntudat. Eddig kizárólag magával és bugyuta felfedezéseivel, vagy éppen ábrándjaival foglalatoskodott. Kifejezetten haragudott, hogy elfelejthette a legnagyobb fájdalmat vörös óriás élhette át! A nornák kitépték a hozzá láncolt lelket! Biztosan borzalmas érzés lehetett! - Jaj, de rémes vagyok! Ne haragudj! Annyira megbolondultam, kiment a buksimból, te min mehettél keresztül! Hogy vagy? Nem vagy rosszul? Nem kérsz valamit? – Tapogatta körbe a homlokát, hátha lázas, izzad, vagy észlelheti bármilyen jelét annak, szenvedne.
- Nem! – Vágta rá ingerülten, de gyorsan lenyugtatta magát. Nem vörös óriásra volt mérges. Arról sem tehetett, jelen pillanatban a kérdései nem foglalkoztatták. - Nem emlékszem! – Tette hozzá sokkal higgadtabban. - Valamit tettem? – Nézett fel vörös óriásra kérdőn. Nem volt szokása légből kapottan faggatózni. Valami oka lehetett ezek után érdeklődik.
Nem tudta ez a valami jó, vagy rossz, de nem erőltette a megválaszolását. Nem szerette volna kényszerhelyzetbe sodorni vörös tudóst. Kissé dühös hangulata miatt, jobbnak is látta, ha nem erőlteti a dolgot, hanem arra koncentrál, megválaszolgassa a családját érintő kérdéseket. Jogosnak látszódtak a történtek és elmeséltek tudatában, hogy arról kíváncsiskodik, milyen felmenőkkel rendelkezik a Hoshi család.
- Nem véletlenül születtem ide. – Mosolyodott el megadóan. - A család mindig szoros kapcsolatot ápolt a természetfelettivel. Gyakran születtek különleges képességgel megáldott gyermekek. Az egyik legismertebb japán szerzetes is az alapítónk között szerepelt. Az első közös gyermeke volt a közvetlen leszármazotti ágamnak. Hoshi Shihaku-nak hívták. Nagyon különleges tárgyat hagyományozott a családra. Egy csodaszép kővel díszített nyakláncot. Úgy nevezték a „pusztító álom”. Egyszerre volt veszélyes és ámulatba ejtő. A dédanyánk, csak végzett asszonyának hívta! – Nevette el magát. Szája elé emelte kezeit, mintha tartana tőle az érintett fülön csípheti rajta mulat.
- Az évszázadok alatt, persze minden megváltozott. A család felvette az élet és társadalom ritmusát, reagált a változásaira. Szép fokozatosan beolvadtunk a hétköznapi emberek közé. Akadtak kivételek. Vannak most is rokonaink, akik templomokban élnek. Látod, én is kapcsolatban állok velük. Igaz, nálam ez picikét bonyolultabb! – Húzta be nyakát. - Biztos vagyok benne, emiatt elfogadóbb a családom. Többen élünk és éltünk képességekkel. Nálunk nem tabu téma a szellemvilág, vagy természetfeletti élményekről mesélni. Meglehetősen furcsa család vagyunk. – Dörzsölte meg tarkóját enyhe zavarában. - Ami a testvéremet illeti. Igen, ő is adománnyal született. Kevésbé olyan erős benne a szüleink hatása, mint nálam. Nem látja, de érzékeli a természetfelettit. Azt hiszem, nem lepődne meg, ha kiderülne cica-isten-szörny vagy. – Nevette el magát. Tökéletesen látta maga előtt a jelenetet, ahogy testvére megjátszott kiakadással jegyzi meg, újra egy full extrás pasit akasztott horogra! Néha, kicsikét lentebb tehetné a lécet, hogy könnyebb dolga legyen! - Illetve a teste hihetetlen gyorsan regenerálódik és sokkal lassabban öregszik, mint az átlagemberek. – Hümmentett egyet, ugyanis erről beugrott számára valami. - Ha ezzel azt szeretted volna kipuhatolni, milyen hatást érnél el, akkor megnyugtathatlak: átütő sikered lenne! Azaz érzésem, faltörő kos képességre lenne szükségem, hogy kihorgászlak a csodálatodra köréd sereglő rokonaim bűvköréből. – Bökte meg játékosan a mellkasát. - El lennének tőled ragadtatva, Ninurta! – Vigyorgott hallható és látható kötekedéssel, amit szerencsére hamar észlelt. Gyorsan lesütött szemekkel lépett vissza a szobába, hogy szájába tömjön legalább két gigantikus méretű narancsot. Akkor nem marad hely a hangjának, még nagyobb őrültségeket magyarázzon.
- Merre bújtak el a dzsinnek? – Terelte görcsösen a témát a narancs hámozása közben. - Csalódtam, nem vártak rám a gardrób szobában! – Kuncogott halkan. Felrémlett a jelenet előtte. Imádta azt a sok különös, ám annál döbbentebb, rémültebb, kíváncsi tekintetet, ami akkor fogadta.

10
Karakura / Re:Herceg(nő) rablás Karácsonykor
« Dátum: 2018. Ápr. 15, 21:35:14 »
Szégyellte kicsikét magát, de nagyon élvezte a fogócskázást. Tudta, hogy csalt, elvégre vörös óriás lélekenergiája alapján mozgolódott, viszont a játék öröméből ez semmit sem vett el. Izgatottsággal és gyerekes vidámsággal töltötte el a lopakodás, kukucskálás és távolság viszonylagos tartása. Azért még is csak egy tapasztalt vadásszal akadt dolga! Még ez a pár perc is komoly kihívást jelentett neki! Gyakran túl gyorsan csípett le nagyobb szeleteket a közöttük lévő távolságból vörös tudós, amire nem tudott ugyanilyen ügyesen reagálni. Nyilvánvaló volt, hamar elfogy az előnye, még is lelkesen rohangászott! Nem érdekelte, mikor következik be, egyszerűen élvezte, míg tartott. Illetve, pitiszkálta kíváncsiságát, vajon meddig tarthat ki, na meg, meddig húzhatja vörös tudós idegeit. Szerette volna elérni azt a pillanatot, amikor elszakad a cérna és ténylegesen bezsákolja. Tisztában volt vele, ebben a játékban kicsikét sem használja a cicaságát.
A kérésére, mintha önmagától reagált volna vörös óriás. Szempillantás alatt kerülte meg. Annyi ideje maradt háta mögé nézzen, ahol már szembe találta magát a felé vágtázó, hatalmas és láthatóan jó kedvű nagymacskával. Megadóan tárta szét a karjait, mert sem ideje, sem búvóhelye nem akadt, ahova bevetődhetett volna. Elfogadta a vereséget, bár kezdett némi kétsége lenni, hogy fog vörös óriás befékezni előtte. Látva, hogy nem lassít, enyhén oldalra fordított billentett buksival vonta fel szemöldökét. Kezdett kókuszában formát ölteni a világító izzó, valamiben sántikál a felé száguldó cica. Erre, szinte azonnal választ is kapott, mivel lendületesen begyűjtötték és vetődtek vele a földre. Hangos nevetéssel fogadta a baseball játékosokat megszégyenítő fogást.
A hempergőzésre, csak tovább vigyorgott. Erős volt benne a késztetés, hogy visszavágót követeljen, de a nyakát érő harapástól minden lelkesedése, levegője és kedve mellkasába szorult. Teljes mértékig lefagyott. Nagy szemekkel bámult maga elé pár másodpercig. Váratlanul érte a támadás! Cseppet sem érintette rossz értelemben érzékenyen. Erre utalt arca egyre erősebb vörös árnyalata. Pusztán nem számított ilyesmire és nyaka, ugyan nem olyan mértékben, mint füle, de az érzékeny területek közé tartozott. Megmozgatott benne jó néhány szenzorocskát és bugyuta gondolatot, amiket szorgalmasan hessegetett elfelé buksijából. Nem is merte boncolgatni a harapást, hanem arra összpontosított lángolnak! Erre már újfent eltátott szájjal kerekedtek el szemei. Teljesen döbbenten figyelte a jelenséget, ugyanis vörös tudós bőre a szó szoros értelmében lángolt.
Kíváncsian emelte kezét a haja végén pattogó lángcsóvákhoz. Finoman megbökdöste a végüket, amire ugyanúgy reagálta, mint minden tűz. A kis láng jobbra-balra hajladozott és igyekezte megkerülni az ujjait. Maga az érintése, pedig kellemes volt! Meleget árasztott magából, de egyáltalán nem perzselő hőfokon. Csodálatosnak találta! Nem véletlen, hogy átszellemülten figyelte és mosolygott a lángocskára.
- Gyönyörű ez a tűz páncél! – Pillantott vissza vörös tudósra. - És igazán rafinált módja a csalásnak! – Nyomta meg az orrát finoman. A megjegyzése ellenére összekapcsolta a képességet vörös óriás cicaságával, pontosabban az igen komoly víz kerülési szokásaival. Meg is lepődött volna, ha nincs tarsolyában valamilyen trükk, miként úszhatja meg szárazon az esőt, havat, fürdést.
- Változtatna bármin, ha jelezném ezen irányú igényeim? – Vonta fel szemöldökét. - Bár, kétséget kizáróan, szíveket megdobogtató hatása van a vizes istenek látványának… - Nézelődött játékosan oldalra, mintha eszébe sem jutna célozgatni valamire. Szinte azonnal elnevette magát. Nem gondolta komolyan, főként, hogy vörös tudós cseppet sem kedvelte a vizet. Ráerőltetni semmi esetre sem szerette volna. Ha valamit muszáj megtenni, még kevésbé válik szimpatikussá. Remélte, ha idővel és apró lépésekkel haladnak, esetleg megkedveltetheti, vagy legalább elfogadtathatja vörös óriással. Még se húzza már a bajszát vihar istenként, amikor vízzel találkozik!
- Megjegyezném, nem tűnik az ázott macska sértődöttnek! Tán, nincs ellenére a vizes bunda? – Jegyezte meg ártatlanul. Önző küldetésének tűzte ki, kicsikét köszönő viszonyba hozza ezzel a természeti jelenséggel vörös óriást. Erről nem kívánt szólni, valószínűleg hamar észre fogják úgy is venni, miben mesterkedik. Félre is tette a gondolatot és elfogadta vörös tudós felé tartott kezeit. Felcsüccsentett mellé a fűbe.
- Kedves, Ninurta! Kénytelen lesz magától rájönni! – Fordította el enyhén arcát. Pimasz mosollyal sandított felé, mert ezt a játékot még szívesen megismételte volna. Tetszett a hiúságának, van benne némi kihívás vörös óriásnak, míg rá nem döbben a turpisságra. Őt ismerve ez eleve hamar be fog következni. Addig, viszont ki szerette volna élvezni a helyzetet, némi fejtörést okoz neki.
- Ragadozónak sose fordíts hátat! – Emelte fel tudálékosan mutatóujját. Rengeteg ismeretterjesztő filmben és csatornán hallotta. Látta két szemével a felvételeken, szinte mindig működött. Ugyan vörös óriás nem teljesen volt cica, de alakváltóként nem tagadhatta meg a cica ösztöneit. Ezzel nem arra célzott, teljesen úgy viselkedik. Egyszerűen meg voltak benne a tipikus bundás vonások.
- Oh, igazán? – Fészkelődött izgatottan a dicséretre, remekül szolgált, mint szerencse dzsinn. - Jutalmat is kapok? – Billentette kíváncsian oldalra fejét, mielőtt elnevette magát. Kezdett veszélyesen úgy viselkedni, mint egy bezsongott kis gyerek, akinek éppen a kedvenc édességét ígérték.
- Tessék! – Húzta ki magát büszkén a vizet érintő megjegyzésre. - Még sem, olyan szörnyű a víz? – Pillantott fel hatalmas szemekkel vörös tudósra. – Víz, úgy viselkedik, mint minden más a világban! Ha bántják haragos, szomorú! Ha szeretik kedves és gondoskodó! – Megfogta vörös óriás kezeit. - Nem véletlen a vihar is az érzéseidre reagál, Ninurta! A lehulló esőcseppek testesítik meg mindazt, amit érzel! Akire rápottyan, pedig szembesül vele! – Mosolyodott el kedvesen. Remélte nem úgy fogja értelmezni, hogy kiadja ezzel önmagát. Bár, lényegében ez sem egy utolsó megközelítés. Az esőn keresztül bárkinek üzenhet, akár jó, akár rossz hírt. Esetleg megoszthatja velük az érzéseit. A szemében ez egy csodálatos dolog volt.
Azon már csak felsóhajtott, képes volt fokozni a hatást azzal, hogy tűzből egy gyönyörű rózsát nyújtott neki. Örömmel vette el. Addigra már meggyőződött róla, hogy nem éget. Szükségtelen volt jeleznie, nem okoz vele sérülést. Erről, pedig eszébe jutott még valami. Többször előfordult, amikor tett, vagy adott valamit, akkor hozzáfűzte, nem ártalmas.
- Valamit kérhetek? – Figyelte az apránként kialvó tüzecskét. - Ne mond, hogy nem lesz bajom! Tudom! – Nézett egyenesen a szemeibe. - Bízok benned! Tudom, hogy nem bántanál! Nem szükséges jelezned valami biztonságos. Elhiszem neked! Ha pedig kétségeim vannak, szólok! Nem, mintha ne éreznéd! – Nevette el magát zavarában. Elég volt rágondolnia, mennyire nyitott könyv előtte, rögtön hevesebben vert tőle a szíve. Sikeresen saját magát hozta vele kínos helyzetbe. Ettől rohamléptekkel próbált szabadulni, ezért kapaszkodott a beszélgetés témájába.
- Nem hiányzik? Mármint, nem szeretted volna visszakövetelni a Napisten helyed? Kicsit távol áll a vihartól! – Jelezte kezeivel, hogy két véglet. A megjelenése alapján, pedig sokkal jobban illett hozzá a tűz, bár kétséget kizáróan remekül festett platina szőke hajjal és körülötte cikázó villámokkal.
- Milyen érzés, amikor viharisten vagy? – Fészkelődött kíváncsian közelebb. - Rendben, hogy változik a külsőd, de valamilyen érzet? Mondjuk, áthat a villám bizsergető ereje, vagy bármi ilyesmi? – Mutogatta kezével, hogy arra céloz, amikor valakit szétvet az energia. Legalábbis az istenek, erősek és hatalmas erőket birtokolnak, vagy éppen mozgatnak. Amikor odahaza van, neki is másabb. A természet energiáit érzi a testében, benne lüktet. Ténylegesen olyan, mintha egy lenne a világgal. Érzi minden rezdülését, fájdalmát, örömét, bánatát. Ha bántját, fizikálisan érzi a szenvedéseit.
- Említetted, nagyon ritkán vagy abban az alakodban. A víz miatt? – Pillantott rá kíváncsian. Beszélgettek már az életéről. Tudta, hogy az emberek szörnyeteggé tették és azóta elvesztette bizalmatlan a halandókban. Arról viszont nem volt sejtése, ennek milyen köze lehet az isten létéhez. Arra is tisztán emlékezett, mesélt róla, hogy egy viharmadár miatt szeretett volna ilyen erőt birtokolni.

11
Lezárt küldetések / Re:A Nílus ajándéka
« Dátum: 2018. Ápr. 15, 18:22:19 »
Figyelmesen hümmentgetett vörös óriás magyarázatán, kicsoda lenne az említett Isfet istennő. Elég kézenfekvőnek látszódott, köze lehet a kígyó szerzet, illetve az istenek eltűnéséhez. Az egyetlen, ami ebben zavarta, talán éppen az, ennyire nyilvánvaló. Eddig az volt a tapasztalata, cseppet sem kellett félteni az isteneket, amikor ármánykodtak. Nagyon sok felkészüléssel és körültekintéssel jártak el. Abba nem tudott belekötni, ne önmagukat tartanák szem előtt. Több panteon is kiváló példával szolgálhatott, hányszor verték át egymást, vagy ugrasztották egymásnak a többieket, hogy egy-egy tárggyal, ranggal, bármivel gond nélkül elsétálhassanak. A szegényes mitológiai tudásával, viszont annál nagyobb emberismeretével, elvégre gyakran túlzottan emberi tulajdonságokkal rendelkeztek az istenek, megfogalmazódott benne a gyanú, talán valaki épp Isfet besározására játszik.
- Arra lát esélyt, valaki az istennőt használja elterelés gyanánt? – Ütögette meg elmélyülten állát. - Ne haragudjon akadékoskodom, de… - Ízlelgette a mondanóját, mert akárhogy próbálkozott, benne motoszkált a kicsi ördög. - …nem érzi úgy, túlságosan egyértelmű és kézenfekvő lenne, ha Isfet okozná a bajt? – Pillantott vörös tudósra. - Túl egyszerű! Nem hagy nyugodni a lehetőség, rákenték Apep elszabadulását. – Felsóhajtott tanácstalaságában, mert az is előfordulhatott, hiába próbálta mentegetni, ténylegesen ő a felfordulás okozója.
Arra az észrevételre, hogy vörös tudós nem fogja megölni a villásnyelvű bajkeverőt, csak haloványan elmosolyodott. Nagyra értékelte az őszinteségét, ugyan beleszólása nem akadt abba, mit tesz. Nem felejtette el, késertként, egyszerű halandóként van jelen. Joga sem lenne belekontárkodni az igazságszolgáltatásba, bár kétséget kizáróan tetszett neki vörös óriás irgalmas büntetése.
- Az eddigi zárkájából kiszabadult. Hogyan kívánná bebörtönözni? – Némileg előre szaladt, de úgy érezte, nem árt felkészültnek lenniük. A kígyócska megtalálását követően, minden valószínűség szerint arra lesz a legkevesebb idejük, megvitassák, milyen börtönbe és hogyan zárják el. Akkor, esetleg segíthet az előkészületekben, vagy számolhat vele, mit tegyen. Nem szeretett volna karba tett kezekkel álldogálni. Remélte valamiben hasznos lehet a kígyó elzárásakor. - Mágiában tudok segíteni? Könnyen tanulom! – Ajánlotta fel a legkézenfekvőbb lehetőséget. Ebben az egyetlen dologban gyorsan fejlődött. Az ereje is meg volt hozzá, ne kelljen kétségbe esnie. Nem kívánta erről győzködni vörös óriást, de Thoth felé tekintett, hátha van számára könyve, tekercse, írásos dokumentuma, amit átadna számára. Szükséges fogadalmat tenne, visszahozza! Eszébe sem jutott isteni titkokat elcsenni, aztán vígan lelépni vele.
Nem faggatózott, vagy kérdezősködött. A megszólaló vörös tudósra pillantott, aki épp Osiris és Isis kapcsolatát fejtette ki. Némileg elkerekedtek szemei, miután rögtön azzal indult a történet, miként pótolták Osiris hiányzó férfi büszkeségét. Sűrű pislogásokkal hallgatta a Thoth által pontosított történetet. Elég bizarul és furcsán hangzott, főként a jelenlegi nyomozás fényében, hogy egy isten férfiasságának előkerítését ecsetelik. Ettől függetlenül, értette, miért került szóba, így nem akadékoskodott. Továbblendült a hallottak abszurditásán és aprót hümmentett a megjegyzésre, ezek után az Alvilágban maradt.
- Osiris sem játszhatott ebben közre? – Tette fel bizonytalanul kérdését. Nem ismerte az istenek jellemét, de ezek alapján, bőven lett volna oka Seth ellen kiforralni valamit, ami kellően kínos és nagy volumenű számára. - Ha maradunk a feltételezésnél Isfet a felbújtó, arra lehetett lehetősége, valamivel rávegye Osiris-t, engedje el Apep-et. – Tárta szét karjait kíváncsian. - Egy dolog még biztos. Ha Osiris az Alvilág ura, akkor tudnia kell mindenről, ami a birodalmában történik. Ki lép be és ki távozik, igaz? – Nézett felváltva a két jelenlévőre. - Hogy nem vette észre? Vagy, miért nem jelezte, ha észlelte? – Fonta össze mellkasa előtt a karjait. Előfordulhatott rossz úton járt, de egyre inkább azt érezte, valaki, valamiért lódít, pontosabban hallgat. Azaz érzése erősödött, valaki a háttérből rángatja a szálakat és a többiek, mintha ebben egyet értenének a némaságukkal. Lehet valaki, akitől többen is tartanak? Valaki, akinek elég nagy az ereje, vagy befolyása, hogy a többi isten, ne akarjon vele ujjat húzni?
Némileg elveszett a saját bűnügyi és összeesküvés elmélet gyártási fantázia szobájában. Kicsikét megilletődött, amikor vörös óriás neki szegezte a kérdést, elkíséri Osiris-hez. Enyhe bizonytalansággal bólintott, bár a hezitálás nem a beszélgetéshez kapcsolódott. Nem teljesen zökkent még ki buksijából. Emiatt picikét aggódott, hogy útban lesz vörös tudósnak. Túlságosan sokat kalandozott el és bizony az istenek ellen se ereje, se tehetsége nincs. Biztos benne, nem lenne képes felvenni velük a harcot. Nem véletlen megjegyezte, szívesen elkíséri, de nem akarja hátráltatni. A válasz ugyan megdöbbentette, pontosabban a visszakérdezés. Hatalmas szemekkel fürkészte vörös óriást, míg be nem avatta a részletekbe. Jól esett, így vélekedik, azonban idáig tényleges konfrontációra nem került sor. Még nem ütköztek ellenállásba, vagy ellenségbe.
Nem is boncolgatta tovább a szerepét, hanem követte a hatalmas oszlopokkal alátámasztott templom belsejébe. Szorgosan figyelt lába elé, ne bukjon fel egyetlen törmelékben, vagy oszlop darabkában sem. Utána, pedig a falfestmények maradványai kötötték le figyelmét. Szinte teljesen elmulasztotta azt a mozzanatott, ahogy vörös óriás megnyitott egy titkos átjárót. Hatalmas szemekkel nyújtogatta nyakát felé. Kíváncsian fürkészte a felbukkanó folyosót, vajon mi lehet a végén. Nem is volt kérdéses, rögtön elindult a jelzésre, beljebb mehetnek e, bár messzire nem jutottak.
Alig léptek be a sötét helységbe, rögtön megjelent előttük valaki. Enyhén hátra hőkölt a magas és valamiféle fejdíszt, sisakot, akármit viselő alaktól. Nem látta tisztán, micsoda lehet, vagy pontosan miként festhet. Annyi biztos, nem kívánt belepiszmogni vörös óriás és a különös alak üdvözlésébe. Akkor is, csak illedelmesen meghajolt, amikor a jelenlétére terelődött a szó. Továbbra sem szólalt meg, elvégre nem őt kérdezték. Ráhagyta vörös óriásra, hogy válasszal szolgáljon. Kizárólag akkor mukkant meg, amikor hozzá fordult az Anubis nevű alak. Ezek alapján már leesett neki a tantusz, pontosan kihez van szerencséjük. Róla, még ő is hallott! Igaz, nem tudhatta, mennyire helytállóak azok az információk, de nagyon tiszteletteljesen megköszönte a jó tanácsot és üdvözlést. Bár a figyelmeztetés miatt, elővigyázatosságnak nevezett félelemből behúzódott vörös óriás mögé. Egészen közel nyargalt hozzá, véletlen se érjen semmihez se. Hajlamos volt az ellenkezőjét tenni annak, amit kértek tőle, azonban az alvilágban nem kockáztatta volna meg, előrébb hozza saját temetését a bugyuta kíváncsisága miatt.
- Elnézést, Anubis san! Ne vegye sértésnek! A világ urát sem akarom vádakkal illetni, de miként lehetséges Osiris sama nem szerzett tudomást Apep kiszabadulásáról? – Hajolt ki vörös óriás mögül. Továbbra sem hagyta nyugodni ez a lehetőség. Azok tudatában meg főként nem, hogy Anubis állítása szerint nem a főkapun távozott, de azon kívül merre, arról senkinek sincs elképzelése. Jól értelmezte az elmondottakat, akkor Osiris-hez hozzá volt láncolva Apep, tehát személyesen ő tartozott érte felelősséggel! Ha ennyire a börtönőre volt, elképzelni sem tudta, miért nem érezte azonnal, hogy lazul a béklyó és Apep kijutott a felügyelete alól. Ha az ő helyében lennék, én bizony személyes sértésnek venném a próbálkozást és rögtön ott teremnék, csírájában folytsam el a szökési kísérletet.
- Lehet bármelyikükhöz, mármint Apep, Seth, Isfet trióhoz köze olyan istennek, vagy istennőnek, aki elmét irányít, időt befolyásol, vagy illúziót teremt? – Pillantot vörös óriásra komoly arccal. Ha kizárta a lehetőséget Isfet és Osiris a hunyó, akkor még erre látott lehetőséget. Megmagyarázná, miért nem tud senki semmiről. Egy láthatatlan szellem, akire nem emlékeznek, könnyedén kiengedhette a kígyót és elvihette a nélkül, bárkinek feltűnt volna, míg aktív a képessége.
Erősen morfondírozott az újabb elméletén, amikor elérkeztek a börtönhöz. Óvatos forgolódással lépett beljebb. Ismerősnek találta a bent terjengő lélekenergiát, ha nevezhette ennek. Már találkozott vele, méghozzá a szerelmi fészekben!
- Biztos itt volt! Érzem a lélekenergiáját! – Határozottan jelentette ki. Ebben szemernyi kétsége sem lehetett. Ekkor akadt meg szeme a falakról lelógó láncokon. Emelte kezét, hogy megérinthesse, de gyorsan hátra kapta fejét. A magas sakálfejű férfit kereste tekintetével. Engedélyt próbált tőle kérni, mert nem sejtette, mivel járhat számára, ha körbe fogdossa az idebent lévő dolgokat. A célpont helyett, vörös óriás válaszolt neki azzal, hogy megfogta csuklóját. Majd nem felugrott a plafonra ijedtében. Annyira hangtalanul lépett mellé, egyáltalán nem észlelte.
- E-elnézést! – Fújtatott egyet, hátha csillapítani tud őrülten kalapáló szívén. - Arra gondoltam, megpróbálnám visszaidézni a láncon keresztül, mi történhetett. – Vázolta fel a nyúlkapiszkálása okát. Elmosolyodott a morgolódáson, nem kéne bolygatnia az alvilági emlékeket, amik szenvedéssel, fájdalommal és kínzással átitatottak. Aranyosnak találta, hogy aggódik érte, de szerencsére tudta irányítani a képességét.
- Kizárólag az elrablás idejét tekinteném meg? – Billentette oldalra buksiját. Kész volt az egyezkedésre. Abban reménykedett, ezzel újabb információkat tudnának szerezni. A beleegyező sóhajtásra és időpont megadásra széles mosollyal szorította meg vörös tudós kézfejét. - Csatlakozna? Ellenőrizheti, semmi ártalmas dolgot ne lássak és Ön, jobban értelmezni tudja, amire bukkanok! –
Megvárta, míg vörös óriás beleegyezik a lehetőségbe, aztán feloldotta képességét. Megérintette a láncot, de még így is megakasztotta az éles fájdalom és harag, ami a tárgyból áradt. A figyelmeztetés nem volt elegendő, hogy eltántorítsa szándékától. Áttörte a heves érzelmekből felvont burkot és rengeteg, szinte megszámolni sem bírta hány emlék dobozka keveredett elé. Mindegyik alatt dátumok sorakoztak, így addig pörgette, míg a kellő év, kellő hónap és nap nem került elé. A dobozkát kinyitotta, amiből kiugrottak az emlékek. Tartotta magát vörös tudós kéréséhez, így a reggeli órákat vette górcső alá. Beletekert az eseményekbe és egészen addig pörgette, míg a kellő pillanatot el nem érte. Lelassította a felvételt, ami így körülöttük jelent meg. Előttük a láncon Apep heverhetett. Elég megviseltnek látszódott, mint, aki épp egy hatalmas csatán van túl. Talán pihenhetett. Behunyt szemekkel, mozdulatlanul feküdt a földön. Aztán hirtelen megelevendett. Felugrott a földről, amire a láncok megfeszültek és hangosat csörrentek. Kifejezetten ingerültnek látszódott. Vele szemben egy fekete, gomolygó füst jelent meg. Néha egy tollas, talán madár alakját vette fel. Az alak fel sem vette Apep figyelmeztetését. Odalépett hozzá, amire a kígyó teste felengedett. A tekintetéből úgy látszódott, felismerte az érkezőt, aki könnyedén lepattintotta a láncot, hogy kihúzhassa belőle a karját. A kígyó nem támadt rá, egyszerűen engedte, hogy a kavargó feketeség körbe vegye és eltűntek.
A jelenet végével lekapcsolta a vetítést. Ennek hatására hatalmasat sóhajtott. Kibillent az egyensúlyából, de megkapaszkodott vörös óriás karjában. Szüksége volt néhány másodpercre, feldolgozza, újra a jelenben és valóságban van.
- Van elképzelése ki lehetett? – Tette fel erőtlenül kérdését. Ekkora érzékelte, hogy az előbb tapasztalt lélekenergia foszlány egyetlen pontra koncentrálódik a helységben. Finoman megütögette vörös óriás kézfejét, hogy kövesse, mert valamit talált. Kíváncsian indult meg az irányába, bár nem arra számított, aprócska kis madár kuporog a sarokban. Enyhén feltartotta a karjait és jelezte vörös tudósnak, ne lépjen közelebb. A picike csibe, még a végén jobban megijed a cicaságától.
- Szerbusz! Hát, te?! Hogy kerültél ide? – Guggolt le előtte tisztes távolságban. - Nem kell félned! Segíteni jöttünk! – Lapolt egészen térdeire, még alacsonyabb lehessen. Bátorítóan mosolygott a kicsike fiókára. - Mit szólnál, ha kivinnénk innen? Keresnénk neked egy meleg takarót! Itt bizony, nagyon hűvös van! És enni is jó lenne! Teljesen megéheztem! Te nem?  – Nagyon óvatosan letette tenyerét maga előtt a földre. Nem mozdult, hátha a kicsike odabotorkál hozzá, vagy legalább nem rémül halálra, ha felé közeledik. Siettetni semmi esetre sem akarta a becserkészést. Lassan sündörgött hozzá közel. Amikor már láthatóan engedte a picike, finoman a karjaiba emelte. Próbált a felsőjéből kicsike takarót eszkábálni neki, hogy belebújhasson.
- Hogy kerülhetett ide? – Nézett egyenesen a börtön előtt álldogáló alakra. - Róla sem értesült senki? – Emelte fel szemöldökét, mert akadt volna egy csípős megjegyzése, talán az őrök és világ urának tyúkszemére kéne lépni, ugyanis láthatóan szabadon mászkál mindenféle szerzet a birodalomban.

12
Karakura Town / Re:Karakura Town utcái
« Dátum: 2018. Ápr. 06, 23:37:46 »
Süni szelidítés *-*

Beigazolódni látszódtak a félelmei. Szegény lány nem csak a rosszulléttől fehéredett. Bizony az arcára volt írva, halálra rémítette. Mindezek tetejében, még távolabb is húzódott tőle! Hasonló reakciót szinte soha nem váltott ki senkiből, így első neki futásra darabokra tört kicsiny szíve. Azon pörgött agya, ennyire kialvatlan lenne arca és rossz szögben világít rá a napfény? Esetleg vörös tudóstól tanult el egy-két fogást? Ebben kételkedett, mert körülötte mindig tündéri nagy macska volt. Második rohamra, mocorogni kezdett benne a gyanakvás, talán bántják szegénykét? Emlékszik, ugyanezt csinálta tinédzser korában. Bárki közeledett hozzá, ösztönösen menekült fedezékbe, akár barátságosnak, akár ellenszenvesnek látszódott. Senkiben sem bízott.
Nem tudta ennek mennyire lehetett alapja. Előfordulhatott, ténylegesen a helyzet rémítette meg és a csodálatos hadarása. Nem lett volna szép, ha még azzal is letámadja, iskolában, otthon, utcában szokták csúfolni, bántani, akárhogy piszkálni. Helyette eljutott addig, elszégyellje magát! Az egész riadalmat azzal váltotta ki, túlságosan nagy lendülettel esett neki! Biztos valamilyen pedofil gyerekrablónak nézte, aki mindjárt beráncigálja a furgonjába! Nem is bírta ki, hogy ne könyörögjön a magasságosban ücsörgő istenek éppen ráérő tagjához, véletlen se legyen közvetlen közelében sötét autó! Már csak az hiányzott volna, ténylegesen futásnak eredjen előle szegény iskolás lány. Ebben az állapotban cseppet sem tett volna jót neki, ráadásul ki tudja mekkora tömeg állta volna az útját! Elzárják szegény lánytól, ugyan mi lesz vele? Ismerte az embereket! Előbb vele és megtorlással foglalkoznának, a helyett szerencsétlen bajba jutott lányt orvoshoz juttassák! Tudná, minek gondolkozik ilyeneken?! Rögtön a legrosszabbra készül, pedig még, azt hiszi menthető a helyzet! Legalábbis nagyon reménykedett benne, hogy még sikerül meggyőznie róla, semmi borzalmas dolgot nem szeretne, csak segíteni.
Az elhatározásához tartotta magát. Kedvesen mosolygott az étellel kezében, de a merő döbbeneten és határozott visszautasításon kívül mást nem kapott. Enyhén oldalra billentette fejét a kislány kijelentésén. Erősen pörgette a fogaskerekeket, vajon, miért nem segítene rajta az étel. Ekkor jutott eszébe, talán cukorbeteg, vagy ételallergiája van! Megmagyarázhatná miért lett hirtelen rosszul! Leesett a vércukor szintje!
- Semmi gond, ha érzékeny vagy ételre! A cukrot is felejtsd el! Nyugodtan mond, hogy mi segítene! Rengeteg bolt van a közelben! Szívesen hozok! – Gyömöszölte táskájába lendületesen az édességet. - Ne haragudj! Nem akartalak kínos helyzetbe hozni vele! Általában ezeket szokták ajánlani… - Magyarázott lendületesen. - Ezek szerint nem az első eset? Gyakran megtörténik? –
Dőlt rá enyhén táskájára. Nem akarta még jobban megijeszteni a lányt azzal, hogy levágódik mellé a padra. Láthatóan apró gombócra húzta össze magát. Szegényke nagyon elveszettnek és félénknek látszódott. Valami nagyon nem volt vele rendben. Szíve szerint hatalmas ölelgetéssel mondogatta volna, hogy nem lesz baj, nyugodtan mondja el, mi bántja, zavarja, mitől tart ennyire. Tudta, hogy mennyire rémes érzés, amikor sarokba szorítanak az érzések és egyszerűen menekülni akarsz mindenkitől. Azzal is tisztában volt, ezzel nem segítene. Próbált uralkodni magán és a lányra figyelni.
A név hallatán aprócska áramütés kocogtatott be fejébe. Eszébe jutott, hogy ezt a nevet már hallotta és nagy erőkkel kereste a jelenetet. Szép apránként talált rá a gyerekekkel közösen eltöltött onsen kiruccanásra, ahol Nono csöppsége mesélt nekik a mentoráról. Az emlékei alapján a neven kívül semmi sem egyezett. Ettől még előfordulhatott annak a személynek a rokona, vagy barátja, vagy akármi. Az ükikéji megtanították rá, hogy véletlenek nincsenek, főként az ő életükben. Fel is jegyezte kókuszába, kérdezze meg Ryo chan-t, miután Tabi-t biztonságban tudhatja.
- Nagyon szép…mindegyik neved! Hívhatlak Tabi-nak? Ez a beceneved? Barátodtól kaptad? Van esetleg jelentése? – Mosolygott kedvesen. - Engem általában Umi-nak szoktak becézni, vagyis régebben, aztán ez átragadt a… - Kapott észbe, talán nem kéne azzal fárasztania szegény lányt, hogyan lett ez a művészneve és szólongatják minden utcasarkon így. – Nem számít! – Legyintett szórakozottan. Folytatni sem volt esélye, mivel a törékeny lány kedvesen próbálta jelezni, hogy szeretne végre hazamenni. Az ötletet teljes mértékig támogatta, azonban a kivitelezés ellen akadtak kifogásai. Vett egy mély levegőt, véletlen se legyen túlságosan parancsolgató. Cseppet sem szerette volna tovább rémisztgetni a lányt.
- Nagyon szívesen, Tabi! – Állt fel a földről és nyújtotta felé a kezét. - Megengednéd, hogy hazáig kísérjelek, vagy legalább hívjak valakit, aki hazavisz? – Pislogott a lányra hatalmas szemekkel. - Régebben én sem bíztam az emberekben! Ijesztőek voltak! Kicsikét hittem bennük, rögtön becsaptak, kihasználtak és bántottak. Aztán rájöttem, ha mindenkitől elzárkózom semmi sem fog változni. Ha nem nyitok a lehetőségekre, egyedül maradok, majd szép lassan beleőrülök a bennem gyűlő rengeteg rossz érzésbe. – Picikét megmozgatta a kezeit. - Engedd, hogy segítsek! – Bátorítóan mosolyodott el. - Tudom, nehéz hinned nekem, vagy abban, megérthetlek! Nem is kell! Magadnak adj esélyt! Néhanap a legapróbb dolgok is hihetetlen jól tudnak esni! – Hajolt picikét közelebb. - Mi lenne, ha ma egy segítő kéz elfogadása lenne ez? Ha az megnyugtat, ígérem, egy lépés távolságra lemaradok! Hozzád sem érek! – Tartotta fel másik kezét esküre. Reménykedett benne, ennyi elegendő lehet. Kár, hogy a hatalmas száját nem tudta befogni.
- Ha még sem, legalább elárulod, mi rémít meg ennyire? – Harapta el az utolsó szó végét. Tisztában volt vele, hogy nem kellett volna kimondania. Sosem szabad valakit szemtől szembe letámadni ilyesmivel, főleg, amikor látszik az illetőn, mennyire bizonytalan és elzárkózó. Tudta, hogy ezt szörnyen elrontotta.
- Nem muszáj beszélned róla! Ne haragudj! Tudom, hogy vadidegen vagyok és nem kéne beleütnöm az orromat, de láthatóan rettegsz valamitől! Ha tudok bármit tenni érted, akkor megteszem! – Nézett egyenesen a lányra. Halálosan komolyan gondolta. Tisztában volt vele, hogy a világot nem mentheti meg, de el sem sétálhatott mellette! Bajban volt! Valamit, csak tehetett érte!

13
Karakura / Re:Herceg(nő) rablás Karácsonykor
« Dátum: 2018. Ápr. 02, 22:18:57 »
Régóta. Talán túlságosan is régóta várta, hogy ezeket a szavakat valaki, szemtől szembe, hangosan mondja neki. Annyira szerette volna, ha megtörténik. Sokszor reménykedett benne, ráakadhat. Kereste, kutatta, üldözte. Az idő teltével, azonban, apránként elfogyott minden lelkesedése. Talán, fel is adta. Barátai, rokonai biztató szavai egyre üresebben kongtak füleiben. Azt állították: magától rátalál a hozzá illő személy. Nem tette. Akadtak önkéntesek. Voltak öncélúak, hitegetők, sőt előfordult eszközként használták a céljaik elérésére. Az élet újra és újra leforgatta az ismerős filmet. Egyedül maradt. Nem állt mellette senki. Erre, ezen a napon, ettől a csodálatos személytől megkapta a legszebb szavakat az egész világon. A legszörnyűbb, hogy nem tudja, mit kéne éreznie. Valahogy nem járja át az egész lényét bizsergető, felpezsdítő, örömteli érzés. Boldogság, megkönnyebbülés, hála, szeretet szikráját sem tapasztalta. Elfelejtett szereti? Nem képes már rá? Mi baj lehet vele? Hova lett az vörös tudós ölelésének az ereje? Miért tűnt el az a nyugalom, ami az előbb átjárta? Miért nem érez az ég egy adta világon semmit?
Megrémítették a saját gondolatai, ahogy az egész lelkét átjáró üresség is. Nem értette önmagát, vagy a baj forrását. Ha pedig képtelen válaszokat adni, miként engedhetné vörös óriást közel magához? Hogyan szerethetné? Nem tehette. Bár, arról sem volt fogalma, éppen mi folyik közöttük. Teljesen összekuszálódott a buksija és szíve egyaránt. Betonfalakba ütközött és elképzelése sem volt, hogy jusson át rajta. Arról sem, mi várhat rá a túloldalon. Ott lenne vörös tudós, vagy ellépne mellette? Tudná szeretni? Önmaga képes lenne kölcsönös félként tekinteni vörös óriásra? Továbblépne azon halandó? Rengeteg kérdés rogyadozott vállain. Mind megválaszolásra várt. Azt sem tudta, melyiknek ugorjon. Ebben az őrjítő káoszban, egyszerűen kitörtek belőle a szavak.
Kimondta. Már nem vonhatta vissza. A beálló rövidke csend, még is kínzóan hosszúnak tűnt. Legrosszabbra készült, ám teljesen letaglózta vörös tudós bocsánat kérése. Elkerekedett szemekkel ült ki a döbbenet arcára. Nem várt szabadkozást, még csak együtt érzést sem. Elutasításra, szidásra készült, miért beszél ilyen szamárságokról. Teljesen letaglózta vörös óriás végtelen türelemmel látott hozzá, elmagyarázza a helyzetüket. Ha pedig megtette a kedvéért, erőt vette magán és illetődöttsége ellenére is figyelt szavaira. Igyekezte, lehető leggyorsabban feldolgozni a hallottakat.
- Utolsó lépés? – Emelte fel enyhén a kezét, hogy jelezze, ezen a ponton fékezzenek be egy kicsikét. - Mi lehetett az? – Önmaga is kereste emlékei között a választ. Jelek után kutatott. Kihívás volt eldönteni, hol lehetett az a pont, ahonnan már nem csak úgy tűnt együtt vannak, de ténylegesen kezdtek is úgy viselkedni. - E…egyiptom? – Tette fel bátortalanul kérdését. Sok időt töltöttek együtt. Lényegében együtt laktak. Nem egy szomszédjuk azt feltételezte friss házasok, akik a nászútjukat töltik a városban. Akkor viccesnek találta, de visszagondolva, kénytelen belátni, napról napra egyre természetesebben viselkedett vörös óriás közelében. Képes volt megkergetni, hogy lefürödjön és saját kezével lecsutakolni, véletlen se úszhassa meg. Főzött neki, méghozzá örömmel. Élvezte, hogy kellemes zenére táncolnak, vagy a pokróc takarásából figyelheti, ahogy elmélyülten dolgozik a leletek dokumentálásán.
Hihetetlennek találta, észre sem vette. Egyszerűen fel sem tűnt neki, mikor esett bele teljesen vörös óriásba. Az egy dolog, hogyan reagált rá teste és szíve, amikor meglátta. Betudta annak, hogy tökéletesen megfelel minden egyes pontban annak a személynek, aki a fejében létezett. Ráfogta, hogy csak a képpel azonosítja. A jelen állás szerint, viszont sokkal többről volt szó. Ki is mondta! Megjegyezte, hogy szereti! Hova tette az eszét?! Mármint, miért nem esett le neki, miről magyaráz?!
Föld alá süllyedt volna szégyenében, zavarában és még ki tudja milyen gigantikus érzelmi káosz következtében, ami benne kavargott őrült tempóban. A fojtogató szorításon az sem könnyített szóba került az udvarlás, jelölés és birtoklás hármasa. Erre aztán eltátott szájjal vörösödött el füle hegyéig. Nem talált benne kivetni valót! Megalázónak sem gondolta. Elvégre ez teljesen normális reakció az állatoknál, pontosabban az alakváltóknál, ha jól értelmezte. Nem gondolta úgy, ezzel állati szintre alacsonyították. Éppen ellenkezőleg. Igazán megtisztelőnek találta, ennyire nyíltan mások tudtára adta, hogy hozzá tartozik. Kifejezetten imponálóan hatott rá, amit elég nevetségesnek talált. Különös ellentmondásba sodorta magát, ami reakcióján is meglátszott. Szórakozott mosollyal igazította füle mögé haját, mintha önmagát hozta volna zavarba.
- É-é-és nekem kell valamit tennem? Az udvarlás… – Köszörülte meg torkát időnyerés céljából. Még se lett volna helyes az orra alatt suttog. - ...alatt. Nekem, mit kell csinálnom? Hogyan kéne viselkednem? Illetve, mit kerüljek feltétlen? – Azt megelőzte volna, hogy önszántán kívül sértse vérig vörös óriást, mert olyat mond, vagy tesz, amivel belegázol az önbecsülésébe és büszkeségébe. Nem bántásképpen, de egy istennek, aki nem mellékesen oroszlán, mindkettőből hatalmas rakomány juthatott.
- Ennek a násztáncnak, mikor van vége? – A hogyan szót nem merte használni. Eddig is kezdett melege lenni és az előbbi kiborulása után, nem lenne tanácsos, újabb őrültségbe fejest ugrania. Pontosabban, más megközelítésben hívta segítségül. - Hogyan kéne elfogadnom, vagy jeleznem? – Némi tanácstalanság tükröződött az arcán. - Ne haragudj! Nálunk annyira meg vannak nevezve a fázisok, amik támpontokat adnak, hogy ezekhez próbálok viszonyítani. Legalábbis azt hiszem… -
Értette, hogy ez elsősorban érzelmek és tettek játéka, de arról nem volt fogalma, hogy ezt milyen szinten adják egymás tudtára szóban, esetleg ajándék, vagy szertartás, fogadalom képében. Arról sem akadtak elképzelései, vajon ez az elfogadás, kizárólag érzelmi, vagy ezen túl élnek formális résszel is.
- Oh! Akkor ezen felül van még egy utolsó lépés! – Emelte fel mutatóujját. Ez némi támpontként szolgált, majd döntötte romba az addigi elképzeléseit. Azt gondolta, hogy az utolsó lépés a násztáncot előzte meg. - Po…pontosan ez micsoda? – Pörgette végig a magyarázatot, majd akadt el lélegzete. Egyetlen lehetséges megoldás eszébe jutott, de nem volt mersze hangosan kimondani. Helyette gyors váltással húzta ki magát a széken.
- Felejtsd el! Megtudom, ha ott leszünk! – Legyintett lángoló vörös arccal. Az elé keveredő ételnek kifejezetten örült. Nem azért, hogy megehesse. Az igencsak gyorsan liftező gyomra elvonta figyelmét zavaráról. Teljesen más vizekre sodorta gondolatait. Illetve, vörös óriás is hatékonyan tett érte. Parancsnak vette a felszólalását, szívesen megnézné a kertet. Rögtön kapott az alkalmon és szempillantás alatt varázsolta rá kabátját, majd vitte keresztül ölében az éttermen.
Levegőt sem mert venni, míg haladtak. Döbbenten követte az események láncolatát, ahogy nesztelenül, teljesen feltűnésmentesen sétáltak el a sürgő-forgó személyzet és kedélyesen beszélgető vendégek mellett. Annyira elveszett a hitetlenkedésben, már későn jegyezte meg, ne távozzanak fizetés nélkül. Mire egyetlen nyikkanás elhagyta száját, réges régen a nyílt utcán sétáltak. Sokat pislogott, míg összeszedte szétszéledő gondolatait és kérte, hogy tegyék le. Teljesen egészséges volt! Nem szorult rá dámaként hurcolják! Igazán jól esett lelkének, de tökéletesen üzemeltek lábai.
Kíváncsian lépkedett vörös óriás mellett. Egészen a hatalmas múzeum épületéig fogalma sem volt, milyen kertről lehetett szó. A kulcs előkerülésével, azonban halk hümmentéssel mosolyodott el. Óvatosan lépett be kapun. Izgatottan nézett körbe, hiszen meglehetősen régen volt szerencséje erre járni. Ebben a nyugodt, békés, természetközeli állapotában pedig még sosem látta. Sehol a nyüzsgés, hangzavar, rengeteg szemét és mindent betöltő édesség, szendvics, vagy üdítő illat. Kizárólag a természet aprócska szelete köszönt rájuk. Ez a felemelő látvány, pedig kellemes sóhajt csalt elő belőle. Annyira elveszett a fű, fák, bokrok, apró virágok illatának kutatásában, szinte megijedt, amikor vörös tudós igencsak kiszőkülő buksijával találta szemben magát. Enyhén a szívéhez kapott, de gyorsan mutatta, nem történt semmi. Inkább sietősen teljesítette vörös óriás kérését. Behunyta szemeit és izgatott mocorgással várta, mi fog történni. Érzékelte a lélekenergia emelkedését, pontosan azt is, hogy épp a forrásnál észlelt formájával találkozott. Kíváncsian nyitotta résnyire az egyik szemét, amikor hideg zúzmara landolt az orrán. Enyhén megmozgatta, miközben felfelé pillantott az égre. Egyetlen felhőt, de még csak fátyolködöt sem látott. Ez rendesen felcsigázta az érdeklődését, így rögtön a földön kereste a választ. A látványtól, viszont rendesen eltátotta száját. Mindent vékony, hófehér zúzmaratakaró borított. Olyan volt a kert, akár az ébredező tavasz! Gyönyörű! Pedig még igencsak benne voltak a télben.
A felé tartott kézre, csak halkan felnevetett. Ellépett vörös óriás mellett, hogy megpöckölhesse ujjával az egyik ágat. A rajta tanyázó zúzmara engedelmeskedett a riasztásnak és az egész hosszan végignyúló ágról egyenesen vörös tudósra ugrott. Játékosan szájához kapott, majd megindult a kertet keresztülszelő ösvényen. Néhány lépés után megtorpant és hátrafelé kémlelt, vajon a pórul járt vörös óriás szeretne revansot venni a fürdetésért. Bele sem gondolt, nem a legjobb ötlet az oroszlán bajszát húzgálni. Egyszerűen élvezte a szabadságot és természet közelségét. Hirtelen minden nyavalygásról, szomorkodásról, kétkedésről elfelejtkezett, mintha nem is lett volna. Könnyűnek érezte magát, ami meglátszott a viselkedésén is. Gyerekesen játszott. Fáról fára szökdécselt a növények között és a törzs mögül kikandikálva figyelte, merre tart vörös tudós. Már, ha nem érzékelte volna tökéletesen. Szemmel tartás nélkül is tudta, hova menjen, tartsa a közöttük lévő távolságot. Legalábbis egy darabig. Biztos volt benne, hamar nyakon csípik. Ettől függetlenül, még nem akarta megkönnyíteni vörös tudós dolgát!

14
Lezárt küldetések / Re:Vissza a jövőbe!
« Dátum: 2018. Ápr. 01, 14:40:40 »
Szomorúan vette tudomásul a kendős lény szavait. Nem érezte magát jobban, hogy beigazolódni látszottak gondolatai. A válasz alapján közel lehetett hozzá Kokkuri san, maga is emberevő szellemmé változzon. Akkor, pedig nem fog a szép szóra, érvekre, egyáltalán bármire hallgatni. A sok keserűség, méreg, bánat annyira eluralkodik rajta pusztítani, ölni, gyilkolni és elsősorban enni akar. A gyerekektől hemzsegő iskola kész svédasztal lesz neki. Muszáj volt, minél előbb megszerezniük a táblát, ne veszítsék el Kokkuri san-t és az iskolások is biztonságban maradjanak.
Arra lelkesen bólintott, hogy a különleges fiú, bár azt hiszi, már gondolhat rá Darmi-ként, tehát, Darmi beleegyezett, meglátogassák a biológia szertárban rekedt szellemet. Abban reménykedett, ha Kokkuri san tudomására jut, vannak, akik segítenek neki, kicsikét megnyugtatja és a remény, erőt adhat neki, minél tovább kitartson. Arról, ugyanis fogalma sem volt, meddig bírhatja szegény átváltozás nélkül. El is bizonytalanította, ténylegesen várniuk kéne délutánig, de, ha lebuknak, még ennyit se tehetnek. Fülön csípik őket, azonnal küldenék az igazgatóiba, ahol biztos szidás mellett, kapnának büntetést is. Aztán a szigorú tanári felügyelettől, komoly munka lenne ellógniuk. Azzal sem mennének semmire, ha elmondanák az igazságot. Az évek megtanították rá, nem hisznek neki és rögtön szüleit vennék elő, mit tettek, amitől képzeleg a gyerekük. Nem tehette meg, most, hogy beilleszkedtek, főleg nem, hogy miatta legyenek gúnyolódás tárgyai. Édesanyja, de még édesapja sem büntette soha ezért, de végre úgy tűnt, mindketten boldogok. Nem akart belerondítani a képzelgéseivel, vagy minek nevezze. Kizárólag magára és Darmi-ra számíthatott! Egyedül kellett megoldaniuk.
Valamiért nem rémisztette meg ez a kijelentés. Talán, a miatt, Darmi elég határozottnak, talpra esettnek és furcsának látszódott. Pontosabban, ő sem volt átlagos. Egyáltalán nem nevezte volna furcsának, mert az többnyire negatív, de megvédte, segít neki és látja, ismeri a szellemet! Megnyugtatta ott van vele, ráadásul okosan kérdezett és kitartóan ment az elhatározása után. Elég makacsnak és szívósnak látszódott. Ténylegesen olyan volt, mint egy macska. Ezen a cseppet sem helyzetbe illő megállapításán, halkan felkuncogott. Szorgalmasan takarta száját, elvégre épp az idegennel egyezkedett, merre találják meg, ha szükségük lenne rá, vagy épp Kokkuri san-t hoznák ide. A különös lény válaszától egyetlen pillanatra arcára fagyott jó kedve. Egyenesen az idegen után pillantott, vajon mire célozhatott, vagy honnan tudja, képes lélekenergiát érzékelni. Már fordult volna utána, amikor Darmi hangja a tetőhöz szögezte. Szorgalmasan meresztette szemeit a felé nyújtott kézfejre. Hirtelen nem tudta, menjen vele, vagy a lény után sétáljon, hátha többet tudhat meg magáról. Eddig senki sem mondott semmit, miért lát szellemeket, miért érzékeli őket, miért üldözik, vagy miért lát fekete ruhás alakokat az utcákon kardokkal futkosni. Talán, adhatott volna válaszokat. Nem várta el, ismerje a történetét, csak annyit, ez pontosan micsoda. Más is átéli? Vannak hozzá hasonlóak? Van ennek neve? Nem betegség? Teljesen normális? Erős volt a késztetés, de eszébe jutott, miért van itt: segíteni! Nem lehetett önző, amikor egy szellem sorsa forgott kockán!
Elhessegette saját gondolatait és megfogta Darmi kezét. Mélyet sóhajtott, miután becsukódott mögöttük az ajtó. Tudta, hogy nem kesereghet ezen, elvégre később még kérdezhetett a lénytől. A feladatra kellett összpontosítania, vagy éppen Darmi-ra, aki tarsolyában mindig akadt egy-egy kérdés. Elmosolyodott rajta, mert úgy festett a szokatlan fiú mindennek utána járt, ami foglalkoztatta és kertelés nélkül kérdezett. Szimpatikusnak találta ezt a kicsikét nyers, de mindenképpen előnyös jellemvonást.
- Manapság mindenki felelőtlenül beleugrik az ilyesmibe. Régen kiválasztottak, isteni adománnyal született emberek végezték szertartások keretén belül. Ügyeltek a földi és égi békességre! Nem háborgatták a természetfelettit ok nélkül, főleg öncélból nem. Ünnepek, szent napok keretén belül léptek kapcsolatba a szellemvilággal. Esetleg akkor, ha maguk a szellemek kérték. A kiválasztottak médiumok voltak. Rajtuk keresztül hallhatták a más világ szavait. Az emberek, persze sóvárognak a hatom után. Ezért bármit megtettek! Ha kellett láncra verték a természetfeletti erőket... – Sóhajtott fel lemondóan, mintha pontosan értené, miről beszél, pedig nem foglalkozott szellemidézéssel. A kijelentésére, mintha csak rácáfolt volna saját buksija. Különös képek elevenedtek meg előtte. Az iskola lépcsősora helyett sötét, fáklyákkal megvilágított, kőépület, talán barlang falai vették körbe. Léptek zajai visszhangzottak a nyirkos köveken. Valaki egyenesen felé tartott, talán futott. Egy gyönyörű nő rajzolódott ki a homályból. Hosszú, földig érő, hófehér ruháját enyhén megemelte, ne essen el benne. Hosszú, aranyló, göndör tincsei kikandikáltak a fejére húzott csuklya alól. Enyhén megemelte arcát, miután közvetlen elé ért. Hófehér bőre és égszínkék szemei szinte világított az anyag alól. Álomszépnek találta, annak ellenére, finom vonásait eltorzította a kétségbe esés. Ismeretlen nyelven szólt hozzá. Körbenézett, aztán megragadta kezeit. Valamit beletett a tenyerébe, de nem látta mi az. Ideje sem volt szemügyre venni, mert az ismeretlen karjánál fogva húzta, mintha azt akarná, menjen vele, méghozzá azonnal. Nem tudta kicsoda, vagy mit akarhatott tőle. Nem mozdult, ám ekkor szertefoszlott a kép. Megint az iskola lépcsőjén álldogált. Vele szemben Darmi állt. Nyoma sem volt az ismeretlen nőnek.
- Lá-láttál az előbb valamit? Volt itt valaki? – Engedett a kézfej szorításán. Bűnbánóan pillantott a fiúra. Valószínűleg görcsösen szorongathatta, míg képzelődött. Legalábbis úgy festett, pusztán a kókusza viccelte meg. Azért a tenyerére, majd a folyosóra pillantott. Keresgélt, hátha talál valamilyen árulkodó jelet, akármit. - Valamit tett a kezembe… - Nézegette a tenyerét elmélyülten. Próbálta felidézni, mi lehetett, de semmit sem látott belőle. A súlyát sem érezte. Nem maradt semmi, ami jelezné, hogy nem csak az élénk fantáziája viccelte meg. Elszörnyedt, megint kezdődnek a hallucinációi. Ezen még sem kesereghetett, muszáj volt Kokkuri san-ra gondolnia.
- Bi-biztos képzelődtem! Ne is foglalkozz vele! – Legyintett Darmi irányába. Mély levegőt vett, aztán folytatta a lépcsőfokok szelését, végre elérhessenek a biológia szertárba. Nem akart elveszni a piti problémáiban, amikor megígérte segíteni fog. Igyekezett összeszedni magát, míg elértek a kicsi helységhez.
Biztos volt benne, valaki tartózkodik odabent. Tisztán érzékelte a tömény lélekenergiát, illetve a benyitást követő villanás is jelezte, ténylegesen ott ragadt valaki. A gomolygó energia gömbön enyhén oldalra billentette buksiját. Ilyen formában még sosem látott szellemet. Azoknak emberi, áttetsző, halvány körvonalai voltak. Ezzel szemben Kokkuri san inkább látszódott kavargó energia halmaznak, mint sem szellemnek. A bugyuta kérdéseit, viszont meghagyta későbbre. Jelenleg az volt a cél kicsikét megnyugtassák Kokkuri san-t. Ennek megfelelően, maga elé emelt kezekkel lépett beljebb. Halkan, picikét hadarva beszélt, amihez hozzájárult ideges volt. Elmondott mindent, amit tudott, talán többet is. Szinte mindent elfecsegett, ami aznap vele, mármint velük történt. A végén, persze hozzátette, hogy mindenképpen hazajuttatják.
Hosszas magyarázkodása után nem maradt más, mint reménykedni és délutáni tanári foglalásig, megtervezni a táblaszerzést. Ebben nem volt valami ügyes, ezért igyekezett mindenféle információt elmondani Darmi-nak. Honnan lehet bejutni a tanári szobába, hány ablaka van, merre néznek, mi van az ablakok körül. Hol szokott lenni az udvari ügyeletes, gondnok és napközis felügyelő tanárok általában merre portyáznak, vagy szívnak el egy-egy szál cigit. Mesélt mindenről, ami fontos lehetett a szünetekben. Addig sem azon aggodalmaskodott, mi lesz, ha lebuknak, esetleg nem sikerül megmenteniük Kokkuri san-t. Félt, hogy elkésnek, így egyre idegesebb lett, mire elindultak a könyvtár irányába.
- Mindig leteszi a táskáját az egyik asztalhoz, amikor szétválogatja a könyveket. – Szólalt meg hirtelen, mindenféle felvezetés nélkül. - Oh, bocsánat! Nem így akartam. Lemaradt a gondolatmenetem eleje. – Kért elnézést a hevességéért. - Azon gondolkoztam, hogyan kéne csinálni. Az jutott eszembe, mivel ketten vagyunk, egyikőnk lefoglalhatná a tanárt, míg a másik kiszedi a táblát, amit az asztalra tesz. – Mutogatott lelkesen. - É-é-én biztos elügyetlenkedném a csenést. – Húzta be buksiját szánakozóan. Nem akart kibújni a feladat alól, de száz százalékig meg volt róla győződve felesne a székben, lerántaná a táskát, beverné fejét az asztalba, neki menne másnak. Egy szó, mint ezer, teljes bukás lenne, ha ő próbálkozna. - Nem akarom a munka oroszlán részét rád hárítani, Darmi, de én elügyetlenkedném az egészet és biztosan lebuknánk. Megkérhetnélek, hogy te csináld? – Nézett rá hatalmas kérlelő szemekkel. - Magyarázkodni tudok! A tanár figyelmének lekötése gyerekjáték lesz! – Húzta ki magát bátortalanul. A mondandója ellenére koránt sem volt ennyire magabiztos, de a két feladat közül, még mindig ennek a teljesítésére látott nagyobb esélyt.
A beleegyezés némileg megnyugtatta, bár fogalma sem volt, mit és hogyan tervez Darmi. A könyvtárba egyedül lépett. Óvatosan nyújtogatta nyakát, de még nem látta a tanárt, ezért beállt az középre tolt asztalokhoz legközelebbi polchoz. Ráérősen válogatott a könyvek között, amik mindenféle földrajzi, geológiai megállapításokkal foglalkoztak. Éppen egy vaskosabb példányt bújt, amikor felbukkant a tanár. Rémülten kenődött fel az polcra és húzódott beljebb, hogy viszonylag takarásból kukucskálhasson utána. Türelmetlenül toporgott, míg az összes kötettel be nem fékezett az asztaloknál. Párat szökkent a polcsornál, hogy erőt gyűjtsön, majd egyenesen felé indult.
Széles mosollyal szólította meg és kezdte el felvezetni hatalmas problémáját a hét elején feladott esszéhez kapcsolódóan. Nem volt okos gyerek, ezért a tanárnak fel sem tűnt lassan az esszé fogalmára is rákérdez. Unottan, de kitartóan válaszolgatott minden kérdésére. Ezért a tulajdonságáért nagyon hálás volt. Másrészt nem tudta merre lehetett Darmi. Kitartóan keresgélte szeme sarkából és nem nyugtatta meg, miután észlelte becsúszik az asztalok alá. Halk nyösszentéssel kerülte meg a tanárt, hogy mögötte legyen a táskája. Próbálta háta mögött kibogozni a zárakat rajta, majd hirtelen ihletet kapva ugrott a tanár háta mögé, kénytelen legyen elfordulni a táskájától. Remélte a nyitott tartóból már könnyebben kihorgássza Darmi a keresett táblát.
A szorgos magyarázkodást akkor hagyta félbe, hogy látta Darmi elfelé ügyeskedik a könyvtárból. Rögtön az előbbi isteni szikrára hivatkozva hagyta faképnél a tanárt, hogy ezeket rögtön papírra is kell vetnie, mielőtt elfelejti. Kirohant a könyvtárból és Darmi keresésére indult. Szerencsére a lélekenergiája alapján hamar ráakadt. Izgatottan, na meg némileg a szuflából kifogyva pislogott rá, sikerült a művelet. A választól annyira megörült, hogy lelkesen ugrott Darmi nyakába.
- Megcsináltuk! – Vigyorgott teli szájjal. - Ez valami hihetetlen volt! Ahogy az asztal alá lopakodtál! Meg az egész! Atya gatya! – Pattogott izgatottan. Kicsikét túlpörgött az előbbi akciótól, de látva Darmi értetetlen arckifejezését, próbált gyorsan észhez térni. Sűrű torokköszörülésekkel igazította meg ruháját. - Akkor a tanári! – Mutatott maga elé, majd indult a tornaterem irányába, amire néhány lépést követően rá is döbbent. Gyors hátra arccal lendült a tanári szobához. Öles léptekkel haladt, hátha csak önmagának tűnt fel a nem éppen aprócska hibája.
- Darmi! Neked van róla fogalmad, mi lehet Kokkuri san? – Pislogott a mellette haladóra. - Nem is tudom…nekem fura volt. – Ütögette meg állát mutatóujjával. - A szellemek általában olyanok, mint az emberek, állatok, szörnyek! Van konkrét alakjuk, csak sokkal halványabb! Ezzel szemben Kokkuri san-nak nem volt konkrét formája! Te is egy kavargó energia halmaznak láttad, igaz? – Várt a megerősítésre. Nem volt biztos magában, főleg, hogy előtte képzelgett valami teljesen másról. - Szerinted mitől lehet? Igazából a két világ között ragadt és ide csak egy része került? Nem csinálunk nagyobb bajt, ha csak ezt a részét zárjuk vissza? – Sóhajtott aggodalmasan. Valamiért túl egyszerűnek hangzott ez a tábla összeillesztés és Kokkuri san elzárás. Erre bárki képes lenne. Nem szükséges hozzá, hogy olyan csodabogarak segítsenek, mint ő, vagy Darmi.
- Nem tudom miért, de azaz érzésem, valami nincs rendben. Tényleg, ennyire egyszerű lenne? – Ekkor jutott eszébe, még egy apróság, ami fészket gyártott buksijában. - Az a furcsa alak említett egy dolgot. Azt kérdezted az apád küldte e. Mire gondoltál? Miért lehetne köze ehhez? – Felmerült benne az igen fogós kérdés, ugyan kicsoda Darmi. Addig rendben egy macskát említettek, de sosem hallott két lábon járó, embernek látszó macskákról.
- Vö…vörös macska. – Bámult maga elé elhűlten. Egyszer csak a semmiből beugrott. Semmi más, csak ennyi. Nagyon ismerősen hangzott és jól eső érzéssel töltötte el, de fogalma sem volt mit jelenthet, vagy miféle vörös macskáról van szó.

15
Karakura / Re:Herceg(nő) rablás Karácsonykor
« Dátum: 2018. Márc. 23, 22:24:41 »
Hangosat dobbant szíve. Váratlanul érte az ölelés. Nem rettentette el, miként szabadulni sem próbált. Okát sem látta. Valahol a lelke mélyén ebben reménykedett. Arra, hogy a hatalmas karok védelmezően takarják be. Sosem voltak durvák, követelőzőek, mindig figyelmesen vették körbe. Biztonságot árasztottak és erőt, amibe kapaszkodhatott. Gyengéden tartották, ami féken tartotta a feltörni készülő keserűségét. Minden ott tornyosult előtte, körülötte, amire szüksége volt az életben.
Vörös óriás mellkasától, még tökéletesebben hallotta minden szavát. A reményt jelentették számára. Érezte, hogy csalfa, hiú ábrándba ringatja. Elhiteti vele, többre képes, mint, amit nyújtani tud. Pontosan tudta, miért érdemelne nála többet. Azzal is tisztában volt, miért fél ennyire tőle, miért vívódik a két véglet között. Az érzései és esze egyértelműen jelezte, vele akar lenni. Boldoggá tette, hogy viszonozta vörös óriás az érzéseit. Az is a fellegekbe kergette, nem zavarja ember, esélyt adna neki. Aztán szembe találta magát az érme másik oldalával. Nem a saját érzéseiben kételkedett. Meg sem fordult fejében, hogy vörös tudós hűségét kérdőjelezze meg.
- Mi van, ha éppen erre nem vagyok már képes? Ha nem tudok vidám, dühös, játékos, határozott lenni és téged sem tudlak boldoggá tenni? – Fúrta bele arcát vörös óriás mellkasába. - Pont eleget szenvedtél, Ninurta! Nem arra van szükséged, egy beteg embert gondozz, hanem, hogy neked mutassanak rengeteg szép, új dolgot, helyet, amiben örömödet lelheted! Neked, olyan társra van szükséged, aki kirángat a csigaházadból, aki teljesen más oldalról mutatja meg a világot! –
Nem a levegőbe beszélt. Ezeket mind szerette volna maga megtenni. Vörös óriásnak égető szüksége lenne egy hatalmas változásra. Arra, hogy nem csak szeretik, de gondoskodnak róla, világot járnak vele, elviszik olyan helyekre, ahol nem járt, vagy régen és olyasmiket mutatnak neki, amiket sosem próbált ki önszántából. Fel akarta rázni a macskás lustaságából és hosszú magányból, picikét ki akarta pottyantani a megszokott ritmusból, légkörből. Szerette volna vele megismertetni ezt a világot, miként az embereket is más szemszögből bemutatni neki. Elvinni a rokonaihoz, barátaihoz, családtagjaihoz, megismerjék egymást, mint személyek és nem, mint ragadozó és préda. Összebarátkoztatni az esővel, időjárással és legfőképpen a vízzel, hátha jobban elfogadná. Többet megtudni róla, életéről, érzéseiről, mindenről, ami vele kapcsolatos. A tervekben egyetlen akadály volt: tartott tőle, annyira elveszett az önsajnálatba, már képtelen lenne teljesen kievickélni belőle. A csodálatos, nagy tervek pedig fokozatosan a homályba vesznének. A végén nem maradna más, mint egy otthon ücsörgő vénember, akit pátyolgatni kell és győzködni róla, ennél többre képes. Erre a sorsra senkit, főleg a szeretteit nem kényszerítette volna.
- Az, hogy értelek… - Sóhajtott fel. - Az ég szerelmére, Ninurta! Hogy mondhatnék neked bármit, amikor sosem voltunk együtt, de már hozzád tartozom? Ho-hogy?! Van egyáltalán beleszólásom? – Tárta szét enyhén a karjait. Még így sem értek túl vörös óriáson. Azét vett egy, még egy, jó néhány mély lélegzetet, lehiggadjon. Nem vitát akart gerjeszteni, vagy értelmetlenül kígyót, békát hozzádobni vörös óriás fejéhez. Egyszerűen túl sok minden szakadt hirtelen a nyakába. Nem volt képes lépést tartani ezzel az egész érzelmi felfordulással, amire rátett nem egy lapáttal saját bizonytalansága. - Halálra vagyok rémülve, Ninurta! Azóta, hogy visszahoztál Urdavellir forrásától, egyik pillanatról a másikra már nem a barátod voltam, hanem a…nem is tudom, hogy nevezzem. Menyasszony? Pár? Feleség? Mi vagyok? Mi…mi van most közöttük? – Támasztotta meg állát a mellkasán, hogy felnézhessen rá. Ténylegesen nem értette, mi zajlik körülötte. Kicsúszott a kezéből minden nemű irányítás. Tudta, hogy nem szándékos, de úgy érezte, zsákként teszik egyik helyről a másikra, miközben rajta kívül, mindenki tisztában van vele, mi történik. Fogalma sem volt róla, hogyan működik vörös óriás cica, isten és akkád buksijában ez a párkapcsolat dolog. Az is megfogalmazódott fejében, olyan, mint egy tárgy, amire ráütötték volna a családi címert, hova tartozik. Ettől a gondolattól elszörnyedt, hiszen biztos volt benne, nem kezeli tulajdonként vörös tudós, még is, néha pontosan azaz érzése támadt, mintha az lenne az elvárás, tegye, amit kell, nem szükséges tisztában lennie a részletekkel.
- Emlékszel, beszéltünk róla, gyakran nem értem, mit és miért teszel, mert különbözik a kultúránk, felfogásunk, világszemléletünk. Azt hiszem, itt is ez az egyik bajom forrása. Legalábbis próbálok rájönni… - Mosolyodott el kínosan. Ténylegesen igyekezett a meredek érzelmi és téma váltásai mellett kibogozni, mi a riadalma eredete, persze önmagán kívül. Vajon, ha megtalálja, képes változtatni az elhatározásán. Remélte, bolondként bizakodott, löketet adhat arra, belevágjon az ismeretlenbe, erőt vegyen magán és teljesítse a hosszú bakancslistát, minél boldogabb legyen vörös óriás.
- Nem tudom, hogy történik nálatok, mik az elvárások, mire figyeljek, vagy mi fog történni. Mondtad, hogy nincs részedről ilyesmi, de valamilyen…modell, csak létezik! – Kétli a megfelelő szót sikerült megtalálnia. Sosem volt talpra esett a gondolatai kifejezésében, főként a zökkenőmentesben nem.
Enyhén kirázta a hideg, miután vörös óriás távolabb húzódott tőle. Érzékelte a hőmérsékletváltozást, ami ellen igen hevesen tiltakozott a szervezete. Hát, még az ellen, amit felvezetett. Eleinte attól rémült meg, min hezitál, majd azon húzta el száját, kérték, hogy egyen. Önkéntelenül fintor szökött keresztül arcán. Szánakozóan nézett az asztalon heverő, elegánsan és ízlésesen tálalt ételre. Hatalmas gombóc éktelenkedett a torkában és gyomrára csomót kötött pocsék hangulata. Biztos volt benne, ha erőltetné az evést, szinte azonnal szaladnia kéne a mosdóba.
- Akár előrébb is hozhatod a szöktetést! Hova is sétálnánk? Szerepelt benne a hó és kert! – Sóhajtott fel némileg fáradtan, ahogy az ételre visszapillantott. - Gyönyörűen van találva, de nem bírnék most enni. – Pillantott bűnbánóan vörös óriásra. - Ne haragudj! – Horgasztotta le kókuszát. Arra sem emelte fel, amit még csendesen hozzáfűzött vörös tudós. Halványan elmosolyodott. Nem kért lehetetlen, sőt a leglényegibb részét kérte egy párkapcsolatnak. Feltétlen bizalom egymás iránt és kölcsönös támogatás.
- Szeretném, ha ez teljesülne, Ninurta. – Akármire is jussanak, ebben biztos volt. Ha marad közöttük kapcsolat, próbálná, hogy ténylegesen őszinte maradjon és mindkettőjük oldaláról nyitottak legyenek az ajtón, amin bármikor besétálhatnak.
- Köszönöm, hogy nem mondasz le rólam és hajlandó vagy tovább vesződni velem ezen a gyászosan induló közös napon. – Szégyellte el magát. Kizárólag rajta múlt ez a rész. Tényleg sajnálta, megint vészesen csapong hangulata. Viszont azt tagadni sem tudta, mennyire boldoggá tette és mennyire hálás volt vörös tudósnak rá pocsékolja az idejét.
- Úgy fest, ma is a végletek embere vagyok. Kelleténél jobban megrészegíthet a jelenléted! – Döntötte enyhén oldalra buksiját.

Oldalak: [1] 2 3 ... 18